Nem lett sokkal jobb

Kivéve, hogy egy kicsivel tovább alhattam. Nem sokkal többet, mert úgy volt hogy csütörtökön elkisérem anyámat a dokihoz. Végül hívott, hogy nem kell jönnöm, mert apám kocsival elviszi. De hát akkor már fel voltam öltözve és amúgy is azt terveztem, hogy szétnézek pár turiba cipő ügyben. Így bebuszoztam a belvárosba, de kár volt, nem vettem semmit, le volt minden fosztva. Egyik helyen láttam ugyan egy bordó Vans cipőt, ami mindig is tetszett (egykori barátnőmnek E.-nek volt ilyen és eléggé irigyeltem érte), de ahhoz képest hogy használt volt, meglehetősen sok pénzbe került, így fájó szívvel, de ott hagytam. Mikor hazaértem, anyám hívott, hogy annyira rossz lett a vérvétel eredménye (3-as vas-nekem tizenévesen 4-es volt és azt is alacsonynak találta anno a haematológus-meg alacsony nátrium és más értékek, plusz überfos vizelet), hogy az orvos kiakadt és azonnali ismétlést kért, meglengetve egy hétfői kórházi befekvés lehetőségét. Ezt meg anyám sehogyan sem akarta, főleg hogy ez a vérvétel akkor készült, mikor pont szarakodott a veséje, de azóta már beszedett egy doboz antibiotikumot és már jól is van. De hát persze ez nem kívánságműsor, ha be kell feküdni, akkor nincs mese. Az újbóli eredményre várni kellett egy napot, így addig ezen ment a szorongás. Amúgy a vesém kicsit nekem is fáj, mivel pénteken megáztam és a cipőmben is óceáni mennyiségű víz lett. Hazaérve rögtön forró zuhannyal kezdtem, de biztos nem használt teljes mértékben, mert néha hasogat vesetájékon, meg sokat járok pisilni. Eszem a tőzegáfonyát és 2 zoknit húztam itthonra is, de az esős napokon való szarrá ázást nem tudom kivédeni, főként ha a helyre kell menni. Ezért kellett volna egy másik cipő. Egy lehetőleg nem beázós fajta. Ja, tesómnak meg van valami gumó a mellében, régen ciszta volt, az eltűnt, aztán most megint van valami, ami kemény és gyorsan nő. Márciusra van időpontja vizsgálatra, az orvos szerint műtéti eltávolítás is szóba jöhet. Csupa jó hír, ugye? Remélem azért szegény hugi megússza azt, hogy szétvagdossák. Pasim pénteken nem melózott, mert előző este a kis barátokkal a fővárosban múlatta az idejét a Fradi meccsen és volt vagy hajnali 1 óra, mire hazakeveredett (hallottam, hogy a házunk előtt beszélget a haverjaival). Következményeként délután négyig aludt, addig halkan jartam-keltem a lakásban, csak a babfőzeléket csináltam meg és teregettem, a porszivózást a felébredése utánra hagytam. A csütörtök estét amúgy jól elütöttem, zenét hallgattam, majd néztem a Vera a megszállott nyomozót, a Tűzben edzettet, meg a neten olvasgattam lehangoló sztorikat pl. Heart és Bever családi gyilkosságok, meg a Molly Miller és a Raylene Helsley ügy. Jót nem tett a hangulatomnak persze. Péntek délutánra kész lett anyám újbóli vérvétel eredménye, ami jóval korrektebb eredményeket hozott, így az orvos azt írta a papírjára, hogy nem igényel kórházi felvételt. Mindenki örült ennek, hiszen ki szeret kórházban feküdni? Oké, van persze olyan is, pl. apám egyik húga, aki minden ürüggyel beviteli magát mentőkocsival, de ő özvegy és a gyerekei is messze élnek, szerintem csak figyelemre vágyik és arra hogy törődjenek vele. Most meg már szombat, főzni kell majd, de nincs ötletem és motivációs sem. A napokban válogattam egy bazi nagy szatyor cuccot H.-nak. Szóval szerintem azért hasznosan töltöttem a szabadnapokat. Csak a kedvem béna. Nem rossz, de nem is jó. Olyan általánosan nyomott. 

Kislány a zongorán áll

Acélbetétes bakancsban, mert anarchista XD

Annyira lenyomott a fásultság és a depresszió, hogy úgy gondoltam holnap és pénteken nem megyek hely-re. Hàtha attól jobb kedvem lesz.

Amúgy is van elintéznivalóm, meg anyámat legalább elkísérem az orvoshoz. Csórinak megint vacakolt a veséje, de tanulva az előzőekben történtekből, rögtön ment a házi dokihoz gyógyszert íratni. Azóta már jobban van, de erre oda kell figyelnie. Írtam már hogy nálunk famíliáris adottság a béna és érzékeny vese. Sajnos egyik rokonunk a 70-es években fiatalon vesegondok miatt halt meg és többen is szenvedünk a családban az extra érzékeny vesék miatt. 

Nekem már vesekövem is volt és hát az pokoli, nem kívánom senkinek sem.

A tennivalókra visszatérve, ki akarnám takarítani a teknős akváriumát, meg itthon is aktuális már egy kis takarítás, ruhaselejtezés egyebek. Receptet is kellett íratni, de ezt nem akartam a szabadnapokon csinálni, inkább erőt vettem magamon és arra fordultam ma délután. 

Csodák csodája, csak négyen voltak előttem, sehol sem tanyázott egy ordenáré c type és az új helyettes doki 15 perc alatt kiszórta a delikvenseket. 

Nekem meg azt mondta, hogy receptet íratni nem kell személyesen. És telefonáljak, ahelyett, hogy elzarándokolok a rendelésre. Oké, én próbáltam eddig, de sose vették fel. Azt mondta erre, hogy próbálni kell kitartóan. Közben az asszisztens ezerrel elkezdte fertőtleníteni a bútorokat, mintha kolerás lennék, pedig csak az ajtóban álltam meg. És maszkban voltam, mert ugye kötelező még mindig :S

Összegezve tehát, én örülnék legjobban, ha még ritkábban kellene ide járni és majd kitartóbban fogok próbálkozni telefonos gyógyszerfelíratással. 

Meg szerintem azért intézem a dokiváltást is, ha jobb idő lesz.

Ha a héten úgy alakul, szeretném megnézni az Anya csengője c. filmet és újra néznék néhány kedvencet, amit régen láttam már. A Téli szünet című film is érdekel a trailer alapján, de ahhoz moziba kéne menni és nincs kivel. 

Írni is jó lenne már, idén még semmit sem alkottam kreatívan és nyomaszt a befejezetlen Still breathing, meg kellene valami újat is írni. Néha vannak ötleteim, de a megvalósításig nem bírok elvánszorogni. Néha leragadok az opál, arany, raktár vadászó, kardkészitő, kígyós, vagy zálogházas műsoroknál, vagy csak ülök és baromságokat csinálok, össze vissza szörfölgetek a neten, meg zenét hallgatok, az idő meg repül és pazarlódik. Persze nem kötelező írnom, de hiányzik az ebben való elmélkedés, lelkesedés és a lendület. 

Imagined places (Mikey/Gerard)

Boldog névnapot tesó :*

Idegesen keltem ma, semmihez és senkihez sem volt kedvem, de várt a sok mosnivaló, a főzés, egy újabb hét. És a hétvége olyan gyorsan elszalad mindig. Vágtam a hajamból, nem lett túl botrányos szerencsére. Jövő héten be kéne festeni. Amúgy meg átlagos volt minden, csak voltam, zenét hallgattam, ff-t olvastam, aludtam. 

És hát...Hehe...megkésett Valentin napi meglepi, vagyis inkább büntetés. Egy tavaly májusi iromány. Nagyon úgy nincs mit mondanom (írnom)róla. Csak egy kis nettó faszság, beteg agymenés, hagyjuk is, ne olvassa senki XD

Warning: Incest, hand jobs, kissing, blood, injury, bullying, religion, romance, feelings, loneliness, angst.

---A szemébe nézve megláttam azt a világot, amiben mindig is élni akartam---

Mikor apa és anya között valamiért rosszá vált a hangulat és szinte folyamatosan veszekedtek, Gerard elkezdett több időt tölteni a szobámban. Nem ellenkeztem, mert jobb volt együtt átvészelni ezeket a hangos vitákat, mint egyedül és ezt valószínűleg ő is így vélte. Gerard amúgy is érdekes és szórakoztató volt számomra.
Én magamat egy unalmas alaknak tartottam, akit kevés dolog érdekel és nem sok mindent csinál teljes beleéléssel, de a bátyám nem ilyen volt. Annyi mindenért lelkesedett. Nem járt el sehova és nem is voltak barátai. Az ideje nagy részét az iskolában, később a munkahelyén, vagy otthon az alagsorban ütötte el. A magányos ember pedig kialakít egy saját menedéket és sokat olvas az élet dolgairól. Ezért tartottam őt olyan okosnak. Mert nagyon sok mindenre tudta a választ, amire meg nem, annak utána járt a könyvekben. Aztán ott volt a rajzolás, amit szintén remekül csinált, mindig gyönyörködtem a műveiben, és biztattam, hogy rendezzen egy kiállítást, de ő túl félénk és szerény volt ehhez. Csak nekem mutatta meg a rajzokat és a szüleinknek, de ők mindig mással foglalkoztak és nem értek rá ezzel törődni. Sokkal inkább lekötötte őket széthulló házasságuk, a marakodás, a saját igazuk mindenáron való bizonygatása és ez elvitte őket az igazán fontos dolgoktól.
Azért néhány momentum felzaklatta és csodálkozásra késztette őket is, mert azon meglehetősen megdöbbentek, mikor egy nap Gerard felvetette nekik, hogy szeretne pap lenni. Én meg azon döbbentem meg, hogy ez a terv őket kiborította. Gerard nekem ezt már sokat említette és mindig is járt templomba, ahová olykor én is elkísértem. A szüleink viszont soha. Anya meglehetősen kiborult, mikor a bátyám ezen ötlete napvilága került, azt kiabálta, Gerard nem tudja, mit beszél és hogy mindentől megfosztaná magát egy ilyen választással.
Apa meg egyenesen kijelentette, hogy Gerard nem mehet többet misére, ha ilyen hatással van rá a vallás.
Gerard tudomásul vette, de szomorú lett emiatt, én meg dühöngtem, mert szerintem ez egy nagyon szép elképzelés volt és illett is volna a bátyámhoz.
A szülők terve célt ért, Gerard nem állt papnak, az egyik helyi benzinkúton helyezkedett el a középiskola évei után.
***
Gerard, ha nem dolgozott, velem volt. Mostanában leginkább a szobámban. Nekem sem voltak nagyon barátaim, ha voltak is, jobbára csak a suli területén találkoztunk, nem jöhettek hozzám, mert a szüleim nem engedték. Meg most amúgy is jó ideig büntetésben voltam, mert összetörtem az autót, amit engedély nélkül vittünk el a testvéremmel egy hóviharos, végtelenül hideg napon, ami mégis forróságot hozott a szívembe.
Akkor először árultam el Gerardnak az engem régóta gyötrő igazságot, mégpedig hogy szeretem. Úgy, ahogy egy testvért egyáltalán nem lehetne. És ő is azt mondta hogy szeret, aztán azon az éjszakán, közös elhatározásból szorosabbra fűztük a közöttünk eddig is közeli kapcsolódásunkat, életre hívva egy bűnös titkot, amiről csak mi tudhattunk ketten. Ami állandó, sötétvörös pírt varázsolt mindkettőnk arcára, amitől csak bámultunk egymásra, zavartan összemosolyogtunk és elcsuklott a hangunk. Elítélendő volt mások számára, ezzel tisztában voltunk, de igyekeztem mégsem sokat vívódni ezen, mert így alakult és nem lehetett megváltoztatni. Ott volt nekem Gerard és olyan nagyon jó, hogy ott volt, másra nem is volt szükségem. Magától értetődő, természetes és otthonosságot adó volt minden tettünk, minden izgatott cselekedetünk.
Meg sem lepett, hogy a szobámba lépve a bátyámat megint ott találtam, zenét hallgatva és könyvekkel körbevéve, mint ahogy azon sem csodálkoztam, hogy a konyha felől ismét ingerült hangoskodás szelte ketté a levegőt.
- Szia.- köszöntem neki, mire felderült az arca.
- Szia Mikey!
- Ahogy hallom, anya és apa programja a szokásos.- állapítottam meg gondterhelten.
Gerard bólintással jelzett egy elkeseredett igent.
- Már akkor is vitáztak, mikor hazajöttem.
- Szerinted abbahagyják valaha?- kérdeztem, de csak úgy magam elé dünnyögve és testvérem meg sem hallotta.
- Milyen napod volt? - kérdezte Gerard gyengéden amikor a táskámat lehajítva, iskolai egyenruhában, kedvetlenül végig dőltem az ágyon.
- Fárasztó. Sok volt a dolgozat, rengeteg a leckém, a sportolók meg ismét szemétkedtek testnevelés órán. - válaszoltam nagy sóhajjal. Mindig ez volt, és Gerard is tudta milyen pokoli érzés a folytonos iskolai zaklatás, mert ő is százszor átélte.
- Sajnálom. - ingatta a fejét együtt érzően.
Vállat vontam.
- Legalább most nem látták el a bajom, mint legutóbb. Mindegy, megszoktam. De te mit nézel az ablaknál? - érdeklődtem, mert most vettem észre, hogy a testvérem az íróasztalnál ül és valamit érdeklődve figyel.
- Madarakat a fákon. - válaszolt Gerard.
Odaballagtam mellé és én is az ablakra szegeztem tekintetem, de most csak egyetlen madár ücsörgött az ablak előtti fa ágán. Világosbarna tollai voltak és különös bóbitát viselt a fején.
- Ez milyen madár?- kérdeztem kíváncsian.
- Csonttollú.- felelte Gerard és az előtte szétnyitott madárhatározóra pillantott.
- Milyen fura és ijesztő név. - ítéltem meg.
Gerard elmosolyodott.
- Ijesztő a neve?
- Egy kicsit.
- Inkább különleges név. Törékenységet és védtelenséget sugall.- vélte Gerard lenyűgözve.
- Hát lehet. - bátyámmal szemben, bennem sosem élt a vágy, hogy bővítsem a tudásomat a madarak viselkedése és megjelenése terén.
- Ha megfelelő táplálékforrást talál, akkor csilingelő hangot ad ki. - olvasta fel Gerard a könyvben található információkat.
- És szerinted itt jól érzi magát?- pillantottam ismét az ablak felé.
A madár még mindig a fán ült és nem úgy tűnt, hogy el akarna repülni.
- Remélem, olyan jó lenne hallani a hangját.- ábrándozott Gerard, most meg én mosolyodtam el, mert aranyos volt az ártatlan vágyakozása egy madár megismerése iránt.
Valójában ő mindig ilyen volt, kedves és tiszta lelkű és ezért is lett volna jó, ha pap lesz belőle, bár akkor véget ért volna ami köztünk van, de így meg lelkiismeret furdalásom volt, mert szerintem én vittem bele a rosszba, én löktem át a váratlan vallomásommal azon a határon, ahonnan már ő sem akart visszafordulni. És én sem. Egyáltalán nem. Meg kellett volna bánnom mindent, amit teszünk, a hitetlenkedő pillantásokat, a szikrák villanását körülöttünk, a tapasztalatlan érintéseket, az ügyetlen, nedves és tűzforró csókokat, a sóhajokat és mozdulatokat. De csak mardosó izgatottságot és végtelen sóvárgást éreztem, valahányszor kettesben maradtunk Gerard, meg én, a szobám rejtélyünket őrző, biztonságos falai között.
***
Gerard persze a szobámon kívül is kifejezte a ragaszkodását és gondoskodását. Néha megjelent az iskola előtt. Csak úgy a semmiből bukkant fel. A meglepetéstől zúgni kezdett a fejem, mikor megláttam őt a sárga iskolabuszok között sétálva engem keresni. Erős sápadtsága, sötét, hosszú haja már messziről látszott, ahogy az állandóan viselt kockás inge is ismerősként hatott rám és keserűen jó érzéseket keltett bennem, a gyomrom belesajdult és az általános szorongásomat felváltotta az öröm.
- Gerard, hát te hogy kerülsz ide?- siettem elé, kerülgetve az iskolabuszok körül keringő diákokat. Megkönnyebbülve indult el ő is felém. Még mindig nem szeretett az egykor volt iskolája környékén lenni, az akkori verbális és fizikai bántalmazások örökre a lelkébe égtek, mégis áldozatosan háttérbe söpörte ezt, ha arról volt szó, hogy velem találkozzon.
- Hamarabb végeztem a munkával, gondoltam sétálhatnánk, például a parkban - ajánlotta Gerard csillogó szemekkel. A ragyogás máris felébresztette heves szívverésemet. Szerettük a parkot, egy kis erdős sziget volt a nagyváros benzingőzös, lehangoló szürkeségének labirintusában.
- Jó ötlet. Úgysincs kedvem a busszal menni. - vágtam rá.
Rövidesen ott sétáltunk a fák között és elmerültünk az éledező tavaszban és a természet csendjében. Gerard figyelte az ágakat, lelkessé tette az élővilág, fel tudta sorolni az ott lévő valamennyi állatot és növényt. Ámulattal hallgattam őt, de bevallom, néha elkalandozott a figyelmem, csak merőn bámultam rá és nem bírtam róla levenni a tekintetemet.
- Mit gondolsz, a Csonttollú ott él még a mi fánkon?- kérdezte váratlanul testvérem.
- Nem tudom, mostanában nem láttam.- feleltem kissé felkavarva, ahogy a kérdés által visszazökkentem az álmodozás világából.
Minden vágyam volt, hogy megcsókoljam Gerardot, de nem mertem lépni és nem akartam lerohanni a park közepén, mikor ő mással volt elfoglalva, azt szerettem volna, ha benne is ugyanilyen epekedés tör felszínre.
- Bízom benne, hogy nem esett baja.- Gerard szemei gondosan végigsúrolták a levelek zöldjét.
- A madarakat nem kell félteni, övék a repülés képessége. Tudod, hányszor akartam madár lenni és elrepülni nagyon messzire egy-egy iskolai nap után, amikor egy rakás diák rajtam élte ki a brutalitását?!- néztem fél szemmel keservesen Gerardra. Neki nem kellett túlságosan magyarázatba bocsátkoznom, ha valaki, ő átérezte, milyen mély és féktelen gyűlölet dúlt bennem az iskolával és az oda járókkal kapcsolatban.
- Nagyon messzire? Egy elképzelt helyre?- kérdezett vissza és megtorpant egy terebélyes bokor előtt, de most nem az ott lévő környezetet tanulmányozta, hanem engem. A közelsége, barna szemeinek tüze elgyengített.
- Milyen egy elképzelt hely, Gerard?
- Csodálatos. Ahol nem érhet semmi baj és megnyugszik a lelked, meggyógyulnak a sebeid. Ahova bármikor menekülhetsz. Csak a képzelet kell hozzá...- válaszolt halkan Gerard és valami furát láttam az arcán, a múlt nehéz árnyainak nyomát. Belefájdult a szívem. Ő százszor többet szenvedett az iskolában, mint én.

Emlékeztem, egy különösen durva incidensre, mikor Gerard úgy megsérült, hogy orvoshoz kellett vinni. Anya sírva nyitott be a házba az orvosi vizit után, apa dühösen szitkozódva követte és utánuk jött a testvérem, csapzott hajjal, véres arccal, kékeslila monoklival és szerte-szétszaggatott iskolai egyenruhában. Mintha mindez nem lett volna elég, apa sem volt túl belátó és rögtön ordított vele, hogy a testvérem nem viselkedett férfiként, nem védte meg magát és hogy ez milyen megalázó, majd megesketett mindenkit, hogy erről mélyen hallgatunk. Akkor éjszaka arra ébredtem fel, hogy Gerard vigasztalhatatlanul zokogott a nappaliban a tv előtt ülve, csak álltam lefagyva az ajtórésbe szorulva és nem tudtam, mi a helyes, odamenni hozzá és megölelni, vagy visszamenni a szobámba. Végül aztán az utóbbi mellett döntöttem és ez máig emésztett. Gerard egyedül volt a fájdalmaival és bárcsak a karjaimba zártam volna inkább, minthogy gyáván a homokba dugom a fejem!
- Te is így élted túl az iskolás éveket?- kérdeztem, mert erről még sosem mesélt.
Gerard aprót bólintott és piros lett az arca.
- Ez sokat segített. Hogy jobb legyen, elképzeltem helyeket, ahol szívesen lennék, ahol minden más, ahová elmenekülhetek gondolatban, amikor csak szeretnék.
Magam elé meredve, szavak nélkül helyeseltem, ahogy gyönyörködtem Gerard szép, de a régmúlt emlékei miatt különösen csüggedt arcában és nehezen hittem el, hogy a fantáziaképekbe merüléstől enyhülhet az iskolai szemétkedések kínja.
***
Vasárnaponként, ha Gerardnak nem kellett a munkahelyére bemennie, általában részt vett a reggeli misén. Ez számára egy stabil program volt. Mire én felébredtem, már vissza is ért, de egyik hajnalban a szüleim nyomasztó vitája ugrasztott ki az ágyból, amitől olyan nyugtalan lettem, hogy megkérdeztem Gerardot, vele tarthatok e a templomba. Nem akartam otthon maradni a kiabálást hallgatva. Bátyám örömmel mondott igent. Azt hiszem, rám is fért már a templom hűvös nyugalma, minden bűnt megbocsátó hangulata és a helyi tiszteletes példabeszédekkel teleszőtt prédikációi. A templomban jobb embernek éreztem magam, pedig hát nem voltam az, szégyenteljes gondolataim és cselekedeteim voltak Gerard irányában szinte örökösen, amik felőröltek és elnyeltek, mint a mély óceán habjai. Megvetendő voltam, de a templom fából készült padjában ülve mégis békességet éreztem. És boldogságot, hogy Gerardot magam mellett tudhatom. Néha a szemem sarkából néztem rá, ahogy teljes áhítattal vesz részt a szertartás menetében, szóról-szóra tudva minden imádságot és éneket. Büszke voltam rá. Ráadásul nagyon elegánsan is festett a sötét színű öltönyében, megdobogtatva a szívemet.
Az istentisztelet után ráérősen lépkedtünk hazafelé az utcán és arról faggattam Gerardot, hogy a templom jobb e számára, mint az elképzelt helyei, mire ő azt mondta, hogy a templom egy valóságos hely, ahová igazából is beléphet békében és Isten, meg a szentek segítségében reménykedve, ezért nem is mérhető össze a fantáziájában lévő helyszínekkel. Faltam minden szavát, ahogy erről beszélt, szó szerint kivirult.
Közben sajnos láttam, hogy pár srác az út másik oldalán gúnyolódva mutogat ránk és nevetgél, ez kicsit árnyékot vont az előbbi templomban töltött szívmelengető lelkességre. Összeszorult a torkom, a düh a bőröm alá kúszott, Gerard észlelte a nyugtalanságomat.
- Hagyd, Mikey...- tanácsolta és én igyekeztem levegőnek nézni őket, miközben azért bántott a dolog, és lehet hogy legbelül Gerardot is. De hát ezek voltak a mindennapjaink...
Nem volt kedvem ismét a négy fal között a szüleim acsarkodásának szem és fültanúja lenni, így miután a csúfolódókat magunk mögött hagytuk, szándékosan meglassítottam a lépteimet, eltelve a kikelet játékos szellőjével, illataival és színeivel. De akármennyire is komótosak voltunk, egyszer csak elfogytak az előttünk lévő méterek és újra ott álltunk a házunk előtt, majd kicsit félve nyitottuk a bejárati ajtót felkészülve, hogy egy veszekedés kellős közepébe cseppenünk. Szerencsére nem így történt, apa a nappaliban olvasott, anya meg a konyhában tevékenykedett. Felszabadító volt, meglepetten köszöntünk nekik, aztán gyorsan beosontunk a szobámba.
- Hallottad ezt a nyugalmat és csendet? Apa és anya megváltozhatnának. Lehetnének mindig ilyenek...- morfondíroztam magamban és leültem az ágyam szélére. Gerard mellém ült és bámult ki egyenesen az ablakon, talán megint azt a kóbor madarat kereste, nem tudom, de a napfény rávilágított az arcára, még jobban hangsúlyozva, mennyire sápadt, de nekem mégis gyönyörű volt így, fehér bőrrel, fekete hajjal. Rajta felejtettem a szemeimet, és ezt nem is próbáltam titkolni, elvesztem meg-megrezzenő szempilláiban, az ajkának lágy színében, hallgattam finom lélegzetét és zavartan, de élveztem hogy olyan közel van hozzám
- Mint a növények, akikben tavasszal új erő éled fel és
kívül-belül átalakulnak?- kérdezett vissza Gerard, ahogy viszonozta epedező pillantásaimat, majd ujjai az enyémre simultak. Az izgalom lángra kapott bennem.
- Valahogy úgy. A tavasz mindig egy tiszta lap, friss kezdet. Szeretem a tavaszt.- biccentettem.
- Én a telet is nagyon szeretem, Mikey. Igaz hogy dermesztően fagyos, mindent hótakaró fed el, de akkor szorosan veled feküdhettem és felmelegíthettelek, mondhattam neked, hogy szeretlek. - tette hozzá Gerard félénken.
Lenéztem Gerard ujjaira még mindig az én kezemen voltak. És realizáltam, hogy hány hét pergett le azóta az éjjel óta, amikor annyira nagyon fáztam, aztán Gerard a jelenlétével forróvá változtatott mindent. Vágytam egy újabb szeretettel átitatott beismerésre.
- Most is mondhatod...- suttogtam.
- Szeretlek.- vágta rá Gerard nagyon komoly arccal. Minden érzelem ki volt rá vetítve, melynek őszinteségében nem kételkedhettem.
Piros szín jelent meg az arcomon, éreztem hogy perzsel a nyelőcsövem.
Némaság volt körülöttünk, a pulzusunk sodró ritmusával. A percek gondolatbeli sercegését én szakítottam meg, mert telhetetlen voltam, közelséget akartam.
- És fekhetünk úgy, ha van kedved.
Gerard szeme meghökkenve rám csillant, de nem hezitált és ez jól esett, hogy ő is vágyott erre. Hirtelen mozdulattal kibújt a zakójából, majd hátradőlt az ágyamon és csak mellé kellett feküdnöm. És ezt is tettem, karomat átvetettem a derekán, míg fejemet a mellkasán pihentettem. Gerard teste összerezzent, a szívdobbanásai meglehetősen szaporává váltak, akárcsak nekem.
- Én is szeretlek...- mondtam boldogan belefúrva arcomat fehér ingébe, melynek mosószerillata csordultig betöltötte az érzékeimet.
Azon a vasárnap délelőttön végtelenül szabad voltam.
***
- Istenem, mi történt veled?- álmélkodott Gerard sokkosan, amikor benyitottam a szobámban egy könyörtelen iskolai nap után. Nem szólaltam meg rögtön, szemeim a falra akasztott tükörre vándoroltak és láttam, mi képesztette el így a testvéremet. Nem tagadom, megviselt voltam. Nagy méretű piros zúzódás díszelgett az arcom egyik felén, pár véres horzsolás meg az államnál, a szám is felrepedt kicsit, nem beszélve a ruhám megrongálódásáról.
- Mikey, kérlek szólalj meg!- hallottam Gerard kétségbeesését, amit egy flegma kézlegyintéssel csitítottam.
- Halkabban! Anya a kertben van, nem akarom, hogy meghallja, így is alig sikerült beslisszolnom, hogy ne lásson meg ilyen állapotban.
- Előbb-utóbb észreveszi, ezt nem lehet eltitkolni.- jegyezte meg Gerard és közelebb lépve hozzám sajnálkozva pásztázta a sérüléseimet.
- Megoldom, majd rakok rá jeget, vagy valamit. - húztam el a fejemet kedvetlenül testvérem kissé hideg tenyere elől. Jól esett volna az érintése, de fájt mindenem.
- A sportolók voltak?- érdeklődött Gerard részvéttel a hangjában.
- Igen, ők! Csak úgy ott voltam az iskolaudvaron, mikor jöttek és körbevettek, majd kedvüket töltötték rajtam, mert túl unalmas a kifogástalann életük! Gerard, én már nagyon belefáradtam ebbe, hogy folytonosan bujkálnom kell előlük, nehogy észrevegyenek és belefáradtam a sikertelen védekezéseimbe is, aminek úgyis mindig ez a vége! Néha azt kívánom, bárcsak ütnének meg úgy, hogy vége legyen mindörökre!- hadartam el indulatos könnyekkel a szememben.
Gerard elsápadt.
- Nem szabad ilyeneket gondolnod! Egyszer elmúlnak az iskolás évek, most még képtelennek tűnik ez a tény, és azt érzed, az idő mintha ellened dolgozna, de vége lesz, addig pedig...
- Igen, tudom! Képzelegjek tökéletes és békés helyekről, ami maga az éden és ahol jó lenni! Megpróbáltam Gerard! Míg a szemét sportolók engem püföltek, igyekeztem egy ilyen helyet felidézni, de nem működött! A sértegetések és az ütések ugyanúgy fájtak, nem lett jobb semmi sem! Az agyam cserben hagyott, vagy általad bezengett elképzelt helyek nem is léteznek!- vágtam közbe fásultan és haraggal telten.
Gerard makacsul a fejét rázva szólt közbe.
- Igenis léteznek! Csak nem jól képzelted el! És segít, mert ha nem segítene, nem lennék most itt, már réges-régen megöltem volna magam. Az öngyilkosság egyszerű kiút lett volna, amit sokszor fontolgattam a tanulóévek szörnyűsége miatt. Hiszen tudsz róla, már meséltem! De azt még nem árultam el, hogy az összes iskolai verekedésnél végig csakis rád gondoltam! A mosolyodra, a szemeidre, a társaságodra, a szeretni való lényedre, arra, hogy ha a sportolók megunják a leckéztetést és elvonulnak, majd haza jövök hozzád és beszélgetünk, hallgatjuk a kedvenc zenéinket, együtt töltjük a délutánt, mert melletted az összes látható és láthatatlan seb a múltba vész el és az az üres, fekete, belső zűrzavar amit érzek, elsimul. Pusztán attól, ha velem vagy. Mert már akkor nagyon szerettelek. Nekem te vagy minden, ami jó! Az én elképzelt helyem te vagy, Mikey!- Gerard tűzvörös arccal, zaklatottan bámult rám, ajka felett izzadtságcseppek gyöngyöztek, a könnyek pedig kristályként fénylettek a szemeiben. Én pedig hirtelen megértettem az elképzelt helyek valódi lényegét.
***
- Csókolj meg! - leheltem sóvárogva és Gerard azonnal eleget tett a kérésemnek. Ajkaink hosszú idő után újra találkoztak, az enyém meg volt sérülve, az övé cserepes volt, de ez nem számított, csak az volt a fontos, hogy összeérjen. Elfojtott sóhajtás tört elő belőlünk, miközben a nyelvünk akaratosan és vehemensen feszült újra egymáshoz. Szédülés vett uralma alá, az izgalom pedig keringeni kezdett a véremben. Ujjaimat Gerard hajába vezettem finoman átsimítva az összegubancolódott tincseket, majd bátyám nyakán és vállain vezettem végig a tenyeremet, le egészen a hátáig. Gerard is ezt tette, ahogy a legelső alkalmunkkor, úgy most is másoltuk egymás rutintalan viselkedését, felfedezve a másik testének minden centiméterét. Az érintése ismerős volt és biztonságos, vadul lüktető szívvel üdvözöltem, miközben rekedt nyögés hagyta el az ajkaimat. Rövidesen az ágyon voltunk, a párnák és takaró puhaságával körbeölelve csókban összeforrva és türelmetlenül, forró hévvel simogattuk egymást, ahol értük. Ahol a ruhák engedték. Percek múltán már nem érdekeltek a ruhák, a tenyerem becsúsztattam Gerard pulóvere alá és gyengéd érintésekkel ismerkedtem újra meleg és lágy bőrrel, az ezzel kontrasztban álló kemény bordákkal, a csípőcsontokkal. Gerard is ezt tette velem, felfedezett engem. Túlságosan féltőn, vigyázva, mintha sérülést okozhatna, csinálhatta volna erősebben is, de visszafogott volt és tapasztalatlan és csak szeretettel átitatott törődést adott, ami elsodort engem, betemetett, csak a szívem dobbant fájdalmasan nagyot és verejték jelent meg a homlokomon. Ő is izzadt, vizes hajszálai arcába ragadtak, az izzadtság pedig a halántékánál csorgott le. És csak csókoltuk egymás ajkát, nyakát, arcát, aztán újra összeért az ajkunk, mint egy ismétlődő minta. Ugyanez a ciklikusság jelent meg az ágyékunknál is, aminek keménysége fájdalmasan, de kéjesen súrlódott egymáson a ruhán keresztül is jól érezhetően perceken keresztül, hangos és rekedt nyögéseinkkel tarkítva. A vágy a gerincemen rohant végig mindegyik mozdulatnál, még többet akartam, és reszkető kezekkel nyúltam Gerard nadrágja után. Ő elhajolt az arcomtól és levegő után kapkodva, hitetlenkedve nézett rám. Csillagok voltak a szemeiben és éreztem remegését, szíve gyorsaságát egymáshoz szorult mellkasunknál, az én szívem is így rohant, fűtött az izgalom tüze és nem akartam gondolkodni semmin sem, mert nem is volt értelme a lamentálásnak, akármilyen égbekiáltó bűn is volt ez, kívántam őt lelkem minden szegletével és ez volt a lényeg. Persze most más volt, mint azon a téli éjjelen, nappal volt és a világosság mindent sokkal ijesztőbbé, reálisabbá tett, de az érzések most is olyan hevesek voltak mindkettőnkben.
- Mikey...- Gerard mondani akart valamit, talán sejtettem hogy mit, mert gyorsan közbevágtam.
- Csak csináld, amit én...- suttogtam bátorítóan és megcsókoltam, majd kibontottam a nadrágját, hogy megérinthessem. Ő is ugyanezt tette az én nadrágommal és ahogy a zavaró ruhadarabok lejjebb kerültek rólunk, felkavaróvá vált minden. De nem is ez volt rá a jó szó, mert amit műveltünk szemben állt minden erkölcsösséggel, észszerűsséggel, mégis leírhatatlanul jó, már-már ösztönszerű volt, ahogy egymás legérzékenyebb pontját érintések által feltérképeztük kétségek és lassan valóságérzet nélkül.
- Milyen érzés? - kérdeztem kíváncsian testvéremet, aki akadozó és szenvedélytől elcsukló hangon válaszolt.
- Jó...olyan jó...
A testünk izzadt volt, ruhán keresztül is vizesen egymáshoz tapadtunk, az ágy megreccsent alattunk a mozdulatok gyors ütemességétől és vibrálásától, a nyilvánvaló, kemény, feltüzeltségtől, ahogy egyre közelebb visszük egymást a beteljesüléshez. Beharaptam a számat, hogy ne nyögjek fel, de elég nehéz volt csendben maradni, és Gerardnak egyre kevésbé sikerült, ahogy vadul hánykolódott ujjaim alatt. Hangosabb volt, mint amire emlékeztem.
Imádtam hallgatni az élvezetét, az ágyékom lüktetett a hangjaira, de féltem, hogy rajtakapnak, mert mindössze egy ablak választott el minket a békésen kertészkedő anyánktól.
- Csendben kell lenned, mert anya meg fogja hallani! - rántottam el a fejem Gerard nedves ajkaitól.
Gerard csak bólintott gyors levegővételekkel a szemei tágra nyíltak, míg a csípője erősen a kezemhez nyomódott, akárcsak az én férfiasságomon lévő tenyere. Meleg volt és szerető, óvatosan gondoskodó. És én is igyekeztem ugyanilyen finomsággal örömet okozni neki mert valahogy éreztem, hogy erre vágyik. Hálás nyögdécselést hallottam, ahogy a szemeim lecsukódtak és éreztem a már ismert érzést magamban, ami ellen nem tudtam tenni mert feltartóztathatatlan volt. Gerard hangja betöltötte a szobát és már nem volt erőm csendre inteni, sőt jó is volt hallani, erre koncentrálni az extázis mélyére hullva. Rövidesen reszketés rohant át Gerard testén, felnyögött és megfeszült, majd forró nedvesség ömlött végig az ujjaimon. A tudat engem is rögtön a csúcspontra emelt. Már én sem foglalkoztam a saját hangosságommal, átadtam magam a Gerard által adott végtelen mámornak. A vérem folyamként áradt szerte-szét az ereimben és elragadott, magával vitt az élvezet.
- Nagyon szeretlek. - mondta halkan, még mindig zihálva és engem ölelve Gerard. Percek múltak el felettünk.
- Én is szeretlek. - nyitottam ki mosolyogva a szemem és megigézve bámultam őt még most is gyorsan dobbanó szívvel és rendezetlen pulzussal.
A délután fényei varázslatosan terültek szét szobám falain, az ágyon heverő nyirkos takarón és rávetültek testvérem kipirult arcára, kusza hajtincseire, kigombolt nadrágja mentén a derekánál titokzatosan előbukkanó hófehér bőrére, körülöttem lévő karjaira és éreztem a köztünk lévő megbonthatatlan kötődést, ami akkor is a szívünkben maradt, mikor felkeltünk az ágyból és felöltöztünk, hogy a hétköznapi dolgokkal foglalatoskodjunk. Ez a kapocs velünk volt és mások számára megfejthetetlen kifejezést varázsolt mindkettőnk arcára. Már nem voltam szomorú az engem ért iskolai bántalmazás miatt, nem is sajogtak a sérüléseim, Gerard meggyógyította valamennyit.
- Nézd, a Csonttollú visszatért!- hallottam Gerard boldog hangját az ablak felől. Máris nem volt olyan érdekes a lecke, felpattantam az ágyról és az ablaknál termettem.
A fán csakugyan ott volt a bátyámnak oly kedves kismadár, sőt hozott magával egy társat is.
- És nincs egyedül.- örvendeztem elmélázva a zöld lombok felé, aztán Gerardra pillantottam és örökkévaló szeretetet éreztem iránta. És tudtam, hogy ez kölcsönös.
A testvéremnek igaza volt, csakugyan segítséget nyújthatnak az elképzelt helyek az élet nehézségeivel szemben, de nekem azon a délutánon nem volt erre szükségem, mert az elképzelt helyek valósággá váltak és széppé tették a jelenemet is.
Olyan jó, hogy a Csonttollú otthonra lelt nálunk!
És én is megtaláltam a boldogságomat Gerard mellett.

 

Kórság, sütőrum, torna etc.

R.I.P. Jeremy, aki 10.-én lett volna 49 éves:(

A weekendre elég jól legyűrt ez a francos betegség, úgyhogy túl sok mindent nem terveztem,  ebédre mirelit volt és csak a mosógép tette a dolgát, míg én igyekeztem a gyógyulás útjára találni. 

A szomszéd ezt naná hogy meg akarta vétózni és itt kopogott, meg csengetett all déj. Végül pasim kiment és mondta, hogy beteg vagyok és most pihenek. Erre 20 perc múlva újra kezdte. De akkor már senki se nyitott ajtót neki. Nekem ez már kajak sok, ez már durva belemászás a magánszférámba. 

Beszéltem H.-val utaztak fel csavarogni Pestre. Még írtam K.-nak is.

Nem ment valami könnyen, ráadásul az ősök kitaláltak egy olyat, hogy vasárnap családi buli, azaz gulyás parti. 

Nem voltam oda meg vissza. Egyrészt én vasárnap este már a másnapra készülök vendégség helyett. Másrészt beteg voltam és nem akartam senkit se lefertőzni. Szóval próbáltam meggyőzni a szülőket, hogy én távol maradnék eü okokból. Kezdetben nem akarták felfogni, hogy csakugyan szarul vagyok, közben lázam is lett és ilyen durva köhögés rohamok jöttek rám, ki kellett menni az erkélyre, a levegőtől jobb lett. Végül szombat este apám mondta, hogy inkább maradjak otthon és kúráljam ki magam. Hogy mennyire hitte el a sztorimat, az más tészta. De betegebb voltam annál, mintsem bizonygassak bármit is.

Szombat este nem szándékosan, de egy sulis lövöldözős filmbe botlottam, amit még nem láttam eddig, a címe: Ne add fel! Egész nézhető alkotás volt. Utána még néztem az Ismeretlen hívás c. filmet, egynek az is elment. 

Más filmélmény nem volt, vagyis a Kígyók a városban-t lestem, de már nem tudom pontosan melyik napon. Csak arra emlékszem, hogy röhögök az olyan mondatokon, mint:a kezemben volt a farka...és: épp hogy csak megfogtam a farkát...

Jó tudom, a kígyó farkát emlegetik, de akkor is hihihi meg hahaha (gyerekes ikonok).

Vasárnapra leheletnyivel jobban lettem,  a köhögés, nátha maradt, de a lázam elmúlt és persze lelkiismeretfurdalásom támadt, amiért kimentettem magam a családi banzáj alól. Ígérem, legközelebb menni fogok. Már ha még hívnak. Apám küldött kaját és húgom adta be, mikor este hazafelé itt jöttek el. Nem tudom, ő vajon hitt e nekem. 

Kaptam túrófánkot és  sütit is, ami tök jól nézett ki, ilyen hólabda szerűség volt. Megkóstoltam és valami brutal erős volt, ami marta a torkomat és hiába mostam fogat, meg ittam akármit is, az a csípős íz nehezen múlt el. Anyám szerint az sütőrum, mert hogy ő is beleszaladt ebbe a dologba, úgyhogy csak csínján eszegetem a sütit, még van 3 db, naponta egyet eszek és elfogy. Amúgy olyan jól néz ki, de nagyon csípős. Minek rakták bele ennyi sütőrumot?! Anélkül is jó lett volna, ez semmi pluszt nem adott hozzá. Csak szétrohasztotta a nyelvemet és a torkomat.

Hétfőre a strepsils/tea/nurofen megtette a hatását, mert jelentősen jobb lett a közérzetem. Ennek örömére délután miután legyűrtem az aznapi hólabdát, kerestem egy tornát a neten, hogy enyhítsek a nassolás miatti bűntudaton és addig se a sütőrum okozta mellékíz miatt kinlódjak. Az első videót passzoltam, mert a nő sokat traccsolt és idegesítő volt, meg a popsi szótól sikitani tudnék. 

A második videó jobb volt, mert nem volt duma csak a zene volt nyomasztó, de az nem zavart nagyon. Szerintem röhelyesen festettem torna közben, de úgyse látott senki és ha heti 2x tudnék tornázni, mellé még ugye a reggeli gyaloglás is ott van, egész jó lenne. Hát meglátjuk, mennyire leszek motivált a későbbiekben.

Ja, ao3-n valami drágaság kommentelt a YB/MGK sztorihoz hogy jó és hogy folytassam. Úgy örültem, de azt a történetet már lezártam (sőt szerintem össze is lett kicsit csapva). Persze kitudja, még átgondolhatom a folytatást.

Uh, holnap meg Valentin nap...tehát be kell szereznem némi szivecskés édességet pasimnak.

Rügyecskék

Már megint sikerült lebetegednem :( Hőemelkedésem van, fáj a torkom, a fejem (az már jobb, mivel vettem be rá gyógyszert), náthás vagyok és általános rossz közérzet van rajtam hét eleje óta. Az étvágyam sem jó, a gyomrom is kóvályog, nagyon várom már a hétvégét, hogy kikupáljam magam. Hátha a pihenés segít. Addig hasít a Strepsils, tea (bloaaa), fájdalomcsillapító express. Azt csak jobb lesz.
Hétfőn még agytágítás is volt, de szerencsére nem húzták el, mint a rétest. Meglepően sokan voltak rajta, olyanok is, akik amúgy abszolút nem járnak. Beültem K. és B. mögé, a tollam meg az első betűnél, amikor alá akartam írni a részvételi ívet, szétpattant és ezerfelé szóródott, K. szedte össze. Én meg igyekeztem újra tollat varázsolni belőle, de nem sikerült, mondjuk nem is kellett annyira jegyzetelni. Sok új persze most se derült ki, még mindig nagy homály van a hely jövőjét illetően. Szóval ezért kár volt ezt az összeröffenést leszervezni, de már mindegy.
Ja Ribi1 rám írt messengeren másnap este, hogy én mihez kezdek, ha a hely megszűnik. Meglepett, hogy egyáltalán szóba elegyedik velem, mert amúgy csak akkor keres, ha nem ért valamit. Megírtam, hogy gőzöm sincs, igazából ő sem tudja, azért érdeklődött, mert tanácstalan, aztán írkált valami külföldi melóról, de ez neki is még csak terv. Amúgy pozitiv csalódást okozott a Ribi1 (áh, csúnya ez a név neki, lehet át kellene neveznem?), mert egész értelmes, ha nem a Ribi2-vel lógicál. Na, de persze egy jobb interakcióból ne vonjak le messzemenő konzekvenciát ugye?!
Nem akarok már most azon tépelődni, hogy mi lesz ha bezárja kapuit a hely. Van ezenkívül is sok lehangoló gondolatom, amik kéretlenül a fejemben cirkálnak hajnalban alvás helyett. A fb feldobott régi fotókat és üzenőfalas eszmecserét, amitől szomorú lettem, mert bár semmi bajom sincs az egyedülléttel, de kicsit hiányzik pár barát, aki régen volt és ma már nem, vagy alig. Pl. olykor klassz lenne Sz.-el jóban lenni újra, de tudom, hogy sosem fogunk szerintem már beszélni sem, vagy ott van egy középsulis évfolyamtársam, vagyis inkáb ex barátnőm E. (nem az akivel néha beszélek, mondjuk ő is hiányzik), akivel összevesztünk, aztán soha sem békültünk ki, pedig nagyon bírtam, menő és vicces lány volt és olyan klasszakat írt, meg rajzolt nekem rendes levélben, hogy simán lehetne ebből egy jó sztori (fakebook szerint a vőlegényével meg a macskáival él németben).

Meg A.-val is jó lenne felvenni a kapcsolatot, de ugye most ő elvan az új pasijával. Vagy B-vel., aki tudjátok Írországban él és van egy babája (már nem is olyan baba). És ők csak pár ember, akivel régen kapcsolatban voltunk, most meg sehol senki. Sad sad sad.

Hugom hozott valamelyik nap nekem sütit csak úgy! Most elég jóban vagyunk, remélem ez így is marad.

Viszont pasim újfent idegbeteg, mert a melóhelyén olyan fickóval van most együtt, akivel nem jönnek ki jól. Emiatt estére már minden baja van és sajna ennek nem a szóban forgó pasi, hanem én iszom meg a levét válogatott bunkózások formájában.
Az időjárás viszont a héten enyhe volt, és nem egy merő gyötrelem volt kint lenni az utcán, vagy itt az ürgelyuk falain belül. A kezem sincs épp véresre repedezve, mivel a kinti mínuszok nem tesznek jót neki, de már gyógyul, a kedvem is valamivel jobb (pedig valamelyik nap megint némi Smashing pumpkins, Live, Pearl Jam és Creed dal után Columbine ff-t kezdtem el olvasni, meg bevillant hogy írni kellene ilyen témában megint, de aztán hamar sötétre változott a lelkiállapotom, így gyorsan befejeztem, mielőtt nagyon elhatalmasodna rajtam a melankólia), így hogy nem -6 fokok röpködnek, de hogy ne örüljünk sokáig, állítólag visszajön a hideg. Hurrá, bár inkább most jöjjön, mint márciusban.
Addig is míg nem jön a kikelet, csináltam magamnak egy cserépnyi tavaszt. Találtam pár szem babot az egyik szekrényben, és úgy döntöttem elültetem. Ne kérdezze senki, hogy miért, csak úgy jött az ötlet. Lehet ennyire vágyom már a tavasz élénk színeire, vagy passz.
Csodák csodája a babom életre kelt! És napról-napra nő. Úgy néz ki, jó helye van az ablaknál a konvektor közelében. Kis aranyos babnövénykém. Pasim meg is jegyezte, hogy a növény helyett igazán foglalkozhatnék vele is.
Persze nem volt igaza, mert én foglalkozom vele és azt a napi 2 percet míg estleg meglocsolom a növényt, ne sajnálja már szegénykétől.
Utoljára általános suliban házi feladatként csíráztattam babot, de akkor úgy emlékszem, kirohadt :S
Úgyhogy ezt most sikernek könyvelem el.

Mesék a nyúlüregből

Bejelölt fészen egy ingatlanos és ezzel jól összefacsarta a szívemet. Mert persze lakásokat keres ügyfelei részére és előnyben a földszint és első emeleti kecók. De feltétel hogy normális állapotú legyen. Márpedig erre a nyomorult lyukra ezt nem lehet mondani, hiszen a fürdőszobában félig még mindig nincs kész a plafon, penész is van, a konyhának csúfolt vakondjaratot meg egy az egyben le kellene bontani olyan ronda. Egy szó mint száz, szerintem soha a büdös életben nem szabadulok innen, ha csak nem nyerek pár milliót, amiből kiglancolom és akkor talán el tudom adni. De ez hülyeség, még csak nem is lottózok, meg ha lottóznék is, arra alapozni, hogy nyerek és elhúzhatok innen, elég naiv gondolat. Tudom én is. Csak szembenézni nehéz vele.

És itt az az átkozott hitel is, 2026-ig tart, pedig ha fizetve lett volna rendesen, nem adják át a behajtásiaknak, és nem tolódik ki a futamidő, ami azt jelenti hogy idén lejárt volna ez a kálvária. De ez nem csak az én saram ugyebár. Ha már hitel, egész héten csesztettek mert van 7 ezer (!) Ft elmaradásom, küldtek napi szinten sms-t, meg emailt, szóval pénteken már csak felhívtam őket, hogy jövő héten fizetek. A nő kiselőadast tartott nekem, hogy úgy kerülhetem el a tartozásokat, ha rögtön, amint pénzem van a hitelemet törlesztem. Nahát, nem mondod? Ezt eddig nem is tudtam:S az nem zavarta hogy mást is fizetni kell, mert se az áram, se a fűtés, se a net nincs ingyen. Sőt, nem termesztek zöldségeket az erkélyen és haszonállatokat sem tartok, így a kaja is pénzbe van. Mindegy megígértem, hogy jövő héten fizetek. 

Amúgy meg a fasz ki van fenébe is, minden durván emelkedik, a telefonom 2 ezerrel lesz több, pedig már így is 25 ezer a kettőnkké pasimmal (de nem tudom miért, mert nem telefonálunk sokat), a kábel tv a nettel meg lassan 15 ft és csomagot kéne váltani, mert ha így elszaladnak az árak valahogy csökkenteni kell a kiadásokat.

Ja jött a kéményseprő is a héten a kötelező ellenőrző szarság miatt. Persze megint nem talált keményt sehol, de azért írt egy papírt, hogy 60 napom van hogy csinálják egy kémény kivezető ajtót, vagy mi a francot. Két éve is írtak egy ilyen papírt, meg előtte is és nem értik, hogy nincs kemény, tehát ajtót sem tudunk rakni. Agyrém.

A szomszéd megint bevitette magát mentővel a kórházba hét elején. Én meg tök rosszakat álmodtam felőle, pl. hogy egy szál lepedőben áll az ajtóm előtt. Anyám szerint ez nem jó jel és biztosra vette hogy a szomszéd nagyon beteg.

Meg azt is álmodtam, hogy H.-val közös albérletbe költöztünk és a tulaj valami idős fickó kukkolt minket a kulcslyukon àt. Hehe micsoda álmok.

A szomszéd szerencsére jól van, azóta már hazajött és itt nyomta egyik este fél 8 után a csengőt,  persze már pizsamában voltam és tv-t néztem, így ki se mentem , de másnap hívott hogy ugorjak át, ad nekem valamit. 

És adott egy megsárgult, megbarnult, kb. 30 év körüli, kívülről is piszkosnak tűnő termoszt, amit pasim kinyitott, megcsóválta a fejét és azt mondta, ezt inkább egészségügyi okokból eltávolítja a lakásból, mert tuti kukázva van, majd ki is dobta. Mondjuk én se szándékoztam megtartani, mert abszolút nem volt bizalomgerjesztő. És igaz, a héten lomtalanítás volt egyik lakásban és köztudott, hogy a szomszéd át nézi a kukákat. Erre nem tudok már nagyon mit reagálni. Oké guberáljon, ő dolga, de ne adja már át ide, ráadásul úgy, mintha tényleg az övé volna. Pasim szerint én is hibás vagyok, mert elfogadom az ilyen holmikat. Nem fogadom el, a szomszéd erőszakosan a kezembe nyomja és hiába mondom, hogy nem kérem, nem lehet vele beszélni. Inkább ráhagyom és hamarabb szabadulok (a cuccokat persze kihajitom kesőbb).

A héten még az is volt, hogy láttam R.-t de szerencsére jó messziről és észre se vett. Persze T. társaságában volt.

Ribi1 meg egyik este fél 9-kor írt messengeren hogy segítsek már neki, mert ez még azt nem érti. Persze én barom nem hagytam a szószban, másnap meg nem is köszönt mikor Ribi2-vel vonaglottak velem szemben a folyosón. Annyira jellemző. 

Láttam a Szép lányok ne sírjatok c. filmet, egynek elment, bár a főszereplő csaj eléggé idegesítő volt, hogy szendén pislogott a frufruja alól, míg csalta a vőlegényét, aki persze a végén megbocsátó volt és jött a happy end.

És mivel már itt a február elhatároztam hogy motiváltabb leszek, rámegyek a heti többszöri tornára és a nassolást is abba hagyom. 

A teknősöm is lassan felébredhetne a hibernáltságából, de egyelőre nem túl aktiv. Remélem oké lesz vele minden. Kicsit aggódom, mert az ősök teknőse egy ilyen "téli àlom" után nem kelt fel többé. De ne fessük az ördögöt a falra.

Jó hétvégét mindenkinek. Nekem nem esik jól semmi, de főzni kell, de csak húsleves-pörkölt tésztával menü lesz. Még esetleg lehetne tejbegríz is délután, de az nem tuti, hisz elvileg a nasikat mellőzni szeretném.