A társam (Doug/Nicky) pt.4.

Tudom, jól meg késve hozom az utolsó részt, de mindig volt valami, elfoglaltságok, ihlet hiánya, vagy mindkettő egyszerre :P
Na jó nem dumálok. Bocs a hibákért. Szerintem béna lett és raktam bele szexet is (vagy olyasmit wehh). 
Előzmények (ki kivel, mit, hol stb.): rohanniasemmibeveled.blogspot.com

Köszönet ha olvasod, imádás ha kommentelsz is *-*

Akarlak

Az este komoran tompa színei és az utcáról felszűrődő lámpák fénye bevilágítottak Doug nyomorúságos kis albérleti lakásába. A szomszédos falak mögül hangos veszekedés hallatszott,  a folyosón egy kutya ugatott. 

Doug feküdt az ágyán és nézte a plafont. A délutáni hirtelen haragja már a múlté volt. Inkább a csalódás maradt csak vele. Rosszul érintette, hogy Nicky olyan volt amilyen. Rémült, tagadó és elutasító. Azt is nehéz volt feldolgoznia, hogy úgy eltűnt az életéből és most amikor józanul elé állt, sem azt kapta, amit szeretne. Amit várt, amit remélt. Azt hitte, Nicky vele együtt örül, hogy túl van a rehabilitáción, de Dougnak úgy tűnt a látogatása nem ért célt és csak teher volt Nicky számára. Amikor kilépett a nő házának ajtaján, első gondolata az volt, hogy iszik valami erőset. Vagy rosszabb, szerez heroint. De aztán letett erről. A könnyebb út nem nyújt mindig vigaszt. Csak ideig, óráig. Utána újra szembe kellene néznie a tényekkel. 

Talán el kellene felejtenie Nickyt és mással foglalkozni. Esetleg keresni valakit, aki jó hozzá. Ez viszont nehéz ügy volt. Doug, bár annak idején a színpadon nem úgy látszott, elég félénk volt főleg az érzelmek terén. Nehezen mondta, mutatta ki mit akar, nem tudott megfelelően kezdeményezni, beszélgetést irányítani. Az ellenkező nemmel való tapasztalata elenyésző volt. Ha felment a színpadra, akkor ő volt maga a punk, akinek nincsenek határok és bármire képes. De ha lejött onnan, a biztonságos talaj máris eltűnt a lába alól, amit igyekezett ellensúlyozni a gátlástalan viselkedésével és a szemtelenségével. Akkor szánalmasabb volt bárkinél, de Nicky sosem vetette meg, mindig segített rajta, ezer bajból kirángatta. Igazi menedzser, igazi barát volt. És igazi nő, ezt most már Doug is belátta. 

- Francba Nicky ! - sóhajtott fel Doug és a párnába temette az arcát. Aztán csak feküdt ott jó darabig mozdulatlanul, mígnem halk kopogást hallott az ajtón. Először azt hitte hogy a képzelete játszik vele, de a kopogás megismétlődött, ő pedig gyorsan az ajtóhoz ment, hogy kinyissa.

A szíve majd kiugrott, mikor meglátta Nickyt az ajtó előtt sápadtan és komoly képpel. A hirtelen feltámadt őszi szél arcába fújta göndörkés tincseit.

- Már aludtál ? - kérdezte meglepődve.

Doug nemet intett és beengedte a nőt. Nicky belépett a kis lakásba és zavartan állt meg a szoba közepén.

Doug kérdőn bámult rá és nehezen leplezte kitörő lelkesedését. 

- Beszélhetünk ? - kérdezte Nicky.

- Persze. - mondta erre Doug, mire Nicky bele kezdett.

- Nem akartam olyan tuskó lenni veled. Sem délután, sem azelőtt. Nincs jogom felháborodni, hiszen cserben hagytalak. Mégis milyen barát vagyok én, hogy még meg sem látogattalak ?! - tárta szét a kezét tehetetlenül.

Doug neki dőlt az egyik falnak.

- Felejtsük el. - vont vállat.

Nicky arca felderült.

- De csak ha te is elfelejted, amit mondtam. 

- Mit is ? - húzta fel a szemöldökét a fiú.

- Mindent. Én nem akartalak megbántani. Őszintén sajnálom, hogy így alakult az egész életed, de melletted állok és nagyon szeretnék segíteni. Van benned lehetőség, erő és kitartás, hogy tovább folytasd a zenélést. - magyarázta Nicky.

Doug össze szorította a száját.

- Az Örömrombolók már nem létezik Nicky. Scott meghalt, a többiek meg szétszéledtek. Szóval nem kell erőlködni, mert semmi értelme...

Nicky bólintott.

- Igen tudom, az Örömrombolók már a múlté. De gondolkodhatnánk egy másik együttesben. Dolgozom most néhány fiatal, tehetséges sráccal. Össze dobhatnátok valamit. Nagy szükség volna már egy normális punk bandára itt Eastbourne-ban, mert akik most vannak...

- Nem tudom akarom e még egyszer ezt csinálni. Néha úgy gondolom, igen. De máskor meg az a véleményem, hogy a francba is, dehogy ! Elképzelésem sincs, tudnék e még egyszer úgy elmerülni, menedéket találni a zenében, mint az Örömrombolókkal, hogy tudnék e úgy kedvelni embereket, mint az egykori bandám tagjait. - vágott közbe Doug és a hangja tele volt kételyekkel.

- Én hiszek benned Doug. - bíztatta Nicky.

Doug biccentett.

- Köszönöm Nicky, ez jól esik. De a baj az, hogy én nem hiszek magamban. Nagyon nem és nincs is kedvem a nem létező karrieremről beszélni.  - sóhajtotta és még mindig ott állt a falnál, bátortalanul tekintgetve Nickyre. Úgy érezte, nem zárta le még magában a régi korszakot, nem dolgozta fel még Scott hiányát. Mardosta valami kietlen és sötét érzés, amiről fogalma sem volt micsoda, de mindig ott volt és talán ez ösztönözte arra hogy drogot használjon, hogy pusztítsa önmagát, hogy ne lássa a jövőjét.

Lassan az ágyhoz sétált és leült, ezt látva Nicky is követte a példáját. Most ott voltak szorosan egymás mellett, tanácstalanul. Doug szemei többször végig futottak Nicky harisnyás lábain és ettől az izgatottság fájdalma állt a gyomrába. 

- Esetleg szerezhetek neked más jellegű munkát, ha gondolod. - mondta halkan Nicky a szeme sarkából Dougra pillantva.

- Igen, az jól jönne. Lassan elfogy minden tartalékom. Az elvonó, a gyógyszerek elvitték a pénzemet. - helyeselt Doug és gyorsan elkapta a tekintetét Nickyről.

- Büszke vagyok rád, hogy túl vagy a rehabon. - jelentette ki bíztatóan Nicky, újabb csendben töltött perc után.

- Ne legyél ! Nem az első volt és ki tudja, lehet nem is az utolsó. - mosolyodott el zavartan Doug megtörölve izzadt homlokát. Nicky közelsége teljesen felkavarta, úgy érezte, hogy nem ura a cselekedeteinek. Rátört a légszomj, egyszerre akart elmenekülni és még közelebb kerülni a nőhöz. A könyökük, az ujjaik össze értek és Doug szíve kezdett egyre gyorsabban verni, ahogy hirtelen döntéstől vezérelve megfogta Nicky kezét. Nem szorosan, nem erőszakosan, csak jól érezhetően, hogy Nicky tudtára adja mit szeretne. Nem nézett a nőre, ahogy Nicky sem pillantott rá. Csak ültek az ágy szélén, előre meredve, saját ködös gondolataikkal körülvéve. Doug pedig úgy fogta Nicky kezét, mintha valami különösen értékes kincset talált volna. A torkát szorította az izgalom és a félelem, hogy a nő bármikor eltolhatja magától. A légzése egyre nehezebb lett, a szája kiszáradt. 

- Csak veled szeretnék lenni. - suttogta.

- Ez nem helyes Doug. - sóhajtotta Nicky, de nem mozdult meg.

- Miért ?! - kérdezett vissza rekedt hangon Doug.

- Azért mert idősebb vagyok nálad. Az ilyen kapcsolatokat mindenki elítéli. - felelte alig hallhatóan a nő és ki akarta húzni az ujjait Doug tenyeréből, de mégsem tette végül. 

- Nem érdekel. - mondta dacosan Doug és végre rá mert nézni Nickyre, aki viszonozta pillantását. Szemeiben kérdések sora csillogott.

- Meg fogjuk bánni. - jelentette ki, de hagyta, hogy Doug még közelebb húzódjon hozzá és már csak centik válasszák el egymástól az arcukat. 

- Azt bánjuk meg, ha egy próbát sem teszünk. - vágott a kétkedéseibe a fiú, mire Nicky elmosolyodott és ajkát a Doug ajkára tapasztotta. A fiút meglepetésként érte a váratlan mozdulat, de rögtön beugrott amikor abban a sötét pincében csókolóztak. Milyen ostoba és szerencsétlen volt ! Akkor Nicky biztos kinevette magában. De most nem akart olyan lenni. Jó akart lenni, megfelelni Nicky elvárásainak, bizonyítani, hogy ő már nem az az idétlen, gonosz, mindenkit lenéző punk gyerek, akit jobb messze elkerülni. Az eltelt hónapok, a tragédia, a magányosság és elhagyatottság mintha téglák lettek volna és építettek volna belőle egy új embert. Aki megtapasztalt egy s mást az életből és aki talán kész volt a változáshoz szükséges első lépésre.

Nicky gyengéden az ágyra nyomta a fiút, de ajkaik nem váltak el egymástól. Doug végig húzta kezét a nő hátán, majd a teste többi részén. Érezte, ahogy az egyik csuklóján lévő szegecses karkötő véletlenül darabokra tépi Nicky finom anyagú harisnyáját. Ettől rögvest riadtan vissza rántotta a kezét, de Nicky csak elnézően bele mosolygott a csókjukba, majd hagyta hogy Doug lesegítse róla a kabátot. Végre a fiú mást is érezhetett ujjai alatt, mint a kabát vastag szövetét, Nicky ugyanis egy világos színű, vékony selyem blúzt viselt. Doug lélegzete is elakadt a tudattól, hogy már csak ez az anyag választja el Nicky meztelen bőrétől. Félve húzta végig kezét a nő vállán, le egészen a melléig. A tapasztalatlanságából eredő idegessége izgalommal párosult és ettől szédülni kezdett. Kapkodta a levegőt, homlokáról verejték cseppek csorogtak a szemébe, majd végig az arcán. Számára még most is annyira irreális volt az egész. Ott volt Nicky, aki gyönyörű és jó illatú, pazar ruhában és tökéletes sminkkel. És ott volt ő, aki szakadt, kócos, piszkos és izzadt. És mégis egymáson feküdtek.  

- Gyorsan tanulsz. - mondta Nicky váratlanul még mindig mosolyogva, mire Doug lelkesen bólogatott. 

- Megteszem, amit lehet...

Nicky felnevetett, majd nem vesztegetve az időt, néhány kósza simogatás után, egyenesen Doug nadrágjához ért és laza rutinossággal gombolta azt ki. 

- Úgy látom, te aztán jól fel vagy húzva...- állapította meg és Doug felhördült, mikor meghallotta a cipzár össze téveszthetetlen hangját. Elhajolt Nicky arcától és egy hitetlenkedő sóhajjal nyugtázta, amikor a nő megfogta a férfiasságát. Fura érzések futottak végig a gerincén és a szemei lecsukódtak. Nicky ajkát érezte a nyakánál és ütemes mozdulatait, amitől a csípője önkéntelenül is meg-megmozdult és hol halkabb, hol hangosabb nyögések hagyták el a száját. Pedig nem  akart  hangos lenni, nem akart túláradó érzelmeket mutatni, hiszen maga sem tudta mi ez az egész. De a nő cselekedetei átvették felette a hatalmat. Nicky ott feküdt és tette amit kellett, amire a fiúnak szüksége volt. A törődésre, az érzékenységre és a titokzatosság csodájára. Régen Doug sosem engedte volna meg, hogy egy nő diktáljon, hogy felé kerülve játszadozzon rajta, de most ezt a határt is átlépte. Nem volt képes gondolkodni, csak érthetetlen és hangos nyögéseket adott ki, teste szinkronban mozgott Nicky kezével. Mintha a világok, amik eddig elválasztották egymástól őket, sosem léteztek volna. A valóság megingathatatlanul elmosódott a mámorral, ami egyre gyorsabban járta át Doug elméjét és a testét. 

Nem telt bele három perc és Doug eljutott a csúcsra. A teste pár pillanatra megmerevedett. Ujjai erősen kapaszkodtak Nickybe, ahogy egy hangosabb nyögés kíséretében végig száguldott rajta a semmihez sem hasonlító, megsemmisítő érzés, majd forróság csorgott le a hasára és a lepedőre.

Csak feküdt az ágyon csukott szemekkel, zihálva és izzadtságban fürödve. Sokáig. Talán túl sokáig is, mert mire újra vissza cseppent a jelenbe, Nicky már a fürdőszoba irányába igyekezett.

- Sajnálom ! - kiáltotta utána Doug.

Nem így akarta, nem ezt akarta megmutatni a nőnek, de nem tudta fékezni magát. Számára még most is nehezen hihető dolog volt, hogy Nicky Prescott leállt vele és ezt művelték. És Dougnak fogalma sem volt, ezek után mit gondol a nő, de a lelke nagy része nem is akarta tudni. Pár perccel később Nicky vissza tért a szobába. Leült az ágyra, ahol Doug még mindig értetlenkedve és szégyenkezve hevert, szemérmesen törölgetve magát.

- Sejtem mi a véleményed...- sóhajtotta.

Nicky begombolta a blúzát és kérdőn nyílt tekintettel bámult a fiúra.

- Mi a véleményem ?! - kérdezett vissza.

- Azt gondolod, hogy egy csőd vagyok. Hogy kezdő vagyok. És igazad van. Húsz évesen már nem kellene ennyitől elsülni. De nem valami nagy a tapasztalatom ilyesmiben, én csak akartalak, nagyon...Elszúrtam, meg tele vagyok gyógyszerekkel. Nem tudom, sajnálom...- kezdte újra halkan, de Nicky közbevágott.

- Őszintén semmi ilyet nem gondolok Doug. Csak azt, hogy jobb így ! Valószínűleg kínosan és rosszul éreznénk magunkat, ha most valóban megtörténik. 

- Én most is eléggé kínosan érzem magam. - tette hozzá Doug elfordult az ágyon. Szinte nyakig betakarózott és nem akart a nőre nézni. Nem akart szembesülni az előbb szédítő, aztán dermesztő percek egyetlen tanújával. 

- Némi időre van szükségünk, Doug. - Nicky a kabátja után nyúlt, mire Doug gyorsan megfordult.

- Most el fogsz menni ? - kérdezte és érezte, ahogy a vér kifut az arcából.

Nicky felelet helyett lerakta a kabátot, oda ahol eddig volt.

- Mit kellene tennem ? - kérdezett vissza.

- Maradhatnál. Úgy, mint azon az éjjelen, mikor haza hoztál a Pretty Wallból. Csak érezni szeretném, hogy kicsit fontos vagyok valakinek. Ne aggódj, nem fogok rád mászni. - szabadkozott keserűen Doug, mire Nicky elmosolyodott.

- Ilyet még csak nem is feltételeztem rólad...

- Akkor maradsz ? - pislantott rá reménykedve Doug.

- Rendben. - bólintott rá bizonytalanul Nicky és ott maradt az ágy szélén ülve, de nem túl messze Dougtól. Egy ideig még beszélgettek mindenféle szomorú, vagy kevésbé szomorú témákról. Félelmekről, a jövő kilátástalanságáról, ügyesen kerülve a kettejük között esett dolgot. Majd Doug mély álomba merült, amiből hajnal fele riadt fel erős fejfájást érezve. Az első gondolata a kábulatból felocsúdva Nicky volt. Ahogy kinyitotta a szemét, rögtön az ágy túl oldalára pillantott és szívverése felgyorsult, amint meglátta a békésen alvó nőt. Aztán elmosolyodott és furán érezte magát. Eddig az első ami reggelente foglalkoztatta a drog volt, a második Scott. És most ami legelőször eszébe jutott, az volt, hogy Nicky vajon lelépett e, miután ő elaludt. És miután konstatálta magában, hogy Nicky betartotta az ígéretét, rögtön felrémlett előtte egykori legjobb barátja, Scott arca is. Doug úgy vélte, Scott talán örülne, ha látná mindezt. Bárcsak láthatná ! 

Doug óvatosan felült az ágyán, majd pár másodperc után a konyhába ment. Kávét keresett, vagy gyümölcs levet, bármit amivel később kínálhatja vendégét, de persze csak üres polcok néztek vissza rá. Doug pedig tökéletesen ostobának érezte magát. Hogyan is lenne a lakásban bármi, mikor heteket töltött a rehabilitáción ?!

Felkapkodta magára a ruháit, nadrágja zsebébe túrva össze számolta a pénzét, aztán kilépett az ajtón. Útja az első már nyitva lévő üzletbe vitte, ahol beszerezte amire szüksége volt. Aztán váratlan ötlettől vezérelve sétálni indult a még kihalt, ébredező városban. Elkápráztatták az ősz meleg színei, a rengeteg lehullott falevél, az égen úszó felhők mintázata, mintha idáig nem is ezen a földön élt volna. 

Elhaladt a Pretty Wall előtt is. Könny szökött a szemébe, amint végignézett az egykor annyira szeretett bár falain, becsukott ablakain, az ajtón lévő vasrácson, az esténként fényárban villogó neon táblákon. Mennyi mindent jelentett neki ez a hely régen és mennyit nem jelent neki most. Régen mikor a bandájával kiállt a színpadra, úgy érezte a szíve egybeforrva lüktet a közönség tagjainak szívével és a dalaik eljutnak azokhoz, akikhez kell. Most pedig a Pretty Wall csak egy kocsma volt, ahol részegen és bedrogozva, magát megalázva fetrenghetett, ahol mindenki megvetette, utálta. És ahonnan Nicky menekítette ki, amikor tudta.

- Te jó ég, Nicky ! - kapott észbe Doug és fogalma sem volt már, mióta lehet távol, de lépteit megszaporázva, rohant egyenesen hazáig.

- Megjöttem ! - lökte be az ajtót kifulladva és levegőért kapkodva. 

Doug a konyhába sétált és lerakta a holmikat amiket vásárolt, majd belépett a szobába. Csend fogadta.

- Hé, Nicky, itt vagy ?!

A torka száraz lett, az arcát égette a döbbenet, mikor felfedezte hogy az ágy már üres. Ezek szerint Nicky megunta a rá való várakozást és elment. Vagy egyáltalán nem is akart várni, nem is akart vele találkozni. A tegnap történtek fényében ez nem is lepte meg Dougot, mégis fájt neki a tény, hiszen titokban abban reménykedett, hogy ott találja a nőt. 

- Francba...- suttogta maga elé Doug, majd sarkon fordult és az ablakhoz lépett. Csalódottan bámult ki a piszkos ablakon és nehezen bírta fékezni a szemét égető dühös könnyeket. Hirtelen már nem is találta olyan szépnek ezt a reggelt, a színeket, a hangokat, sőt undorítónak gondolta az egészet, ahogy saját magát is. A gondolatai vad pörgésbe kezdtek. Vajon mi lesz a következő lépés? Mit csinál majd délelőtt ? Mihez kezd délután ? És hogy telik az estéje ? Cél és remények nélkül, magányosan és meghasonlottan ? 

- Istenem Scott, bárcsak itt lennél ! - motyogta Doug tétován végig húzva ujjait az ablak üvegén, mintha azon túl újra láthatná barátját. De jól tudta nem üveg az, ami elválasztja őt attól, hogy Scottal lehessen. Hanem valami más határ, amit meglátása szerint nem is olyan nehéz átlépni.

- Oh, nem hallottam hogy haza jöttél. - szólalt meg ekkor Nicky a háta mögött. Doug össze rezzent és gyorsan megfordult. A hang a torkára fagyott. Nicky egy szál törölközőt maga köré csavarva, vizes hajjal állt vele szemben. Doug egyszerre kezdett el fázni és izzadni. A nő látványa és egyáltalán a tény, hogy Nicky nem hagyta magára, hogy végig ott volt a lakásban, szinte lebénította.

- Nicky...én azt hittem...- nyögte ki nagy sokára, amint a sokkból magához tért. 

- Mit hittél ? Hogy szó nélkül elhúzok ? - vágott közbe Nicky.

- Volt már rá példa. - jegyezte meg félénken Doug, utalva Nicky emlékezetes eltűnésére még a banda létezése idejéről, vagy a nem is olyan régmúltra, mikor annyira szüksége lett volna a nőre, ő mégis kámforrá vált.

Nicky lehajtotta a fejét.

- Jó, tudom...És igazad van...Sajnálom...

- Csak bevásároltam néhány dolgot. - dadogta a fiú és szemeit alig bírta levenni Nickyről.

Nicky észre vette ezt, arcán lágy és sokat sejtető mosoly villant meg.

- Az remek, egy kávé azt hiszem most jól esne. - helyeselt.

Doug kábultan biccentett.

- Akkor csinálok...- mondta gépiesen.
Az érzelmek lassan engedtek fel benne, alig hitte el, hogy pár másodperccel ezelőtt még a halálról fantáziált és azt gondolta Nicky cserben hagyta. Bűntudata támadt a gondolatai miatt. 

Nicky megragadta a karját, mikor elhaladt mellette.

- És tudod mi esne még jól ? - kérdezte kacéran mosolyogva.

Doug megtorpant és megrázta a fejét. Össze volt zavarodva, Nicky pedig minden egyéb válasz helyett a karjaiba zárta. A mozdulat annyira meglepte Dougot, hogy először viszonozni is elfelejtette, majd lassan és bizonytalanul karolta át a nő csuromvizes testét. A szíve majd szétfeszítette a bordáit, a levegője szüntelenül elfogyott és össze mosódott előtte minden. 

- Igen...ez nekem is jól esne. - mondta végül egy nagyot sóhajtva.

- Minden rendben lesz, mindent újra kezdünk az elejétől. Mindent. - suttogta Nicky.

És csak álltak ott az aranyszínű napsugaraktól telített falú szobában. Doug kábultan és boldogan veszett el Nicky szoros, mégis gyengéd ölelésében. A fel nem tett kérdései még mindig nem kerültek megválaszolásra, a feje még fájt és a gondolatai is össze voltak zavarodva. Még mindig nem tudta mi is lesz a következő lépés, hogy mivel tölti a délelőttjét, hogy lesz majd délután és mi történik este. Lehet hogy káosz lesz, vagy harc. De egy cél és remény máris éltette, nem akart magányos és meghasonlott lenni. Ott a nő illatától és bőrének érintésétől körbe véve, Doug össze kuszálódott gondolataiban egy mindennél erősebb akarat jelent meg. Hogy minden harcát Nickyvel élhesse át.

vége