- Egy albérletet záros határidőn belül (talán lesz, de erről még nem írok semmit, inkább nem kiabálom el) - Megfeledkezni a gondjaimról - Önfeledten nevetni, mint régen - Beülni egy (vagy sok) italra a pasimmal és zenét hallgatni, beszélgetni - Berúgni és nem másnaposnak lenni - Rock koncertre menni - Egy új tornacipőt - Egy farmermellényt - Új hajat (fenét, új fejet, de az lehetetlen) - Végre írni valami normálisat - Jó híreket a rokonunkról - Tavaszt - Sok napsütést - Minél kevesebb tömegközlekedést - Minél kevesebb hülye embert körülöttem Most nagy hirtelenjében ennyi. Nincsenek is nagy igényeim XD Ja, és voltam új személyit csináltatni. Hát az a fénykép amit rólam csináltak *-* Mondjuk, a régin is úgy néztem ki mint egy drogos, de a mostanin meg olyan vagyok, mint egy drogos, aki félbeszakította a rehabot. Embertelen. Siralmas.Jaj.
Lassan közeledik a tavasz. Mi pedig sodródunk, nyakig az élet langyos fos folyamában. Ellep minket rendesen a tré.
Megint nem jó semmi. Nagyon-nagyon nem... Kezdjük ott, hogy tönkre ment a tv-nk. A javítása egy vagyon. Két hónapja van nálunk, eddig semmi baja nem volt, most meg ki kell majd takarékoskodni a javítás árát. Tehát tv a szerelőnél, az én ezer éves kis készülékem meg újból szolgálatba állt. Beszéltem A.-val, együtt jöttünk a buszon. Mondta, hogy még mindig dumálgat az exével, sőt megfordult a fejében a találkozás lehetősége is. Azt is mondta, hogy élni kell a mának...Furán hangzott ez tőle *-* Szerintem nincsenek túl jól a pasijával, legalábbis ez jött le a szavaiból. Remélem azért, nem mennek szét. A rokonunk megint rosszul van, alig eszik, depressziós. A kezelőorvosa azt mondta, valószínűleg sohasem fog már kiszállni az ágyból és lábra állni... Tegnap apámmal lógtam, dumáltunk, röhögtünk, elkísértem valami munkát nézni. Egy elegáns környék, gyönyörű házait láttam és azt képzeltem, milyen jó lehet ott az élet. Aztán rájöttem, hogy mi a francnak agyalgatok ilyesmiket, mikor nekünk nemsokára úgy sem lesz hol lakni. A csattanó pedig este következett. Számítottunk egy pénzösszegre, ezt akartuk elrakni amolyan vésztartaléknak, ha végre beütne egy albérlet, ebből finanszíroztuk volna a kauciot, az itteni festést stb., na már most este kiderült, hogy egy huncut vasat nem kapunk. Azt hittem felborulok. De pasimon is láttam elhatalmasodni a pánikot. Anyámnak még el sem mertem újságolni, biztos rosszul lesz, ha megtudja. Foglaljuk össze tehát: nincs pénzünk költözni, nincs is hova költözni, akkor mi a francot csinálunk?! Lakni kell valahol, meg valamiből. Hm... És persze egyesek szerint mi vagyunk a szarok csakis, amiért nem raktunk félre pénzt. Hát persze... Hajnal óta ezen kattogok, de nem jutottam előrébb. Most meg fáj a fejem is. A bevásárlás után vettem egy automatás forró csokit, meg a bolt előtt lejmoló hajléktalan kezébe nyomtam a bevásárló kocsit, amiben benne volt a húsz ft, hátha neki pont ennyi hiányzik a kisfröccshöz. Nekem speciel úgyis tök mindegy már. Le vagyok lombozva felső fokon. Jelen esetben nem tudom mi lesz velünk. A helyzetünk kilátástalan. Nem is kell ezt ragozni.
Kiolvastam a Napsugaram c. könyvet és nem tudok nem gondolni Dylan-re...Nem könnyű, de megpróbálom összefoglalni az érzéseimet. Nem vagyok nagyon könyvmoly típus, de ezt a kötetet pár nap alatt elolvastam és most már értem A. barátnőm szófordulatát, mikor rám akarta tukmálni a Harry Potter könyveit, hogy olvassam el, de hasztalan, mert nem érdekelt, és azóta sem, viszont most már tudok azonosulni azzal, hogy egy könyvet "nem lehet letenni". Mert a Napsugaramat kb. én is alig bírtam lerakni, legszívesebben egyszerre elolvastam volna, és amint engedte időm, rögtön újra meg újra belevetettem magam és faltam a sorokat. Pedig nagyon szomorú olvasmány. Adott egy anya, egy átlagos család, akik élik az életüket, aztán egy nap megszólal a telefon, hogy a kisebbik fiú gimnáziumában lövöldözés tör ki. Később kiderül, a fiuk és egy barátja áll a lövöldözés mögött. A nap tragédiával ér véget, minden idők egyik legsúlyosabb iskolai mészárlásával, számos halálos áldozattal, sérültekkel. Felfordul az egész világ. Sue kisebbik gyermeke, az egyik lövöldöző, a mészárlás után, önkezével vet véget életének az iskola könyvtárában. Csupa felkavaró kérdést hagyva maga után. A család összeomlik, Sue válaszokat akar, mit rontott el. Dylan problémamentes gyerek volt. A lövöldözés előtt iskola bálba ment, felvették az egyetemre. Akkor mégis hogyan történhetett? Sue a könyv elején és közepén még állítja, a fia nem ölhetett meg senkit önszántából, biztos rászedték, megzsarolták, aztán később neki és a családjának is világossá válik, hogy a fia saját, szabad akaratából cselekedett és összedől addig a fiáról alkotott képe, Egy anya, aki gyászol és próbálja valahogy újra felépíteni az életét, bocsánatkérő leveleket ír az áldozatok családjának, később más utakon is hallatja a hangját. Keresi az okokat, próbál fellépni az öngyilkosság megelőzés, depresszió időbeni felismerése terén. Hiszen fény derül arra, hogy Dylan valószínűleg depressziós volt, csak ezt nagyon jól titkolta a család és szűkebb környezete előtt is. Kiderülnek az iskolai zaklatások is, amiről úgy szintén nem tudtak. A könyv végére pedig eljut oda, hogy igenis voltak jelek, de ezeket nem érzékelték megfelelően és Dylan néhány előző évi botlását-úgy mint egy autó feltörését Eric Harrissel, vagy a sulis számítógép rendszer meghekkelését-nem ismerték fel. És nem csak az ő szemük előtt maradtak észrevétlenek ezek a jelzések, a tanárok, barátok sem vettek észre semmi különöset. Sue nem mentegeti a fiát, igen, megölte azokat az embereket, de megölte saját magát. Gyilkos és öngyilkos egyben. Tette elítélendő. De a gyermeke, akit óvott, védett, és akit a mai napig szeret. Meghatóan idéz sok-sok emléket a Dylannel töltött időkből. Minden tiszteletem az övé, hogy megírta ezt a könyvet, minden fájdalmával és emlékével együtt. Erre a legtöbben nem lettek volna képesek a helyében. Könyve felhívás, hogy tartsuk mindig nyitva a szemünket, figyeljünk egymásra, ha valami nem oké, merjünk lépni, kérjünk segítséget, mert az életmentő lehet. Ő biztos így tenne, ha vissza forgathatná az időt.
A pasim vasárnap berúgott. Mert hát nincs is jobb annál, mintha részegen zárja a hetet és másnaposan kezdi az újat :S
Én meg tegnap azt álmodtam, hogy Mr. Népszerűvel szexeltem.*-* *-* A durva az volt, hogy utána minden részletre emlékeztem. Pedig mostanság nem is nézegettem annyira Mr. Népszerű fotóit. Erre egy ilyen +18-as álmom volt. Kemény... De vajon, miért ? - Szeretnék szexelni Mr. Népszerűvel, mármint tudat alatt - Megártott az orrba-szájba reklámozott Valentin nap - Hülye vagyok És a három együtt sem zárja ki egymást. Álomfejtés kimaxolva. A vasárnapom még a pasim berúgása előtt el lett amúgy cseszve. Az adóbevallás miatt felhívtam a könyvelőt, aki sok jóval nem szolgált és ezek mellett kb. úgy beszélt velem, mintha a seggéből rángatott volna elő. És persze mikor említettem neki, hogy kicsit zűrös most minden, meg hogy albérlet keresésben vagyunk, neki állt kéretlenül osztani az észt. Miszerint nem most kellene kapkodni, hanem már hónapokkal ezelőtt neki kellett volna állni, meg hogy nem érti, miért nem megyünk vissza az őseimhez lakni, meg egyéb faszságok, lekezelő stílusban. Komolyan legszívesebben elküldtem volna a halál faszára, mert adó ügyben hívtam fel és nem életvezetési tanácsokért. Bírom, hogy mindenki belevauzik abba, hogyan és mit csináljak. Ja, persze háromemeletes házból könnyű ám lenyomni az embert, mint a bélyeget... Aznap még anyum ajánlott egy albérletet valami hirdető újságból, villámsebesen felhívtam, naná hogy már kiadták :/ Csőd... De hogy valami jót, illetve pozitivat írjak, az I'm not ashamed megnézése után, elhatároztam, hogy megveszem a Napsugaram c. könyvet, amit Dylan anyukája Sue írt és sok jót olvastam róla itt a neten. Remélem, hamarosan nálam lesz és olvashatom. Izgatott vagyok.
Hétvégén semmi különöset nem csináltam. Pénteken a pasim gyökér mód viselkedett, de hát ezen már mit csodálkozok, nem?! Előkészíti a terepet Valentin napra :S A fogfájás megint utolért, hogy unom már ezt!! Remélem, a fogdoki nem csuklik, pedig sűrűn emlegetem ilyen-olyan jelzőkkel. J. foga is fáj, pont minap beszéltünk telefonon, bár ő tesz is az ügy érdekében, 17-re van időpontja a fogorvoshoz. Nekem nincs időpontom, meg pénzem sem, én szenvedek tovább. Ilyen béna vagyok én... Ja, tegnap vettem erőt magamon és végre megnéztem az I'm not ashamed című filmet, amiről már írtam a 2016. május másodikai bejegyzésemben pár szót, meg linkeltem a trailert is, így most nem teszem meg újra. A sztori ugye a Columbine mészárlás egyik áldozatáról, Rachel Joy Scottról szól, a mindennapjairól, meg a körülötte lévő emberekről (Ericről és Dylanről is), egészen az április 20-i eseményekig, amíg le nem lövik. Szóval megnéztem, a véleményem kb. ugyanaz maradt. Egyszer nézhető, bár sokszor beletekertem, mert nem kötött le igazán. Rachelt olyan zavaróan jólelkűnek ábrázolják, hogy az már nekem fájt. Ilyen nem létezik, nekem sok volt. Szóval nem igazán tudtam azonosulni vele. A lövöldözőket meg persze őrülten gonoszna, és persze, nyilván nem voltak szentek, de elég sok megaláztatásban volt részük az iskolai évek alatt. Meg aztán a legdrágább dologgal, az életükkel fizettek a tetteikért. Én vártam volna, hogy jobban megismerjük a két elkövetőt is, de elég egyoldalú volt az egész, inkább Rachel kicsit sekélyes iskolai baráti köréről, haverjairól szólt és persze a hitről, amire valaki vagy vevő, vagy nem. Mindegy, én inkább a Nulladik óra Columbine részének hiszek továbbra is, de akit érdekel a történet, végig fent van angol nyelven a video megosztón.
Áhh, a rokonunk még kórházban, a pénz kevés, albérlet még nincsen, de ezt nem is ragozom. Tiszta zsákutca. Komolyan aggódom. Most már tényleg.
Minap A.-val írogattam és fura dolgokat közölt. Már a múltkor is írta, hogy sokat gondol az egyik exére, akivel nagyon régen kb. 2-3 hetet jártak, aztán a csávó visszament a volt nőjéhez (akivel össze is házasodtak utána) és kérdezte, hogy én szoktam e a volt pasikon agyalni. Írtam neki, hogy olykor-olykor bevillan pár delikvens, név szerint ugye Mr. Népszerű, meg a narkomán srác, de ő nem azért, csak ha szar kedvem van, eszembe jut, hogy ha vele élnék, akkor milyen tré lenne minden. Szóval vissza írtam neki, hogy annyi hülyeség van most körülöttem, hogy nem ez a fő gondolatmenetem, de hát ugye emberek vagyunk emlékekkel, amik ugye sokszor előjönnek, akaratlanul is. Na, és másnap írta A., hogy megkereste az expasiját fékbukkon és bejelölte, a csávó visszaigazolt és azóta írogatnak egymásnak. A fickó már el is vált, jelenleg egyedül él. A. nosztalgiázott vele egy sort, hogy emlékszik e arra amikor...és gondolom felsorolt pár momentumot, ami rövidke együtt járásuk alatt történt velük, a fickó meg partner volt a múltidézésben. Erre végképp nem tudtam egyelőre reagálni. Nem annyira értem a dolgokat, vagyis az okés, hogy bejelölöm, de hogy utána még kikérdezzem, hogy emlékszik e a közös dolgokra *-* Életemben egyszer csináltam ilyet, azóta bánom. Pedig most A.-nak révben az élete, stabil párkapcsolat (vagyis azt hittem eddig), most vettek egy szép, nagy házat, jó állásuk van. De lehet, hogy valami mégsem oké? Vagy csak kíváncsi volt, mi van a pasival? Nem akartam már rákérdezni és bunkó lenni, csak nem fér a fejembe a dolog. Az én kapcsolatomban is vannak jócskán buktatók, szóval nem tudhatom mi folyik a háttérben, kívülről boldognak tűnnek. Remélem, nem csak kívülről.
Valamelyik nap azt álmodtam, hogy bementem a kórházba meglátogatni a rokonunkat. Ült az ágyában, egy fehér alapon kék virágos hálóingben, mosolygott és azt mondta, meg fog gyógyulni. Erre anyám mondta tegnap, hogy csakugyan jobban van és tényleg van ilyen hálóingje *-* Remélem, hihetek az álmoknak és jóra fordulnak a dolgok. És megálmodhatnám, hogy mondjuk lassan összejön valami klassz albérlet, mert sehol semmi és nagyon szorít az idő. Komolyan, kezdek félni, hogy nem találunk majd. Amúgy velem a szokásos februári unalom van. Beszéltem H.-val telefonon a héten, kétszer is. Jól van és a baba is, hihetetlen, de fél éves lesz mindjárt. Ja, meg A. is írt és kérdezte többek között, hogy már nem vagyok jóban Sz.-el? Mire vissza írtam, hogy szerintem annak a barátságnak lőttek, ő nem keres, igazából én sem, vagyis próbálkoztam (de próbálkozni a kutya szokott-by pasim), de folyton elhajtott, meg csak ígérgette, hogy ír, de nem tette meg. Hiába próbálom én fenntartani a kapcsolatot, ha ő nem akarja, kár erőltetni. Az új pasijával együtt ő teremtett köztünk egy távolságot, amin nem is akart javítani. Ő már nem az a vagány rocker csaj, akivel együtt buliztunk, röhögtünk, hülyültünk. Ő most már discot hallgat és rózsaszínben jár :/ De a rosszabb, hogy egyszerűen lelépett az életemből. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik. De azért vannak még rajta kívül páran, akik még mindig részei az életemnek. És ez a fontos.
