Ma meg egy sulis tanárral beszélgettem reggel és az egyik exfőnököm meg bejelölt fb-n.
Igen, gondolkodtam az emberi kapcsolatokról és lassan kezdek reális lenni, J.-vel, tesómmal kapcsolatban pl., vagy egy másik csajjal, aki tavaly január óta ígéri, hogy ír, de eddig semmi, persze hülye játékfelkéréseket azt tud küldözgetni a közösségi oldalon, ajhhh...Jó lenne, ha belátnám, hogy akik nem akarnak részt venni az életemben, azokat kár kényszeríteni, inkább olyanokra kell fókuszálnom, akik kedvelnek.
És hoztam a novella második részét is.
Pt. 02 : Átkozottul gyönyörű
Pár nap telt el így, kétségek és kusza gondolatok viharában. John nem találkozott Siddel. Bár akart, de meggyőzte magát, a leghelyesebb, ha nem keresi. Mindenféle pótcselekvéssel próbálta kitölteni a hiányát és ez nagyjából a vég nélküli ivás és dohányzás volt, meg a fájó gondolkodás. Aztán egy unalmas estén nem bírt már magával, úgy érezte, a lakás falai rá omlanak, összeszorítják, el kellett onnan mennie. Léptei határozottan vitték egy bizonyos helyig. De ott gondterhelten lecövekelt és percekig csak izgatottan szobrozott a sarkon lévő kocsma üvegajtaja előtt. Csak remélni merte, hogy Sid nem lesz ott, bízott benne, hogy aznapra talált magának más szórakozási lehetőséget.
A gyomrában mintha kövek lettek volna, a szíve gyorsan vert, leizzadt, amikor benyitott az ajtón és elindult a bárpult felé, kerülgetve az útjában álló embereket. Ahogy meglátta Sidet az egyik bárszéken ülni, hideg bénultság futott rajta végig és érezte az arcába hirtelen áramló vért. Mielőtt sietve visszafordulhatott volna, Sid már észre is vette, így nem tehetett mást, rendelt egy italt, aztán szó nélkül leült Sid mellé és csak nézte őt a szeme sarkából.
- Egész éjszaka vártalak. – árulta el Sid gyerekesen pislogva és látszott rajta a csalódás.
- Azt hitted lejövök utánad ? – gúnyolódott John, de elkapta a tekintetét Sidről, majd tanácstalanul ült az itala felett.
- Jó lett volna, mert egyedül voltam. – mondta halkan Sid.
- Na és kit érdekel ? Én is egyedül voltam és mégsem panaszkodom. –vágott vissza John, azt figyelve, hogy a ciklámen és élénk kék neonlámpák színei hogyan tükröződnek vissza Sid kabátjának apró szegecsein. Megszédült a fiú közelségétől és a rettegéstől, hogy nem tudja már kezelni a saját magában kialakult helyzetet.
- Ne haragudj. – ingatta a fejét Sid.
- Ne haragudj, ne haragudj…Jó ég, torkig vagyok már az örökös nyavalygásoddal ! Különben meg nem tartozol beszámolóval, az sem érdekel, ha akkor visszamentél a kurvák közé és velük fetrengtél. – magyarázta undorral a hangjában John.
- Nem rég még azt mondtad, idegesít ha beszélgetek velük. – vágott a szavába Sid.
- Jól esett azt hallani, mi ? Élvezted ugye ? Hát vedd tudomásul, hogy nem gondoltam komolyan, akkor este egy szánnivaló hülye voltam ! – csattant fel John és az pohara után nyúlt.
Sid arca elkomorult.
- Teljesen össze vagy zavarodva. – jegyezte meg és mereven állta John kétkedő pillantását.
- Honnan veszel ilyeneket ? – háborgott John bámulva Sidet fagyos kék szemeivel.
- Érzem…
Sid még mindig merően nézte és John azt gondolta, mindent lát, ami a fejében van. A kövek, amiket eddig a gyomrában érzékelt, mintha sziklákká nőttek volna.
- Na jó, én nem pazarlom rád az időmet Sid ! – nyögte ki feldühödve és ellenségesen.
- Mi baj van John ? Miért vagy velem ilyen ? – kérdezte és gyengéden megragadta John karját, ami teljesen lesokkolta Johnt.
- Eressz el, te szemét kis fattyú. – szitkozódott megrökönyödve és utálkozó pillantásokat küldött Sid felé, aki végül elengedte. John viszont ettől nem érezte jobban magát. A düh munkált benne, az elveszettség, ez pedig agresszívvá tette. Felpattant a bárpulttól.
- Tehetsz egy szívességet ! – vetette még oda Sidnek, aztán gyors léptekkel elhagyta a kocsmát. Rögtön fázni kezdett, mikor kilépett, áthevült testén keresztül fújt az esti szél. Behúzódott egy sikátorba, hogy meg tudja gyújtani a cigarettáját és már éppen indult volna, mikor meglátta Sidet tétován ácsorogni, majd elindulni az irányába. Nem tudta örüljön e, vagy sem, hogy kijött utána és érdekli mi van vele.
- Nem akartalak megbántani. – mentegetőzött Sid.
- Nem beszélek veled ! – támadt neki John és el akart slisszolni mellette, de Sid nem mozdult, így ez a szűk hely miatt lehetetlen volt. A testük egymáshoz préselődött és ez zavarba ejtő volt John számára, menekülni szeretett volna, de Sid csak nagyra nyílt szemekkel nézte őt.
- Néha közelebb engedsz magadhoz, de általában úgy viselkedsz, mintha nem bírnál. Miért van ez ? – firtatta gyengéd hangon.
- Semmi közöd hozzá, menj a dolgodra ! – kiáltotta válasz helyett John.
- Tényleg ennyire gyűlölsz ? – kérdezte ismételten Sid.
John mérgesen az arcába fújta cigarettája füstjét.
- Lehetetlennek gondolnád, ha így lenne ?! – érdeklődött provokatívan.
Sid lehajtotta a fejét.
- Nem…
És arrébb állt az útból, hogy John el tudjon menni. De hiába támadt köztük hirtelen egy kis távolság, John nem tett egy lépést sem. Eldobta a félig szívott cigarettát és csak bámult bele Sid kócos, sötét hajába, majd a járdán lévő tócsákban táncoló éjszakai lámpafényekbe. A gondolatai sebesen cikáztak a fejében és tudta, érthetetlenül viselkedett, úgy mint egy őrült. De elég jól játszhatta ezt a szerepet, hiszen Sid azt hitte, nem kedveli. Pedig éppenséggel pont az ellenkezőjét érezte. És legszívesebben elrejtőzött volna ezek elől az érzések elől, de hiába, mert állandóan vele voltak.
Beletörődve sóhajtott egyet.
- Nem gyűlöllek. Csak azt gyűlölöm, hogy nem tudlak gyűlölni. – ismerte el és a hangja kicsit megremegett, ahogy ezt kimondta.
Sid igencsak megütközött a mondaton. Még a szája is tátva maradt.
- Oh…Értem.
John pedig folytatta. Az igazságtól nehéz izzadtság cseppek jelentek meg a homlokán és kipirult az arca. Talán hallgatnia kellett volna, de mégsem tette.
- Gyűlölnöm kellene téged, mert nem szerethetlek ! Számomra nincs középút…
- Hogyan segítsek ? – kérdezte Sid és John megértést látott a szemeiben.
- Sehogy, hagyj most haza menni és kész. Ez is biztos olyan, mint a megfázás. Majd elmúlik, majd kiheverem. – tárta szét bizonytalanul a kezeit John, aztán szó nélkül elhúzott Sid mellett a keskeny sikátorban.
- Nem jössz fel hozzám esetleg ? – kérdezte még Sid ártatlanul.
John felnevetett magában. Ez lenne a legrosszabb, amit tehetne.
- Most biztosan nem ! – utasította el a meghívást.
- A közeljövőben valamikor ? – próbálkozott ismét Sid.
- Ja, majd a közeljövőben. Valamikor. – legyintett John, aztán még gyorsabbra vette a lépteit, mintha azzal maga mögött tudná hagyni az egészet.
Azt hitte, az ígéretet csak azért tette, hogy lerázza a másikat, de az után az éjjel után, ismét egyedül maradt. Csak ő, meg a képzelgései. Cseppet sem jó párosítás, ráadásként vegyítve a bezártsággal. John úgy vélte, ennél még az utcán is jobb. Vagy Sidnél. Magának is meglepetést okozva és ellent mondva, szavához híven, egy hideg, magányos éjszaka ott állt a fiú lakásának kopott ajtaja előtt izgalommal és félelemmel telten. Látni akarta Sidet, most már legalább magának be merte ezt vallani.
- Erre jártam. – dadogta, amikor Sid ajtót nyitott neki.
A fiú a meglepetéstől elsápadt, de szívélyesen behívta a kicsi és elég kaotikus lakásba.
- Rendet kellett volna raknom…Ha tudom, hogy jössz…- szabadkozott, de John leintette.
- Nem érdekel. – morgott és kíváncsian nézegette a polcon lévő személyes holmikat, a lemezeket, a dísztárgyakat. Tekintete elsiklott a falon lévő nagyméretű posztereken, az ágyon szétdobált ruhákon, a káoszon, ami jelenleg az ő lelkét is uralta.
- Talán nem is kellene itt lennem. - tette még hozzá félhangosan.
Sid ránézett és félszegen elmosolyodott.
- Örülök, hogy eljöttél John…
És valódiak voltak a szavai, ezt John is érezte. Figyelte, ahogy kimegy és a konyhából italt, poharakat hoz, amiket lerak az asztalra. De John, ahelyett hogy ivott volna, benyitott a fürdőszobába, hogy elnyomja füstölgő cigarettáját. A gyér világítás nyomasztó hangulatot adott a lepusztult helyiségnek, a padló felismerhetetlen színű volt a piszoktól, a csap idegesítően, szüntelenül csepegett. A kád szélén John megpillantotta az injekciós tűt, ami nem lepte meg, inkább rosszallással töltötte el. És durva emlékek jöttek felszínre benne, mert látta már Sidet a legnagyobb kábulatban ettől a rohadék herointól és az a látvány, több volt, mint rémisztő.
- Meg akarsz halni, ugye ? – pislantott Sidre megvetően, aki az ajtóban állva csak megvonta a vállát.
- Nem tudom…
A csap alatt egy véres penge feküdt, ez már inkább dühítette Johnt. Számára mindig felfoghatatlan volt, miért árt magának Sid ilyen drasztikus módon. Többször kérdezte, de egyszer sem kapott értelmes választ.
- Ne mondd, hogy nem fáj, amikor megsebezed magad. – mérgelődött és gyorsan elnyomva a cigarettát, kilépett a fürdőszobából.
Valójában pont azt feltételezte, hogy a dolgok nem változtak jó irányba és a tippje beigazolódott, minden a régi volt, a maga rettentő, pusztulásba vezető módján.
- Szeretem ezt csinálni. – mondta Sid olyan halkan, mintha egy titkot árulna el.
- Te szerencsétlen, egyszer majd ez juttat túlvilágra. – jelentette ki John és inkább élve a lehetőséggel, töltött magának egy pohár italt, bár a feje már így is kóválygott, mert az este folyamán elég sok alkoholt fogyasztott.
- Szeretem a fájdalmat, az olyat, amit a penge okoz. – jelentette ki Sid, anélkül, hogy John kérdezte volna.
- Nem vagy normális. Istenre esküszöm, hogy nem…- sóhajtotta feldúltan John, ahogy leült Sid ágyára és csak szaporán iszogatta az italt.
Lopva nézte Sid csillogó szemeit, ahogy mellé ülve beszélt a degenerált dolgairól, amit ő egyáltalán nem akart hallani. Az egésztől a hideg futkározott a hátán, túl mocskosnak tartotta, de egyúttal volt benne valami, amitől izgalomba jött és melegség ébredt a gyomrában, mellkasában.
- És lehet, hogy én sem vagyok az…- jegyezte még meg, ahogy megállapította magában, hogy nem viszolygás, hanem a felhevültség keríti hatalmába.
- Még mindig betegnek gondolod magad miattam ? – kérdezte Sid.
- Én akartam, hogy elmúljon, hogy örökre eltűnjön belőlem. Mégsem sikerült ! – rázta meg a fejét John lemondóan.
- John…- suttogta Sid és hirtelen mozdulattal Johnhoz hajolt. Olyan gyorsan, hogy mire realizálta a helyzetet, Sid ajka máris ügyetlenül tapadt John szájára. John a bénító rémülettől, elejtette a kezében tartott poharat, ami csörömpöléssel ért földet.
- Megőrültél ?! – igyekezett magától el tolni Sidet, ahogy megérezte a fiú nyelvét a szájához érni. De nem ért célt, Sid és a saját ösztönei, az emberi oldala erősebbek voltak. Ha csak néhány másodpercre is, de a nyelvük ügyetlenül találkozott. Johnt körbevette ez a különös érzés, a cigaretta és a tömény alkohol íze a másik ajkáról, a sóhajaik, kettejük forrósága, suta izgatottsága, Sid érintése, a vállainál, a hátánál, az ujjai, amint gyengéden végigsimítanak a testén. A kölcsönös vágyakozás, ami ellen pillanatokig nem tiltakozott. Aztán elszállt a rövid homály és Johnra nehéz súlyként szakadt a valóság terhe, a tény, hogy Sid, meg ő…és hogy ez milyen képtelenség.
- Mit csinálsz ? - rivallt rá John tűzvörös arccal. A csendjük darabokra hullott a kiáltásával, de John továbbra sem tudott mit mondani, helyesen reagálni, az ijedt számonkérésen kívül. Csak hallgatta a szíve őrült dobogását, amint majd kiszakítja a mellkasát. Sid is elvörösödött, gyorsan hátrált néhány centit. John felugrott az ágyról. Émelygés tört rá és az előbb átéltek sokkosan vonták maguk alá.
- Már régóta akartam ezt…- szólalt meg helyette Sid kapkodva a levegőt.
John viszont csak lekezelően bólintott.
- Akkor remélem most örülsz…- gúnyolódott.
- Fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni. – mondta Sid, mintha nem jutott volna el a tudatáig John heves reakciója.
- Neked csak a drog a fontos. – suttogta indulattól vezérelve John.
- Nem igaz ! – tiltakozott Sid, de Johnt nem tudta jobb belátásra bírni.
- Honnan tudod, hogy én is ezt akarom ? Úgy csinálsz, mintha egy kis cafka lennék, fogod magad és rám mászol ! Vagy azt gondolod, hagyom magam kihasználni ?!– dühöngött.
- Én nem…- ellenkezett erőtlenül Sid.
- Tévedsz, ha azt hiszed, a szex mindent megold, hogy az a válasz a kérdésekre és elfedi a ronda igazságot. Ostobának gondolsz, befolyásolhatónak, holott nem vagyok az, általában nem, de most más, mert…
És John itt elhallgatott, a torka kapart, a szíve még mindig nyugtalanul dobogott, az arca a zavartól vérvörösen izzott.
- Mert ? – bámult rá Sid.
John csalódottan csóválta a fejét, remélte, hogy Sid kitalálja, mire gondol, mit akar mondani.
- Mert kedvellek. Túlságosan is. – fejezte be végül saját maga a mondatot alig hallhatóan és bár szégyellte az érzelem kinyilvánítást, legbelül megkönnyebbült.
- Ez a helyzet és nem tudom, mit csináljak. – és visszaült az ágyra Sid mellé. Arra gondolt, hogy életében nem sok ember volt közel hozzá, de Sidnek ez sikerült. Valahogy, valamiért minden meg volt, ami szikrákat gyújtson benne. Sid egész lénye, az egyszerre nyughatatlan és szelíd, törődésre vágyó személyisége, a kinézete felkavaró hatással volt rá. Sid, aki John számára, a hibáival együtt is tökéletes volt, megőrjítette, összekavarta őt.
A vallomástól Sid arca naiv és hitetlenkedő mosolyban ragyogott, barna szemei hálásan és boldogan pillantottak Johnra.
- Nem tudok ellene tenni. – mondta John, és azt hitte, Sid majd előjön valami nevetséges dologgal, egy butasággal, de tévedett, mert Sid, bár lesokkolódott, nem szólalt meg. Tudta, vannak percek, amikor csak hallgatni a jó.
- John…emlékszel ? – Sid rekedten elcsukló hangja vissza rántotta Johnt a jelenbe, ahonnan kis időre kiszakadt és a hajnali hideget sem érezte, mert melegítették az emlékek. Mosolygott, de csak a maga módján.
Közben a valóság nem lett jobb, Sid még mindig mellette hevert a padon, reszketett és hideg izzadtságban úszott, ha lehet, még rosszabbul nézett ki, mint pár perccel azelőtt. A szomorúsága, a lehangoló látványa jeges kézként markolta John szívét.
- Nem akarok emlékezni! – tért ki a válaszadás elől komoran.
De hiába kívánt magának amnéziát, amitől könnyebb lett volna a helyzete, minden részlet élesen az agyába égett, kitörölhetetlenül, megsemmisíthetetlenül.
- Mikor jön már az a nyavalyás busz ?! – morgott, hogy zavarodottságát és tehetetlen félelmét leplezze.
- Együtt voltunk…- Sid ábrándosan felsóhajtott és a szemei lassan a szürkés égboltra szegeződtek. John nem tudta mit lát, vagy képzel oda.
- Mi nem voltunk együtt. – vágott a szavába, de a másikat nem lehetett leszerelni.
- Megcsókoltalak és te visszacsókoltál. – erősködött.
- Dehogyis ! – rázta meg a fejét John, de Sid folytatta, bár alig-alig volt eszméleténél.
- Tudod, bármit megadnék, ha még egyszer úgy csókolnál, mint akkor. Azt mondtad, kedvelsz. Én pedig boldogságot éreztem, de nem szólaltam meg. Pedig akartam, csak nem voltam elég bátor. El kellett volna mondanom, hogy mennyire szeretlek.
- Szeretsz ?! – kérdezte fátyolos és kétkedő hangon John. Nem is emlékezett, kitől hallotta ezt a szót utoljára ilyen biztossággal és őszinteséggel. Valószínűleg csak az anyjától.
- Szeretlek és bízom benned. Csak benned. – nyögte fájdalmasan Sid és John úgy vélte, azért van még életben, mert kapaszkodik az általa elképzelt, szépnek tartott dolgokba, mintha azoktól remélne megváltást.
Sid ismét vadul köhögni kezdett, majd a pad oldalára fordulva hányt, az egész teste belerázkódott. John megkövülten bámulta a sötét, kiút nélkülinek tűnő helyzetet. Üvölteni szeretett volna.
- Ne bennem bízz, hanem magadban, hogy képes vagy felállni és kimászni a gödörből. – kérte szelíden és égni kezdett a szeme a könnyektől. Tragikusnak tartotta az egészet. Lehetetlen, hogy Sidnek ne legyen esélye az életre. Miért kell ennek így történnie?
Sid segélykérően nézett rá, mire John szó nélkül segített neki felülni a padon, aztán egy másodpercre megsimogatta a hátát. Az érintések némileg felrázták a majdnem öntudatlan fiút.
- Adnék cigit, de nekem sincs…- motyogta egy perc némaság után és megtörölte a szemét, hogy Sid ne lássa a könnyeit. Hogy semmit se fogjon fel belőle, mennyire megrázza ez Johnt.
Szegény, nyomorult Sid…
- Még mindig kedvelsz, legalább egy kicsit ? – érdeklődött egyáltalán nem oda illően Sid.
John szemérmesen vállat vont.
- Persze. Mondtam már a múltkor, ez nem múlik el egy hamar…
- Köszönöm.- rohant át egy hálás árnyék Sid arcán és John nem tudta eldönteni, sírni, vagy mosolyogni fog. Végül nem tette egyiket sem. Összébb húzta magán a kabátot és beharapta az ajkát, hogy ne vacogjon annyira.
- Abba szeretném hagyni a drogozást. Komolyan mondom…ha jön a busz, elmegyek a kórházba…- jelentette ki elgyötörten. John pedig csak nézte szótlanul. Nem akarta, de nem volt képes máshova tekinteni. Sid törékeny volt és elveszett. Arcán borús sötétség bujkált, a szája cserepes és vértelen. Mégis olyan átkozottul gyönyörű volt. John nem tudott másra gondolni, máshogy fogalmazni. És főleg nem tudta eloltani az érzelmei lángját. Fogalma sem volt, bízhat e Sid szavaiban, de meg akarta menteni.
- Igen, elmész a kórházba és minden rendbe fog jönni, így kell lennie. – mondta, hogy Sidet biztassa és hogy saját magának is erőt adjon a további lépésekhez. Mert az élet heroin nélkül is kemény és bár szívesen vissza forgatta volna az időt, John tudta nem lehetséges, minden csak előre halad. A busz talán nemsokára jön, ők felszállnak rá és folytatják az útjukat tovább. Együtt. Élet és halál gyötrelmes mezsgyéjén.
folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése