Nettó faszságok

Gyűrött vagyok és nyűgös. Jó lenne már találkozni anyámmal, de ez a héten nem fog összejönni. Apám meg tudta látogatni, a hugom is most készül. Úgy volt, hogy mind együtt megyünk, aztán apám meg tesóm kettesben tervezték ezt, dühöngtem is egy sort, mert a múltkor a családi válságstáb összehívása is azért történt, mert mindent együtt kell megvitatni. Érdekes mód, a látogatásokra ez nem vonatkozik.
Így marad a napi telefonhívás. Majd csak eltelik ez a néhány hét.
Befestettem a hajamat (persze másnap full megáztam és azóta még sokszor), a vége vörösesbarna, a teteje barna, rohadtul nem így terveztem, de az én hajam már csak ilyen.
Ronccsá ázva mondjuk egyforma színűnek tűnik.
Tegnap mikor rohantam lefelé reggel a lépcsősoron, egy faszi aki a gyerekével sétált, utánam kiáltotta, hogy csinos vagy!
De szerintem csak viccelt...
Tök leharcoltnak érzem magam ,és szerintem híztam! Pedig nem is eszek sokat, meg ilyen leülök és tányérból eszek, már hetek óta nincs. Általában akkor kapok be valamit (nem félreérteni), miközben teszek-veszek.
Á. írt fb-n, hogy belenézett a pasija levelezésébe és megtudta, hogy ki a nője (valami munkatárs), így a fickó lakásában lévő női holmiknak valószínű ez a lány a gazdája. Á. összeomlott, én hiába mondtam, hogy leplezze már le a pasit, hogy tovább tudjon lépni, de még nem áll rá készen. Oké, értem én hogy tré szembenézni a valósággal, de évek óta nem történik köztük adult content, a pasi folyton lekoptatja, házicselédnek tartja, cserébe úgy beszél vele mint a kutyával. És már hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt volt, hogy Á.  megtalálta azokat a cuccokat, mégsem történt semmi ezügyben. Próbáltam vigasztalni, de nem sok eredménnyel. Érthetően depis emiatt, és nem tudja, mi tévő legyen. Illetve tudja ő is, hogy mi a helyes, de valamiért-talán mert még mindig szereti azt a gyökeret-elviseli ezt a megalázó és értelmetlen helyzetet.
A.-val is összefutottam tök véletlenül a boltban. Kicsit dumáltunk, és mondtam neki ezt a dolgot Á. pasijával, Aki ugye rá is hajtott, szóval nem volt ismeretlen neki a téma, meg azt is egyből kitalálta, ki a csaj, akivel csalja Á.-t. Kicsit bánom, hogy elmondtam neki, de amúgy meg nem az én saram, mivel nem én csalom meg a páromat, szóval...örüljön, hogy eddig nem derült ki.
A pasim vérnyomása megint nekiállt szarakodni, elment dokihoz, aki azzal küldte haza, hogy méregesse. Okés, eddig is ezt csináltuk. Thx. A héten írogattam a sztorit, lassan teljesen megleszek vele, mikor annak idején belekezdtem, nem sok esélyt adtam erre, de aztán valahogy megtáltosodtam :P
Nyáron meg folytatni kéne a Still breathing-et, ez a terv. Jó lenne idén befejezni, nyáron lesz két éve, hogy írom és azt hittem, ilyenkorra már tök más történettel leszek elfoglalva, de hát az idő és/vagy az írói válság mindent átrendezett.
És akartam zenét berakni a végére, de a gépem valami hülye hibaüzeenetet ír ki, lusta voltam elővenni a laptopot, azért szenvedek az asztali gépen.

MOCSOK /FRERARD/ pt. II.

Újabb elázások, össze-vissza futkosás, ügyintézés, új tornacipő és egy farmermellény (régi vágyam volt). A pasim tegnap egy gyökér volt megint, ennek ellenére én ma a kedvenc kajáját fogom neki megfőzni és hát hajnalban jutott eszembe, hogy egy hozzávalót meg elfelejtettem. Így már kora reggel mentem én is vásárolni, mint a mamik, mikor akció van, csak a banyatank hiányzott :D
Hát kb. ennyi történt a héten. Anyámmal telefonon beszélünk,nagyon-nagyon fura ez a felállás most, de ideiglenesen kénytelen vagyok belerázódni.
Itt az új rész, köszönöm a kommenteket <3

II. Anthem of the lonely

Right now
Never want to leave this place
And right now see it in a different way
So right now even if you take me on

I'll stand, the lonely
Stand, the lonely

Frank meggyújtott egy gyufát és a földön heverő papírkupachoz tartotta. Narancsos-sárgás tűz csapott fel a sötét éjszakában. Gerard megigézve nézte a színek kavalkádját.
- Én a tűzben hiszek. Az erejében. - árulta el Frank, szintén elvarázsolva a fényár erőteljességétől.
Gerard erre nem mondott semmit, zsebre dugott kézzel állva figyelte a tűz gyors terjedését, ahogy elemészti a halomba rakott papírokat és nem marad a helyén, csak szürke hamu.
- Egy ilyen kis láng, ha táplálják, hatalmas, mindent elpusztító tűzzé tud válni, aminek az útjába nem állhat semmi. Elsöpör és megszűntet mindent. - folytatta Frank.
Gerard továbbra sem fűzött hozzá semmit a dologhoz. Frank újabb száraz papírokat és apróbb faágakat rakott a tűzre, mire az még nagyobb erőre kapva lobogott tovább.
- Ugye milyen vakító? - kérdezte lelkesen a fiú és ezzel a kérdéssel akaratlanul felidézett Gerardban egy fájdalmas atrocitást az iskola falain belülről.
- Hogy nézel ki? Egyáltalán, miféle szerzet vagy te? - röhögtek az arcába és egy sportoló fiú öngyújtójának fénye lobbant előtte.
- Tisztára, mint egy kibaszott vámpír. - kiáltotta nevetve egy másik fiú.
- A vámpírok félnek a tűztől? - kíváncsiskodott egy harmadik, miközben kicsavarva Gerard karjait, még inkább az arcába tolták az öngyújtót.
- Tudja a franc, a világosságtól biztos félnek.- vágta rá az egyik sportoló, majd öngyújtóját elrakva, ököl csapódott Gerard arcába és mindent elöntött a vér.
- Gerard...- Frank odalépett hozzá és érdeklődve nézett rá.
- Nem vagyok vámpír. - jelentette ki Gerard dacosan, még mindig az emlékek hatása alatt.
- Hát persze, hogy nem. - helyeselt értetlenül Frank.
- Az iskolában mindig azt mondták, hogy vámpír vagyok.- magyarázta Gerard.
- Ott egy csomó durva dolgot mondanak rám is. Aztán a mosdóban, vagy a tornaöltözőben el is kapnak. Az iskola egy mocsok hely. Mindennek a legalja. A szörnyetegek gyűjtőhelye. Sokszor azt képzelem, hogy ugyanúgy felgyújtom, mint ezt a kupac papírt. A benne lévőkkel együtt. - Frank tekintete elködösült, ahogy előbb a tűzre, majd Gerardra pillantott. Gerard számára ismerős volt a gyűlölete, hiszen ő is ezt érezte, amíg az intézmény padjait koptatta. Megbámulták, suttogtak a háta mögött, verbálisan és tettleg is bántalmazták. Megtehették, ő sosem nem ütött vissza.
- Te nagyon vonzódsz a tűzhöz.- állapította meg.
- A tűz gyönyörű. És enyhíti a magányomat. Mert amúgy nincs senkim. - mondta lehangoltan Frank.
- De a családod ott van, ugye? - most Gerard érezte illetlennek a kérdezősködést, főleg hogy látta Franket elsápadni és még inkább elszomorodni.
- Csak vitáznak álló nap. Apának van valakije, erre anya most jött rá. Marják egymást és nagy szavakkal dobálóznak, hogy elválnak és külön mennek. A fejem felett döntik el a sorsomat, hogy apával maradok, vagy anyával. Engem meg sem kérdeznek, mit akarok...
- Mit akarsz? - tudakolta Gerard.
- Talán, hogy legyen minden úgy, mint rég. De már semmi sem hidalhatja át a köztük kialakult szakadékot. Hiába mondanám, nem hatná meg őket. Általában meg sem hallanak. - sóhajtotta Frank.
- Ez ismerős. Az apám, tudod...- de Gerard elhallgatott. A teste még viselte a jeleket, amiket apja hagyott rajta. Szégyenkezés lángja borította el és inkább csendben maradt. Frank észlelte a csendet és nem is kérdezett.
- A nagybátyám legalább támogatott, de már nem lehet itt. Csak a tűz maradt. Ő a barátom. Ahogy talán te is az lehetnél. - helyeselt.
Gerard arca forró lett, és nem csak az előtt ropogó lángoktól.
- Szeretnéd, ha a barátod lennék? - kérdezte megilletődve.
Még sohasem voltak barátai. Apja nem tette lehetővé, hogy bárkivel is érintkezzen, az iskolában nem fogadták el. Egyedül az öccse, Mikey volt ott neki, vele osztott meg mindent és az édesanyjával. Ők megértették. De aztán messze kerültek tőle. Az anyja a mennyekbe, Mikey pedig az ország túlsó felébe. Mindketten elérhetetlenné váltak számára.
- Nagyon. - ismerte el Frank.
Reménykedő mosolya csodaszép volt Gerard számára. És még sosem hallott ilyen kedves kérést senkitől sem.
- Jó. Én a barátod leszek. - ígérte és abban a pillanatban egészen boldognak érezte magát.
*****
A templomban ülők egy emberként fordultak hátra, ahogy Gerard az apjával belépett. Elkéstek, már javában zajlott a mise, de nem ez volt a legfőbb oka, hogy az összes szempár rájuk szegeződött. Minden ott lévőn érződött a viszolygás és lekicsinylés irántuk. Gerard úgy érezte, a tekintetük kíméletlenül felhasogatja őt, cafatokban letépi róla a sötét színű öltönyt, amit felvett. Apja felé ugyanúgy záporoztak ezek a negatív érzelmek, de őt nem zavarta, amint a templom kapuján belépett, máris átadta magát az áhítatnak, nem törődve azzal, hogy a pokolba kívánják őket.
Ideges morajlás fogadta, ahogy gyorsan helyet foglaltak az egyik üresen álló padban. Apja elővette a bibliát és rögtön bekapcsolódott a mise menetébe. Gerard szemei végigsiklottak az előttük lévő padokon. Csupa ismerős arc volt ott, akik még mindig őt nézték. Sportolók és pom-pom lányok az iskolából, akik szépen felöltözve, szorosan egymás mellett ülve, félhangosan beszéltek.
- Nézzétek az elcseszett vámpírt, hogy előmerészkedett a koporsójából...
- Szóljunk neki, hogy még nincs éjfél...
- Inkább egy fából készült karó kéne a szívébe...
Majd halk, gúnyos nevetések követték a sugdolózásokat.
Gerard ledermedve hallgatta őket. Fekete hajtincsei alól szemei egy pontra, a fából készült pad mintáira szegeződtek. Az arca piros volt, a tekintete elhomályosult.
Apja durván oldalba lökte.
- Koncentrálj az atya szavaira!
Gerard révetegen bólintott, de még mindig hallotta a rosszindulatú megjegyzéseket, amiket volt iskolatársai intéztek hozzá és ezek visszhangoztak benne egészen az istentisztelet végéig.
A szertartás végeztével, amikor mindenki elment és kiürült a templom, apja még ott maradt imádkozni és beszélni a tiszteletessel, így Gerard jobbnak látta, ha magára hagyja. Kisétált a kápolna elé és figyelte, ahogy a városka lakói autójukba ülve, vagy csak gyalogosan elhagyják a környéket. Hideg tavaszi vasárnap volt, a fákat, bokrokat erőszakosan rázta a gyakran feltámadó szél. Gerard tanácstalanul állt a régi templom tövében és fogalma sem volt, meddig kell majd apjára várnia. A nemrég még csúfolódó diákok lassan tovatűntek és hétvégi kietlen nyugalom szállt a környékre.
- Láttalak és intettem neked, de nagyon belemerültél az imába. - hallotta meg ekkor Frank hangját és összerezzent a meglepetéstől. A fiú akkor már ott volt vele szemben, kedvesen mosolygott, az eddig jobbára sápadt arca, most egészségesen rózsaszínű volt. Fekete öltönyt viselt,fekete nyakkendőt és fehér inget, ami nagyon jól illett szintén fekete, kócosan álló hajához. Gerard úgy érezte, ő is elpirult és szédülni kezdett kicsit. Igazság szerint, egyáltalán nem látta Franket, talán azért mert figyelmét elvonták a tőle nem messze ülők gonosz szavai. És persze apja is rajta tartotta a szemét, biztosan észre vette volna, ha tekintete másfelé kalandozik.
- Bocsáss meg. - dadogta, de Frank nem tűnt megbántottnak.
- Igazán elegáns vagy ma, Gerard...- ítélte meg és szemei lassan vonultak végig a fiún, meghatározhatatlan gondolatokkal elidőzve az arcán. Gerard zavarba esett és persze nem gondolta ezt, számára inkább Frank volt jó megjelenésű.
- Te is. - mondta gyorsan és alig hallhatóan. Mire Frank hitetlenkedő mosollyal csóválta a fejét.
- Pedig nem szeretem ezeket a ruhákat, de anya ragaszkodik ahhoz, hogy így öltözzek fel, ha istentiszteletre megyünk. Bár az is igaz, hogy nem járunk túl gyakran. - vallotta be.
- Mi általában minden vasárnap itt vagyunk és hétköznap is sokszor. Apa még egyedül is eljön. Most is itt van még bent.- mesélte Gerard.
- Anya szerint az új tiszteletes nagyon jól prédikál. Én nem értek hozzá, de a templom belülről tényleg szép. Van benne valami szemet gyönyörködtető.
Frank őszinte áradozása a templomról meglepte Gerardot.Ő soha nem figyelte az épület adottságait. De lehet, hogy csak azért, mert túlságosan gyakran voltak itt és elfelejtett rácsodálkozni ezekre a tényekre.
- Minden templom szép szerintem.- jelentette ki végül.
- Lehet...- helyeselt Frank.
Ekkor autóduda türelmetlen hangja hasított bele a csendbe. Frank a hangok irányába nézett.
- Ez anya lesz, mennem kell. Viszont ha legközelebb találkozunk, elviszlek valahova. - ajánlotta és ismét megjelent arcán az a játékos mosoly, ami magával ragadta Gerardot.
- Tényleg?- kérdezett vissza.
- Majd meglátod.- és Frank már anyja autója felé sietett. A középkorú nő bizalmatlanul tekintgetett ki a jármű ablakán és amint a fia beszállt mellé, jól hallhatóan letámadta.
- Mi a fenét beszélgettetek? Arról volt szó,hogy oda adod neki Dave bácsikád ruháit, és ennyi. Egyáltalán nem kell vele kedvesnek lenni és barátkozni. Ő más, mint mi. - korholta a fiát az asszony felháborodva. Frank igyekezett csitítani, miközben gondterheltség felhői vonták ismét sápadttá az arcvonásait.
- Anya, most miért vagy ilyen?
De a nő válasz helyett, csak mondta a magáét.
- Nem akarom, hogy még egyszer szóba állj vele, Frank. Az a fiú beteg, nem akarom, hogy téged is megbetegítsen!
Gerard meghökkenve bámult a távolodó gépjármű után és hirtelen nem  is igazán értette, miért tartja Frank anyja- és valószínűleg az egész kisváros-őt betegnek. A szomorúság dermesztő ujjai suhantak végig rajta vegyülve az értetlenséggel. Anyja és öccse hiánya ismét marcangolni kezdte, úgy, ahogy az átlagos élet és család utáni vágy. Emlékezett még anyja mosolyára, őszintén ragyogó szemeire, az ölelésére és az illatára. És arra, hogyan tűnt ez el egyik percről a másikra azzal a végső, drasztikus döntéssel. Reggel még velük volt, még ott ült az asztalnál a reggeli felett. Délután pedig minden darabjaira tört az életükben. És Mikey ezt nem tudta feldolgozni, ő összeomlott, Gerard sem tudta megmenteni. Mikor öccse kórházba, majd rokonokhoz került, Gerard utolsó, a családra emlékeztető képe is elveszett. Helyette ott maradt a kilátástalanság, apja gyűjtögető szenvedélye és vakbuzgó vallásossága, a napról-napra való keserves kínlódás és a normál élettől való mindinkább eltávolodás. Ezt látta minden itt élő és talán Frank édesanyjának igaza volt. Ő tényleg nem egészséges. Mint ahogyan körülötte semmi sem az.
- Miért rohantál ki úgy a templomból? - förmedt rá barátságtalanul az apja, amikor mellé ért.
Gerard hevesen tiltakozott.
- Nem rohantam ki.
- Én másképp láttam. Ráadásul, egész mise alatt azzal a pár senkiházival törődtél, akik ott sutyorogtak és viccelődtek. Ennyire felkavar, a mondanivalójuk? Vagy félsz tőlük? - szegezte neki a kérdéseit provokálóan apja.
- Nem!- vágta rá erőtlenül Gerard, de apja átlátott rajta.
- Persze, azért tűntél el olyan gyorsan...- gúnyolódott.
Gerard vállat vont.
- Csak azt hittem, egyedül akarsz lenni.- mondta, de apja nem hitt neki.
- Szerintem neked is lett volna meggyónni valód jócskán.-  jegyezte meg, majd komótosan elindult a templomtól kifelé vezető kőkockákon. Gerard pedig szótlanul ment utána.
*****
Az iskolai sportcsarnok narancssárga székeivel, gondosan ápolt zöld gyepével, elárvultan állt az este sötétjében. Mennyivel másabban festett most, mint fényes nappal, mikor is nyüzsgés töltötte meg és tele volt diákokkal, tanárral.
Mikor még iskolába járt, Gerard gyűlölte a testnevelést, mert mindennél nagyobb megaláztatások érték, hiszen nem csak a sportolók, hanem a tornatanár céltáblájává is vált. Ez itt így működött, aki kicsit is gyengébb volt, aki nem bírta a gyűrődést, aki elbukott, azt máris kegyetlen jelzőkkel illették és nevetéssel "jutalmazták".
- Nem vagy életrevaló! Egy selejt vagy! Takarodj a kispadra! - üvöltötte az arcába a tornatanár és szavait kitörő lelkesedés követte a sportolók részéről. Megszégyenítve sántikált a pad felé, a lába sajgott minden lépésnél és tiszta vér volt a térde. Izzadtság csorgott végig a hátán, a futópálya haragos barnás színe pedig még könnyein keresztül is marta a szemét.
Frank felgyalogolt a lépcsőkön és helyet foglalt a legfelső sorban, ahonnan mindent be lehetett látni. Gerard leült közvetlenül mellé és megborzongott, a fiú közelségétől. Frank karja az övéhez nyomódott, amitől azonnal melege lett és rá sem mert nézni.

- A sportpálya...Fura, hogy nappal a legutálatosabb hely számomra, a tornatanár és a sportolók miatt, este viszont a legnagyobb nyugalmat adja, amit csak lehet. - mondta egy nagy sóhajjal Frank.
- Gyakran jársz ide? - kérdezte Gerard.
- Igen, ha egyedül akarok lenni, mert túl sok a szüleim veszekedése és nem hallom a saját gondolataimat. Mostanában sajnos egyre több az ilyen eset. - válaszolta Frank lehangoltan.
- Sajnálom. - mondta erre Gerard.
- Én meg azt sajnálom, amit az anyám mondott. Gondolom, minden szót hallottál. Ne törődj vele. Felszínes, mint a többiek a városban. - magyarázta Frank.
- Emiatt valóban azt hittem, nem jössz többet. - ingatta a fejét Gerard.
Frank elszánt arccal közbevágott.
- Én mindig jövök, mondhat akárki, akármit.
- És nem tartasz betegnek? - pillantott a fiúra óvatosan Gerard. Igazság szerint, szíven ütötte, amit Frank anyjától hallott és bár hozzászokhatott volna a környezetében élők véleményéhez, sosem volt jó szembesülnie az ilyesmivel.
- Az itteniek szerint mindenki beteg, aki nem ugyanolyan, mint ők. Én különlegesnek tartalak.- árulta el Frank.
Gerard az álmélkodás és öröm mellett, keserűséget érzett, hiszen ha apja tettei jutottak eszébe, igazat adott Frank anyjának. Csakugyan betegnek gondolta magát akkor. És visszataszítóan, undorítóan mocskosnak.
- Egyáltalán nem vagyok különleges. - tiltakozott.
- De az vagy és meg akarlak ismerni. Azt hiszem, már akkor ezt szerettem volna, mikor mellettem ültél az igazgató irodája előtt.
Ahogy Frank beszélt hozzá és ahogy ránézett, Gerard szemeit könnyek homályosították el. Ambivalens volt, hogy valaki ilyesmiket állítson és mondjon neki, anélkül hogy bármit is tudna valójában róla. Ugyanakkor azt is gondolta, hogy sokkal jobb, ha Frank nem szerez tudomást behatóbban az ő életéről.
- És a szüleid? - érdeklődött.
Frank megnyugtatta.
- Apámat az új barátnőjén kívül senki sem érdekli, anyát meg bízd rám! Azon a novemberi napon eltűntél előlem, de most már nem fogom hagyni, hogy ez újra megtörténjen.
Gerard bólogatott, de egy csődtömegnek érezte magát és még mindig elég nehezen hitte el, hogy valaki csak úgy vele akart lenni.
*****
- Miért halt meg anya?
Gerard félénk és váratlan kérdése annyira meglepte az apját, hogy majdnem kiejtette a kezében tartott bibliát. A petróleumlámpa alig adott világosságot, de így is lehetett látni rajta a zaklatottságot.
- Már vagy százszor elmondtam, miért. Azért mert gyenge volt és nem tudott megbirkózni az élet nehézségeivel, hiába volt ott vele az Isten, ő gyáván a könnyebb utat választotta. - felelte végül nyugalmat erőltetve magára.
Gerard tizenkét éves kora óta hallgatta ezt a történetet. Az apja csakis anyját hibáztatta és igazából nem sokat bánkódott a halála után. Mint ahogy az sem szomorította el túlzottan, hogy Mikey elkerült tőlük. A tragédia után pár héttel az asszony összes személyes holmiját elpakolta, mintha a nő soha nem is létezett volna és ugyanígy tett Mikey játékaival, ruháival is.
- És Mikey mikor jön vissza hozzánk? - kérdezte Gerard.
Apja jóval dühösebben pillantott fel a könyvből, mint az előbb.
- Mi ez a kérdezz-felelek?! Mikey-nak nagyszerű helye van anyád rokonainál, Utah-ban, felesleges lenne felzaklatni és újra ezek közé a falak közé kényszeríteni. Ne feledd el,ő talált rá anyádra és ez örökké az emlékezetébe vésődött.
- Öt éve szinte alig hallottunk felőle. Egyik levelemre sem válaszolt. Felhívhatnánk, hogy jól van e. Apa, neked nem hiányzik Mikey? - Gerard tehetetlenséget és elkeseredettséget érzett. Minden éjjel, lefekvés előtt az anyjára gondolt, aztán az öccsére. Volt néhány emlékképe arról, hogyan játszottak együtt az udvaron még kisebb korukban Mikey, meg ő. Ezek mindig megmelegítették belülről, de aztán rá kellett döbbennie, évek teltek el, hogy utoljára látta a testvérét.
De apja nem osztotta a meglátását. Idegesen csattant fel, amitől Gerard ijedten összerezzent.
- Most már aztán elég! Mikey nem fog visszajönni soha! Mert én nem akarom! Hiábavaló reménykedések helyett,inkább szedd össze magad, mert túlzottan hasonlítasz az anyádra. Te is olyan ostoba módon sebezhető vagy és nem bírsz szembe nézni a valósággal! Pedig jobban tennéd!
Homályos, pislákoló gyertyalánggal világosabbá tett, piszkosan kaotikus szobák, telis-tele dobozokkal, régi bútorokkal, használhatatlan tárgyakkal. A hulladéközön az udvaron is tovább hömpölygött, rágcsálók húzták meg magukat közötte. Ez lenne a realitás?
Gerard képtelen volt elfogadni ezt a sorsot, és azt, hogy a testvére nélkül kell élnie a napjait. Mikey az egyetlen, aki az anyjából maradt még számára, szüksége lett volna rá és úgy érezte, sok-sok mérfölddel arrébb, talán az öccse is így gondolta.
- Ne önámításba és álomvilágba menekülj. Ehelyett gyakorolj önkritikát! - parancsolta a férfi szigorúan.
Gerard biccentett és végigfeküdt az ágynemű nélküli matracon. Csak bámult a fal felé és lángolt a szeme a bánat könnyeitől. Eltelt pár perc, mikor is apja árnyéka jól felismerhetően megjelent mögötte. Baljós volt és nyomasztó.
- Talán, ha jól  viselkedsz, írhatunk egy újabb levelet az öcsédnek, bár szerintem nem fog rá válaszolni...- motyogta a férfi.
- Köszönöm, apa.- hálálkodott a fiú és kiszáradt torokkal, hevesen dobogó szívvel várta apja további reakciót. Nyirkos ujjak siklottak végig a vállánál, láthatatlan, de Gerard számára szinte rikító, örök nyomot hagyva. A gyomra kavarogni kezdett, ahogy apja elsimította a haját a nyakából.
- De előtte gyere be a szobámba.
*****
A hajnalt nem lehetett feltartóztatni, az aranyló és narancsos fényeket nem foglalkoztatta, hogy egy gazdag házba, vagy egy romhalmaz falai és függönytelen ablakai közé kell beférkőzniük. Színük elterült mindenütt, világosságot csinált a bútor és dobozhegyeken túlra. Mintha minden rendben lenne.
Gerard már ébren volt, csak a reggelt, az álmosan tompa napfelkeltét várta, hogy végre ne legyen sötét mindenütt. Az apja elment a hajnali misére, azóta nem hallott róla. És arra sem emlékezett, mikor jött vissza a penészes sarokba, a saját matracára. Talán már éjfél is elmúlt. Fogalma sem volt semmiről. Felült a matracon és meglátta a félig üres italos üveget maga mellett, apja adta neki tegnap este. Amolyan jutalomféle, amiből innia kellett "előtte" és "utána" is. Nem szerette az alkohol ízét, égette a torkát, émelygett tőle és fájt a gyomra, a feje. De ittasan legalább minden kicsit jobbnak tűnt. Irtózva pillantott az üvegre, aztán a tőle nem messze, falnak támasztott, repedt tükörre. Elhűlve szemezett saját képmásával. Rémisztően falfehér volt, a haja kócosan és rendezetlenül állt, karikás szemeiben, megtört arcvonásaiban a fáradtság mutatkozott. A nyakán néhány lilás-vöröses ujj és harapásnyom látszott egyértelműsítve mindent, ami történt és ahogy ezt Gerard realizálta, elkapta a hányinger. Az útjába kerülő kartondobozokat, háztartási és egyéb eszközöket kerülgetve rohant a mosdóba és borult köhögve a WC csészére. Majd miután a saját nyálát és az éjszaka folyamán elfogyasztott italt kiadta magából, hangosan zokogva hevert a piszkos padlóra.

folytatása következik...

Megázás, családi válságstáb, Miss Jégcsap és a szomorúság

Ennek a bejegyzésnek meg sem kellett volna íródnia....
Nem vagyok vidám, nagyon nem.
Nah, szóval...
Apám és tesóm addig aggodalmaskodtak anyám állapota felől, míg elhitették vele, hogy tényleg depressziós és innen már csak egy lépés volt, hogy elintézzék, feküdjön be terápiára.
PF...
De lássuk mi történt előtte.
Ugye kitalálták, hogy üljön össze a kerekasztal.
Kurvára megáztam, míg vártam a hugomra a szupermarket parkolóban. Jegek estek rám stb. A kocsiban próbáltam beszélgetés kezdeményezni a tesómmal, de igen szűkszavú volt  és kb. mintha a jéghegyet próbáltam volna megolvasztani a Titanic c. filmben :(
Én már  kb.  ott tudtam, hogy ordenáré kutyázás veszi majd kezdetét, mert a hugom az összes sérelmét és megbántottságát anyámra zúdítja. Így is lett.
Bicskanyitogató volt a stílusa, amit anyámmal szemben megengedett magának. Mert az egy dolog, hogy elmondja a véleményét, de hol a tisztelet a másik iránt? Meg az emberség? Ment a levesbe. Komolyan, szívesen leütöttem volna, mert ezzel rohadtul de nem segít. A földön fekvő emberbe mióta jó cselekedet belerúgni?! De ő csak azt szajkózta, hogy mennyi de mennyi mindent megtett anyámért, aki cserébe ilyen, meg ilyen rossz ember volt stb.
Mindenki szúrt már el dolgokat, mindenkinek vannak hibái, bár ő úgy véli szerintem, hogy neki egy sincs *-* vagy nem tudom. Úgy érzem, vele már nagyon régen elszaladt az a bizonyos lovacska.
Szóval ment a diskurzus emeltebb hangon tesóm részéről, apám meg vagy beleszólt a dologba, vagy hallgatott. Anyám sírt.
Komolyan, borzasztó volt. Próbáltam menteni a helyzetet, hogy felesleges az ordítozás és hogy nézzünk előre, de nem vett senki sem komolyan :/
Hazafelé sem sokat beszéltem a hugival, mikor megállt a házunk előtt is szépen megköszöntem a fuvart, sok szerencsét kívántam a jövőhéten esedékes vizsgájához és ennyi.
Annyira hűvös és távolságtartó volt, mintha leprás lennék, nem esett jól a társaságában lenni. Nem is erőltetem, már hetek óta nem beszéltünk fb-n sem.
Anyám  tehát terápián (az összes elintéznivalója átruházódott rám, nagyon észnél kell lennem).
Én meg szomorú vagyok. Jó, persze nem volt kerek a történet, anyám túlterhelte magát, biztos ráfér már egy kis szünet, csak már úgy megszoktam, hogy hetente párszor találkozunk, de most nem tudom, hogy lesz, mert persze nem a városban lévő intézménybe került :( :( :(
Nehéz idők közelednek, az tény.
Ennek ellenére, a héten még jön a második fejezet az új sztorimból. Legalább nem kattog az agyam mindenféle lehangoló dolgon, míg írom (lassan kész is lesz, majd csak finomítgatni kell).

MOCSOK /FRERARD/ pt. I.

Áh, napok óta esik az eső, unom. És a fogam is fáj persze.
Hát elhoztam a sztorim eső részét. A Wattpadra és az Archive of our own-ra már felraktam és hát akkor már a blog se maradjon ki (hogy az ide véletlenül cseppenő, mindenféle pornóoldalakról kattintó delikvensek is elégedettek legyenek hihihi).
Néhány szót úgy az egészről:
- BETEG SZTORI-csupa nagy betűvel, mindenki saját felelősségére olvassa, thx
- Nem tudom, miért írtam meg, komolyan *-*
- Frerard-Frank Iero/Gerard Way (sorry, not sorry, ez van)
- 5-6 fejezetesre tervezem
- +16, +18, erőszak, trágár beszéd, vallási fanatizmus,családi drámák, mentális betegségek, családon belüli erőszak, iskolai bántalmazás, alkohol, némi szex, vér és egyéb nyalánkságok
- Teljesen rá voltam kattanva, értsd, hogy kb. az összes létező szabadidőben ezt írtam, ha nem írtam, akkor agyaltam a cselekményen (legyen akár hajnali fél 4, vagy éjszaka 11), ennek ellenére néha béna lett
- Nem tetszik a címe, de nem találtam jobbat neki és azt hiszem, ez tükrözi hűen az egész történetet
- Bár vannak benne bibliai idézetek, nem akarok senkit sem megtéríteni, én magam sem részesültem vallásos neveltetésben (még csak meg sem vagyok keresztelve)
- Van némi valóságalapja, de nyugalom, engem NEM ért családon belüli abúzus, csak ismertem olyat, akit igen

Ha még ezek után is van kedved olvasni, akkor hajrá!!!

I. Nobody praying for me

I'm a whisper lost upon wind
I'm the ember that'll burn you down
I'm the water that'll drown you
I'm a star that's just a black hole now
I'm a terrifying danger
I'm a fruit decaying on the ground
I'm a swallower of anger
I'm the tree that falls that makes no sound
I make no sound
Gerard hihetetlennek vélte, de hangokat hallott. Lépteket, amik egész biztosan nem az apja lépéseinek neszei, nem voltak magabiztosak és céltudatosak. Ezek a lépések egy idegentől származtak, túl tétovák és félénkek voltak. Ahogy ezt Gerard felfogta, a szemei felnyitódtak és másodpercekig csak a sötétségbe bámultak. Ki lehet az és mit akar? Már elmúlt nyolc óra is, esti feketeség szállta meg a környéket, különösen ezt a házat, ahol áram sem volt. Itt már egész korán besötétedett, nehézkes volt a tájékozódás, még számára is, hát még egy ismeretlennek. Még a végén valami baleset éri, kint minden tele volt dobozokkal, szerszámokkal, bútorokkal, konyhai berendezésekkel,na meg szeméttel, amit az apja hordott össze az évek során, így az udvar és a kert lassan egy nagy hulladékhalmazzá vált, ami felfalta az épületet és őket is. Ennek a közepében, mondhatni a gyomrában éltek ők. Vagyis, hogy éltek, inkább vegetáltak. Léteztek, mindentől és mindenkitől távol,a peremre kitaszítva. Gerard ezért is csodálkozott most el, hogy valaki erre tévedt és minden viszolygását legyűrve bemerészkedett a kietlen és kísérteties portára, amiről a legtöbben azt hitték, hogy lakatlan.
A léptek nem szűntek, kitartóan közeledtek és Gerard nem akarta megvárni, míg egész közelivé válnak. Felpattant a matracról és a vaksötétben botladozva igyekezett a ház ajtaja felé.

- Van itt valaki? - kérdő és kicsit megszeppent hangok ütötték meg Gerard fülét és egy árnyat látott kirajzolódni a bejárati ajtó piszkos üvegén keresztül. Félelme szorongásba csapott át és tehetetlenül túrt az ajtó mellett feltorlódott lomokba. Végül, egy szakadt kartondobozra téve megtalálta a még működő elemlámpát. Kevéske fényt adott, ő már ettől is hunyorgott, nem szokott hozzá, de a világossága mellett aztán biztonságosabban jutott ki.
- Elnézést, zavarok? - a hang még mindig reszketett kicsit a félelemtől és a kétségektől. Gerard sem érezte túl jól magát, mert nem tudta, kire számíthat. Nesztelenül húzódott ki az ajtó résén és figyelte, ahogy a hívatlan látogató, a közelébe ér. A szíve a torkában kezdett dobogni, de csak fogta a lámpát és nézett előre.
- Tudom, hogy késő van...én...újság előfizetésekkel foglalkozom...esetleg érdekelné...most jelent meg a különszámunk, rengeteg érdekes cikkel, színes képekkel...
Gerard most már jól látta a váratlanul ide cseppent személyt. Egy fiatal fiú volt. Alacsony, törékeny. Fekete hajtincsei kibukkantak sötét színű pulóverének kapucnija alól. Zavarban volt és félt. Akárcsak ő.
- Jó estét, nem találtam csengőt.- mentegetőzött és az elemlámpa világításának sárgás színeiben jól látszott az arca. Meglepve pislogott, ahogy Gerard. Az arcvonásaira ki volt írva minden. Gerard megszokta és értette is a néma döbbenetet. Ő túlon-túl sápadt és kócos volt, a szemei alatt karikákkal, cserepes ajakkal és szakadt ruhában. Mintha nem is evilági lenne és sokszor ő is ugyanígy vélekedett magáról. De nem tehetett róla, sápadtságát, fehér bőrét az édesanyjától örökölte.
- Nincs csengőnk.- mondta halkan.
- Oké, értem. - a fiú nem vette le róla a szemét, csak bólintott és merően nézett Gerardra.
- Azt hiszem, téged már láttalak. Az iskolában. - jelentette ki nem túl magabiztosan.
Ahogy Gerard is alaposabban szemügyre vette az idegent, neki is ismerősnek tűnt.
Igen,a poklok-pokla. A helyi iskola, azon belül is az igazgatói irodánál lévő széksor, ahol mellette ült. Néhányszor egymásra pillantottak, de meg nem szólaltak. Ő volt a kócos hajú bajkeverő, ahogy Gerard magában elnevezte, ahogy többször végignézett rajta. Bár nem tudhatta, miért van ott, de nem is volt lehetősége ezen gondolkodnia. Az orrából, szájából csordogált mindenfelé a vére, mert a sportolók megint belekötöttek és alaposan helyben hagyták. Az apját várta épp, akit emiatt behívattak.
Az volt az utolsó tanítási nap, amin részt vett. Az a hideg, ködös novemberi délelőtt. Az apja felháborodva ordított az igazgatóval, majd kiíratta Gerardot intézményből, mondván, hogy az iskola nem is kell, mert az élet a legnagyobb tanítómester.
- Igen...- helyeselt elmélázva, a fény halovány játékát figyelve.
- Azon a pocsék napon együtt voltunk az igazgatói iroda előtt. És te nagyon megsérültél...- idézte fel a régmúlt emlékeket a fiú és Gerard gyomra fájni kezdett az idegességtől. Felkavarták az iskolai dolgok, már több hónapja, hogy nem járt be, de máig kísértették a sportolók durva bántalmazásai, az ütések az arcába, ahogy a feje csapódik a lemezszekrénynek, ahogy a földön fekve leköpik és mindenki nevet. És ahogy záporoztak rá gúnynevek, amiket hozzávágtak.
- Emlékszem. De már nem járok oda. - helyeselt és nem tudta leplezni a megvető utálatot az iskola iránt.
A fiú félszegen,de mégis egyetértően elmosolyodott.
- Igen, gondoltam, mert azóta sem láttalak. És szerintem is borzasztó hely az iskola, meg tudlak érteni, hogy már nem jársz be. Én Frank vagyok.- nyújtotta a kezét barátságosan. Gerard egy másodpercig hezitált, majd kezet rázott vele.
- Gerard Way.
Rövidke, kínos csend feszült közéjük, amit Frank tört meg
- Újság előfizetésekkel házalok. Amolyan diákmunka, zsebpénz kiegészítés. Ezen a környéken még sosem jártam és elsőre azt hittem, nem is lakik ebben a házban senki, csak mindenféle holmikat láttam, de fényt vagy mozgolódást nem. - mondta.
- Olyan, mint egy kísértetház, ugye? - Gerard jól tudta, hogy aki csak teheti, még az utca túloldalára is átmegy a házuk előtt.
- Egy kicsit. - mondta Frank halkan.
- Hónapok óta nincs áram a házban. Zseblámpával, gyertyákkal és petróleumlámpával világítunk. - árulta el Gerard.
Frank meghökkent.
- De hát miért?
Gerard, a lába előtt lévő meghatározhatatlan színű lábtörőt kezdte el nézni.
- Apának nincs komoly állása már jó ideje, alkalmi munkákból él és nem tudjuk fizetni a számlákat. Kikapcsolták az áramot, ahogy a fűtést is, úgy egy hónapja. Vizünk még van, de idő kérdése, hogy meddig. Apa szerint, nem szükségesek ezek a javak az élethez. Csak hit kell, semmi más...
Nem akarta kifecsegni ezeket a dolgokat, sokan már így is elmebetegnek tartották az apját és messzire elkerülték őket, de olyan jó volt, végre találkozni és beszélni egy korabelivel, akit ráadásul érdekelt is az élete. Frank szemében kíváncsiság csillant és bár a sajnálat szikrái is, de Gerardot ezt egyáltalán nem érdekelte most. Megszokta, hogy a legtöbben szánják, vagy megvetik.
Frank még jobban elcsodálkozott.
- Valami gyülekezet tagjai vagytok?
- Nem mondanám. Apa egyszerűen csak hívő, mindig is az volt. - Gerard kicsit elvörösödött és tudta, sokkal több ez, mint vallásosság. Apja már-már megszállott volt, akit semmi más nem foglalkoztatott, csak az ima és a templom. A férfi már az ő születése előtt is ilyen volt, az anyja így ismerte meg és ment hozzá. Gerard ebbe született bele, ahogy az öccse, Mikey is. Mindig ott volt köztük, bennük és felettük a vallás. Nem is lett volna ebben semmi kivetnivaló, de apja vallási fanatizmusa idővel mindent elhomályosított, beszivárgott a létük minden egyes momentumába. Nem volt választás, nem lehettek kérdések, mindenre úgyis egy válasz lett volna, csakis a vallás. Apja teljesen elszigetelődött és elzárta a családját is ezzel. Minden kezdett egyre kevésbé beleférni egy normál keretbe. Mindennaposak lettek a veszekedések. Gerard anyja boldogtalan volt, megoldást keresett. De jött az első ütés, aztán a többi és mikor anyja védelmére kelt, Gerard is megtapasztalta, apja brutalitását. Mintha, még mindig érezte volna a pofonokat az arcán, hallotta volna a magába fojtott indulatot, a néma, dühös ordítást, ahogy apja ellökte, ő a konyha asztalnak esett, aztán le a földre. Vékony vércsík futott le az arcán és ő zsibbadtan, könnyes szemekkel figyelte, ahogy alaktalan cseppekben szaporodik a padlón.
Ahogy az anyja, úgy Gerard is annyira akarta, hogy minden átlagos legyen, aztán rádöbbent, hogy náluk soha semmi nem volt olyan, mint egy átlag családban.
- És most hol vannak a szüleid. Vagy a testvéred? - térítette vissza Frank újabb kérdése a valóságba. Akkor már lehet, hogy percek óta állt ott az emlékeibe burkolózva.
Fájdalmat érzett a mellkasában.
- Anya tizenkét éves koromban öngyilkos lett, fejbe lőtte magát az apám fegyverével, az öcsém, Mikey talált rá, ő hívta a mentőket, de már nem tudtak rajta segíteni. A testvérem sokkot kapott, onnantól kezdve nem beszélt, nem evett. Először kórházba került, aztán anya egyik rokonához, távol innen. Évek óta nem tudom, mi lehet vele. De azóta ketten élünk apával. Ő pedig kényszeres gyűjtögetésbe menekült.
Gerard nem is értette, hogy mondhatta ezeket el. A mellkasi fájdalma még kellemetlenebb lett, a szemei, a lelke is égni kezdett.
Frank elsápadt, ez számára is sok volt.
- Ne haragudj,hogy ennyit kérdezősködöm.- a hangja elcsuklott és sajnálkozóan ingatta a fejét.
Gerard elnézően biccentett. Bár már lassan öt év telt el a tragikus eset óta, amikor nagyjából egyszerre veszítette el az anyját és az öccsét, de ez még mindig fájt neki.
- Nem sejthetted.
- És tudok valahogy segíteni? - kérdezte Frank reménykedve. Gerard elmosolyodott, jól esett neki a szinte ismeretlen fiú segítőkészsége, de a helyzete reménytelen volt.
- Senki sem tud segíteni. - sóhajtotta.
- De így borzasztó lehet élni. El sem tudom képzelni. Fogalmam sincs, mit mondjak.- Frank egyik lábáról a másikra állt, és végül persze nem mondott semmit. Ahogy várható volt, nem találta a szavakat.
Hűvös, barátságtalan, kora tavaszi szél süvített végig, haragos robajt varázsolva az oda rakott mindenféle dolgok közé. Gerardot kilelte a hideg. Különösen nyomasztó volt most itt így állni, háta mögött a múlt eseményeivel, egy másik ember értetlen csodálkozását elviselve.
- Későre jár, és nekem mennem kell, nem akartalak zavarni.- tett pár lépést hátra Frank, de nem szüntette meg a szemkontaktust és Gerard ezt egyáltalán nem értette. Egyszerre volt a tekintetében kérdés és szomorúság. Gerardnak tetszett a fiú barna szemének bátorító, meleg csillogása, de ahogy ránézett, azzal összekavarta a gondolatait.
Frank mosolygott és tett egy újabb lépést a ház kijárata felé.
- Nem zavartál. - jelentette ki erre Gerard és szerette volna, ha Frank marad még egy kicsit.
- Eljöhetek még máskor is?- érdeklődött Frank és ezen most Gerard döbbent meg, de szinte azonnal rávágta a választ.
- Hát persze! - és hevesen bólogatott is hozzá.
Frank arcán kósza mosoly futott át.
- Rendben, akkor hamarosan.- intett és alakját lassan elnyelte az esti sötét.
- Hamarosan. - ismételte meg magában Gerard és le merte volna fogadni, hogy soha többet nem látja újra a fiút.
*****
Mindezt meghazudtolva, Frank négy nap múlva ott állt vele szemben. Majdnem ugyanolyan sötét este volt, csak az elemlámpa fénye izzott és Gerard ugyanúgy egyedül volt a házban. Az apja este 9-10-nél hamarabb nem bukkant fel, akkorra végzett a templomi szolgálataival. Gerard nem is bánta, hogy ilyen későn érkezik haza, nem szeretett a társaságában lenni, egyedül sem volt jó, de ha választania kellett, inkább a magányra szavazott.
Most viszont nem volt egymagában és nagyon is örült ennek, csak nem tudta kimutatni. Frank látogatása annyira elképesztette, hogy nem jött ki hang a torkán. Nézte a fiút, aki most nem viselt kapucnit a fején, így Gerard sokkal jobban megfigyelhetett minden kis részletet. A fekete haját, sötét szemeit, a kicsit fáradt és halovány színű, szép arcát. Jóképűnek gondolta és ettől szégyent érzett. Zavarodottan pislantott másfelé, amikor a tekintetük találkozott.
- Nem akartalak megbántani a legutóbb.- kezdte nagy sokára Frank.
- Nem bántottál meg.- vont vállat Gerard és nem értette, miért mondja ezt a fiú.
- Faggatóztam a családodról, pedig ezt nem illik. - magyarázkodott Frank és pirosság jelent meg az arcán.
- A kíváncsiságban nincs semmi illetlen. Te kérdeztél, én válaszoltam. De, nem hittem, hogy újra eljössz.- jegyezte meg Gerard.
- Hiszen megígértem! - vágott a szavába Frank és csalódottság látszott rajta.
- Nem úgy értettem. Persze, hogy úgy helyes, ha az ember tartja a szavát, csak itt minden sötét és elhagyatott és...én nem is tudom...olyan hihetetlen, hogy itt vagy...- helyesbített gyorsan Gerard.
A fiú ekkor egy csomagot nyújtott feléje.
- Ezt neked hoztam.
Frank csodálkozva szemlélte a barna csomagolópapírba burkolt, közepes méretű holmit.
- És mi ez? - érdeklődött, miközben átvette és csak esetlenül tartotta a kezei között.
- Ezek a nagybátyám ruhái. Tudod, nemrég autóbalesetben életét vesztette. Az ingek, nadrágok ott lógtak a szekrényben, anyának nem volt szíve kidobni, arra gondoltam, és ő is, hogy te talán szívesen hordanád...persze, csak ha nem bántalak meg...- felelte Frank és az előbbi piros árnyalat, égővörössé változott az arcán. Gerard is elpirult és zavarba is esett.
- Köszönöm. - suttogta maga elé meredve. Forróság izzott a lelkében Frank önzetlen cselekedetétől.
Frank bólintott.
- Nálad jobb helyre nem is kerülhettek volna.
- Őszintén sajnálom a nagybátyádat. - tette még hozzá Gerard.
- Csak rosszkor volt, rossz helyen. Remek ember volt, és hiányoznak a nagy beszélgetések. Vele mindig nagyon jól megértettük egymást. Pótolhatatlan űrt hagyott. De gondolom, te is pontosan tudod, mi ez az érzés. - sandított szomorúan Gerardra Frank.
Mindez természetesen ismerős volt a fiúnak is. A harag, a bánat, a gyász, az elhagyatottság, az értetlenség keveréke, amivel évek óta meg kellett birkóznia, és mint egy óriás fekete felhő örökösen eltakarta előle a fényt.
- Köszönök mindent, Frank. - ahogy Gerard kimondta a fiú nevét, máris hevesebben kezdett dobogni a szíve. A torka összeszorult a felismeréstől.

- Nincs mit. - mondta erre Frank és még percekig álltak egymással szemben szavak nélkül.
*****
Gerard apja meglehetősen rossz kedvűen érkezett haza. Rögtön meggyújtott még pár petróleumlámpát és az ingyenkonyháról hozott ételt kedvetlenül hajította a piszkos konyhapultra. Gerard érdeklődve figyelte apja ingerült mozdulatait és máris félelem kerített hatalmába.
- Hoztam enni. - morogta a férfi és egy újsághalom alól elővarázsolta, a kopott, rozoga karosszéket, majd levetődve rá, a bibliát kezdte olvasni.
- Nem vagyok éhes. - rázta meg a fejét Gerard, mire apja érdektelenül megrántotta a vállát. Látszólag egyáltalán nem érdekelte a fiú közlése. Csend volt, csak a könyv lapjainak sercegését lehetett hallani. Gerard a matracon fekve nézte a petróleum lámpa sejtelmes fényét. Közben Frank járt az eszében szüntelenül és lázzal fűtött érzések vonták maguk alá.
Apja egyszer csak felnézett a könyvből és indulatosan megcsóválta a fejét.
- Két nő ma is megtalált és kérdezősködni kezdett felőled. Mi van veled, miért nem jársz iskolába, talán beteg vagy? Mintha bármi közük lenne hozzá. Unatkozó pletykafészkek! A végén még a nyakunkra hozzák a hivatalos szerveket. De esküszöm, előbb végzek veled én magam, mintsem hagyjam, hogy elvegyenek tőlem!- a férfi jelentőségteljesen nézett a fiára. Szavai, és az azok mögött rejlő tettrekészség megrémítette Gerardot. A vér kiszaladt az arcából és a rettegés jeges marka szorította belülről. Ismerte már apját, tudta mennyire elszánt és hogy amit mond, az többnyire megkérdőjelezhetetlen. Egész életében, ezzel az ellentmondást nem tűrő jellemmel zsarnokoskodott felette, az öccse és az anyja felett.
A férfi lerakta a könyvet és felállt a karosszékből, majd lassan a fiúhoz sétált.
- Milyen ruha van rajtad? - kérdezte csodálkozva.
Gerard nem válaszolt, a tettenérés, az ijedtség lebénította. Csak nézte, ahogy apja egyre közelebb jön hozzá.
- Honnan van ez? - tudakolta újra és szemeiben félelmetes csillogás tükröződött.
- Kaptam...- dadogta Gerard és már bánta, hogy átvette Franktől azt a csomagot, amiben a ruhák voltak. Nem is sejtette, hogy apja kiszúrja rajta, hiszen soha egy percet törődött vele, így azt hitte, ez is elkerüli a figyelmét.
A férfi elhűlve húzta fel a szemöldökét.
- Kitől? Beengedtél egy idegent? Nem volt érhető, amit régebben is elmondtam neked? Hogy nem szabad bizalmadba avatnod mindenféle jött-mentet, akik megsajnálnak, vagy unatkoznak és nincs jobb dolguk, mint más életében kutakodni! Biztos fecsegtél nekik össze-vissza! - a férfi ujjai durván markolták meg Gerard egyik karját, majd felrángatta őt a matracról
- Én...
- Hallgass, mindent csak elrontasz! Ugyanolyan ostoba vagy, mint az anyád! Azt hiszed, az emberek jók, csak úgy adnak neked és nem várnak cserébe semmit?! Az eszed helyett a szívedet használod. De majd én megtanítom neked! - apja keze ütésre lendült, Gerard ösztönből becsukta a szemeit, de pofon helyett csak a csend zuhant rá, ahogy a férfi elengedte és ő visszahanyatlott a matracra.
Por szállt fel mindenfele és nem hallott mást, csak a szíve gyors dobbanásait, ahogy a vére a félelemtől gyorsan száguld a testében.
- A sarokba térdelsz és egész éjjel imádkozni fogsz. - rendelkezett az apja és hogy szavainak nyomatékot adjon, az egyik sötét és piszkos sarok felé bökött. Gerard szó nélkül ment oda, levegőt venni is alig mert. A térdei halkan koccantak a padlón és érzelemmentesen bámulta a piszkosszürke, repedezett falat. Az apja felkapta magával a petróleumlámpát és ettől sötét lett a helyiségben.
- Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta. - tette még hozzá a bibliából idézve és Gerard már csak a lépteit hallotta, ahogy távolodnak a ház egy másik helyiségébe.
Órák teltek el így, sötétben, néma imádkozással, és könnyes szemekkel. Riadtsággal és szorongással és beletörődő, tompa közönnyel. Majd a nesztelenséget ismét apja jól ismert lépései váltották fel. Gerard érezte, mikor ér hozzá olyan közelségbe, hogy már csak centiméterek választják el tőle. A pánik lett rajta úrrá, de meg sem mozdult, ugyanúgy térdelt, ahogy a férfi órákkal ezelőtt hagyta, mást nem tehetett. Mindene fájt, a homloka és haja nyirkos volt a hideg izzadtságtól.
- Elég lesz.- mordult rá az apja és a megvilágítatlan szoba újból gyér fénybe borult.
- Állj fel! - jött az újabb parancs és Gerard feltápászkodott a földről. A férfi arcán már nem volt nyoma a dühnek. Már valami egészen más látszott a vonásaiban. Az undor, a kiábrándultság és valami bűnös gondolat elegye. A szemei lassan, mindent részletesen végignézve vándoroltak végig a fiún.
- Nem akarom többet rajtad látni ezeket a ruhákat. - utasította Gerardot.
- Igen.- bólintott a fiú, kerülve apja vészjósló és gyomorforgató pillantását. Tudta, hogy mit fog ezek után mondani, érezte legbelül, de nem akarta hallani. Testének minden része tiltakozott ellene. A hányinger fojtogatta.
- Vedd le! Most!- mondta ki végül a férfi rekedtes hangon, majd türelmetlenül nyúlt a kockás ing gombjaihoz, hogy meggyorsítsa a mozdulatokat.

folytatása következik...

Pikachu, téged választalak!

Hála a héten többször előforduló esőknek, sikerült vagy háromszor rommá áznom :/ Egyszer R.-el együtt áztunk meg. A hajam-amit előző nap mostam meg-ettől begöndörödött, de nem olyan ordenáré módon. Sőt, mikor a tükörbe néztem, még tetszett is, esküszöm. Na, már csak a Bananarama hiányzott a háttérből XD
Ja, meg mikor a buszon utaztunk R., meg én, éppen arról dumáltunk, hogy ugye le akarok lécelni és észrevettem egyik öregasszonyt, aki a szomszéd lépcsőházban lakik és módszeresen az ablakunk alá hordja a kutyáját kis és nagy WC-re *-* El is kezdtem szídni az erre lakókat, hogy unatkozó, szociopaták és utálom őket, mint a szart. A nő meg fülelt rendesen és torzult az arca, mivel a szembeszomszéd nagy spanja, biztos mondja majd neki. Én meg legalább polgárpukkasztottam kicsit.
A pasimmal most a héten egész tűrhetően megvoltunk, igaz múlt héten kijelentette, hogy a jövőhétvégén a fővárosba akar menni valami programra, ettől nem dobtam el az agyamat, de úgy néz ki, hogy nem lesz az egészből semmi, mert jövő héten is dolgozik szombat, vasárnap.
Ma meg apám meginvitált ilyen kerti partira, amit az ismerőseivel csinált, de nem volt igazán kedvem hozzá. Pasim dolgozott ugye, anyám tesóméknál segített a felújításban (erről később mert ez is durva), de nem akarta már rossz fej lenni, így elbaktattam, nem volt messze, úgy 20 perc gyalog. Szóval kibírtam, az idő is klassz volt és kb. egy órát, ha voltam ott. Pár embert ismertem, de a többséget nem, viszont szerencsére annyian voltak, hogy beolvadtam a  tömegbe.
Az a nő is ott gübbedt, aki ugye rá van gyógyulva faterra, de a köszönésen kívül nem esett köztünk több interakció. Apám viszont rendes volt, kínált kajával, de nem voltam éhes, mert előtte itthon ebédeltem. Azért kaptam egy pohár vörösbort, ami a legjobb része volt a garden partinak. Utána vidáman sétáltam haza a klassz napsütésben, láttam klassz házakat, gyönyörködtem bennük, a meg a virágokkal tele kertekben és olyan minden happy feelingem volt.
A sztorim már 95%-ban készen van, az első fejezetet jövő héten felrakom szerintem (brutálisan beteg lesz szerintem), ennek is örültem, már hogy haladtam vele és szinte élesre van töltve, meg annak, hogy apámmal is el voltunk, 2 mondatnál többet csevegtünk, ez is haladás már.
Az örömködés addig tartott, míg apám később nem telefonált, hogy most hívta a hugom és hogy anyámmal nagyon összevesztek és hogy szerinte anyám súlyosan depressziós és orvosi segítségre van szüksége.
Okés, anyám tényleg elég lehangolt sokszor, de én mindig tudok vele röhögni, szóval nem tudom, mennyire valós az ilyen irányú félelem apám részéről. De őszinte volt az aggodalma és azt is mondta, hogy jó lenne ha a vitáknak vége lenne, és családot egyben lehetne tartani és segíteni anyámnak valahogy.
Most tök nyomottul érzem magam emiatt.
Lehet, hogy tényleg elsiklottam részletek felett?!
Hogyan segíthetnék?!
Magamba kell, hogy szálljak, de tényleg.

Senkit sem érdekel, de...

Tegnapra virradóra egész jót álmodtam, vagyis inkább szürreális volt. Valahol nyaraltunk, apám, anyám meg én. Ilyen retro nyaralóban, régi bútorok stb. Sid Vicious ült egy piros fotelben, bőrdzseki volt rajta, kezében egy üveg sör és vigyorogva magyarázott. OMG,oké, tudom...
Sütött a nap és fehér alapon lila virágos ágynemű volt mindenütt.
Aztán sétáltunk hazafelé, apám, anyám és én (hogy Sidet hol hagytuk, ne kérdezzétek) és elénk szaladt egy németjuhász kutya, ami rókává változott, ahogy közelebb ért.
Aztán egy szép ház előtt álltunk meg és egy víztorony volt szemben, meg sok-sok fa és bokor. Aztán kijött a rokonunk és azt mondta, de jó hogy végre megérkeztünk.
Arra ébredtem, hogy a bekapcsolva hagyott ébresztőm pittyeg *-* Viszont kipihenten éreztem magam, úgy voltam vele, hogy ez lehet egy egész tűrhető nap is.
Hát benéztem persze.
És rájöttem, hogy apám szeretetét csak álmaimban vívhatom ki valójában. Erről később.
A pasim persze már hajnalban elhúzott csapatépítő ivásra (bah), így a nap hátralévő része nem volt ilyen derűs, mint az álom.
A fészbukkon rögtön Mr. Népszerű meg a nője enyelgős, pesti éttermes fotójába botlottam. Ráírtam Á.-ra is, mert fent volt a chaten és mert rég hallottam róla, de nem írt vissza.
Utána főzősműsorokat néztem, rakott krumplit és citromos mignont ettem-nem egyszerre persze-és próbáltam írni, de nem túl sokat sikerült. 

A hangulatom nyomottá vált, a pasimmal is összevesztünk telefonon, részegen felhív, hogy ő hú, de jól érzi magát, jól van, köszi *-* éljen május elseje.

Erre még jött pluszba, az őseim balhézása. Anyám ezerszer felhívott, hogy a hugom már megint vergődik és sértődik. Apám meg azt mondta, hogy ha innen elmegyünk, akkor úgyis hajléktalanok leszünk. Köszi a lelki megerősítést, így higgyen az ember magában ugye, a család erős támogatása, hát szárnyakat növeszt. Az a helyzet, hogy itt a hugomat kell(ene) csak támogatni, mert Miss Rongyrázó-vagy Miss Gyűlölködő, még mindig az én ügyeimen pörög ezerrel és ezzel vegzálja anyámat. Igaz, még mindig semmi köze sincs hozzá, de tökmindegy, amúgy.
Olyan fárasztó ez az egész. Az is, hogy friss sztorik helyett, csak erről tudok írni, de hát ez a szarság vesz körbe.
Őszintén, nem tudom, mikor lesz valami a ház vásárlásból. Már ha lesz valami és a hugom nem duruzsol addig apámnak, míg vissza nem vonja, hogy segít. És amúgy sem tudom, hogy segít e, komoly kétségeim vannak, pár ilyen elejtett, ha innen elmentek, az utcára kerültök, megjegyzés után.
Miért?! Mitől olyan különleges ez a hely? Valaki mutassa már meg, miért, mert én nem érzem, hogy az lenne. Én úgy érzem, fojtogatnak a falak, undorító az egész, belefeccöltünk nem kis összeget, hogy ne nézzen ki úgy, mint egy lepratelep, de nem sok látszatja van. A szomszédokról meg már írtam, barmok gyülekezete.
Miért ne próbálhatám meg máshol? Nekem is jár a tiszta lap, úgy hiszem.
Még a börtönből szabadultaknak is.
És ha úgy vesszük, ez is börtön.
Én meg lelépek innen, akár tetszik a családnak, akár nem!!!
Kifakadás gomb kikapcsolva :(
De ez a dal, egész nap a fejemben járt.