Imagined places (Mikey/Gerard)

Boldog névnapot tesó :*

Idegesen keltem ma, semmihez és senkihez sem volt kedvem, de várt a sok mosnivaló, a főzés, egy újabb hét. És a hétvége olyan gyorsan elszalad mindig. Vágtam a hajamból, nem lett túl botrányos szerencsére. Jövő héten be kéne festeni. Amúgy meg átlagos volt minden, csak voltam, zenét hallgattam, ff-t olvastam, aludtam. 

És hát...Hehe...megkésett Valentin napi meglepi, vagyis inkább büntetés. Egy tavaly májusi iromány. Nagyon úgy nincs mit mondanom (írnom)róla. Csak egy kis nettó faszság, beteg agymenés, hagyjuk is, ne olvassa senki XD

Warning: Incest, hand jobs, kissing, blood, injury, bullying, religion, romance, feelings, loneliness, angst.

---A szemébe nézve megláttam azt a világot, amiben mindig is élni akartam---

Mikor apa és anya között valamiért rosszá vált a hangulat és szinte folyamatosan veszekedtek, Gerard elkezdett több időt tölteni a szobámban. Nem ellenkeztem, mert jobb volt együtt átvészelni ezeket a hangos vitákat, mint egyedül és ezt valószínűleg ő is így vélte. Gerard amúgy is érdekes és szórakoztató volt számomra.
Én magamat egy unalmas alaknak tartottam, akit kevés dolog érdekel és nem sok mindent csinál teljes beleéléssel, de a bátyám nem ilyen volt. Annyi mindenért lelkesedett. Nem járt el sehova és nem is voltak barátai. Az ideje nagy részét az iskolában, később a munkahelyén, vagy otthon az alagsorban ütötte el. A magányos ember pedig kialakít egy saját menedéket és sokat olvas az élet dolgairól. Ezért tartottam őt olyan okosnak. Mert nagyon sok mindenre tudta a választ, amire meg nem, annak utána járt a könyvekben. Aztán ott volt a rajzolás, amit szintén remekül csinált, mindig gyönyörködtem a műveiben, és biztattam, hogy rendezzen egy kiállítást, de ő túl félénk és szerény volt ehhez. Csak nekem mutatta meg a rajzokat és a szüleinknek, de ők mindig mással foglalkoztak és nem értek rá ezzel törődni. Sokkal inkább lekötötte őket széthulló házasságuk, a marakodás, a saját igazuk mindenáron való bizonygatása és ez elvitte őket az igazán fontos dolgoktól.
Azért néhány momentum felzaklatta és csodálkozásra késztette őket is, mert azon meglehetősen megdöbbentek, mikor egy nap Gerard felvetette nekik, hogy szeretne pap lenni. Én meg azon döbbentem meg, hogy ez a terv őket kiborította. Gerard nekem ezt már sokat említette és mindig is járt templomba, ahová olykor én is elkísértem. A szüleink viszont soha. Anya meglehetősen kiborult, mikor a bátyám ezen ötlete napvilága került, azt kiabálta, Gerard nem tudja, mit beszél és hogy mindentől megfosztaná magát egy ilyen választással.
Apa meg egyenesen kijelentette, hogy Gerard nem mehet többet misére, ha ilyen hatással van rá a vallás.
Gerard tudomásul vette, de szomorú lett emiatt, én meg dühöngtem, mert szerintem ez egy nagyon szép elképzelés volt és illett is volna a bátyámhoz.
A szülők terve célt ért, Gerard nem állt papnak, az egyik helyi benzinkúton helyezkedett el a középiskola évei után.
***
Gerard, ha nem dolgozott, velem volt. Mostanában leginkább a szobámban. Nekem sem voltak nagyon barátaim, ha voltak is, jobbára csak a suli területén találkoztunk, nem jöhettek hozzám, mert a szüleim nem engedték. Meg most amúgy is jó ideig büntetésben voltam, mert összetörtem az autót, amit engedély nélkül vittünk el a testvéremmel egy hóviharos, végtelenül hideg napon, ami mégis forróságot hozott a szívembe.
Akkor először árultam el Gerardnak az engem régóta gyötrő igazságot, mégpedig hogy szeretem. Úgy, ahogy egy testvért egyáltalán nem lehetne. És ő is azt mondta hogy szeret, aztán azon az éjszakán, közös elhatározásból szorosabbra fűztük a közöttünk eddig is közeli kapcsolódásunkat, életre hívva egy bűnös titkot, amiről csak mi tudhattunk ketten. Ami állandó, sötétvörös pírt varázsolt mindkettőnk arcára, amitől csak bámultunk egymásra, zavartan összemosolyogtunk és elcsuklott a hangunk. Elítélendő volt mások számára, ezzel tisztában voltunk, de igyekeztem mégsem sokat vívódni ezen, mert így alakult és nem lehetett megváltoztatni. Ott volt nekem Gerard és olyan nagyon jó, hogy ott volt, másra nem is volt szükségem. Magától értetődő, természetes és otthonosságot adó volt minden tettünk, minden izgatott cselekedetünk.
Meg sem lepett, hogy a szobámba lépve a bátyámat megint ott találtam, zenét hallgatva és könyvekkel körbevéve, mint ahogy azon sem csodálkoztam, hogy a konyha felől ismét ingerült hangoskodás szelte ketté a levegőt.
- Szia.- köszöntem neki, mire felderült az arca.
- Szia Mikey!
- Ahogy hallom, anya és apa programja a szokásos.- állapítottam meg gondterhelten.
Gerard bólintással jelzett egy elkeseredett igent.
- Már akkor is vitáztak, mikor hazajöttem.
- Szerinted abbahagyják valaha?- kérdeztem, de csak úgy magam elé dünnyögve és testvérem meg sem hallotta.
- Milyen napod volt? - kérdezte Gerard gyengéden amikor a táskámat lehajítva, iskolai egyenruhában, kedvetlenül végig dőltem az ágyon.
- Fárasztó. Sok volt a dolgozat, rengeteg a leckém, a sportolók meg ismét szemétkedtek testnevelés órán. - válaszoltam nagy sóhajjal. Mindig ez volt, és Gerard is tudta milyen pokoli érzés a folytonos iskolai zaklatás, mert ő is százszor átélte.
- Sajnálom. - ingatta a fejét együtt érzően.
Vállat vontam.
- Legalább most nem látták el a bajom, mint legutóbb. Mindegy, megszoktam. De te mit nézel az ablaknál? - érdeklődtem, mert most vettem észre, hogy a testvérem az íróasztalnál ül és valamit érdeklődve figyel.
- Madarakat a fákon. - válaszolt Gerard.
Odaballagtam mellé és én is az ablakra szegeztem tekintetem, de most csak egyetlen madár ücsörgött az ablak előtti fa ágán. Világosbarna tollai voltak és különös bóbitát viselt a fején.
- Ez milyen madár?- kérdeztem kíváncsian.
- Csonttollú.- felelte Gerard és az előtte szétnyitott madárhatározóra pillantott.
- Milyen fura és ijesztő név. - ítéltem meg.
Gerard elmosolyodott.
- Ijesztő a neve?
- Egy kicsit.
- Inkább különleges név. Törékenységet és védtelenséget sugall.- vélte Gerard lenyűgözve.
- Hát lehet. - bátyámmal szemben, bennem sosem élt a vágy, hogy bővítsem a tudásomat a madarak viselkedése és megjelenése terén.
- Ha megfelelő táplálékforrást talál, akkor csilingelő hangot ad ki. - olvasta fel Gerard a könyvben található információkat.
- És szerinted itt jól érzi magát?- pillantottam ismét az ablak felé.
A madár még mindig a fán ült és nem úgy tűnt, hogy el akarna repülni.
- Remélem, olyan jó lenne hallani a hangját.- ábrándozott Gerard, most meg én mosolyodtam el, mert aranyos volt az ártatlan vágyakozása egy madár megismerése iránt.
Valójában ő mindig ilyen volt, kedves és tiszta lelkű és ezért is lett volna jó, ha pap lesz belőle, bár akkor véget ért volna ami köztünk van, de így meg lelkiismeret furdalásom volt, mert szerintem én vittem bele a rosszba, én löktem át a váratlan vallomásommal azon a határon, ahonnan már ő sem akart visszafordulni. És én sem. Egyáltalán nem. Meg kellett volna bánnom mindent, amit teszünk, a hitetlenkedő pillantásokat, a szikrák villanását körülöttünk, a tapasztalatlan érintéseket, az ügyetlen, nedves és tűzforró csókokat, a sóhajokat és mozdulatokat. De csak mardosó izgatottságot és végtelen sóvárgást éreztem, valahányszor kettesben maradtunk Gerard, meg én, a szobám rejtélyünket őrző, biztonságos falai között.
***
Gerard persze a szobámon kívül is kifejezte a ragaszkodását és gondoskodását. Néha megjelent az iskola előtt. Csak úgy a semmiből bukkant fel. A meglepetéstől zúgni kezdett a fejem, mikor megláttam őt a sárga iskolabuszok között sétálva engem keresni. Erős sápadtsága, sötét, hosszú haja már messziről látszott, ahogy az állandóan viselt kockás inge is ismerősként hatott rám és keserűen jó érzéseket keltett bennem, a gyomrom belesajdult és az általános szorongásomat felváltotta az öröm.
- Gerard, hát te hogy kerülsz ide?- siettem elé, kerülgetve az iskolabuszok körül keringő diákokat. Megkönnyebbülve indult el ő is felém. Még mindig nem szeretett az egykor volt iskolája környékén lenni, az akkori verbális és fizikai bántalmazások örökre a lelkébe égtek, mégis áldozatosan háttérbe söpörte ezt, ha arról volt szó, hogy velem találkozzon.
- Hamarabb végeztem a munkával, gondoltam sétálhatnánk, például a parkban - ajánlotta Gerard csillogó szemekkel. A ragyogás máris felébresztette heves szívverésemet. Szerettük a parkot, egy kis erdős sziget volt a nagyváros benzingőzös, lehangoló szürkeségének labirintusában.
- Jó ötlet. Úgysincs kedvem a busszal menni. - vágtam rá.
Rövidesen ott sétáltunk a fák között és elmerültünk az éledező tavaszban és a természet csendjében. Gerard figyelte az ágakat, lelkessé tette az élővilág, fel tudta sorolni az ott lévő valamennyi állatot és növényt. Ámulattal hallgattam őt, de bevallom, néha elkalandozott a figyelmem, csak merőn bámultam rá és nem bírtam róla levenni a tekintetemet.
- Mit gondolsz, a Csonttollú ott él még a mi fánkon?- kérdezte váratlanul testvérem.
- Nem tudom, mostanában nem láttam.- feleltem kissé felkavarva, ahogy a kérdés által visszazökkentem az álmodozás világából.
Minden vágyam volt, hogy megcsókoljam Gerardot, de nem mertem lépni és nem akartam lerohanni a park közepén, mikor ő mással volt elfoglalva, azt szerettem volna, ha benne is ugyanilyen epekedés tör felszínre.
- Bízom benne, hogy nem esett baja.- Gerard szemei gondosan végigsúrolták a levelek zöldjét.
- A madarakat nem kell félteni, övék a repülés képessége. Tudod, hányszor akartam madár lenni és elrepülni nagyon messzire egy-egy iskolai nap után, amikor egy rakás diák rajtam élte ki a brutalitását?!- néztem fél szemmel keservesen Gerardra. Neki nem kellett túlságosan magyarázatba bocsátkoznom, ha valaki, ő átérezte, milyen mély és féktelen gyűlölet dúlt bennem az iskolával és az oda járókkal kapcsolatban.
- Nagyon messzire? Egy elképzelt helyre?- kérdezett vissza és megtorpant egy terebélyes bokor előtt, de most nem az ott lévő környezetet tanulmányozta, hanem engem. A közelsége, barna szemeinek tüze elgyengített.
- Milyen egy elképzelt hely, Gerard?
- Csodálatos. Ahol nem érhet semmi baj és megnyugszik a lelked, meggyógyulnak a sebeid. Ahova bármikor menekülhetsz. Csak a képzelet kell hozzá...- válaszolt halkan Gerard és valami furát láttam az arcán, a múlt nehéz árnyainak nyomát. Belefájdult a szívem. Ő százszor többet szenvedett az iskolában, mint én.

Emlékeztem, egy különösen durva incidensre, mikor Gerard úgy megsérült, hogy orvoshoz kellett vinni. Anya sírva nyitott be a házba az orvosi vizit után, apa dühösen szitkozódva követte és utánuk jött a testvérem, csapzott hajjal, véres arccal, kékeslila monoklival és szerte-szétszaggatott iskolai egyenruhában. Mintha mindez nem lett volna elég, apa sem volt túl belátó és rögtön ordított vele, hogy a testvérem nem viselkedett férfiként, nem védte meg magát és hogy ez milyen megalázó, majd megesketett mindenkit, hogy erről mélyen hallgatunk. Akkor éjszaka arra ébredtem fel, hogy Gerard vigasztalhatatlanul zokogott a nappaliban a tv előtt ülve, csak álltam lefagyva az ajtórésbe szorulva és nem tudtam, mi a helyes, odamenni hozzá és megölelni, vagy visszamenni a szobámba. Végül aztán az utóbbi mellett döntöttem és ez máig emésztett. Gerard egyedül volt a fájdalmaival és bárcsak a karjaimba zártam volna inkább, minthogy gyáván a homokba dugom a fejem!
- Te is így élted túl az iskolás éveket?- kérdeztem, mert erről még sosem mesélt.
Gerard aprót bólintott és piros lett az arca.
- Ez sokat segített. Hogy jobb legyen, elképzeltem helyeket, ahol szívesen lennék, ahol minden más, ahová elmenekülhetek gondolatban, amikor csak szeretnék.
Magam elé meredve, szavak nélkül helyeseltem, ahogy gyönyörködtem Gerard szép, de a régmúlt emlékei miatt különösen csüggedt arcában és nehezen hittem el, hogy a fantáziaképekbe merüléstől enyhülhet az iskolai szemétkedések kínja.
***
Vasárnaponként, ha Gerardnak nem kellett a munkahelyére bemennie, általában részt vett a reggeli misén. Ez számára egy stabil program volt. Mire én felébredtem, már vissza is ért, de egyik hajnalban a szüleim nyomasztó vitája ugrasztott ki az ágyból, amitől olyan nyugtalan lettem, hogy megkérdeztem Gerardot, vele tarthatok e a templomba. Nem akartam otthon maradni a kiabálást hallgatva. Bátyám örömmel mondott igent. Azt hiszem, rám is fért már a templom hűvös nyugalma, minden bűnt megbocsátó hangulata és a helyi tiszteletes példabeszédekkel teleszőtt prédikációi. A templomban jobb embernek éreztem magam, pedig hát nem voltam az, szégyenteljes gondolataim és cselekedeteim voltak Gerard irányában szinte örökösen, amik felőröltek és elnyeltek, mint a mély óceán habjai. Megvetendő voltam, de a templom fából készült padjában ülve mégis békességet éreztem. És boldogságot, hogy Gerardot magam mellett tudhatom. Néha a szemem sarkából néztem rá, ahogy teljes áhítattal vesz részt a szertartás menetében, szóról-szóra tudva minden imádságot és éneket. Büszke voltam rá. Ráadásul nagyon elegánsan is festett a sötét színű öltönyében, megdobogtatva a szívemet.
Az istentisztelet után ráérősen lépkedtünk hazafelé az utcán és arról faggattam Gerardot, hogy a templom jobb e számára, mint az elképzelt helyei, mire ő azt mondta, hogy a templom egy valóságos hely, ahová igazából is beléphet békében és Isten, meg a szentek segítségében reménykedve, ezért nem is mérhető össze a fantáziájában lévő helyszínekkel. Faltam minden szavát, ahogy erről beszélt, szó szerint kivirult.
Közben sajnos láttam, hogy pár srác az út másik oldalán gúnyolódva mutogat ránk és nevetgél, ez kicsit árnyékot vont az előbbi templomban töltött szívmelengető lelkességre. Összeszorult a torkom, a düh a bőröm alá kúszott, Gerard észlelte a nyugtalanságomat.
- Hagyd, Mikey...- tanácsolta és én igyekeztem levegőnek nézni őket, miközben azért bántott a dolog, és lehet hogy legbelül Gerardot is. De hát ezek voltak a mindennapjaink...
Nem volt kedvem ismét a négy fal között a szüleim acsarkodásának szem és fültanúja lenni, így miután a csúfolódókat magunk mögött hagytuk, szándékosan meglassítottam a lépteimet, eltelve a kikelet játékos szellőjével, illataival és színeivel. De akármennyire is komótosak voltunk, egyszer csak elfogytak az előttünk lévő méterek és újra ott álltunk a házunk előtt, majd kicsit félve nyitottuk a bejárati ajtót felkészülve, hogy egy veszekedés kellős közepébe cseppenünk. Szerencsére nem így történt, apa a nappaliban olvasott, anya meg a konyhában tevékenykedett. Felszabadító volt, meglepetten köszöntünk nekik, aztán gyorsan beosontunk a szobámba.
- Hallottad ezt a nyugalmat és csendet? Apa és anya megváltozhatnának. Lehetnének mindig ilyenek...- morfondíroztam magamban és leültem az ágyam szélére. Gerard mellém ült és bámult ki egyenesen az ablakon, talán megint azt a kóbor madarat kereste, nem tudom, de a napfény rávilágított az arcára, még jobban hangsúlyozva, mennyire sápadt, de nekem mégis gyönyörű volt így, fehér bőrrel, fekete hajjal. Rajta felejtettem a szemeimet, és ezt nem is próbáltam titkolni, elvesztem meg-megrezzenő szempilláiban, az ajkának lágy színében, hallgattam finom lélegzetét és zavartan, de élveztem hogy olyan közel van hozzám
- Mint a növények, akikben tavasszal új erő éled fel és
kívül-belül átalakulnak?- kérdezett vissza Gerard, ahogy viszonozta epedező pillantásaimat, majd ujjai az enyémre simultak. Az izgalom lángra kapott bennem.
- Valahogy úgy. A tavasz mindig egy tiszta lap, friss kezdet. Szeretem a tavaszt.- biccentettem.
- Én a telet is nagyon szeretem, Mikey. Igaz hogy dermesztően fagyos, mindent hótakaró fed el, de akkor szorosan veled feküdhettem és felmelegíthettelek, mondhattam neked, hogy szeretlek. - tette hozzá Gerard félénken.
Lenéztem Gerard ujjaira még mindig az én kezemen voltak. És realizáltam, hogy hány hét pergett le azóta az éjjel óta, amikor annyira nagyon fáztam, aztán Gerard a jelenlétével forróvá változtatott mindent. Vágytam egy újabb szeretettel átitatott beismerésre.
- Most is mondhatod...- suttogtam.
- Szeretlek.- vágta rá Gerard nagyon komoly arccal. Minden érzelem ki volt rá vetítve, melynek őszinteségében nem kételkedhettem.
Piros szín jelent meg az arcomon, éreztem hogy perzsel a nyelőcsövem.
Némaság volt körülöttünk, a pulzusunk sodró ritmusával. A percek gondolatbeli sercegését én szakítottam meg, mert telhetetlen voltam, közelséget akartam.
- És fekhetünk úgy, ha van kedved.
Gerard szeme meghökkenve rám csillant, de nem hezitált és ez jól esett, hogy ő is vágyott erre. Hirtelen mozdulattal kibújt a zakójából, majd hátradőlt az ágyamon és csak mellé kellett feküdnöm. És ezt is tettem, karomat átvetettem a derekán, míg fejemet a mellkasán pihentettem. Gerard teste összerezzent, a szívdobbanásai meglehetősen szaporává váltak, akárcsak nekem.
- Én is szeretlek...- mondtam boldogan belefúrva arcomat fehér ingébe, melynek mosószerillata csordultig betöltötte az érzékeimet.
Azon a vasárnap délelőttön végtelenül szabad voltam.
***
- Istenem, mi történt veled?- álmélkodott Gerard sokkosan, amikor benyitottam a szobámban egy könyörtelen iskolai nap után. Nem szólaltam meg rögtön, szemeim a falra akasztott tükörre vándoroltak és láttam, mi képesztette el így a testvéremet. Nem tagadom, megviselt voltam. Nagy méretű piros zúzódás díszelgett az arcom egyik felén, pár véres horzsolás meg az államnál, a szám is felrepedt kicsit, nem beszélve a ruhám megrongálódásáról.
- Mikey, kérlek szólalj meg!- hallottam Gerard kétségbeesését, amit egy flegma kézlegyintéssel csitítottam.
- Halkabban! Anya a kertben van, nem akarom, hogy meghallja, így is alig sikerült beslisszolnom, hogy ne lásson meg ilyen állapotban.
- Előbb-utóbb észreveszi, ezt nem lehet eltitkolni.- jegyezte meg Gerard és közelebb lépve hozzám sajnálkozva pásztázta a sérüléseimet.
- Megoldom, majd rakok rá jeget, vagy valamit. - húztam el a fejemet kedvetlenül testvérem kissé hideg tenyere elől. Jól esett volna az érintése, de fájt mindenem.
- A sportolók voltak?- érdeklődött Gerard részvéttel a hangjában.
- Igen, ők! Csak úgy ott voltam az iskolaudvaron, mikor jöttek és körbevettek, majd kedvüket töltötték rajtam, mert túl unalmas a kifogástalann életük! Gerard, én már nagyon belefáradtam ebbe, hogy folytonosan bujkálnom kell előlük, nehogy észrevegyenek és belefáradtam a sikertelen védekezéseimbe is, aminek úgyis mindig ez a vége! Néha azt kívánom, bárcsak ütnének meg úgy, hogy vége legyen mindörökre!- hadartam el indulatos könnyekkel a szememben.
Gerard elsápadt.
- Nem szabad ilyeneket gondolnod! Egyszer elmúlnak az iskolás évek, most még képtelennek tűnik ez a tény, és azt érzed, az idő mintha ellened dolgozna, de vége lesz, addig pedig...
- Igen, tudom! Képzelegjek tökéletes és békés helyekről, ami maga az éden és ahol jó lenni! Megpróbáltam Gerard! Míg a szemét sportolók engem püföltek, igyekeztem egy ilyen helyet felidézni, de nem működött! A sértegetések és az ütések ugyanúgy fájtak, nem lett jobb semmi sem! Az agyam cserben hagyott, vagy általad bezengett elképzelt helyek nem is léteznek!- vágtam közbe fásultan és haraggal telten.
Gerard makacsul a fejét rázva szólt közbe.
- Igenis léteznek! Csak nem jól képzelted el! És segít, mert ha nem segítene, nem lennék most itt, már réges-régen megöltem volna magam. Az öngyilkosság egyszerű kiút lett volna, amit sokszor fontolgattam a tanulóévek szörnyűsége miatt. Hiszen tudsz róla, már meséltem! De azt még nem árultam el, hogy az összes iskolai verekedésnél végig csakis rád gondoltam! A mosolyodra, a szemeidre, a társaságodra, a szeretni való lényedre, arra, hogy ha a sportolók megunják a leckéztetést és elvonulnak, majd haza jövök hozzád és beszélgetünk, hallgatjuk a kedvenc zenéinket, együtt töltjük a délutánt, mert melletted az összes látható és láthatatlan seb a múltba vész el és az az üres, fekete, belső zűrzavar amit érzek, elsimul. Pusztán attól, ha velem vagy. Mert már akkor nagyon szerettelek. Nekem te vagy minden, ami jó! Az én elképzelt helyem te vagy, Mikey!- Gerard tűzvörös arccal, zaklatottan bámult rám, ajka felett izzadtságcseppek gyöngyöztek, a könnyek pedig kristályként fénylettek a szemeiben. Én pedig hirtelen megértettem az elképzelt helyek valódi lényegét.
***
- Csókolj meg! - leheltem sóvárogva és Gerard azonnal eleget tett a kérésemnek. Ajkaink hosszú idő után újra találkoztak, az enyém meg volt sérülve, az övé cserepes volt, de ez nem számított, csak az volt a fontos, hogy összeérjen. Elfojtott sóhajtás tört elő belőlünk, miközben a nyelvünk akaratosan és vehemensen feszült újra egymáshoz. Szédülés vett uralma alá, az izgalom pedig keringeni kezdett a véremben. Ujjaimat Gerard hajába vezettem finoman átsimítva az összegubancolódott tincseket, majd bátyám nyakán és vállain vezettem végig a tenyeremet, le egészen a hátáig. Gerard is ezt tette, ahogy a legelső alkalmunkkor, úgy most is másoltuk egymás rutintalan viselkedését, felfedezve a másik testének minden centiméterét. Az érintése ismerős volt és biztonságos, vadul lüktető szívvel üdvözöltem, miközben rekedt nyögés hagyta el az ajkaimat. Rövidesen az ágyon voltunk, a párnák és takaró puhaságával körbeölelve csókban összeforrva és türelmetlenül, forró hévvel simogattuk egymást, ahol értük. Ahol a ruhák engedték. Percek múltán már nem érdekeltek a ruhák, a tenyerem becsúsztattam Gerard pulóvere alá és gyengéd érintésekkel ismerkedtem újra meleg és lágy bőrrel, az ezzel kontrasztban álló kemény bordákkal, a csípőcsontokkal. Gerard is ezt tette velem, felfedezett engem. Túlságosan féltőn, vigyázva, mintha sérülést okozhatna, csinálhatta volna erősebben is, de visszafogott volt és tapasztalatlan és csak szeretettel átitatott törődést adott, ami elsodort engem, betemetett, csak a szívem dobbant fájdalmasan nagyot és verejték jelent meg a homlokomon. Ő is izzadt, vizes hajszálai arcába ragadtak, az izzadtság pedig a halántékánál csorgott le. És csak csókoltuk egymás ajkát, nyakát, arcát, aztán újra összeért az ajkunk, mint egy ismétlődő minta. Ugyanez a ciklikusság jelent meg az ágyékunknál is, aminek keménysége fájdalmasan, de kéjesen súrlódott egymáson a ruhán keresztül is jól érezhetően perceken keresztül, hangos és rekedt nyögéseinkkel tarkítva. A vágy a gerincemen rohant végig mindegyik mozdulatnál, még többet akartam, és reszkető kezekkel nyúltam Gerard nadrágja után. Ő elhajolt az arcomtól és levegő után kapkodva, hitetlenkedve nézett rám. Csillagok voltak a szemeiben és éreztem remegését, szíve gyorsaságát egymáshoz szorult mellkasunknál, az én szívem is így rohant, fűtött az izgalom tüze és nem akartam gondolkodni semmin sem, mert nem is volt értelme a lamentálásnak, akármilyen égbekiáltó bűn is volt ez, kívántam őt lelkem minden szegletével és ez volt a lényeg. Persze most más volt, mint azon a téli éjjelen, nappal volt és a világosság mindent sokkal ijesztőbbé, reálisabbá tett, de az érzések most is olyan hevesek voltak mindkettőnkben.
- Mikey...- Gerard mondani akart valamit, talán sejtettem hogy mit, mert gyorsan közbevágtam.
- Csak csináld, amit én...- suttogtam bátorítóan és megcsókoltam, majd kibontottam a nadrágját, hogy megérinthessem. Ő is ugyanezt tette az én nadrágommal és ahogy a zavaró ruhadarabok lejjebb kerültek rólunk, felkavaróvá vált minden. De nem is ez volt rá a jó szó, mert amit műveltünk szemben állt minden erkölcsösséggel, észszerűsséggel, mégis leírhatatlanul jó, már-már ösztönszerű volt, ahogy egymás legérzékenyebb pontját érintések által feltérképeztük kétségek és lassan valóságérzet nélkül.
- Milyen érzés? - kérdeztem kíváncsian testvéremet, aki akadozó és szenvedélytől elcsukló hangon válaszolt.
- Jó...olyan jó...
A testünk izzadt volt, ruhán keresztül is vizesen egymáshoz tapadtunk, az ágy megreccsent alattunk a mozdulatok gyors ütemességétől és vibrálásától, a nyilvánvaló, kemény, feltüzeltségtől, ahogy egyre közelebb visszük egymást a beteljesüléshez. Beharaptam a számat, hogy ne nyögjek fel, de elég nehéz volt csendben maradni, és Gerardnak egyre kevésbé sikerült, ahogy vadul hánykolódott ujjaim alatt. Hangosabb volt, mint amire emlékeztem.
Imádtam hallgatni az élvezetét, az ágyékom lüktetett a hangjaira, de féltem, hogy rajtakapnak, mert mindössze egy ablak választott el minket a békésen kertészkedő anyánktól.
- Csendben kell lenned, mert anya meg fogja hallani! - rántottam el a fejem Gerard nedves ajkaitól.
Gerard csak bólintott gyors levegővételekkel a szemei tágra nyíltak, míg a csípője erősen a kezemhez nyomódott, akárcsak az én férfiasságomon lévő tenyere. Meleg volt és szerető, óvatosan gondoskodó. És én is igyekeztem ugyanilyen finomsággal örömet okozni neki mert valahogy éreztem, hogy erre vágyik. Hálás nyögdécselést hallottam, ahogy a szemeim lecsukódtak és éreztem a már ismert érzést magamban, ami ellen nem tudtam tenni mert feltartóztathatatlan volt. Gerard hangja betöltötte a szobát és már nem volt erőm csendre inteni, sőt jó is volt hallani, erre koncentrálni az extázis mélyére hullva. Rövidesen reszketés rohant át Gerard testén, felnyögött és megfeszült, majd forró nedvesség ömlött végig az ujjaimon. A tudat engem is rögtön a csúcspontra emelt. Már én sem foglalkoztam a saját hangosságommal, átadtam magam a Gerard által adott végtelen mámornak. A vérem folyamként áradt szerte-szét az ereimben és elragadott, magával vitt az élvezet.
- Nagyon szeretlek. - mondta halkan, még mindig zihálva és engem ölelve Gerard. Percek múltak el felettünk.
- Én is szeretlek. - nyitottam ki mosolyogva a szemem és megigézve bámultam őt még most is gyorsan dobbanó szívvel és rendezetlen pulzussal.
A délután fényei varázslatosan terültek szét szobám falain, az ágyon heverő nyirkos takarón és rávetültek testvérem kipirult arcára, kusza hajtincseire, kigombolt nadrágja mentén a derekánál titokzatosan előbukkanó hófehér bőrére, körülöttem lévő karjaira és éreztem a köztünk lévő megbonthatatlan kötődést, ami akkor is a szívünkben maradt, mikor felkeltünk az ágyból és felöltöztünk, hogy a hétköznapi dolgokkal foglalatoskodjunk. Ez a kapocs velünk volt és mások számára megfejthetetlen kifejezést varázsolt mindkettőnk arcára. Már nem voltam szomorú az engem ért iskolai bántalmazás miatt, nem is sajogtak a sérüléseim, Gerard meggyógyította valamennyit.
- Nézd, a Csonttollú visszatért!- hallottam Gerard boldog hangját az ablak felől. Máris nem volt olyan érdekes a lecke, felpattantam az ágyról és az ablaknál termettem.
A fán csakugyan ott volt a bátyámnak oly kedves kismadár, sőt hozott magával egy társat is.
- És nincs egyedül.- örvendeztem elmélázva a zöld lombok felé, aztán Gerardra pillantottam és örökkévaló szeretetet éreztem iránta. És tudtam, hogy ez kölcsönös.
A testvéremnek igaza volt, csakugyan segítséget nyújthatnak az elképzelt helyek az élet nehézségeivel szemben, de nekem azon a délutánon nem volt erre szükségem, mert az elképzelt helyek valósággá váltak és széppé tették a jelenemet is.
Olyan jó, hogy a Csonttollú otthonra lelt nálunk!
És én is megtaláltam a boldogságomat Gerard mellett.