Társad voltam, s társam voltál, töröld hát le a könnyeket (Betti kutya emlékére)

Mikor a családunk a panelházból kertesházba költözött, egyértelmű volt, hogy lesz macska, meg kutya is. Akkor még kicsi voltam, annyira nem emlékszem tisztán, de ott volt Pufi, aki idősebb korában került hozzánk, nem is sikerült magunkhoz szoktatni, folyton szökött és asszem identitászavaros volt, mert a tetőn át közlekedett, cicának képzelve magát. Ott volt még Artúr, aki nagyon tudott sírni, és Füleske is a család tagja volt, igaz rövid ideig, mert sajnos elütötte egy autó. 
Aztán jött Barbi, egy szeleburdi magyar vizsla lány, aki nyolc kerek évig élt velünk, amíg az akkor szomszéd meg nem mérgezte. A veszteség az egész családot nagyon megrendítette és apám meg is ígérte, hogy több kutya nem lesz. Így telt el egy csomó idő.
Míg két éve hozzájuk került Bettike és elbűvölte a család minden tagját. Nem vagyok kutyás, szeretem őket persze, de inkább macskát tartanék-ha lenne rá lehetőségem-, viszont ez a kiskutya engem is megvett kilóra. 
Mikor nyáron én etettem őt is és a cicát is, mert az ősök nyaralni voltak, eléggé összehaverkodtunk. Ő úgy tudott örülni nekem, hogy elhittem, fontos ember vagyok. Imádott kunyerálni, a sajtos croissanomat mindig elkérte :D na és az ölemben is szívesen pihent. Betti kutyus pillantása és a játékossága, örökös jókedve megszépítette a napokat mindenki számára.
És mindez nincs többé. Bettit két nap alatt elvitte egy rejtélyes kór, nem evett, nem ivott, hányt és az infőziós kezelésekre sem reagált. Minden oltása megvolt és hamar orvoshoz vitték, a doki kétszer látta, de minden erőfeszítés ellenére sem sikerült őt életben tartani.
Pedig én úgy drukkoltam neki és nem hittem, hogy ez lesz a vége. Betti egészséges és erős szervezetű kutya volt, nála sokkal gyengébbek is jól jönnek ki egy ilyen betegségből. 
A halála letaglózott, mikor hajnalban láttam, hogy apám írt a messengeren, már tudtam, hogy nem jó hírt fogok olvasni. 
Egész vasárnap Betti járt az eszembe, hogy mikor legutoljára láttam (és még jól volt), nem vettem fel az ölembe, mert siettem, ő pedig olyan csalódottan nézett rám azokkal a mindig figyelmesen ragyogó szemeivel. Sírtam is, és még most sem hiszem el, hogy elvesztettük. 
Apám a telken temette el, Barbi mellé. Sírt és megígérte, ezek után tényleg nem lesz több kutya náluk.
A hétvége amúgy sem volt valami fényes, egyedüli jó volt, hogy a kijárási tilalomnak köszönhetően pasim legalább itthon volt. Tv-t néztünk és telefonos kvízversenyt tartottunk, olykor sikerült megvernem. 
Anyám meg belém rakta az ideget, hogy szerinte későn mentem el a nődokihoz, ugyanezzel jött hugom is, hogy szerinte ez milyen felelőtlen döntés volt részemről. Nem is értettem, mit beszéltek, én minden évben megyek szűrővizsgálatra, tavaly ősszel járta utoljára vizsgálaton, és idén tavasszal úgy volt, hogy műtenek, de a járvány miatt ezt törölték, ehhez semmi köze az én "felelőtlenségemnek". De hugom ezt a kijelentését az aggodalomra fogta. Hm, meg is hatódtam kicsit.
Aztán a derült égből módra a mosógépünk megadta magát. Mostanában nem volt az igazi, nem centrifugált ki teljesen és a programot sem váltotta mindig. De ez mostanra kb. 0-ra csökkent. Most tele van vizes cuccokkal, amiket kb.  hatodjára sikerült kimosni úgy, hogy ne kelljen  csavarni belőle a vizet. A végén a motor sátáni hangokat hallatott, így hát tudtam, hogy ennek vége, mint a botnak. A nagy kérdés utána jött, most akkor mi a fuck legyen? Pasim szerint szerelő kellene, de már vagy 2-3x romlott el, nem biztos, hogy anyagilag megérné, meg aztán minimum két hét, mire jönne megnézni és nem is olcsó. Addig mit veszünk majd fel, ha az összes ruhánk piszkos lesz? 
Igaz, van a városban egy nyilvános mosoda, de drága is és nem hiszem, hogy beleférne délután még két órákat ott dekkolni, főleg így hogy 8-ra haza kell jutni,így ez a verzió is felejtős. Ja, H.-t is felhívtam, mert tudtam, hogy a nekik kettő volt, de kiderült, hogy már rég eladták az egyiket (amit meg is bántak mert utána az övék is elromlott és újat kellett venniük).
Matekoztam egyet és akármilyen szomorú a tény, de új mosógépet kell venni, nincs mese. 
Anyám közben a tudtom nélkül, felhívta hugomat, hogy van e fölösleges mosógépük kölcsönbe, amin hugi úgy felhúzta magát, hogy csak na. Hogy nem lehetünk ennyire életképtelenek stb,aztán mondta, hogy időpontja van a kozmetikusnál és lecsapta a telefont. Anyám azért bátorkodott ezt tőlük megérdeklődni, mert ők legtöbbször azért cserélnek valamit, mert megunták, nem mert elromlott. Mondtam anyámnak, hogy ezt kár volt meglépni, de már mindegy. Én magamtól sosem kértem volna tesómtól ilyet. 
Azért nyugalommal tölt el a gondolat, hogy az állítólagos aggodalma irántam, már a múlté. Ne is idegeskedjen miattam senki.
Lényeg, a lényeg, a héten ezt rendezni kell, már bújom az online áruházak oldalait, hogy megtaláljam a megfelelőt,  rá kell szánni a pénzt, más lehetőség nincs. Pedig a hűtőt akartam cserélni mostanság, mert újabban bepisil, de így az hátrébb tolódik. Most a legfontosabb, hogy tudjunk mivel mosni.
És még mindig nincs online munka, legalábbis a hely stabilan tartja magát (hurráááááá.........lelkes ikonok).Már el is engedtem az ezen irányú vágyaimat.