Az ügyintézést. Főleg úgy, hogy mindenhol ezren vannak, sorszám, vagy valami rendszer, meg sehol és egyes emberke típusok ezt kihasználva pofátlanul a másik elé furakodnak és ha ezt szóvá teszik azok, akik betartják a várakozás (és normális viselkedés) szabályait, azoknak még ugatnak is.
Hát persze mindig jön az "én már itt voltam...", meg az "én álltam itt előbb..." mondat, amitől agyfaszt kapok komolyan.
Ha ott volt, akkor hogy hogy eddig senki sem látta ? Agyfaszagyfaszagyfaaaaaaaaaaasz!
Ja és mindig elém áll a legbüdösebb ember, asszony mikorki ah, mondd miért...
Köszönöm a kommentet drága olvasómnak, remélem az ő kedve jó és a nyara is klassz volt. Kérésére (meg mert amúgy is elkészültem vele), itt a sztori harmadik része. Ha minden jól alakul még egy rész lesz, de nem tudom pontosan mikor, azért igyekszem.
Előzmények: rohanniasemmibeveled.blogspot.com
Kábulat, ébredés
Doug ült a kanapén a buliban, ahova nem hívták meg és ahol senkit sem ismert. A szemei le csukódtak, majd újra felnyíltak és össze mosódott előtte minden. Zenét hallott maga körül és látott pár embert a földön feküdni, vagy éppen imbolyogva elsuhanni. Talán hajnal felé járt már, az összejövetel kezdett unalmassá válni, sokan leléptek, akik meg maradtak részegek voltak.
Vagy belőtték magukat, éppen úgy mint ő.
Doug ült és bámult maga elé, nézte az előtte álló asztalt, ahol felborogatva italos üvegek és poharak hevertek. Valami kitartóan csepegett a nadrágjára, talán sör, ami egy széttört üvegből származott.
Doug nem tudta hol van Nicky. Miután a pince ajtaja kinyílt és a nő elsietett, már egyáltalán nem látta őt. Nicky elment, magára hagyta a sok kérdéssel együtt. És ezek a kérdések most erőszakosan visszhangoztak Doug fejében.
Mi történt kettőjük között? Miért itt és miért most történt? Egyáltalán meg kellett történnie? Doug kábultan elmosolyodott és megállapította magában, hogy Nicky érintése az egyik legjobb dolog volt, amiben valaha részesült. Persze ott volt a lelki ismerete ami bosszantóan zúgott fel és figyelmeztette, hogy ezt nem szabad. De ott volt a szíve, az összezavart érzései, a magányossága, a szeretet éhsége, amik mind harcba szálltak a lelkiismerettel és kórusban üvöltötték, milyen jó dolog is ez.
Doug nem tudta, mi lesz ezután. A bulinak hamarosan vége, ő is kijózanodik egyszer és majd Nicky szemébe kell néznie. Vajon mi járhat a nő fejében?
Doug megtörölte izzadt homlokát, majd előrébb húzódott a kanapén. Italt keresett, de csak kiürült poharakat talált és egy kettétört sörös üveget. Az üveg éles szilánkjai fenyegetően csillogtak ahogy Doug a kezébe vette. Aztán csak végig húzta a karján. Látta a rögtön megjelenő élénk piros vért szétszabdalt bőrén és érezte a fájdalmat, de még csak fel sem szisszent. Csak nézte, ahogy a vér többirányban lecsorog a karján, egyenesen a ruhájára. Kábult mosoly terült szét az arcán. Szerette a fájdalmat. Mondhatta volna bárki, hogy ez perverz dolog és talán Doug igazat adott volna neki. Tényleg nem normális az embernek saját magát bántani. De Doug számára a fájdalom egy jel volt. Egy figyelmeztetés, valami ami eszébe juttatta és tudatosította benne, hogy még él. Hogy dobog a szíve, hogy az ereiben vér van és nem csak heroin.
A körülötte lévők közben észrevették hogy vérzik és azt hitték, megsérült. Hallotta egy lány sikolyát és emberek körvonalát látta, ahogy körbe állják azt kiabálva, hogy hívjanak orvost. Doug a kezére pillantott, de csak egy nagy vörös foltot látott és a villámgyorsan mindenfele terjedő vért.
- Nem kell, minden rendben. - motyogta, ahogy a vérveszteségtől szédülve hátradőlt a kanapén. Forgott vele a szoba és a forró vércseppek lassan nehézzé tették a karját, ragadóssá a ruháját.
- Doug, Doug ! Mi a francot csinálsz ? - kapta el ekkor valaki a karját és próbálta valamivel felitatni a vért, sikertelenül.
Nicky térdelt előtte őszinte döbbenettel.
- Semmit. - vont vállat Doug közönyösen.
- De hisz vérzel. - mondta Nicky rémülten.
- Minden rendben. - ismételte el Doug az előbb mondottakat, majd lefejtette Nicky ujjait a kezéről és csak bámulta a nő halálra vált arcát.
Körülöttük minden csupa vér volt. A kanapé, a ruháik, Doug homloka és Nicky tenyere is.
- Hiányoztál. - mondta Doug és úgy érezte fázik.
- Tessék ? kérdezett vissza Nicky, mert először nem értette barátja elmosódott beszédét.
- Hiányoztál. - mondta újra Doug erőtlenül és próbált mosolyogni.
Nicky is próbált mosolyogni a kétségbe esés mögött.
- Itt vagyok Doug. Itt vagyok...
De mindez már nem számított igazán. Doug pedig kezdte elveszteni az eszméletét.
A bordó és sárga falevelek szaporán hullottak egymás után le a fákról, szinte versenyezve melyik ér hamarabb földet.
Doug Richardson tanácstalanul állt a kopott, szürke épület előtt és nem tudta hová tűnt el az életéből az az ötvenhét nap. Ötvenhét...három híján két hónap. Ennyit töltött a rehabilitáción, ahova nem sokkal a bulin történtek után került. Túl gyenge volt már és a feje tele volt őrült cselekedetekkel, amiket meg akart valósítani. Túl sokszor nyúlt a heroinhoz és az lett az ő egyetlen menedéke. Egy idő után már nem voltak a szúrások között szünetek, csak kábulat volt és újabb adag. Doug tudta, hogy ennek egyszer meg lesz a negatív eredménye és hogy ide kerül majd. Tudta, de nem érdekelte. Ahogy nagyjából semmi más sem a szeren kívül. Nickyt a bulin történtek után nem látta. Ő kórházba került, ahol össze varrták a sebét és ahova Nicky nem kísérte el. És nem volt ott többet, hogy felszedje az ilyen-olyan kocsmák padlójáról, nem volt ott, hogy lelket öntsön belé és bíztassa, még ha nyilván való a kudarc akkor is. Dougnak tehát egyedül kellett szembe néznie az életnek hívott rettenettel és ezt nem bírta. Egy esős éjjelen túl adagolta a szert. Volt benne némi szándékosság is, hosszú hetek óta nem hallott normális emberi szót, csak lenéző mocskolódást, az emberek undorát vagy közönyét. Elkábulva ténfergett az aluljáróban és várt valamire. A változásra. Ami nem jött el. Helyette jöttek a szülei. A hisztérikus anyja, az okoskodó mostoha apja, a kórház, az ijesztő és fertőtlenítő szagú valóság, az egyforma ágyak, az infúziók, a lekötözés, a nagy dózisú gyógyszerek. A csontig hatoló elvonási tünetek. A rémálom és küzdelem. A háború, amiről Doug nem hitte el hogy valaha a győztese lehet, de most ott állt az intézmény kapujában, abban a ruhában amiben be került, ugyanolyan sápadtan és kócosan. De tisztán. És fogalma sem volt, mihez kezdhetne ezután.
Végülis elindult az utcán, kerülve a tekinteteket és léptei elszántan vitték Nicky háza felé. Nem akarta meglépni ezt, győzködte magát hogy nem kellene, de végül a szíve győzött az esze felett. Látni akarta a nőt. Beszélni vele és megkérdezni, miért nem hallatott magáról olyan sokáig. Bátorsága azonban egyre csökkent, ahogy közeledett a nagy és elegáns, ám kétség kívül elhagyatott ház felé. Kopogott egyet és várt. Rövidesen az ajtó kinyílt és Nicky arca jelent meg a vékony résben. A döbbenet azon nyomban kiütközött a vonásain. Doug szíve viszont őrült gyorsan kezdett el verni.
- Szia Nicky. - köszönt félve.
- Nahát...Szia...- köszönt zavartan Nicky is és némi zaj hallatszott az ajtó túl feléről, majd a nő be engedte őt.
- Zavarok ? - érdeklődött Doug, mikor látta hogy a nőn mindössze egy köntös van.
- Nem, dehogy. Gyere csak be. - tiltakozott Nicky és elindult a nappali irányába. Doug bizonytalanul követte. Minden olyan volt, mint mikor legutoljára itt járt. Már nem is tudta pontosan az mikor volt. De arra emlékezett, hogy jó pár bulit eltöltöttek itt, a jól sikerült fellépések után. Mikor még működött az együttes és mikor még Scott is velük volt.
- Foglalj helyet. Iszol valamit ? - kérdezte Nicky, amint befelé ment a nappaliba. Doug megrázta a fejét és nézte ahogy a nő leült az egyik nagy méretű fotelbe.
- Nem lehet. Rehabilitáción voltam, erős gyógyszereket szedek. - mondta és leült nem messze Nickytől.
Nicky bólogatott.
- Igen, igen...hallottam...
- Honnan ? - csodálkozott el Doug.
- A Pretty Wallban mondták. Szóval, régóta kint vagy ? - kérdezte Nicky.
- Most engedtek ki. - felelte Doug.
Nicky tekintete végig vándorolt rajta. A zsíros, kócos haján, a halott sápadt arcán, a karikás szemein, elhanyagolt ruháin.
- Egész jól nézel ki...- motyogta.
Doug megrázta a fejét.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
- És mi lett a kezeddel ? - mutatott Nicky a Doug csuklóján lévő kötésre.
A mély sebet Doug a legnagyobb elvonási tünetek alatt ejtette magán. Akkor azt hitte, úgy érezte nincs kiút, csak ha meghal. De megmentették.
- Szétvágtam, mert már nem bírtam a fájdalmakat a kórházban. De nem csináltam valami jól, mert itt vagyok. Pedig Scottal kellene lennem. - válaszolt és lehajtotta a fejét.
- Ostobaságokat beszélsz. Jó, hogy megúsztad. - csóválta a fejét Nicky.
- Úgy véled ? - kérdezett vissza kissé gúnyosan Doug.
Nicky zavartan vonogatta a vállát.
- Tudom, nem úgy tűnik, de gondoltam rád.
- Igazán ? Annyit még sem, hogy meglátogass. Tényleg Nicky, miért nem látogattál meg a majdnem két hónap alatt ? Van egy új banda, akit menedzselned kell ? Vagy csak szimplán nem érdekeltelek ? - érdeklődött Doug és az idegességtől fájni kezdett a gyomra.
Nicky egy percig csak némán ült.
- Ez bonyolult...- próbált kitérni a válaszadás elől.
Doug reszkető kézzel előkapott egy szál cigarettát és meggyújtotta.
- Akkor mondd el ! Vagy szerinted nem fognám fel ?!
- Nem erről van szó. Azon az átkozott össze jövetelen annyi minden történt. Mintha a világ kifordult volna a sarkaiból. Minden zavaros lett és kusza. De hát elég részegek voltunk. Amit abban a pincében műveltünk, azzal alaposan megkavartuk egymás életét, azt hiszem. Aztán mikor ártottál magadnak és ott álltam az előtt a nyavalyás kanapé előtt és úgy láttalak, az kiütött. Úsztál az izzadtságban és a saját véredben, teljesen el voltál kábulva és kivérezve. Esküszöm, azt hittem hogy meghalsz. És úgy voltam vele, hogy ha így kell hogy lássalak, akkor inkább többet ne is találkozzunk ! Aztán hallottam miket pletykálnak rólad, hogy egyre mélyebbre csúszol a heroin miatt. Aztán meg hogy elvonóra kerültél. Sajnáltalak, de nem tudtam mi lenne a helyes. Azt akartam, hogy meggyógyulj és szégyellem, hogy nem álltam melléd. - magyarázta el egy szuszra Nicky..
A vallomás meglepte Dougot. Igazából nem is haragudott a nőre és jól esett, hogy végre megtudta az igazat.
- Semmi baj társam. - mondta alig hallhatóan és elnyomta füstölgő cigarettáját.
- Hogyan ? - nézett rá nagy szemekkel Nicky és láthatóan zavarba jött Doug mondatától. Valószínűleg ismét felrémlett neki ami a pincében történt, ahogy Doug is elmerült az emlékekben pár percre. Neki ez egyáltalán ne volt rossz, sőt egész életében az egyik legjobb és legvitatottabb dolog volt. Amiért egyszerre lángolt a szégyentől és a vágykozástól. És úgy tekintett Nicky Prescottra, mint az egyetlen biztos pontra a világon.
- Emlékszel ? - döbbent meg Nicky.
- Nem tudnám elfelejteni. Örökre a fejemben maradt. Ez tartotta bennem a lelket a sok kórházban töltött reménytelen napon, amikor majdnem feladtam.
Nicky felsóhajtott.
- Igazából azt hittem, hogy ez az egész a kábítószer miatt van.
Doug elkomolyodott.
- Te azt gondoltad, hogy ez csak egy drogos élvezet nekem ? Ennyire nem ismersz Nicky ?! - és elkeseredetten bámulta bekötözött csuklóját.
- Nem akartalak megbántani. Viszont igen, elég jól ismerlek és rád mindent lehet mondani, de hogy érzelmes vagy, azt nem. Azon kívül nem mentek valami fényesen a dolgaid. Láttam, hogy kétségbe esett vagy és kellett neked valaki, akire támaszkodhatsz, akitől egyfajta kárpótlást kaphatsz Scott hiánya miatt és én csináltam amit tudtam, ott voltam neked. - tette hozzá gyorsan Nicky.
- Ez igaz, szükségem volt rád minden tekintetben. De ha hiszed, ha nem, nekem ez annál több volt ! Igazad van, ismersz, vagyis inkább ismertél mikor még a bandában zenéltem. De azóta megváltozott pár dolog. Amit eddig semminek gondoltam, az lett a minden. És te is sokkal fontosabb vagy számomra, mint feltételezed. Persze túl szép lett volna, ha egy ilyen nő mint te, komolyabban is leáll velem...- vágta Nickyhez a fájóan őszinte szavakat Doug, de úgy hogy az arca sütött az indulattól és hidegen kék szemei egészen fényesek lettek.
- Hé, Doug, nyugodj le. Nem akartalak felidegesíteni, csak próbálok rendet tenni magamban. Magunkban. - magyarázkodott meglepődve Nicky és ő is bele vörösödött az egészbe.
- Az én gondolataimban nem kell rendet rakni. Én tudom mit akarok. Veled lenni ! Ezt már a kórházban elhatároztam. - állt fel Doug az ágy széléről. Nicky kételkedve nézett utána.
- Nehéz elhinni hogy ezt ugyanaz a Doug Richardson mondja, aki nem rég undorító nyálas fröcsögésnek nevezte Scott és Ana kapcsolatát.
- Nincs kedvem magyarázkodni, úgyhogy gondolj amit akarsz ! - hagyta rá Scott és elindult kifelé a házból.
- Most elmész ? - szólt utána Nicky.
De a fiú csak az ajtónál fordult vissza.
- Igen. Ha te is velem akarsz lenni, majd tudod hogy hol találsz. - ezzel óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése