Lenyomva, mint a bélyegek

Boldog föld napját mindenkinek ;) 

Meg boldog Csilla és Noémi névnapot. Én is fel akartam köszönteni fészen egy Csilla nevű volt általános iskolai osztálytársamat, de törölt  az ismerősei közül :/ pedig ballagás óta nem is találkoztam vele személyesen és pár hete még láttam a kirándulós és kertészkedős posztjait. Mindegy, akkor így jártam. Meg ő is...

Két napja volt a Columbine sulis lövöldözés 24. évfordulója. 

24 év...

Borzasztó sok idő. 

Az áldozatok és a lövöldözők is több ideje meghaltak, mint ahány évet az elők sorában eltöltöttek. Mennyi minden történt azóta, mennyi mindenből kimaradtak. És még mindig mekkora fájdalmat okoz a hiányuk a családjuknak.

R.I.P.

Mostanában nem nagyon olvastam Columbine témákban, mert ha jobban belemerülök (márpedig ez szokott lenni), az sötét rosszkedvet és nyomasztó gondolatokat produkál. 

És én anélkül is tudok rosszkedvű lenni. Ma pl. reggel nem igazán volt kedvem kimászni az ágyból. A fejem is fájt. És este nem mosogattam el, így a sok mosatlan tányér vádlón bámult rám, az ebédre szánt nyers májjal együtt, amit este kiolvadni raktam ki, mert pasim hagymás májat akart. Elég nehezen kezdtem bele bármibe is. Végül délre kész volt az ebéd. De a nyomottságom nem lett jobb, franc tudja mi van velem, talán a jövő heti kontroll uh miatt vagyok ilyen. Annyira nincs kedvem a kórházban tobzódni órákig. 

Ja a fogam is fáj, édesre, forróra és hidegre egyaránt. Tényleg el kell lassan zarándokolni egy fogorvoshoz.

A szomszéd is felidegelt csütörtökön. Este 7 körül a vacsorát készítettem, mikor bitang mód elkezdte verni az ajtót (legalább csengetne, de nem,döngetni kell az ajtót, hogy szívbajt kapjak...). 

Kiszóltam, hogy pillanat, de csak csinálta tovább, muszáj voltam rögtön ajtót nyitni. Épp rántottát csináltam, ami a gáztűzhelyen volt, így azzal kezdtem, hogy csókolom, gyorsan tessék mondani, mert odaég a kaja. 

Erre besértődött és szó szerint hozzám baszta a tányért, amiben valami leves volt. Aztán kiselőadást tartott, hogy mindig rohanok, meg rá sosincs időm és nem tudja, mitől vagyok elfoglalt, mert alig kell dolgoznom, örüljek hogy a pasim engem eltart (wait, what?), bezzeg ő anno reggel 6-tól este 6-ig gyárban robotolt és a gyerekeit is korán be kellett adnia bölcsibe, és az volt a meló, nem amit a mai fiatalok csinálnak. Aztán kitért a haztartasbelikre is, hogy azok is milyen semmire kellők és végül arról papolt, hogy ha ő nem ad a rokonunknak enni, mikor még ő lakott itt a lakásban, éhen halt volna stb. 

Ekkor már forgattam a szemem, mert kezdett dühitő, meg sok lenni a dolog és mert nem is volt igaz, amit a szomszéd összehordott, a rokonunknak minden nap friss, meleg étel volt rendelve és jartunk is át hozzá, oké a szomszéd néha áthozott ezt-azt, cserébe 30 ezres telefonszámlát csinált, amit nekünk kellett kifizetni, meg rá akarta venni rokonunkat eltartasi szerződésre meg ilyen finomságok...

De ugye ez mind a múlt homályába veszett neki. Még jó...

Gyorsan megköszöntem a levest és elbúcsúztam, persze ő mondta volna még, de egyrészt ez engem nem érdekelt, másrészt lassan úgy éreztem, felgyújtom a konyhát. A rántotta kicsit tényleg megégett.

Azt hiszem, hanyagolni fogom a szomszédot. A kukás ruhás dobása amúgy is durva volt, most meg itt okoskodott és rajtam vezette le a frusztrációját, csak mert neki szar élete volt. Semmi köze hozzá, mit és mennyit dolgozok én, vagy bárki más, ha kell tanács majd kérek (akkor se tőle). Jobb volt, amíg nem voltunk jóban és nem gondolta, hogy nekem soha, semmi dolgom és egy tányér levesért kötelességem őt szórakoztatni. Bármikor, ha ő unja magát.

Hát a francokat.

Olyan jó lenne innen elköltözni, pont az ilyen sztorik miatt. Meg sok más miatt is persze.

Na jó, napi sirám kimaxolva. Engedjük is el.

Jó pihenést mindenkinek.