Nos, itt az iromány első része (a többit később, még nincs teljesen kész, a végével küszködöm mert nem találom jónak, de igyekszem). Talán nem is igazán novella, inkább napló, feljegyzés szerűségek és nem is a lövöldözésről szól.
Megjegyzés: nem szándékozom isteníteni egyik lövöldözőt sem, hiszen embereket öltek, igaz egy-két áldozatról kiderült, hogy gúnyolta a fiúkat, de a legtöbb szerencsétlenül járt tanuló, csak rosszkor volt rossz helyen. A két fiú, bár borzalmas dolgokat csinált, de csak úgy mint az áldozataik, valakinek a gyermeke, testvére, rokona, ismerőse volt és bár saját döntésük alapján tették amit tettek, az évekig tartó gúnyolódás és kirekesztettség vezette őket el idáig.
Bele olvastam mind Eric, mind Dylan naplójába (a bejegyzés végi idézetek onnan vannak) és fura módon míg Eric irásai nagy részben erőszakos és romboló jellegűek, addig Dylan sokat ír a szerelemről, a magányosságról és hogy mennyire meg szeretné találni a tökéletes lelki társát az életben. Ha ezeket a sorokat olvastam és megláttam Dylan képét eltöltött a szomorúság, ne kérdezzétek miért, egyszerűen így éreztem. Talán azért, mert engem is sokat bántottak az általános iskolában szóban és fizikailag is és tudom milyen elszigeteltnek, megalázottnak lenni. Tudom hogy a kegyetlenkedések, a bántó szavak egy életre gallyra vághatják az ember önértékelését.
Anno én is elkeseredetten igyekeztem keresni olyanokat, akikkel együtt lehetek, akik elfogadnak, de kevés ilyen volt. A fiúk akik tetszettek, azt sem tudták hogy létezem, illetve egynek egyszer bevallottam, de nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel, mert más csaj jött be neki (aki persze marha népszerű volt, kurva jó alakkal, minden fiú őt akarta, nah igen). Ha ismerősek ezek a szituációk, akkor talán megértitek, hogy én alapjában a vesztesekkel szimpatizálok, mert azon az oldalon álltam. Nem akartam, az élet hozta így, mert léteznek emberek akik NEM lehetnek népszerűek. A kitaszítottságra persze nem megfelelő válasz a tömegmészárlás és öngyilkosság, de Eric és Dylan elérte hogy a mai napig beszéljenek róluk az emberek.
Aki akar írhat kommentet, örülnék neki. De azt ne írjátok, hogy nem vagyok normális, meg hasonlók, mert erről tudok :P
99-04-20-Columbine iskolai mészárlás, tizenöt áldozat, tizenöt éve...Emlékezzünk a tragikus eseményre !
I. rész.
"Nem, a gonoszság nemcsak az ember képzeletében él, a gonoszság létezik! Te, úgy látszik, ennek nem vagy tudatában. Én igen. Én érzem. Mindig is éreztem ..."
először: Hajnali öt óra körül járt az idő. A gyomrom háborgott az alkoholtól, a fejembe pedig hasogató fájdalom nyilallt. Tökéletesen szánalmasnak éreztem magamat, ahogy ott ültem azon a komor vasárnap reggelen, egy átlagos buli után, félrészegen, egy srác autójában, akit csak az iskolából ismertem úgy futólag. Persze már régen otthon kellett volna lennem, de még túl ittas voltam ehhez és nem akartam így anya szeme elé kerülni.A pulóverem ujját gyűrögettem, közben nevetni és sírni lett volna kedvem egyszerre a saját szerencsétlenségemen. Bámultam ki a BMW ablakán és néztem az üvegre csapódó szürke esőcseppeket, amint monoton táncukat járva leperegnek a szélvédőn. Az autó rádióból folyamatosan grunge és rock szólt. Pearl Jam, Alice in change, Nirvana, Nine inch nails, Smashing pumpkins. Nem túl hangosan, de jól hallhatóan, megadva a kegyelemdöfést az amúgy is gyászos hangulatomnak. Óvatosan oldalra sandítottam és az agyam lázasan pörögve kereste a fiú nevét az archoz, de nem ugrott be. Egyáltalán nem. Igen, ő is oda járt a Columbine-ba. Magas volt és szőkés hajú, talán kék szemű. Folyton feketét hordott, ahogy a barátai is. A sportolók állandóan szekálták. A szűk baráti körén kívül nem igazán voltak kapcsolatai. Amolyan kitaszított féle volt, jó tanuló, de voltak durva húzásai, rendőrségi ügyei, meg sulis rongálások, már amiket hallottam róla. Valahogy a buli estéjén egy asztalhoz keveredtünk, ott ült ő is pár hasonló barátjával. Nem sokat beszélt, igazából csak én mondogattam neki mindenfélét, ő meg hallgatta a részeg locsogásomat, amiről így visszagondolva inkább nem is akartam elmélkedni. Hajnaltájt elindultunk az ő kocsijával, ami megtelt az innen-onnan felületesen ismert iskola beli emberekkel. Miután mindenkit haza fuvarozott, ketten maradtunk. Megkérdezte, hova vigyen, én meg kitérő válaszként annyit mondtam, hogy álljunk le ahol épp vagyunk, mert józanodnom kell. Így vesztegeltünk már vagy húsz perce egy kihalt parkolóban, a kies vasárnapi tájképpel és a borongós coloradoi égbolttal övezve.
- Mi is a neved ? - kérdeztem ekkor halkan.
Megdöbbent a kérdésemen és ez jól látszott rajta.
- Dylan Klebold. De sokan csak Vodkának ismernek. - felelte zavartan.
- De miért ? - érdeklődtem.
Szégyellős mosoly bújkált az arcán.
- Egyszer egy üveg vodkát megittam egyetlen este alatt. Azonkívül ebben a szóban benne van a monogramom. - válaszolta készségesen.
- Értem. - bólogattam szórakozottan, majd újra csak hallgattunk magunk elé révedve, miközben az eső egyre nagyobb cseppekben koppant az autó tetején és ablakán.
- Hát elég szépen esik...- sóhajtottam, mintha ez lenne a világon a legnagyobb problémám.
- Igen. - mondta Dylan alig rám nézve és jól elvörösödve. Fura volt, hogy olyan szótlan és félénk, mikor a pletykák egy agresszív lázadót festettek le előttem, akit az egész suli utál és kerül. De kezdett világossá válni, hogy talán nem is ezek miatt szorult annyira perifériára. Hanem mert sok mindenben különbözött a beképzelt, idióta sportolóktól. A ruhája, a kinézete tényleg ellentétben állt azzal, ami a Columbine-ban elfogadottá vált. Kicsit úgy éreztem, hogy hirtelen ítéltem meg eddig. Hiszen velem egyáltalán nem viselkedett csúnyán, egész éjszaka hallgatta a sületlenségeimet, aztán még vállalta, hogy haza is visz.
- Holnap ismét egy végtelenül hosszú hét következik, nekem pedig megint sikerült berúgással elintéznem a szombat estémet. Sajnálom, hogy egész álló este téged fárasztottalak. Ha többet iszom mint kell, hülyén kezdek viselkedni. - magyaráztam, de Dylan szelíden tiltakozott.
- Nem volt fárasztó.
- Képzelem. - grimaszoltam, de Dylan finoman leszerelt.
- Tényleg nem. Én is leiszom magam hétvégén, mert csak így lehet elviselni a hétköznapokat.
- Na ebben igazad van. Gyűlölöm az iskolát. - vágtam rá, mert őszintén utáltam azt ami körülvett. Az iskolában minden csak a képmutatásról és a külsőségekről árulkodott. Ha valaki nem volt gazdag, vagy mutatós akkor az nem volt senki és azzal a menők azt tettek amit akartak.
- Én is...- mondta erre ő, aztán ismét csak csend volt köztünk, amit ő egy szégyellős vallomással tört meg percek múlva.
- Igazság szerint, te vagy az egyetlen lány aki beszélt hozzám és aki ilyen sokáig maradt az autómban. - sütötte le a szemét.
- Miért, a többi lány meddig ült itt ? - mosolyodtam el.
Megrázta a fejét.
- Nem volt még jóformán senki sem. Tudod, valahogy nehezen találom meg a lányokkal a hangot. Találkoztál már ilyen tizenhét éves fiúval ? - kérdezett vissza.
Másnapos fejemben gyorsan össze raktam a képet.
- Most arra célzol, hogy még soha sem....- de nem fejeztem be a mondatot.
Dylan keserűen bólogatott.
- Nem volt senkim...
- És akkor nem is csókolóztál ? - hökkentem meg, mire ő ismét nemet intett és az arca még az előbbinél is vörös lett.
- Kiábrándító mi ?!
Nehezen hittem el ezt róla. Annyi, sokkal bénább fiúnak volt már barátnője, nem értettem ő hogyan nem talált valakit magának. Csak néztem rá, ahogy a zavarodottságával küszködve kezei megállapodtak a kocsija kormányán, mint ahogy a tekintete is. Lopva elidőztem az érdekes arcvonásain, a világos színű haján és szemein, a szép ívű száján. Nem mondtam volna rá, hogy jóképű, de volt benne valami. A hangja pedig megnyugtatóan és szelíden csengett a füleimnek. Egyre csak azt kérdezgettem magamtól, hogy hogy eddig nem figyeltem fel erre az igen magas, jellegzetes járású fiúra, a fekete ruháiban ? Persze láttam már sokszor, de elmentem mellette, nem törődtem vele, most pedig valahogy, valamilyen szinten érdekelni kezdett.
- Hát ezen segíthetünk. - nyögtem végül ki magam számára is meglepően. Dolgozott még bennem az alkohol, talán ezért voltam ilyen rámenős, de Dylan arcából másodpercek alatt eltűnt a vörösség, a szemei tágra nyíltak és láttam, ahogy erősen megmarkolja a kormányt, de nem néz rám.
- Ezt hogy érted ?! - kérdezte, mintha lehetne ezt még máshogy is érteni. Olyan volt, mintha nem hitte volna el, hogy ezen a búskomor hajnali napon ezt a kérdést hallja.
- Ha szeretnéd, akkor én megcsókollak. - vontam vállat, mert számomra talán nem is volt akkora nagy ügy az egész.
Ekkor nézett rám és a tekintetében egyszerre láttam kétkedést és mérhetetlen rémületet.
- Hát...- hezitált, én pedig bátorítóan rá nevettem.
- Dönts akkor, igen vagy nem ! Ez egy korlátozott időre szóló remek ajánlat ! - mondtam és igyekeztem tréfával elütni az ijedtségét, de nem nagyon sikerült.
- Tényleg megtennéd ? - kérdezte Dylan remegő hangon.
- Persze ! Miért ne ! - vágtam rá és a fejem szédült az alkoholtól, de hirtelen mozdulattal hozzá hajoltam és átkaroltam a nyakát. Éreztem némi ellenállást és döbbenetet, ahogy karjaim a nyakára fonódtak.
- Ez őrület...- suttogta kisfiúsan és alig álltam meg, hogy ne nevessem el magam.
- Csukd le a szemed, oké ?! - néztem rá, ő pedig lelkesen engedelmeskedett, hagyta hogy tegyem amit gondolok. Az első másodpercben én is kételkedtem a hirtelen ötletemben, de aztán azt tettem, amit az ösztöneim diktáltak. A számat az övére tapasztottam. A teste össze rándult, ahogy a nyelvem az övéve találkozott, félig nyitott szemeimen át láttam, ahogy felpattannak a szemei és kicsit megugrik, de aztán valahogy átadta magát ennek az alkalom adta, kezdetleges és rövid csóknak, ami a Smashing Pumpkins Beautiful című dalára valahogy különösre sikerült. Nem olyan volt, mint az ilyenkor szokásos, buli utáni, alkoholos és kínos első csókok.
- Na milyen volt a csókolózás Vodka ? - hajoltam el tőle néhány másodperc után és meglepve tapasztaltam, mennyire dübörög a szívem. Nem is tudtam hogy miért. Hiszen olyan tapasztalatlan volt, a nyálában jól érződött hogy nem keveset ivott és cigizett az éjjel, de mégis valami ismeretlen okból bizsergetően hatott rám ami történt és nem bántam meg, hogy megtettem.
Dylan kapkodott a levegőért és a homloka teljesen izzadt lett.
- Szeretlek. - mondta, szinte önkívületben.
- Hiszen nem is ismersz. - csóváltam a fejemet, mert biztos voltam benne, hogy csak a történtek mondatták ezt vele, de ő hevesen közbe szólt.
- De ismerlek ! Tudom a nevedet és hogy merre laksz, tudom hogy melyik iskola busszal jársz. Már vagy százszor láttalak és nekem mindig újnak hatottál. Láttalak állni az iskola folyosóján, a barátnőiddel beszélgetni a konferencia teremben. Egyszer egy asztalnál ültünk, amikor a te évfolyamod és az enyém egy közös projekten dolgozott. Számtalanszor figyeltelek már téged az ebédlőben például, vagy az udvaron és mentem már el melletted, vagy előtted. Tudom, neked ez fel sem tűnt...Tudom, mert engem általában nem vesznek észre a lányok...
És szomorúan elhallgatott. Én pedig meghökkentem. Való igaz, nem észleltem bármi nemű figyelmet és közeledést az irányából és halványan ugyan emlékeztem arra a bizonyos biológia projektre, de rá nem.
- Ugye nem baj, ha ezt a szerelmi vallomást most nem hiszem el ?! - jegyeztem meg egy kis gúnnyal a hangomban és talán nem kellett volna, mert láttam hogy Dylan megbántódott.
- Igenis vannak érzéseim, de fogadni mertem volna, hogy nem hiszed el. - tette hozzá dacosan, már az autó ablakán kifele bámulva. Aztán rövidesen beindította a motort.
"Sötét idő, végtelen szomorúság. Meg szeretném találni a szerelmet."
bevásárlás: Másfél hét telt el és csak jó messziről láttam Dylant. Akiről igazából már azt sem tudtam mit gondoljak. Néha eszembe villant, ami azon a hajnalon történt. De én nem tartottam többnek, mint egyet a számos hibáik közül, amiket mostanság ilyen-olyan mértékű alkoholos befolyásoltság alatt elkövettem. Megmutattam egy fiúnak, hogy is kell csókolózni. Aztán haza vitt, köszöntem neki egy halk sziát és kiléptem az autójából. Nagyjából összefoglalva ennyi történt. Csináltam már ennél durvábbat is. Ez nem volt más, csak a némi nemű tapasztaltság találkozása az ártatlansággal, plusz alkohol. Legalábbis így vélekedtem. De aztán eszembe jutott, mikor azt mondta szeret. És bár eléggé hihetetlennek tartottam ezt, akkor is jól esett, melegséget adott belülről, a fejembe rózsaszín ködöt varázsolva néhány másodpercre. De észbe kaptam és úgy véltem azért mondott ilyet nekem, mert lesokkolta a némileg elítélhető rámenősségem, ahogy felajánlottam, hogy majd leszek én az első. Aztán szóhoz sem nagyon hagytam jutni, rávetettem magam. Kicsit égett az arcom a szégyentől, ha a gondolatmenetem ebbe az irányba kalandozott és megállapodtam magamban, hogy semmiképpen sem szerethet, hiszen nem is ismer és azóta nem is találkoztunk. Csak bepörgött, mint minden hülye pasi.
Akkor meg is esküdtem magamnak, hogy kicsit vissza veszek az ivási és bulizási szokásaimból. A viselkedésem amúgy is kezdett olyan irányba tartani, amit már én magam is nehezen toleráltam. A legrosszabb viszont az volt, hogy nem nagyon tudtam ez ellen tenni. Egyszerűen sodródtam az árral. Nem voltam túl népszerű diák, oda mentem ahol elfogadtak és szóba álltak velem, ha pedig elő került az alkohol, nem mondtam nemet. Az eddig elkövetett baklövéseim is emiatt adódtak, de úgy gondoltam igyekszem ezen változtatni. Aztán anya egy nap közölte, hogy egy kisebb műtéte lesz és az ivás, bulizás, torz jövőkép miatti aggodalmaim, terveim teljesen háttérbe szorultak. Szerencsére anya betegsége nem volt olyan komoly, pár napos kórházi bent létet igényelt csak, de nekem ez is rémisztő volt. Hiszen anya volt az egyetlen, akire támaszkodhattam a szüleim válása óta. Ő mindig velem volt, meghallgatott, ahogy én is ott voltam neki. Az alatt a néhány nap alatt, míg kórházban volt, rengeteget gondolkodtam és aggodalmaskodtam az állapota miatt. Majd amikor kiderült, hogy már haza is engedik, megkönnyebbültem és úgy döntöttem össze ütök neki egy meglepetés vacsorát. Tanácstalan képpel ballagtam a bevásárló központ irányába és agyamban ötletek kergették egymást mindenféle ételekről, amiket én biztos nem tudtam volna elkészíteni. Az idő is szorított, nem akartam üres asztallal haza várni anyát, de egyetlen használható ötletem sem volt, mihez kezdjek. Megálltam a Walmart fotocellás ajtaja előtt és a bevásárló kocsit ide-oda tologatva néztem az üveg ajtón keresztül ki és be hömpölygő vásárlókat.
- Szia. - hallottam ekkor a hátam mögül és meglepve fordultam a hang irányába.
Az arcomba forróság szökött és lemerevedtem, amint megpillantottam Dylant magam előtt. Pont ez volt az a kínos "második találkozás" amit már átéltem egy párszor. Most, hogy józan voltam és nem hajnali öt óra volt, valamint hogy nem hallottam a magnóból felhangzó dalokat, valahogy ijesztően hatott rám a realitás és egyre csak az a kép ugrott be, ahogy az alig ismert sráchoz hajoltam és a számat máris rányomtam az övére.
- Szia. Te is vásárolni jössz ? - kérdeztem a nyilvánvaló ostobaságot, hiszen mi másért lehetne egy bolt ajtajában, minthogy vásároljon.
Dylan félénken elmosolyodott és tekintete elidőzött a betonjárdán és a temérdek üresen álló bevásárló kocsin. Fura mód, nem feketét viselt, hanem egy világosabb színű pólót és farmert, csak a fején lévő fordított baseball sapka volt fekete.
- Olyasmi. - mondta halkan.
- Hát én is. És mondd Vodka, hogy állsz a főzéssel ? - érdeklődtem és belül már legszívesebben fejbe vágtam volna magamat, hogy ekkora idiótaságokkal jövök elő.
- Miért ? - kérdezett vissza Dylan értetlenül és zavartan.
Felsóhajtottam és lassan megindultam a bevásárló kocsimmal be a Walmartba. Dylan egy másodpercig habozott, majd utánam eredt. Mosoly szaladt a számra, hogy kérés nélkül utánam jött.
- Az a helyzet, hogy bajban vagyok. Anyukám pár napig kórházban volt. - feleltem.
- Oh, sajnálom. - ingatta a fejét együtt érzően Dylan.
- Csak egy kisebb műtét volt, már jobban van. A nagybátyám ma hozza haza a kórházból. Szeretném meglepni valami étel félével, de nem nagyon van ötletem mi az amivel nem sülök fel. - magyaráztam neki nagy hévvel, miközben égő arcomat jólesően hűsítette a mirelit osztályról áradó hideg.
Dylan ügyetlenül jött mellettem, kitérve a polcoknál hezitáló emberek elől. Néha le-le maradt, de aztán mindig utól ért. Én pedig megtorpantam két polc között és kérdőn bámultam rá. Ő elkerülve a tekintetemet, szemeit a földre szegezte.
- Szóval egy ötlet jól jönne...- szólaltam meg némi hallgatást követően.
- Azt hiszem a tésztával lehetetlen mellé fogni. - jegyezte meg alig hallhatóan. Én pedig már elégedetten mosolyogtam. Hogy ez nekem nem jutott eszembe !
- Köszönöm, te egy zseni vagy ! - kiáltottam, mire Dylan csak egy szégyellős mosollyal válaszolt. Most már határozottabban indultam el a sorok között, ő pedig a maga tartózkodó módján, de segített össze szedni egy vacsora kellékeit.
Kis idő múlva már kifelé tartottunk a bevásárló központból a vacsorára szánt étel hozzá valóival.
- Azt mondtad, hogy te is vásárolni jöttél. Miért nem vettél semmit ? - kérdeztem, mikor észbe kaptam, hogy csak az én számomra vásároltunk.
Dylan vállat vont.
- Nem fontos, majd máskor vissza jövök. Igazság szerint, nem tudatosan terveztem hogy vásárolok, csak megláttalak a kocsiból, amint itt állsz...
- Tényleg ? - vágtam közbe mosolyogva és megálltam az autója előtt.
Dylan bólogatott és én is úgy éreztem, hogy valóban volna miről beszélnünk.
- Figyelj, ami akkor a buli után történt...Szóval, eléggé sokat ittam és sajnálom ahogy viselkedtem. Olyan voltam, mint egy ócska ribanc.
Dylan szeme elkerekedett.
- Ez nem igaz, ne mondj ilyet ! - vágott a szavamba, olyan hevesen hogy én is meglepődtem.
- Akármit is gondolsz rólam sajnálom, oké ? - sóhajtottam fel fájdalmasan. Valójában most kezdtem el szégyellni magam azért, amit másfél hete tettem.
Dylan megrázta a fejét.
Nem nézett a rám, pedig szerettem volna olvasni a szemeiből. Olyan hihetetlen volt ez az egész ! Egy eddig szinte nem is ismert srác, most itt állt velem szemben és azt állította hogy szeret. És már régóta.
- És mit vársz tőlem ezek után ? - kérdeztem.
- Nem várok semmit. Csak akartam, hogy tudd. - felelte Dylan.
Ez kicsit furán hangzott és számomra nem volt reális. A fiúkról mindenki tudja, hogy ebben az életkorban minden a szex körül forog és nehezen volt hihető, hogy valaki önzetlenül szerelmes valakibe, minden hátsó szándék nélkül. Hitetlenül mosolyogtam magam elé, viszont kezdtem azt hinni, hogy az a másfél héttel ezelőtti vasárnapi csók, nem is volt akkora nagy hiba.
" Élvezném az életet, ha tudnám hogy ő szeret engem. "
gyönyörű: Álltam a tükör előtt és néztem a kissé sápadt képmásomat. Ma találkozni fogok Dylannel, mondogattam magamban és még most is nehezen hittem el ezt. Randizásban nem volt valami túl nagy gyakorlatom. Azt sem tudtam mit vegyek fel. Elegáns legyek e, vagy csak adjam magamat és hétköznapi viseletbe menjek. Anya igyekezett segíteni, pár ruháját kölcsön adta és kaptam néhány tippet smink terén. Az biztos hogy a segítsége ellenére nagyon össze zavarodtam és a végén smink nélküliségre, a kiengedett hajra, egy átlagos farmerre és pulóverre esett a választásom.
A szobámban lévő fali óra hatot jelzett. A gyomrom össze ugrott. Ez volt az az időpont, amit Dylannel megbeszéltünk. Még egy pillantást vetettem a tükörben lévő önmagamra és bár nem tetszett a látvány, de nem volt több időm. Így kiléptem a szobámból és a kijárat fele igyekeztem.
- Azért remélem hamarosan bemutatod azt a fiút.- jegyezte meg anya a konyha ajtóban állva és kedvesen mosolyogva.
- Jaj anya...ne kombinálj ! Még nem tudom mi lesz ebből. - mondtam alig rá nézve, mert nem akartam hogy lássa, tiszta vörös lettem.
- Hát az biztos, hogy elég ideges vagy miatta. - csóválta a fejét anya.
- Ideges ? Dehogyis, csak késésben vagyok ! - vágtam rögtön a szavába, de rájöttem, hogy csak magamat mentegetem mindenre hivatkozva. A hangom elcsuklott, kivert a víz, a gyomrom pedig egyre jobban kezdett fájni.
Anya sokat sejtetően mosolygott. Átlátott rajtam. Hiába, a világon ő ismert a leges-legjobban.
- Akkor nem tartalak fel, el ne késs, szia ! - mondta még és hagyta, hogy kisiessek az ajtón. Lépteimet meggyorsítva, szinte átfutottam az úton és a következő utca saroknál már fel is tűnt Dylan autója. Láttam, hogy az autóban ül és dohányzik, aztán ahogy észre vesz engem, gyorsan kipattan a járműből. A szívem ki akart ugrani a helyéről, de próbáltam nagy levegőket venni és a lazasággal párosuló érdektelenség álcáját magamra ölteni. Intettem neki, ő pedig bátortalanul vissza intett, majd tett felém néhány lépést.
- Szia. - köszönt nekem halkan.
- Hello. - mondtam neki én is.
Örültem, hogy valami hetedik érzéktől vezérelve nem öltöztem nagyon ki, mivel rajta is a szokásos fekete szerelése volt. A sötét ruhák kissé éles kontrasztot adtak annak, amilyen sápadt. A kezében láthatóan reszketett a cigije, amit az autóhoz vissza fele menet, el is hajított.
Kinyitotta nekem a kocsi ajtaját és megvárta míg beülök.
- Hova menjünk ? - kérdezte, amikor ő is beült mellém.
- Nekem mindegy. - vontam vállat.
- Együnk valamit ? Éhes vagy ? - érdeklődött, de nekem egy falat sem ment volna le a torkomon.
- Nem. - ráztam meg a fejemet.
Gondterhelten felsóhajtott.
- Hát én sem.
Aztán hallgattunk vagy fél percig, egymásra sandítva, miközben magunkban találgattuk mire gondol a másik.
- Induljunk el, aztán meglátjuk mi legyen. - mosolyodtam el bíztatóan.
- Oké. - bólogatott Dylan hálásan és beindította a motort.
Végül, jobb ötlet híján a Stake House-ban kötöttünk ki, ami zsúfolásig tele volt. Láttunk pár idióta sportolót és szurkoló lányt a suliból. De szerencsére tőlük távol, az emeleten találtunk egy szabad asztalt. Kikértük az étlapot, de egyikünk sem evett. Ittunk néhány üdítőt és zavarodottan hallgattunk. A körülöttünk lévő zajokat, zenéket, a többi ember felhőtlen nevetését és eszme cseréjét. Józanul, valahogy nekem is nehezebben ment a beszélgetés. Ő pedig olyan pokolian félénk volt, amilyet még soha sem láttam. Szinte rám sem nézett egész este, csak készségesen kérdezgette, hogy iszom e még egy italt, nem éheztem e meg. Amikor már nem bírtam több gyümölcs levet inni, azt javasoltam, hogy menjünk, ő pedig bele egyezett. Rövidesen már a BMW-jében ültünk és a rádióból szóló rock zene mellett haladtunk kifelé Littleton belvárosából. Néztem az előttem elsuhanó tájakat és Dylan arcát visszatükröződve az ablaküvegen. Nagyon komoly volt és néha úgy éreztem, mintha mondani akarna valamit, de nem meri, persze lehet, csak a képzeletem játszott velem. Eszembe jutott, két lány a kreatív írás óráról. Lisa és Sascha. Egyszer pont hallottam, amint azt beszélték, hogy Sascha randizott Dylannel, de nem érezte vele jól magát és soha többet nem találkoztak. Érdekes, hogy pont most ugrott be ez az élmény és az is fura volt, hogy tisztán emlékeztem amint Dylanről beszélt. Talán az a lány azért érzett így, mert vele is ilyen tartózkodó volt ? Én mindezek ellenére, nem tartottam negatív tulajdonságnak, ha valaki félénk. Mint ahogy, ezt a találkozót sem fogtam fel egy ballépésnek. Csak fura volt, hogy alig beszéltünk és magamon is elcsodálkoztam, mert nekem is inkább jobb volt hallgatni az este folyamán.
Mire elkalandozott gondolataim vissza hoztak a valóságba, már ránk sötétedett és egy kies területen voltunk. Dylan leállította az autót. A zene is megszűnt és olyan nyomasztó lett minden. Szinte hallottam a csendet.
- Ez volt életed legpocsékabb estéje, ugye ? - kérdezte kerülve a tekintetemet.
- Dehogyis. - ráztam meg a fejemet, de nem lett valami hihető, mert Dylan erre nem szólt semmit, hanem kiszállt rágyújtani. Én is követtem és a majdnem vaksötétben botorkálva mentem utána. Aztán a sötétet hirtelen felváltották a fények. Dylan egy fából eszkábált korlátnak dőlve állt meg és előttünk ott volt az egész város madártávlatból. Színes világosság és apró pontok motoszkáltak mindenütt. Még sosem jártam itt, de lenyűgöző volt.
- Ez gyönyörű...- suttogtam megilletődve. Valami keserűen szép érzés futott át rajtam, hogy ezt eddig még nem láttam. Egész életemben Littletonban éltem, ez a hely eddig mégsem jutott a tudomásomra, ám most ámulatba ejtett. Hasonlóan éreztem Dylannal kapcsolatban is. Végig itt volt a közelemben, mégsem figyeltem fel rá, most viszont kinyílt a szemem és Littleton fényei által megvilágítva észre vettem benne a nem mindennapit.
- Még soha sem láttam a várost ilyen fentről és ilyen messziről. Csodálatos ez a hely ! - jelentettem ki és kintebb hajoltam a korláton, hogy minél közelebb legyek a szédítő élményhez.
- Nem ! Te vagy csodálatos ! - vágott a szavamba Dylan, mire teljesen zavarba jöttem.
- Ugyan már...- tiltakoztam halkan és fogalmam sem volt mi szépet talált bennem, akkor és úgy általában. Hiszen csak egy átlagos lány voltam, egy a sokból.
- Nekem mindegy hol vagyok, csak veled legyek. Szeretlek. - mondta Dylan és a mosoly eltűnt az arcomról. Átéreztem a hangja komolyságát, feltétlen őszinteségét és nem volt kedvem mosolyogni. Szótlanul néztem a szőkés haját, amint kilátszott a sapkája alól. Az arcát, szemét, amint a színes, villogó fények meg-meg világítják. Úgy szerettem volna mondani valamit, de ostoba módon, nem jöttek szavak a számra. Éreztem, ahogy a fakorláton az ujjaink félelmetesen közel vannak egymáshoz, szinte össze érnek. Láttam, ahogy Dylan lopva nézi, én pedig nem húztam arrébb a kezemet. Átjárt a melegség és nem volt okom többé kételkedni a szavaiban.
.jpg)
hit: Ültünk egy padon nem messze az iskolától. Gondtalannak látszó délután volt. Nem szóltunk semmit, csak ültünk és élveztük a napsütést. Dylan úgy fogta a kezemet, mintha sosem akarná elengedni. Aztán arra jött az a csaj. A suliból. Tudtam ki ő, látásból ismertem, de a nevére nem emlékeztem. Csak arra, hogy olyan szenteskedő fajta. Olyan, aki ontja magából az álszent szövegeket és mindenkit arra akar rávenni, hogy csatlakozzanak a hittan csoporthoz és aki nemet mond, az már rögtön kurva, mindenkivel ágyba bújik és a pokol tüzében fog majd elégni. Olyan lány, aki keresztet hord a nyakában és keresztény rockot hallgat, de a nyelve bizony éles mint a penge. Ő is tudta én ki vagyok és talán Dylant is látta már. Úgy mért végig minket, mint két csúszómászót, aztán gyorsan tovább sietett. Fejcsóválva néztem utána, utáltam az ilyeneket és az iskolában jó bőven volt belőlük.
- Te hiszel Istenben ? - kérdeztem váratlanul Dylant, aki meghökkent a kérdésemen.
Sosem beszéltünk a vallásról, eddig nem volt téma köztünk. Én nem részesültem vallásos nevelésben, a szüleim nem voltak azok a templomba járó jó polgárok és engem sem érdekelt soha a dolog.
- Hát...Azt hiszem, inkább Isten nem hisz bennem. - felelt Dylan és cigarettát keresgélt a zsebeiben.
- Ezt nem értem. - mondtam, miközben figyeltem, ahogy türelmetlenül kutatja át hosszú fekete kabátja minden egyes zsebét, majd kissé dühösen és csalódottan állapítja meg magában, hogy nincs nála cigi.
- Vannak dolgok a világon, amiket sehogy sem tudok ésszel felérni tudod...Miért van az, hogy egyeseknek kurva nehéz minden, folyton a sötétben élnek és jobbára csak kudarcok jutnak nekik. Másoknak mindenük meg van. Jó sok pénz, menő ruhák, a diákok és a tanárok egyértelmű csodálata, sikerek.
- Most a sportolókról beszélünk ? - érdeklődtem.
- Például. És ezeknek az embereknek nem elég ami van. Mindig újabb és újabb megerősítést akarnak, arról hogy ők többet érnek másoknál. És hogy bárkivel bármit megtehetnek...
Hát igen. Dylannak tökéletesen igaza volt. A középiskolánk képzeletbeli piramisának csúcsát a sportolók képezték. Akikre mindenki büszke volt és akik olykor következmények nélkül áthághattak bizonyos korlátokat. Tehettek megjegyzést a kevésbé népszerűbb tanulókra, sőt akár fizikailag is megalázhatták őket. Jól tudtam miről beszélt Dylan, ő nem egyszer volt céltáblája a kegyetlen tréfáknak. És párszor én is kerültem ilyen helyzetekbe, igaz én jobbára csak verbális "támadásokat" szenvedtem el, de emlékeztem hogy azok miatt is napokig rosszul éreztem magam. Ez a dolog szerintem azóta működött így, mióta a Columbine megnyitotta a kapuját, vagy mióta világ a világ. A tanárok, néha tudták ezeket, de szemet hunytak felette, vagy ha nem is, de az illetők kevésbé drasztikus büntetésre számíthattak mint az átlag diákok.
- Ha Isten igazán figyelné a magunk fajtákat is, akkor ez nem így működne. Ha segéd kezet nyújtana, akkor ezek az emberek nem tehetnék azt amit tesznek. Lenne következménye, méghozzá súlyos. Ez ami itt folyik nem fair. Azt mondják, hogy az iskola előkészít az életre, de milyen élet az, ahol ezt művelhetik egy másik emberrel ?!
Dylan dühösen és tehetetlenül pillantott rám és az előbbi még felhőtlen kedvünkre a lehangoltság szürke ködje ereszkedett.
- Akkor miben hiszel végülis ? - tettem fel egy újabb kérdést és éreztem, ahogy Dylan újból megragadja az egyik kezemet.
- Abban, hogy egyszer eljön valamiféle Isteni igazság szolgáltatás, hogy valaki tesz valamit és ránk virrad az ítélet napja. Igen, én ebben hiszek. - jelentette ki magabiztosan. Én pedig nem teljesen értettem, de a hideg kirázott a szavaitól és a pillantásától, ami mögött ott volt valami félelmetesen ismeretlen.
" Tele vagyok szeretettel, de senki sem akarja ezt. "
bosszú: Valószínűleg soha életemben nem fogom elfelejteni azt a pár percet. Azt a délutánt. Azokat az arcokat, a hangokat és a nevetést. Pedig mi nem csináltunk semmit. Csak álltunk az üres folyosón és beszélgettünk. Régen elmúlt már három óra, a legtöbb tanuló haza ment. Mi is indulni készültünk, mikor az a pár sportoló feltűnt. Hárman voltak. Hirtelen bukkantak elő a félhomályból. Egy elém állt, kettő Dylant vette körbe. Éreztem, ahogy megdermed a levegő körülöttünk.
- Nahát, nahát, kiket látnak szemeim ?! - gúnyolódott egyik és végigmért.
- A buzi és a barátnője ! - vihogott a másik.
- Mit akartok fiúk ? - kérdezte Dylan, mintha nem tudta volna. Pedig tudta, nagyon is jól tudta, hiszen minden nap át kellett élnie ezt a nyílt zaklatást, amit én viszont még ennyire nem tapasztaltam és nem is tudtam hogy kezelni.
- Mi a faszt kerestek itt délután ? Egy kis tanítás utáni andalgás az iskola területén ?- szegezte nekem a kérdést az egyikük. Magas volt, fekete hajú és kisportolt. A fején ott virított a fehér hátra fordított baseball sapka. Undort láttam az arcán, ahogy rám tekintett.
- Miért nem takarodtatok még haza a többi nyomorékkal együtt ?! - röhögött a másik gúnyosan és mellém furakodva várta a válaszomat. Ő valamivel alacsonyabb és világosabb hajú volt, mint a barátja.
- Amúgy is, miért lógsz ezzel a köcsöggel ?! Mi vagy te, talán leszbikus ? - szólt közbe ismét az előző és nevetés követte a mondatát.
- Vagy csak simán bírod a buzikat ?! - egészítette ki a harmadik.
- Már indultunk, hagyjatok minket elmenni, oké ? - szólt oda nekik Dylan hallható félelemmel a hangjában.
- Neked nem osztottunk lapot te lúzer ! Most éppen a csajoddal dumálgatunk. Igaz; te buzi-barát ! - kiáltott rá az egyik sportoló.
- Miért nem hagytok minket békén ? - kérdeztem értetlenül és kétségbe esetten, majd tettem egy lépést oldalra, de ekkor az egyikük, a sötét hajú, nagy erővel becsapta előttem a szekrényem ajtaját. A hang élesen visszhangzott végig a folyosón és utána bántó csend támadt. A félelem szorította a gyomromat, a torkomat, és bár Dylan nem volt közvetlenül mellettem, mintha az ő szívének rémült dobbanásait is hallani véltem volna. Egyre csak az cikázott a gondolataimban, hogy lehetne elmenekülni ebből a helyzetből, valamint hogy miért csinálják ezt ?! Nem ártottunk nekik, rájuk sem néztünk, akkor miért kötnek belénk ? Mert érzik, hogy megtehetik ?!
- Itt maradsz ribanc ! És akkor beszélsz, ha kérdezünk ! - parancsolta ellentmondást nem tűrően.
- Őt ne bántsátok, nem tehet semmiről...- hallottam Dylan hangját, aztán zajt, ahogy a mellette álló sportoló a szekrényekhez szorítja és nevetve sértegeti.
- Tudod...mi nem szeretjük a buzikat. És nem szeretjük azokat sem, akik a buzikkal haverkodnak ! Szóval ki vele, miért vagy egy ilyennel ?!
A szavak a torkomra forrtak, pánik lett urrá rajtam, és ez felbőszítette az előttem álló két srácot.
- Most beszélj te kurva ! Vagy akarod, hogy elintézzük a kis meleg haverodat ?! - kiáltott rám, nekem pedig a rémület könnyei csorogtak le az arcomon, amitől ők még jobban bepörögtek.
- Na, már sír is...szánalmas ! - jegyezték meg.
- Most nézd meg, a nőd totál kikészült és elsírta magát ! - röhögött a harmadik és ismét hallottam a szekrényajtó félelmetes zörgését, ahogy neki szorítja Dylant.
Lehetetlen helyzet volt, nem láttam esélyt a menekülésre, a könnyeim csak folytak az arcomon és rázott a vissza folytott zokogás. Úgy tűnt, mintha már órák óta ott állnék velük a folyosón a szekrények előtt, pedig alig pár perc volt az egész.
Ekkor nyílt egy terem ajtaja és léptek hallatszottak valahonnan távolról. A három sportoló össze nézett.
- Jön valaki, húzzunk innen ! - mondta gyorsan a fekete hajú és rohanni kezdtek a folyosón.
A harmadik a földre lökte Dylant.
- Még találkozunk, buzi ! - tette hozzá és a barátai után eredt.
Fél perc múlva a folyosó ugyanolyan üres volt, mint mielőtt feltűntek volna. Megtöröltem a szemem és erőt vettem magamon, pedig legszívesebben csak sírtam volna egyfolytában. Hogyan történhetett ez meg ? Hogy lehetséges, hogy az iskola falain belül így él az erőszak ?!
- Jól vagy ? - léptem bizonytalanul Dylan mellé, aki idő közben már felállt és leporolta a ruháját.
- Persze és te ? - kérdezett vissza idegesen.
- Semmi bajom, csak megijedtem. - feleltem.
- Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni tőlük. Sajnálom, hogy meg kellett ismerned a Columbine igazi oldalát. - Dylan hangja remegett és kicsit ő maga is, mintha fázott volna, de tudtam hogy valójában az átélt események hagytak rajta nyomot. Ahogy rajtam is. Szédültem és hányingerem volt, a sokk pedig még mindig uralma alatt tartott.
- Miért csinálták ezt ? - kérdeztem, mikor már a parkolón haladtunk át. Valahogy, még mindig úgy éreztem, hogy lesnek ránk, és hogy a tortúrának még messze nincs vége.
- Mert mások vagyunk mint ők. Amióta az eszemet tudom, így éreztem és ezek a dolgok mindig hozzá járulnak ahhoz hogy belássam, nem sok keresnivalóm van ezen a világon mert nem tudok megfelelni. Mert csak arra vagyok hivatott, hogy az ilyen szemetek céltáblája legyek. - válaszolta Dylan és fájdalommal töltöttek el a szavai.
- Ne mondj ilyeneket ! Én azt hiszem, inkább az ilyeneknek nem kellene a földön élnie, szebb lenne az élet az biztos. - mondtam neki gyorsan.
Dylan megállt a kocsija előtt, kinyitotta és beült. Mikor beszálltam mellé, fél percig csak néztük az autó szélvédőjét.
- Nem lehetnek mindig a sportolók a győztesek. - sóhajtottam egy nagyot.
- Én biztos vagyok benne, hogy nem lesz mindig így. Nem lehet ! A Columbine középiskola teljes mértékben eltörölhető a föld színéről, a benne lévőkkel együtt. Valamikor, valakinek el kell hoznia az igazságot az igazságtalanságba. Ide az iskola falai közé és meg kell mutatni a sportolóknak az erőnek vélt gyengeségüket. - helyeselt Dylan és beindította a járművet.
- Gondolod, hogy majd egyszer eljön a változás ? - kérdeztem, bár kissé ijesztőnek hangzott, amit az előbb hallottam tőle.
Dylan kihajtott a parkolóból.
- Szerintem közel a bosszú. - felelte.
Aztán a saját fájdalmunkba burkolózva némán ültünk egész haza felé vezető úton.
" A fájdalom végtelenné szorozódik. Sosem áll meg. Mégis itt vagyok. Még mindig egyedül. Még mindig fájdalomban. "
barátság: - Miért barátkozol vele ? - kérdeztem egyik délelőtt az iskolai dombon ülve Dylant. Ő pedig rögtön tudta hogy kire gondolok.
- Mert rajtam kívül nincs nagyon senkije, és azonkívül ugyanolyan mint én. - vágta rá.
- Hát azt kötve hiszem. - húztam el a számat és beugrott Eric képe. Nem nagyon ismertem, csak körülbelül annyira, mint Dylan többi haverját. De ő volt az, aki a legtávolabb állt tőlem. Volt benne valami, ami félelmet ébresztett bennem. Valami sötét és ördögi. Valami fölényes. És a legjobban az rémisztett meg, amilyen hatással Dylanra volt. Mert az tisztán látszott, hogy Dylan mindent elkövetett, hogy fenntartsa a barátságot Ericcel. Szinte istenítette a fiút, nagyon sokat beszélt róla nekem is. Elmondta vagy ötször a megismerkedésüket, hogy milyen volt együtt járni vele az előkészítőbe és beszélt arról is, amikor bajba keveredtek az autófeltörés miatt. Akkor rendőrségi ügy lett az egészből és az a kötelező agresszió kezelő, vagy milyen terápia. Úgy hittem, Eric nem az a srác, akivel feltétlenül lógnia kellene Dylannek. Mert nincs rá túl kedvező hatással. Dylan viszont remek dolognak tartotta a kettejük barátságát, naphosszat csak egymás házában voltak és játszották a lövöldözős video játékokat, meg nézték a Született Gyilkosokat. Mintha számukra romantikus, vagy misztikus, vagy tudom is én milyen lenne, hogy egy szerelmes pár halomra gyilkolászik embereket.
.jpg)
- Te úgy gondolod ? - kérdezett vissza kissé sértődötten.
- Hát...igen...szinte folyamatosan vele vagy, a pizzériában, itt a suliban, aztán hétvégéken is. Ugyanúgy öltöztök és ugyanolyan zenéket hallgattok. Olyan mintha nem lennétek önálló emberek. - magyaráztam.
- Ezt nagyon rosszul hiszed. Nem is sejted mennyire önállóak és különfélék vagyunk, viszont kiegészítjük egymást egy csomó dologban. És miért baj az, hogy ha jól érezzük magunkat a másik társaságában ?! - vágott a szavamba halkan.
- Nem baj, csak annyi más mindenki van, akivel barátkozhatsz. - vontam vállat.
- Például ki ? - kérdezte Dylan és kicsit dühösnek látszott, amiért így vélekedtem Ericről.
Én meg tanácstalan lettem, így Dylan saját magának válaszolt.
- Senki, senki sincs aki úgy megért, mint Eric. Ő az aki mindent tud rólam, ő az aki ugyanazon megy át mint én, minden egyes nap.
Dylan szavai egyáltalán nem estek jól, úgy tűnt Eric még nálam is fontosabb volt számára. És ez eléggé bántott. Én is igyekeztem volna jobban a közelében lenni, bele látni a gondolataiba, de nem hagyta. Sokat mondta, hogy szeret, én mégis úgy éreztem, a kapcsolatunknak megvan a maga jól látható, érezhető korlátja, amin túl semmiképpen sem juthatok, akármit teszek. Ellentétben Ericcel.
- Talán ha kissé körbenéznél látnád, hogy én például nagyon is szeretnék többet tudni rólad és részt venni a mindennapjaidban. Te nem hagyod. És hát kösz, örülök hogy úgy véled, Ericen túl nincs is élet. - csóváltam a fejemet lemondóan.
- Ezt nem mondtam. Eric a barátom, felismerte mennyire magányos vagyok és elfogadott maga mellé. Ő a legjobb és talán az egyetlen igazi barátom. De kérlek, ne keverjük össze a barátságot azzal, amit irántad érzek. Tudod, hogy mennyire fontos vagy. Nélküled...nem is tudom mit csinálnék. Nagyon sokat jelent az, hogy létezel nekem. Szeretlek. - hallottam Dylan megbánó hangját és nagyjából tudtam milyen képet vág. Viszont a véleményem nem változott. És Dylan Erichez fűződő erős barátságát elég nagy kicseszésnek gondoltam. Nem először és nem is utoljára.
" A létezés egy nagy előszoba , az élet egy a szobák közül, a halál keresztül halad az ajtókon és kíváncsiságot érez, hogy végig menjen a folyosókon, keresztül az ajtókon, benyisson a szobákba, ebben a véget nem érő előszobában. "
folytatása következik...
Jól sikerült, akár meg is történhetett volna...
VálaszTörlés