STILL BREATHING (Mike/Billie Joe) pt. 07.

Fáj a fejem...au...Na, de a lényeg, hogy hoztam az új részt. Enyhén angst, meg +16-os lett, szerintem. Vagyis hát nem tudom...Talán egy kicsit.
Mindegy, olvassátok és döntsétek el ti, bár szerintem kb. senkit sem érdekel.
A következő majd az Örökké utolsó fejezete lesz valamikor.

GOING TO PASALACQUA: +16!!
Would it last forever?
You and I together, hand in hand
We run away (far away)
I'm in for nasty weather
But I'll take whatever you can
give that comes my way (far away)
A Billie Joe-val töltött sejtelmes délután hamar elszállt. Beszélgettek, hallgattak és néha megcsókolták egymást. Ennél tovább nem mentek, simogatásaik szemérmesen megállapodtak a másik ruhájának szegélyénél. Mégis, mindennél jobb volt ez Mike számára, hiszen teljesen elfeledtetett vele mindent, ami a külvilághoz kapcsolta. A fejéből eltűntek a fájó gondolatok, a lelkiismereti vívódások, a bánat, az önvád, a saját, sokszor nehéznek és borzasztónak vélt élete. Mike csak arra emlékezett, ahogy ölelte, csókolta Billie-t és mikor ismét kinyitotta a szemét, a délután aranyszínű ragyogását már az este fényei váltották fel. Csak nézte a másik arcát, elmélyülten tanulmányozva minden kis részletet, és ahogy a délután véget ért, úgy tört rá ismét a teljes tanácstalanság. Így lépett be a hétvégébe, ami iszonyatosan lassúnak ígérkezett, az óra mutatók mintha ólomlábakon vánszorogtak volna. Mike-nak nem volt kedve otthon lenni. Nem akarta Missy vidám csacsogását hallgatni, tettetni a gondtalanságot és megjátszani az érdeklődést. Valójában mást sem akart, csak feküdni az ágyán, kikapcsolni a folyton pörgő agyát és nem csinálni semmit. Szombat délelőtt végig a dolgozó szobájában tartózkodott, ahol rengeteg elmaradt javításra váró dolgozat hevert az asztalán, de sehogy sem tudta magát munkára ösztönözni. Ült elmélázva az íróasztalánál, szinte rá sem nézve a papírokra, az ablak irányába merengve és szemei előtt újra, meg újra megjelent a még eleven péntek délutáni kép. Ahogy ültek Billie Joe-val a kocsijában. Kósza pillantások és félszeg csókok, ölelések között. Ahogy egymásra mosolyogtak és ettől láthatatlan szikrák izzottak fel, ahogy mindketten keresték a másik tekintetét. Miközben a délután elvonult felettük és mire Mike feleszmélt, máris estévé változott.
Legszívesebben üvöltött volna a tehetetlenségtől. Mi ez az egész? Mik ezek a félelmetes és egyszerre felemelő érzelmek, amik teljesen ellepik és semmi egyébnek nem adnak teret? Mit tegyen? Még sohasem tapasztalt ilyet az életében. Még sosem volt így összekuszálódva körülötte semmi. Ő nem szerette a felfordulást, egész életében a kiszámíthatóságra törekedett, a stabilitásra, most mégis keresztül-kasul csapongtak a gondolatai, mindig ott látta maga előtt Billie arcát. És ott lüktetett benne a vágy, hogy ismét megérinthesse, hogy ott legyen vele, láthassa, és ajkaival újból felfedezze az ő ajkait. Őrület volt az egész, Mike szíve már a gondolattól is mind hevesebben kezdett verni, az egész teste leizzadt és légszomj kínozta, mindennek a tetejében még uralkodnia kellett magán és megjátszania, hogy minden rendben van vele. Pedig mennyire nem így volt!
Az ebéd elég kedélytelenül zajlott le, Mike alig evett pár falatot, a gyomra fájt, hányingere volt, csak ült az asztalnál és kókadozva hallgatta Missyt, amint a munkahelyi sikereibe avatta be, meg az apja Nevada-i jól menő vállalkozásáról tartott kiselőadást. Végighallgatta, hogy Oakland mennyire ósdi és nem lehet előrejutni, és hogy Reno-ban többre vihetnék. Mike bólogatott, közben arra gondolt, hogy elrohan a háztól, ha még öt percig ott kell maradnia az étkezőasztalnál. De végül inkább csak igazat adott Missynek, majd az ebéd végeztével visszamenekült a dolgozó szobába. A délután nagyjából ugyanúgy ment el, mint a délelőtt. Mike próbálta lekötni a figyelmét, belejavított egy-két tesztbe, de leginkább csak harcolt a fejében lévő káosz ellen, egyelőre sikertelenül. Így érte az este is és szerencséjére Missy hamar visszavonult, amit a férfi egyáltalán nem bánt. Neki nem jött álom a szemére és egy idő után feladta a papírmunkát is. Bekapcsolta a rádiót és a halk zene mellett bámult ki az ablakon, nézte az ott elhaladó, szombat esti gyér forgalmat. Majd két vaskos iratköteg alól előhúzta Billie Joe iskolai aktáját. Eredetileg csak pár napra vette magához, de valahogy még mindig nem szánta rá magát, hogy visszavigye az iskolába. Szétnyitotta és csak nézte a fotót. A rendezetlenül álló fekete tincseket, a zöld szemeket, a fiatal, tiszta arcot, a komoly tekintetet és annyira merően bámulta, hogy ha lecsukja a szemét, már akkor is csak Billie arca lett volna előtte. Mintha valami titokzatos tintával az agyába égették volna. Mike szívverése erősödött, a gyomrába izgalom markolt, a szája kiszáradt. Ujjait végighúzta a képen, mintha valójában is a fiút simítaná. Érintése végigjárt Billie haján, a halántékán, arcának vonalán, a nyakán. Fájdalmas izgatottság vonta körbe. Nem is értette, miért kínozza ezzel magát. Lemondóan megrázta a fejét és éppen becsukta volna az iratot, mikor észrevette, hogy a fotó alatti személyes adatoknál, telefonszám is szerepel. Ez eddig elkerülte a figyelmét, de a felismeréstől kiült a homlokára a hideg izzadtság. Nem vacillálva, gyorsan megragadta az asztalán lévő telefonkészüléket. A lendülettől pár dolgozat a földre került, de Mike nem bánta, reszkető ujjakkal tárcsázta a papíron feltüntetett számot. Miközben a vonal búgó hangon becsörgött, Mike-ot elfogta a szégyen, az agyán az futott át, hogy ezt tényleg nem kellene. Meg hogy milyen mondvacsinált ürügyet hebeg a telefonba, ha nem Billie veszi fel. Szemei az asztalon ketyegő órára pillantottak, már 10 elmúlt, talán le kellene raknia, illetlenség ilyenkor telefonálni. Ám ekkor a túloldalon felvették és Mike meghallotta Billie Joe hangját.
- Hallo…

A szíve nagyot dobbant, az ereiben meghűlt a vér és nem szólalt meg, csak szorította ujjai között a telefonkagylót.
- Hallo…- hallotta ismét Billie-t a vonal másik felén, de csak hallgatott és egy szánalmas, tizenéves kiskölyöknek érezte magát, aki telefon betyárkodik.
- Maga az, Mr. Pritchard? – kérdezte Billie némi zavarodott csend után és Mike tudta, most már fel kell fednie magát.
- Igen, én…- sóhajtotta a telefonba.
- Éreztem. – közölte Billie és Mike úgy gondolta, mosolyog.
- Igazából nem is tudom, miért telefonáltam. Elég késő van már…- kezdett bele, aztán újra csendben maradt.
- Még nem aludtam. – mondta erre Billie.
- Akkor jó, nem akarlak zavarni. – motyogott halkan.
- Sosem zavar uram, mindig örülök, ha hallom a hangját. Én is fel akartam hívni, de sajnos nem tudtam a számát. – vallotta be Billie.
Mike fülig pirult ettől.
- És mit csinálsz épp? – érdeklődött.
- Semmi különöset. Bámulom a tv-t és azon gondolkodom, a dolgok tényleg meg vannak e írva az életben. Mikor az iskolában magára néztem, mindig olyan különös gondolatom támadt. Hogy egy nap, majd történni fog valami, ami felforgat, megváltoztat mindent, de nem tudtam, pontosan mi az. Aztán újra átgondoltam, és lehetetlennek, gyerekesnek éreztem ezt. Hogyan is történhetne meg az, hogy maga, aki annyira okos, művelt és gyönyörű felesége van, egyáltalán észrevegyen engem…
Mike úgy vélte, Billie Joe erősen túlzott. Ő sohasem tartotta magát kiemelkedőnek, persze megtette, amit tudott, de léteztek nála sokkal jobbak is. A Missyvel való házassága pedig igazából csak látszatra volt tökély.
- Ugyan…- szabadkozott.
- Maga mit gondol erről Mr. Pritchard? Ön szerint tényleg léteznek megérzések? – kérdezte Billie kíváncsian és Mike nem igazán tudott erre érdemben felelni.
- Fogalmam sincs Billie. Csak azt tudom, hogy hozzád hasonlóan, a tanév legelejétől nekem is fura érzésem volt veled kapcsolatban. – válaszolt, aztán zavarodottan hallgatott.
- Tudom, hogy bűnös dolog, de egész nap magára gondoltam, uram. – árulta el Billie hirtelen.
- Hát ez igazán kedves. – nyögte ki Mike zavartan.
- Nem találtam a helyem itthon. Egymás után szívtam a cigiket és alig vártam, hogy mindenki aludni menjen. A nap minden egyes percében maga jár a fejemben. Hogy együtt vagyunk, megölel és megcsókol. Úgy, mint az iskolában, vagy mint a kocsijában. Csak erre gondolok, és közben megérintem magam…
Mike hallotta a kanapé ritmusos és lassú nyikorgását, vegyülve a tv-ből kiáramló zajokkal. A fejében belehasított a felismerés fájdalma.
- Billie, ezt ne! – tiltakozott és a nyelőcsöve összeszűkült, a mellkasa szorítani kezdett.
- Mindennél jobban szeretnék magával lenni Mr. Pritchard. Hallani a sóhajtását, érezni az ölelését és a csókját, ami egyszerre gyengéd és határozott. Olyan közel szeretnék lenni magához, hogy ne legyen közöttünk egy kis távolság sem. - suttogta Billie és ettől Mike hátán meg végigszaladt a hideg izgatottság. A fantáziája máris száguldani kezdett. Az izgalma, ami már a telefonbeszélgetés előtt felébredt benne, nőttön-nőtt. Nem tudta megakadályozni.
- Ne csináld ezt, Billie…- kérte erőtlenül és érezte az alhasából kiinduló ismerős érzést.
- Olyan, mintha lázas lennék, reszketek, mint aki fázik, de tudom, hogy ez csak az izgalomtól van. Attól, hogy annyira kívánom önt uram…- Billie zihálva vette a levegőt és ezeket a felfokozott sóhajtásokat hallva, Mike agyában megjelent egy kép, amint a fiú a nappaliban, az ágyon fekszik és kibontja a nadrágján lévő szegecses övet. Aztán kezével végigsimít legérzékenyebb pontján. Beharapta az ajkát, hogy elnyomja a rekedt nyögést és bár szégyenkezés lángja égette, ugyanakkor a vágyakozásé is. Kicsit felemelkedett a székből és lejjebb tolta a nadrágját. Szemei a dolgozószoba ajtajára vándoroltak, tudta, hogy nincs bezárva, Missy akármikor beléphetne rajta, de mindezzel nem törődve, ragadta meg kemény férfiasságát.
- Szeretném, ha a testünk egy ponton sem válna szét. Szeretném, ha nem lenne rajtunk ruha és hozzám érne. Mindenhol. Szeretném, ha az ujja ott lenne a bőrömön. Kérem, mondja, el mit érez…– Billie hangja remegett és elcsuklott a szenvedélytől. A kanapé továbbra is halkan, de ütemesen nyikorgott.
Mike száját is egyre több hangosabb nyögés hagyta el.
- Én is szeretnék veled lenni Billie…- a férfi teste úgy mozdult, ahogy a keze a férfiasságán.
- Itt lenne és megérintene. És én is önt. És csinálná… ahogy most én csinálom. Gyorsan, vagy, ahogy önnek jó, uram. – Billie mondatai nehezen érthetőek voltak, sóhajokba és nyögdécselésekbe vesztek. Mike számára rendkívül izgató és titokzatos volt hallani ezt. Mind gyorsabb mozdulatokat tett, közben elképzelte, hogy ott van Billie mellett és figyeli, mit csinál.
- Gyorsan… igen… Szeretném, ha minél tovább éreznéd az ajkamat a tiéden. És a simogatásokat is. – mondta levegőért kapkodva.
- Szükségem van önre Mr. Pritchard. Már az első perctől fogva…- hallotta Mike Billie hangját a vonal másik végéről és megdöbbent. Vajon pontosan mióta figyeli már őt a fiú, mióta néz rá más szemmel?!  De a csodálkozást elmosta a képzelőereje, Billie hangjai és a saját teste reakciója. Ezek minél jobban kezdték kihúzni a lába alól a talajt.
- Akarom, hogy érezd az érintéseimet… gyorsan és mélyen…- vetette hátra a fejét és a teste hevesen rángatózott a székben, a telefon majdnem kicsúszott a kezéből a vehemens mozdulatoktól.
- Mr. Pritchard…
Mike férfiassága erősen lüktetett a ujjai között, ahogy Billie kiejtette a nevét. A csípője ritmusosan moccant, mindene izzadt és reszketett. Már nem volt ura önmagának, egyre kontrollálatlanabb hangokat adott ki.
- Érezni akarlak Billie… Érezni akarom az örömödet…- Mike agresszíven mondta ki a szavakat a telefonba. A vonal túloldalán szintén csak érthetetlen nyögések, sóhajtások hallatszottak, a valódi szavakat elhalványítva.
- Oh…uram…minden olyan forró…oh…már nem tudok leállni…el fogok… - az örömtől túlfűtött szavak, az egyértelmű zajok és hangos nyögések egyenes úton lökték Mike-ot is az extázis felé.
- Billie…- suttogta szinte hangtalanul a fiú nevét. A telefonkagyló kihullott a kezéből, a teste megmerevedett, ahogy elért a tetőpontra. A levegő a tüdejében akadt, amikor átcikázott rajta a megsemmisítő érzés. Hangosan felnyögött és fáradtan süllyedt vissza a székébe, kapkodva a levegő után. Ujjai között forró és ragadós cseppek szivárogtak, egyenesen a ruhájára. A szívverése ott visszhangzott a fülében, szédült, a szemei előtt kis karikák ugráltak, a gerincén és homlokán izzadtság csorgott le, a torka, szája teljesen kiszáradt, a szíve már-már fájdalmasan nagyokat dobbant. Fél szemmel a telefonra meredt, a kagyló a zsinóron lógva hintázott a semmiben. Mike nyelt egy nagyot és kezébe vette a kagylót, pár másodpercig a füléhez tartotta, de semmit sem hallott benne, így lángoló arccal, zavarodottan bontotta a hívást. Ahogy a kielégülés okozta frenetikus érzések és sokk alábbhagyott, a férfiban úgy támadt fel egyre jobban a lelkiismeret és a kételyek. A szégyenről nem is beszélve. Ezek a nehéz érzések mind betemették, még tovább bonyolították a helyzetét. Mike sejtette, hogy nem most fog választ, vagy megnyugvást találni, nem is kereste már akkor. Csak bámult ki az ablakon, a sötét és elhagyatott szombat éjszakába.

folytatása következik...