Nem vagyok vidám, nagyon nem.
Nah, szóval...
Apám és tesóm addig aggodalmaskodtak anyám állapota felől, míg elhitették vele, hogy tényleg depressziós és innen már csak egy lépés volt, hogy elintézzék, feküdjön be terápiára.
PF...
De lássuk mi történt előtte.
Ugye kitalálták, hogy üljön össze a kerekasztal.
Kurvára megáztam, míg vártam a hugomra a szupermarket parkolóban. Jegek estek rám stb. A kocsiban próbáltam beszélgetés kezdeményezni a tesómmal, de igen szűkszavú volt és kb. mintha a jéghegyet próbáltam volna megolvasztani a Titanic c. filmben :(
Én már kb. ott tudtam, hogy ordenáré kutyázás veszi majd kezdetét, mert a hugom az összes sérelmét és megbántottságát anyámra zúdítja. Így is lett.
Bicskanyitogató volt a stílusa, amit anyámmal szemben megengedett magának. Mert az egy dolog, hogy elmondja a véleményét, de hol a tisztelet a másik iránt? Meg az emberség? Ment a levesbe. Komolyan, szívesen leütöttem volna, mert ezzel rohadtul de nem segít. A földön fekvő emberbe mióta jó cselekedet belerúgni?! De ő csak azt szajkózta, hogy mennyi de mennyi mindent megtett anyámért, aki cserébe ilyen, meg ilyen rossz ember volt stb.
Mindenki szúrt már el dolgokat, mindenkinek vannak hibái, bár ő úgy véli szerintem, hogy neki egy sincs *-* vagy nem tudom. Úgy érzem, vele már nagyon régen elszaladt az a bizonyos lovacska.
Szóval ment a diskurzus emeltebb hangon tesóm részéről, apám meg vagy beleszólt a dologba, vagy hallgatott. Anyám sírt.
Komolyan, borzasztó volt. Próbáltam menteni a helyzetet, hogy felesleges az ordítozás és hogy nézzünk előre, de nem vett senki sem komolyan :/
Hazafelé sem sokat beszéltem a hugival, mikor megállt a házunk előtt is szépen megköszöntem a fuvart, sok szerencsét kívántam a jövőhéten esedékes vizsgájához és ennyi.
Annyira hűvös és távolságtartó volt, mintha leprás lennék, nem esett jól a társaságában lenni. Nem is erőltetem, már hetek óta nem beszéltünk fb-n sem.
Anyám tehát terápián (az összes elintéznivalója átruházódott rám, nagyon észnél kell lennem).
Én meg szomorú vagyok. Jó, persze nem volt kerek a történet, anyám túlterhelte magát, biztos ráfér már egy kis szünet, csak már úgy megszoktam, hogy hetente párszor találkozunk, de most nem tudom, hogy lesz, mert persze nem a városban lévő intézménybe került :( :( :(
Nehéz idők közelednek, az tény.
Ennek ellenére, a héten még jön a második fejezet az új sztorimból. Legalább nem kattog az agyam mindenféle lehangoló dolgon, míg írom (lassan kész is lesz, majd csak finomítgatni kell).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése