Mára meg elkezdett fájni a torkom, meg szar a közérzetem, így most már tudom, miért fáj a fejem két napja. Hát taps-taps, ilyen is csak én lehetek, megfázok nyáron. Amúgy helló június <3 mindennek örülök, leszámítva a hártyásszárnyúakat (ezt direkt megnéztem az állatismeretkönyvben, hogy ne írjak süketségeket). Apám a minap nosztalgiával-értsd röhögve-említette, hogy kikereshetném a könyvben azt, amelyik tavaly megkergetett XD
Most pedig evezzünk ennél is nyomasztóbb vizekre és jöjjön a harmadik rész.
III. The night we met
When the night was full of terrors
And your eyes were filled with tears
When you had not touched me yet
Oh, take me back to the night we met
- Szia. - Gerard a köszönésen kívül nem tudott mondani mást. Annyira nézte Franket, hogy semmi épkézláb mondat nem jutott el a tudatáig. Tetszett neki az a bátortalan, de kedves mosolya, a szemeinek lázas csillanása, barna színe, az abban rejlő nyílt érdeklődés. Egyszerűen nem tudta róla levenni a tekintetét, hatalmas boldogság volt a szívében, hogy végre újra látja. Nem volt nap, hogy ne gondolt volna rá, sőt egyre többet jártak a gondolatai a fiú körül. Volt vele kapcsolatban valami, amit nem tudott megfogalmazni magában, mert még sosem érezte. De nagyon nagyon jó volt számára.
- Azért nem jöttem, mert két hétig szobafogságon voltam. - mondta sajnálkozva Frank.
- Ugye nem miattam? - kérdezte rémülten Gerard, hiszen emlékezetében élt még, mikor Frank édesanyja határozottan megtiltotta a fiúnak, hogy újból találkozzanak.
Frank gyorsan megnyugtatta.
- A tanulmányi eredményeim miatt. Sokat rontottam és anya nagyon dühös lett. Utoljára akkor volt ilyen mérges, mikor felgyújtottam azt a szemeteskukát a kémia teremben. Emiatt igazgatóhoz küldtek. Tudod, amikor legelőször találkoztunk. - mesélte Frank.
Frank még sosem mondta el, miért kellett akkor az igazgató elé mennie, de Gerard pont valami ilyesmire tippelt magában.
- Felgyújtottál egy szemetest? - pislogott és nem tudta elrejteni a mosolygását.
- Olyan szépen égett...- tette még hozzá a fiú és ő is elmosolyodott.
- És már vége a szobafogságodnak? - tudakolta Gerard.
- Igen. Két hétig nem mehettem sehova, anya vitt iskolába és jött is értem tanítás után. De szereztem néhány jobb érdemjegyet és megenyhült. Rávettem, hogy újra mehessek újság előfizetést árulni, így ma egész délután azt csináltam. De maradt még pár címem, van kedved eljönni velem?
Frank invitálása hideg zuhanyként hatott Gerardra. Ő ilyenkor már aligha tette ki a lábát a házból. Mióta az iskolát abba hagyta, csak nagy ritkán mozdult ki, akkor is csak az apjával ment, aki a templomig, legfeljebb a közeli élelmiszerboltig vitte.
Meglepődött, kicsit el is sápadt a hirtelen kéréstől, de mindennél erősebb volt benne a vágy, hogy a fiúval legyen. Apja amúgy sem volt otthon, szokásához híven a templomi dolgaival foglalkozott és bizonyára késő éjszaka lesz, mire haza érkezik. Nem sokat hezitált, gyorsan hátrapillantott a ház irányába, mintha lenne ott valaki, majd bólintott.
- Rendben, menjünk.
Frank elégedetten és vidáman vette a döntését tudomásul, majd elindultak a sötétbe burkolózott környéken.
Gerard el sem hitte, hogy ez történik vele. Ahogy lépkedtek az aszfalton, a házak mellett, egészen átlagosnak érezte magát. Ott volt Frank, aki mesélt erről-arról, ő meg szórakozottan hallgatta. Aztán, mikor a megadott címhez értek, ő megtorpant jóval arrébb és megvárta, míg Frank bekopog és elmondja, miért jött. Nem akarta, hogy kellemetlen legyen a fiúnak, amiért vele mutatkozik. Néhány helybéli már így is észrevette és lenéző, rosszalló pillantásokkal illette. Gerardnak nehéz volt a tudat, hogy úgy tekintenek rá és éreznek irányában, mintha valami bűnös lenne. Egy nem kívánatos személy. Nem is értette, apja hogyan birkózik meg napi szinten ezekkel az egyértelműen negatív, gyűlölködő, vagy éppen jelentőségteljesen ignoráló arckifejezésekkel. Neki még mindig nem ment, elszorult a szíve és fájdalom kelt életre benne, egy-egy ilyen incidensnél.
- Miért nem jöttél oda velem a házakhoz? - kérdezte értetlenül Frank egy idő múlva. Már minden címet bejártak, amit csak kellett. Lassan és ráérősen sétáltak a visszafelé vezető úton. Legalábbis Gerard azt hitte, de aztán Frank az iskolai sportcsarnok irányába kanyarodott. Belehasított, hogy talán nem jó ötlet, hogy haza kellene mennie, de a lábai nem engedelmeskedtek, gondolkodás nélkül követte Franket.
- Jobb volt ez így. Te nem láttad a tekintetét azoknak az embereknek? Nem hallod, mit mondanak rólam nap, mint nap? Nem akarom, hogy bántsanak miattam. - elmélkedett Gerard.
- Miért törődsz azzal, mit gondolnak? Én nem foglalkozom velük. Jó lett volna, ha mellettem vagy. - Frank kicsit csalódottnak tűnt. Gerard pedig a világon ezt akarta legkevésbé, megbántani a fiút, aki törődik vele.
- Ne haragudj. - mondta végül szomorúan.
- Semmi baj, majd legközelebb.- Frank elnézően biccentett.
- Ijesztően furcsa vagyok, tudom. - vélekedett Gerard. Az apja mondta ezt egyszer és azóta is fejében maradt a jelző.
- Nem igaz, csodálatos vagy!- ellenkezett Frank, miközben befordultak a sportpálya teljesen üresen álló, lámpákkal gyéren megvilágított útjára.
- Ne mondj ilyet, kérlek.- pirult el Gerard és nem értette, miért mond neki ilyen kedveseket Frank. Egyáltalán azt sem értette, miért vesztegeti rá az idejét, de a szavaitól végképp összezavarodott. Nem volt bennük semmi logika, megdöbbentően azonnaliak és határozottak voltak.
Frank rutinosan és gyorsan mászott át a két kerítés között hagyott résen, Gerard ment a nyomában és rövidesen ugyanott ültek, ahol a legutóbb. Szürkeség és néma csend honolt mindenhol.
- Jó lett volna, hogy ha ott vagyok melletted? De miért?- kérdezte Gerard, mert nehezen fért a fejébe, a nem régiben Franktól elhangzott kijelentés.
- Mert minél többet vagy mellettem, annál többet tudhatok meg rólad.- vágta rá Frank.
- Már mindent tudsz. - mondta erre Gerard. Persze ez nem fedte a valóságot. A legnagyobb és legsúlyosabb dolgot nem árulta el.
- Csak nagy vonalakban.- helyesbített Frank.
- Hidd el, az éppen elég. - Gerard tudta, a borzalmas zűr-zavar peremén egyensúlyoz naponta, a házuk, mintha a pokol előszobája, a bűnök legnagyobb színtere lenne, hiába olyan vallásos az apja, minden imája a legnagyobb álszentség az egész világon.
- Persze, mindenkinek vannak titkai. Nekem te vagy az egyik titkom, Gerard. - mosolyodott el Frank.
- Ezek nem titkok. - rázta meg a fejét a fiú.
Annál százszor rosszabbak. Ezek katasztrófák, amik kitudja, mit hoznának magukkal, ha napvilágra kerülnének.
Franken látszott, hogy nem tudja mire vélni Gerard mondatait. De érzékelte a távolságtartást és ennek megfelelően témát váltott.
- Én egyszer láttam titokban apát és a szeretőjét. Akkor még anya sem tudta, hogy megcsalja, csak gyanakodott, mert megváltozott apa viselkedése, de kézzelfogható bizonyítékot nem talált. Szóval egy nap beteg lettem, hazaküldtek az iskolából és mivel nem volt nálam a lakáskulcsom, úgy döntöttem, elmegyek apa munkahelyére, hogy elkérjem tőle. Apa szerelőként dolgozik és a műhelye délelőttönként mindig nyitva állt, de aznap a zárva tábla függött az ajtón. Nem tudtam az okát, de a hátsó ajtón bejutottam és láttam, ahogy az irodában szexel azzal az ismeretlen nővel...
Frank elhallgatott és zavartan meredt maga elé. Barna szemei különösen szomorúan csillogtak. Gerard is zavarban volt, nem tudta, mit reagáljon erre.
- Nagyon sajnálom, Frank. - mondta együttérző hangon.
Az apja mindig azt mondta, a szex mocskos. Ezt hangoztatta, közben meg, mikor leszállt az este és minden elcsendesedett, úgy nyúlt hozzá...
Gerardnak összeugrott és felkavarodott a gyomra, nem akart még most is erre gondolni.
- Nem vették észre, hogy ott vagyok. Én meg csak néztem a félig nyitott ajtón át, ahogy az apám az íróasztalra teperi azt a nőt és elkezdi vetkőztetni. Csak csókolták, simogatták egymást és lihegtek. Nekem zúgott a fülem és fájni kezdett a fejem. Gyűlöltem akkor és szégyelltem, hogy ő az apám, hogy becsapja anyát. De közben meg mindennél nagyobb izgalmat is éreztem a látottaktól. Nem tudtam, miért van ez. Te érted? - Frank leverten pillantott Gerardra, talán választ várt a kérdéseire, de Gerard megrázta a fejét, az arca lángot vetett. Nem volt képes ezekről a dolgokról beszélni.
- Most meg már a válópert intézik, a fejem felett üvöltözve, az én jövőmet tervezgetve. De én igazából egyiküknél sem akarok élni. Néha azt gondolom, a legjobb lenne, ha eltűnnék, ha távol lennék tőlük, hogy ne kelljen kettejük között döntenem. - sóhajtotta Frank.
Gerardnak eszébe jutott az öccse, Mikey.
- Én Circleville-be, szeretnék eljutni.
Frank csak meredt rá.
- Még nem hallottam róla.
- Circleville, egy kisváros Utah-ban. - tette hozzá Gerard, mire Frank meglepődött.
- Utah nagyon messze van. Azt hiszem...Szépek a hegyei. - jelentette ki bizonytalanul, kutatva a földrajzórán tanultakban.
- Az öcsém, Mikey ott él, az édesanyám rokonainál. Öt éve nem láttam és nagyon hiányzik. Hiába írtam neki, nem írt vissza. Telefonon sem beszélhettem vele, akárhogy szerettem volna, mert apa nem engedte. - mesélte Gerard.
- Akkor éppen itt az ideje egy látogatásnak. - jegyezte meg Frank, de Gerard félt és eléggé életszerűtlennek tartotta, hogy valaha meg merné ezt tenni. Ismerte apja haragját, és ez mint valami méreg, rettegésként terjedt a vérében, blokkolva a cselekedeteit.
- Még sosem jártam a városon kívül. - árulta el halkan.
- Hát még én sem voltam nagyon sok helyen, de veled, úgy érzem, hogy semmi sem lehetetlen.- Frank tekintete ábrándossá vált. Az előbb még bánatos arcvonásaiban fellelhető volt némi vidámság.
- Valóban?- hitetlenkedett Gerard, majd arra gondolt,hogy milyen ámulatba ejtően helyes. És még szebb, mikor örül. Rajta felejtette a szemét és hektikus képzetek rohanták meg. A szíve a torkán akart kiugrani.
- Még Utah-ba is elutaznék. - Frank elkapta Gerard pillantását, így láthatta a fiú végtelen háláját a szemeiben tükröződni.
- Az jó lenne. - tette még hozzá Gerard és el akarta hinni, amit Frank mondott, még akkor is, ha a lelke mélyén tudta, mennyire nincs rá esély.
*****
Frank megállt az iskola sportolóinak dicsőségfala előtt és undorodva szemlélte a tablón lévő diákok fotóit. Gerard csak állt mellette és szemei szintén a képeket nézték. Az iskola büszkeségei, a sportversenyek győztesei...A kedves mosolyok mögött ő is ismerte a gonoszságukat, látta nem egyszer az agresszív tüzet rajtuk és érezte hevét, mikor megütötték, vagy szavakkal bántották.
- Szemétládák.- motyogta bánatosan Frank.
Gerard eltűnődve bólogatott. Tudta, hogy a fiú ugyanarra gondol, mint ő. A brutális verésekre, a csúfolódásokra, a kirekesztettségre, a megvetettségre.
- Roy Carrollton. - mutatott Frank a középen lévő fotóra. Gerardot kilelte a hideg. Roy volt minden sportoló között a legjobb, erejét, magabiztosságát és felsőbbrendűségét sűrűn mutatta be más tanulókon. Erőszakos cselekedeteinek célpontja gyakran volt Gerard is. Roy és barátai ragasztották rá a "vámpír" elnevezést.
- Azt hiszi, csak mert a tanárok szemet hunynak a dolgai felett és mert erősebb mindenkinél, bármit megcsinálhat. Már nem is számolom, hányszor vert meg és már nem tartom számon, az iskola melyik részén kapott el. De minden egyes alkalom közelebb visz ahhoz, hogy egyszer bosszút álljak. - Frank hangja megremegett a mérhetetlen indulattól, sápadt arca elpirosodott és Gerard jól tudta, hogy milyen érzelmek játszódnak le benne. Magában ő is minden incidens után megfogadta, hogy kiáll magáért, de Roy sosem járt egyedül, a barátai mint az árnyék, mindig a sarkában voltak. És mindig figyeltek. Villámgyorsan lefogták és kicsavarva a karjait, térdre kényszerítették. Harsány nevetést hallott a feje felett. Ütések zuhogtak rá minden irányból, fájdalom nyilallt a gyomrába, a tüdejébe, a nyála összekeveredett a vérével. Csak nézte a szürke padlót hajtincsei közül, érezte a hidegségét és hallotta a léptek tompa dobbanását, amikor a sportolók megunván a leckéztetést, ott hagyták a földön heverve.
- Egy nap, én is vissza fogok ütni, Mr. Carrollton. - Frank felkapott egy földön lévő követ és még mielőtt Gerard bármit is mondhatott volna, az üveggel fedett dicsőségfal felé hajította. A közepes méretű kődarab, mint valami szürke végítélet, zúzta be az üveget. Szilánkok száguldottak mindenfelé és éles csörgés zengte be a néma sportcsarnokot. A fal felett elhelyezett neoncső ciklikusan kialudt és újra bekapcsolt, fényénél Gerard jól látta Frank tettrekészségét és egy másodpercig sem kételkedett a fiú szavainak hitelességében.
Lépteket és kiabálást hallottak nem messze tőlük.
- Hé, ti ott? Hogy jutottatok be? Mit műveltek? - egy idősebb férfi igyekezett feléjük haragosan, ők pedig nem várták meg, míg közel ér hozzájuk, futni kezdtek. Kibújtak a kerítés között tátongó résen és csak szaladtak, amíg már nem hallatszott a férfi ordítása a hátuk mögött. Elhagyták a sportpálya környékét, az aszfaltozott gyalogutat és egy fákkal, bokrokkal borított területre értek.
Frank kimerülten dőlt neki egy lámpaoszlopnak.
- Jól vagy?- kérdezte lihegve Gerardot, aki úgyszintén kapkodott a levegő után. A tüdeje perzselt, a hátát, homlokát izzadtság lepte el.
- Persze. - válaszolta végül, amikor újra rendesen tudott lélegezni. Kicsit szédült, ezért leült a fűbe, Frank rövidesen ugyanígy tett.
- Őrültnek tartasz az előbbiért ? - kérdezte keserűen, verejtékes homlokát ruhája ujjába törölgetve.
Gerard gyorsan megrázta a fejét.
- Nem!
Tökéletesen megértette a gyűlölet ezen legfelsőbb fokát.
Frank megkönnyebbülten felsóhajtott.
- És hiszel nekem, hogy lelkiismeret furdalás nélkül szétverném Roy fejét egy kővel? Néha ábrándozok erről. Az elégtételről. Tudom, ez gonosznak hangzik...
- Te nem vagy gonosz! - vágott a szavába Gerard.
- Pedig gyakran úgy gondolom, a harag egy fenevadat teremtett belőlem. Én sosem akartam ilyen lenni. - vallotta be Frank szomorúan.
- Olykor egyáltalán nincs hatásunk az életünk menetére, mert más emberek, vagy körülmények határozzák meg. Néha nem tehetünk mást, mint beletörődünk, hogy ilyenné váltunk. - vélte Gerard és az apja jutott eszébe, majd az édesanyja. A testvére...hogy milyen lehetett volna, ha apja nem lesz megszállottan vallásos és olyan az életük, ahogy más családoknak. Ha a szörnyű tragédia soha nem történik meg. Annyi apró részleten múlott, hogy most nem élhetett egy teljesen átlagos életet. Annyi minden volt, ami lehúzta a mélybe.
- Ha együtt vagyunk, teljesen olyan mintha Dave bácsikámmal lennék. És ez boldoggá tesz. - áradozott Frank és Gerard észrevette, hogy őt nézi. Úgy érezte, talán Frank az élete mögé lát és sejti, hogy nincs rendben vele valami, hogy elhallgat bizonyos dolgokat. Nem is tudta hirtelen, mi a jobb, titkolni tovább élete súlyos terheit, vagy őszintén elárulni mindent.
- Jó veled. - szólalt meg újra mosolyogva Frank. Gerard meglepődve viszonozta a mosolyt. Ő is nagyon jól érezte magát Frank társaságában.
- Veled is. Csak néha félek, bármikor véget érhet. - vallotta be.
Frank volt az egyetlen a világon, aki az örömet, a biztonságot jelentette számára. És ez aggodalommal töltötte el, üvegszerűen áttetsző és törékeny volt.
- Nem kell félned. Én mindig itt leszek. Veled és melletted.- Frank mosolya még ragyogóbb lett. Ujjai alig észrevehetően simítottak végig Gerard ujjain, aki csodálkozva realizálta ezt. A szívverése rögtön felgyorsult és nem jöttek gondolatok az agyába. Nézte Frank arcát, szemeit, az ajkait. Olyan közel volt hozzá.
- Megcsókolhatlak?- kérdezte halkan Frank és Gerard nem hitt a fülének. A
sokkolódáson túl legbelül azt gondolta, hogy életében soha nem fogja
hallani senkitől sem ezt a kérdést. Nem reagált, csak bámulta Franket
vadul dobogó szívvel. Figyelte, ahogy kezével az arcát érintette, majd a
hajába túrt. Gyengédségétől, a finom és óvatos érintéseitől végigfutott
rajta a hideg.
- Megcsókollak, rendben?- Frank újra feltette a kérdést, amire Gerard ismét nem válaszolt, csak hagyta hogy megtegye. Észérvek dörömböltek a fejében, hogy tiltott dolgokat művel. Hogy Frank egy fiú. Aki most meg fogja csókolni. Ez rémisztően hangzott, ahogy magában elismételte, de szemei ösztönből lecsukódtak, amikor Frank ajka az ő ajkára tapadt. Felfoghatatlan és rendkívüli volt számára, mintha nem is vele történne. Érezte Frank karjait félszegen köré fonódni, a fiú mellkasa az övéhez nyomódott, a testéből áradó forróság őt is teljesen áthevítette. Mintha a pillanat, az idő kikristályosodva, örökre megállt volna. A távoli autóút forgalmának hangja tisztán hallható volt. Tücskök ciripeltek a zöld fű között, az utcai lámpák erős fénnyel világítottak, a fák lombjait meg-megmozdította az esti szél, az ég felhős és fekete volt.
- Frank...- suttogott köszönet teljesen, amikor elvált az ajkuk. Izzott a vére, lüktetett a szíve és mindenét átjárta a borzongás. Nem tudta, mit mondjon, csak ki akarta ejteni a fiú nevét.
Frank még mindig a karjaiban tartotta. Tenyerét lassan futtatta végig Gerard hosszú, fekete haján. Nézte, kifürkészhetetlen érzelmekkel az arcán, mintha minden kis részletet az örökkévalóságig meg akarna jegyezni. Gerard olyan gyönyörűnek látta. És örült, hogy Frankkel együtt elbújhatott a boldogság folyosójának félreeső kis szegletében.
*****
Nem is figyelte, hogyan, milyen úton ért haza, miután elbúcsúztak egymástól Frankkel. Csak ment, zöld lombok és sárga csillagok követték útját. Szokatlanul könnyedek voltak a léptei, szárnyalt a szíve, az ajkán égett Frank ajkának lenyomata. A csókja, ami hatalmasabb volt minden fájdalomnál, szomorúságnál, minden rossz emléknél, ami felemelte a lelkét és Frank lelkéhez szorította olyan erősen, hogy akkor minden megszűnt Gerard számára. Ahogy az úton ment, azt kívánta, bárcsak sokkal tovább tartott volna a pillanat. Vele még nem történt semmi ilyesmi. Senki sem csókolta még meg, számára ismeretlen volt az érzékiség. Semmit sem tudott a szexről. Nem tudott semmit, de egyúttal nagyon is jól tudott mindent. A tapasztaltakat majdnem minden éjjel eszébe juttatják apja egyértelmű érintései. Furcsa, álomszerű hangulatára árnyékot vetettek a durva emlékfoszlányok.
Tiszta vagyok, fogyatkozás nélkül: mocsoktalan vagyok, bűn nincsen bennem...Idézte fel magában a nem is olyan régen olvasott bibliai idézetet, majd nagy sóhaj keretében nyitott be a ház kapuján, hogy tétován végig botladozzon a szeméttel telepakolt udvaron és bejusson a házba. A piszoktól ragadós kilincs nyikorogva engedelmeskedett, ahogy lenyomta és a küszöbön átlépve, elnyelte ismét a lidérces, fullasztó sötétség. Remélte, hogy apja még nincs otthon, de fogalma sem volt, mennyi az idő. Kisebb zajt csapva, keresztül esett egy üres italos üvegen. Beütötte a csuklóját, a bőr felhorzsolódott, vér jelent meg a seb szélén. Eltompultan bámulta a vércsepp útját a padlóra. A hangokra apja is előjött a szobájából, a kezében lámpa világított, a ruhája piszkos volt, gyűrött ábrázatán látszott, hogy aludt, de az is tisztán tükröződött, hogy alkoholt is fogyasztott. Mostanában egyre többet, bár mióta anyja meghalt és Mikey is elkerült tőlük, az ivás szinte napi programként szerepelt az életükben. Apja igyekezett elvállalni minden alkalmi munkát, aminek az árából tudott italt vásárolni. Kedvtelésből ivott, ha a templomból hazaért, már néhány kocsmát megjárt és rendszerint volt is nála valami olcsó ital, amit még aznap el is fogyasztott. Sokszor Gerardnak is innia kellett vele. Mindig, mikor apja a szobájába kérette.
A férfi értetlenül állt, nem messze a földön lévő fiától.
- Csak elestem egy üvegben. - magyarázta halkan a fiú.
- Hol voltál? - rivallt rá az apja, de úgy hogy Gerard szíve bele sajdult.
- A szobámban.- válaszolta habozva.
Apja valószínűleg úgy ért haza, hogy nem észlelte a távollétét. A felismeréstől megkönnyebbülést érzett, nem is tudta, milyen büntetést szánt volna neki az apja, ha csavargáson kapja. Bántotta a hazugság, de nem volt más választása.
- Akkor meg mit járkálsz itt a sötétben? Használd azt az átkozott lámpát! Nem vagy te kísértet! A frászt hoztad rám! - morgott a férfi és szenvtelen arccal figyelte, ahogy Gerard feltápászkodik a földről. Majd rögtön közel lépett hozzá, erős alkoholszag áradt belőle, Gerard gyomra kavarogni kezdett. Mintha az apja egy szavát sem hitte volna, úgy vizsgálgatta, mintha hallotta volna rettegő szívdobbanását.
- Hozz egy sört nekem. Ott hagytam a konyhában. - rendelkezett akadozó nyelvvel.
Gerard feszülten bólintott és a koromsötétbe burkolt konyha irányába indult. A konyhapulton egy már felbontott tömény alkoholos üveget és pár doboz sört talált, felkapott egyet és elvitte az apjának. A férfi elégedetten mustrálgatta az italt.
- Jó fiú.- vigyorgott részegen Gerardra, majd kinyitotta és meghúzta az sört.
Bántó hallgatás telepedett egy kis időre kettejük közé.
- Mikor írjuk meg a levelet, Mikey-nak? - kérdezte végül félve Gerard.
- Mi van?- apja tekintete alkoholködbe veszett. Először fel sem fogta a fiú kérdését.
- Azt mondtad, talán írunk még egy levelet Mikey-nak. - válaszolta Gerard.
Apja vállvonogatva hümmögött. Szemlátomást nem érdekelte a dolog.
- Jó, majd holnap. Nem tudom még. Meg nem is értem, miért akarod mindenáron kéretlen levelekkel zaklatni Mikey-t. Ha akart volna, válaszolt volna. Szerintem az hogy nem ír, az a válasz. Nem akar velünk kapcsolatot.- legyintett felháborodottan.
Gerard érezte, hogy elsápad.
- Apa, kérlek...- suttogta és könnyek kezdtek gyülekezni a szemeiben. De apja hallani sem akart többet a témáról.
- Fejezd be a szánalmat keltő esdeklést. És engem is felejts el, meg akarom inni a sörömet, lehetőleg nyugodtan. Vonulj félre, és olvasd a bibliát, vagy feküdj le, holnap megyünk a hajnali misére, korán kell kelned. - ezzel a férfi instabil mozdulatokkal ballagott a szobájába. Gerard csüggedten hagyta a könnyet leperegni az arcán. De legalább apja békén hagyta és ettől szerencsésnek érezte magát. Bement a szobájába, világosságot csinált a petróleumlámpával, majd leült a matraca szélére és ölébe húzta a bibliát. A betűk zavaróan táncoltak a lámpa kevés fényénél. Némi olvasás után, Gerard inkább összecsukta a könyvet és magában imádkozott. Az anyja lelki üdvéért. És mint mindig kérte az Istent, hogy vigyázzon Mikey-ra, óvja meg minden rossztól. Aztán Franket is imáiba foglalta. És ahogy felidéződött benne az este történt csók, szokatlan arckifejezés költözött az arcára.
*****
Frank állt az élénkzöld fű között, zsebre dugott kézzel, haját összeborzolta a szél, az arcán üdvözlő, önfeledt mosoly. Gerard is elmosolyodott és meggyorsította a lépteit, hogy mihamarabb oda érjen. A szíve őrülten vert, a zavar jelei kezdtek rajta mutatkozni.
- Szia, Frank. - torpant meg előtte és elsodródott a fiú mosolyában, mint egy tengerben, ami kimondhatatlan érzésekkel vitte el a világ komor valóságából.
- Szia, Gerard. - viszonozta a köszönést Frank.
- Jó újra látni téged.- jegyezte meg Gerard fülig elpirulva.
- Mióta megcsókoltalak, majd minden éjszaka rólad álmodok. Hol itt vagyunk a réten, ebben a zöld rengetegben, hol a sportpályán, hol a templomban...- mesélte Frank.
- A templomban? - csodálkozott el Gerard.
Frank helyeselt.
- Igen, csak ülünk egymás mellett a padban és a napfény megcsillan a templom ablakának színes üvegein. A színek özöne gyönyörű, átjárja a hajadat és végigfut az arcodon. És olyan gondtalannak tűnsz.- mesélte Frank áradozva.
Gerard tudta, hogy ezer méterről látszik rajta, a súly amit cipel.
- Ha melletted vagyok, gondtalannak is érzem magam. - vallotta be. Amikor Frank megcsókolta és érezte ölelését magán, minden teher eltűnt. Ha csak kis időre is, de a fiú boldoggá tette. Hajtotta a vágy, hogy ezt bebizonyíthassa Franknek, de nem tudott mit mondani. Tekintete többször elsiklott a másik fekete tincsein, szemeinek szédítő barnaságán, ajkainak szabályosságán. A szavak ráfagytak a torkára.
- Azt hiszem, nem volt igaz, amit mondtam, hogy szeretném, ha barátok lennénk. Én annál többre vágyom. - szólalt meg váratlanul Frank szégyellősen. A hangja lágy volt és szeretetteljes, érződött rajta a félelem és kétségek. A tapasztalatlanság.
Gerardban pedig hívatlanul felszínre tört egy iskolai konfliktus.
A számára mindig is megalázó testnevelés óra végeztével igyekezett megvárni, míg a sportolók elvonulnak, de ezúttal még bent voltak, mikor benyitott az öltözőbe. Szemeit lesütve ment a szekrényéhez és kapkodta össze a ruháit. Szinte vágni lehetett a feszültséget a levegőben, érezte, hogy ki fog robbanni, hogy nem tudja megúszni. Óvatosan pillantott oldalra.
- Mit lesel, te buzi? - Roy és két barátja nevettek gúnyosan az arcába.
- Semmit. - rázta meg a fejét Gerard és arrébb akart lépni, de a sportolók elé toppantak. A tornaöltöző lemezszekrényei cinkosan zörrentek össze mögöttük.
- Nézelődsz itt és erre csorgatod a nyálad, te nyomorék? - kérdezte Roy és ruhájánál fogva közel rántotta magához a fiút. Gerard homloka belecsapódott Roy nyirkosan izzadt mellkasának. A sportoló szemei ördögien rávillantak. Nem volt felöltözve, mindösszesen egy törölköző takarta a legintimebb testrészét.
- Kis köcsög!- kiabálták be hátulról a barátok.
- Na, és tetszik amit látsz? Most majd erre fogsz élvezkedni? Nézz meg rendesen, hogy minden a fejedbe vésődjön!- Roy szorítása egyre fájdalmasabb lett, mintha az ujjai Gerard a bőrébe akartak volna jeleket hagyni.
Két barátja idétlenül vihogott.
- Valld már be, hogy homokos vagy!
Gerard nem mondott semmit, némán tűrte a fájdalmat, ami úgy érezte, lassan beszivárog az ereibe és fertőzötté teszi a vérét a gyűlölettel. Magában számolta a másodperceket, a szívveréseit, a lélegzeteit. Reszketések futottak végig a testén.
Roy felhúzta a szemöldökét. - És ugye az vagy tényleg? Be sem kell ismerned, elég rád nézni. Engem is szívesen elkapnál egy körre, mi?
Hangos biztatások, majd egy jól irányzott, erős ütés és Gerard a lemezszekrénynek csapódott. Kis ideig nem látott semmit és zúgott a feje a fájdalomtól. Szédülve ült le a földre és nyitogatta a szemeit, de először csak színes körök ugráltak előtte. A levegő a tüdejében akadt.
- Előbb leszel halott, mint hogy engem megfarkalj! - Roy teljes megelégedettséggel vonult el barátaival a zuhanyzó felé és rövidesen Gerard csak a víz zubogását hallotta, meg a harsány nevetéseket.
Ahogy ezek a képsorok újra végigjátszódtak a fejében, eléggé zavarodottan érezte magát. Még sosem volt kapcsolata lánnyal, az anyja túl korán meghalt, hogy beszélhessen az ilyesmikről, az apja pedig egyértelműen megtiltotta még az érzelmekről való kérdezősködést is. Gerard csak magában találgatta, mihez kezd egymással egy fiú és egy lány. De néha-és ezért meglehetősen szégyellte magát-azon is elgondolkodott, lehet e mélyebb érzelem, két fiú között. Ahányszor végigpillantott Franken, mindig elkapta a heves szívdobogás, az a furcsa szédülés és annyira szépnek találta a fiút. És amikor a legutóbbi találkozásuk alkalmával Frank megcsókolta, Gerard nagyon megdöbbent. Ő sosem mert volna kezdeményezni és megcsókolni Franket. De vitathatatlanul voltak érzései iránta. Csak ő sem tudta összefoglalni, hogy mik azok. Viharosak voltak és szédítőek, forróak és az egekig emelőek, még sosem érzett ilyet senki iránt. Lehetőséges sem volt erre, mert mindig egyedül, magányra ítélve élte a napjait.
- Szerelemre?- kérdezte nagy sokára Gerard, amint úrrá lett a meglepetésen, amit Frank szavai okoztak neki.
- Akár. Én nem tudom, még soha sem volt senkim. A lányok valahogy mind megközelíthetetlenek számomra. És hogy egy fiúval...a szüleim meg is ölnének. Aztán meg a szégyenbe halnának bele. - dadogta Frank bizonytalanul.
Való igaz, ebben konzervatív közösségben megoldhatatlan lett volna egy ilyen kapcsolat. Még akkor is, ha Gerard érzett volna magában elég bizonyságot, vagy erőt. De túl idegennek gondolta az egészet. Nem volt neki közömbös Frank, és az a csók nagyon jó volt, vágyott a törődésre, de képtelenségnek hitte, hogy egy ilyen románc részesévé válhatna. Ahhoz túl félszeg volt, egy komplikált élettel, zűrös múlttal, családi drámával, csupa szomorú momentummal.
Frank észrevette tűnődését.
- Nem kell most rögtön elmondanod, mit gondolsz, mert igazából, én sem tudom, mit gondolok. Csak azt tudom, hogy nagyon érdekelsz és hogy veled lenni a legjobb érzés a világon. Ez biztos. - mondta bátorítóan.
Gerard is ugyanezt vélte, hogy kaotikus és széthullott létezésében az egyetlen megingathatatlan sziklaszirt Frank jelenléte. Ha nem volt vele, csak azt várta, mikor lesz újra a közelében, ha meglátta, a szíve fel akarta tépni a bordáit, annyira hevesen lüktetett, az arca pedig tűzpirosan égett.
- És ez minden.- Gerard azt szerette volna, ha Frank is tudja, mennyire sokat jelent neki, amiket hallott.
*****
A vihar váratlanul és kíméletlenül csapott le a városkára, óriási felhőszakadással. A sárga villámok villódzva szántották fel a fekete égboltot. Az dörgések hangjai kísértetiesek és hangosak voltak, a fák nyögve sírtak a szél erejétől.
Gerard nem szerette a vihart, a sötét ház, még félelmet keltőbb volt, ahogy a villám látszott a piszkos ablaküvegen keresztül. Csak feküdt a matracon, nézte a plafonra vetítődő esőcseppek árnyát és várta, hogy elcsituljon az égiháború. De már órák óta ilyen ítéletidő volt, mintha a vihar örökre a kisváros határán belül akarna maradni. Gerardnak úgy tűnt, az eső valahogy mindig új erőt kapott és mind jobban kezdett szakadni. Ráadásul az apja sem ért még haza, a fiú remélte, hogy fedett helyen várja az égszakadás elvonulását.
Gondolatai újra Frank felé keringtek, látta maga előtt a mosolyt a fiú arcán, az idegességet, ami az ő felbolydult érzéseinek a tükörképe volt, szinte érezte még ajkát, a nyelvét, ahogy az ő szájához ér, a melegségét és puhaságát. A lágy érzést, ami elfogta és felforrósította belülről. A szívének őrült ritmusát. A boldogságot, ami kitörni vágyott belőle, de nem mert tenni semmit, csak engedte, hogy Frank irányítson. Neki ez volt az első, ahogy Franknek is, egyformán gyakorlatlanok voltak. Gerardnak annyira sokat jelentett az egész, hogy azóta bármi rossz érte, rögtön ehhez az emlékhez menekült gondolatban. Ez adott most erőt neki elviselni a villámcsapások elviselhetetlen hangját.
Lárma és csörömpölés riasztotta meg és terelte vissza a valósághoz. Gerard ijedten ugrott fel a matracról és hallgatózott. A szélzúgás és a vihar moraja mögött, mintha valaki a nevét kiáltozta volna. Előkereste a matrac mellé helyezett elemlámpát és gyorsan a ház kijáratához igyekezett. Ahogy kinyitotta az ajtót, a jéghideg esőcseppek metszően zúdultak az arcába, az orkánszerű szél mintha le akarta volna szaggatni róla a ruhát.
Az udvaron riasztó állapotok uralkodtak. A fergeteg mindent összeborogatott, a feltorlódott régi bútorok, autóalkatrészek és használhatatlan tárgyak között hagyott keskeny ösvény is megsemmisült. Mindegy egy nagy, fekete, fenyegető halommá változott.
- Apa, ott vagy? - kiáltotta a küszöbről Gerard, feszülten figyelve.
De választ nem kapott.
- Apa?- tett még egy próbát Gerard, mert bár rosszak voltak a fényviszonyok, mintha mozgolódás támadt volna egyik bútorkupac mögül.
Nem várva a feleletre, elindult az udvaron, át-átlépkedve az útjába került tárgyakat, szemétrakásokat. Alig látott a sűrű esőtől, a szél a szemébe fújta a haját, a terebélyes és mély tócsáktól pillanatok alatt bokáig elázott.
- Csak hogy itt vagy, hülye kölyök, már percek óta itt üvöltözök. - ütötte meg ekkor a fülét apja jól ismert hangja.
- Apa, nem esett semmi bajod? - sietett oda hozzá rögtön aggódva Gerard. A férfi a földön feküdt, kezében egy már csaknem üres üveggel. Teljesen részeg és csuromvizes volt. A fejénél egy kisebb horzsolás éktelenkedett.
Durván arrébb lökte Gerardot, ahogy segíteni szeretett volna neki felállni.
- Hol a csodában voltál, mi? Tőled akár meg is dögölhetek, te mihaszna!- üvöltött Gerardra, majd a bútorok mentén és fia segítségével talpra állt.
- Bocsáss meg, nem tudtam, hogy itt vagy! Azt hittem a templomban maradtál, míg eláll az eső. - szabadkozott Gerard, ahogy apjába karolva vonszolta végig az udvaron lévő lélekvesztőkön. Örökkévalóságnak tűnt, amíg beértek a házba. Addigra mindketten tetőtől-talpig vizesek lettek.
- Elegem van belőled, ugyanolyan szánalmas vagy, mint az anyád! Ő is csak aggodalmaskodni és elnézést kérni tudott. - kiabált az apja artikulátlanul, majd kikapta a fiú kezéből a zseblámpát és a konyhába ment, újabb italért. Gerard vacogott a hidegtől, a ruhája nyirkosan tapadt a hátára, a hajából csepegett a víz. Hallotta, hogy a férfi lever pár holmit a pultról, majd egy sörrel tér vissza.
- Micsoda rohadék egy idő. Szerintem itt a világvége. Mind odaveszünk. Tudod mit, nem is lenne baj, mindannyian pont ezt érdemeljük! - közölte, aztán belekortyolt a sörébe.
Szemei hideg pillantásokkal pásztázták Gerardot, akinek ettől összeszorult a szíve.
- Mekkora egy szerencsétlenség vagy te! - nevetett lenézően, aztán a szobája irányába indult, miközben mindennek nekiütközött.
- Apa, várj! - Gerard segítőkészen sietett utána és átvéve tőle a lámpát, világította meg a dobozokkal, zsákokkal eltorlaszolt folyosót.
- Nem kell a segítséged. A pokolra fogsz jutni most már.- motyogta apja.
Gerard megvárta, míg a férfi eljut az ágyáig és végigvágódik rajta.
- Szükséged van még valamire? - kérdezte halkan Gerard, ahogy figyelmen kívül hagyva apja kérését, ráterítette a szakadt takarót.
- Arra, hogy hagyj békén. - vágta rá az apja ittasság okozta kábulatban, félig már az alvás szélén. A kezében lévő sörösdoboz zörögve ért le a földre, az ital szerte-szét ömlött belőle. Gerard gyorsan felvette onnan és behajtva az ajtót, elhagyta a szobát.
A vihar még mindig tombolt, a villámok sárga sávokként világították meg a házat, ahogy Gerard végig ment a folyosón és a konyhába ért. A dobozt a pultra rakta és szomorúan meredt az ott lévő óriási felfordulásra. Az üres tejesflakonokra, az ingyenkonyháról elhozott ételek maradékára, a széthagyott villákra és kanalakra, tányérokra. Az apja semmit sem engedett kidobni, az évek óta felhalmozódó holmik pedig mindig újabb és újabb darabokkal gyarapodtak. Örök és végzetes körforgás volt ez. Gerard úgy érezte, néha nem is lát mást maga körül, csak hulladékból emelt, kényszerű falakat.
A fiú sóhajtott, majd felkapta az egyik műanyag tányért, aztán még egyet és még egyet, az egyik fiókban rálelt pár szemeteszsákra, a konyha pulton és asztalon sorakozó szemetet azokba rakta. Gyors mozdulatokkal dolgozott, tudta, hogy apja nagyon dühös lenne, ha rajta kapná. Csak pakolt, az üres flakonok, összegyűrt szalvéták, lejárt szavatosságú ételek, mind a zsákba kerültek. A konyhaasztalról hamar eltűntek a hetek, hónapok óta ott felejtett dolgok. A fiú fellélegzett, bár sejtette, hogy csak ideiglenes a látvány, de ez is örömet okozott neki. Fuldoklott már attól, amiben élt.
Fehér boríték akadt a kezei közé, amit kicsit szokatlannak talált, a számlákat, más egyéb postát az apja már átvételkor megsemmisítette. A boríték egy sor üres italosüveg alá volt rakva, mintha ott felejtették volna. Jó ideje heverhetett már az asztalon, az üvegek aljának lenyomata a papírba vésődött, valami rá is ömlött, halványbarna foltok éktelenkedtek rajta. Gerard megfordította a borítékot, de feladót nem látott rajta, a levelet az apjának címezték. Kivette a borítékban lévő szintén viseltes levélpapírt és ketté hajtotta. Ahogy szemei végigszaladtak az ott leírtakon meghűlt benne a vér. A szívverése rögtön felgyorsult és hiába fázott esőtől megázott ruháiban, melegség kerítette hatalmába.
A papíron mindösszesen néhány sor szerepelt.
DRÁGA GERARD! NEM TUDOM ELFOGADNI, HOGY NEM ÍRSZ. HOGY EGYIK LEVELEMRE SEM VÁLASZOLSZ. AZ ITTENIEK EGY SZÓT SEM MONDANAK, AKÁRMIT KÉRDEZEK. MÉG ÍGY ÖT ÉV TÁVLATÁBÓL IS GYŰLÖLIK APÁT ÉS HALLANI SEM AKARNAK RÓLATOK. RENGETEGSZER MEGPRÓBÁLTAM TELEFONÁLNI, DE A SZÁMOTOK MÁR NEM ÉL. AGGÓDOM ÉRTED, HIÁNYZOL. TANÁCSTALAN VAGYOK, DE NEM ADOM FEL. HA RÓLAD VAN SZÓ SOSEM FOGOM FELADNI. KÉRLEK JELENTKEZZ. ÖLEL ÖCSÉD: MIKEY.
- Édes Istenem. - nyögte Gerard és könnyek törtek elő a szeméből. Szédült és reszketett a meglepettségtől. Úgy szorította kezei között azt a papírt, hogy elfehéredtek az ujjai. Fájdalom és egyúttal a boldogság járta át a lelkét. Örült, hogy Mikey gondol rá, kapcsolatba akar lépni vele!
És keserves ráeszmélés markolt belé a tudattól, hogy az apja ezt évek óta megpróbálta eltitkolni előle.
folytatása következik...
And your eyes were filled with tears
When you had not touched me yet
Oh, take me back to the night we met
- Szia. - Gerard a köszönésen kívül nem tudott mondani mást. Annyira nézte Franket, hogy semmi épkézláb mondat nem jutott el a tudatáig. Tetszett neki az a bátortalan, de kedves mosolya, a szemeinek lázas csillanása, barna színe, az abban rejlő nyílt érdeklődés. Egyszerűen nem tudta róla levenni a tekintetét, hatalmas boldogság volt a szívében, hogy végre újra látja. Nem volt nap, hogy ne gondolt volna rá, sőt egyre többet jártak a gondolatai a fiú körül. Volt vele kapcsolatban valami, amit nem tudott megfogalmazni magában, mert még sosem érezte. De nagyon nagyon jó volt számára.
- Azért nem jöttem, mert két hétig szobafogságon voltam. - mondta sajnálkozva Frank.
- Ugye nem miattam? - kérdezte rémülten Gerard, hiszen emlékezetében élt még, mikor Frank édesanyja határozottan megtiltotta a fiúnak, hogy újból találkozzanak.
Frank gyorsan megnyugtatta.
- A tanulmányi eredményeim miatt. Sokat rontottam és anya nagyon dühös lett. Utoljára akkor volt ilyen mérges, mikor felgyújtottam azt a szemeteskukát a kémia teremben. Emiatt igazgatóhoz küldtek. Tudod, amikor legelőször találkoztunk. - mesélte Frank.
Frank még sosem mondta el, miért kellett akkor az igazgató elé mennie, de Gerard pont valami ilyesmire tippelt magában.
- Felgyújtottál egy szemetest? - pislogott és nem tudta elrejteni a mosolygását.
- Olyan szépen égett...- tette még hozzá a fiú és ő is elmosolyodott.
- És már vége a szobafogságodnak? - tudakolta Gerard.
- Igen. Két hétig nem mehettem sehova, anya vitt iskolába és jött is értem tanítás után. De szereztem néhány jobb érdemjegyet és megenyhült. Rávettem, hogy újra mehessek újság előfizetést árulni, így ma egész délután azt csináltam. De maradt még pár címem, van kedved eljönni velem?
Frank invitálása hideg zuhanyként hatott Gerardra. Ő ilyenkor már aligha tette ki a lábát a házból. Mióta az iskolát abba hagyta, csak nagy ritkán mozdult ki, akkor is csak az apjával ment, aki a templomig, legfeljebb a közeli élelmiszerboltig vitte.
Meglepődött, kicsit el is sápadt a hirtelen kéréstől, de mindennél erősebb volt benne a vágy, hogy a fiúval legyen. Apja amúgy sem volt otthon, szokásához híven a templomi dolgaival foglalkozott és bizonyára késő éjszaka lesz, mire haza érkezik. Nem sokat hezitált, gyorsan hátrapillantott a ház irányába, mintha lenne ott valaki, majd bólintott.
- Rendben, menjünk.
Frank elégedetten és vidáman vette a döntését tudomásul, majd elindultak a sötétbe burkolózott környéken.
Gerard el sem hitte, hogy ez történik vele. Ahogy lépkedtek az aszfalton, a házak mellett, egészen átlagosnak érezte magát. Ott volt Frank, aki mesélt erről-arról, ő meg szórakozottan hallgatta. Aztán, mikor a megadott címhez értek, ő megtorpant jóval arrébb és megvárta, míg Frank bekopog és elmondja, miért jött. Nem akarta, hogy kellemetlen legyen a fiúnak, amiért vele mutatkozik. Néhány helybéli már így is észrevette és lenéző, rosszalló pillantásokkal illette. Gerardnak nehéz volt a tudat, hogy úgy tekintenek rá és éreznek irányában, mintha valami bűnös lenne. Egy nem kívánatos személy. Nem is értette, apja hogyan birkózik meg napi szinten ezekkel az egyértelműen negatív, gyűlölködő, vagy éppen jelentőségteljesen ignoráló arckifejezésekkel. Neki még mindig nem ment, elszorult a szíve és fájdalom kelt életre benne, egy-egy ilyen incidensnél.
- Miért nem jöttél oda velem a házakhoz? - kérdezte értetlenül Frank egy idő múlva. Már minden címet bejártak, amit csak kellett. Lassan és ráérősen sétáltak a visszafelé vezető úton. Legalábbis Gerard azt hitte, de aztán Frank az iskolai sportcsarnok irányába kanyarodott. Belehasított, hogy talán nem jó ötlet, hogy haza kellene mennie, de a lábai nem engedelmeskedtek, gondolkodás nélkül követte Franket.
- Jobb volt ez így. Te nem láttad a tekintetét azoknak az embereknek? Nem hallod, mit mondanak rólam nap, mint nap? Nem akarom, hogy bántsanak miattam. - elmélkedett Gerard.
- Miért törődsz azzal, mit gondolnak? Én nem foglalkozom velük. Jó lett volna, ha mellettem vagy. - Frank kicsit csalódottnak tűnt. Gerard pedig a világon ezt akarta legkevésbé, megbántani a fiút, aki törődik vele.
- Ne haragudj. - mondta végül szomorúan.
- Semmi baj, majd legközelebb.- Frank elnézően biccentett.
- Ijesztően furcsa vagyok, tudom. - vélekedett Gerard. Az apja mondta ezt egyszer és azóta is fejében maradt a jelző.
- Nem igaz, csodálatos vagy!- ellenkezett Frank, miközben befordultak a sportpálya teljesen üresen álló, lámpákkal gyéren megvilágított útjára.
- Ne mondj ilyet, kérlek.- pirult el Gerard és nem értette, miért mond neki ilyen kedveseket Frank. Egyáltalán azt sem értette, miért vesztegeti rá az idejét, de a szavaitól végképp összezavarodott. Nem volt bennük semmi logika, megdöbbentően azonnaliak és határozottak voltak.
Frank rutinosan és gyorsan mászott át a két kerítés között hagyott résen, Gerard ment a nyomában és rövidesen ugyanott ültek, ahol a legutóbb. Szürkeség és néma csend honolt mindenhol.
- Jó lett volna, hogy ha ott vagyok melletted? De miért?- kérdezte Gerard, mert nehezen fért a fejébe, a nem régiben Franktól elhangzott kijelentés.
- Mert minél többet vagy mellettem, annál többet tudhatok meg rólad.- vágta rá Frank.
- Már mindent tudsz. - mondta erre Gerard. Persze ez nem fedte a valóságot. A legnagyobb és legsúlyosabb dolgot nem árulta el.
- Csak nagy vonalakban.- helyesbített Frank.
- Hidd el, az éppen elég. - Gerard tudta, a borzalmas zűr-zavar peremén egyensúlyoz naponta, a házuk, mintha a pokol előszobája, a bűnök legnagyobb színtere lenne, hiába olyan vallásos az apja, minden imája a legnagyobb álszentség az egész világon.
- Persze, mindenkinek vannak titkai. Nekem te vagy az egyik titkom, Gerard. - mosolyodott el Frank.
- Ezek nem titkok. - rázta meg a fejét a fiú.
Annál százszor rosszabbak. Ezek katasztrófák, amik kitudja, mit hoznának magukkal, ha napvilágra kerülnének.
Franken látszott, hogy nem tudja mire vélni Gerard mondatait. De érzékelte a távolságtartást és ennek megfelelően témát váltott.
- Én egyszer láttam titokban apát és a szeretőjét. Akkor még anya sem tudta, hogy megcsalja, csak gyanakodott, mert megváltozott apa viselkedése, de kézzelfogható bizonyítékot nem talált. Szóval egy nap beteg lettem, hazaküldtek az iskolából és mivel nem volt nálam a lakáskulcsom, úgy döntöttem, elmegyek apa munkahelyére, hogy elkérjem tőle. Apa szerelőként dolgozik és a műhelye délelőttönként mindig nyitva állt, de aznap a zárva tábla függött az ajtón. Nem tudtam az okát, de a hátsó ajtón bejutottam és láttam, ahogy az irodában szexel azzal az ismeretlen nővel...
Frank elhallgatott és zavartan meredt maga elé. Barna szemei különösen szomorúan csillogtak. Gerard is zavarban volt, nem tudta, mit reagáljon erre.
- Nagyon sajnálom, Frank. - mondta együttérző hangon.
Az apja mindig azt mondta, a szex mocskos. Ezt hangoztatta, közben meg, mikor leszállt az este és minden elcsendesedett, úgy nyúlt hozzá...
Gerardnak összeugrott és felkavarodott a gyomra, nem akart még most is erre gondolni.
- Nem vették észre, hogy ott vagyok. Én meg csak néztem a félig nyitott ajtón át, ahogy az apám az íróasztalra teperi azt a nőt és elkezdi vetkőztetni. Csak csókolták, simogatták egymást és lihegtek. Nekem zúgott a fülem és fájni kezdett a fejem. Gyűlöltem akkor és szégyelltem, hogy ő az apám, hogy becsapja anyát. De közben meg mindennél nagyobb izgalmat is éreztem a látottaktól. Nem tudtam, miért van ez. Te érted? - Frank leverten pillantott Gerardra, talán választ várt a kérdéseire, de Gerard megrázta a fejét, az arca lángot vetett. Nem volt képes ezekről a dolgokról beszélni.
- Most meg már a válópert intézik, a fejem felett üvöltözve, az én jövőmet tervezgetve. De én igazából egyiküknél sem akarok élni. Néha azt gondolom, a legjobb lenne, ha eltűnnék, ha távol lennék tőlük, hogy ne kelljen kettejük között döntenem. - sóhajtotta Frank.
Gerardnak eszébe jutott az öccse, Mikey.
- Én Circleville-be, szeretnék eljutni.
Frank csak meredt rá.
- Még nem hallottam róla.
- Circleville, egy kisváros Utah-ban. - tette hozzá Gerard, mire Frank meglepődött.
- Utah nagyon messze van. Azt hiszem...Szépek a hegyei. - jelentette ki bizonytalanul, kutatva a földrajzórán tanultakban.
- Az öcsém, Mikey ott él, az édesanyám rokonainál. Öt éve nem láttam és nagyon hiányzik. Hiába írtam neki, nem írt vissza. Telefonon sem beszélhettem vele, akárhogy szerettem volna, mert apa nem engedte. - mesélte Gerard.
- Akkor éppen itt az ideje egy látogatásnak. - jegyezte meg Frank, de Gerard félt és eléggé életszerűtlennek tartotta, hogy valaha meg merné ezt tenni. Ismerte apja haragját, és ez mint valami méreg, rettegésként terjedt a vérében, blokkolva a cselekedeteit.
- Még sosem jártam a városon kívül. - árulta el halkan.
- Hát még én sem voltam nagyon sok helyen, de veled, úgy érzem, hogy semmi sem lehetetlen.- Frank tekintete ábrándossá vált. Az előbb még bánatos arcvonásaiban fellelhető volt némi vidámság.
- Valóban?- hitetlenkedett Gerard, majd arra gondolt,hogy milyen ámulatba ejtően helyes. És még szebb, mikor örül. Rajta felejtette a szemét és hektikus képzetek rohanták meg. A szíve a torkán akart kiugrani.
- Még Utah-ba is elutaznék. - Frank elkapta Gerard pillantását, így láthatta a fiú végtelen háláját a szemeiben tükröződni.
- Az jó lenne. - tette még hozzá Gerard és el akarta hinni, amit Frank mondott, még akkor is, ha a lelke mélyén tudta, mennyire nincs rá esély.
*****
Frank megállt az iskola sportolóinak dicsőségfala előtt és undorodva szemlélte a tablón lévő diákok fotóit. Gerard csak állt mellette és szemei szintén a képeket nézték. Az iskola büszkeségei, a sportversenyek győztesei...A kedves mosolyok mögött ő is ismerte a gonoszságukat, látta nem egyszer az agresszív tüzet rajtuk és érezte hevét, mikor megütötték, vagy szavakkal bántották.
- Szemétládák.- motyogta bánatosan Frank.
Gerard eltűnődve bólogatott. Tudta, hogy a fiú ugyanarra gondol, mint ő. A brutális verésekre, a csúfolódásokra, a kirekesztettségre, a megvetettségre.
- Roy Carrollton. - mutatott Frank a középen lévő fotóra. Gerardot kilelte a hideg. Roy volt minden sportoló között a legjobb, erejét, magabiztosságát és felsőbbrendűségét sűrűn mutatta be más tanulókon. Erőszakos cselekedeteinek célpontja gyakran volt Gerard is. Roy és barátai ragasztották rá a "vámpír" elnevezést.
- Azt hiszi, csak mert a tanárok szemet hunynak a dolgai felett és mert erősebb mindenkinél, bármit megcsinálhat. Már nem is számolom, hányszor vert meg és már nem tartom számon, az iskola melyik részén kapott el. De minden egyes alkalom közelebb visz ahhoz, hogy egyszer bosszút álljak. - Frank hangja megremegett a mérhetetlen indulattól, sápadt arca elpirosodott és Gerard jól tudta, hogy milyen érzelmek játszódnak le benne. Magában ő is minden incidens után megfogadta, hogy kiáll magáért, de Roy sosem járt egyedül, a barátai mint az árnyék, mindig a sarkában voltak. És mindig figyeltek. Villámgyorsan lefogták és kicsavarva a karjait, térdre kényszerítették. Harsány nevetést hallott a feje felett. Ütések zuhogtak rá minden irányból, fájdalom nyilallt a gyomrába, a tüdejébe, a nyála összekeveredett a vérével. Csak nézte a szürke padlót hajtincsei közül, érezte a hidegségét és hallotta a léptek tompa dobbanását, amikor a sportolók megunván a leckéztetést, ott hagyták a földön heverve.
- Egy nap, én is vissza fogok ütni, Mr. Carrollton. - Frank felkapott egy földön lévő követ és még mielőtt Gerard bármit is mondhatott volna, az üveggel fedett dicsőségfal felé hajította. A közepes méretű kődarab, mint valami szürke végítélet, zúzta be az üveget. Szilánkok száguldottak mindenfelé és éles csörgés zengte be a néma sportcsarnokot. A fal felett elhelyezett neoncső ciklikusan kialudt és újra bekapcsolt, fényénél Gerard jól látta Frank tettrekészségét és egy másodpercig sem kételkedett a fiú szavainak hitelességében.
Lépteket és kiabálást hallottak nem messze tőlük.
- Hé, ti ott? Hogy jutottatok be? Mit műveltek? - egy idősebb férfi igyekezett feléjük haragosan, ők pedig nem várták meg, míg közel ér hozzájuk, futni kezdtek. Kibújtak a kerítés között tátongó résen és csak szaladtak, amíg már nem hallatszott a férfi ordítása a hátuk mögött. Elhagyták a sportpálya környékét, az aszfaltozott gyalogutat és egy fákkal, bokrokkal borított területre értek.
Frank kimerülten dőlt neki egy lámpaoszlopnak.
- Jól vagy?- kérdezte lihegve Gerardot, aki úgyszintén kapkodott a levegő után. A tüdeje perzselt, a hátát, homlokát izzadtság lepte el.
- Persze. - válaszolta végül, amikor újra rendesen tudott lélegezni. Kicsit szédült, ezért leült a fűbe, Frank rövidesen ugyanígy tett.
- Őrültnek tartasz az előbbiért ? - kérdezte keserűen, verejtékes homlokát ruhája ujjába törölgetve.
Gerard gyorsan megrázta a fejét.
- Nem!
Tökéletesen megértette a gyűlölet ezen legfelsőbb fokát.
Frank megkönnyebbülten felsóhajtott.
- És hiszel nekem, hogy lelkiismeret furdalás nélkül szétverném Roy fejét egy kővel? Néha ábrándozok erről. Az elégtételről. Tudom, ez gonosznak hangzik...
- Te nem vagy gonosz! - vágott a szavába Gerard.
- Pedig gyakran úgy gondolom, a harag egy fenevadat teremtett belőlem. Én sosem akartam ilyen lenni. - vallotta be Frank szomorúan.
- Olykor egyáltalán nincs hatásunk az életünk menetére, mert más emberek, vagy körülmények határozzák meg. Néha nem tehetünk mást, mint beletörődünk, hogy ilyenné váltunk. - vélte Gerard és az apja jutott eszébe, majd az édesanyja. A testvére...hogy milyen lehetett volna, ha apja nem lesz megszállottan vallásos és olyan az életük, ahogy más családoknak. Ha a szörnyű tragédia soha nem történik meg. Annyi apró részleten múlott, hogy most nem élhetett egy teljesen átlagos életet. Annyi minden volt, ami lehúzta a mélybe.
- Ha együtt vagyunk, teljesen olyan mintha Dave bácsikámmal lennék. És ez boldoggá tesz. - áradozott Frank és Gerard észrevette, hogy őt nézi. Úgy érezte, talán Frank az élete mögé lát és sejti, hogy nincs rendben vele valami, hogy elhallgat bizonyos dolgokat. Nem is tudta hirtelen, mi a jobb, titkolni tovább élete súlyos terheit, vagy őszintén elárulni mindent.
- Jó veled. - szólalt meg újra mosolyogva Frank. Gerard meglepődve viszonozta a mosolyt. Ő is nagyon jól érezte magát Frank társaságában.
- Veled is. Csak néha félek, bármikor véget érhet. - vallotta be.
Frank volt az egyetlen a világon, aki az örömet, a biztonságot jelentette számára. És ez aggodalommal töltötte el, üvegszerűen áttetsző és törékeny volt.
- Nem kell félned. Én mindig itt leszek. Veled és melletted.- Frank mosolya még ragyogóbb lett. Ujjai alig észrevehetően simítottak végig Gerard ujjain, aki csodálkozva realizálta ezt. A szívverése rögtön felgyorsult és nem jöttek gondolatok az agyába. Nézte Frank arcát, szemeit, az ajkait. Olyan közel volt hozzá.
- Megcsókollak, rendben?- Frank újra feltette a kérdést, amire Gerard ismét nem válaszolt, csak hagyta hogy megtegye. Észérvek dörömböltek a fejében, hogy tiltott dolgokat művel. Hogy Frank egy fiú. Aki most meg fogja csókolni. Ez rémisztően hangzott, ahogy magában elismételte, de szemei ösztönből lecsukódtak, amikor Frank ajka az ő ajkára tapadt. Felfoghatatlan és rendkívüli volt számára, mintha nem is vele történne. Érezte Frank karjait félszegen köré fonódni, a fiú mellkasa az övéhez nyomódott, a testéből áradó forróság őt is teljesen áthevítette. Mintha a pillanat, az idő kikristályosodva, örökre megállt volna. A távoli autóút forgalmának hangja tisztán hallható volt. Tücskök ciripeltek a zöld fű között, az utcai lámpák erős fénnyel világítottak, a fák lombjait meg-megmozdította az esti szél, az ég felhős és fekete volt.
- Frank...- suttogott köszönet teljesen, amikor elvált az ajkuk. Izzott a vére, lüktetett a szíve és mindenét átjárta a borzongás. Nem tudta, mit mondjon, csak ki akarta ejteni a fiú nevét.
Frank még mindig a karjaiban tartotta. Tenyerét lassan futtatta végig Gerard hosszú, fekete haján. Nézte, kifürkészhetetlen érzelmekkel az arcán, mintha minden kis részletet az örökkévalóságig meg akarna jegyezni. Gerard olyan gyönyörűnek látta. És örült, hogy Frankkel együtt elbújhatott a boldogság folyosójának félreeső kis szegletében.
*****
Nem is figyelte, hogyan, milyen úton ért haza, miután elbúcsúztak egymástól Frankkel. Csak ment, zöld lombok és sárga csillagok követték útját. Szokatlanul könnyedek voltak a léptei, szárnyalt a szíve, az ajkán égett Frank ajkának lenyomata. A csókja, ami hatalmasabb volt minden fájdalomnál, szomorúságnál, minden rossz emléknél, ami felemelte a lelkét és Frank lelkéhez szorította olyan erősen, hogy akkor minden megszűnt Gerard számára. Ahogy az úton ment, azt kívánta, bárcsak sokkal tovább tartott volna a pillanat. Vele még nem történt semmi ilyesmi. Senki sem csókolta még meg, számára ismeretlen volt az érzékiség. Semmit sem tudott a szexről. Nem tudott semmit, de egyúttal nagyon is jól tudott mindent. A tapasztaltakat majdnem minden éjjel eszébe juttatják apja egyértelmű érintései. Furcsa, álomszerű hangulatára árnyékot vetettek a durva emlékfoszlányok.
Tiszta vagyok, fogyatkozás nélkül: mocsoktalan vagyok, bűn nincsen bennem...Idézte fel magában a nem is olyan régen olvasott bibliai idézetet, majd nagy sóhaj keretében nyitott be a ház kapuján, hogy tétován végig botladozzon a szeméttel telepakolt udvaron és bejusson a házba. A piszoktól ragadós kilincs nyikorogva engedelmeskedett, ahogy lenyomta és a küszöbön átlépve, elnyelte ismét a lidérces, fullasztó sötétség. Remélte, hogy apja még nincs otthon, de fogalma sem volt, mennyi az idő. Kisebb zajt csapva, keresztül esett egy üres italos üvegen. Beütötte a csuklóját, a bőr felhorzsolódott, vér jelent meg a seb szélén. Eltompultan bámulta a vércsepp útját a padlóra. A hangokra apja is előjött a szobájából, a kezében lámpa világított, a ruhája piszkos volt, gyűrött ábrázatán látszott, hogy aludt, de az is tisztán tükröződött, hogy alkoholt is fogyasztott. Mostanában egyre többet, bár mióta anyja meghalt és Mikey is elkerült tőlük, az ivás szinte napi programként szerepelt az életükben. Apja igyekezett elvállalni minden alkalmi munkát, aminek az árából tudott italt vásárolni. Kedvtelésből ivott, ha a templomból hazaért, már néhány kocsmát megjárt és rendszerint volt is nála valami olcsó ital, amit még aznap el is fogyasztott. Sokszor Gerardnak is innia kellett vele. Mindig, mikor apja a szobájába kérette.
A férfi értetlenül állt, nem messze a földön lévő fiától.
- Csak elestem egy üvegben. - magyarázta halkan a fiú.
- Hol voltál? - rivallt rá az apja, de úgy hogy Gerard szíve bele sajdult.
- A szobámban.- válaszolta habozva.
Apja valószínűleg úgy ért haza, hogy nem észlelte a távollétét. A felismeréstől megkönnyebbülést érzett, nem is tudta, milyen büntetést szánt volna neki az apja, ha csavargáson kapja. Bántotta a hazugság, de nem volt más választása.
- Akkor meg mit járkálsz itt a sötétben? Használd azt az átkozott lámpát! Nem vagy te kísértet! A frászt hoztad rám! - morgott a férfi és szenvtelen arccal figyelte, ahogy Gerard feltápászkodik a földről. Majd rögtön közel lépett hozzá, erős alkoholszag áradt belőle, Gerard gyomra kavarogni kezdett. Mintha az apja egy szavát sem hitte volna, úgy vizsgálgatta, mintha hallotta volna rettegő szívdobbanását.
- Hozz egy sört nekem. Ott hagytam a konyhában. - rendelkezett akadozó nyelvvel.
Gerard feszülten bólintott és a koromsötétbe burkolt konyha irányába indult. A konyhapulton egy már felbontott tömény alkoholos üveget és pár doboz sört talált, felkapott egyet és elvitte az apjának. A férfi elégedetten mustrálgatta az italt.
- Jó fiú.- vigyorgott részegen Gerardra, majd kinyitotta és meghúzta az sört.
Bántó hallgatás telepedett egy kis időre kettejük közé.
- Mikor írjuk meg a levelet, Mikey-nak? - kérdezte végül félve Gerard.
- Mi van?- apja tekintete alkoholködbe veszett. Először fel sem fogta a fiú kérdését.
- Azt mondtad, talán írunk még egy levelet Mikey-nak. - válaszolta Gerard.
Apja vállvonogatva hümmögött. Szemlátomást nem érdekelte a dolog.
- Jó, majd holnap. Nem tudom még. Meg nem is értem, miért akarod mindenáron kéretlen levelekkel zaklatni Mikey-t. Ha akart volna, válaszolt volna. Szerintem az hogy nem ír, az a válasz. Nem akar velünk kapcsolatot.- legyintett felháborodottan.
Gerard érezte, hogy elsápad.
- Apa, kérlek...- suttogta és könnyek kezdtek gyülekezni a szemeiben. De apja hallani sem akart többet a témáról.
- Fejezd be a szánalmat keltő esdeklést. És engem is felejts el, meg akarom inni a sörömet, lehetőleg nyugodtan. Vonulj félre, és olvasd a bibliát, vagy feküdj le, holnap megyünk a hajnali misére, korán kell kelned. - ezzel a férfi instabil mozdulatokkal ballagott a szobájába. Gerard csüggedten hagyta a könnyet leperegni az arcán. De legalább apja békén hagyta és ettől szerencsésnek érezte magát. Bement a szobájába, világosságot csinált a petróleumlámpával, majd leült a matraca szélére és ölébe húzta a bibliát. A betűk zavaróan táncoltak a lámpa kevés fényénél. Némi olvasás után, Gerard inkább összecsukta a könyvet és magában imádkozott. Az anyja lelki üdvéért. És mint mindig kérte az Istent, hogy vigyázzon Mikey-ra, óvja meg minden rossztól. Aztán Franket is imáiba foglalta. És ahogy felidéződött benne az este történt csók, szokatlan arckifejezés költözött az arcára.
*****
Frank állt az élénkzöld fű között, zsebre dugott kézzel, haját összeborzolta a szél, az arcán üdvözlő, önfeledt mosoly. Gerard is elmosolyodott és meggyorsította a lépteit, hogy mihamarabb oda érjen. A szíve őrülten vert, a zavar jelei kezdtek rajta mutatkozni.
- Szia, Frank. - torpant meg előtte és elsodródott a fiú mosolyában, mint egy tengerben, ami kimondhatatlan érzésekkel vitte el a világ komor valóságából.
- Szia, Gerard. - viszonozta a köszönést Frank.
- Jó újra látni téged.- jegyezte meg Gerard fülig elpirulva.
- Mióta megcsókoltalak, majd minden éjszaka rólad álmodok. Hol itt vagyunk a réten, ebben a zöld rengetegben, hol a sportpályán, hol a templomban...- mesélte Frank.
- A templomban? - csodálkozott el Gerard.
Frank helyeselt.
- Igen, csak ülünk egymás mellett a padban és a napfény megcsillan a templom ablakának színes üvegein. A színek özöne gyönyörű, átjárja a hajadat és végigfut az arcodon. És olyan gondtalannak tűnsz.- mesélte Frank áradozva.
Gerard tudta, hogy ezer méterről látszik rajta, a súly amit cipel.
- Ha melletted vagyok, gondtalannak is érzem magam. - vallotta be. Amikor Frank megcsókolta és érezte ölelését magán, minden teher eltűnt. Ha csak kis időre is, de a fiú boldoggá tette. Hajtotta a vágy, hogy ezt bebizonyíthassa Franknek, de nem tudott mit mondani. Tekintete többször elsiklott a másik fekete tincsein, szemeinek szédítő barnaságán, ajkainak szabályosságán. A szavak ráfagytak a torkára.
- Azt hiszem, nem volt igaz, amit mondtam, hogy szeretném, ha barátok lennénk. Én annál többre vágyom. - szólalt meg váratlanul Frank szégyellősen. A hangja lágy volt és szeretetteljes, érződött rajta a félelem és kétségek. A tapasztalatlanság.
Gerardban pedig hívatlanul felszínre tört egy iskolai konfliktus.
A számára mindig is megalázó testnevelés óra végeztével igyekezett megvárni, míg a sportolók elvonulnak, de ezúttal még bent voltak, mikor benyitott az öltözőbe. Szemeit lesütve ment a szekrényéhez és kapkodta össze a ruháit. Szinte vágni lehetett a feszültséget a levegőben, érezte, hogy ki fog robbanni, hogy nem tudja megúszni. Óvatosan pillantott oldalra.
- Mit lesel, te buzi? - Roy és két barátja nevettek gúnyosan az arcába.
- Semmit. - rázta meg a fejét Gerard és arrébb akart lépni, de a sportolók elé toppantak. A tornaöltöző lemezszekrényei cinkosan zörrentek össze mögöttük.
- Nézelődsz itt és erre csorgatod a nyálad, te nyomorék? - kérdezte Roy és ruhájánál fogva közel rántotta magához a fiút. Gerard homloka belecsapódott Roy nyirkosan izzadt mellkasának. A sportoló szemei ördögien rávillantak. Nem volt felöltözve, mindösszesen egy törölköző takarta a legintimebb testrészét.
- Kis köcsög!- kiabálták be hátulról a barátok.
- Na, és tetszik amit látsz? Most majd erre fogsz élvezkedni? Nézz meg rendesen, hogy minden a fejedbe vésődjön!- Roy szorítása egyre fájdalmasabb lett, mintha az ujjai Gerard a bőrébe akartak volna jeleket hagyni.
Két barátja idétlenül vihogott.
- Valld már be, hogy homokos vagy!
Gerard nem mondott semmit, némán tűrte a fájdalmat, ami úgy érezte, lassan beszivárog az ereibe és fertőzötté teszi a vérét a gyűlölettel. Magában számolta a másodperceket, a szívveréseit, a lélegzeteit. Reszketések futottak végig a testén.
Roy felhúzta a szemöldökét. - És ugye az vagy tényleg? Be sem kell ismerned, elég rád nézni. Engem is szívesen elkapnál egy körre, mi?
Hangos biztatások, majd egy jól irányzott, erős ütés és Gerard a lemezszekrénynek csapódott. Kis ideig nem látott semmit és zúgott a feje a fájdalomtól. Szédülve ült le a földre és nyitogatta a szemeit, de először csak színes körök ugráltak előtte. A levegő a tüdejében akadt.
- Előbb leszel halott, mint hogy engem megfarkalj! - Roy teljes megelégedettséggel vonult el barátaival a zuhanyzó felé és rövidesen Gerard csak a víz zubogását hallotta, meg a harsány nevetéseket.
Ahogy ezek a képsorok újra végigjátszódtak a fejében, eléggé zavarodottan érezte magát. Még sosem volt kapcsolata lánnyal, az anyja túl korán meghalt, hogy beszélhessen az ilyesmikről, az apja pedig egyértelműen megtiltotta még az érzelmekről való kérdezősködést is. Gerard csak magában találgatta, mihez kezd egymással egy fiú és egy lány. De néha-és ezért meglehetősen szégyellte magát-azon is elgondolkodott, lehet e mélyebb érzelem, két fiú között. Ahányszor végigpillantott Franken, mindig elkapta a heves szívdobogás, az a furcsa szédülés és annyira szépnek találta a fiút. És amikor a legutóbbi találkozásuk alkalmával Frank megcsókolta, Gerard nagyon megdöbbent. Ő sosem mert volna kezdeményezni és megcsókolni Franket. De vitathatatlanul voltak érzései iránta. Csak ő sem tudta összefoglalni, hogy mik azok. Viharosak voltak és szédítőek, forróak és az egekig emelőek, még sosem érzett ilyet senki iránt. Lehetőséges sem volt erre, mert mindig egyedül, magányra ítélve élte a napjait.
- Szerelemre?- kérdezte nagy sokára Gerard, amint úrrá lett a meglepetésen, amit Frank szavai okoztak neki.
- Akár. Én nem tudom, még soha sem volt senkim. A lányok valahogy mind megközelíthetetlenek számomra. És hogy egy fiúval...a szüleim meg is ölnének. Aztán meg a szégyenbe halnának bele. - dadogta Frank bizonytalanul.
Való igaz, ebben konzervatív közösségben megoldhatatlan lett volna egy ilyen kapcsolat. Még akkor is, ha Gerard érzett volna magában elég bizonyságot, vagy erőt. De túl idegennek gondolta az egészet. Nem volt neki közömbös Frank, és az a csók nagyon jó volt, vágyott a törődésre, de képtelenségnek hitte, hogy egy ilyen románc részesévé válhatna. Ahhoz túl félszeg volt, egy komplikált élettel, zűrös múlttal, családi drámával, csupa szomorú momentummal.
Frank észrevette tűnődését.
- Nem kell most rögtön elmondanod, mit gondolsz, mert igazából, én sem tudom, mit gondolok. Csak azt tudom, hogy nagyon érdekelsz és hogy veled lenni a legjobb érzés a világon. Ez biztos. - mondta bátorítóan.
Gerard is ugyanezt vélte, hogy kaotikus és széthullott létezésében az egyetlen megingathatatlan sziklaszirt Frank jelenléte. Ha nem volt vele, csak azt várta, mikor lesz újra a közelében, ha meglátta, a szíve fel akarta tépni a bordáit, annyira hevesen lüktetett, az arca pedig tűzpirosan égett.
- És ez minden.- Gerard azt szerette volna, ha Frank is tudja, mennyire sokat jelent neki, amiket hallott.
*****
A vihar váratlanul és kíméletlenül csapott le a városkára, óriási felhőszakadással. A sárga villámok villódzva szántották fel a fekete égboltot. Az dörgések hangjai kísértetiesek és hangosak voltak, a fák nyögve sírtak a szél erejétől.
Gerard nem szerette a vihart, a sötét ház, még félelmet keltőbb volt, ahogy a villám látszott a piszkos ablaküvegen keresztül. Csak feküdt a matracon, nézte a plafonra vetítődő esőcseppek árnyát és várta, hogy elcsituljon az égiháború. De már órák óta ilyen ítéletidő volt, mintha a vihar örökre a kisváros határán belül akarna maradni. Gerardnak úgy tűnt, az eső valahogy mindig új erőt kapott és mind jobban kezdett szakadni. Ráadásul az apja sem ért még haza, a fiú remélte, hogy fedett helyen várja az égszakadás elvonulását.
Gondolatai újra Frank felé keringtek, látta maga előtt a mosolyt a fiú arcán, az idegességet, ami az ő felbolydult érzéseinek a tükörképe volt, szinte érezte még ajkát, a nyelvét, ahogy az ő szájához ér, a melegségét és puhaságát. A lágy érzést, ami elfogta és felforrósította belülről. A szívének őrült ritmusát. A boldogságot, ami kitörni vágyott belőle, de nem mert tenni semmit, csak engedte, hogy Frank irányítson. Neki ez volt az első, ahogy Franknek is, egyformán gyakorlatlanok voltak. Gerardnak annyira sokat jelentett az egész, hogy azóta bármi rossz érte, rögtön ehhez az emlékhez menekült gondolatban. Ez adott most erőt neki elviselni a villámcsapások elviselhetetlen hangját.
Lárma és csörömpölés riasztotta meg és terelte vissza a valósághoz. Gerard ijedten ugrott fel a matracról és hallgatózott. A szélzúgás és a vihar moraja mögött, mintha valaki a nevét kiáltozta volna. Előkereste a matrac mellé helyezett elemlámpát és gyorsan a ház kijáratához igyekezett. Ahogy kinyitotta az ajtót, a jéghideg esőcseppek metszően zúdultak az arcába, az orkánszerű szél mintha le akarta volna szaggatni róla a ruhát.
Az udvaron riasztó állapotok uralkodtak. A fergeteg mindent összeborogatott, a feltorlódott régi bútorok, autóalkatrészek és használhatatlan tárgyak között hagyott keskeny ösvény is megsemmisült. Mindegy egy nagy, fekete, fenyegető halommá változott.
- Apa, ott vagy? - kiáltotta a küszöbről Gerard, feszülten figyelve.
De választ nem kapott.
- Apa?- tett még egy próbát Gerard, mert bár rosszak voltak a fényviszonyok, mintha mozgolódás támadt volna egyik bútorkupac mögül.
Nem várva a feleletre, elindult az udvaron, át-átlépkedve az útjába került tárgyakat, szemétrakásokat. Alig látott a sűrű esőtől, a szél a szemébe fújta a haját, a terebélyes és mély tócsáktól pillanatok alatt bokáig elázott.
- Csak hogy itt vagy, hülye kölyök, már percek óta itt üvöltözök. - ütötte meg ekkor a fülét apja jól ismert hangja.
- Apa, nem esett semmi bajod? - sietett oda hozzá rögtön aggódva Gerard. A férfi a földön feküdt, kezében egy már csaknem üres üveggel. Teljesen részeg és csuromvizes volt. A fejénél egy kisebb horzsolás éktelenkedett.
Durván arrébb lökte Gerardot, ahogy segíteni szeretett volna neki felállni.
- Hol a csodában voltál, mi? Tőled akár meg is dögölhetek, te mihaszna!- üvöltött Gerardra, majd a bútorok mentén és fia segítségével talpra állt.
- Bocsáss meg, nem tudtam, hogy itt vagy! Azt hittem a templomban maradtál, míg eláll az eső. - szabadkozott Gerard, ahogy apjába karolva vonszolta végig az udvaron lévő lélekvesztőkön. Örökkévalóságnak tűnt, amíg beértek a házba. Addigra mindketten tetőtől-talpig vizesek lettek.
- Elegem van belőled, ugyanolyan szánalmas vagy, mint az anyád! Ő is csak aggodalmaskodni és elnézést kérni tudott. - kiabált az apja artikulátlanul, majd kikapta a fiú kezéből a zseblámpát és a konyhába ment, újabb italért. Gerard vacogott a hidegtől, a ruhája nyirkosan tapadt a hátára, a hajából csepegett a víz. Hallotta, hogy a férfi lever pár holmit a pultról, majd egy sörrel tér vissza.
- Micsoda rohadék egy idő. Szerintem itt a világvége. Mind odaveszünk. Tudod mit, nem is lenne baj, mindannyian pont ezt érdemeljük! - közölte, aztán belekortyolt a sörébe.
Szemei hideg pillantásokkal pásztázták Gerardot, akinek ettől összeszorult a szíve.
- Mekkora egy szerencsétlenség vagy te! - nevetett lenézően, aztán a szobája irányába indult, miközben mindennek nekiütközött.
- Apa, várj! - Gerard segítőkészen sietett utána és átvéve tőle a lámpát, világította meg a dobozokkal, zsákokkal eltorlaszolt folyosót.
- Nem kell a segítséged. A pokolra fogsz jutni most már.- motyogta apja.
Gerard megvárta, míg a férfi eljut az ágyáig és végigvágódik rajta.
- Szükséged van még valamire? - kérdezte halkan Gerard, ahogy figyelmen kívül hagyva apja kérését, ráterítette a szakadt takarót.
- Arra, hogy hagyj békén. - vágta rá az apja ittasság okozta kábulatban, félig már az alvás szélén. A kezében lévő sörösdoboz zörögve ért le a földre, az ital szerte-szét ömlött belőle. Gerard gyorsan felvette onnan és behajtva az ajtót, elhagyta a szobát.
A vihar még mindig tombolt, a villámok sárga sávokként világították meg a házat, ahogy Gerard végig ment a folyosón és a konyhába ért. A dobozt a pultra rakta és szomorúan meredt az ott lévő óriási felfordulásra. Az üres tejesflakonokra, az ingyenkonyháról elhozott ételek maradékára, a széthagyott villákra és kanalakra, tányérokra. Az apja semmit sem engedett kidobni, az évek óta felhalmozódó holmik pedig mindig újabb és újabb darabokkal gyarapodtak. Örök és végzetes körforgás volt ez. Gerard úgy érezte, néha nem is lát mást maga körül, csak hulladékból emelt, kényszerű falakat.
A fiú sóhajtott, majd felkapta az egyik műanyag tányért, aztán még egyet és még egyet, az egyik fiókban rálelt pár szemeteszsákra, a konyha pulton és asztalon sorakozó szemetet azokba rakta. Gyors mozdulatokkal dolgozott, tudta, hogy apja nagyon dühös lenne, ha rajta kapná. Csak pakolt, az üres flakonok, összegyűrt szalvéták, lejárt szavatosságú ételek, mind a zsákba kerültek. A konyhaasztalról hamar eltűntek a hetek, hónapok óta ott felejtett dolgok. A fiú fellélegzett, bár sejtette, hogy csak ideiglenes a látvány, de ez is örömet okozott neki. Fuldoklott már attól, amiben élt.
Fehér boríték akadt a kezei közé, amit kicsit szokatlannak talált, a számlákat, más egyéb postát az apja már átvételkor megsemmisítette. A boríték egy sor üres italosüveg alá volt rakva, mintha ott felejtették volna. Jó ideje heverhetett már az asztalon, az üvegek aljának lenyomata a papírba vésődött, valami rá is ömlött, halványbarna foltok éktelenkedtek rajta. Gerard megfordította a borítékot, de feladót nem látott rajta, a levelet az apjának címezték. Kivette a borítékban lévő szintén viseltes levélpapírt és ketté hajtotta. Ahogy szemei végigszaladtak az ott leírtakon meghűlt benne a vér. A szívverése rögtön felgyorsult és hiába fázott esőtől megázott ruháiban, melegség kerítette hatalmába.
A papíron mindösszesen néhány sor szerepelt.
DRÁGA GERARD! NEM TUDOM ELFOGADNI, HOGY NEM ÍRSZ. HOGY EGYIK LEVELEMRE SEM VÁLASZOLSZ. AZ ITTENIEK EGY SZÓT SEM MONDANAK, AKÁRMIT KÉRDEZEK. MÉG ÍGY ÖT ÉV TÁVLATÁBÓL IS GYŰLÖLIK APÁT ÉS HALLANI SEM AKARNAK RÓLATOK. RENGETEGSZER MEGPRÓBÁLTAM TELEFONÁLNI, DE A SZÁMOTOK MÁR NEM ÉL. AGGÓDOM ÉRTED, HIÁNYZOL. TANÁCSTALAN VAGYOK, DE NEM ADOM FEL. HA RÓLAD VAN SZÓ SOSEM FOGOM FELADNI. KÉRLEK JELENTKEZZ. ÖLEL ÖCSÉD: MIKEY.
- Édes Istenem. - nyögte Gerard és könnyek törtek elő a szeméből. Szédült és reszketett a meglepettségtől. Úgy szorította kezei között azt a papírt, hogy elfehéredtek az ujjai. Fájdalom és egyúttal a boldogság járta át a lelkét. Örült, hogy Mikey gondol rá, kapcsolatba akar lépni vele!
És keserves ráeszmélés markolt belé a tudattól, hogy az apja ezt évek óta megpróbálta eltitkolni előle.
folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése