MOCSOK /FRERARD/ pt. II.

Újabb elázások, össze-vissza futkosás, ügyintézés, új tornacipő és egy farmermellény (régi vágyam volt). A pasim tegnap egy gyökér volt megint, ennek ellenére én ma a kedvenc kajáját fogom neki megfőzni és hát hajnalban jutott eszembe, hogy egy hozzávalót meg elfelejtettem. Így már kora reggel mentem én is vásárolni, mint a mamik, mikor akció van, csak a banyatank hiányzott :D
Hát kb. ennyi történt a héten. Anyámmal telefonon beszélünk,nagyon-nagyon fura ez a felállás most, de ideiglenesen kénytelen vagyok belerázódni.
Itt az új rész, köszönöm a kommenteket <3

II. Anthem of the lonely

Right now
Never want to leave this place
And right now see it in a different way
So right now even if you take me on

I'll stand, the lonely
Stand, the lonely

Frank meggyújtott egy gyufát és a földön heverő papírkupachoz tartotta. Narancsos-sárgás tűz csapott fel a sötét éjszakában. Gerard megigézve nézte a színek kavalkádját.
- Én a tűzben hiszek. Az erejében. - árulta el Frank, szintén elvarázsolva a fényár erőteljességétől.
Gerard erre nem mondott semmit, zsebre dugott kézzel állva figyelte a tűz gyors terjedését, ahogy elemészti a halomba rakott papírokat és nem marad a helyén, csak szürke hamu.
- Egy ilyen kis láng, ha táplálják, hatalmas, mindent elpusztító tűzzé tud válni, aminek az útjába nem állhat semmi. Elsöpör és megszűntet mindent. - folytatta Frank.
Gerard továbbra sem fűzött hozzá semmit a dologhoz. Frank újabb száraz papírokat és apróbb faágakat rakott a tűzre, mire az még nagyobb erőre kapva lobogott tovább.
- Ugye milyen vakító? - kérdezte lelkesen a fiú és ezzel a kérdéssel akaratlanul felidézett Gerardban egy fájdalmas atrocitást az iskola falain belülről.
- Hogy nézel ki? Egyáltalán, miféle szerzet vagy te? - röhögtek az arcába és egy sportoló fiú öngyújtójának fénye lobbant előtte.
- Tisztára, mint egy kibaszott vámpír. - kiáltotta nevetve egy másik fiú.
- A vámpírok félnek a tűztől? - kíváncsiskodott egy harmadik, miközben kicsavarva Gerard karjait, még inkább az arcába tolták az öngyújtót.
- Tudja a franc, a világosságtól biztos félnek.- vágta rá az egyik sportoló, majd öngyújtóját elrakva, ököl csapódott Gerard arcába és mindent elöntött a vér.
- Gerard...- Frank odalépett hozzá és érdeklődve nézett rá.
- Nem vagyok vámpír. - jelentette ki Gerard dacosan, még mindig az emlékek hatása alatt.
- Hát persze, hogy nem. - helyeselt értetlenül Frank.
- Az iskolában mindig azt mondták, hogy vámpír vagyok.- magyarázta Gerard.
- Ott egy csomó durva dolgot mondanak rám is. Aztán a mosdóban, vagy a tornaöltözőben el is kapnak. Az iskola egy mocsok hely. Mindennek a legalja. A szörnyetegek gyűjtőhelye. Sokszor azt képzelem, hogy ugyanúgy felgyújtom, mint ezt a kupac papírt. A benne lévőkkel együtt. - Frank tekintete elködösült, ahogy előbb a tűzre, majd Gerardra pillantott. Gerard számára ismerős volt a gyűlölete, hiszen ő is ezt érezte, amíg az intézmény padjait koptatta. Megbámulták, suttogtak a háta mögött, verbálisan és tettleg is bántalmazták. Megtehették, ő sosem nem ütött vissza.
- Te nagyon vonzódsz a tűzhöz.- állapította meg.
- A tűz gyönyörű. És enyhíti a magányomat. Mert amúgy nincs senkim. - mondta lehangoltan Frank.
- De a családod ott van, ugye? - most Gerard érezte illetlennek a kérdezősködést, főleg hogy látta Franket elsápadni és még inkább elszomorodni.
- Csak vitáznak álló nap. Apának van valakije, erre anya most jött rá. Marják egymást és nagy szavakkal dobálóznak, hogy elválnak és külön mennek. A fejem felett döntik el a sorsomat, hogy apával maradok, vagy anyával. Engem meg sem kérdeznek, mit akarok...
- Mit akarsz? - tudakolta Gerard.
- Talán, hogy legyen minden úgy, mint rég. De már semmi sem hidalhatja át a köztük kialakult szakadékot. Hiába mondanám, nem hatná meg őket. Általában meg sem hallanak. - sóhajtotta Frank.
- Ez ismerős. Az apám, tudod...- de Gerard elhallgatott. A teste még viselte a jeleket, amiket apja hagyott rajta. Szégyenkezés lángja borította el és inkább csendben maradt. Frank észlelte a csendet és nem is kérdezett.
- A nagybátyám legalább támogatott, de már nem lehet itt. Csak a tűz maradt. Ő a barátom. Ahogy talán te is az lehetnél. - helyeselt.
Gerard arca forró lett, és nem csak az előtt ropogó lángoktól.
- Szeretnéd, ha a barátod lennék? - kérdezte megilletődve.
Még sohasem voltak barátai. Apja nem tette lehetővé, hogy bárkivel is érintkezzen, az iskolában nem fogadták el. Egyedül az öccse, Mikey volt ott neki, vele osztott meg mindent és az édesanyjával. Ők megértették. De aztán messze kerültek tőle. Az anyja a mennyekbe, Mikey pedig az ország túlsó felébe. Mindketten elérhetetlenné váltak számára.
- Nagyon. - ismerte el Frank.
Reménykedő mosolya csodaszép volt Gerard számára. És még sosem hallott ilyen kedves kérést senkitől sem.
- Jó. Én a barátod leszek. - ígérte és abban a pillanatban egészen boldognak érezte magát.
*****
A templomban ülők egy emberként fordultak hátra, ahogy Gerard az apjával belépett. Elkéstek, már javában zajlott a mise, de nem ez volt a legfőbb oka, hogy az összes szempár rájuk szegeződött. Minden ott lévőn érződött a viszolygás és lekicsinylés irántuk. Gerard úgy érezte, a tekintetük kíméletlenül felhasogatja őt, cafatokban letépi róla a sötét színű öltönyt, amit felvett. Apja felé ugyanúgy záporoztak ezek a negatív érzelmek, de őt nem zavarta, amint a templom kapuján belépett, máris átadta magát az áhítatnak, nem törődve azzal, hogy a pokolba kívánják őket.
Ideges morajlás fogadta, ahogy gyorsan helyet foglaltak az egyik üresen álló padban. Apja elővette a bibliát és rögtön bekapcsolódott a mise menetébe. Gerard szemei végigsiklottak az előttük lévő padokon. Csupa ismerős arc volt ott, akik még mindig őt nézték. Sportolók és pom-pom lányok az iskolából, akik szépen felöltözve, szorosan egymás mellett ülve, félhangosan beszéltek.
- Nézzétek az elcseszett vámpírt, hogy előmerészkedett a koporsójából...
- Szóljunk neki, hogy még nincs éjfél...
- Inkább egy fából készült karó kéne a szívébe...
Majd halk, gúnyos nevetések követték a sugdolózásokat.
Gerard ledermedve hallgatta őket. Fekete hajtincsei alól szemei egy pontra, a fából készült pad mintáira szegeződtek. Az arca piros volt, a tekintete elhomályosult.
Apja durván oldalba lökte.
- Koncentrálj az atya szavaira!
Gerard révetegen bólintott, de még mindig hallotta a rosszindulatú megjegyzéseket, amiket volt iskolatársai intéztek hozzá és ezek visszhangoztak benne egészen az istentisztelet végéig.
A szertartás végeztével, amikor mindenki elment és kiürült a templom, apja még ott maradt imádkozni és beszélni a tiszteletessel, így Gerard jobbnak látta, ha magára hagyja. Kisétált a kápolna elé és figyelte, ahogy a városka lakói autójukba ülve, vagy csak gyalogosan elhagyják a környéket. Hideg tavaszi vasárnap volt, a fákat, bokrokat erőszakosan rázta a gyakran feltámadó szél. Gerard tanácstalanul állt a régi templom tövében és fogalma sem volt, meddig kell majd apjára várnia. A nemrég még csúfolódó diákok lassan tovatűntek és hétvégi kietlen nyugalom szállt a környékre.
- Láttalak és intettem neked, de nagyon belemerültél az imába. - hallotta meg ekkor Frank hangját és összerezzent a meglepetéstől. A fiú akkor már ott volt vele szemben, kedvesen mosolygott, az eddig jobbára sápadt arca, most egészségesen rózsaszínű volt. Fekete öltönyt viselt,fekete nyakkendőt és fehér inget, ami nagyon jól illett szintén fekete, kócosan álló hajához. Gerard úgy érezte, ő is elpirult és szédülni kezdett kicsit. Igazság szerint, egyáltalán nem látta Franket, talán azért mert figyelmét elvonták a tőle nem messze ülők gonosz szavai. És persze apja is rajta tartotta a szemét, biztosan észre vette volna, ha tekintete másfelé kalandozik.
- Bocsáss meg. - dadogta, de Frank nem tűnt megbántottnak.
- Igazán elegáns vagy ma, Gerard...- ítélte meg és szemei lassan vonultak végig a fiún, meghatározhatatlan gondolatokkal elidőzve az arcán. Gerard zavarba esett és persze nem gondolta ezt, számára inkább Frank volt jó megjelenésű.
- Te is. - mondta gyorsan és alig hallhatóan. Mire Frank hitetlenkedő mosollyal csóválta a fejét.
- Pedig nem szeretem ezeket a ruhákat, de anya ragaszkodik ahhoz, hogy így öltözzek fel, ha istentiszteletre megyünk. Bár az is igaz, hogy nem járunk túl gyakran. - vallotta be.
- Mi általában minden vasárnap itt vagyunk és hétköznap is sokszor. Apa még egyedül is eljön. Most is itt van még bent.- mesélte Gerard.
- Anya szerint az új tiszteletes nagyon jól prédikál. Én nem értek hozzá, de a templom belülről tényleg szép. Van benne valami szemet gyönyörködtető.
Frank őszinte áradozása a templomról meglepte Gerardot.Ő soha nem figyelte az épület adottságait. De lehet, hogy csak azért, mert túlságosan gyakran voltak itt és elfelejtett rácsodálkozni ezekre a tényekre.
- Minden templom szép szerintem.- jelentette ki végül.
- Lehet...- helyeselt Frank.
Ekkor autóduda türelmetlen hangja hasított bele a csendbe. Frank a hangok irányába nézett.
- Ez anya lesz, mennem kell. Viszont ha legközelebb találkozunk, elviszlek valahova. - ajánlotta és ismét megjelent arcán az a játékos mosoly, ami magával ragadta Gerardot.
- Tényleg?- kérdezett vissza.
- Majd meglátod.- és Frank már anyja autója felé sietett. A középkorú nő bizalmatlanul tekintgetett ki a jármű ablakán és amint a fia beszállt mellé, jól hallhatóan letámadta.
- Mi a fenét beszélgettetek? Arról volt szó,hogy oda adod neki Dave bácsikád ruháit, és ennyi. Egyáltalán nem kell vele kedvesnek lenni és barátkozni. Ő más, mint mi. - korholta a fiát az asszony felháborodva. Frank igyekezett csitítani, miközben gondterheltség felhői vonták ismét sápadttá az arcvonásait.
- Anya, most miért vagy ilyen?
De a nő válasz helyett, csak mondta a magáét.
- Nem akarom, hogy még egyszer szóba állj vele, Frank. Az a fiú beteg, nem akarom, hogy téged is megbetegítsen!
Gerard meghökkenve bámult a távolodó gépjármű után és hirtelen nem  is igazán értette, miért tartja Frank anyja- és valószínűleg az egész kisváros-őt betegnek. A szomorúság dermesztő ujjai suhantak végig rajta vegyülve az értetlenséggel. Anyja és öccse hiánya ismét marcangolni kezdte, úgy, ahogy az átlagos élet és család utáni vágy. Emlékezett még anyja mosolyára, őszintén ragyogó szemeire, az ölelésére és az illatára. És arra, hogyan tűnt ez el egyik percről a másikra azzal a végső, drasztikus döntéssel. Reggel még velük volt, még ott ült az asztalnál a reggeli felett. Délután pedig minden darabjaira tört az életükben. És Mikey ezt nem tudta feldolgozni, ő összeomlott, Gerard sem tudta megmenteni. Mikor öccse kórházba, majd rokonokhoz került, Gerard utolsó, a családra emlékeztető képe is elveszett. Helyette ott maradt a kilátástalanság, apja gyűjtögető szenvedélye és vakbuzgó vallásossága, a napról-napra való keserves kínlódás és a normál élettől való mindinkább eltávolodás. Ezt látta minden itt élő és talán Frank édesanyjának igaza volt. Ő tényleg nem egészséges. Mint ahogyan körülötte semmi sem az.
- Miért rohantál ki úgy a templomból? - förmedt rá barátságtalanul az apja, amikor mellé ért.
Gerard hevesen tiltakozott.
- Nem rohantam ki.
- Én másképp láttam. Ráadásul, egész mise alatt azzal a pár senkiházival törődtél, akik ott sutyorogtak és viccelődtek. Ennyire felkavar, a mondanivalójuk? Vagy félsz tőlük? - szegezte neki a kérdéseit provokálóan apja.
- Nem!- vágta rá erőtlenül Gerard, de apja átlátott rajta.
- Persze, azért tűntél el olyan gyorsan...- gúnyolódott.
Gerard vállat vont.
- Csak azt hittem, egyedül akarsz lenni.- mondta, de apja nem hitt neki.
- Szerintem neked is lett volna meggyónni valód jócskán.-  jegyezte meg, majd komótosan elindult a templomtól kifelé vezető kőkockákon. Gerard pedig szótlanul ment utána.
*****
Az iskolai sportcsarnok narancssárga székeivel, gondosan ápolt zöld gyepével, elárvultan állt az este sötétjében. Mennyivel másabban festett most, mint fényes nappal, mikor is nyüzsgés töltötte meg és tele volt diákokkal, tanárral.
Mikor még iskolába járt, Gerard gyűlölte a testnevelést, mert mindennél nagyobb megaláztatások érték, hiszen nem csak a sportolók, hanem a tornatanár céltáblájává is vált. Ez itt így működött, aki kicsit is gyengébb volt, aki nem bírta a gyűrődést, aki elbukott, azt máris kegyetlen jelzőkkel illették és nevetéssel "jutalmazták".
- Nem vagy életrevaló! Egy selejt vagy! Takarodj a kispadra! - üvöltötte az arcába a tornatanár és szavait kitörő lelkesedés követte a sportolók részéről. Megszégyenítve sántikált a pad felé, a lába sajgott minden lépésnél és tiszta vér volt a térde. Izzadtság csorgott végig a hátán, a futópálya haragos barnás színe pedig még könnyein keresztül is marta a szemét.
Frank felgyalogolt a lépcsőkön és helyet foglalt a legfelső sorban, ahonnan mindent be lehetett látni. Gerard leült közvetlenül mellé és megborzongott, a fiú közelségétől. Frank karja az övéhez nyomódott, amitől azonnal melege lett és rá sem mert nézni.

- A sportpálya...Fura, hogy nappal a legutálatosabb hely számomra, a tornatanár és a sportolók miatt, este viszont a legnagyobb nyugalmat adja, amit csak lehet. - mondta egy nagy sóhajjal Frank.
- Gyakran jársz ide? - kérdezte Gerard.
- Igen, ha egyedül akarok lenni, mert túl sok a szüleim veszekedése és nem hallom a saját gondolataimat. Mostanában sajnos egyre több az ilyen eset. - válaszolta Frank lehangoltan.
- Sajnálom. - mondta erre Gerard.
- Én meg azt sajnálom, amit az anyám mondott. Gondolom, minden szót hallottál. Ne törődj vele. Felszínes, mint a többiek a városban. - magyarázta Frank.
- Emiatt valóban azt hittem, nem jössz többet. - ingatta a fejét Gerard.
Frank elszánt arccal közbevágott.
- Én mindig jövök, mondhat akárki, akármit.
- És nem tartasz betegnek? - pillantott a fiúra óvatosan Gerard. Igazság szerint, szíven ütötte, amit Frank anyjától hallott és bár hozzászokhatott volna a környezetében élők véleményéhez, sosem volt jó szembesülnie az ilyesmivel.
- Az itteniek szerint mindenki beteg, aki nem ugyanolyan, mint ők. Én különlegesnek tartalak.- árulta el Frank.
Gerard az álmélkodás és öröm mellett, keserűséget érzett, hiszen ha apja tettei jutottak eszébe, igazat adott Frank anyjának. Csakugyan betegnek gondolta magát akkor. És visszataszítóan, undorítóan mocskosnak.
- Egyáltalán nem vagyok különleges. - tiltakozott.
- De az vagy és meg akarlak ismerni. Azt hiszem, már akkor ezt szerettem volna, mikor mellettem ültél az igazgató irodája előtt.
Ahogy Frank beszélt hozzá és ahogy ránézett, Gerard szemeit könnyek homályosították el. Ambivalens volt, hogy valaki ilyesmiket állítson és mondjon neki, anélkül hogy bármit is tudna valójában róla. Ugyanakkor azt is gondolta, hogy sokkal jobb, ha Frank nem szerez tudomást behatóbban az ő életéről.
- És a szüleid? - érdeklődött.
Frank megnyugtatta.
- Apámat az új barátnőjén kívül senki sem érdekli, anyát meg bízd rám! Azon a novemberi napon eltűntél előlem, de most már nem fogom hagyni, hogy ez újra megtörténjen.
Gerard bólogatott, de egy csődtömegnek érezte magát és még mindig elég nehezen hitte el, hogy valaki csak úgy vele akart lenni.
*****
- Miért halt meg anya?
Gerard félénk és váratlan kérdése annyira meglepte az apját, hogy majdnem kiejtette a kezében tartott bibliát. A petróleumlámpa alig adott világosságot, de így is lehetett látni rajta a zaklatottságot.
- Már vagy százszor elmondtam, miért. Azért mert gyenge volt és nem tudott megbirkózni az élet nehézségeivel, hiába volt ott vele az Isten, ő gyáván a könnyebb utat választotta. - felelte végül nyugalmat erőltetve magára.
Gerard tizenkét éves kora óta hallgatta ezt a történetet. Az apja csakis anyját hibáztatta és igazából nem sokat bánkódott a halála után. Mint ahogy az sem szomorította el túlzottan, hogy Mikey elkerült tőlük. A tragédia után pár héttel az asszony összes személyes holmiját elpakolta, mintha a nő soha nem is létezett volna és ugyanígy tett Mikey játékaival, ruháival is.
- És Mikey mikor jön vissza hozzánk? - kérdezte Gerard.
Apja jóval dühösebben pillantott fel a könyvből, mint az előbb.
- Mi ez a kérdezz-felelek?! Mikey-nak nagyszerű helye van anyád rokonainál, Utah-ban, felesleges lenne felzaklatni és újra ezek közé a falak közé kényszeríteni. Ne feledd el,ő talált rá anyádra és ez örökké az emlékezetébe vésődött.
- Öt éve szinte alig hallottunk felőle. Egyik levelemre sem válaszolt. Felhívhatnánk, hogy jól van e. Apa, neked nem hiányzik Mikey? - Gerard tehetetlenséget és elkeseredettséget érzett. Minden éjjel, lefekvés előtt az anyjára gondolt, aztán az öccsére. Volt néhány emlékképe arról, hogyan játszottak együtt az udvaron még kisebb korukban Mikey, meg ő. Ezek mindig megmelegítették belülről, de aztán rá kellett döbbennie, évek teltek el, hogy utoljára látta a testvérét.
De apja nem osztotta a meglátását. Idegesen csattant fel, amitől Gerard ijedten összerezzent.
- Most már aztán elég! Mikey nem fog visszajönni soha! Mert én nem akarom! Hiábavaló reménykedések helyett,inkább szedd össze magad, mert túlzottan hasonlítasz az anyádra. Te is olyan ostoba módon sebezhető vagy és nem bírsz szembe nézni a valósággal! Pedig jobban tennéd!
Homályos, pislákoló gyertyalánggal világosabbá tett, piszkosan kaotikus szobák, telis-tele dobozokkal, régi bútorokkal, használhatatlan tárgyakkal. A hulladéközön az udvaron is tovább hömpölygött, rágcsálók húzták meg magukat közötte. Ez lenne a realitás?
Gerard képtelen volt elfogadni ezt a sorsot, és azt, hogy a testvére nélkül kell élnie a napjait. Mikey az egyetlen, aki az anyjából maradt még számára, szüksége lett volna rá és úgy érezte, sok-sok mérfölddel arrébb, talán az öccse is így gondolta.
- Ne önámításba és álomvilágba menekülj. Ehelyett gyakorolj önkritikát! - parancsolta a férfi szigorúan.
Gerard biccentett és végigfeküdt az ágynemű nélküli matracon. Csak bámult a fal felé és lángolt a szeme a bánat könnyeitől. Eltelt pár perc, mikor is apja árnyéka jól felismerhetően megjelent mögötte. Baljós volt és nyomasztó.
- Talán, ha jól  viselkedsz, írhatunk egy újabb levelet az öcsédnek, bár szerintem nem fog rá válaszolni...- motyogta a férfi.
- Köszönöm, apa.- hálálkodott a fiú és kiszáradt torokkal, hevesen dobogó szívvel várta apja további reakciót. Nyirkos ujjak siklottak végig a vállánál, láthatatlan, de Gerard számára szinte rikító, örök nyomot hagyva. A gyomra kavarogni kezdett, ahogy apja elsimította a haját a nyakából.
- De előtte gyere be a szobámba.
*****
A hajnalt nem lehetett feltartóztatni, az aranyló és narancsos fényeket nem foglalkoztatta, hogy egy gazdag házba, vagy egy romhalmaz falai és függönytelen ablakai közé kell beférkőzniük. Színük elterült mindenütt, világosságot csinált a bútor és dobozhegyeken túlra. Mintha minden rendben lenne.
Gerard már ébren volt, csak a reggelt, az álmosan tompa napfelkeltét várta, hogy végre ne legyen sötét mindenütt. Az apja elment a hajnali misére, azóta nem hallott róla. És arra sem emlékezett, mikor jött vissza a penészes sarokba, a saját matracára. Talán már éjfél is elmúlt. Fogalma sem volt semmiről. Felült a matracon és meglátta a félig üres italos üveget maga mellett, apja adta neki tegnap este. Amolyan jutalomféle, amiből innia kellett "előtte" és "utána" is. Nem szerette az alkohol ízét, égette a torkát, émelygett tőle és fájt a gyomra, a feje. De ittasan legalább minden kicsit jobbnak tűnt. Irtózva pillantott az üvegre, aztán a tőle nem messze, falnak támasztott, repedt tükörre. Elhűlve szemezett saját képmásával. Rémisztően falfehér volt, a haja kócosan és rendezetlenül állt, karikás szemeiben, megtört arcvonásaiban a fáradtság mutatkozott. A nyakán néhány lilás-vöröses ujj és harapásnyom látszott egyértelműsítve mindent, ami történt és ahogy ezt Gerard realizálta, elkapta a hányinger. Az útjába kerülő kartondobozokat, háztartási és egyéb eszközöket kerülgetve rohant a mosdóba és borult köhögve a WC csészére. Majd miután a saját nyálát és az éjszaka folyamán elfogyasztott italt kiadta magából, hangosan zokogva hevert a piszkos padlóra.

folytatása következik...