Szívszorító

Kiolvastam a Napsugaram c. könyvet és nem tudok nem gondolni Dylan-re...Nem könnyű, de megpróbálom összefoglalni az érzéseimet.
Nem vagyok nagyon könyvmoly típus, de ezt a kötetet pár nap alatt elolvastam és most már értem A. barátnőm szófordulatát, mikor rám akarta tukmálni a Harry Potter könyveit, hogy olvassam el, de hasztalan, mert nem érdekelt, és azóta sem, viszont most már tudok azonosulni azzal, hogy egy könyvet "nem lehet letenni". 
Mert a Napsugaramat kb. én is alig bírtam lerakni, legszívesebben egyszerre elolvastam volna, és amint engedte időm, rögtön újra meg újra belevetettem magam és faltam a sorokat.
Pedig nagyon szomorú olvasmány.
Adott egy anya, egy átlagos család, akik élik az életüket, aztán egy nap megszólal a telefon, hogy a kisebbik fiú gimnáziumában lövöldözés tör ki. Később kiderül, a fiuk és egy barátja áll a lövöldözés mögött. A nap tragédiával ér véget, minden idők egyik legsúlyosabb iskolai mészárlásával, számos halálos áldozattal, sérültekkel.
Felfordul az egész világ. Sue kisebbik gyermeke, az egyik lövöldöző, a mészárlás után, önkezével vet véget életének az iskola könyvtárában. Csupa felkavaró kérdést hagyva maga után.
A család összeomlik, Sue válaszokat akar, mit rontott el. Dylan problémamentes gyerek volt. A lövöldözés előtt iskola bálba ment, felvették az egyetemre. Akkor mégis hogyan történhetett?
Sue a könyv elején és közepén még állítja, a fia nem ölhetett meg senkit önszántából, biztos rászedték, megzsarolták, aztán később neki és a családjának is világossá válik, hogy a fia saját, szabad akaratából cselekedett és összedől addig a fiáról alkotott képe, Egy anya, aki gyászol és próbálja valahogy újra felépíteni az életét, bocsánatkérő leveleket ír az áldozatok családjának, később más utakon is hallatja a hangját. Keresi az okokat, próbál fellépni az öngyilkosság megelőzés, depresszió időbeni felismerése terén. Hiszen fény derül arra, hogy Dylan valószínűleg depressziós volt, csak ezt nagyon jól titkolta a család és szűkebb környezete előtt is. Kiderülnek az iskolai zaklatások is, amiről úgy szintén nem tudtak.
A könyv végére pedig eljut oda, hogy igenis voltak jelek, de ezeket nem érzékelték megfelelően és Dylan néhány előző évi botlását-úgy mint egy autó feltörését Eric Harrissel, vagy a sulis számítógép rendszer meghekkelését-nem ismerték fel. És nem csak az ő szemük előtt maradtak észrevétlenek ezek a jelzések, a tanárok, barátok sem vettek észre semmi különöset.
Sue nem mentegeti a fiát, igen, megölte azokat az embereket, de megölte saját magát. Gyilkos és öngyilkos egyben. Tette elítélendő. De a gyermeke, akit óvott, védett, és akit a mai napig szeret. Meghatóan idéz sok-sok emléket a Dylannel töltött időkből.
Minden tiszteletem az övé, hogy megírta ezt a könyvet, minden fájdalmával és emlékével együtt. Erre a legtöbben nem lettek volna képesek a helyében.
Könyve felhívás, hogy tartsuk mindig nyitva a szemünket, figyeljünk egymásra, ha valami nem oké, merjünk lépni, kérjünk segítséget, mert az életmentő lehet. Ő biztos így tenne, ha vissza forgathatná az időt.