Akkor és ott
Maga sem emlékezett rá hogyan, de Doug reggel az ágyában ébredt, pedig esküdni mert volna rá, hogy a fürdőszoba padlóján aludt el. Lázasnak érezte magát, a karja, amibe tegnap a tűt szúrta, szinte égetett. A feje iszonyatosan fájt, szédült, fázott és csak az a hatalmas mardosó üresség volt benne, ami egy-egy heroinnal túlélt éjszaka után szokott. Könnycsepp szaladt végig az arcán a megmagyarázhatatlan szomorúság jeleként. Doug akaratosan letörölte és nehézkesen felült az ágyban. A lakásban csend volt, a függöny nélküli ablakokból csak úgy áradt a meleg reggeli napsütés.
- Nicky ? - nézett körül Doug, de senki sem válaszolt. Kihúzódott az ágy szélére és hallgatózott. Jó pár percig csend volt, majd mintha a nő hangját vélte volna felfedezni a bejárati ajtó környékéről. Ismét feszülten hallgatott és nem tévedett, a kulcs fordult a zárban és belépett Nicky. Nem volt egyedül. Valaki beszélt hozzá folyamatosan. Doug nem hallotta tisztán hogy mit, de Nicky nagyon szabadulni akart az illetőtől, mert egy szavas mondatokban felelt a feltett kérdésekre. Majd becsukta az ajtót maga mögött.
- Ébren vagy ? - kérdezte, amint meglátta Dougot az ágy szélén ülni.
Doug tudta, hogy nem festhet túl jól, mert Nicky arcára fagyott a döbbenet. De hát a nő sem volt valami kipihent, sápadt volt és fáradt. Doug pedig tudta magáról, hogy még annál is borzalmasabban nézhet ki, mint ahogy Nicky arcáról leolvassa.
- Csak elugrottam ennivalóért. - magyarázta Nicky és a kezében lévő papírzacskót lehelyezte az asztalra.
- Nem vagyok éhes. - rázta meg a fejét Doug.
- Enned kell. - jegyezte meg Nicky.
- Nem. - dacoskodott Doug, a gyomrában mintha szikla lett volna.
Nicky előkapott egy üveg töményet és kibontotta.
- Amúgy én sem vagyok éhes. - tette hozzá, majd leült az ágyra és ivott pár kortyot, miközben figyelte a fiút.
- Mi az ? - sandított rá Doug is, mert kezdték zavarni az éles és kitartó pillantások.
Nicky elmosolyodott.
- Semmi, csak megállapítottam hogy nem állunk valami jól. Én az alkohollal, te a heroinnal...- majd a mosolya őszintén szomorúvá vált.
- Megint a fiadra gondolsz ? - kérdezte Doug.
Nicky keserűen helyeselt.
- Az életem minden másodpercében rá gondolok és ez mindig is így lesz majd. Évek óta az apja neveli az új feleségével, alig láthatom. Én hibáztam, csak a zenének és a karriernek éltem, jogos hogy így alakult, de mégsem bírom ezt elfogadni. Hiszen én szültem, én vagyok az anyja. Jaj Doug, annyi mindent másképp csinálnék, ha lehetne.
- Akárcsak én. Ha tehetném, sosem hagynám, hogy Scott meg az az Ana ribanc össze álljanak ! Az a kurva elvette tőlem a legjobb barátomat, aztán megölte ! - Doug szíve megtelt indulattal. Még mindig erősen gyűlölte Scott feleségét, akit első sorban felelősnek tartott Scott halála miatt.
Nicky csak a fejét csóválta. Már megint témánál voltak. Annál a témánál, ami szinte már rögeszmésen foglalkoztatta Dougot.
- Mikor hagyod már abba Ana hibáztatását ?! - kérdezte szemrehányóan.
- Soha ! Miért hagynám abba ? Scottnak semmi baja sem volt, míg Ana be nem lépett az életébe ! Ő a hibás az egész miatt. - vágott vissza haraggal teli hangon Doug.
- Nem Doug. A heroin a hibás Scott haláláért. A függőség, ami felett nem tudott úrrá lenni. Fogd már fel ! Ana szerette Scottot és megszenvedte a férje elvesztését. És biztos, hogy szenved most is. - magyarázta higgadtan Nicky, de Doug csak legyintett.
- Kibaszott baromság !
Kínos némaság telepedett közéjük.
- És kivel beszéltél az előbb ? - érdeklődött Doug néhány csendben eltöltött perc után.
- Senkivel. - vágta rá Nicky elvörösödve a hazugságtól.
- Hallottam. - mondta Doug.
- Igazán nem fontos. Csak össze futottam egy ismerőssel, aki ma tart valami összejövetelt és azt akarja hogy ott legyek. - legyintett Nicky.
- És ott leszel ? - kíváncsiskodott Doug.
Nicky elhúzta a száját.
- Nem hinném...
- Szerintem el kellene menned. Nekem meg veled kellene tartanom. - javasolta Doug és bár minden tagja fájt, máris a megvalósítás lázában égett.
Nicky lerakta az üveget az asztalra.
- Nem ! Szerintem neked le kellene állnod a droggal. Vagy legalább ki kellene pihenned magad és elfelejtened ezt a sok ostobaságot. - vágott közbe.
- Kizárt ! Veled akarok menni, bárhova is mész. - ellenkezett Doug.
- Hogy együtt menjünk ? És minek ? Hogy megint én mossalak fel a padlóról egy jól célzott heroin adag után ?! Ne érts félre, szívesen segítek, de rossz nézni, amit művelsz magaddal. - magyarázta Nicky.
Doug zavartan bámulta a padlót és az ott lévő piszkos, összehányt ruháit. Nickynek persze tökéletesen igaza volt.
- Mert a társam vagy...
Nicky nem tudta nevessen e vagy sem, de nagyon nem értette az egészet.
- A társad ?! Ezt sem hallottam még senkitől...
Doug zavarba jött és bólogatott.
- Az egyetlen, aki segít rajtam, akit foglalkoztat hogy mi történik velem. Nem akarok megint egyedül maradni. Veled szeretnék lenni. Ne küldj el, kérlek !
Ettől Nicky is zavarodott lett és nem hagyta ott Dougot. Este pedig elmentek arra a bizonyos össze jövetelre. Doug senkit sem ismert, de néhány pohár ital után, feloldódott és már nem érezte magát olyan kínosan. Nickyvel néha össze villant a tekintetük, Dougot olyankor elborította valami megmagyarázhatatlan forróság. Ez az érzés pedig fokozódott, amikor a zsúfolt szoba egyik sarkában fáradtan megállva pislogott a nőre és tekintete elidőzött rajta. Tulajdon képpen mérhetetlen hálával tartozott neki mindenért és a maga módján ki akarta mutatni a ragaszkodását, mindennél jobban rettegett attól, hogy Nicky egyszer majd nem lesz a közelében. Azonkívül kezdett ráébredni, hogy Nicky nem csak egy higgadt, okos menedzser, hanem egy rendkívül vonzó asszony. Dougnak már régóta volt sejtése arról mit érez, csak azt nem tudta hogy fogjon hozzá, egyszerre akarta és tagadta az egészet. Közben pedig jól esett neki Nicky tisztán érezhető törődése és hogy gyengéden próbálta meg őt a drog mocsarában felszínen tartani, több-kevesebb sikerrel. Talán ez a kapaszkodó volt még az, ami Dougot életben tartotta.
Álmodozásából a hangos zene, a körülötte lökdösődő emberek és Nicky ébresztette fel, aki megragadta a karját.
- Gyere. - mondta neki mosolyogva.
- Hova megyünk ? - kérdezte ámulva Doug, miközben vakon követte a nőt helyiségből, le a lépcsőkön, egyenesen a pincébe. Sötét és dohos szag csapta meg az arcát, ahogy Nicky kinyitotta az ajtót és beléptek.
- Mit keresünk itt ? - érdeklődött Doug értetlenül, ahogy tapogatóztak a polcok mentén.
- Italt. - vágta rá Nicky könnyedén és megállt az egyik falnál.
- Nincs itt semmi Nicky. - jegyezte meg Doug ahogy kinyújtotta a kezét, de csak a port kavarta fel és az üres polcot érzékelte, meg azt, hogy nő hihetetlenül közel áll hozzá. Érezte gyors lélegzetvételeit és az ismerős illatot. Az erős parfümmel vegyült likőr és cigaretta illatát. Neki nem volt ilyen jó illata, csak izzadtság és tömény vodka . Nem valami bizalom gerjesztő.
- Tudom. Nincs itt semmi, csak te meg én. - Nicky közel hajolt Doughoz. Amitől a fiú mellkasa máris felforrósodott, de nem sok tapasztalata volt az ilyesmiben, így csak állt ott dübörgő szívvel és alkoholtól eltompult érzékekkel. Nem nagyon értette az egészet. Sosem érdekelték az érzelmek, a nők. Sőt inkább feldühítették és össze zavarták. Ezért könnyebb volt mindegyikre azt nyilatkozni, hogy ribanc. Sokszor Nickyre is mondta, de úgy látszott a nőt ez sem akkor, sem most nem zavarta.
- Ne mondd, hogy nem vetted észre...- suttogta Nicky.
- Mit ? - kérdezte Doug csodálkozva.
- A szikrákat körülöttünk. - vágta rá a nő és felnevetett Doug naivitásán.
Doug nem értette miféle szikrákról van szó, de el sem hitte, hogy Nicky is érez valamit, a szánalman, vagy undoron kívül.
- Soha sem mondtad és nem is látszott, hogy többre gondolsz, mint munka kapcsolat. - jegyezte meg hitetlenkedve.
- Pedig nem voltál közömbös a számomra, sőt ahogy viselkedtél az életben, vagy akár fent a színpadon, amiket mondtál, az maga volt a titokzatosság. És ez izgalmas volt nekem. - mesélte áradozva Nicky és a fiúnak fogalma sem volt, mi pozitivat találhatott a lényében. És bár kimondottan jól esett neki hallani ezt, azért erős kétségei voltak.
- Igazán ? Azért ezt egész jól titkoltad és inkább lógtál Denchel, vagy a többi öltönyös seggfejjel. - mondta kissé gúnyosan.
Nicky szava egy pillanatra elakadt, de aztán folytatta.
- Dench egy hiba volt. Én mindig reméltem, hogy egyszer eljön ez az alkalom...- mondta Nicky.
- Miért ? - kérdezett vissza Doug értetlenül.
- Azért mert te vagy az Örömrombolók frontembere, én meg a menedzser és ennek így kell lennie. És mert néha a biztosan rossz lépés talán az egyetlen helyes út. - adta meg rá a nehezen értelmezhető választ Nicky.
Doug szeme elhomályosult. Az Örömrombolók már nincs és ő sem volt frontember többé, csak egy idióta drogos.
Halvány világosság, egy éppen elhaladó autó lámpájának a fénye suhant végig a pince egyetlen, aprócska ablakán. Egy másodpercre megvilágította Nicky arcát Doug előtt.
- Olyan szép vagy Nicky...- nyögte őszintén Doug, mire Nicky arca döbbent grimaszba rándult.
- Én nem...Én egy szemét vagyok, amiért berúgok és kikezdek egy fiatal fiúval. - rázta meg a fejét hevesen, majd hirtelen mozdulattal neki nyomta Dougot a hideg, nyirkos falnak.
A mozdulat erejétől a mellettük lévő polc megremegett. Majdnem olyan erősen ahogy Doug teste, amikor Nicky végig húzta ujjait a vállain.
- Köszönettel tartozom mindenért...- suttogta megilletődve Doug és levegőt is alig mert venni, amikor Nicky félre söpörte kócos tincseit az arcából, majd az száját az övére nyomta. Mintha áramütés érte volna mindkettejüket, alig találkozott az ajkuk, máris zavartan elhajoltak egymástól. És bámultak bele a sötétbe, ahol egymás arcát sejtették.
- Nicky...- sóhajtott fel Doug gondterhelten.
- Igen, társam ?!
Doug érezte, hogy Nicky bátorítóan mosolygott, ezzel próbálva feloldani a tapasztalatlanság félelmét.
- Megpróbáljuk még egyszer ? - érdeklődött remegő hangon Doug és egyszerre gondolta saját kérdését valamint a történteket borzasztónak és dicsőségesnek.
Csend volt, semmi válasz. Csak koromsötét, nyugtalanító csend hosszú másodpercekig. Majd Nicky kezei megragadták Doug derekát és körülfonták a fiú törékeny, heroin függőségtől megviselt testét. Ugyanebben a másodpercben az ajkuk ismét egymásra tapadt. A nyelvük találkozott, a fogaik koccantak.
A kezeik felfedező útra indultak egymás ruházata mentén, aztán alatt is. Nicky hamarosan lehúzta Doug nadrágjának cipzárját ujjai rövidesen folytatták a kíváncsi és izgatott tapogatózást. Doug ereiben meghűlt a vér. Még soha senki sem érintette meg ott és úgy. Nicky halkan felnyögött és megcsókolta Dougot. Újra meg újra, közben finoman simogatta ott lent. Doug nem mert hangos lenni, nem mert hangot kiadni. Félt és szégyellte magát. De az ösztönei ellen nem tudott tenni, egyre nehezebben lélegzett, az agyában össze vissza kavarogtak a gondolatok, képek váltották egymást, míg csípője minden érintésnél megmozdult.
- Egész ügyes vagy. - suttogott a fülébe Nicky, amikor Doug ügyetlenül próbálta leutánozni Nicky érintéseit bátortalan simogatások képében. Sötétség, felkavarodott por, félszeg mozdulatok, forró sóhajok, nyál, veríték, kissé hangosodó nyögések, izgalom, kimondatlan vágyak és tettekkel igazolt feltételezések. Dolgok, amik mindkettejüket a beteljesülés felé vitték, mikor a helyiség ajtaja félig kinyílt és a fentről jövő fénytől úgy ugrottak szét, mintha az egész meg sem történt volna. Egy elég részeg fiú és lány álltak megilletődve a pince ajtajában, talán éppen ugyanilyen szándékkal nyitottak be.
Doug kérdőn bámulta Nicky tűzpiros arcát, de a nő többet nem nézett rá. Gyorsan és zavartan félretolta őt és felszaladt a lépcsőkön.
