MOCSOK /FRERARD/ pt. IV.

És igen, még mindig betegen :P Hétvégén sem lett jobb és még mindig tart. Elegem van a náthából. Meg, hogy ez az kórság ráment a gyomromra és hiába nyávogtam egy pohár borért, mikor pasim megszánt és vett nekem, már egyáltalán nem esett jól és rosszul is voltam tőle. Másnap meg úgy éreztem magam, mint aki előző éjjel folyamatosan vedelt. Pf...egy pohár bortól...szánalmas vagyok.
Ja, leesett a szekrényajtó a nagyszobában, eltört az egyik alkatrésze (majdnem a fejemre esett), szóval azt pótolni kell. Erre a hétre is annyi az elintéznivalóm, csak győzzem.
De itt a negyedik rész! Piroskarikás, angst, fluff stb.
IV. The moment we come alive +18


So reach to the sky
The life we have has come
This night of our lives
We've only just begun
Together we are
Bright as the stars
We're a light that will never die
This is the moment we come alive
Lélekerő. Ebből szinte végtelen mennyiségre lett volna szüksége Gerardnak, abban a percben, ahogy realizálódtak benne a tények. Elolvasta a rövidke kis írást, többször is egymás után. A szíve zakatolt, a szemeit elöntötték a könnyek. Ez a néhány sor bizonyította, hogy Mikey, a kisöccse is ugyanúgy szenved attól, hogy elszakították egymástól őket. Ő is megoldást keres és folyton akadályokba ütközik. De gondol rá és érzi a hiányát. Ahogy Gerardot emésztette ugyanez a maró érzés. Uralkodnia kellett magán, nyelte a könnyeit és igyekezett nem hangosan zokogni, nehogy az apja felébredjen. Neki nem szabad tudnia arról, hogy rátalált az elfelejtett levélre. A fiú gyorsan a zsebébe gyűrte a papírt, amit aztán később a matraca alá rejtett. Éjjel pedig, előkereste és szemei csak függtek a betűkön, az agya megállás nélkül gondolkodott, miként léphetne kapcsolatba a testvérével. Sajnos a Utah-beli rokonok címét csak az apja tudta, Gerard megírta a levelet, amit aztán a férfi rakott bele egy borítékba, és címzett meg. Ha legalább a telefonszámukat tudja, bár náluk a házban nem volt már telefonkészülék, de egy utcai fülkéből telefonálhatott volna. Viszont sajnos ez az információ sem állt rendelkezésére, Gerard úgy vélte, az apja és a Mikey-t nevelő rokonok kölcsönösen elválasztották őket a másiktól és minden szálat elvágtak közöttük. Nem értette, ez mire jó és amint másnap apja elment a hajnali misére, rögtön nekiállt további levelek keresésének. Remélte, hogy szerencsés lesz és akad még, teljes szívéből vágyott rá, hogy levelet találjon a testvérétől, de egyáltalán nem volt egyszerű a kutatás, a szeméthegyek eltorlaszolták az utat, az évek óta csak torlódó holmik sokszor megállt parancsoltak neki. Gerard azt érezte, hogy tűt keres a szénakazalban, ha talált egy dobozt, rögtön felcsillant a remény, ami szertefoszlott, ahogy kinyitotta és nem az volt benne, ami után kutatott. Az időkorlátok is behatárolták, tudta apja előbb-utóbb hazaér és nem foghat gyanút. Nem volt könnyű az egész, mert értetlenül állt apja tette előtt. Nem jött rá, miért nem kapott kézhez soha egyetlen levelet sem, holott az apja jól tudta, milyen sokat jelentene neki egy-egy üzenet Mikey-tól. Ahogy a mindenféle dolgok között fürkészett, az jutott eszébe, Mikey biztos csalódott és azt hiszi, ő már nem akar vele beszélni, pedig Gerard mást sem akart. Csak nem tudta, hogyan jusson el odáig.
Napok teltek el eredménytelen vizsgálódásokkal, Gerard szinte minden idejét ezzel töltötte. A reggelek új bizakodást hoztak, amit aztán az esték kiábrándulása mosott el. Belefáradt a kudarcokba, nappal kutakodott, éjjel pedig álmatlanul forgolódott és azon gondolkodott, hol lehetnek még levelek, ha egyáltalán vannak, ha az apja nem égette el valamennyit. Lehet, hogy már késő és csak ő ragaszkodott annyira ehhez az elmélethez.
*****
Ült a kies sportpályánál, a szokott helyen és Frankre várt. Az este tömör súlyként a környékre szakadt, csend volt mindenütt. Nézte a talajt a lába alatt és bár nem volt túl jókedve, de a tudat, hogy láthatja a fiút, türelmetlenné és vágyakozóvá tette, ez pedig kis időre feledtette vele a keresés sikertelenségét. Frank viszont késett, a sötét egyre nagyobb lett, a fiú pedig nem érkezett meg. Gerard várakozott egy ideig, aztán úgy gondolta, talán közbe jött neki valami, vagy az édesanyja megneszelte, hogy találkoznak. Nyugtalanul érezte magát, nem akarta bajba sodorni Franket. A fiú mindig állhatatosan biztosította a barátságáról, ami viszont Gerard szerint kiszúrás volt Frankre nézve.
Lassan sétált lefelé az egyforma székek mentén, mikor Frank megjelent.
- Gerard! - kiáltotta és furcsán rekedtes, letört volt a hangja. Gerard hátrafordult és látta, ahogy Frank igyekszik felé. Látszott rajta, hogy rohant, a homloka izzadt volt, az arca kipirult és kapkodta a levegőt.
- Ne haragudj. - mentegetőzött, ahogy odaért.
- Semmi baj. - mondta erre elnézően Gerard.
Frank leült az egyik székre.
- Anya egész este otthon volt, most sikerült csak eljönnöm, azt mondtam, hogy könyvtárba kell mennem. Sajnálom, hogy várnod kellett. - mesélte még mindig zihálva.
- Szívesen vártam. - vont vállat Gerard és Frank mellé ült.
Frank ránézett és elmosolyodott, mire Gerard is, és rögtön tűzforró lett a szíve. Szemei elidőztek Frank ajkán, majd feljebb vándoroltak és a mosolya a semmibe tűnt el, sőt döbbenet uralkodott el arcvonásaiban. A fiú egyik szeme alatt, jól látható feketés ütésnyom volt látható.
Frank észlelte, mit néz annyira Gerard és a szégyen jelei mutatkoztak rajta. Elfordította a fejét és inkább a sportpályát figyelte. Az eddig piros arca sápadttá változott és szaporán pislogott, hogy visszaszorítsa a könnyeit.
- Istenem, mi történt veled? - szörnyülködött Gerard.
- Csak ami eddig is. Roy és a barátai tették. Elkaptak, körbevettek és hát ez lett az eredménye. De ne aggódj, nem fáj annyira, mint ahogy kinéz. Anya is észrevette, azt mondtam, hogy neki mentem egy ajtónak. Erre kijelentette, hogy milyen szerencsétlen vagyok. De nem, Gerard. Nem szerencsétlen vagyok, hanem egy vesztes. - Frank hangja elcsuklott és lehajtotta a fejét.
- Ne mondd ezt! - vágott a szavába Gerard.
- Pedig így igaz. - ingatta a fejét Frank.
- Megfogadtad, egyszer visszavágsz. Én hiszek neked és tudom, hogy így lesz. - jelentette ki Gerard és elhűlve bámulta a nagy méretű fekete foltot a fiú szeme alatt. Gyötrelmet és megaláztatást hirdetett. Gerard torka összeszorult. Hirtelen mozdulattal odanyúlt Frank arcához és végigsimított rajta. Cselekedete meglepte Franket.
- Hideg a kezed. - sóhajtotta, ahogy Gerard ujjai átfutottak az arcán, egészen a mélysötét zúzódásig.
Gerard bólintott, szempillái megrezdültek és érezte a vért az arcába áramlani, ahogy érintése siklott Frank bőrén.
- Tudom...mindig fázom.- dadogott és el akarta rántani a kezét Frank arcától, de a fiú az ujjai után kapott és megfogta. Az ő tenyere meleg volt. Gerard szóhoz sem jutott, csak nézett maga elé, ahogy Frank odaadással húzza az ölébe a kezét. A pulzusa másodpercek alatt felgyorsult és mindenét átjárta a keserédes vágyódás Frank közelsége iránt.
- Sajnálom, hogy ezt tették.- mondta alig hallhatóan, de Frank megrázta a fejét. Fölényességet akart mutatni, de a sírás fojtogatta.
- Hagyjuk! Inkább mesélj, te hogy vagy.
Gerard nem szívesen szólalt meg.
- Ráakadtam egy levélre, amit az öcsém küldött. A levélben az állt, hogy évek óta ír nekem és aggódik. Én ezidáig egyet sem kaptam meg és az én soraim sem értek el hozzá. Napok óta kutatok, hátha találok még másik levelet, de semmi eredmény. - és szomorúan elhallgatott.
Frank érdeklődve hallgatta.
- És édesapád mit mond erre?
Gerard megrázta a fejét.
- Nem mondtam el apának, hogy levelet találtam Mikey-tól. Biztos vagyok benne, hogy dühös lenne, folyton kitér a téma elől. Úgy érzem, minden és mindenki összeesküdött ellenünk. Pedig én csak beszélni szeretnék a testvéremmel.
Frank bátorítóan megszorította a kezét.
- És mi lenne, ha segítenék valahogy?
Buzdító mosolya és készségessége elgyengítette Gerardot. Szerencsésnek tartotta magát, hogy a fiú ott van neki. Mintha egy fáklya lenne abban a sötét alagútban, ahol bolyong.
- Köszönöm. - hálálkodott, mire Frank magához húzta. Gerard szemei lecsukódtak, ahogy megérezte Frank mellkasát az arcánál.
- Minden rendben lesz. Tudom. - Frank hangja olyan idegen volt most számára. Volt benne egy eddig nem hallott tónus, amitől Gerard hátán végigszaladt a hideg.
- Tudod? - kérdezett vissza és Frank aprót bólintott, mintha tényleg mindent előre sejtene. Ez Gerard számára megnyugtató volt, még akkor is, ha ő maga nem volt ebben olyan sziklaszilárd.
A fiúnak ugyanolyan hevesen vert a szíve, mint neki, a levegővételei, hasonlóan az övéhez, idegesek és gyorsak voltak. Frank hozzá hajolt és az ajkai megérintették Gerard ajkát.
Gerard szédült, lecsukott szemei mögött minták és árnyak váltakoztak és mintha magas láza lenne, égetett a teste, a gondolatok össze-vissza száguldottak a fejében. Érezte Frank illatát, a bőre melegét, ajkát és nyelvét és ettől a gyomra kicsire zsugorodott. Félénken viszonozta az ölelést, kezei végigszántottak Frank kabátján, megállapodva a hátánál. Olyan jó volt, valakit így a karjai között tartani! Lélegzetelállítóan izgalmas, olyan, amit sosem remélt volna. Nem emlékezett a részletekre, ahogy elmélyültek a csókban, úgy halványodtak el a körülmények és a tettek. Csak a sóhajai lettek hangosabbak és a szíve dobbant mind sebesebben. Amikor ismét kinyitotta a szemeit, már a földön feküdtek, a székek lábánál, a háta alatt jéghideg volt a talaj. Frank felé hajolt. Gyönyörű szép volt. A homlokán verejték gyöngyözött. Csillogtak a szemei és mosolygott. Szokatlan, fura mosollyal. Kezeivel ügyetlenül Gerard ruhája alá nyúlt. Sóvárgás volt minden gyakorlatlan mozdulatában. Gerard csak az ujjait érezte, ahogy a bőrével találkozik, csókja a szájáról a nyakára került.
- Te vagy az egyetlen dolog, ami miatt érdemes ebben a városban maradni. - suttogta remegő hangon Frank.
Gerard egy pillanatra lecsukta a szemét.
Léptekre riadt fel álmából, az ajtó nyikordult és apja ült le mellé. A fiú szemei tágra nyíltak.
- Apa...
De a férfi közbevágott.
- Hallgass el, egy szót sem, mert anyád, vagy az öcséd felébrednek! Ugye nem akarsz zűrt? Jó fia leszel ma is az apádnak?
Gerard kábán bólintott. Mire apja kajánul vigyorogva feküdt be mellé.
- A mi titkunk marad. Mint mindig...
És ujjai megindultak a takaró felé.
- Te vagy az egyetlen dolog, amiért érdemes életben maradni. - helyesbített Gerard és dermedten tapasztalta, hogy milyen izgalomban van ő is. Ilyen nem fordult elő vele, eddig minden érzésére a kényszer nyomta rá a bélyegét. Aztán a bűntudat. Még sosem reagált így a teste. Mindennél jobban szerette volna, ha Frank megérinti és csókolja hosszú, végtelen perceken át.
Apja elfordította a kulcsot a zárban. Gerard megkövülten állt vele szemben. Kint felhőtlen délután volt. Tavasz illata szállt a levegőben, virágok nyíltak mindenütt. Az ablakra pillantott és látta Mikey-t az udvaron játszani. Arra gondolt, bárcsak ő is ott lehetne.
- Anya mindjárt hazajön. - lehelte kétségbeesetten.
- Nem fog. Jó sokáig eltart az a bevásárlás. - mondott ellent az apja és félelmetes, bűnös lángok csaptak fel a szemeiben. A mosolya visszataszító volt.
- És Mikey? Nem hagyhatjuk kint magában. - Gerard lelkét hatalmas erővel feszítette a sírás és a menekülés mindent felülíró ösztöne. Mérlegelte, mennyi ideje lenne, ha félrelökné az apját és valahogy kinyitná az ajtót. Vajon meddig juthatna? És mi történne utána ? A tekintete elhomályosult, a félelem minden porcikáját elöntötte.
- Ne aggódj az öcséd miatt, játszik. És te is játszani fogsz, Gerard. Velem.
És újra az a mosoly, az az undorító arckifejezés ragyogott Gerardra.
- Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, céltáblává tűzött ki magának. - mondta ki szinte hallhatatlanul Gerard, ahogy apja ellépett az ajtótól és egyenesen felé tartott.
Gerard Frank álmélkodó tekintetét látta. Aztán újra érezte a száját az övére nyomódni. Gerincén az izgatottság, egyszerre fagyosan és égetően szaladt át. És csak ölelte a fiút szorosan. A csípőjük egymáshoz ért és megmoccant, amitől mindketten felsóhajtottak.
Gerard ült az ágy szélén és nézte a félig elhúzott függönyt az ablakon. Még mindig a tegnapi öltöny volt rajta amit, a szentmisére vett fel. A haja csapzottan hullott az arcába, a szemei vöröslöttek a sírástól. Romba dőlt az egész élete, anyját pont három éve temették, az öccse is nagyjából ilyenkor került el Utah-ba. Szomorú évforduló volt ez, fájt neki számontartani. Egyedül érezte magát. Annyira nagyon-nagyon egyedül.
- Meddig akarsz még így itt ülni? Meddig gyászolod az anyádat? - förmedt rá az apja, aki egy italosüveggel a kezében nyitott be a szobába.
Gerard arcán könnycsepp gördült végig.
- Amíg csak élek. - felelte dacosan.
Apja részegen felnevetett.
- Megvetést kellene érezned iránta. Gyáván kilépett az életből, itt hagyott. Egy jó anya nem tesz ilyet!
- Anya volt a világ legjobb teremtése! - vágott a szavába Gerard, majd zokogni kezdett. Apja utálkozva bámulta a jelenetet egy darabig, majd lerakta maga mellé a sörösüveget és erősen megragadva Gerard karját, húzta magához közel.
- Úgy bömbölsz, mint egy ribanc. Nevetséges vagy és ostoba. - közölte érzelemmentesen, aztán hirtelen felkapta az asztalon heverő, Gerard édesanyját ábrázoló képet, és földhöz vágta. Az üveg tiltakozva csörömpölt, ahogy padlót ért, Gerard ajkára néma kiáltás fagyott.
- Ez a véleményem az imádott anyádról. - vetette még oda gúnyosan a férfi, aztán nagyokat kortyolt az alkoholból. Szemlátomást elégedett volt.
Gerard a széttört fotóhoz ugrott és gyorsan felvette a padlóról. 
- Anya...- könnyein keresztül nézte édesanyja arcát a képről. Bár ölelhette volna még egyszer. A fájdalom éles késként hasogatta mindenét. Apja erőszakosan kivette kezéből a képet és az ágyra hajította.
- Felejtsd el anyádat, mert soha nem kapod vissza. Inkább foglalkozz velem, én igazán megérdemlem. Nem tudnál egy kicsit más lenni? Jobb? Olyan, amilyenről mindig is álmodtam?
Az eddig haragot tükröző arc megenyhült, ahogy ujjai átsimítottak a fiú haján. Gerard reszketett a félelemtől és a viszolygástól.
- Gyere.- mondta az apja és elindult a szoba irányába. Már nem hallotta, a szavakat, amik a fiú száját hagyták el.
- Adott engem az Isten az álnoknak, és a gonoszok kezébe ejte engemet.
Gerard azt szerette volna, hogy a feje üres legyen, hogy távol kerüljön a bántó emlékektől. Nem is értette, a Frankkel töltött percek miért idéztek fel benne ilyen rossz eseményeket.
- Érints meg! - kérte sóvárogva Frank. Aztán a cipzár semmihez sem hasonlító hangja süvített végig a néptelen sportcsarnokon. Csendes volt, de Gerard fülébe bántóan csengett. A szemei felpattantak és könnyekkel teltek meg, ahogy Frank finoman húzta lejjebb magáról a nadrágot. 
- Kívánlak. - mondta Gerardnak. Remegett a keze és izzadt a tenyere, ahogy simogatta és ölelte. Arcán tagadhatatlan boldogsággal. Gerard pedig örömet akart neki okozni.
- Soha többet nem mondhatsz nekem ellent! - ordította az arcába az apja, miközben még mindig leszorította az ágyra. Ujjai, mint durva abroncsok, fogták közre menthetetlenül Gerard karjait. Gerard levegőért kapkodva és elveszve nézett bele apja szemeibe. Hideg izzadtság borította be mindenét, a vér lustán szivárgott az orrából, fémes íze betöltötte a száját.
- Azt teszed, amit mondok. Mert tisztelettel tartozol felém! Világos?! - lihegte a fülébe az apja. Gerard ruhái több helyen elszakadtak, a lábai között nedvesség festette vörösre a lepedőt. Soha életében nem érzett még ekkora fájdalmat, mint pár perccel ezelőtt. Mintha kettétépték, megsemmisítették volna. De nem tudott zokogni, a nemrég átélt trauma és félelem okozta sokk miatt.
- Ezek után már örökre az enyém leszel, ezt jegyezd meg!- a férfi végre elengedte és az ágyról felkelve, a konyhába ment italért. Az ajtó hangosan csapódott mögötte, ujjai nyomán haragosvörös foltok maradtak Gerard felkarjain. Az apja azon az éjjelen túlment minden határon.
Csak pár mozdulat volt. Néhány tapasztalás. A külvilág távolodása. Gyorsan szárnyaló percek. Csókok és ölelések. Meleg, puha bőr, Frank testének kanyarulatai, ahogy a ruhái elkerültek az útból. A kemény férfiassága Gerard ujjai alatt. A leírhatatlan lüktetés. A hangosodó sóhajok, majd nyögések, ritmusos mozdulatok. Végül a forró cseppek, ahogy szétáradtak a tenyerében és Frank nyögdécselve bújt hozzá. Reszketések vonultak át rajta és sokáig csak zihált, ahogy szeretettel megsimogatta Gerard arcát. Hála vibrált Frank minden érintésében, ezt Gerard is érezte, amikor a karjaiba zárta és azt szerette volna, ha a fiú tudja, szeretetből tette. Frank törődése, megrepesztette a bánatból, elkeseredettségből épített falakat, de azok még így is túl vastagok és erősek voltak. Gerard az égboltot figyelte, a hold és a csillagok néma tanúkként néztek vissza rá.
- Gyönyörű vagy. - szólalt meg nagy sóhajjal Frank és Gerard érezte, hogy az arca vörössé válik.

- Ez egyáltalán nem igaz. - ellenkezett leverten.
- Bárcsak látnád magad, ahogy én látlak. Gerard, én...szeretlek. - ölelte még szorosabban Frank. Gerard lelkét szaggatta ez a vallomás. Őszinte volt és a szíve legmélyéig hatolt.
- Szeretlek.- jelentette ki Frank újra és Gerard képtelen volt bármit szólni erre. Lefagyott.
Egy kis ideig azt hitte, elfelejtheti, ami történt és történik vele, de nem volt képes rá. Azt érezte, lesz ereje és el tudja majd rejteni az egész szörnyűséget, de a sebek menthetetlenül felszakadtak és minden fájdalmukat magukkal hozva nehezedtek Gerardra. A könnyeknek nem tudott parancsolni, megjelentek és kiapadhatatlan folyamként gyűltek a fiú szemében, aztán leperegtek arcán. Erős akart lenni, de előtört belőle a sírás. Frank döbbenten hajolt az arcához.
- Valami rosszat mondtam?
Gerard nem tudott azonnal felelni. Rázta a zokogás egész testében. Érthetetlen viselkedése felzaklatta Franket.
- Megijesztesz. - motyogta Frank és a lámpák fényében haloványnak tűnt az arca, tompának a szeme lángja.
Hosszú, kínkeserves másodpercek teltek el, mire Gerard megnyugodott annyira, hogy beszélni tudjon. Fogalma sem volt, mit fog szólni Frank, de őt már összepréselte belülről ez a rettenetes titok, amit nem bírt tovább hordozni.
- Az előbb...Nem először csináltam...- nyögte ki a könnyeit törölgetve.
- Igazán? - hökkent meg Frank, mire Gerard fáradtan biccentett.
- Az apám...ő mutatta, hogyan kell...Én...vele voltam először...- vallotta be Gerard. Megkönnyebbült, hogy ezt kimondta. De Frank arckifejezése, a megdöbbent némasága hegyként csúcsosodott felé. Gerard úgy érezte, a szégyen ezer fokon, elevenen égeti el.
*****
A kimondott szónak súlya van. Az felelősség. Ezt jól tudta Gerard is. És azzal is tisztában volt, hogy ha elmondja, már soha semmi nem lesz ugyanaz. Az egészet ahhoz tudta volna hasonlítani, mint amikor magasba tart egy mindennel tele zsákot és az egyszer csak a lezuhan, szétszakad és a dolgok mind kiesnek belőle. A kijelentése annyira durva volt, hogy Frank szóhoz sem jutott. Miután felöltözött, csak ült Gerard mellett a széken és tűnődött a semmibe.
- Annyira szégyellem magam. Egy állat vagyok, amiért arra kértelek, hogy érints meg. Azt csináltam veled, amit az apád.- mondta végül a könnyeivel küszködve.
- Nem, a két dolog teljesen más. A mai nap tökéletes volt. Azért tettem, mert én is erre vágytam. Hogy megérintselek, hogy minél közelebb tudjalak magamhoz. Hidd el! És ne érezd rosszul magad. - szólt közbe gyorsan Gerard, mert nem akarta, hogy Frank kellemetlenül érezze magát. A fiú szemlátomást nem hitt neki, arcán szkeptikus grimasz jelent meg. Voltak kérdései, de nem merte feltenni, ezért Gerard szólalt meg.
- Apa mindig is furcsa ember volt. Magának való, nehéz természetű, önfejű, írányító alkat. Anyát és minket is a zsarnoksága alá vont Mikey-val. Nem játszhattunk a többi gyerekkel az utcából, nem hívhattunk meg senkit sem magunkhoz, csak azt tehettük, amit ő parancsolt. Ha nem így történt, büntetésre számíthattunk. Nem állt távol tőle a brutalitás, gyakran emelt ránk kezet. A ház falain belül félelmet és zavart keltő volt a jelenléte, hiszen egyik percben még ütött minket, a másikban pedig a szentírásból idézett. És ha kiléptünk az utcára, maga volt a megtestesült jóság, aki minden idejét a templomban tölti. Nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött az egész, egyszer csak más lett minden. Máshogy nézett rám és máshogy nyúlt hozzám. Ha anya és Mikey aludni tértek, ő bejött a szobába, azt mondta, egy jó fiúnak kötelessége engedelmesnek lenni. Zsarolt és fenyegetőzött.
- És arra is kényszerített?- tudakolta reszkető hangon Frank, remélve hogy Gerard érti, mit akart kérdezni.
- Akkor még nem, de sok minden mást meg kellett tennem, ami jóval több volt az apa-fia kapcsolatnál. Azt mondta, anyának és az öcsémnek baja esik, ha nem csinálom, amit kér. Kicsi voltam még, tartottam tőle, nem akartam anyát és Mikey-t bajba sodorni. Évek teltek el így. Közben anya súlyosan depressziós, majd később öngyilkos lett. Életem legnagyobb tragédiája volt őt elveszíteni. Mikey találta meg, ő összeomlott és elkerült a háztól. Ketten maradtunk apával, aki még jobban a vallásba merült, ott hagyta a munkahelyét, egyre inkább inni kezdett és gyűjtögetni. Valójában a pokoljárás csak ekkor kezdődött meg igazán. Most már nem volt senki, aki miatt rejtőzködnie kellett, akkor és azt csinált velem, amit csak akart. Tizenöt éves voltam, mikor egy éjjel ténylegesen erőszakot vett rajtam. Anya halála után, az volt a második legrosszabb nap az életemben. Kiíratott az iskolából, amit ugyan gyűlöltem, de így, hogy már nem kellett bejárnom, egyedüllétre kötelezett, mert elvágott minden utat, ami egy normálisabb élethez fűzhetett volna. Amíg téged nem ismertelek, egész álló nap a házban voltam és rettegve vártam, hogy apa megérkezzen. Most, hogy már itt vagy, azt érzem, hogy semmi sem lehet olyan szörnyű, hogy általad erősebbé váltam és mindent kibírok, ha kell...
Gerard elmerengve ült és könnyes szemeivel az este homályába vesző város képét nézte. Üres focipálya, néptelen lelátó, fenyőfák, autóút, házak. És ott mindennek a legvégén, a mélyben, az élete.
- Nem olyan szörnyű? Gerard, ez annál sokkal borzasztóbb! Az apád maga a megtestesült gonosz! Nem tudom, hogy vagy képes ott élni és elviselni ezt. - hadarta megtörten Frank, de Gerard csak vállat vont.
- Nem tudom, mit tehetnék...
Elfogadó volt a hangja. Néhanapján gondolt arra, hogy mindent a háta mögött hagy és újra kezdi, innen távol. De a bátorságot mindig felváltotta a beletörődés. Sokszor úgy érezte, egy olyan csapdában vergődik, ahonnan nem fog tudni kijutni sohasem. Az apja rá gyakorolt nyomása mindennél erősebb volt.
- Nem maradhatsz vele! - csóválta a fejét felháborodva Frank.
- Nincs hova mennem.- mondta erre Gerard.
- Majd megoldjuk. Én segítek. - vágta rá Frank elszántan.
Ekkor a templom harangja elütötte a tíz órát. Gerardban felcsapott a félelem. Az apja valószínűleg hamarosan hazaér, nem akarta, hogy ne találja otthon.
- Haza kell indulnom, de köszönök, mindent. - küldött Frank felé egy hálatelt pillantást és egy fáradt mosolyt.
- Kérlek, vigyázz magadra. - követte szemeivel a lépteit Frank, ahogy a fiú elindult a széksorok mentén a kerítésen lévő résig, ahol aztán kijuthat.
Gerard szemébe könnyeket csalt a törődése.
- Úgy lesz! - bólogatott.
- És ne felejtsd el, hogy szeretlek! - hallotta még Frank kiáltását. Megállt és visszafordult.
- Én is szeretlek. És nagyon! - kiabált vissza.
Már hamarabb ki szerette volna mondani, de így alakult. Lehet, hogy ez volt a legmegfelelőbb alkalom. És Frank megérdemelte mindenből a legjobbat.
Frank egy pillanatra boldognak tűnt a hallottaktól, de utána ismét eluralkodott rajta az aggodalom. Gerard sajnálta, hogy nehéz perceket okozott neki, nem akarta ezt.
- Szeretlek Frank. - mondta még egyszer, csak úgy halkan, szinte magában, aztán láthatatlanná vált az őt körülvevő estében.
*****
A két nő 40-50 év közöttinek tűnt. Az egyik barna hajú szemüveges, szigorú arcú. A másik haja vöröses színű, ő kicsivel barátságosabbnak látszott. Jól szituáltak voltak, pasztell színű ruhákban, mindkettőnél terjedelmes táska. Gerard megrökönyödve szobrozott a kerítésnél, ahol feltűntek és nézelődtek, pusmogtak.
- És az édesapád, hol van ilyenkor? - kérdezte a barna, szemüveges nő és mindenáron igyekezett belátni a fiú háta mögött lévő házba. Persze sikertelenül. Ott csak a sötétség fogadta.
- Talán a templomban, ha éppen nem dolgozik. - válaszolta szemlesütve Gerard.
A másik nő komor, hitetlenkedő ábrázattal bólintott.
- Tehát van munkahelye. És hol?
A fiú riadtan rázta meg a fejét.
- Nem tudom. Mindig máshol.
A két asszony összenézett. Gerard nem tudta megsaccolni, éppen mire gondolhatnak.
- Mindenképpen beszélnünk kell vele, fontos ügyben. Ez itt az elérhetőségem. Add át neki, ha megérkezett. Amint tud, hívjon fel. - nyújtott át neki a barna hajú egy névjegykártyát.
Gerard biccentett.
- Rendben.
- Minél előbb jelentkezzen, mert ami miatt kerestük, nem tűr halasztást. - ismételte meg az előbb mondottakat a vörös hajú nő is és az ő arca sem volt már olyan kedves. Gerard megborzongott.
- Telefonálni fog. - süllyesztette el a zsebébe a névjegykártyát.
A két nő elégedetten helyeselt.
- Akkor a viszontlátásra.
- Viszontlátásra.- búcsúzott Gerard, majd miután nők átmentek az út túloldalára és eltűntek a következő kanyarban, ő is a ház felé indult.
- Kik voltak azok és mit akartak? - mordult rá az apja, aki az ajtó mögül szemlélte a történéseket. Gerard válasz helyett oda adta neki a névjegyet.
A férfi érdektelenül forgatta a kezében a papírt.
- Shelley Gail Thomas, előadó. - olvasta félhangosan.
- Szerinted miről akarnak veled beszélgetni? - kérdezte Gerard.
A férfi összegyűrte a névjegyet és az asztalon lévő újsághalom tetejére hajította.
- Biztos a múltkori két öreg némber árulkodott, akik felőled faggatóztak. Hogy gyűlölöm az ilyeneket! Remélem, befejezik az utánam való nyomozást, mert a végén vér fog folyni. - mondta haragosan.
Gerard tudta, az apja nem beszél a levegőbe, ettől a félelem cikázott át rajta.
- Nem is hívod fel őket? - érdeklődött óvatosan.
- Persze, hogy nem! Nem érdekel mit akarnak! Ha mégegyszer zaklatnak, feljelentem őket. Nekem is vannak jogaim, a rohadt életbe! Hülye kurvák. - legyintett az apja és a konyhába vonult, ahonnan Gerard már hallotta is a sörösdobozok ismerős koccanását.

folytatása következik...