The weird time of life pt. 15.

Nyertem ötszáz forintot kaparós sorsjegyen!!! Ugyanaznap pasim talált egy pénztárcát 35 ezer forinttal és iratokkal, de persze visszajuttatta a tulajához, aki irtó hálás volt. Szóval kerülget minket a szerencse :D
És itt a YB/MGK uccsó része, amit a hely mentes időkben írtam, lehetett volna jobb is nyilván, de sok idő telt el a legutóbbi fejezet publikálása óta és meglehet, kicsit kiestem ebből a töriből, viszont már le akartam zárni, hogy más sztorikra is fókuszálhassak. Bár egyelőre semmi új ötletem nincs.

ch.fifteen.

I don't think they understand, I know that I'm goin' mad, everybody wishing I'd be something that I never have: Voltak napok, amikor csak egymásnak léteztünk amikor mindkettőnknek szabadnapja volt a munkahelyén és Dominic próbára sem ment. Olyankor nem néztük az idő múlását, nem foglalkoztatott minket, hogy nappal van, vagy éjszaka, csak ott voltunk egymás testébe és szívébe gabalyodva. Őrjítően szenvedélyes órák teltek el felettünk, amiket néha a hétköznapok egyszerű cselekedetei törtek meg. Néztük a tv-t, zenéltünk, az ágyban ettünk, beszélgettünk, nevettünk, vagy néha szomorkodtunk, ha olyan téma került terítékre, aztán együtt aludtunk el. Dominic szerelmes tekintetének lángjai szinte égettek és mindig nagyon közel húzódott hozzám. És én akkor nem toltam őt el magamtól, pedig kellett volna, de az agyam kikapcsolt és csak hagytam, hogy átfonjon a karjaival. Hát igen, ez az egész ettől volt szép. Átjárta Dominic ragaszkodása, amit én sokszor akaratomon kívül is viszonoztam valamilyen szinten.
Egyik este türelmetlen kopogás zaja törte meg az akkor már napok óta fennálló elszigeteltségünket.
- Ki lehet az?- sandítottam Dominic- ra kérdőn, aki meztelenül ült az ágyon, de ő is csak megrázta a fejét.
- Megnézzem, ki jött?- érdeklődött válasz helyett.
- Szerintem ne nyissuk ki. - vontam vállat.
Napok óta nem mentünk sehova és nem is vártunk senkit. És egészen más dolgok foglalkoztattak jelen pillanatban, a vágy újra életre kelt bennem, mert akkor jöttem a zuhany alól és Dominic ruhátlan, izgalmas látványa fogadott. Akart a franc most vendégeket látni.
De a kopogás megismétlődött. Ezúttal még hangosabban. Ingerültem megforgattam a szemem és a ruháim után nyúltam.
- Jó, akkor nyiss ajtót. - morogtam. Dominic bólintott és gyorsan felöltözve az ajtó irányába ment. A bejárati ajtó megnyikordult, suttogásnak ható rövid párbeszédet hallottam, aztán néhány másodperc múlva Dominic csodálkozó, fakó színezetű arccal tért vissza, nyomában Justinnal, az apjával.
A cigi megállt a kezemben, rá aztán végképp nem számítottam, de Dominic apja sem rám, mert érdekesen végigmért, mintha tudná mi történt fél órája, vagy nekem milyen gondolatok suhantak át az agyamon nem is olyan régen.
- Jó estét, csak egy percre jöttem, nem akarok zavarni. - kezdett bele.
- Jó estét, nem zavar, én amúgy is a konyhába indultam. - mentegetőztem és elsiettem mellettük.
- Ne, Colson maradj! - kapott utánam Dominic, de ott hagytam őt az apjával, pedig Dominic szánalmas arcot vágott, a szemeivel szinte könyörgött. Éreztem a feszültséget rajtuk és nem akartam egy családi botrányba csöppenni, nem volt ehhez közöm. A vékony falaknak köszönhetően persze hallottam mindent és ez haragot, fájdalmat ültetett el a szívembe.
Justin, alighogy kitettem a lábamat a szobából, rögtön felcsattant.
- Napok óta próbálunk elérni anyáddal, a munkahelyeden azt mondták szabadságon vagy. Sokszor hívtunk, de a számod ki van kapcsolva. Mi a fenét csinálsz?
- Semmit...- felelte Dominic csendesen.
- Mi lett a telefonoddal?- kérdezte a férfi számonkérően.
- Ellopták...- hangzott a halk válasz.
- Megint?!Ezt nem hiszem el! Idióta kölyök! És miért nem szóltál nekünk, hogy mi a helyzet?
- Sajnálom apa...- Dominic hangja csupa alázatos beletörődés volt.
Én kint a konyha asztal mellett szaporán szívtam a cigimet, hogy az idegességemet le tudjam gyűrni, felháborító volt a hangnem, amivel ez a férfi a gyerekét illette. A fiát, a vérét!
Dominic messze nem tökéletes, kell hozzá türelem, az tény. De hiába volt olyan, amilyen, akkor sem érdemelte meg ezt a hozzáállást az apjától.
- Anyád megint neki állt nyugtalankodni és váltig állította, hogy biztos valami történt veled, meg akart látogatni, de lebeszéltem róla és inkább én jöttem el. De látom, teljesen jól vagy és éled a kis zakkant világod a lakótársaddal...
Justin szavaiban megbújt a gyanú, mert úgy ejtette ki a lakótárs szót, hogy kezdtek komoly kétségeim lenni. A mellkasom környékére kellemetlen nyomás telepedett.
- Nem akartam megijeszteni anyát, velem minden rendben, jól vagyok...Hiszen tudjátok...- magyarázta Dominic és fura árnyalatú lett a hangja, le mertem volna fogadni, hogy sír és tehetetlen düh kerített hatalmába.
Justin újra kiabálni kezdett.
- Tudjuk...teszel arra, hogy tönkrevágod ezt a nyomorult családot! Rohadtul elegem van belőled Dominic! Unom, hogy folyton a baromságaid árnyékában élünk és este ide kell jönnöm ellenőrizni téged, mert fogod magad és megszűnsz létezni...
- Bár így lenne és megszűnnék...- szólalt meg Dominic.
- Persze, mert az a legegyszerűbb megoldás. Na jó, ebből elég, fejezd be ezt a hülyeséget, azt ajánlom, mielőbb szerezz be magadnak egy átkozott telefont! És szedd rendesen a rohadt gyógyszereidet!- Justin meg sem várva fia válaszát, felpaprikázva kiviharzott a lakásból. Ahogy Dominic becsukta utána az ajtót, láttam a könnyeket a szemében és megérintett a fájdalom, amiben ő fuldoklott akkor.
- Az apád rendesen megőrült...- állapítottam meg, ahogy visszasétáltam a szobába.
- Igaza van. Mostanában olyan gyönyörű volt minden, csak teltek a napok, te velem voltál, kiment a fejemből a telefon, egyszerűen nem hiányzott, nem gondoltam rá. - Dominic leült az ágy szélére, majd ölébe ejtett kezekkel tanácstalanul bámult a padlóra.
- Oké, hülye voltál, mert nem vettél másik mobilt és nem hívtad fel a szüleidet, de apádnak meg nem volt joga azt a sok mocskot hozzád vágni. Ha nem lenne az apád, már leállítottam volna. - morogtam és én is helyet foglaltam Dominic mellett, aki megsemmisülten pislogott rám.
- Tényleg ezt tennéd?- és halvány, hitetlen mosoly játszott az arcán.
- Igen. Ezt rossz volt hallgatni.
- Köszönöm. - suttogott Dominic hálásan.
- Apád valahogy sosem kedves veled és erőszakosan olyanná akar formálni, ami neki megfelelő, ami nem kényelmetlen, amire rá lehet rakni az átlagos jelzőt. - vágtam rá.
- Megértem őt, csak nem akar zűrt anya és a testvéreim miatt.- vette védelmébe az apját szomorkásan Dominic, de ezt nem nagyon tudtam megérteni.
Ahogy rápillantottam, eszembe jutott, hogy az imént megint szóba hozta az apjának az öngyilkossági gondolatait és ettől belém furakodott a kétely és a hűvös félelem.
- Ugye valóban szeded azokat a gyógyszereket?!
Láttam, hogy Dominic lefagyott, talán csalódott is lett, mert ezt kérdeztem, de végül válaszolt.
- Igen, szedem.
Biccentettem, ezzel rövidre zárva a témát.
-Helyes. És most mit csináljunk?
A fantáziámban ott motoszkált néhány vad ötlet, de akár beszélgethettünk vagy tévézhettünk is volna, viszont nagyon elromolhatott a hangulata, mert Dominic válasz helyett lefeküdt az ágyba és lecsukta a szemeit.
- Aludjunk. Késő este van már.
- Hát jó...- dünnyögtem és akkor láttam egy könnyet végigperegni az arcán, de ahelyett, hogy megöleltem volna, csak hevertem mellette gondterhelt fejcsóválás közepette. Éreztem, hogy valami nagyon rossz irányba ment el, mert az nem normális, hogy ő, aki körülbelül sosem volt álmos, most ilyet kért...
Don't you feel my heart go every time you whisper in my ear: Az az este furcsán végződött és bántó kérdésekként maradt meg bennem az emléke, külösen, hogy a számomra érthetetlen viselkedés Dominic részéről folytatódott.
Mikor beléptem a lakásba egyik este munka után, érdekes kép fogadott, amit nehezen tudtam hova rakni, ugyanis Adam nézett velem farkasszemet kezében egy sörös üveggel és szemmel láthatóan ittasan. Pár sört én is lehajtottam már aznap, mert belefutottam Ollie-ba, aki ha nem Travis társaságát és negatív befolyását élvezte, sokkal értelmesebb volt, szóval beszélgettünk, iszogattunk és elrohant az idő. És mást sem akartam, mint lefeküdni aludni, erre Adam bamba fejét kellett bámulnom.
- Te mit keresel itt? - szaladt ki a számon, amit Adam sértésnek is vett.
- Dominic hívott ide, de amúgy meg magánügy, nem kell neked beszámolnom.- vágott vissza harciasan.
- Tényleg nem, de hol van Dominic? - érdeklődtem.
- A szobában.- jött Adam szűkszavú, flegmatikus felelete, aztán mikor a helyiség felé indultam még utánam szólt.
- Dominic egész délután itt várt rád, még főzött is neked. De te nem voltál képes időben hazaérni.
- Bár nincs közöd hozzá, de egy haverommal találkoztam és ittunk néhány üveg sört, ugyanúgy ahogy Dominic csinálta veled. - vontam vállat leplezve a meghökkentségemet, nem számítottam arra, hogy Dominic vacsorát csinál, nem volt megbeszélve semmi ilyesmi.
- Egyszerűen nem értem, miért veszteget egy percet is rád Dominic, mikor tiszta sor, hogy nem érzel iránta szemernyi szeretetet sem, csak kihasználod és kiéled rajta magad. Ő sokkal jobbat érdemel...- Adam hangja utálatos, féltékeny és részeg volt, kezdtem nagyon unni.
- Ja, jobbat. Például téged, mi? Na húzzál el! - csóváltam a fejemet lenézően és kitértem az útjából.
- Úgyis menni készültem. - vetette még oda.
- Nem is tartóztatlak. - mondtam és amint Adam elhagyta a lakást bementem a szobába, ahol Dominic hevert az ágyon, alaposan leittasodva. Már talán félig aludt is, de a lépéseimre felriadt és kérdőn nézett a hang irányába, majd bizonytalanul felült.
- Ahogy látom, remekül telt az estéd. - összegeztem elégedetlenül, arrébb pakolva pár üres üveget az éjjeliszekrényen, hogy hozzáférjek a lámpához és világosságot tudjak csinálni.
- Szia Colson!- köszönt ekkor Dominic és ostoba, részeg vigyor hasadt szét az arcán.
- Szia neked is. Ez csodás, mindenhol alkohol, Adam barátod meg mint egy szakértő, itt okoskodik nekem a szerelem rejtelmeiről. - dühöngtem halkan és Dominic mellé ülve nézegettem őt. Nem nyújtott megnyugtató képet, zilált volt, izzadt, megviselt. Sápadtságát még inkább fokozta az ezüst lakat a nyakában, meg a fehér-fekete csíkos pulóvere.
- Készítettem neked vacsorát, azt hittem, hamarabb jössz...- mondta Dominic.
- Ollie-val beszélgettem és italoztunk és amúgy sem vagyok éhes, köszi. De te sem panaszkodhatsz, mert nem untad halálra magad, hiszen Adam meglátogatott. - közöltem és nem akartam vádlónak tűnni, de szerintem sikerült.
- Haragszol?- érdeklődött szomorúan Dominic.
Megráztam a fejem.
- Nem. Semmi baj.
Ekkor ő feltérdelt az ágyon, a mozdulatai hektikusak voltak.
- Nagyon szeretlek!- suttogta ragyogó szemekkel. Ahogy hozzám hajolt, erős alkohol illata volt, majd váratlanul megcsókolt. Hirtelen ért a gyors cselekedet. Dominic ajkai édeskés szeszes ital ízűen és ragacsosan tapadtak az én számra, a nyelve türelmetlenül ért az én nyelvemhez, karjaival megölelt és testével hozzám simult. Nem kellett volna belemennem a szituációba, de megadtam magam, sokáig csókoltuk egymást és közben éreztem Dominic csípőjét, a férfiassága keménységét a combjaimhoz nyomódni gyengéd ritmusban és ettől meglepetten nyögtem fel.
- Hé, lassíts! - húztam el a fejem.
Dominic lélegzet után kapkodva pillantott rám.
- Kívánlak. - mondta, zöld szemeiben villogott a részeg kéj, de ugyanakkor a lényéből eredő érzékiséget is felfedeztem.
- Be vagy rúgva.- közöltem vele érzéketlennek tetszően, pedig valójában nagyon is hatással volt rám, mind testileg, mind lelkileg. De most inkább sajnáltam kicsit, volt valami torokszorító ebben az állapotában, amitől realizáltam, hogy ő nem teljesen egészséges mentálisan. És sosem volt az, csak ez engem nem zavart eddig.
- Tudom. De akkor is szeretlek! Te is szeretsz engem, Colson?- kérdezte Dominic.
Mindig is rettegtem, hogy egyszer így, ennyire lényegre törően teszi fel a kérdést. Ez hideg zuhanyként zúdult rám, keserűvé tett, a maradék izgalmat is kiölve belőlem. Kibontakoztam Dominic még mindig szoros öleléséből és megálltam az ágy mellett szerencsétlenül.
- Inkább feküdj le és aludj egyet. – kerültem el a választ zavart és tehetetlenül vergődő lélekkel.
De Dominic nem akarta ezt az opciót. Elszánt fények gyúltak tekintetében, arca vörösen izzott, felpattant az ágyról és szemben állt velem, hogy ne tudjak kilépni az egész képtelenségből.
- Nem szeretnék lefeküdni. Colson, szépen kérlek, válaszolj nekem! Ki tudod mondani, hogy szeretsz engem?- a kérdése elkeseredetten csengett. Annyira akarta hallani ezt a szót, én meg annyira el akartam menekülni a helyzetből.
- Már az elején is szóltam, ne várj tőlem ilyesmiket. Neked tényleg ennyit számítanak a szavak? - hárítottam ügyetlenül.
- Még sosem mondtad...
- És akkor mi van?Miért fontos ez most? Nem elég az, hogy itt vagyok? És értelmetlen párbeszédeket folytatunk le, amihez nagyon nincs kedvem. - vágtam Dominic szavába, aki meg sem hallott engem. Sokat ivott és fel volt pörögve, de úgy véltem, nem csak a részegség volt az ami effelé az érzelmi kirohanás felé sodorta. Annyi hét után Dominic visszaigazolást akart hallani, tudni akarta, milyen érzések vannak bennem mélyen belül. Egyszer el kellett érkeznie ennek a pillanatnak is. Csak ettől én pánikba estem.
- El tudod mondani mit érzel, velem kapcsolatban? Mert én örökké csak veled lennék, ha nem vagy mellettem, mindig csak arra várok, mikor láthatlak és boldog vagyok, ha rám nézel, ha hozzám érsz, ha itt vagyunk az ágyban és teljesíthetem minden vágyadat, ha sikerül örömöt szerezni neked, az engem is a csúcsra visz. Nekem te vagy az élet. Szeretlek Colson! Ha lehetséges lenne, kitépném a szívemet és a tiédhez ragasztanám, hogy együtt dobbanjanak!- Dominic elhallgatott és csak nézett engem szaporán lélegezve, kimelegedve, láttam mennyire zaklatott állapotban van.
- Jó ég, miket beszélsz, egyszerűen őrült vagy! - fújtam ki a levegőt háborogva.
- Szeretsz?- kérdezte még egyszer gyengéden Dominic és sütött a vágytól, hogy én is ezt mondjam neki, csakhogy én megdermedtem és kilelt a hideg ettől a kendőzetlen őszinteségtől, de közben meg is melengetett tetőtől-talpig. Mégis képtelen voltam megadni neki, amit kért, és nyíltan ránézve kijelenteni, hogy igen, én is szeretem.
- Őrült vagy. - ismételtem meg az előbbieket és feszélyező volt ez a szeretetéhség, amit Dominic felém sugárzott, ki akartam bújni a válaszadás elől, ezért magamhoz rántottam őt és megcsókoltam. Durván haraptam az ajkait, míg egyik kezem a hajába túrt, másik a pulóverén keresztül mart erősen a bőrébe, de Dominic tiltakozás helyett, csak zihálva nyögött fel és hagyta, hogy az ágyra lökjem őt és uralkodjak felette. Ismét éreztem kőkemény erekcióját és ettől bennem is elindult a gerjedelem. Tenyerem a nyakára siklott, ujjaim alatt az ott lévő lánc hideg merevsége keveredett a bőre izgatott forróságával. Ez az árnyaltság, Dominic alárendeltsége, pulzusának észvesztően gyors rohanása, ajka nedvessége, a hangok, amiket kiadott, ismerősek voltak nekem, a vágyon túl megnyugtatást is adtak, szemben azzal a gyötrő frusztrációval, amit az érzelmeim megmutatása jelentett volna. Nem akartam ezekre a kavargó vizekre evezni, és sikerült is, mert már Dominic sem faggatott, nem volt rá képes, abszolut belemerült az élvezetekbe. Ahogy én is, az élő, érző test ütemes moccanása az enyémmel szemben, a nyögdécselések és az akkor megbonthatatlan ölelések, ha kis időre is, de távol vittek a kötelező beismeréstől.
Lost in a white light, white heat, I'm blank, why you shouting at me? Amit akkor jó ötletnek tartottam, persze beigazolódott, hogy nem volt az, vagy fogalmam sincs, volt e köze az én vallomásoktól való tartózkodásomnak ahhoz, hogy Dominic ezek után ha lehet kijelenteni, még furcsább lett. De nem a megszokott idegesítő módján. Máshogy.
Elragadta a letargia. Hallgatag lett és elmaradt az esténként gyakori gitározása, a közös dalunkat sem vette elő. Csak úgy volt, vegetált, mint egy elfelejtett szobanövény. Dolgozni sem ment, fetrengett egész nap az ágyán, komoran, ijesztő sápadtsággal és bámulta a falat. És neki kezdett dohányozni, ami eddig ritkán volt szokása. Most viszont ha tehette, füstölgött, aztán percekig köhögött, mert asztmás volt és a nikotin nyilvánvalóan nem tett jót neki.

- Szerintem be kellene fejezned a cigizést, amíg nem lesz komolyabb bajod. Mikor így köhögsz, arra gondolok, komplett merénylet az, amit művelsz a tüdőddel...- morgolódtam.
- Te sokkal többet dohányzol, a te tüdőd valószínűleg már koromfekete. - mondta erre Dominic és konokul belenyomta a csikket az éjjeliszekrényen lévő hamutálba. Majd folytatta amit eddig, feküdt és nézett a semmibe.
- Előfordulhat, de én nem köhögök így. Tiszta füst már itt minden, szívjunk egy kis friss levegőt! Mit szólnál a parkhoz, de akár a tengerpart is szóba jöhet. - próbáltam ötletelni, de szavaim süket fülekre találtak.
- Majd máskor...
- Mikor?- kérdeztem vissza nagy sóhajjal.
Dominic vállat vont.
- Esetleg holnap...- jött a kedvetlen felelet.
Leültem mellé és percekig csak figyeltem őt, siváran üresek voltak a szemei, csak az elkeseredett búskomorság uralkodott rajta. Még sosem tapasztaltam ezt nála. Bűntudat karmolta végig a szívemet, hogy mégiscsak színt kellett volna vallanom, még ha ez távol is áll tőlem. Nem akartam, hogy miattam legyen ilyen.
Óvatosan a mellkasához csúsztattam a kezem és végigsimítottam rajta, majd a hasán, tenyerem megállt a nadrágjánál és szemeimmel Dominic arcát fürkésztem, de csak egy másodpercre szaladt át rajta valami kis mosoly.
- Volna kedved akkor máshoz?- még sosem kérdeztem ilyen figyelmesen. Mert eddig nem is kellett, ő akárhányszor és akármikor ott volt.
- Kedves vagy Colson, de nem érzem jól magam, hányingerem van és szédülök. - fordult ekkor oldalra és már csak a hátát bámulhattam.
Leforrázott a visszautasítás. Pedig én most arra gondoltam, hogy csak neki legyen jó, de ebből sem kért.
- Dögunalom vagy, de rendben, feküdj itt továbbra is, ha ehhez van kedved.- álltam fel az ágyról dühösen. Szokatlan és nehézkes volt az egész vesződés vele.
- A gyógyszerek miatt van. - szólalt meg ekkor fáradtan Dominic.
- Igazán?- kérdeztem vissza.
- Most kezdenek hatni. Ismerem ezt az érzést, mikor régebben is szedtem a szüleim nyomására, akkor is volt ilyen időszak. Majd elmúlik. Ők azt mondták. Meg azt, hogy jót tesz.
Kezdtem szkeptikus lenni ezzel kapcsolatban, de bólintottam.
- Remélem, hogy hamarosan észhez térsz, vagy valami...
- Ne aggódj, Colson. És sose felejtsd el, hogy szeretlek. - Dominic újabb szál cigarettát húzott elő a dobozból, meggyújtotta és csak rezignáltan nézte a füst terjengését a szoba plafonja felé.
Hogy is felejthettem volna el, mikor naponta elmondja?!
- Oké, pihenj. Nekem úgyis el kell intéznem néhány dolgot. - a kijelentésemre Dominic felém nézett és kiváncsiság volt a tekintetében, de nem kérdezte nyíltan én meg nem fedtem fel, ehelyett becsuktam szoba ajtaját, aztán a konyhában előhúztam a hirdetési újságokat, meg a telefonomon is rákerestem néhány lakáshirdetésre. Már pár napja ezt csináltam, ha Dominic nem látta. Nyilvánvalóan hálátlanság és aljasság volt, de elértem a saját határaimat, túl sok ideje ragadtam itt, elég volt, összelapítottak, maguk alá temettek ezek a rohadt falak, meg az érzések. Nem tudtam mit kezdeni Dominic nyomorúságos, menthetetlen attitűdjével és a depressziójával, szóval ideje volt váltani, még mielőtt én is totálisan becsavarodok.
I wanna turn back time, I wanna fix the way I was designed. Crawl behind my eyes and kill my stale state of mind: Miközben dolgoztam, titokban kiadó lakások után kutattam, küzdöttem a lelkiismeretemmel, azért valahogy próbáltam Dominicot is kirántani a melankóliából, hogy ne ilyen állapotban legyen, mikor elmegyek tőle. De nem túlzottan jött össze, úgy éreztem magam, mint egy beteggondozó, vagy gyerekfelügyelő és ez leterhelt. Ráadásul Dominic sehova sem akart menni és jóformán még az ágyból sem mozdult ki, de azért hosszas kérések hatására, csak sikerült elcipelnem a parkba őt egyik délután. Aznap valahogy jobb hangulatban volt és megint azt az olykor idegesítő, máskor zavarba ejtő csodálatot láttam a szemeiben, ha rám nézett. Ez egyfelől jól esett, másfelől aggályokkal töltött el, hogy mi lesz vele, ha egyedül hagyom, ha újra magányra ítélem, csak mert egy önző barom vagyok.
- Látod, mennyivel jobb itt lenni, mint a bezárva a lakásba? Még ha nem is csinálunk semmit sem, csak ülünk itt a padon a fák alatt. - kezdtem bele valami témába és már azon pörögtek a gondolataim, hogyan lehetne felvezetni a költözésemet.
- Igazad van, csak mostanában tompa vagyok és nem esik jól semmi sem. - ingatta a fejét Dominic elkenődve.
- Pedig ott a bandád, a munkád, a fellépések, a dalszövegeid, ezek mind fontosak voltak egykor.- emlékeztettem.
- Haszontalan vagyok, bocsáss meg nekem. - sajnálkozott halkan Dominic és ujjai elsuhantak az alkarom mentén, de alig éreztem.
- Te megbocsátanál?- kérdeztem vissza.
- Persze!- mondta rögtön Dominic.
Újból fellángolt bennem a bűntudat tüze.
- Akkor is, ha mondjuk, egyik napról a másikra nem lennék melletted?- bukott ki belőlem, nem kellett volna, de látni akartam, hogyan reagál.
Dominic csodálkozott ugyan, de válaszolt.
- Igen, akkor is. Nincs olyan amit ne bocsátanék meg neked. Jobban szeretlek, mint bármit világon. Nagyszerű vagy és neked köszönhetem életem legszebb napjait. És ennél többre nem is vágyhatok. Te teszel teljessé Colson.
Ahogy hallgattam Dominic kitárulkozását és néztem az arcát, úgy szorult el mind jobban szívem, legszívesebben rákiáltottam volna, hogy hagyja abba, mert végig egy áruló voltam, egy klasszikus szemétláda, aki átgyalogolt rajta és semmibe vette az érzéseit.
- És az is megbocsátható lenne, ha soha nem jönnék vissza?- ezt a kérdést már úgy tettem fel, hogy szúrták a szememet a könnyek, ezért gyorsan másfelé néztem.
– El akarsz menni?- kérdezte Dominic nagyra nyílt szemekkel, mert kezdett talán összeállni neki a kirakós, ám mielőtt megszólalhattam volna, megcsörrent a telefonom. Mint valami mentőöv, úgy vettem elő a zsebemből és döbbenetemre, Travis neve virított a kijelzőn. Felpattantam a padról és fogadtam a hívást.
- Hello, el sem hiszem, hogy felhívtál...-szóltam bele a készülékbe.
- Hello, hát én sem hiszem, hogy ezt csinálom. Volna rám egy perced?- szegezte nekem a kérdést Travis tárgyilagosan.
Fél szemmel Dominicra tekintettem, aztán arrébb mentem pár lépést.
- Persze, hallgatlak. Mit tehetek érted?
Gúnyos nevetés hangzott a vonal túl oldalán.
- Te semmit, de én tudnék rajtad segíteni.
- Miben kellene nekem segítség?- érdeklődtem.
- Még mindig Harrison albérletében dekkolsz?- kérdezett vissza Travis.
- Még igen. - feleltem.
- És nem unod még?- jött az újabb kérdés.
Komolyan nem hittem el, hogy Travis ezért rabolja az időmet és ilyen buta kérdezz-feleletekkel bombáz, mikor nagy nehezen rávettem Dominic-ot, hogy jöjjön velem a parkba.
- Rajta vagyok a helyzet megoldásán.- közöltem vele higgadtan.
- Hagyd a fenébe a béna módszereidet és Harrisont is, egyik haver hosszabb időre elhúz és kiadná a lakását. Úgy vélem, neked éppen megfelelő lenne.
Ambivalens volt, hogy Travis, akivel mostanság nem ápoltunk túl nagy baráti kapcsolatot, lakást keresett nekem, hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.
- Ez nagyon rendes tőled, azok után, hogy...
- Ne kezdj hálálkodni, elég lesz, ha végre ismét olyan leszel, mint régen és leszakadsz a hülyegyerekről. Fussunk össze és nézd meg a lakást, szerintem tetszeni fog.- vágott közbe Travis.
Ismét Dominic felé pillantottam, úgy ült a padon, ahogy hagytam és bámulta a talajt.
- Hamarosan keresni foglak és köszönöm. - sóhajtottam egy nagyot és megszakítottam Travis hívását, majd visszaballagtam Dominic-hoz.
- Fontos ügy?- kérdezte Dominic, miközben a padon lévő dobozból kivett egy szál cigit és az öngyújtót. Talán nem is érdekelte, csak udvariasságból érdeklődött.
- Egy haver volt, de semmi életbevágó. - legyintettem, figyelve ahogy Dominic rágyújt, köhög néhányat, majd csak fújja a füstöt elmerengve. A lehangoltsága egyáltalán nem változott, tök mindegy, hogy hol volt, a parkban, vagy a lakásban, nem foglalkoztatta semmi, csak kapaszkodott erősen az irántam érzett szerelembe és attól várt megváltást, de ez nem így működött! Ez már túl nagy hegy volt nekem, amit nem tudtam megmászni és neki orvosi segítség kellett, vagy jó sok idő, hogy a gyógyszerei visszaállítsanak benne mindent. Csak ne éreztem volna a szívemben azt kétkedő, keserű kis fájdalmat, amik karokként vissza akartak húzni, hogy maradjak mellette mégis.
- Induljunk haza, vagy mi legyen?-kérdeztem elkedvetlenedve.
- Mehetünk. - mondta erre ő és miután én is elszívtam egy cigit belenyugodva, hogy ennél többet nem tudok kihozni a szituációból a lakása felé vettük az irányt.
Come hold my hand, hold it tight, we're in a weird time of life:
- Szóval akkor el akarsz menni?- lépett hozzám Dominic a konyhában. Éppen ennivalót készítettem csekély konyhai tudásomat bevetve, így kicsit megijesztett, olyan nesztelenül jött be az ajtón, holott az előbb még a tv-t nézte a szobában. A kérdése és a rémület az arcán még inkább belém hozta a félelmet.
- Ezt miből gondolod? - csak kavargattam az ételt és szemeim az edényre fókuszáltak.
- Mert nem feleltél, amikor kérdeztem. - mondta Dominic.
- És ebből erre következtetsz? Okos vagy. Amúgy éppen akkor hívtak, ha akartam volna, sem tudtam volna felelni.- háborogtam, mert idegesített már minden és az igazság súlya is nehéz volt. Kezdtem feladni.
- Már nem tudom, mit higgyek. Csak tudni szeretném az igazat. - kérte Dominic és jogos volt, amit elvárt. Leültem hát a konyhai székre és cigit vettem elő, Dominic ugyanígy tett, de egyikünk sem gyújtott rá, csak méregettük egymást feszülten. Aztán belekezdtem és szavaim, mint a tüskék karcoltak végig belül.
- Csak hogy tudd, vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani, hiába bizonygatod, hogy bármit el tudnál nekem nézni.
- Pedig így van, tehetsz bármit... - vágott közbe Dominic, de beléfojtottam a szót.
- Meg is tettem. Nem ismersz eléggé, de én tudom magamról az igazat. Egy semmirekellő, hazug alak vagyok, aki megbonyolított mindent! Jó volt, amíg csak haverok voltunk, beszélgettünk, berúgtunk, aztán egyszer csak átkattant bennem valami. És érdeklődni kezdtem irántad, sőt egyre inkább akartalak. És tetszett, hogy nyert ügyem van nálad. Vedd tudomásul, hogy kihasználtalak! Mert könnyű volt és mert következmények nélkül tehettem. Téged nem zavart, hogy durva vagyok, akkor is önként és boldogan adtad magad nekem oda újra és újra az érzelmektől elkábultan és a szerelem ott csillogott a szemedben, de nem akartam figyeleme venni.
- Nem éreztem kihasználva magam, én is kívántalak és te sosem voltál durva, törődtél velem, figyeltél rám...- mondott ellent Dominic állhatatosan ugyanakkor, leírhatatlanul tragikus arckifejezéssel.
- Ezt csak a te naiv szentimentalizmusod és a szerelembe való vak hited mondatja veled, de a tények azok tények. És igen, el akarok innen menni, sőt már az elején le akartam lépni, csak jött az édesanyád balesete és sajnáltalak. De azóta is a továbblépésen töröm a fejem, csak ez valamiért mégsem könnyű. Mondhatnám úgy is, hogy ez a fegyver visszafele sült el, mert jó veled! A francba is, ilyen jó még senkivel sem volt! És nem értem miért van ez így! De nem is vagyok rá kíváncsi, mert biztos vagyok abban, hogy ha nem látlak naponta, ha nem alszom melletted, köddé fog válni! - ingerülten lehajítottam a meggyújtatlan cigarettát a konyha asztalra és berobogtam a szobába, majd a szekrény mélyéről előrángattam a táskámat és elkezdtem bele dobálni a ruháimat.
- Colson...- állt meg szelíden az ajtórésben Dominic és könnyek ragyogtak a szemében, amit igyekeztem ignorálni, nem akartam, hogy ennél is nehezebb legyen.
- Hagyj pakolni, minél előbb elhúzok, annál jobb!
- Ne menj el...- suttogott Dominic, de ezzel csak olajat öntött a szívemben égő tűzre.
- Reméltem, hogy rámunsz, vagy a bunkóságom miatt megutálsz, de ez a terv sem jött be. Ezért az egyetlen helyes út a tovább állás, mert ha nem így teszek, az érzéseim még hevesebbek lesznek, el fogom veszteni a kontrollt és akkor úgy foglak szeretni, ahogy nem szabadna! Vagyis már most is így szeretlek.- hirtelen nem gondolkodtam, már nem volt mit vesztenem. a szó, aminek kinyilatkoztatásától ennyire féltem, most könnyedén és visszavonhatatlanul hangzott el tőlem és teremtett sokkos, döbbent pírt Dominic arcára.
- Szeretsz engem?- kérdezte megremegő hangon, mintha nem egy másodperccel ezelőtt hallotta volna. Abba hagytam a holmim pakolását és tehetetlen biccentéssel ismertem el azt, amit még magam előtt is tagadtam, ahogy tudtam, de a színjáték itt véget ért és a színházam teteje rám omlott maga alá temetve engem.
- Igen. Persze nem akarlak szeretni, de nincs rá hatásom, az agyam külön utakon jár a szívemtől. Szeretlek és ez az érzelem nem kopik ki, mint a hajadban lévő festék, bár ilyen egyszerű lenne, de ez annál komplikáltabb! Szeretlek, minden fura és idegesítő elbaszottságod ellenére is, minden nappal erősebben. És félek, egy nap végleg veled akarok maradni. Ez pedig nem történhet meg! Szeretlek és ezért fogok most elmenni!
- Ne...- tört ki könnyekben Dominic.
- Remélem, idővel te is megérted az okát. - hadartam el és nem nézve Dominic felé, villámgyorsan megragadtam az utolsó adag ruhámat, amit már csak hanyag mód belegyűrtem a táskámba. Dominic egy árva szót sem szólt, pedig vártam, de csak könnyes szemekkel nézte mit csinálok, aztán jött utánam a bejárati ajtóig.
Mikor kinyitottam az ajtót és feltárult a lépcsőház, az új kezdetet szimbolizálva, nem éreztem a felszabadulást, viszont láttam Dominic szemeiben az értetlenséget.
- Maradj velem kérlek. Én szeretlek, te is szeretsz, semmi baj nem lehet. A szerelem legszebb érzés a világon...- dadogta.
- Ameddig nem okoz zűr-zavart és fájdalmat. És te most is sírsz. - mondtam.
- Azért sírok, mert nem szeretném, hogy elmenj. De minden amit veled együtt tettem csodálatos volt. A boldogságot hoztad el nekem, ahogy beléptél ide. - Dominic elkezdte törölgetni a szemét és az én torkomat is kaparta a sírás, de nem engedhettem meg magamnak az elgyengülést.
- Ugye nem csinálsz semmi hülyeséget?- kérdeztem, mert tisztában voltam azzal, hogy nem fél maga ellen fordulni.
Dominic sírva megrázta a fejét, töprengett egy darabig, aztán kibökte.
- Viszont abba fogom hagyni a gyógyszereket, mert megváltoztatnak engem. Olyan, mintha egy dobozba lennék bezárva...
Én csak azt akartam, hogy rendbe jöjjön és nem kételkedtem abban, hogy ő tudja, mi a jó neki. Ahogy Dominic közelebb lépett hozzám, talán meg akart csókolni, de én csak a homlokára nyomtam a számat ügyetlenül, aztán elsimogattam az arcáról a könnyeket.
- Legyél szabad!- futott át az ajkamon egy keserű mosoly.
Hiszen mind erre vágyunk...
Már a folyosón voltam, de Dominic még mindig vígasztalhatatlanul sírva ismételgette, hogy szeret, várni fog és közben az ajtóból tekintetével kísért engem. Direkt nem köszöntem el tőle és nem kecsegtettem ígéretekkel, nem is néztem hátra. Nehezek voltak a lépcsőfokok lefelé. Emlékeztem az első éjjelre, amit itt töltöttem nála, hiába voltam részeg, könnyebb volt a felfelé vezető út. Talán mert az még a kezdete volt mindennek, most pedig a lezárást éltem meg. Mert így akartam. Helyesebben nem is annyira akartam, de így véltem helyénvalónak. Bár ahogy távolodtam a lakóépülettől, az utcától, ahol eddigi életem legkaotikusabb és érzelmileg legjobban megkérdőjelezhető heteit éltem, már nem is hittem a távozásomat olyan jó ötletnek. Zavarodott voltam. 

Hol van a megkönnyebbülés, az öröm, amit éreznem kellene?!

Nem tudtam mit kezdeni magammal, így beültem egy kocsmába és ittam pár italt, aztán tettem egy nagy kört a környéken. Mire rám sötétedett elértem a parkig és addig a padig, ahol többször ültünk Dominic, meg én. Akkorra már eléggé furdalt a lelki ismeret. Hiszen ahogy gyáván hátat fordítottam az érzéseimnek és Dominic-nak, az szánalomra méltó menekülés volt. Előre a semmibe. Egy bizonytalan, meg nem jósolható jövő felé. Csak azt tudtam, hogy elhagyatott reggelek és esték várnak, hideg ágy, csendes falak, szemben azzal a szeretettel és szenvedéllyel átitatott forrósággal, amit Dominic adott nekem, ő aki a maga módján gondoskodott rólam. És én ezeket az igaz érzéseket egy csapásra eldobtam magamtól, anélkül hogy a dolgok mélyére néztem volna. Hogy amit tőle kaptam, az egyik legjobb és legértékesebb dolog a világon és tagadhatom napestig, vagy az idők végezetéig, de ez akkor is így van. Ha nem így lenne, nem agyaltam volna ezen azóta, hogy feldúltan elrohantam tőle.
Még ültem a padon egy darabig cigarettázva, majd újabb bár és újabb italok következtek, aztán ismét egy park beli pad. Közben állandóan Dominic-ra gondoltam és a közösen töltött napokra és hogy vajon mit csinál most, máris hiányzott, pedig csak pár óra telt el, mióta utoljára láttam.
Mire a hajnal fénye elért engem, túl voltam jó néhány cigin és italon, kicsit fájt a fejem a másnaposságtól és a nem alvástól, de azt éreztem, meggondolatlanul döntöttem, nem így kellett volna és talán még nincs késő megváltoztatni a dolgokat, megbocsátást nyerni, viszonozni azt az ölelést, azt a csókot. 

Meglehet, ez a szerelem más, mint amivel eddig találkoztam, de nem fog fájni, ha magunkat adjuk és mind a ketten küzdünk érte.
Elterveztem, hogy később írok egy üzenetet Travis-nek, hogy mégsem kell az az albérlet, persze biztosra vettem, hogy megsértődik és lehet, hogy sosem fog már velem szóba állni, de mindez nem izgatott. Fontosabb elintéznivalóm volt most ennél, ezért nem is késlekedtem, a lámpák alatt az üres utcákon át gyors léptekkel, hevesen dobbanó szívvel indultam Dominic albérlete felé, hogy bocsánatot kérjek és elmondjam neki, egy béna lúzer vagyok, aki hibázott, mert nem látott a szemétől és nem becsülte meg a felé nyújtott valódi boldogság lehetőségét. De nem akarok félni az érzelmeim, a kimondott szavaim miatt. Egyszerűen szeretni akarom, ahogy tőlem telik és vele együtt szeretném várni, mit hoz nekünk a holnap. Mert meglehet, hogy a szerelemben nincs logika és ő az, aki nekem van szánva és mert minden különbözőségünk ellenére, két gyertya vagyunk egyazon sötétben.