MOCSOK /FRERARD/ pt. I.

Áh, napok óta esik az eső, unom. És a fogam is fáj persze.
Hát elhoztam a sztorim eső részét. A Wattpadra és az Archive of our own-ra már felraktam és hát akkor már a blog se maradjon ki (hogy az ide véletlenül cseppenő, mindenféle pornóoldalakról kattintó delikvensek is elégedettek legyenek hihihi).
Néhány szót úgy az egészről:
- BETEG SZTORI-csupa nagy betűvel, mindenki saját felelősségére olvassa, thx
- Nem tudom, miért írtam meg, komolyan *-*
- Frerard-Frank Iero/Gerard Way (sorry, not sorry, ez van)
- 5-6 fejezetesre tervezem
- +16, +18, erőszak, trágár beszéd, vallási fanatizmus,családi drámák, mentális betegségek, családon belüli erőszak, iskolai bántalmazás, alkohol, némi szex, vér és egyéb nyalánkságok
- Teljesen rá voltam kattanva, értsd, hogy kb. az összes létező szabadidőben ezt írtam, ha nem írtam, akkor agyaltam a cselekményen (legyen akár hajnali fél 4, vagy éjszaka 11), ennek ellenére néha béna lett
- Nem tetszik a címe, de nem találtam jobbat neki és azt hiszem, ez tükrözi hűen az egész történetet
- Bár vannak benne bibliai idézetek, nem akarok senkit sem megtéríteni, én magam sem részesültem vallásos neveltetésben (még csak meg sem vagyok keresztelve)
- Van némi valóságalapja, de nyugalom, engem NEM ért családon belüli abúzus, csak ismertem olyat, akit igen

Ha még ezek után is van kedved olvasni, akkor hajrá!!!

I. Nobody praying for me

I'm a whisper lost upon wind
I'm the ember that'll burn you down
I'm the water that'll drown you
I'm a star that's just a black hole now
I'm a terrifying danger
I'm a fruit decaying on the ground
I'm a swallower of anger
I'm the tree that falls that makes no sound
I make no sound
Gerard hihetetlennek vélte, de hangokat hallott. Lépteket, amik egész biztosan nem az apja lépéseinek neszei, nem voltak magabiztosak és céltudatosak. Ezek a lépések egy idegentől származtak, túl tétovák és félénkek voltak. Ahogy ezt Gerard felfogta, a szemei felnyitódtak és másodpercekig csak a sötétségbe bámultak. Ki lehet az és mit akar? Már elmúlt nyolc óra is, esti feketeség szállta meg a környéket, különösen ezt a házat, ahol áram sem volt. Itt már egész korán besötétedett, nehézkes volt a tájékozódás, még számára is, hát még egy ismeretlennek. Még a végén valami baleset éri, kint minden tele volt dobozokkal, szerszámokkal, bútorokkal, konyhai berendezésekkel,na meg szeméttel, amit az apja hordott össze az évek során, így az udvar és a kert lassan egy nagy hulladékhalmazzá vált, ami felfalta az épületet és őket is. Ennek a közepében, mondhatni a gyomrában éltek ők. Vagyis, hogy éltek, inkább vegetáltak. Léteztek, mindentől és mindenkitől távol,a peremre kitaszítva. Gerard ezért is csodálkozott most el, hogy valaki erre tévedt és minden viszolygását legyűrve bemerészkedett a kietlen és kísérteties portára, amiről a legtöbben azt hitték, hogy lakatlan.
A léptek nem szűntek, kitartóan közeledtek és Gerard nem akarta megvárni, míg egész közelivé válnak. Felpattant a matracról és a vaksötétben botladozva igyekezett a ház ajtaja felé.

- Van itt valaki? - kérdő és kicsit megszeppent hangok ütötték meg Gerard fülét és egy árnyat látott kirajzolódni a bejárati ajtó piszkos üvegén keresztül. Félelme szorongásba csapott át és tehetetlenül túrt az ajtó mellett feltorlódott lomokba. Végül, egy szakadt kartondobozra téve megtalálta a még működő elemlámpát. Kevéske fényt adott, ő már ettől is hunyorgott, nem szokott hozzá, de a világossága mellett aztán biztonságosabban jutott ki.
- Elnézést, zavarok? - a hang még mindig reszketett kicsit a félelemtől és a kétségektől. Gerard sem érezte túl jól magát, mert nem tudta, kire számíthat. Nesztelenül húzódott ki az ajtó résén és figyelte, ahogy a hívatlan látogató, a közelébe ér. A szíve a torkában kezdett dobogni, de csak fogta a lámpát és nézett előre.
- Tudom, hogy késő van...én...újság előfizetésekkel foglalkozom...esetleg érdekelné...most jelent meg a különszámunk, rengeteg érdekes cikkel, színes képekkel...
Gerard most már jól látta a váratlanul ide cseppent személyt. Egy fiatal fiú volt. Alacsony, törékeny. Fekete hajtincsei kibukkantak sötét színű pulóverének kapucnija alól. Zavarban volt és félt. Akárcsak ő.
- Jó estét, nem találtam csengőt.- mentegetőzött és az elemlámpa világításának sárgás színeiben jól látszott az arca. Meglepve pislogott, ahogy Gerard. Az arcvonásaira ki volt írva minden. Gerard megszokta és értette is a néma döbbenetet. Ő túlon-túl sápadt és kócos volt, a szemei alatt karikákkal, cserepes ajakkal és szakadt ruhában. Mintha nem is evilági lenne és sokszor ő is ugyanígy vélekedett magáról. De nem tehetett róla, sápadtságát, fehér bőrét az édesanyjától örökölte.
- Nincs csengőnk.- mondta halkan.
- Oké, értem. - a fiú nem vette le róla a szemét, csak bólintott és merően nézett Gerardra.
- Azt hiszem, téged már láttalak. Az iskolában. - jelentette ki nem túl magabiztosan.
Ahogy Gerard is alaposabban szemügyre vette az idegent, neki is ismerősnek tűnt.
Igen,a poklok-pokla. A helyi iskola, azon belül is az igazgatói irodánál lévő széksor, ahol mellette ült. Néhányszor egymásra pillantottak, de meg nem szólaltak. Ő volt a kócos hajú bajkeverő, ahogy Gerard magában elnevezte, ahogy többször végignézett rajta. Bár nem tudhatta, miért van ott, de nem is volt lehetősége ezen gondolkodnia. Az orrából, szájából csordogált mindenfelé a vére, mert a sportolók megint belekötöttek és alaposan helyben hagyták. Az apját várta épp, akit emiatt behívattak.
Az volt az utolsó tanítási nap, amin részt vett. Az a hideg, ködös novemberi délelőtt. Az apja felháborodva ordított az igazgatóval, majd kiíratta Gerardot intézményből, mondván, hogy az iskola nem is kell, mert az élet a legnagyobb tanítómester.
- Igen...- helyeselt elmélázva, a fény halovány játékát figyelve.
- Azon a pocsék napon együtt voltunk az igazgatói iroda előtt. És te nagyon megsérültél...- idézte fel a régmúlt emlékeket a fiú és Gerard gyomra fájni kezdett az idegességtől. Felkavarták az iskolai dolgok, már több hónapja, hogy nem járt be, de máig kísértették a sportolók durva bántalmazásai, az ütések az arcába, ahogy a feje csapódik a lemezszekrénynek, ahogy a földön fekve leköpik és mindenki nevet. És ahogy záporoztak rá gúnynevek, amiket hozzávágtak.
- Emlékszem. De már nem járok oda. - helyeselt és nem tudta leplezni a megvető utálatot az iskola iránt.
A fiú félszegen,de mégis egyetértően elmosolyodott.
- Igen, gondoltam, mert azóta sem láttalak. És szerintem is borzasztó hely az iskola, meg tudlak érteni, hogy már nem jársz be. Én Frank vagyok.- nyújtotta a kezét barátságosan. Gerard egy másodpercig hezitált, majd kezet rázott vele.
- Gerard Way.
Rövidke, kínos csend feszült közéjük, amit Frank tört meg
- Újság előfizetésekkel házalok. Amolyan diákmunka, zsebpénz kiegészítés. Ezen a környéken még sosem jártam és elsőre azt hittem, nem is lakik ebben a házban senki, csak mindenféle holmikat láttam, de fényt vagy mozgolódást nem. - mondta.
- Olyan, mint egy kísértetház, ugye? - Gerard jól tudta, hogy aki csak teheti, még az utca túloldalára is átmegy a házuk előtt.
- Egy kicsit. - mondta Frank halkan.
- Hónapok óta nincs áram a házban. Zseblámpával, gyertyákkal és petróleumlámpával világítunk. - árulta el Gerard.
Frank meghökkent.
- De hát miért?
Gerard, a lába előtt lévő meghatározhatatlan színű lábtörőt kezdte el nézni.
- Apának nincs komoly állása már jó ideje, alkalmi munkákból él és nem tudjuk fizetni a számlákat. Kikapcsolták az áramot, ahogy a fűtést is, úgy egy hónapja. Vizünk még van, de idő kérdése, hogy meddig. Apa szerint, nem szükségesek ezek a javak az élethez. Csak hit kell, semmi más...
Nem akarta kifecsegni ezeket a dolgokat, sokan már így is elmebetegnek tartották az apját és messzire elkerülték őket, de olyan jó volt, végre találkozni és beszélni egy korabelivel, akit ráadásul érdekelt is az élete. Frank szemében kíváncsiság csillant és bár a sajnálat szikrái is, de Gerardot ezt egyáltalán nem érdekelte most. Megszokta, hogy a legtöbben szánják, vagy megvetik.
Frank még jobban elcsodálkozott.
- Valami gyülekezet tagjai vagytok?
- Nem mondanám. Apa egyszerűen csak hívő, mindig is az volt. - Gerard kicsit elvörösödött és tudta, sokkal több ez, mint vallásosság. Apja már-már megszállott volt, akit semmi más nem foglalkoztatott, csak az ima és a templom. A férfi már az ő születése előtt is ilyen volt, az anyja így ismerte meg és ment hozzá. Gerard ebbe született bele, ahogy az öccse, Mikey is. Mindig ott volt köztük, bennük és felettük a vallás. Nem is lett volna ebben semmi kivetnivaló, de apja vallási fanatizmusa idővel mindent elhomályosított, beszivárgott a létük minden egyes momentumába. Nem volt választás, nem lehettek kérdések, mindenre úgyis egy válasz lett volna, csakis a vallás. Apja teljesen elszigetelődött és elzárta a családját is ezzel. Minden kezdett egyre kevésbé beleférni egy normál keretbe. Mindennaposak lettek a veszekedések. Gerard anyja boldogtalan volt, megoldást keresett. De jött az első ütés, aztán a többi és mikor anyja védelmére kelt, Gerard is megtapasztalta, apja brutalitását. Mintha, még mindig érezte volna a pofonokat az arcán, hallotta volna a magába fojtott indulatot, a néma, dühös ordítást, ahogy apja ellökte, ő a konyha asztalnak esett, aztán le a földre. Vékony vércsík futott le az arcán és ő zsibbadtan, könnyes szemekkel figyelte, ahogy alaktalan cseppekben szaporodik a padlón.
Ahogy az anyja, úgy Gerard is annyira akarta, hogy minden átlagos legyen, aztán rádöbbent, hogy náluk soha semmi nem volt olyan, mint egy átlag családban.
- És most hol vannak a szüleid. Vagy a testvéred? - térítette vissza Frank újabb kérdése a valóságba. Akkor már lehet, hogy percek óta állt ott az emlékeibe burkolózva.
Fájdalmat érzett a mellkasában.
- Anya tizenkét éves koromban öngyilkos lett, fejbe lőtte magát az apám fegyverével, az öcsém, Mikey talált rá, ő hívta a mentőket, de már nem tudtak rajta segíteni. A testvérem sokkot kapott, onnantól kezdve nem beszélt, nem evett. Először kórházba került, aztán anya egyik rokonához, távol innen. Évek óta nem tudom, mi lehet vele. De azóta ketten élünk apával. Ő pedig kényszeres gyűjtögetésbe menekült.
Gerard nem is értette, hogy mondhatta ezeket el. A mellkasi fájdalma még kellemetlenebb lett, a szemei, a lelke is égni kezdett.
Frank elsápadt, ez számára is sok volt.
- Ne haragudj,hogy ennyit kérdezősködöm.- a hangja elcsuklott és sajnálkozóan ingatta a fejét.
Gerard elnézően biccentett. Bár már lassan öt év telt el a tragikus eset óta, amikor nagyjából egyszerre veszítette el az anyját és az öccsét, de ez még mindig fájt neki.
- Nem sejthetted.
- És tudok valahogy segíteni? - kérdezte Frank reménykedve. Gerard elmosolyodott, jól esett neki a szinte ismeretlen fiú segítőkészsége, de a helyzete reménytelen volt.
- Senki sem tud segíteni. - sóhajtotta.
- De így borzasztó lehet élni. El sem tudom képzelni. Fogalmam sincs, mit mondjak.- Frank egyik lábáról a másikra állt, és végül persze nem mondott semmit. Ahogy várható volt, nem találta a szavakat.
Hűvös, barátságtalan, kora tavaszi szél süvített végig, haragos robajt varázsolva az oda rakott mindenféle dolgok közé. Gerardot kilelte a hideg. Különösen nyomasztó volt most itt így állni, háta mögött a múlt eseményeivel, egy másik ember értetlen csodálkozását elviselve.
- Későre jár, és nekem mennem kell, nem akartalak zavarni.- tett pár lépést hátra Frank, de nem szüntette meg a szemkontaktust és Gerard ezt egyáltalán nem értette. Egyszerre volt a tekintetében kérdés és szomorúság. Gerardnak tetszett a fiú barna szemének bátorító, meleg csillogása, de ahogy ránézett, azzal összekavarta a gondolatait.
Frank mosolygott és tett egy újabb lépést a ház kijárata felé.
- Nem zavartál. - jelentette ki erre Gerard és szerette volna, ha Frank marad még egy kicsit.
- Eljöhetek még máskor is?- érdeklődött Frank és ezen most Gerard döbbent meg, de szinte azonnal rávágta a választ.
- Hát persze! - és hevesen bólogatott is hozzá.
Frank arcán kósza mosoly futott át.
- Rendben, akkor hamarosan.- intett és alakját lassan elnyelte az esti sötét.
- Hamarosan. - ismételte meg magában Gerard és le merte volna fogadni, hogy soha többet nem látja újra a fiút.
*****
Mindezt meghazudtolva, Frank négy nap múlva ott állt vele szemben. Majdnem ugyanolyan sötét este volt, csak az elemlámpa fénye izzott és Gerard ugyanúgy egyedül volt a házban. Az apja este 9-10-nél hamarabb nem bukkant fel, akkorra végzett a templomi szolgálataival. Gerard nem is bánta, hogy ilyen későn érkezik haza, nem szeretett a társaságában lenni, egyedül sem volt jó, de ha választania kellett, inkább a magányra szavazott.
Most viszont nem volt egymagában és nagyon is örült ennek, csak nem tudta kimutatni. Frank látogatása annyira elképesztette, hogy nem jött ki hang a torkán. Nézte a fiút, aki most nem viselt kapucnit a fején, így Gerard sokkal jobban megfigyelhetett minden kis részletet. A fekete haját, sötét szemeit, a kicsit fáradt és halovány színű, szép arcát. Jóképűnek gondolta és ettől szégyent érzett. Zavarodottan pislantott másfelé, amikor a tekintetük találkozott.
- Nem akartalak megbántani a legutóbb.- kezdte nagy sokára Frank.
- Nem bántottál meg.- vont vállat Gerard és nem értette, miért mondja ezt a fiú.
- Faggatóztam a családodról, pedig ezt nem illik. - magyarázkodott Frank és pirosság jelent meg az arcán.
- A kíváncsiságban nincs semmi illetlen. Te kérdeztél, én válaszoltam. De, nem hittem, hogy újra eljössz.- jegyezte meg Gerard.
- Hiszen megígértem! - vágott a szavába Frank és csalódottság látszott rajta.
- Nem úgy értettem. Persze, hogy úgy helyes, ha az ember tartja a szavát, csak itt minden sötét és elhagyatott és...én nem is tudom...olyan hihetetlen, hogy itt vagy...- helyesbített gyorsan Gerard.
A fiú ekkor egy csomagot nyújtott feléje.
- Ezt neked hoztam.
Frank csodálkozva szemlélte a barna csomagolópapírba burkolt, közepes méretű holmit.
- És mi ez? - érdeklődött, miközben átvette és csak esetlenül tartotta a kezei között.
- Ezek a nagybátyám ruhái. Tudod, nemrég autóbalesetben életét vesztette. Az ingek, nadrágok ott lógtak a szekrényben, anyának nem volt szíve kidobni, arra gondoltam, és ő is, hogy te talán szívesen hordanád...persze, csak ha nem bántalak meg...- felelte Frank és az előbbi piros árnyalat, égővörössé változott az arcán. Gerard is elpirult és zavarba is esett.
- Köszönöm. - suttogta maga elé meredve. Forróság izzott a lelkében Frank önzetlen cselekedetétől.
Frank bólintott.
- Nálad jobb helyre nem is kerülhettek volna.
- Őszintén sajnálom a nagybátyádat. - tette még hozzá Gerard.
- Csak rosszkor volt, rossz helyen. Remek ember volt, és hiányoznak a nagy beszélgetések. Vele mindig nagyon jól megértettük egymást. Pótolhatatlan űrt hagyott. De gondolom, te is pontosan tudod, mi ez az érzés. - sandított szomorúan Gerardra Frank.
Mindez természetesen ismerős volt a fiúnak is. A harag, a bánat, a gyász, az elhagyatottság, az értetlenség keveréke, amivel évek óta meg kellett birkóznia, és mint egy óriás fekete felhő örökösen eltakarta előle a fényt.
- Köszönök mindent, Frank. - ahogy Gerard kimondta a fiú nevét, máris hevesebben kezdett dobogni a szíve. A torka összeszorult a felismeréstől.

- Nincs mit. - mondta erre Frank és még percekig álltak egymással szemben szavak nélkül.
*****
Gerard apja meglehetősen rossz kedvűen érkezett haza. Rögtön meggyújtott még pár petróleumlámpát és az ingyenkonyháról hozott ételt kedvetlenül hajította a piszkos konyhapultra. Gerard érdeklődve figyelte apja ingerült mozdulatait és máris félelem kerített hatalmába.
- Hoztam enni. - morogta a férfi és egy újsághalom alól elővarázsolta, a kopott, rozoga karosszéket, majd levetődve rá, a bibliát kezdte olvasni.
- Nem vagyok éhes. - rázta meg a fejét Gerard, mire apja érdektelenül megrántotta a vállát. Látszólag egyáltalán nem érdekelte a fiú közlése. Csend volt, csak a könyv lapjainak sercegését lehetett hallani. Gerard a matracon fekve nézte a petróleum lámpa sejtelmes fényét. Közben Frank járt az eszében szüntelenül és lázzal fűtött érzések vonták maguk alá.
Apja egyszer csak felnézett a könyvből és indulatosan megcsóválta a fejét.
- Két nő ma is megtalált és kérdezősködni kezdett felőled. Mi van veled, miért nem jársz iskolába, talán beteg vagy? Mintha bármi közük lenne hozzá. Unatkozó pletykafészkek! A végén még a nyakunkra hozzák a hivatalos szerveket. De esküszöm, előbb végzek veled én magam, mintsem hagyjam, hogy elvegyenek tőlem!- a férfi jelentőségteljesen nézett a fiára. Szavai, és az azok mögött rejlő tettrekészség megrémítette Gerardot. A vér kiszaladt az arcából és a rettegés jeges marka szorította belülről. Ismerte már apját, tudta mennyire elszánt és hogy amit mond, az többnyire megkérdőjelezhetetlen. Egész életében, ezzel az ellentmondást nem tűrő jellemmel zsarnokoskodott felette, az öccse és az anyja felett.
A férfi lerakta a könyvet és felállt a karosszékből, majd lassan a fiúhoz sétált.
- Milyen ruha van rajtad? - kérdezte csodálkozva.
Gerard nem válaszolt, a tettenérés, az ijedtség lebénította. Csak nézte, ahogy apja egyre közelebb jön hozzá.
- Honnan van ez? - tudakolta újra és szemeiben félelmetes csillogás tükröződött.
- Kaptam...- dadogta Gerard és már bánta, hogy átvette Franktől azt a csomagot, amiben a ruhák voltak. Nem is sejtette, hogy apja kiszúrja rajta, hiszen soha egy percet törődött vele, így azt hitte, ez is elkerüli a figyelmét.
A férfi elhűlve húzta fel a szemöldökét.
- Kitől? Beengedtél egy idegent? Nem volt érhető, amit régebben is elmondtam neked? Hogy nem szabad bizalmadba avatnod mindenféle jött-mentet, akik megsajnálnak, vagy unatkoznak és nincs jobb dolguk, mint más életében kutakodni! Biztos fecsegtél nekik össze-vissza! - a férfi ujjai durván markolták meg Gerard egyik karját, majd felrángatta őt a matracról
- Én...
- Hallgass, mindent csak elrontasz! Ugyanolyan ostoba vagy, mint az anyád! Azt hiszed, az emberek jók, csak úgy adnak neked és nem várnak cserébe semmit?! Az eszed helyett a szívedet használod. De majd én megtanítom neked! - apja keze ütésre lendült, Gerard ösztönből becsukta a szemeit, de pofon helyett csak a csend zuhant rá, ahogy a férfi elengedte és ő visszahanyatlott a matracra.
Por szállt fel mindenfele és nem hallott mást, csak a szíve gyors dobbanásait, ahogy a vére a félelemtől gyorsan száguld a testében.
- A sarokba térdelsz és egész éjjel imádkozni fogsz. - rendelkezett az apja és hogy szavainak nyomatékot adjon, az egyik sötét és piszkos sarok felé bökött. Gerard szó nélkül ment oda, levegőt venni is alig mert. A térdei halkan koccantak a padlón és érzelemmentesen bámulta a piszkosszürke, repedezett falat. Az apja felkapta magával a petróleumlámpát és ettől sötét lett a helyiségben.
- Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta. - tette még hozzá a bibliából idézve és Gerard már csak a lépteit hallotta, ahogy távolodnak a ház egy másik helyiségébe.
Órák teltek el így, sötétben, néma imádkozással, és könnyes szemekkel. Riadtsággal és szorongással és beletörődő, tompa közönnyel. Majd a nesztelenséget ismét apja jól ismert lépései váltották fel. Gerard érezte, mikor ér hozzá olyan közelségbe, hogy már csak centiméterek választják el tőle. A pánik lett rajta úrrá, de meg sem mozdult, ugyanúgy térdelt, ahogy a férfi órákkal ezelőtt hagyta, mást nem tehetett. Mindene fájt, a homloka és haja nyirkos volt a hideg izzadtságtól.
- Elég lesz.- mordult rá az apja és a megvilágítatlan szoba újból gyér fénybe borult.
- Állj fel! - jött az újabb parancs és Gerard feltápászkodott a földről. A férfi arcán már nem volt nyoma a dühnek. Már valami egészen más látszott a vonásaiban. Az undor, a kiábrándultság és valami bűnös gondolat elegye. A szemei lassan, mindent részletesen végignézve vándoroltak végig a fiún.
- Nem akarom többet rajtad látni ezeket a ruhákat. - utasította Gerardot.
- Igen.- bólintott a fiú, kerülve apja vészjósló és gyomorforgató pillantását. Tudta, hogy mit fog ezek után mondani, érezte legbelül, de nem akarta hallani. Testének minden része tiltakozott ellene. A hányinger fojtogatta.
- Vedd le! Most!- mondta ki végül a férfi rekedtes hangon, majd türelmetlenül nyúlt a kockás ing gombjaihoz, hogy meggyorsítsa a mozdulatokat.

folytatása következik...