A társam (Doug/Nicky)

Hello !
Tudom, régen írtam már, bocs. A magánéletem kész katasztrófa, a hétvégém iszonyat szar volt, egy évre előre kibőgtem magam és úgy éreztem, sosem voltam még boldogtalanabb. Most nem érzek semmit, de tényleg.
Viszont elhoztam a beígért írás első részét. Nem lett valami fényes, biztos van benne pár hiba, nézzétek el, jelen pillanatban ennyi telt tőlem. Amint sikerül folytatnom, jön a következő fejezet. 
Ajánlom drága, kedves kommentelőmnek, aki gyakran feldobta a napomat a soraival.Remélem itt van még és továbbra is olvas :)
És persze ajánlom mindenkinek, akit érdekel.

(Előzmények: rohanniasemmibeveled.blogspot.com)

Az egyszerű érzelmek és a haszontalan szépség

Doug Richardson a Pretty Wall mosdójának mocskos padlóján feküdt mozdulatlanul. Szemei a plafon felé meredtek, de igazából nem látott semmit, mint ahogy gondolkodni is képtelen volt. A szájából nyállal keveredett hányás csordogált és távolról mintha zenét és zajokat hallott volna, de lehet hogy csak a képzelete játszott vele. Szívverése vészesen lelassult, nem tudott megmozdulni. Elveszett volt. Nyílt az ajtó, valaki egészen közel jött hozzá, megállt előtte, de Doug nem látott egyebet, csak fekete foltokat.

Kétségbe esve akart megszólalni, de nem ment.
- Kurva anyádat, drogos senkiházi ! Össze okádtad a padlót, rohadj meg, te szemét ! - üvöltött valaki felette, aztán az ajtó becsapódott és ő megint egyedül maradt. 
Doug nem tudta mennyi idő telt el, amikor újra mozgásokat észlelt. Valaki hozzá hajolt és gyengéden megérintette. Ez ébresztette fel öntudatlan állapotából. 
- Számtalanszor kidobtuk, ki lett innen tiltva, mégis vissza mászott a rohadékja. Miért nem figyelsz rá ? Mégis csak a te báránykád...- a férfi hang gúnyos volt, a női viszont szelíd és nyugodt.
- Meghalt a barátja, nem tudom te mit éreznél, vagy mivel próbálnád túl élni ezt. Tudom, hogy nem helyes amit csinál, de miért beszélsz így róla ?
- Na hagyjuk a lelkizést és inkább csinálj vele valamit, a végén még itt döglik meg...- hallotta újból a dühös férfi hangot, mire önkéntelenül is össze rezzent, a kezei megmozdultak és sokkosan kapaszkodtak az ujjakba, amik hozzá értek. 
- Semmi baj Doug. Én vagyok az, Nicky...
Doug arca gyerekes mosolyba rándult, mikor a számára kedves hangot meghallotta és nem sokkal később a nő arcát megpillantotta. Nicky az ! Eljött érte és segít rajta ! Ahogy az elmúlt hosszú és nyomorúságos hónapok alatt számtalanszor. Pedig már nem kötötte őket egybe a zene, a banda megszűnt, de Nicky megmaradt Dougnak. Olyan volt mint valami mesebeli tündér, egy ideig nem látta, aztán ott termett, segített Dougnak amiben kellett. Kimászni a baromságaiból, józanodni, vagy éppen haza jutni. 
Az érintések a válláról az arcára kerültek.
- Mióta fekszik itt ? 
- Nem tudom Nicky. A lényeg az, hogy nem maradhat. Vidd innen a kórházba, a lakásába, vagy ahova akarod ! 
Nicky lefejtette Doug kezét magáról és felsóhajtott.
- Rendben. 
- De igyekezz, nem akarok balhét. Ah, kibaszott, szétcsúszott heroinisták...
Doug ismét ajtó csapódást hallott és kettesben maradt a nővel. Megnyugvás áradt szét a testében, ahol nem is olyan rég, a heroin okozott eufóriát. Bár még mindig nem tudott megmozdulni, de a szívverése és légzése sokkal gyorsabb lett. Nicky itt van és most már rendben lesz minden. Nicky leült mellé és némán, tanácstalanul bámulta. Doug pedig szinte érezte a percek lassú elvonulását felettük. A szemei le-lecsukódtak és sokszor elveszítette a kapcsolatot az őt körülvevő világgal, de minden öntudatlanul töltött másodperc után, könnyebb volt vissza térni a valóságnak nevezett pokolba. Egyszerre fázott és izzadt, a gyomra kavargott és úgy érezte mindjárt hányni fog. Nicky türelmesen ült mellette a piszkos padlón, láthatóan nem zavarta, hogy elegáns, világos színű nadrág kosztüm van rajta, nem látszott rajta harag, vagy bármi más. Viszont érezhetően megkönnyebbült, amikor Doug végre igazi mozdulatokat produkálva igyekezett felülni a padlón. Készségesen segített neki.
- Jobb már ? - érdeklődött halkan.
- Igen. - felelte ugyanilyen halkan Doug, majd elképedve bámulta véresre szurkált alkarját. Nicky észlelte a fiú döbbenetét, de nem szólalt meg.
- Undorító mi ? - kérdezte Doug és a gyomra a torkáig ugrott. A keze rémisztően nézett ki, nem csak tűszúrások, hanem durva vágások és cigaretta csikkek nyomai is jócskán látszottak a bőrén. 
- Nem. - vágta rá Nicky és együtt érzően megsimította Doug kezét.
- De az. - bólogatott Doug dacosan.
- Majd elmúlik, minden seb begyógyul egyszer. Csak ígérd meg, hogy soha többet heroin. - vágott Doug szavába Nicky.
- Soha többet heroin. - ismételte gépiesen Doug és persze nem gondolta komolyan, ezt pedig Nicky is jól tudta, de nem cáfolta meg.
Késő éjjel volt már, mikor elhagyták a kocsmát, aminek padlóján olyan sokáig időztek. Meglepően hideg és csípős volt az az augusztus éjszaka, Doug lábai pedig sehogy sem akartak engedelmeskedni és folyton megbotlott valamiben.
- A francba. - káromkodott halkan, amikor már sokadjára esett térdre. Megütötte a csuklóját és homloka felületesen felhorzsolódott.
Nicky gyorsan oda ugrott hozzá és felsegítette.
- Vérzik a fejed. - suttogta.
- Tudom. - bólogatott fáradtan Doug és érezte, ahogy a vékony vércsík gyorsan lecsorog a halántékánál. Eltörölte a ruhája ujjával, majd szédelegve dőlt a szemetes kukáknak, ahonnan Nicky gyengéd mozdulattal elrángatta.
- Hova megyünk ? - kérdezte Doug pár lépés után.
- Hazaviszlek. Jó lesz így ? - kérdezett vissza Nicky.
- Jó. - válaszolta Doug.
Ezek után szó nélkül lépkedtek a kihalt utcán, Nicky autójáig. Doug érzéketlenül vágódott be Nicky kocsijába, elmotyogta a lakcímet, utána csendben ült ott, míg haza nem értek. Némán baktatott a több lakásos bérház lépcsőházának kopottas lépcsőfokain, mögötte Nicky lépkedett a magas sarkújában. Doug úgy érezte mintha órák óta jönnének, az időérzéke teljesen felborult. A huzatos folyosón égő egyetlen villanykörte ritmikusan fel-fel villant, végül megadta magát és örök sötétség lepte be a lépcsőházat. 

Nicky megállt és figyelte, amint Doug egy ajtó előtt a zsebeit kiforgatva a kulcsait kezdi keresni. Majd mikor megtalálta, rövidesen benyitott a lakásba. Előre ment és villanyt gyújtott.
- Gyere. - pillantott Nickyre, aki tétován lépett be az apró előszobába és látszott az arcán, hogy nem tetszik neki a lakás.
- Mióta laksz itt ? - kérdezte és körbenézett a csupasz falakon majd Doug után eredve, eljutott a szobáig.
- Egy ideje. Mióta megromlott a kapcsolatom a családommal. - felelte Doug és a szobában is világosságot csinált. 
Nicky elhűlve nézte a cigaretta füsttől sárgás tapétát, a poros, régi csillárt, a piszkos, függöny nélküli ablakokat és az asztalon sorakozó szeszesitalokat. 
- Nemrég azt mondták a Pretty Wallban, hogy jó időre lecsuktak, valami verekedés miatt. - jegyezte meg.
- I fought the law and the law won. - vigyorodott el Doug a Clash dalszöveget idézve, mire Nicky arcán is megjelent egy kis mosoly.
- És van munkád ? - érdeklődött.
- A mostoha apám kirúgott az üvegházból, aztán egy építkezésre kerültem, de még a börtön előtt onnan is elbocsátottak. Hiába, Scott halála óta valahogy semmi sem megy simán...- felelte Doug és a rossz kedv ismét visszatért a vonásaira.
- Hát persze. Scott... - Nicky leült az útjában lévő első ülő alkalmatosságra, ami egy széles ágy volt.
Doug erre nem mondott semmit, felkapott egy üveg tömény alkoholt az asztalról és leült az ágy másik szélére. 
- Még mindig rohadtul hiányzik. Eszembe jutnak az együtt töltött idők, a gyerekkorunk. De egyre halványabban. És ez fura, vagyis inkább félelmetes. Lehet hogy egy reggel arra ébredek, hogy semmim sem marad a múltamból ? - merengett fél hangosan. 
- Sajnálom. - vonogatta a vállát zavarodottan Nicky.
- A kábítószer megölte az emlékeimet. - tette még hozzá Doug és cigaretta után kutatott bőrkabátja zsebeiben, de nem talált, talán elhagyta út közben, vagy a kocsmában lopták el tőle. 
- És mióta megy már így ?  - kérdezte Nicky.
- Túl régóta. - vallotta be szomorúan Doug. Pontos dátumot nem tudott volna mondani arról, hogy mikor vesztette el a kontrollt a kábítószer használata felett. Napok, hetek vonultak el észrevétlenül a feje felett, ő pedig szúrt, kábult, aludt, újrakezdte. 
- Pihenni szeretnék. - mondta még, minden egyéb kommentár helyett.
- Jó ötlet, késő van már. - helyeselt Nicky és nézte ahogy a fiú imbolyogva feláll és lassú mozdulatokkal leveszi magáról a bőrkabátot, majd a földre helyezi, aztán megszabadul a piszkos és gyűrött pólójától is. Doug hamar észre vette, hogy Nicky nézi. Mintha a nő pillantása tűzként égette volna. Nem akarta, hogy Nicky lássa a temérdek hosszú vágás nyomot amit a mellkasán, hasán és a felkarjain ejtett. 
- Ne nézz kérlek. - sóhajtott erőtlenül.
- Jól tudom mit teszel magaddal. Mindenki tudja, hogy lassan ugyanolyan leszel mint Scott volt. - mondta Nicky nyugodt hangon.
Doug megvonta a vállát.
- Akkor is...ez olyan...- és itt elakadtak a szavai. A gondolatai nehezen jöttek, úgy érezte mintha egy csikkekkel teli hamutál lenne a fejében, ami meggátolná az értelmes beszédet és gondolkodást.
- Borzasztó ? - tette fel helyette a kérdést Nicky.
Doug lerúgta a bakancsát és lefeküdt az ágyra.
- Igen. És lehangoló és visszataszító és rémisztő egyszerre. - hadarta el halkan, miközben szinte nyakig húzta magára a takarót.
- Szerintem szép vagy, csak kibaszottul magányos. Hol vannak ilyenkor a többiek ? Hol van Robbie, vagy Heath ? - hallotta még Nicky hangját, mire össze szorította a szemét.
- Ne...ezt ne...- nyögte elfojtott hangon Doug és apró könnyek jelentek meg a szeme sarkában. Fájt neki a valóság, hogy mióta az Örömrombolók Scott halála után megszűnt, a fiúk szinte felé sem néztek. De hát el voltak foglalva a saját életükkel. Robbie valami rokona bandájában kezdett zenélni, Heath pedig a tanulást választotta és vissza ült az iskola padba. 
- Azt akarod hogy ne mondjam ? Hogy hazudjak ? Hol vannak a fene nagy barátaid ? Scott temetésén azt ígérgették, hogy nem hagynak magadra, erre tessék, itt fekszel egy lepukkant albérletben, a napjaid meg drogos képzelgésekkel telnek. Nincs ez rendjén Doug. - rázta meg a fejét Nicky.
- Fejezd be ! Azt akarom, hogy ne mondj semmit Nicky. Ne mondj semmit, ha lehet. - kérte Doug.
- Oké, abba hagyom. Inkább haza megyek. - adta meg magát Nicky és Doug hallotta, ahogy fel kel az ágy széléről. 
- Ne ! Kérlek, ne menj el !. Azt akarom, hogy itt aludj. - válaszolta tompa hangon.
Nicky megdöbbent. A lakásban mindössze egy ágy volt az egyetlen alvásra alkalmas hely, az amiben most Doug feküdt.
- Ez nem valami jó ötlet. - jegyezte meg.
- Nem akarok egyedül lenni Nicky...Félek ! - vágott a szavába Doug.
- Mitől ? - kérdezett vissza értetlenül Nicky.
- Az élettől. - sóhajtott egy hatalmasat Doug. Nicky megsajnálta. Nem akarta magára hagyni ilyen állapotban. Szó nélkül leheveredett az ágy szélére, jóval arrébb mint ahol Doug feküdt. 
- Oké, itt maradok. - jelentette ki.
- Köszönöm. - hálálkodott Doug.
- Ne köszönd. - hárított Nicky nem túl lelkesen. Ezek után egyikük sem szólalt meg. Doug elaludt, Nicky pedig még sokáig csak pislogott a szoba nyomasztó sötétjébe.
Pár óra nyugtalan alvás után Doug arra eszmélt, hogy alig tud lélegezni. Rémülten fordult a hátára és kapkodott levegő után.
- Nicky...- nyögte és nyirkos kezeivel kitapogatta a tőle nem messze fekvő Nickyt. 
- Baj van ? - a nő szinte azonnal felébredt.
- Segíts...- Doug csak ennyit tudott mondani. Pánik és szorongás kerítette hatalmába. Egész testét hideg izzadtság borította el. Olyan sokszor érezte már ezt, mégis mindig újként hatott rá. Újként és félelmetesként.
Hallotta, amint üvegek esnek a földre és Nicky az éjjeliszekrényen lévő lámpa kapcsolója után kutat, majd rövidesen megszűnt a félelmetes vaksötét. Nicky aggódva hajolt felé.
- Mit tehetek ? - kérdezte, de a kétségbe esett kérdés inkább saját magának szólt. 
Doug kezdeti légszomja enyhülni látszott, sápadt arcába vissza tért a halvány pirosság. 
- Ki kell mennem. - mondta és erőtlenül támolygott fel a szétdúlt ágyból. Nagyon szédült, neki esett az ajtó szegélyének, az asztalnak, míg végül kijutott a szobából. Mire Nicky a fürdőszobába ért, Doug már a WC felé hajolva hányt. Aztán csak ült zihálva, üveges tekintettel és elszörnyedve bámulta össze piszkolt farmerját. Fájt a háta és a hajnali hidegtől fázott. Keserű nyál csepegett ki a szájából, ahogy fejét a csempének szorította. 
- Doug...- lépett mellé Nicky és lehajolt hozzá. Ujjai finoman simogatták meg Doug vállát. 
- Nicky...sajnálom...én...annyira...- nyögte ki a szavakat összefüggéstelenül Doug.
Nicky nem kérdezett és nem vádaskodott. Együttérzően térdelt a fiú mellett, majd kis időre eltűnt és mire újra előkerült, behozta az ágyból a takarót. Doug hálásan nézett rá, amint Nicky ráterítette. 
- Rendes tőled...
- Ma túl közel voltál, de ne aggódj, minden rendben. - suttogta és mindketten tudták, hogy ez nem igaz, hogy semmi sincs jól és minden olyan kilátástalan, de kellett valami remény, vagy legalább annak a szikrája. Doug amúgy is alig bírt beszélni, úgy érezte ismét ezer felé szakad szét a heroin okozta fájdalomtól és a saját maga állította csapdától, amiből nem tud szabadulni.
- Minden rendben. - ismételte el Nicky és hagyta hogy Doug a vállára hajtsa a fejét.

Folytatása következik.