Itt a második rész. Hm,mit is írjak ?! Olyan amilyen, egyszerű és kicsit talán nyálas, de ezek csak érzések és érzéseik mindenkinek vannak :/
MY WAY(Sid/John slash fiction)pt.02.
NO FUTURE FOR ME...
Nos, igen… Sid annyira primitív volt, hogy mindig képes volt félre dobni azt a morzsányi méltóságát és szűkölve könyörögni. Ez annyira jellemző volt a szerencsétlenre.
John közönyösen pillantott végig az előtte elterülő látképen. Egy kihalt épület tetején voltak és John tulajdonképpen nem értette, mit is keresnek ott, Sid nem árult el semmit. Csak ment előtte titokzatos arccal. A féleszű, azt hitte, felcsigázhatja Johnt azzal, ha egy árva szót sem szól, de inkább csak feldühítette.
- Elárulod végre, minek vagyunk itt? – kérdezte türelmetlenül John. A kora esti szél kíméletlenül átfújt a ruháján, egyáltalán nem esett neki jól most ott lenni.
Sid, aki jó pár méterre állt tőle, válasz helyett elsétált a tető legszélére és lenézett onnan.
- Neked nem tetszik? – kérdezett vissza.
Sid olyan gyerekesen viselkedett! Mindent képes volt megcsodálni és még a legegyszerűbb dolgokban is gyönyörködött.
John megrázta a fejét.
- Ez a város egy szeméttelep. Még innen fentről is.
- Sajnálom… Csak mutatni akartam valamit, ami lenyűgöz. – mondta bánatosan Sid.
- Engem nem kell lenyűgözni! – morgott John.
- Akkor mit tegyek?- tárta szét a karjait Sid.
John szívesen rávágta volna, hogy legszívesebben azt, ha Sid békén hagyná a bugyutaságaival és jó messzire elmenne, mert eléggé a terhére volt, de e helyett csak vállat vont.
- Semmit. – és ő is a tető széléhez ment, de aztán rögtön vissza is lépett, annyira megszédítette a hirtelen magasság.
- Mi az, bírod a magasat? – kérdezte, csak hogy Sid figyelmét elterelje a félelemről, ami jól érzékelhetően végigfutott rajta.
- Inkább a mélység, ami vonz. – vallotta be Sid.
John megtörölte a homlokát.
- Én utálom. – jelentette ki és figyelte, milyen kevés választja el a fiút attól, hogy lezuhanjon. Valami arra késztette, hogy figyelmeztesse, de inkább csak hallgatott.
- Nem félnék leugrani. – közölte Sid.
- Hát persze, ha elég kábítószer lenne a véredben. – vágott vissza gúnyosan John.
- Te azt hiszed, gyáva vagyok? – nézett rá Sid és fura szikrák csillantak meg a szemeiben.
- Nem Sid, én azt hiszem, hogy nem vagy beszámítható. – mondta erre John.
- Mindig, mindenki ezt hiszi rólam. De már megszoktam. – Sid tett egy lépést és már tényleg olyan veszélyesen kint volt, hogy John úgy hitte, egy erősebb széllökés is a mélybe vetheti.
- Ezek után mit akarsz, mit higgyek? – érdeklődött közömbösen, de a gyomrába bele állt a fájdalom, ahogy realizálta a látványt. Gyorsan odalépett a fiúhoz és erősen megmarkolta a karját, majd határozottan vissza rántotta a tető széléről.
- Fejezd be! – mondta dühösen.
Sid hálásan nézett rá és bár valószínűleg fájt neki John szorítása, nem enyhített rajta.
- Szeretném, ha mást hinnél rólam, nem azt, amit látsz. – suttogta.
- Mégis mit? – kérdezte John.
- Azt, hogy nem vagyok reménytelen. Hogy mindig van remény számomra, amíg te velem vagy. – mosolyodott el.
John arca vörössé vált.
- Hagyjuk ezt most! – sóhajtott fel és elengedte a fiú karját. Tétován cigaretta után keresgélt a zsebeiben.
Sid csillogó szemekkel és őszinte csodálattal követte a mozdulatait.
- És hogy szerelmes vagyok beléd. – mondta ekkor.
John annyira meglepődött, hogy a kezéből majdnem kiesett a cigaretta. Érezte, ahogy a vér elhagyja az arcát és furcsa szédülés keríti hatalmába.
- Mióta? – kérdezte, és maga is elcsodálkozott, hogy ezeket a szavakat ő mondta ki. Síd félénken elmosolyodott és láthatóan jól esett neki John érdeklődése.
- Régóta…
John gúnyosan csóválta a fejét.
- Oh, várj, kitalálom! Azóta mióta megláttál, vagy nem is, jobbat tudok, azóta, hogy részegen rákényszerítettél, egy-két undorító dologra…
Sid mosolya rögtön eltűnt, érzékelte és értette a cinizmust a másik minden szavában.
- Én nem kényszerítettelek rá semmire sem! – mondta dacosan.
- Ja, hát persze… Mindegy, hogy gondolod, de soha többet ne mondd ezt nekem! – háborodott fel John.
- Ha így érzek, miért kellene megjátszani magamat, miért nem lehet nevén nevezni a dolgokat? – csodálkozott el értetlenül Sid és ugyanolyan sápadttá vált, mint John.
- Azt sem tudod, mit beszélsz! De vedd tudomásul, hogy nem érdekelsz, ahogy semmi sem érdekel veled kapcsolatban! – vágott a szavába John és meggyújtva a cigarettáját a lejárat felé vette az irányt. Azt várta, hogy Sid is utána megy, de csak állt ott, ahol hagyta.
- Ha nem érdekellek, akkor miért nem engedted, hogy megtegyem? – kérdezte halkan.
John kezdett kételkedni abban, hogy Sid gyáva. Talán tényleg leugrott volna, hiszen ahogy önmagával bánt, abból úgy tűnt, nem tiszteli az életet és valószínűleg nem is igazán boldog benne. Lehet, hogy nem kellett volna segíteni rajta. Őszintén, maga sem tudta, miért lépett oda hozzá ösztönösen és azonnal, megakadályozva, hogy kárt tegyen magában. De nem akart kételyt és nem akarta, hogy az tükröződjön rajta, esetleg mégiscsak imponál neki Sid közeledése. Nem akart egy szemernyi bizonytalanságot sem mutatni, hogy Sid esetleg úgy érezze, fontos neki. Belül elborította valami dühös forróság.
- Senkinek sem hagytam volna, hogy őrültséget csináljon. Megyek, iszom valamit. – válaszolta végül higgadtan, aztán Sid már csak a gyorsan dobogó lépteit hallhatta, ahogy szalad végig a korhadt, régi lépcsőkön.
Aznap John ki tudott lépni ebből a kellemetlen helyzetből. De ez nem jelentette azt, hogy örökké el tudott menekülni Sid elől. És főleg saját maga elől.
John neki dőlt a falnak és nézte, ahogy Sid letérdel elé.
-Ezt ne…- suttogta hevesen, de Sid nem hagyta abba. Arca az öröm és a zavar tűzpiros lángjában égett.
- Bármit megteszek neked… - bizonygatta, ahogy gombolni kezdte John nadrágját
- Jó ég… menthetetlen vagy Sid…- John szeme elhomályosult és az ajkába harapott. Sid tanácstalanul nézett fel rá. Tekintetében táncolt a félelem.
- Jól csinálom John? – kérdezte elcsukló hangon. John látta, ahogy reszket és az ő testén is remegések futottak végig az izgalom jeleként.
Bizonytalanul bólogatott.
- Gondolom igen… - mondta és gyengéden lejjebb nyomta Sid fejét, egyfajta bátorítás képpen.
Sid mosolygott.
- A tied vagyok Johny… Emlékszel?
- Igen…- sóhajtotta John, ahogy Sid az ágyéka felé bámult és lassan húzta egyre lejjebb a kigombolt farmerját.
John szíve nagyot dobbant és gyorsan becsukta a szemét. Az ereiben száguldott felforrósodott vére.
- Nem mondhatod el senkinek sem! – jelentette ki.
- Esküszöm. – ígérte Sid.
MY WAY(Sid/John slash fiction)pt.02.
NO FUTURE FOR ME...
Nos, igen… Sid annyira primitív volt, hogy mindig képes volt félre dobni azt a morzsányi méltóságát és szűkölve könyörögni. Ez annyira jellemző volt a szerencsétlenre.
John közönyösen pillantott végig az előtte elterülő látképen. Egy kihalt épület tetején voltak és John tulajdonképpen nem értette, mit is keresnek ott, Sid nem árult el semmit. Csak ment előtte titokzatos arccal. A féleszű, azt hitte, felcsigázhatja Johnt azzal, ha egy árva szót sem szól, de inkább csak feldühítette.
- Elárulod végre, minek vagyunk itt? – kérdezte türelmetlenül John. A kora esti szél kíméletlenül átfújt a ruháján, egyáltalán nem esett neki jól most ott lenni.
Sid, aki jó pár méterre állt tőle, válasz helyett elsétált a tető legszélére és lenézett onnan.
- Neked nem tetszik? – kérdezett vissza.
Sid olyan gyerekesen viselkedett! Mindent képes volt megcsodálni és még a legegyszerűbb dolgokban is gyönyörködött.
John megrázta a fejét.
- Ez a város egy szeméttelep. Még innen fentről is.
- Sajnálom… Csak mutatni akartam valamit, ami lenyűgöz. – mondta bánatosan Sid.
- Engem nem kell lenyűgözni! – morgott John.
- Akkor mit tegyek?- tárta szét a karjait Sid.
John szívesen rávágta volna, hogy legszívesebben azt, ha Sid békén hagyná a bugyutaságaival és jó messzire elmenne, mert eléggé a terhére volt, de e helyett csak vállat vont.
- Semmit. – és ő is a tető széléhez ment, de aztán rögtön vissza is lépett, annyira megszédítette a hirtelen magasság.
- Mi az, bírod a magasat? – kérdezte, csak hogy Sid figyelmét elterelje a félelemről, ami jól érzékelhetően végigfutott rajta.
- Inkább a mélység, ami vonz. – vallotta be Sid.
John megtörölte a homlokát.
- Én utálom. – jelentette ki és figyelte, milyen kevés választja el a fiút attól, hogy lezuhanjon. Valami arra késztette, hogy figyelmeztesse, de inkább csak hallgatott.
- Nem félnék leugrani. – közölte Sid.
- Hát persze, ha elég kábítószer lenne a véredben. – vágott vissza gúnyosan John.
- Te azt hiszed, gyáva vagyok? – nézett rá Sid és fura szikrák csillantak meg a szemeiben.
- Nem Sid, én azt hiszem, hogy nem vagy beszámítható. – mondta erre John.
- Mindig, mindenki ezt hiszi rólam. De már megszoktam. – Sid tett egy lépést és már tényleg olyan veszélyesen kint volt, hogy John úgy hitte, egy erősebb széllökés is a mélybe vetheti.
- Ezek után mit akarsz, mit higgyek? – érdeklődött közömbösen, de a gyomrába bele állt a fájdalom, ahogy realizálta a látványt. Gyorsan odalépett a fiúhoz és erősen megmarkolta a karját, majd határozottan vissza rántotta a tető széléről.
- Fejezd be! – mondta dühösen.
Sid hálásan nézett rá és bár valószínűleg fájt neki John szorítása, nem enyhített rajta.
- Szeretném, ha mást hinnél rólam, nem azt, amit látsz. – suttogta.
- Mégis mit? – kérdezte John.
- Azt, hogy nem vagyok reménytelen. Hogy mindig van remény számomra, amíg te velem vagy. – mosolyodott el.
John arca vörössé vált.
- Hagyjuk ezt most! – sóhajtott fel és elengedte a fiú karját. Tétován cigaretta után keresgélt a zsebeiben.
Sid csillogó szemekkel és őszinte csodálattal követte a mozdulatait.
- És hogy szerelmes vagyok beléd. – mondta ekkor.
John annyira meglepődött, hogy a kezéből majdnem kiesett a cigaretta. Érezte, ahogy a vér elhagyja az arcát és furcsa szédülés keríti hatalmába.
- Mióta? – kérdezte, és maga is elcsodálkozott, hogy ezeket a szavakat ő mondta ki. Síd félénken elmosolyodott és láthatóan jól esett neki John érdeklődése.
- Régóta…
John gúnyosan csóválta a fejét.
- Oh, várj, kitalálom! Azóta mióta megláttál, vagy nem is, jobbat tudok, azóta, hogy részegen rákényszerítettél, egy-két undorító dologra…
Sid mosolya rögtön eltűnt, érzékelte és értette a cinizmust a másik minden szavában.
- Én nem kényszerítettelek rá semmire sem! – mondta dacosan.
- Ja, hát persze… Mindegy, hogy gondolod, de soha többet ne mondd ezt nekem! – háborodott fel John.
- Ha így érzek, miért kellene megjátszani magamat, miért nem lehet nevén nevezni a dolgokat? – csodálkozott el értetlenül Sid és ugyanolyan sápadttá vált, mint John.
- Azt sem tudod, mit beszélsz! De vedd tudomásul, hogy nem érdekelsz, ahogy semmi sem érdekel veled kapcsolatban! – vágott a szavába John és meggyújtva a cigarettáját a lejárat felé vette az irányt. Azt várta, hogy Sid is utána megy, de csak állt ott, ahol hagyta.
- Ha nem érdekellek, akkor miért nem engedted, hogy megtegyem? – kérdezte halkan.
John kezdett kételkedni abban, hogy Sid gyáva. Talán tényleg leugrott volna, hiszen ahogy önmagával bánt, abból úgy tűnt, nem tiszteli az életet és valószínűleg nem is igazán boldog benne. Lehet, hogy nem kellett volna segíteni rajta. Őszintén, maga sem tudta, miért lépett oda hozzá ösztönösen és azonnal, megakadályozva, hogy kárt tegyen magában. De nem akart kételyt és nem akarta, hogy az tükröződjön rajta, esetleg mégiscsak imponál neki Sid közeledése. Nem akart egy szemernyi bizonytalanságot sem mutatni, hogy Sid esetleg úgy érezze, fontos neki. Belül elborította valami dühös forróság.
- Senkinek sem hagytam volna, hogy őrültséget csináljon. Megyek, iszom valamit. – válaszolta végül higgadtan, aztán Sid már csak a gyorsan dobogó lépteit hallhatta, ahogy szalad végig a korhadt, régi lépcsőkön.
Aznap John ki tudott lépni ebből a kellemetlen helyzetből. De ez nem jelentette azt, hogy örökké el tudott menekülni Sid elől. És főleg saját maga elől.
John neki dőlt a falnak és nézte, ahogy Sid letérdel elé.
-Ezt ne…- suttogta hevesen, de Sid nem hagyta abba. Arca az öröm és a zavar tűzpiros lángjában égett.
- Bármit megteszek neked… - bizonygatta, ahogy gombolni kezdte John nadrágját
- Jó ég… menthetetlen vagy Sid…- John szeme elhomályosult és az ajkába harapott. Sid tanácstalanul nézett fel rá. Tekintetében táncolt a félelem.
- Jól csinálom John? – kérdezte elcsukló hangon. John látta, ahogy reszket és az ő testén is remegések futottak végig az izgalom jeleként.
Bizonytalanul bólogatott.
- Gondolom igen… - mondta és gyengéden lejjebb nyomta Sid fejét, egyfajta bátorítás képpen.
Sid mosolygott.
- A tied vagyok Johny… Emlékszel?
- Igen…- sóhajtotta John, ahogy Sid az ágyéka felé bámult és lassan húzta egyre lejjebb a kigombolt farmerját.
John szíve nagyot dobbant és gyorsan becsukta a szemét. Az ereiben száguldott felforrósodott vére.
- Nem mondhatod el senkinek sem! – jelentette ki.
- Esküszöm. – ígérte Sid.
John maga elé vette a hamutálat és elnyomta a cigarettát. Mennyire zavartak voltak, mikor ezt megtették, de Sid egész jól félre tudta söpörni a sok kínos érzést, annyira akart Johnnal lenni. Annyira akart az övé lenni.- Oh Sid…- kapkodott levegőért John, amint izzadt homlokát a hűvös párnába temette. Szédült a tömény vodkától, ami homályossá tette a látását és furcsán álomszerűvé az érzékeit.
Sid mellette volt. Kábultan és vágyakozóan egyszerre. A simogatásai egyre
távolabb vitték Johnt a valóságtól, a felhevült csókjai a nyakáról áttértek az
arcára, majd a szájára.
- Ez olyan jó érzés John… Olyan forró…- zihálta Sid és meztelen bőrük izzadtan tapadt egymáshoz.
Forró… igen… John is így érezte, hogy nem tud uralkodni magán, hogy azokban a percekben egészen olyanná válik, mint Sid, aki hangosan nyögdécsel és rázkódik az érintéseitől. John nem akarta ezt, inkább sebesre harapta az ajkát, de igyekezett nem kiadni magát. Nem akarta mutatni, hogy mennyire gyenge valójában.
Az ágy hangosan recsegett a mozdulataiktól, amikor John váratlanul magára húzta Sidet és sötétvörös nyomokat hagyott a fiú nyakán, ahogy bele harapott a bőrébe.
És Sid tűrte ezt, sőt mintha büszkeség töltötte volna el ezektől az élénk színű jelektől. Együttlétük egyértelmű bizonyítékaitól.
- Veled szeretnék lenni… Örökre…- suttogta, ahogy Johnhoz simult.
John agyában olyan kusza volt minden. Mintha szellemképként látta volna magukat. Kívülről. Ahogy az ágyon fekszenek, ruhátlanok és simogatják egymást, ahogy sohasem szabadna.
A mozdulatok ütemesek és gyorsabbak lettek és John nem tudott felháborodni, vagy tiltakozni. Mint ahogy nem tudott durva lenni, vagy bármi más. Azt csinálta amit Sid, bátortalanul lemásolta őt. Sid pedig gyengéd volt. Nagyon is. És törődött vele.
- El fogok menni…- nyögte Sid pár perc múlva és John nem lepődött meg. Sid, akárhányszor értek egymáshoz, sosem bírta túl sokáig.
Az őszinte nyögései és a reakciói Johnt is a beteljesülés felé vitték.
Hihetetlen, de John arcára még most is a szégyent hirdető pírt varázsolt, mikor ezt magában visszaidézte. Egyúttal dühös is volt, mert sikerült Sidnek örömet okoznia. Ahogy a csókjaival nyomot hagyott a fiú testén, azzal Sid legnagyobb vágyát váltotta valóra. Birtokolta őt. És ahogy az ittasságtól és a szédült izgalomtól viselkedett, azzal azt tette világossá Sidnek, hogy akarja is, hogy ez így legyen.Ha csak egyetlenegyszer is...Annak az éjszakának az emlékét, a sok kérdést, a kételyeket John részéről, a lángot Sid oldaláról azonban hamarosan elhalványította az idő. Elmosták a gondok. Mert a gondok csak jöttek és szaporodtak. Feszültség a bandában, Sid egyre durvább kábítószer fogyasztása, amivel elszigetelte magát a zenésztársaitól.
- Ez olyan jó érzés John… Olyan forró…- zihálta Sid és meztelen bőrük izzadtan tapadt egymáshoz.
Forró… igen… John is így érezte, hogy nem tud uralkodni magán, hogy azokban a percekben egészen olyanná válik, mint Sid, aki hangosan nyögdécsel és rázkódik az érintéseitől. John nem akarta ezt, inkább sebesre harapta az ajkát, de igyekezett nem kiadni magát. Nem akarta mutatni, hogy mennyire gyenge valójában.
Az ágy hangosan recsegett a mozdulataiktól, amikor John váratlanul magára húzta Sidet és sötétvörös nyomokat hagyott a fiú nyakán, ahogy bele harapott a bőrébe.
És Sid tűrte ezt, sőt mintha büszkeség töltötte volna el ezektől az élénk színű jelektől. Együttlétük egyértelmű bizonyítékaitól.
- Veled szeretnék lenni… Örökre…- suttogta, ahogy Johnhoz simult.
John agyában olyan kusza volt minden. Mintha szellemképként látta volna magukat. Kívülről. Ahogy az ágyon fekszenek, ruhátlanok és simogatják egymást, ahogy sohasem szabadna.
A mozdulatok ütemesek és gyorsabbak lettek és John nem tudott felháborodni, vagy tiltakozni. Mint ahogy nem tudott durva lenni, vagy bármi más. Azt csinálta amit Sid, bátortalanul lemásolta őt. Sid pedig gyengéd volt. Nagyon is. És törődött vele.
- El fogok menni…- nyögte Sid pár perc múlva és John nem lepődött meg. Sid, akárhányszor értek egymáshoz, sosem bírta túl sokáig.
Az őszinte nyögései és a reakciói Johnt is a beteljesülés felé vitték.
Hihetetlen, de John arcára még most is a szégyent hirdető pírt varázsolt, mikor ezt magában visszaidézte. Egyúttal dühös is volt, mert sikerült Sidnek örömet okoznia. Ahogy a csókjaival nyomot hagyott a fiú testén, azzal Sid legnagyobb vágyát váltotta valóra. Birtokolta őt. És ahogy az ittasságtól és a szédült izgalomtól viselkedett, azzal azt tette világossá Sidnek, hogy akarja is, hogy ez így legyen.Ha csak egyetlenegyszer is...Annak az éjszakának az emlékét, a sok kérdést, a kételyeket John részéről, a lángot Sid oldaláról azonban hamarosan elhalványította az idő. Elmosták a gondok. Mert a gondok csak jöttek és szaporodtak. Feszültség a bandában, Sid egyre durvább kábítószer fogyasztása, amivel elszigetelte magát a zenésztársaitól.
John az elején megpróbált Sidnek segíteni. Szerette volna jobb belátásra bírni.
Elment hozzá, hogy beszéljen vele, de a bedrogozott idióta csak csókolni és
ölelni akarta, meg mindenféle szentimentális szövegekkel jött elő. Így Johnnak végül elege lett, feladta és úgy
döntött, hogy leveszi a kezét Sidről.
Egyre jobban kerülni kezdte a fiút, aki közben elkezdett lógni egy kábszeres kis ribanccal.
- Ki vagy rúgva! Vége! Érted? – ordított dühösen John Sid arcába, ahogy álltak egymással szemben Sid lepukkant albérletének ajtajában.
- Micsoda? – kérdezte döbbenten Sid.
- Te mától nem vagy a banda tagja! Túl sok értékes időt vesztegettem el veled és semmit sem fejlődtél. – magyarázta feldúltan John.
A kijelentése meglepte Sidet.
- De John… Kérlek, ne csináld ezt! Majd összeszedem magam és igyekezni fogok. - dadogta elsápadva és csak bámulta a földet.
John azonban hallani sem akart erről. Így megrázta a fejét.
- Késő. Még játszani sem tudsz normálisan! A koncerteken csak balhézol és próbák helyett azzal a Nancy „hogyishívjákkal” múlatod az idődet. Ez nem megy így Sid. Ennyi volt. – hadarta el, úgy hogy még csak nem is pillantott Sidre.
- Ő legalább szeret velem lenni! – védte meg a lányt Sid.
John legyintett.
- Az a nő egy groupie. Egy drogos kurva, igazán mindegy neki, hogy kivel fekszik össze, csak az érdekli, hogy meglegyen a pénze heroinra. Velem is kikezdett, de én elutasítottam, aztán mászott rád…
- Akármit mondasz róla, ő kedvel engem és jól érzi velem magát. Tényleg érdeklem őt és ezt ki is mutatja, nem olyan hideg, mint te. – bizonygatta Sid, de John mélységes megvetést táplált a lány iránt.
- Hát akkor megérdemlitek egymást! Legyetek boldogok! Végeztünk. – gúnyolódott és sarkon fordult, majd tett pár lépést, mikor Sid utána szólt.
- Tudod, mit érzek irántad… Ha akarod, bármikor ott hagyom…
John visszanézett és semmilyen érzelem nem látszott az arcán.
- Én nem akarom Sid. – vont vállat érdektelenül.
Sid oda sétált hozzá. Reménytelenség volt a szemeiben.
- Szükségem van rád John! Nélküled elvesztem. Legyél velem, érints meg, csókolj úgy, mint azon az éjszakán. Szeretnék a karjaid között lenni újra. Erről álmodom…-mondta halkan. A hangja reszketett.
John úgy érezte, Sid mindjárt sírni fog és nem akarta, hogy a fiú még jobban megalázza magát előtte.
- Kérlek, hagyd abba, mert ez szánalmas. – dühöngött, de Sid meg sem hallotta.
- A tied szeretnék lenni, úgy, mint akkor éjszaka amikor…
John ekkor nem bírta tovább. Elege volt Sid nyálas könyörgéséből, hogy lassan a földön csúszik előtte, hogy önmaga karikatúrája. Ez nem méltó egy férfihoz. Ez nem méltó egy punkhoz.
- Elég! – kiáltotta, ahogy a tüdeje bírta.
Sid szemei elkerekedtek.
- Fogd be a szád és értsd meg, nekem nem kellesz Sid! És vedd végre tudomásul, akkor éjszaka nem történt semmi! – mondta elvörösödve.
Sid arcára döbbenet és csalódottság költözött.
- Nem történt semmi? – kérdezett vissza fájdalmas hangon.
John átnézett rajta.
- Csak egy sor hiba.- felelte fagyosan és kurtán.
Sid leforrázva állt vele szemben és John nem bírta, hogy végül ne nézzen rá.
Egyre jobban kerülni kezdte a fiút, aki közben elkezdett lógni egy kábszeres kis ribanccal.
- Ki vagy rúgva! Vége! Érted? – ordított dühösen John Sid arcába, ahogy álltak egymással szemben Sid lepukkant albérletének ajtajában.
- Micsoda? – kérdezte döbbenten Sid.
- Te mától nem vagy a banda tagja! Túl sok értékes időt vesztegettem el veled és semmit sem fejlődtél. – magyarázta feldúltan John.
A kijelentése meglepte Sidet.
- De John… Kérlek, ne csináld ezt! Majd összeszedem magam és igyekezni fogok. - dadogta elsápadva és csak bámulta a földet.
John azonban hallani sem akart erről. Így megrázta a fejét.
- Késő. Még játszani sem tudsz normálisan! A koncerteken csak balhézol és próbák helyett azzal a Nancy „hogyishívjákkal” múlatod az idődet. Ez nem megy így Sid. Ennyi volt. – hadarta el, úgy hogy még csak nem is pillantott Sidre.
- Ő legalább szeret velem lenni! – védte meg a lányt Sid.
John legyintett.
- Az a nő egy groupie. Egy drogos kurva, igazán mindegy neki, hogy kivel fekszik össze, csak az érdekli, hogy meglegyen a pénze heroinra. Velem is kikezdett, de én elutasítottam, aztán mászott rád…
- Akármit mondasz róla, ő kedvel engem és jól érzi velem magát. Tényleg érdeklem őt és ezt ki is mutatja, nem olyan hideg, mint te. – bizonygatta Sid, de John mélységes megvetést táplált a lány iránt.
- Hát akkor megérdemlitek egymást! Legyetek boldogok! Végeztünk. – gúnyolódott és sarkon fordult, majd tett pár lépést, mikor Sid utána szólt.
- Tudod, mit érzek irántad… Ha akarod, bármikor ott hagyom…
John visszanézett és semmilyen érzelem nem látszott az arcán.
- Én nem akarom Sid. – vont vállat érdektelenül.
Sid oda sétált hozzá. Reménytelenség volt a szemeiben.
- Szükségem van rád John! Nélküled elvesztem. Legyél velem, érints meg, csókolj úgy, mint azon az éjszakán. Szeretnék a karjaid között lenni újra. Erről álmodom…-mondta halkan. A hangja reszketett.
John úgy érezte, Sid mindjárt sírni fog és nem akarta, hogy a fiú még jobban megalázza magát előtte.
- Kérlek, hagyd abba, mert ez szánalmas. – dühöngött, de Sid meg sem hallotta.
- A tied szeretnék lenni, úgy, mint akkor éjszaka amikor…
John ekkor nem bírta tovább. Elege volt Sid nyálas könyörgéséből, hogy lassan a földön csúszik előtte, hogy önmaga karikatúrája. Ez nem méltó egy férfihoz. Ez nem méltó egy punkhoz.
- Elég! – kiáltotta, ahogy a tüdeje bírta.
Sid szemei elkerekedtek.
- Fogd be a szád és értsd meg, nekem nem kellesz Sid! És vedd végre tudomásul, akkor éjszaka nem történt semmi! – mondta elvörösödve.
Sid arcára döbbenet és csalódottság költözött.
- Nem történt semmi? – kérdezett vissza fájdalmas hangon.
John átnézett rajta.
- Csak egy sor hiba.- felelte fagyosan és kurtán.
Sid leforrázva állt vele szemben és John nem bírta, hogy végül ne nézzen rá.
A sápadt, törékeny alakjára, a véraláfutásokkal, sebekkel és tűszúrásokkal csúfított karjaira, a kócos hajára, az izzadt homlokára, az idegességtől cserepes ajkaira és a szomorú arcára. Látta a végtelen bánatot tükröződni a vonásaiban és könnyektől elhomályosodni a barna szemeit.
John mindig is úgy vélte, hogy legjobban Sid szemei voltak kifejezőek. Látott bennük valami elevent, és csillogót. Aminek még az élethez volt köze, nem a kábítószer okozta lassú agóniához. És ez a fény akkor is ott ragyogott, ha Sid épp be volt lőve.John jól tudta ezt, volt ideje megfigyelni, mert az utóbbi hetekben túl sokszor feledkezett bele Sid tekintetébe.
- Szóval úgy gondolod hiba volt? – szólalt meg Sid egy hosszúnak tűnő perc múlva.
John hallotta, ahogy a könnyeit nyeldesi.
- Az. Egy rohadt nagy hiba. Mint ahogy az egész megismerkedésünk is, utálok rá emlékezni. És bár idáig azt gondoltam, tudok segíteni. Most már úgy vélem, ha tudnék is, nem akarok. Akármibe is keveredtél, oldd meg magad. Vagy majd az oldalkocsid, az a Nancy kirángat a zűrből. Ő úgyis olyan tüzes és nem hideg, mint én. Már nem akarok veled vesződni. Felejts el! – mondta John rideg hangon.
Sid lehajtotta a fejét.
- Akkor sohasem találkozunk többet? –kérdezte és a hangja egészen rekedtté vált a feszültségtől. John nem tudta nem észrevenni, hogy szenved, de próbálta megőrizni a hidegvérét.
- Én remélem, hogy így lesz. Minden jót Sid. – ezzel John megfordult és gyors léptekkel elsietett.
Hallotta, hogy a fiú még utána kiabál, kéri, hogy hallgassa végig, bocsásson meg és ilyesmik, de nem érdekelte már, elege volt. Azt gondolta az a leghelyesebb, ha ott hagyja minden kétségbeesésével és nyavalyás ragaszkodásával együtt.
Akkor látta utoljára, hátat fordított neki és elment. Mert úgy hitte ezzel egy csapásra lezárhatja az egész butaságot, ami Sidhez fűzte. Gondosan magába temette, nem törődött vele többet, volt ennél jobb dolga. Azt hitte Sid nemsokára úgyis feltűnik, és ott folytatja, ahol abba hagyta a szégyenletes és már – már John számára kínos könyörgését. De Sid meglepő mód nem jelentkezett többet, teljesen eltűnt John életéből. Aki olykor hallott róla ezt-azt, többnyire negatívat és csak sajnálni tudta, hogy besétált egy számító ribanc csapdájába és sehogy sem tud menekülni. Később hallott Nancy rejtélyes haláláról, ami eléggé gyilkosságnak tűnt. Az ügynek Sid lett a gyanúsítottja, így börtönbe került egy időre.
John magának okozott emlékezet kimaradása működött is addig, amíg nem szembesült egy újságcikkel, amiből megtudta, hogy Sid jó adag heroinnal véget vetett az életének. A hírtől John lefagyott.
- Ezt nem hiszem el! – csóválta a fejét és a cigarettájáért nyúlt.
- Mi a francot csináltál Sid? – merengett félhangosan és tehetetlen idegességében az asztalra csapott. Az ott lévő pohár ital felborult. John pedig csendben figyelte, ahogy terjed a folt a fehér terítőn, éppen úgy, ahogy az emlékek elborították az agyát.
- Miért? – kérdezte és valami fájni kezdett a mellkasában.
Csak meredt előre, az újságra, rajta Sid nagyméretű fotójával.
- Jaj Sid…- tört fel belőle egy sóhaj.
- John…- Sid az ő nevét mondta ki nyögve a tetőpont pillanatában. A teste megremegett, ahogy végig futott rajta az érzés.
Johnnak ennyi pont elég volt, hogy ő is eljusson a csúcsra. Lehunyta a szemeit és erősen ajkába harapott, hogy ne kiáltson fel. Ettől ismét vérezni kezdett a szája, de nem bánta. Csak feküdt a hátán és hangosan vette a levegőt, érezte a nedvességet végigcsorogni a hasán, a lábánál, a gyűrött lepedőn és Sid nyirkos bőrén.
- Szeretlek John…- hallotta ekkor SId lágy hangját.
John szemei rögtön felnyíltak és kifulladva nézte Sidet. A fiú gyengéd és szeretetteljes simogatásokkal törölte végig John vérző ajkát az ujjaival. Az utcáról beáramló fények élesen megvilágították kipirult arcát, a még mindig hevesen emelkedő-süllyedő mellkasát és teste többi részét.
John fura mód szépnek találta és tökéletesnek. Olyannak, amilyennek nem mindenki láthatja, mert nem élte át, nem tapasztalta meg azt, amit ő ezen az éjszakán. Maga sem tudta miért, de hirtelen magához húzta a fiút és gyengéd csókot nyomott a szétvagdosott bőrére. Sid meglepve sóhajtott fel.
-Szeretlek. – ismételte el újra.
John végighúzta ajkát a sebeken.
- Én is szeretlek. - mondta ekkor hezitálás nélkül és Sidre pillantott, akinek a tekintete egészen elhomályosult, és ahogy John szemlélte, úgy érezte megfejtette a lényét, legalábbis egy kicsit. Mert Sid egész átkozott életében csak azt akarta, hogy szeressék.
- Olyan jó vagy hozzám John… és én olyan boldog vagyok. – suttogott lelkesen Sid, ahogy szavak jöttek a szájára.
John belül az ellenkezőjét érezte. Persze Sid elfogult volt és jónak hitte, pedig ő nem volt az, soha nem volt jó, sőt a legrosszabb volta világon, egy hitvány alak. De mégsem szólalt meg, csak mosolygott csendesen. Szavak helyett Sid mellkasára tette a fejét és hallgatta a fiú gyors szívverését, meghatottságtól nehéz levegővételeit.
Ez volt John legvitatottabb pillanata eddigi évei alatt. Az a bizonyos éjszaka Siddel…
Amikor először – és utoljára – mondta ki neki, hogy szereti.
Mert akkor és ott úgy is érezte. Valóban és őszintén. Egy percet sem gondolkodott rajta, hogy bevallja és az este folyamán fogyasztott alkohol sem befolyásolta.
Egy súlyos titok volt ez, amit később John inkább igyekezett elfelejteni. Nem akarta, hogy bármi Sidre emlékeztesse, hogy hozzá kösse.
Ehhez az idióta, őrült veszteshez… Aki mindent csak elrontott, beleértve a saját kínkeserves életét is…
Az ő érző és szeretni nagyon tudó, naiv, ártatlan, drága Sidjéhez… Aki annyira nagyon őszinte volt, mint ahogy az önzetlen csókjai és érintései.
Az ő Sidje volt, csak az övé…
Soha egy percig sem azé a ribancé, aki tönkretett mindent, azzal hogy bemászott a képbe és ezzel együtt Sid életébe. Talán ha John biztosan tudja mi vár a fiúra, segíthetett volna. De lehet, hogy Sidet ez sem mentette volna meg a végzettől.
Ő akkor nem értette, mi történik vele, túl mérges volt és hárított minden érzelmet, tiltakozott Sid közeledése és a saját kusza érzései ellen.
De az biztos, ahogy Sid az övé volt, úgy lett ő is a fiúé. Még ha ezt soha egy másodpercre sem ismerte be. Egyszerűen nem tehette. Ő nem lehetett ilyen érzelgős. Ő egy punk együttes énekese volt. Aki szerint szex unalmas. A szex időpocsékolás. A szex semmit sem ér, igazi érzelmek nélkül. De ha érzelmek is vannak… nos, úgy már egész más… Úgy egész jó…
Ezt John is megtanulta. Sid tanította meg neki.
Bár Sid meghalt, de John érzései nem halottak. Nagyon is élnek, élénkek, lüktetnek, fájnak, ahogy az évek telnek és John ráeszmél, hogy újabb 365 nap telt el Sid nélkül. De az emlékek vele vannak, és ha John szeretné, megjelennek. Sőt, néha akarnia sem kell, az őt körülvevő világ akaratlanul is Sidre emlékezteti. Arra a félhomályban úszó szobára, azok között a párnák közt, Sid ölelésének emésztő tüzében.
Azokra a szavakra, amiket kimondott. Amiket soha senki nem hallott tőle ismét.
Sid…
Az emlékezés dacos könnyei égették John szemét. Most már csak ő tudta magáról, hogy nem jégből van.
Szeretlek Sid…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése