MOCSOK /FRERARD/ pt. VII.

Szomorú vagyok, mert elérkeztünk ennek a történetnek az utolsó fejezetéhez :( Régen írtam meg valamit ennyire gyorsan, az biztos. De mit szépítsek, szerettem ezt a sztorit, jó volt elmerülni az igencsak sötét és baljós világában. Szóval most kicsit ürességet érzek. De minden véget ér egyszer.
És hogyan?
Az alábbiakban kiderül!

VII. Come and join the murder

I walk among the children of my fathers
The broken wings, betrayal's cost
They call to me but never touch my heart, now
I am too far 
I'm too lost
Amikor Gerard apja hazaért, a fiú már egyedül feküdt a matracon. A férfi zajosan csapta be maga mögött az ajtót, felriasztva ezzel a fiút az álmodozásából.
- Kelj fel és öltözz! - állt meg nem messze a fiútól.
Mogorva ábrázata felkavaró és még inkább baljós volt Gerard számára.
- Hova megyünk?- érdeklődött félve Gerard.
- A templomba. - felelte kurtán a férfi.
Gerard nem értette.
- Azt hittem, hogy hajnalban volt a mise.
- Hát rosszul hitted! És amúgy is kinek képzeled magad, hogy kérdőre vonj? - emelte feljebb hangját az apja.
Gerard elsápadt a félelemtől.
- Senkinek. - hajtotta le a fejét.
- Így igaz. Egy senki vagy. Most pedig vedd fel az öltönyödet! - adta ki a parancsot a férfi és eltűnt a konyha irányába. Gerard pedig előkereste az ünneplő ruháját és elkezdett öltözni. Még mindig megszédült olykor, a fejébe fájdalmas lüktetés állt. Mikor fésülködött, a tükörben látta, milyen sápadt a bőre és mennyire karikásak a szemei. Nem is tudta felfogni, hogyan kívánhatta meg őt Frank, mikor ijesztően nézett ki. Hogyan csókolhatta meg a cserepes ajkait, hogyan simogathatta olyan szeretettel a kékeszöld, véraláfutásokkal tele bőrét? Nem értette, nem érte fel ésszel. De a hajnalban történtek még most is izgalommal töltötték el. Még most is borzongott, ahogy Frank ölelő karjait érezte magán, együttlétük után. A fiú nem rohant el azonnal, a karjaiba zárta és csak ölelte, simogatta. Most pedig, hogy nem volt mellette, mardosó hiányérzet maradt csak és testének helye a matracon.
- Szedd össze magad, ha lehet még ma! - hallotta apja türelmetlen hangját. Még egy futó pillantást vetett elgyötört képmására, majd apja szobája felé indult. Idegesség szorította belül, ahogy a szeméthalmokat kikerülve ment végig a folyosón. Már felkelt a nap, önfeledt sugarai csalogatóan ragyogtak végig a gyászos, időtlen-idők óta ott felejtett holmikon, amik hallgatásra ítélt szemtanúi voltak Gerard keserves életének. A fiú halkan benyitott a félig csukott ajtón és felsóhajtva bámulta a borzasztó káoszt, ami apja szobáját is uralta. Az ágyhoz sétálva, tétován lecövekelt az éjjeliszekrény előtt, a biblia és néhány újság mellett észrevette a már félig kiürült Valiumos üvegcsét. A felismerés egy újabb darab volt léte kirakósában, de annyira meg sem lepődött. Realizálta, hogy ez volt az a keserű íz, amivel az apja kitudja mióta mérgezte. Kezébe vette az üveget, nézte a még ott lévő kevéske, világosszínű pirulát, de ekkor nyílt az ajtó, mire Gerard ijedten tette vissza a gyógyszert az éjjeliszekrényre. Úgy csinált, mint aki csak úgy áll ott, de érezte, hogy az apja átlát rajta.
- Te mit keresel ott? - kérdezte a férfi, ahogy lassan indult Gerard felé.
- Semmit. - vágta rá halkan a fiú és érezte, hogy az apja egészen közel ér hozzá.
- Nahát, milyen elegáns vagy. - jegyezte meg a férfi a háta mögül
és végigsimított Gerard vállain. Gerard torka összeszűkült, a szemei könnybe lábadtak.
- Mikor indulunk?- kérdezte szemlesütve, de az apja meg sem hallotta. Simogatása kéjesen lassan haladt végig rajta, kiélvezve minden másodpercet.
- Én mondom, remekül áll ez az öltöny. Majdnem olyan vagy, mint egy felnőtt férfi.- suttogta a fülébe. Gerard gyomra kavargott, szívverése őrülten gyors lett, ahogy az izzadt, meleg tenyér lassan siklott át rajta és megállapodott a hajánál.
- Mondjuk, ez lehetne rajtad a temetéseden is. - tette hozzá a férfi, alig hallhatóan és szavaival egy időben, Gerard által már ismert puska csöve fúródott a fiú hátába.
- Apa...- sóhajtott fel elgyengülten és a döbbentségtől dermedten Gerard. A rettegés börtöne jéghideg rácsokkal zárta körbe.
- Most végig fogsz hallgatni! - apja erőszakosan a hajába markolt és lenyomta az ágyra. Az ott lévő temérdek holmi hangos zajjal esett le a földre.
- Apa...- nyögött fel a fájdalomtól Gerard.
- Hitszegő, áruló vagy! Megmondtam, hogy ne találkozz többet azzal a fiúval, de te figyelmen kívül hagytad a parancsomat! Ne tagadd, láttak titeket együtt! És elmondtál neki mindent! Bizonyosan így volt! De meg fogtok fizetni ezért !- üvöltötte a férfi és maga felé fordította Gerardot. A szemei vérben forogtak, tükrözve a mérhetetlen indulatot. Gerardban felcsapott a Frank iránti féltés.
- Ő ártatlan az egészben! - kiáltotta, de apja csak gúnyosan csóválta a fejét.
- Hazug vagy, egy szavadat sem hiszem! Nem megyek miattad a börtönbe! Tudod, hol voltam kora reggel? Töltényt vettem a puskába, mert használni fogom! - a férfi a fegyvert fenyegetően szegezte Gerardra, miközben másik kezét a fiú nyakára nyomta és erősen szorítani kezdte.
- Csak jónak kellett volna lenned hozzám, de te képtelen vagy erre! Imádkozz, hogy Isten megbocsássa az összes bűnödet, mert én nem fogom! - lihegte bosszúra éhes arccal. Gerard tekintete homályossá vált, ahogy nem  jutott elég levegő a tüdejébe, apja marka, mintha vasból lett volna, úgy szorult mind jobban és jobban a nyaka körül.
- Először téged nyírlak ki, de ne aggódj, mert még ma megkeresem a kis barátodat és küldöm utánad a másvilágra!
Gerard fuldokolva próbált utat törni, szabadulni.
- Frank, ugye? Így hívják? Frank? - nevetett az arcába az apja,
miközben teljes súlyával ránehezedett, még inkább elzárva előle a menekülés lehetőségét.
Gerard úgy érezte, apja összeroppantja a nyelőcsövét, a szemei könnyekkel teltek meg, hideg verejtékben úszott mindene, a hangok tompán, alig hallhatóan érkeztek el hozzá. Az ájulás szélén volt, kezdett előtte összemosódni minden, mielőtt lecsukódtak a szemei, halványan látta apja érzelmektől mentes tekintetét. Egy kis ideig a szíve is kihagyott és Gerard úgy vélte, itt a vég. De fejében Frank neve visszhangozott még ekkor is szüntelen, hogy miatta nem adhatja fel. Az életösztön haloványan, de egy cseppnyi erőt adott neki, hogy tegyen egy gyenge, váratlan megmozdulást, amire apja egyáltalán nem számított. Ahogy harcolt, hogy egy kis levegőt kapjon, akaratlanul meglökte apja kezét. Éles hang szállt el a szoba plafonja felé, mikor a dulakodástól közéjük csúszott vadászpuska, a mozdulat következtében elsült. Másodpercnyi lélegzet visszafojtott csend következett. Gerard apjára nézett, a férfi kikerekedett szemei tekintettek rá merően. A keze lecsúszott Gerard torkáról. Gerard fuldokolva, köhögve ült fel és kapkodott a levegő után, nyál fröccsent ki a szájából, forró lett az arca, ahogy újra lélegzethez jutott. Apja zihálva borult le róla, majd az ágyról és terült el a földön. A hasánál lévő lőtt seb, jókora vörös folttal sötétlett. Gerard érezte a meleg folyadékot magán is, a zakója és fehér inge is véres lett. A fiú döbbenten húzta végig a tenyerét a saját ruháján és összefacsarodott a szíve, látván apja vérét.
- Apa...Istenem...- lehelte még mindig küszködve a levegőhiánnyal párosult sírással.
Ő nem ezt akarta. Nem akart ilyesféle áldozatot. Arrébb rakta az ágyon lévő puskát és lekuporodott az ágy mellé, hogy ellenőrizze, apja életben van e. Még volt pulzusa, de a szemei már fénytelenül ragyogtak. A hasából patakokban csordogált a vér, a földön lévő tárgyakra és a kifakult szőnyegre.
- Hívok segítséget! - mondta Gerard, de apja ekkor utolsó erejével megfogta a csuklóját.
- Nincs szükségem rá!- könnyek csillogtak a szemeiben, ahogy Gerardnak is folytak a könnyei.
- Akkor mit tegyek? - kérdezte tanácstalanul.
- Valld meg, hogy gyűlölsz! Az utolsó perc jogán! - felelte az apja.
Milyen egyszerű  lett volna kimondani, de akármit is csinált vele és ellene az apja, Gerard egyszerűen nem érzett így. És tisztában volt azzal, hogy ez mennyire nincs rendjén, de a szívében lévő érzelmeket nem tudta kiszakítani.
- Nem gyűlöllek. De tudok mindent. Te lőtted le anyát, Mikey-nak azért kellet Utah-ba mennie, mert szemtanúja volt ennek. Azért szakítottad meg a közte és köztem lévő kapcsolatot, mert túl sokat tudott. - bukott ki belőle a vallomás, mert úgy érezte, apjának tudnia kell erről. A férfin megdöbbenés látszott Gerard kijelentésétől.
- Honnan tudod? - vágott közbe.
- Mikey mondta el, mikor telefonon beszéltünk. Frank segített őt megtalálni. Nem akarom, hogy újabb öt év teljen el a testvérem nélkül. Anyát már nem kaphatom vissza, de Mikey ezentúl az életem része lesz. - felelte Gerard eltökélten. Most először nézett félelem nélkül az apja szemébe és kétségbeesve kereste benne az emberi szikrákat. De csak szenvtelen ürességet lelt.
- Most azt várod, hogy megbánjam az egész kibaszott életemet? Sajnálkozzak, hogy ezt csináltam anyáddal, vagy Mikey-val, vagy veled? Hát egyáltalán nem sajnálok semmit! Mondd, milyen érzés egy sátánfajzat fiának lenni? Na, mire vársz, lőjj le! Fordított helyzetben én megtenném. - kérte fájdalomtól eltorzult hangon.
De Gerard elszántan megrázta a fejét, mire a férfi folytatta.
- Sejtettem, hogy ilyen gyáva vagy. Hogy ennyire jónak születtél. Mint az anyád. Undorító! A jó szíveddel semmire nem mész! Én tudtam ezt és már régen le kellett volna, hogy lőjelek! Gyűlölnöd kellene engem és kimondani, hogy azt kívánod, égjek el a pokolban!
A fiú viszont ezt sem tudta megtenni.  
- Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem. - idézett a bibliából és tudta, apja ezt még éppen hallotta. A szíve utána szűnt meg dobogni.
- Isten veled. - zokogott fel Gerard és szokatlanul nagy, bántó, csend ülte meg a házat.
*****
Gerardnak fogalma sem volt, mi legyen a következő lépés. A gyász hol erősebb, hol gyengébb hullámokban tört rá. Néha apja testére nézett és a nagy vörös vértócsára. Még mindig hihetetlen volt számára, hogy a férfi halott. Ettől a felismeréstől, hol csak sírt, hol pedig meredt maga elé. Órák teltek el, mire összeszedte annyira magát, hogy az ágyról leszedett takaróval feltörölte a padlót elterítő vért. Csuklóig véres lett. Ettől ismét zokogni kezdett és olyan forró vizet engedett a kezére, hogy már fájt neki.
Az idő alig haladt, mintha apja a halálával megfagyasztotta volna a perceket. Gerard végül nem bírta tovább, átöltözött és elhagyta a házat. Franket akarta látni, beszélni vele, de tudta, még iskolában van. Csellengett a környéken, minden cél nélkül járta az utcákat. Az emberek megnézték, megvető pillantásaikkal kísérték, ahogy eddig mindig. Talán illene lassan megszoknia ezt. De még mindig nem tudta. Megállt egy kirakatnál és rémisztő, kisírt szemű, fehérre sápadt arcképe látványa fogadta, ahogy belenézett. Gyorsan tovább ment, miközben agya szüntelenül pörgött. Estig nem tűnik fel senkinek az apja hiánya, de ha nem jelenik meg a misén, ahogy évek óta minden nap tette, az már biztos szemet szúr pár embernek. Gerard tudta, kevés az idő és segítségre van szüksége. Frank lakhelyénél lelassított és a fák között állva várta az iskolabuszt. Amint meglátta Franket leszállni a járműről, rögtön a nyomába eredt. A fiú elgondolkodva ballagott és nem vette észre Gerardot, aki nem akarta a nevét kiabálni. Amikor utólérte és megfogta a karját, Frank csodálkozva fordult meg.
- Gerard! - lepődött meg és mosolyogni akart, de amint jobban megnézte Gerard arcát, inkább a pánik lett látható rajta.
- Gyere velem, kérlek! - suttogta Gerard.
Frank látta, hogy a helyzet komoly, ezért egyéb kérdezősködés helyett, a fiúval tartott. Persze legmerészebb álmait is felülmúlta a látvány, ahogy elé tárult, Gerard apjának vérbefagyott holtteste az ágy mellett, Frank elfehéredett.
- Édes Istenem...- csak ennyit bírt kinyögni, majd kezét a szájára tapasztva kirohant a házból.
Mire Gerard utól érte, már a ház mögött térdelve öklendezett. A fiú bénultan állt mellette.
- Jobban vagy?- kérdezte esetlenül.
- Bocsáss meg, nem akartam így reagálni. - sóhajtotta Frank, majd hátát a falnak támasztva leült a ház tövébe. Kiverte a víz és még mindig nagyon sápadt volt.
Gerard is leült és csak nézett a távolba, a szeméthegyek utáni békés, érintetlen erdős részre. Olyan messze volt már, hogy csak apró pontoknak látszott, de megnyugvást és bizakodást hirdetett.
- Baleset volt. - jelentette ki elcsukló hangon és eltörölt egy legördülő könnycseppet az arcáról.
- Azt is megértem, ha te lőtted le, hiszen ha te nem ölöd meg, előbb-utóbb ő teszi veled. - ingatta a fejét Frank.
Gerard dacosan tiltakozott.
- Fojtogatott, dulakodtunk és elsült a puska. De nem én voltam!
Hevessége meglepte Franket.
- Elhiszem, Gerard. - csúsztatta egyik kezét a fiú karjára.
- És apa elismerte azt, amit Mikey-tól hallottam a telefonbeszélgetésünkkor. Hogy anya nem öngyilkos lett, hanem apa lőtte agyon, mert anya rájött, mit művel velem és azt mondta, feljelenti a rendőrségen. Ekkor apa egyszerűen lelőtte és mivel Mikey látta ezt az egészet, gyorsan messzire küldte, anya rokonaihoz, hogy ne tudjon terhelő vallomást tenni.- Gerard elhallgatott és vett egy nagy levegőt, a torka kapart az idegességtől.
- Ez iszonyú.- csóválta a fejét Frank.
- Apa utoljára azt mondta, hogy nem bánt meg semmit. Szerinted is így van? - kérdezte Gerard.
- Az apád volt a világ leggonoszabb embere! Szóval igen, szerintem nem volt a lelkében bűnbánat. De te mit érzel most? Megkönnyebbülést? Haragot? - érdeklődött Frank.
Gerard vállat vont.
- Nem tudom. Leginkább félelmet.
Frank finom érintése újból átfutott a karján.
- Én itt vagyok veled és talán van egy ötletem. Csak meg kell várjuk, míg kicsit sötétebb lesz.
- Köszönöm. - bólintott Gerard és ültek tovább a ház oldalánál, várva hogy az este, magával hozva a megváltást, elérkezzen.
*****
Ahogy a nappal szürkületbe, majd sötétbe fordult és a környék elcsendesedett, Gerard és Frank úgy kezdtek megélénkülni. Frank elmondta a tervét és Gerard is úgy vélte, ez az egyetlen kiút. A végső tett jellemző volt Frank-re, aki segítségül hívta "barátját" a tüzet. Gerard emlékezett még arra az estére, mikor a tűz határtalan erejéről beszéltek, de sosem hitte volna, hogy egyszer majd a narancsszínű lángnyelvek az ő hasznára is lesznek. A ház minden szegletét fellocsolták benzinnel. Gerard nem akart sírni, de a könnyek végül győzedelmeskedtek, mikor egy benzineskannával a kezében, még utoljára, a földön heverő apjára nézett. Aztán felkapta az ágyon hagyott vadászpuskát. Ahogy az a fegyver a kezébe került, ami kioltotta az anyja, majd egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően, az apja életét, kicsit megszédült, szerencsére Frank ott volt a közelében és odaugrott, mikor majdnem a földre esett. Gerard szemét könnyek égették és hányingere volt. A szája kiszáradt, a homloka forrón tüzelt és reszketett, mint aki fázik.
- Gerard, kérlek, légy most erős. - suttogta neki Frank.
A fiú vett pár nagy levegőt.
- Nélküled nem tudom végigcsinálni. - közölte, és csak nyelte a könnyeit.
- Menni fog, én itt vagyok. - jelentette ki határozott hangon Frank.
A benzin jellegzetes illata átjárt mindent és szinte üdítő volt, mikor Frank és Gerard kiléptek az esti, friss levegőre. Gerard még egyszer visszanézett a házra, amit aligha nevezhetett édes otthonnak. Mennyi könny, jajszó, vér, pofon, hazugság és szenvedés rekedt a falakon belül. És most mindent elpusztít, megtisztít a tűz.
Frank meggyújtotta a gyufát, majd behajította az épületbe és amikor a lángok felcsaptak, ők már összeszedve mindent erejüket, rohantak az erdős külterület felé.
Meghúzódtak a fák és magas fű között. És várták, hogy történjen valami.
- Miért hoztad magaddal azt a puskát? - érdeklődött Frank, időnként a fegyverre sandítva.
- Fogalmam sincs. - válaszolta Gerard.
Csak úgy a kezében maradt.
- Veszélyes. - tette hozzá Frank.
Gerard nézegette a feléje meredő puskacsövet.
- Talán a legjobb lenne a fejemhez szorítani és csak lőni. - mondta váratlanul. Régen eléggé sokat foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata, olykor nagy volt a kísértés, hogy kárt tegyen magában.
- Ostobaságokat beszélsz. - Frank arcán mérges arckifejezés suhant át.
Jó ideig baljós némaság volt, majd hirtelen nyüzsgés támadt, kiabálások, a tüzoltó és rendőr autó szirénája hallatszott. Füst szállt el a házak felett, felhőként elterülve az égen. Gerard csak nézte a feketeséget és még mindig nehezére esett nem sírásban kitörni. Nem tudta, mennyi idő pergett le így.
- Mind azt gondolják, hogy én gyilkoltam meg apát. - szólalt meg végül.
- Inkább azt fogják hinni, hogy a sok összegyűjtött holmi kapott lángra.- helyesbített Frank.
Gerard elmélázva bólintott.
- És mit csinálunk most? - érdeklődött újabb hallgatást követően.
- Megvárjuk, míg csend lesz és leszáll az éjszaka, aztán elmegyünk hozzánk. Anya már aludni fog, én gyorsan összepakolok néhány dolgot, veszek magamhoz pénzt és elhagyjuk a várost. - vázolta elképzeléseit Frank.
- Egyszerűen csak el akarsz innen tűnni? - hökkent meg Gerard.
Frank érdektelenül megrántotta a vállát.
- Gondolod, érdekli őket, hogy mi van velem? Apa csak a barátnője körül ugrál, anya meg engem akar apa ellen fordítani. És persze folyton meg akarja szabni, mit csináljak és hogyan. Neki egy programozott robotra volna szüksége helyettem. - dühöngött halkan.
- Szerintem szeretnek és aggódni fognak miattad. - mondta Gerard.
- Majd hírt adok magamról nekik később, de most a legfontosabb hogy eljussunk Utah-ba, a testvéredhez. Megígértem neked. Vagy már nem szeretnéd? - pillantott Frank szemrehányóan Gerard felé.
A fiú hezitálva biccentett.
- De szeretném.
- Hidd el, hogy a dolgok jó irányba fordulnak. - simította meg Gerard vállát Frank.
De a fiúnak olyan nehéz volt ezt belátnia, jelen helyzetében nem nagyon észlelt semmilyen jelet, ami a jobb felé vezetné.
- Köszönök mindent, amit értem teszel. - mondta hálás hangon.
- Csak bízz bennem. - Frank átölelte Gerardot, aki bizonytalanul viszonozta.
- Nocsak-nocsak, nem hiszek a szemeimnek. Way és Iero! A béna vámpír, meg a kis homokos itt romantikáznak, miközben felbolydult az egész város. - hallottak ekkor egy harsány, gúnyos hangot és a léptekre, amik közeledtek, riadtan rebbentek szét.
Roy Carrollton, a sportolók sportolója, a dicsőségfal örökös büszkesége lépett hozzájuk. Az iskolai sportcsapat dzsekijét viselte, világos színű haján átsöpört a tavaszi szél, kék szemei gúnyosan csillantak meg. Kajánul vigyorogva személte Gerardot és Franket.
- Te hogy kerültél ide? - kérdezte halkan Frank.
- Ezt én is kérdezhetném tőletek. Bár valahogy mindig is volt egy sejtésem, hogy közöttetek több van, mint barátság, mivel mind a ketten egyformán szánalmas buzik vagytok. Way, nem zavar, hogy a város összes zsaruja mind erre tart és téged keres? - kérdezte Roy.
- Engem? - kérdezett vissza Gerard.
Roy megforgatta a szemeit.
- Ne tettesd magad még nagyobb idiótának, mint ami vagy! Le fognak csukni, te szerencsétlen! A tűzoltók bejutottak a házatokba, miután eloltották a lángokat és csak az apád hulláját találták meg. Az öreged nem volt normális, az köztudott, de hogy magára gyújtsa a házat? Ugyan már...
- Ezt hogy érted? - vágott a szavába Frank.
- Úgy, hogy ti segítettétek át a túlvilágra, egy kis benzin és gyufa segítségével. - találgatott Roy.
Gerard nem jutott szóhoz, félelem söpört át rajta. Rémülten nézett, Frank-re, aki igyekezett valamivel higgadtabbnak tűnni.
- Mégis, miért tettünk volna ilyet? - érdeklődött.
- Azért, te kis köcsög, mert Way apja egy agresszív állat. Aki bepörgött, mert rájött, hogy a fia nagy ívben tesz a parancsaira. És ezt baromira nehezen tolerálta. Bejött az iskolába úgy néhány napja és dühösen érdeklődött mindenkitől, ki az a gyerek, aki a fiával lóg mostanság. Megszántam és elláttam némi információval a személyedet illetően. - árulta el Roy és megvetően mutatott Frank felé.
Gerard szeme elkerekedett a döbbenettől.
- Miért csináltad?

Roy vállat vont. Neki ez az egész csak egy hecc, egy kitolás volt, a másikkal szemben.
- Csak elhúztam neki a függönyt, mert nem látta, mi az ábra. Gondolom emiatt beverte néhányszor a képedet. De az ilyen életképtelen buziknak, pont ez jár.
Frank-nél betelt a pohár. Hirtelen felpattant és Roy felé tartott.
- Te szemét! - ordított.
Roy felnevetett.
- Mekkora nyomorék vagy, te jó ég!
- Frank, várj ! - Gerard Frank után eredt és gyorsan utólérte a fiút, aki üveges szemekkel, dühtől kipirulva és kimelegedve akart neki rontani Roynak.
- Most megkeserülöd! - kiabálta, de Roy nem igazán vette komolyan.
- Meg kellene ijednem tőled, Iero? Persze, kaphatsz, ha úgy gondolod, látom, nem volt elég neked, hogy feltöröltem veled a suli folyosóját.
- Frank, ne!- Gerard ekkor megragadta Frank karját és egy másodpercre összetalálkozott a tekintetük. Frank-é eltökélt volt, Gerard-é rettegő, de valami más is megcsillant benne.
Előhúzta a puskát és egyenesen Roy felé célzott vele. Alig-alig remegett meg a keze, az arcán izgalomtól rózsaszín árny volt. Frank megrökönyödött, de a sportoló is lefagyott egy pillanatra. Majd ismét fölényes lett az arckifejezése.
- Hú...Elvetted a papa fegyverét? Azt hiszed félek egy töltetlen puskától, Way? Jegyezd meg, én semmitől sem félek! Csak hogy tudd, a gyámügyeseknek is mi csepegtettünk néhány infót a haverokkal. Igaz, szerintem más is jelentett nekik rólatok, hiszen te, meg az apád, valóságos szégyenfoltként, úgy éltetek, mint a csótányok. Sötétben és piszokban. Szóval köszönettel tartozol nekem, ha valami csoda folytán, nem vágnak sittre, talán még jól is jársz és egy nevelőotthonba kerülsz, bár inkább  elmegyógyintézetbe kellene zárni téged. Örök életedre!
Gerard pedig ebben a pillanatban elsütötte a puskát.
*****
A szívverése felgyorsult, az adrenalin csak úgy áramlott a testében. Arra a sok ütésre gondolt, amit Frank elszenvedett Roytól és a barátaitól. A megalázásokra, amiknek ő is sokszor alanya volt. Arra, hogy Roy, merő rosszindulatból, beszélt az apjával és a gyámügyi munkatársakkal, ezzel még inkább összekavarva mindent.
Gerard tudta, Roy Carrollton csak egy homokszeme annak a lavinának, ami évek óta elindult és csak lökte magával. De ahogy ott állt vele szemben és kíméletlenül a szemébe mondta mit csinált, valami elpattant. Nem gondolkodott, egy szinte reflex szerű, villámgyors mozdulat volt, egy hangos robbanáshoz hasonlatos hang, amint végigsüvített a csenden és vércseppek, amik az arcába csapódtak. Roy máris összecsuklott.
Egy lövés egyenesen a szívbe és a fiú azonnal meghalt. Még csak realizálni sem volt ideje.
Gerard annyire elképedt a saját tettétől, hogy kihullott a puska a kezéből, a puha, zöld fűre.
- Istenem...- suttogta maga elé és ijedten lépett hátra. Forróság szaladt át a gerincén.
Frank mellette állt, kővé dermedve és hol a földön heverő, felakadt szemű Roy-t, hol Gerardot nézte.
- Miért csináltad ezt? - kiáltott fel, amint szavak jöttek a szájára.
De Gerard nem tudta rá a választ. Megrázta a fejét.
- Hogy tehetted? Azt hittem, csak ráijesztesz a puskával! Felfogtad, hogy mi csináltál? Gerard, felfogtad?- üvöltötte kétségbe esve és megfogva a fiú pulóverét, közel húzta őt magához. Aztán megölelte.
- Te megölted Royt! - sírta el magát Frank. Gerard persze értette, hogy nem Roy halála miatt ilyen feldúlt. Abban a percben, nemcsak az őket mindig szekáló, rosszindulatú, öntelt sportolófiú halt meg, hanem az ő kettejük összes, még alig meghatározott, halovány jövője.
- Nem lehet így vége! Ennek nem így kell befejeződnie! Mi lesz most? Úgy volt, hogy hátrahagyjuk az egészet, csak te és én! El kell mennünk innen, most azonnal! - mondta Frank idegesen.
- Lehetetlen, már mindent körbevettek a rendőrök. - állapította meg Gerard.
- Csak van valahol egy menekülő útvonal. - Frank tekintete átszaladt az őket mindenhol körbeölelő erdőn. Egyforma zöld lombok és bokrok kiismerhetetlen hálózata nézett vissza rájuk. Fogalmuk sem volt, melyik visz jó felé.
- Nincs. - sóhajtott fel Gerard.
Frank erre még erősebben ölelte.
- De hiszen szeretlek! Úgy, mint soha senkit! Szeretlek, az első pillanattól kezdve, ahogy megláttalak az iskolában, az igazgatói iroda előtt, véresen és összeverten! Te átírtad az összes létező gondolatomat, eszményképemet, amit magamban felállítottam. Veled feküdtem le először! És csak te kellesz! Nem akarlak elveszíteni, őrülten szeretlek! - Frank csak sírt, mintha sosem tudná abbahagyni, könnyei teljesen nedvessé tették Gerard pulóverét. Az ölelése nem akart szűnni. Gerard szemeit is ellepték a könnyek, jól estek neki Frank szavai. És alig hitte, hogy ennyire sokat jelentett a fiúnak. Ha arra az időre gondolt, mióta megismerte Frank-et, mindig a hektikusság és heves érzelmek jutottak eszébe.
- Igaza volt anyának! Te csakugyan más vagy és megbetegítettél engem. De csupa jó értelemben.- tette még hozzá Frank.
Gerard mosolyogva végigsimította Frank könnyáztatta arcát, majd az ajkához húzódott.
- Én is szeretlek Frank. Te kócos bajkeverő! Bár látnál a szívembe, hogy tudd, mennyire!
Gerard élete legjobb döntésének tartotta, hogy azon a magányos estén, meghallva a kintről szűrődő zajokat, kiment és beszédbe elegyedett a fiúval. Ennyi jót senki sem adott neki, mint Frank. Az első, aki emberi lényként kezelte, aki beszélgetett vele, aki megcsókolta, aki hozzáért, aki figyelt rá, akivel átélhette az együttlét csodáit, megismerhette az önzetlen, igazi szerelmet. Ezek a momentumok örökre a lelkébe maradtak és senki el nem vehette már tőle. Csak ennyije maradt, de ezek mindennél többet érő kincsek voltak számára.
Gerard és Frank csókja rövid volt, épp úgy, mint az ismeretségük és kapcsolatuk. Alig hogy összeért az ajkuk, rendőrautók zajai verték fel a környék csendjét. Gerard és Frank elhajoltak egymástól és máris autók lámpájának fénykörében és rendőrök gyűrűjében találták magukat.-
- Ne mozduljatok, fel a kezeket! - hallották a helyi rendőrfőnök
szigorú hangját.
Gerard és Frank egymásra pillantottak és tették, amit kértek.
Pár másodperc és mindkettejüket arccal a rendőrautó motorháztetőjére  nyomták, míg csuklójukon bilincs kattant. Gerard fél szemmel Frank-re nézett. A fiú tanácstalan volt, de a pillantásával még mindig belekapaszkodott, ahogy Gerard sem akarta elengedni Franket. Semmilyen értelemben sem.
Még akkor is Franket bámulta, mikor két külön rendőrautóba ültették őket. Arcán kérdésekkel nézett az üvegen túlra, Frank irányába.
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod...
Nézte az izzadtságtól zilált, fekete tincseket, a sötét színben fénylő szemeket, a megviselt, számára mindennél többet jelentő arcot.
- Amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...
Féltette Franket és nem akarta belekeverni ebbe az egészbe. A fegyverrel ő lőtt, Frank nem követett el semmit. Frank csak szerette és kivezette a biztosan rá váró pusztulásból.
- És bocsásd meg a mi vétkeinket...
Hogy lehetne Frank a bűnös bármiben is?
A szeretet sosem lesz bűn.
*****
A fiatal fiú csodálkozva pislogott a börtönkápolnában tevékenykedő férfira, aki szorgosan pakolta el az istentisztelet után padokban hagyott bibliákat.
- Segíthetek? - érdeklődött, amint észrevette az ajtóban várakozó idegent.
- Te vagy itt a pap?- kérdezte a fiú bizonytalanul.
A férfi tetőtől talpig feketét viselt. Szintén koromfekete haja kicsit hosszabb volt, mint az egy ilyen helyen megszokott. A sötét szín még feltűnőbbé tette sápadtságát.
Mosolyogva rázta meg a fejét.
- A börtönlelkész segédje vagyok.
- Akkor te is egy elítélt vagy? - ámult el a fiú és bátortalanul lépett be a kicsi, de annál nagyobb biztonságot adó kápolna ajtaján.
A férfi bólintott.
- Ugyanúgy, ahogy te. A nevem Gerard.- mutatkozott be.
- Én Evan vagyok és fogalmam sincs mit keresek itt. Nem követtem el semmit, az egész egy tévedés volt! - kezdte rögtön magyarázni, aztán hirtelen elhallgatott.
Fiatal volt és rémült, nem lehetett több tizenkilenc évesnél. Gerard kicsit magára ismert az arcvonásaiban. Ő is ugyanígy, rettegve lépett be a börtön kapuján, amikor elítélték azért, amit Roy Carrolltonnal tett.
Az apja halálát is rá akarták fogni, de a vizsgálatok bebizonyították, hogy baleset volt. Viszont, ami Roy-t illeti, amiatt őt terhelte a felelősség, ez nem volt kérdéses. Meghúzta a ravaszt, de már abban a másodpercben tudta, hogy nem kellett volna. Nem így akarta, csak össze volt zavarodva. De ez persze nem volt mentség. Egy gyilkossá vált. Nem is lázongott a gyűlölködő pillantások, megvető szavak és az ítélet ellen, amit a tárgyalóteremben ülő helybeliektől kapott. Nem mentegette magát, csak elmesélt mindent töviről-hegyire. Az ott lévők arcán undor és felháborodás tükröződött és a tárgyalás vezető bíró is azt mondta, pályafutása során ez a legvisszataszítóbb ügy. Tizenöt évre ítélték...ő magának halálbüntetést adott volna.
Frank ellen nem emeltek vádat semmiben. A gyújtogatásban való szerepe miatt pénzbüntetést szabtak ki rá. Gerard a tárgyaláson látta őt ismét. Elborította a veríték és szinte fájt a mellkasa, úgy megdobbant a szíve, mikor a padban megpillantotta, öltönyben, nyakkendőben. Annyira gyönyörű volt, hogy mikor az ügyvédek őt faggatták, le sem tudta venni a szemét róla. Csak nézte és az jutott eszébe, vajon mi történik, ha Roy nem bukkan fel ott és akkor? Tényleg megvalósítják azt amit terveztek és elutaznak Utah-ba Mikey-hoz? Valóban várt rájuk valahol a boldogság? Milyen jó lett volna! Párszor Frank is ránézett és elkeseredettség látszott a szemeiben. Mondani szeretett volna neki valamit, de a szülei nem engedték. Gerard úgy érezte, a lelke apró darabokra szakad és szilánkjai szerteszét repülnek a levegőben.
A tárgyalás után nem sokkal Frank és az édesanyja elköltöztek a városból és Newark-ban kezdtek új életet.
Gerard "új élete" pedig a börtönben vette kezdetét. A sötét és lehangoló börtönépület nagyjából az iskolához volt hasonlatos. Gerard ott is hamar több ember célpontja lett, félénk, visszahúzódó viselkedése feszültséget és erőszakot szült. Nem fogadták el, mint ahogyan a kinti világban sem. Az első börtönben töltött hónap után Gerard úgy érezte, nem fog itt kibírni tizenöt évet. A gondolatai folyton az öngyilkosság körül forogtak, tervezte a megvalósítást. Frank hiányával és a bánat könnyeivel aludt el minden este. És remélte, hogy másnap már nem ébred fel.
- Van kedved beszélni, arról mit érzel? Talán segít. - ajánlotta fel Gerard.
Evan a vállát vonogatta.
- Csak rossz társaságba keveredtem és részt vettem néhány rablásban. Nem nagy sztori. Te miért vagy itt? - kérdezte érdeklődéssel a szemeiben.
A börtönben nem szerette senki, ha a múltjáról faggatták, de Gerard ebben is különbözött a többi rabtól, nem vette rossz néven, ha egykori ballépéséről tudakolták.
- Megöltem egy embert.- felelte nagy sóhajjal. Akárhány év telt el azóta, még mindig kínzóan súlyos volt ezt így kijelenteni.
Evan ledöbbent.
- Azta rohadt! Ki sem néztem volna belőled! Nem úgy festesz, mint egy gyilkos.
- Ha tehetném, visszatekerném az időt, hogy ne történjen meg. - tette hozzá gyorsan Gerard.
- Ezekszerint megbántad? - kérdezte Evan.
- Megbántam.- bólintott Gerard azonnal és a múlt felhői kezdtek gyülekezni a feje felett.
A böntönbeli napok kilátástalanul csordogáltak, mindenkori szenvedést, kötekedő, brutális rabtársak ütéseit, sértegetéseit hozva magukkal Gerard számára. Az egyedüli, ami kapaszkodót jelentett, az a halvány kis fénysugár volt, amikor Frank-ra gondolt. Hogy egyszer találkozhat vele újra. Leveleket írt neki, de az új címét nem tudta, ezért azok sosem jutottak el a fiúhoz. De a lapokon, a Frank-nek szánt sorokban, Gerard kicsit közelebb érezte magához.
Ugyanígy, szinte megszállottként írt leveleket az öccsének is.
Akárhányszor fel akarta adni az életet, és maga ellen akart fordulni, Frank és Mikey jutottak eszébe.
És ott volt vele a hit, néhány ima, ami az édesanyjára emlékeztette és egy kicsit apjára is. Nehéz volt belátnia, hogy apja egy menthetetlenül beteg ember volt, egy pszichopata, aki lelkiismeretfurdalás nélkül ölte meg az anyját és tette pokollá az ő gyermek és fiatalkorát. Mentegette még maga előtt is és ahogy a hónapok teltek, úgy szállt le a történtekre az emlékezés homályos ködje. Gerard felejteni szeretett volna, az összes érintést, szót és mondatot, erőszakos mozdulatot, a vért, a könyörgéseket, a sírást, ki akarta törölni az agyából. Úgy akarta apja emlékét magában megtartani, hogy az emberibb oldalára gondolt.
Látta, hogy pár elítélt biblia csoportba jár és részt vesz a börtönben tartott miséken. Csatlakozott ő is a családias, kislétszámú gyülekezethez, ahol főként az idősebb rabok között kicsit oldottabban érezte magát. A lelkész figyelmét hamar felkeltette Gerard bibliaismerete és a valláshoz való hozzáállása. Az első börtönben töltött éve után a megkérdezte, lenne e a segédje és Gerard boldogan mondott igent. Végre lett célja, amiért érdemes volt felkelnie reggelenként. Volt valami ragyogó, ami bevilágított a cella piszkos, vastag és szomorúságtól roskadozó falai mögé. Pont a szívébe.
- És te megbántad? - kérdezett vissza Gerard.
- Hát persze! De hozzád hasonlóan, én sem tudom visszacsinálni. - felelte Evan.
- Viszont a megbánásod erőt adhat, hogy kibírd ezeket a nehéz időket és ha szabadulsz, már nem lépsz a rossz útra.- mondta Gerard.
- Az biztos! Csak egyszer kijussak. Neked hány éved van még itt bent? - kíváncsiskodott Evan.
- Kilenc.- válaszolta Gerard.
Evan arcára döbbenet költözött.
- Te jó ég, az még rengeteg idő. Mi segít neked abban, hogy ne őrülj meg?
Gerard az egyik padon hagyott szentírásra pillantott.
- A hit. És ha azokra gondolok, akiket szeretek.
Könnyek kezdték marni a szemeit. Még mindig nem tanult meg sírás nélkül gondolni Frank-re, vagy Mikey-ra.
Evan elismerően biccentett.
- Szerencsések azok, akik hazavárnak. - ítélte meg.
Gerard két és fél éve ült a börtönben, mikor Mikey felvette vele a kapcsolatot. A testvére fellázadt az őt nevelő rokonok szigorúsága ellen és ragaszkodott ahhoz, hogy végül találkozzanak a börtön falain belül. Gerard emlékezett, az első találkozójukon, percekig csak könnyes szemmel nézték egymást az üvegfal két oldalán. Mikey pedig megígérte, amikor tud, meglátogatja. Ezt az ígéretét azóta is tartotta, igaz, amióta főiskolán tanult, kissé elfoglaltabb, de mindig szánt időt Gerardra. Sokat mesélt Frank-ről is, igaz Gerard sosem merte kérdezni, de öccse kérdések nélkül is elmondta, hogy telefonos kapcsolatban vannak és hogy Frank állandóan tudakozódik felőle. Ezek a hírek forróvá tették Gerard szívét, és arra gondolt bár el tudta volna küldeni az összes Frank-nek szánt levelét, hogy a fiú is megtudja, soha egy másodpercre sem felejtette el.
- Inkább én vagyok szerencsés, hogy vannak akik hazavárnak. - helyesbített Gerard.
A délutáni napfény aranyszínnel festette meg a börtönbeli látogatóterem minden szegletét. Látogatási nap volt, tömeg és lárma töltötte be a tágas helyiséget. A megannyi érzelem, ami egy-egy ilyen látogatási nap alkalmával felcsapott az embereken, mintha ki akarta volna törni azt az üvegfalat, ami elválasztotta egymástól a látogatót és a fogvatartottat. Gerard is érezte ezt, amint egy fegyőr kíséretében, kissé értetlenül ment a számára kijelölt beszélgetőfülke elé. Nem várt senkit, Mikey legutóbb volt itt és a vizsgáira hivatkozva azt mondta, most egy ideig nem tud jönni. Gerard úgy vélte, talán mégiscsak sikerült neki időt szakítania. A szíve azonban kihagyott egy ütemet, mikor öccse helyett, más várakozott rá az üveg túlfelén. Gyengeséget érzett, elöntötte a forróság és lángolni kezdett az arca, a megdöbbenés egyszerűen lefagyasztotta, odaszegezte a padlóhoz.
- Frank! - hagyta el egy hitetlenkedő sóhaj az ajkát.
Evan zavartan bámult a templom barna padjai felé.
- A szüleim engem is hazavárnak és a hugom is. Teljesen összetörtek és csalódtak bennem. Ők csak jó embert akartak belőlem faragni. - tette hozzá.
- Te jó ember vagy, csak eltévedtél. Mint sokan az életben. De meg fogod találni a helyes irányt. - mondta erre Gerard.
Evan nehezen hitte el, amiket Gerardtól hallott, de egy másodpercre bizakodóan elmosolyodott.
- Szerintem tetszene a családomnak, hogy veled beszélgetek. Mit gondolsz, a lelkész megengedi, hogy részt vegyek a biblia csoport tevékenységeiben? Lehet, hogy megkeresném magamban a jót.
- Ennek semmi akadálya nincs. Gyere, amikor csak szükséged van rá. Mi mindig itt vagyunk.- bátorította Gerard.
- Rendben, így lesz. - ígérte Evan és megkönnyebbülés látszott az arcán. Gerard tudta, Evan igazából nem rossz, a körülmények voltak azok, amik ide sodorták, de úgy érezte, rá fog lelni a válaszokra. Neki pedig az volt a feladata, hogy segítse őt ebben.
- Ezer éve...- sóhajtott könnyes szemmel Frank.
Gerard megrázta a fejét.
- Csak öt.
És az ő szemében is könnyek jelentek meg.
- De ezernek tűnt. Istenem, Gerard, nagyon megváltoztál, de valahogy akkor is ugyanolyan vagy számomra. - lelkesedett Frank.
- Te is megváltoztál. - Gerard úgy nézte Frank-et, mintha sosem látta volna. Száz kérdése is volt hozzá, de azt sem tudta, melyikkel kezdje, kettős érzések dúltak benne. Aki ott ült vele szemben, félig ismerős, félig idegen volt. A kócos haj, a fénylő, barna szempár, a még mindig fakó arc, a mosoly, ez volt az a Frank, akit annyira szeretett. A régi Frank, akit öt éve nem látott. A színes tetoválások, a fülbevaló, az újabb stílusú ruhák azonban felfedtek egy másik Frank-et is, akit egyelőre még tartózkodóan szemlélt, de persze tetszett neki. Nehezen tudta magában összefoglalni az érzéseit. Azt hitte, sosem látja a fiút újra, igaz Mikey mondta, hogy érdeklődik iránta, de nem gondolta volna, hogy egyszer el is jön ide.
És most ott volt. Hihetetlenül, de minden kétséget kizáróan. Gerard feje fájt az izgatottságtól, ahogy merően egyre csak őt nézte, torkában dobogó szívvel és legszívesebben megállította volna a pillanatot.
- Tudom, nyilván most azt kérdeznéd, hol a fenébe voltam ennyi ideig? És erre én is csak annyit tudok mondani, hogy fogalmam sincs. Egy idióta vagyok. Már a tárgyaláson beszélni akartam veled és miután Newark-ba költöztünk, is csak ezt szerettem volna, de az anyám egyszerűen megtiltotta hogy akár csak egy szó erejéig is kapcsolatba lépjünk. Egy szigorú iskolába íratott és folyton rajtam tartotta a szemét, átkutatta a szobámat, tőled kapott levelet keresve. Apám ugyanígy megőrült. Mást sem csináltak, csak azt figyelték, nem e teszek valami gyanúsat. Azt akarták, hogy ne járjon az eszem rajtad, hogy tanuljak, szerezzek barátokat, és egy barátnőt. És foghatnám teljes egészében erre a fokozott felügyeletre, de igazából én is annyira magam alatt voltam, összekavarodtam, hogy nem tudtam, mit tegyek. Csak ment felettem az idő, az évek, míg volt merszem felhívni Mikey-t és mertem kérdezni rólad. Aztán egyre gyakrabban tettem ezt meg és úgy éreztem, szükségem van arra, hogy hírt kapjak a hogylétedről. Később már nem volt elég annyi, amit az öcséd mondott a telefonban. Látni szerettelek volna. Gerard, napok óta alig alszom, annyira féltem, mi lesz, ha te már nem akarsz látni engem és annyira megharagudtál, amiért nem jelentkeztem, hogy nem állsz szóba velem...- Frank lehajtotta a fejét és a könnyeivel küzdött.
Gerard megrendülve nézte.
- Emiatt kár volt félned. - suttogta.
Frank megkönnyebbülten sóhajtott.
- Öt év múlt el és felnőttünk. Csak én jobb körülmények között, mint te.- jegyezte meg szomorúan.
- Azt kaptam, ami jár. Nem volt jogom elvenni senki életét. - jelentette ki Gerard.
Frank arcán sajnálkozás suhant át.
- Bocsáss meg! - kérte.
- De miért? - kérdezte Gerard.
- Mindenért. - válaszolt egy szóval Frank.
- Nincs miért megbocsátanom.- csóválta a fejét elnézően Gerard.
- Haragudhatsz rám, mert nem voltam elég erős, hogy eljöjjek. De ha úgy is tűnt, cserbenhagytalak, én szerettelek. És szeretlek! Istenem, annyira nagyon szeretlek! A szüleim nem tudtak megtörni engem, nem tudtak kitépni téged a gondolataimból. Tudod, azon az estén, képes lettem volna eltűnni veled a világból, és még most is úgy érzem, az lett volna a leghelyesebb. Öt éve minden nap csak szenvedtem, csak félig léteztem nélküled. - magyarázta Frank.
Gerard elmosolyodott.
- Öt éve itt vagy bent. A szívembe rejtve.
És mindketten kicsit elpirultak.
- Amikor megérkeztem ide, a fegyőrök azt mondták, a kápolnában vagy. - Frank szeme kérdőn csillant Gerard felé.
- A börtönlelkész mellett vagyok segéd. - válaszolta meg, Frank fel nem tett kérdését Gerard.
- Az igazán neked való hivatás. - helyeselt Frank.
- Próbálok lelkeket menteni, úgy talán az enyémet is sikerül. - mondta Gerard.
Ha a kápolnába lépett, rögtön elragadták a gyönyörű színek és a gyertyák lángjai. Ott meghallotta Isten hangját és anyjáét is, aki úgy ragyogott fel számára, mint a legfényesebb csillag. Évek óta nem nézhette az eget, nem csodálkozhatott rá a nap, a hold, vagy éppen a csillagok tündöklő szépségére, a madarak röptére, vagy a fű illatos zöldjére, rácsok állták el a kilátást, de ha a templomban volt, ezek az akadályok megszűntek. És olyankor azt érezte, hogy megsimogathatja Frank és Mikey szívét az értük szóló imádságokkal.
- A te lelkedet nem kell megmenteni, Gerard! Hiszen te jó vagy! Én vagyok az ostoba, a rossz, hogy köddé váltam! De ezentúl máshogy lesz! Nem számít anyám szava, sem apámé és nincs olyan hatalom, ami visszafoghatna tőled! Eljövök minden látogatásra és amikor kiszabadulsz, a börtön kapuja előtt foglak várni. Azt szeretném, hogy tudd, az örökké az nálam az idők végezetéig tart. - vágott a szavába sírva Frank. A szabadság még messze volt, de Gerard abban a percben úgy érezte, hogy újra érheti a nap melege, simíthatja arcát a fény. Csak ismételgette Frank-nek, hogy mennyire szereti és ugyanúgy sírt, mint a fiú.
Felejthetetlen volt az a nap, mikor Frank ismét visszatért az életébe, elhozva a reményt, hogy az örökké egy csodaszép szó, hat lángoló betű, Gerard szívébe vésve a szerelem tintájával. Hogy majd lehet úgy, ahogy eltervezték, hogy a kisváros iskolájának sportpályáján, a narancsszínű székeken egykor napvilágot látott álmok, egyszer valódi alakot ölthetnek.
A börtön kápolnájában ezért égtek a gyertyák. Az álmokért. Mindenki álmáért. És Gerard minden nap elmondott egy imát a világ összes bajba jutott, törött szárnyú angyaláért.

Nos???
Az a helyzet, hogy eredetileg nem ezt a befejezést terveztem, de nem bánom, hogy végül emellett a verzió mellett döntöttem.
Mint ahogy azt sem bánom, hogy valószínűleg emiatt a történet miatt tiltott le az a kibaszott szemét Wattpad :S (a Wattpad nem tudja, mit vesztett...szerénykedős ikonok)
Hiányozni fog és tudom, hogy beteg egy történet volt, de eljátszom a folytatás gondolatával, ugyanakkor meg azt is érzem, hogy kimaxoltam ezt a sztorit.
Nem tudom, na...