Vihar közeleg :(

Itt felettünk egy hatalmas fekete felhő képében. És lehet hogy vihar lesz a magánéletemben is. Igyekszem minél kevesebbet írni (rinyálni) róla, mert hát kinek jó az. Igyekszem menetelni, nem körbe nézni és némán cipelni a fájdalmakat, másra terelni a figyelmemet. De aztán néha össze roskadok, leülök, átgondolom és kibukik minden keserűség.
Hogy ezt akarom én csinálni?
Hogy bírom még azt, hogy semmibe vesznek és átnéznek felettem?
Hogy mindig, de mindig utolsó maradok?
Mindig is olyan pasit képzeltem magam mellé, aki velem van és ezt éreztetni sem gyáva. Hogy ha baj van, mellém áll, átkarol és vígasztal. Nem lesz semmi baj, együtt megoldjuk.
Nem egyedül.
Együtt.
Belefáradtam már, hogy az, akivel egy fedél alatt élek, nem áll mellém. Soha nem bátorít.
Olyannal akartam együtt élni, aki elhiteti velem, hogy ugyanolyan vagyok mint mások. Hogy ugyanannyit érek.
És főleg olyat, aki a szeretetét, a felém irányuló szavakkal, tisztelettel is megmutatja.
Nos hát ebből semmit nem érzek. Csak a bazinagy egyedüllétet minden téren.
Nem ragozom. Szar érzés. És utálok is rajta agyalni, mert elvileg az lenne a helyes, ha kilépnék ebből és új életet kezdenék. De több okból nem lehetséges ez (amit nem írok le). Szóval ennyi. Minden marad a régiben, megyek tovább. Vagyis inkább csak lassan vánszorgok. Ahogy az égen az a ronda, sötét viharfelhő.

Amúgy elkezdtem egy sztorit, most még csak zavaros vázlatokban van meg, de ha minden jól megy, augusztus, szeptember tájékán elkezdem felrakni ide.
Persze ígértem én már sok mindent. De igyekszem.