MY WAY (Sid/John slash fiction) +18 pt. 01.

Köszönöm a kommenteket, azért örülök hogy más is járt hasonló helyzetben, mármint a netes idióták terén :/ Én nem is tudom, hogy lehet ezeket jól kezelni...

A fejem majd szétszakad, úgy fáj, meg néha a fogam is fáj. És szédülök...

A húsvéti ünnepek lementek, de utolsó nap azért csak sikerült egy balhézással hazavágni mindent egy-két családtagnak. Hiába, nem is lenne a mi családunk, ha nem történne valami.

Ja és tönkrement a tv-nk. Fogta magát, kikapcsolt és nem lehetett már visszakapcsolni. Történt mindez húsvét napján. Szóval nem kezdtem rá Pharrell Williams Happy-jére, mikor szembesültem a helyzettel. Még jó, hogy az én kis készülékem működik és azóta azt használjuk. Újat venni egyelőre esélytelen :(

Na rólunk egyelőre ennyit. Van új a másik blogomban.
Amit meg most írtam...Nem fűznék hozzá túl sokat. Olykor szeretek slash-eket írni, olvasni (de nem vagyok meleg párti értitek) és vannak párosok akikkel ezt jól meg lehet valósítani (John és Sid amúgy alapból is annnnnyira szexisek). Ez a mostani is ilyen. Elütöttem az időmet azzal, hogy beütöttem a billentyűzeten (lőjetek le) az alábbiakat. 
Mindenkitől bocs, akiknek a lelkébe kárt tennék, nem állt szándékomban.
Két részre osztottam, a másikat majd később. Szerintem egyszerre egy is sok(k).

MY WAY(Sid/John slash fiction)pt.01.

Emlékek. Néha hívatlanul jönnek, elég hozzá egy ismerős hang, kép, vagy kellően szomorú hangulat.  Váratlanul megjelennek, és újra pörögni kezdenek, mint egy régen látott mozifilm.
De John maga sem tudta, miért ugrott be neki Sid emléke azon az álmosan unalmas délutánon a szobája ablakában ülve.  Hiszen nem volt szomorú és nem látott, hallott semmit, ami a múltra emlékeztethette volna. Mégis előjöttek azok a régi emlékképek, minden egyebet elhomályosítva.
- Mi a francot nézel, mi?! – kérdezte John unottan iszogatva a sörét a klub egyik félre eső asztalánál.
Sid akkor már percek óta bámult rá megfejthetetlen arckifejezéssel. A szerencsétlen fattyú nem hitte volna, hogy John ezt észreveszi, igyekezett óvatos lenni, de persze ezt is elszúrta, mint mindent az életében.
Sid elsápadt a kérdéstől, majd az arca egyre vörösebb lett.
- Semmit.-vágta rá halkan és tiltakozóan.
John bólintott.
- Ajánlom is. Ne bámulj rám így!
- Hogy? –Sid értetlen képet vágott.
- Mint egy ostoba ribanc...
John gúnyosan elmosolyodott.
Sid pedig meglepődött John gyűlöletet sugárzó kijelentésén.
- Oh… ne haragudj…-motyogta.
John felkapott egy útjában lévő üres papírpoharat és Sid felé hajította.
- Annyira szánalmas vagy! – morgott, majd felpattant az asztaltól és a klub másik végébe vette az irányt, minél messzebb Sid zavaró pillantásától és még zavaróbb jelenlététől.

John cigarettára gyújtott, miközben tovább fürkészte a kihalt utcát a szoba ablakából.
Hát igen… Sid mindig is oda volt érte. Már az első perctől kezdve, ahogy megismerkedtek. És John tudta, hogy van más is a vak buzgóságon kívül, hogy az együttesbe kerüljön. John ezt tisztán érezte. A kis szemét mindig úgy nézett rá, hogy John gyomra felfordult és legszívesebben neki ugrott volna. Az a fura nézése nem volt természetes és mindig is összezavarta. Gyűlölte a fiút ezért.  Mi a francot akart tőle?! Miért nem azzal foglalkozott, ami a dolga lett volna?! Mert például zenélni azt nem tudott. Csak nézett rá ostobán.
Na meg lőtte magát minden szeméttel, amihez csak hozzá jutott…

John benyitott a lakásba és végig ment a folyosón, aminek végén egy aprócska kis szobában, egy piszkos matracon találta Sidet. Undort érzett, ahogy megállt felette és egy percig azt figyelte egyáltalán lélegzik e, majd amikor megbizonyosodott arról, hog y a fiú él, felkapta a matrac mellett lévő vízzel telt palackot és hirtelen mozdulattal leöntötte Sidet.
A fiú köhögve, fuldokolva tért magához és szédelegve ült fel a matracon.
- John? – kérdezte elképedve, ahogy meglátta az előtte álló alakot.
- Igen Sid. Én vagyok. – mondta John kimérten és szemei végig futottak Sid sápadt fehér bőrén, kócos fekete haján, kába tekintetén. Észrevett egy vérző sebhelyen a fiú szájánál és kilelte a hideg. Vajon mit művelhetett…
Csendben figyelte az arcát, ahogy gondolkodik és keresi a szavakat. Hogy egyszerre zavart és boldog, amiért láthatja társát.
- Sokat jelent, hogy eljöttél…- sóhajtott fel végül hálásan.
- Csak annyit, hogy egy haszontalan szemét vagy, aki nem jelent meg a zenekari próbán. – gúnyolódott John, majd gyorsan hátat is fordított Sidnek és elhűlve vizslatta a hatalmas felfordulást, ami a szobában uralkodott. Üres italos üvegek, hulladék mindenhol. A függöny nélküli ablakból meleg napfény áradt, az egyetlen normálisnak mondható dolog, ami szinte csalogatta Johnt, hogy menjen oda.
- Hogy tudsz így élni?! – kérdezte fennhangon, ahogy átlépkedett a földön lévő szeméthalmokon és megállt az ablak előtt.
Csak nézett ki az üvegen túlra. Hallotta, ahogy Sid mellé ért és szinte hozzá simult. A hajáról, arcáról csöpögött a hideg víz, amit John öntött rá. A teste kicsit reszketett, talán fázott, vagy túl gyenge volt.
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam.- suttogta szomorúan.
John helyeselt.
- Folyton csalódást okozol, és mindig azt hiszem, nem lehetsz már ennél lentebb. De állandóan az ellenkezője bizonyosodik be. – vágta a szavakat fájón őszintén Sidhez, miközben rá sem nézett. Idegesítette a fiú túlzott közelsége és dühös is volt rá. Sid elrontotta a napját. Sőt, elrontotta az egész életét.
- Jóvá tudom tenni? – kérdezte félénken Sid és alig érezhetően megsimította John vállát.
- Kötve hiszem! – rázta meg a fejét felháborodottan John.
Sid érintése a válláról a karjára került, ahogy realizálta ezt, John azonnal tiltakozva elhúzódott, de rövidesen újra érezte a fiú gyengéden hozzá nyomódó testét.
- Velem maradsz? – érdeklődött Sid reménykedve.

- Nem tudom érdemes e rád pazarolni az időmet! – tért ki az egyenes válasz elől John és bár érzékelte Sid izgalmát, az agya és ő maga is tökéletesen érzéketlen maradt.
- Olyan magányos vagyok. Nem szeretnék egyedül lenni. Kérlek, ne menj sehova, maradj itt!- a fiú szinte kérlelően húzódott hozzá közel. A teste forró volt, de John nem mondott és nem tett semmit, a vére mintha olvaszthatatlan jégből lett volna.
Legalábbis John ezt kívánta magában.  John mélyeket szívott a cigarettájából, ahogy ez a dolog felrémlett előtte.

Igen… Sid mindig is ilyen volt. Egyszerűen szánalmas. Neki nem számított semmit a büszkeség. Olyan volt, mint valami kivert kutya, folyton nyüszített. Ösztönlény volt. Nem tudott reálisan gondolkodni. Sőt John azt is megkockáztatta, hogy gondolkodni sem tudott. Csak érezni volt képes és bőven kielégítette, ha egy meleg test veszi körül.
- Hé te, takarodj a színpadról! – csengett ellentmondást nem tűrően a klub csaposának a hangja.
John, aki éppen akkor lépett be az ajtón, rögtön a hangok irányába fordult és meglátta Sidet a színpadon.
Első gondolata az volt, hogy nem törődik vele, de tudta, hogy ha Sid túl messzire megy, a végén még helyben hagyják és bár megérdemelte volna a drogos senkiházija, John végül mégis felment érte.
Sid akkorra már magához vett egy gitárt és játszani kezdett rajta, azaz csak próbálkozott.
- Mi a fenét csinálsz? – förmedt rá John, ahogy Sid lelassult mozdulatait mustrálta.
Sid rápillantott és megjelent az a szokásos ostoba, semmibe révedő vigyorgás az arcán, ami elárulta, hogy megint alaposan be van lőve.
- Egész éjjel gyakoroltam! Mert azt mondtad, fejlődnöm kell! És azt csinálom, amit mondasz John. Hiszen te olyan okos vagy. – hadarta el Sid.
John zavarba jött.
- Honnan veszel ilyesmiket? Én nem vagyok okos. – vágott közbe.
-De igen! És engem összezavarnak az okos emberek. Te is összezavarsz John…
Sid eddig kábult arckifejezése most átváltozott valami ismeretlenül gyengéddé, amit viszont John inkább nem vett tudomásul. Ehelyett türelmetlenül elvette a fiútól a gitárt.
- Én nem vagyok okos. Te viszont el vagy szállva és ez itt nem a te gitárod!
- Tényleg? – hökkent meg Sid.
- Igen! Szóval gyere le a rohadt színpadról. – kérte hidegen és tárgyilagosan John.
Meglepetésére Sid engedelmeskedett neki, nem ellenkezett így rövidesen elhagyhatták a klubot.
- Tényleg egész éjjel ébren voltál? – kérdezte hitetlenkedve John, amint a közeli parkban ültek. Koromsötét és csend vette őket körbe.
Sid lelkesen bólogatott.
- Azt mondtad, nem tudok játszani.
- Ez így van. Sokat kell még tanulnod. –helyeselt John és látta, hogy a mondata nem esett jól Sidnek. A fiú arcán rózsaszín árny futott végig.
 - Azt teszem, amit mondasz John. És tudod miért?  - pillantott lopva Johnra, aki flegmán vállat vont.
- Fogalmam sincs. Talán mert igazam van és ezt te is belátod…
Sid mosolyogva ingatta a fejét.
- Azért mert a tied vagyok. A tied akarok lenni.
- Nem! – vágott a szavába dühösen John, mert egyáltalán nem akart erről beszélni.  Nem akart szentimentális, nyálas párbeszédeket. Nem akarta, hogy Sid ezzel fárassza. Nem akart semmit.
- A tied akarok lenni John.  Csak a tied. – ismételte meg Sid és megint jött azzal a John által gyűlölt, idegen nézésével, amitől a fiúnak egyszerre lett forró a vére az idegességtől és borzongott bele.
- Nem mondasz semmit? – kérdezte Sid csalódottan pár perc múlva.
John elhúzta a száját.
- Mit mondjak?  Őrült vagy! – jelentette ki és csak nézte az égen ragyogó sápadt fényű csillagokat.

Az az éjszaka, ha lehet még jobban összekavarta Johnt. Be kellett látnia, hogy soha nem találkozott még ilyen emberrel, mint Sid. Minduntalan a fülébe csengett a mondata: A tied akarok lenni…
Neki még ezt nem mondták soha. Hozzá még senki sem akart tartozni. Erre itt volt ez a semmire kellő, nyomorult Sid, aki minden erejével görcsösen kapaszkodni akart belé. Minden természetellenes, kimondott és kimondatlan, gyerekes, kezdetleges érzésével.
Franc sem tudhatta, mi járt az agyában…
John még most is felháborodott, ahogy visszagondolt erre.
Mégis mit képzelt magáról az a szemét fattyú?!  Hogy John majd birtokolni fogja akár egy órára is?! 
Nos lehet, hogy Sid buta volt és egyszerű, de néhány dolgot elég helyesen tudott megítélni és talán ismerte kicsit az emberi természetet.
John tehetetlenül felsóhajtott. Sajnos…
Csak feküdt a földön és szemei a nikotintól sárga plafonra szegeződtek. Néha – néha az ablak felé pislantott. Még mindig szakadt az eső, mintha sosem akarna elállni többet.
John részeg volt. Délelőtt óta ivott. Voltak ilyen napjai. Unatkozott és egyedül érezte magát. Először csak egymagában töltögetett a pohárba, de később valahogy Sid is csatlakozott hozzá és együtt múlatták az időt. Akkor már pohár sem kellett, megtette az üveg is.
Aznap valahogy minden tűrhetőbb volt. Sid nem volt olyan idegesítő John számára, vagy csak ő viseltetett nagyobb türelemmel irányában.  Egy hangos szó sem volt közöttük, jobbára csak ittak némán.  Néha összevillant a tekintetük, de John mindig félre nézett és ezzel befejezte azt, amit Sid el sem tudott kezdeni.
John lépteket hallott és látta, ahogy Sid lefekszik a földre, tőle nem messze. Felül nem volt rajta ruha. A bőre fehéren világított a délután szürkeségében, csak a mély vágások törték meg ezt a látványt.
John egyszerűen nem értette, hogy képes Sid így elbánni magával?!
Csak bámulta a közelében fekvő fiút, aki úgy tűnt szintén elég sokat ivott. A szemei csukva voltak, az arca sem rezdült, a mellkasa lassan és ütemesen mozgott, ahogy a levegőt vette, a haja izzadt és kócos volt. A félelmetes vágások pedig egyszerre vonzották és taszították John tekintetét. Sid talán érezte, hogy figyeli, mert oldalra fordult és felnyitotta a szemeit. Nem szólt, pár másodpercig nézett Johnra, aztán igyekezett felkászálódni, mintha meg akarná előzni, hogy a fiú tolja arrébb, vagy küldje el. John ezen kissé megdöbbent.
- Hova mész? – kérdezte halkan.
- Nem tudom. Messzebb tőled, mert ezt akarod. – felelte akadozó nyelvvel Sid.
John feje szédült a nap folyamán elfogyasztott különféle szeszes italoktól.
- És ha nem akarom?! – kérdezte.
Most Sid döbbent meg a provokatívnak hangzó kérdésen. Az arcából kifutott a vér. Értetlenül pislogott.
- Maradhatsz, ha szeretnél. – mondta még John és nem kellett ezt még egyszer kérnie. Sid visszafeküdt mellé, valamivel közelebb is, mint imént.
John érezte forró leheletét az arcán és érezte minden apró rezdülését. Újra a rettenetes penge okozta sebekre nézett és látta maga előtt, ahogy Sid a koncerten, a színpad közepén egy szinte könnyed mozdulattal hosszú vágást ejt a mellkasán, vagy a karjain. Aztán örül, mikor az emberek őrjöngnek, mintha valami olyan dolgot vitt volna véghez, ami dicsőséges. Pedig ez inkább ijesztő volt.
- Miért kell mindig bántanod magad? – érdeklődött, de a hangja nevetségesen elcsuklott.
Sid gyerekesen vigyorogva vonogatta a vállát, mintha ez az egész csak egy kis karcolás lenne.
Az Istenverte, kretén talán nem is tudta rá a választ.
John óvatosan végighúzta az ujjait az egyik hosszabb vágás mentén, ettől Sid kicsit felszisszent, de tűrte. Számára már ez is fizikai kontaktus volt, amit mindig is hajszolt és akart. A fájdalom ellenére is. Vagyis John számára úgy tűnt, erre van szüksége. A szemei lázasan csillogtak, ahogy John keze elhagyta a karját és a mellkasára tért át, szinte csodálkozva, mennyire súlyosak ezek a sebek valójában. Mélyek voltak, a vér épp hogy megszáradt a széthasított bőr szélein. Sid halkan felsóhajtott, a légzése gyorsabb lett.
- Istenem…- suttogott maga elé John és akkor már magán érezte Sid pillantását, amiben egyértelműen ott volt a vágy.  Nem akarta ezt, de nem tudott elmenekülni. Túl sok volt az ital, a mozdulatai túl ködösek és nehezek voltak. Olyan különösen érezte magát.
- A véred…- mondta még szörnyülködve, de Sid csak mosolygott.
- Ez nem számít John.  Még mindig akarod, hogy maradjak?
Jéghideg ujjak futottak végig John nyakánál, alig érezhetően, mintegy engedélyre várva.
És John semmiben sem volt biztos.
- Azt hiszem…
Aztán már nem nagyon beszéltek. John nem akart megszólalni és nyilvánvaló idiótaságokat mondani. Sid is hallgatott, talán ő is hasonlóan érzett. Egymás szótlan tekintetéből és arcáról olvasták le, mi legyen a következő lépés, mi lehet a helyes. John számára minden abszolút helytelennek látszott, míg Sidnek egyértelműen felemelő volt.
Aztán megtört a kínos mozdulatlanság és egyszerre mozdultak meg a másik felé.
Hogy milyen volt Johnnak megcsókolni Sidet ? Fura és nem olyan, mint ahogy azt el lehet képzelni. Valóságos volt. Nagyon is. Sid ügyetlen volt, ahogy John is. Mindketten izzadtak voltak és italszagúak. Ráadásul John nagyon szédült, a gyomrában mintha kő lett volna, a szíve a torkáig ugrott, amikor a nyelvük összeért. Sid viszont ettől bepörgött és egyre többre vágyott.
- Ne nyúlj hozzám és ne csinálj úgy, mint egy ribanc! – szólalt meg John kissé fenyegetően, amint Sid nyögdécselése egyre hangosabb lett, betöltve ezzel a szobát, karjai pedig megpróbálták körbefonni.
John nem akart ilyen szoros érintkezést, Sid viszont csak ezt akarta.
A fiú kicsit megszeppent John cseppet sem szenvedélyes kérésétől, de engedelmeskedett. Hagyta, hogy John irányítson. A kis szemétnek amúgy is teljesen mindegy volt már, percek alatt elszállt vele a realitás. Maga tolta le a nadrágját, nem volt túl szemérmes.  John ámulva tapasztalta, milyen kevés is elég neki, hogy a felhők között érezze magát.  Néhány kezdetleges csók, az egymáshoz nyomódó bőrük, John gyors érintései és Sid máris zihálni kezdett, miközben egyre hangosabban nyöszörgött.
Pár mozdulat és John érezte Sid hevesen összerezzenő testét, majd az ujjainál szaporán terjedő forró fehérséget. Aztán már csak a lihegését hallotta.
Undorral ellökte magától és megtörölte a kezét a ruhájában. Mintha rögtön kijózanodott volna, belül üvöltött a tény, hogy megtette. Az arca lángolni kezdett.
- Johny…- bújt közelebb hozzá Sid levegőért kapkodva és sóhajában hallatszott a boldogság, hála, keveredve a hitetlenséggel.
De kit érdekelt akkor Sid boldogsága? John annyira szégyellte magát.
- Hagyj békén! – ordított Sidre meglepően hangosan és inkább bámulta az ablakot, miközben átkozta magát.
Hogy csinálhatott ilyet?!
- John…- dadogta Sid, de John nem hagyta, hogy bármit mondjon.
- Takarodj innen! – szólt emelt hangon és alig várta, hogy Sid pár perc múlva elhagyja a szobát.
Akkor vette észre, hogy elállt az eső.

A cigarettafüst lassan kígyózott felfelé és John újra élte magában azokat a másodperceket Siddel a mocskos padlón alkoholba fojtva. Ő is piszkosnak érezte magát a tette után és látni sem akarta Sidet. Gyűlölte azt a gyorsan lélegző, még mindig remegő, izzadt és ragadós lényt, aki ott feküdt mellette önkívületi boldogságban úszva. Gyűlölte, ahogy kimondta a nevét. Gyűlölte, mert abban hallotta a szeretetet és John irtózni akart attól a szeretettől, amit Sid tudott adni neki.

- Beteggé tettél…-suttogta Sid reszketve és ajkait végig húzta John nyakának vonalán, de a fiú durván eltolta magától és lenéző pillantásokkal illette. Ám Sid ezt nem vette rossz néven, sőt mintha nem is érdekelte volna az elutasítás, ismét Johnhoz hajolt, csókolni akarta, de John elhúzódott tőle.
- Lázas vagyok John… Kívül és belül…- sóhajtott fel és figyelte, ahogy John tehetetlenül az ágy szélére ült.
- Játssz velem, kérlek! – mondta remegő hangon és feltérdelt az ágyon.
- Játssz magaddal! – vágott vissza John.
- Kérlek…- a fiú szinte könyörgött.
- Miért nem hagysz békén? – kérdezte John gondterhelten, ahogy végignézett Siden.  Egyáltalán nem akarta, de valami vonzotta, hogy tekintete elidőzzön Sid testének minden pontján, beleértve a piszkos pólóját, a szétszurkált vénáit, verejtékes homlokát és a farmernadrágját, ahol látszódott a kemény izgalom.
Fájdalmasan emberi és esendő volt. John torka összeszűkült.
- Francba…- mondta és érezte, ahogy izzadtság cseppek gurulnak le a hátáról.

folyt.köv.

És remélem egy percig sem hittétek, hogy normális vagyok XD XD