III. rész.
"Félj a fegyverektől, mert a fegyverek mutatják, hogy él a bosszú. És féld azokat, akik a fegyvert a kezükben tartják, mert ők hirdetik hogy nincs felejtés, hogy nincs megbocsátás. Félj a senkiktől !"sebek: Dylan mondani akart valamit, de hirtelen elnémult, amint észre vette hogy kihívó mosolyok kíséretében kezdem el gombolni a pulóveremet.
- Gyere ide. - kértem és hanyatt feküdtem az ágyon. Dylan sápadtan állt az ajtóban, talpig feketében, bakancsban.
- Baj van ? - kérdeztem, mikor láttam hogy lassan és gondterhelten sétált az ágyhoz.
Erre megrázta a fejét.
- Ideges vagyok. - vallotta be és vett egy nagy levegőt.
- Miattam ? - hökkentem meg.
- A helyzet miatt. - helyesbített gyorsan. Bólintottam és megragadtam a pulóverét.
- Nincs mitől idegesnek lenned, Vodka. - húztam magam felé és lecsuktam a szemeimet. Eltelt fél perc is, mire észleltem, hogy Dylan az ágyra térdel és felém hajol. Aztán éreztem ahogy megsimítja az arcomat. Jól eső érzések futottak végig rajtam. Kinyitottam a szememet és elmosolyodtam, majd nem várva semmire, megcsókoltam. Ösztönösen és egyszerre tört fel belőlünk egy sóhaj, amikor az ajkaink találkoztak.
- Szeretlek...- mondta és karjai gyengéden fontak körbe. Érezhető volt hogy fél, olyan óvatosan ért hozzám, mintha üvegből lennék. Nem szóltam semmit, újra csókolni akartam. És ő hagyta ezt. Hagyta, hogy a csók közben magamra húzzam. Nem ellenkezett, amikor kezeimmel a ruhája alá nyúltam. Éreztem, ahogy végig fut a hátán a hideg az érintéseimtől és a légzése felgyorsul, főleg amikor a simogatásaim áttértek a hátáról a hasára, meglehetősen közel a nadrágjához.
Egész testében össze rándult.
- Meg fogsz ölni...- nyögött fel és én mosolyogva nyugtáztam ezt.
- Pedig nem az a célom.
Erre ő is mosolygott egy kicsit.
- Te vagy az egyetlen öröm az életemben. - suttogott kis idő múlva, ahogy ajkai bizonytalanul elhagyták a számat és lassan a nyakamra kerültek.
- Jó ahogy csinálom ? Szeretnéd ezt ? - nézett fel tanácstalanul, a levegőt kapkodva és elsimította a hajamat a nyakamból.
- Tökéletes. - helyeseltem szédülve az izgalomtól. Bár rutintalan volt, de annál készségesebb.
- Csak szólj ha nem jó, semmi olyat nem akarok, ami neked nem tetszik. - bizonygatta lázasan csillogó szemekkel.
Biztos voltam benne hogy akarja. Éreztem, a hozzám nyomódó csípőjén, minden lélegzetvételén, a mozdulatain. És én is kívántam. Nem érdekelt a valóság, hogy a szülei bármikor haza jöhetnek, nem érdekelt semmilyen észérv, az sem hogy későre jár, sem a rengeteg másnapra való házi feladat. Még az utcán kitartóan visító autóriasztó sem zavart. A gondolatokat, a realitást elmosta a vágyakozás. Ilyen messze még soha sem jutottunk.
Ajkai már a kulcs csontomnál jártak alig érezhető, nedves és gyengéd csókokat hagyva ott. Halkan sóhajtottam és felkönyököltem az ágyon, majd a ruhája után nyúltam. Ekkor vettem észre a felhúzódott pulóver ujjánál legalább öt hosszú és mély vágásnyomot Dylan csuklója környékén. Soha nem láttam még senkin sem hasonlót és a látvány elborzasztott, kijózanított és ketté tépte az addigi kábulatomat. Volt egy sejtésem, hogy lehet szert tenni ilyen sebekre, de magától Dylantől akartam hallani.
- Ezeket meg hol szerezted ? - húzódtam el és néztem megdöbbenve az alkarjára.
Ő viszont megrémült, hogy felfedeztem ezeket a vágásokat. Gyorsan lehúzta a pulóvere ujját és felült az ágyon. Hátát a falnak vetette és zihálva, idegesen nézte a tv-ben cikázó színes képsorokat.
- Válaszolj, kérlek ! - ültem fel mellé, amikor percek teltek el válasz nélkül, de Dylan nem mondott semmit, csak vonogatta a vállát..
- Ezeket magadnak csináltad ? - kérdeztem óvatosan, mire rám pillantott, de épp hogy csak egy másodpercig.
- Igen. - mondta végül halkan.
- Van még máshol is ilyen ? - vágtam a szavába.
- Itt és itt...- Dylan a hasára és a csípője tájékára mutatott. Az arcát elöntötte a lázas pirosasság és látszott, hogy eléggé szégyelli magát
- De hát miért ? - bukott ki belőlem az őszinte kérdés, mert nem tudtam rá okot, amiért bántja magát. Persze nehéz volt az élete, a folytonos iskolai szemétkedések miatt, de nem értettem, miért maga ellen fordul. Mostanában kevesebbet találkoztunk és talán nem volt lehetőségünk eleget beszélni, bár úgy tűnt ezeket a vágásokat Dylan igyekezett titokként kezelni. De azt nyilván ő is tudta, hogy nem művel normális dolgokat.
- Régen még csak játszottam a gondolattal, de mostanában gyakran megteszem. Csak fogom a kés pengéjét és vágok. És érzem a fájdalmat, de ez semmi ahhoz, amit nap mint nap át kell élnem. Látom ahogy folyik a vérem, de ez nem kavar fel ahhoz képest, amit nap mint nap látnom kell. És érzek valami kielégülés félét. Esküszöm, úgy érzem magam mint akit mindenhonnan kirekesztettek, aki mindennek a szélén áll. De hagyjuk, ezt nem értheted...Felejtsd el, nem akarok beszélni erről.
- Pedig kellene beszélnünk Dylan. Én itt vagyok, bármikor meghallgatlak, bármi bánt nekem elmondhatod. - mondtam, mert szerettem volna hatni rá, hogy megnyíljon és beszéljen nekem arról mi játszódik le a fejében, amikor a pengét mélyen bele nyomja a bőrébe. De Dylan csak szomorúan megrázta a fejét, jelezve hogy nem kíván többet mondani.
- Ígérd meg, hogy senkinek nem szólsz erről. - kért meg rá.
- Oké. - egyeztem bele, bár nem értettem egyet ezzel.
Dylan felkapta a tv távirányítóját és csatornát váltott, mintha marhára érdekelnék a dögunalmas délutáni műsorok. Hallgatagon figyeltem mit csinál és közben hatalmába kerített valami végtelen elkeseredés, hidegség, ami a lelkembe kúszott. Nem akartam megszólalni és elcsépelt "sajnálom"-okkal, vagy "ne csinálj őrültséget"-ekkel bombázni, inkább nem is mondtam semmit.
Hosszú percek peregtek le, míg Dylan újra megszólalt. De a tekintete nem rám és egyáltalán nem a tv képernyőre nézett.
- Nem kell megijedned, ezek csak karcolások. Ezek mellett a dolgok mellett az én világomban ott van az a menedék, az az álom is, hogy te meg én. Valamikor. És együtt...Ez a legfontosabb, ez számít. - és kezei elkeseredetten keresték az én kezeimet.
Erőltetetten elmosolyodtam, amikor ujjaim találkoztak az övéivel.
- Persze...
"Ó Istenem meg akarok halni, ez olyan rossz...Egy szomorú, magányos, selejtnek érzem magam ...Nem fair, nem fair!! Akartam boldogságot, de nem jött el. Hadd foglaljam össze az életemet : a legnyomorultabb lét a történelemben .... "
rémület: - Azt tedd el gyorsan, jó ? - mondtam halálra váltan és ülő helyzetbe ugrottam fel az ágyból, ahol éppen feküdtem. Ijedtségemnek jó oka volt. Dylan elővett egy fegyvert a szekrényéből. Amit akkor láttam először, fogalmam sem volt hogy honnan szerezhette. Mostanában amúgy is olyan fura lett, a kocsijában teljes hangerőn ordíttatta a Rammsteint és Smashing pumpkinst. Agresszív és ijesztő dolgokat mondott, háborúkról, vérontásról. Sötét gyűlölettel a hangjában, szinte undorítóan részletesen ecsetelte, melyik általa utált tanulóval hogy végezne. Úgy éreztem, egyre jobban távolodik tőlem és nem lehet vele beszélni. És persze nagyon sokat lógott Ericcel és csinált olyan dolgokat, amire nem tudtam mit lépni. Legutóbb a suli könyvtárosával volt össze tűzése valami miatt és heves szóváltásba keveredtek. Máskor torna órán balhézott egy lánnyal. Érthetetlen volt. Most meg itt játszott azzal a pisztollyal, amiről azt sem tudtam, hogy létezik.
- Ez egy Intratec DC9-es. - magyarázta.- Nem értek a fegyverekhez és nem is érdekel, rakd már vissza a szekrénybe ! - a hangom elcsuklott a félelemtől.
Dylan úgy tett, mint aki nem hallotta a szavaimat, hosszasan végig mérte a fegyvert, aztán hirtelen felemelve a saját fejéhez tartotta. Egyszerre lelt ki a hideg és lett nagyon melegem.
- Te megőrültél ? - suttogtam magam elé, ahogy néztem a cseppet sem természetes mozdulatait. Ahogy lassan végig húzta a fegyvert a halántékánál, egészen le a nyakáig, aztán vissza.
- Szeretném, ha megnéznéd. - mondta válasz helyett, én meg kezdtem pánikba esni. Felpattantam az ágyról és másodpercek alatt ott termettem előtte. Úgy nézett végig rajtam, mintha nem ismerne.
- Nem tudom mi bajod van, de fejezd be kérlek. - mondtam nyomatékosan, de ő csak hűvösen mosolygott maga elé.
- Nagyon szeretlek. És te ?- kérdezte váratlanul a fegyvert még mindig a fejénél tartva. Olyan látvány volt, mint egy öngyilkosság előtti főpróba.
- Hogy jön ez most ide ? - a hangom remegett és elgyengültem. Igazság szerint nem sok választott el attól, hogy sírjak. Dylan olyan félelmetesen és aggasztóan viselkedett.
- Szeretlek és érted gondolkodás nélkül megtenném...- mondta Dylan válasz helyett.
- Mit ? - pislogtam rá értetlenül.
- Meghúznám a ravaszt. Csak kérned kellene és szétlőném a fejemet. Itt előtted. Hidd el jobb lenne mindkettőnknek. - felelte Dylan.
- Te nem vagy normális. - csuktam le egy pillanatra a szememet, remélve hogy ez csak egy rossz álom. De mikor ismét kinyitottam a szemem, Dylan még mindig ott állt azzal a kurva fegyverrel. A keze magabiztos volt, nem reszketett. Sejtettem, hogy nem először tart ilyet a kezében.
- A legjobb lett volna ha meg sem születek, de nem volt ekkora szerencsém. Mert még itt vagyok. De csak érted vagyok itt. - jegyezte még meg elcsukló hangon és mélységes szomorúsággal.
- Miért mondasz ilyeneket ? Mi bajod van ? - szemeim tehetetlen könnyekkel teltek meg. De Dylan erre sem válaszolt, viszont végre elemelte a halántékától a fegyvert és gondosan elrakta a szekrénybe.
Én meg csak álltam ott és éreztem, ahogy izzadtság csorog le a hátamon és eltartott fél percig mire a sokkból magamhoz tértem.
- Honnan a francból van neked ilyen ? - csattantam fel, mire Dylan gúnyos mosollyal vállat vont.
- Van és kész...
A viselkedése kezdett dühíteni.
- Soha többet nem akarom látni ezt az átkozott fegyvert. Remélem, hogy nem volt megtöltve. - morogtam.
Akkor már úgy tűnt, mintha ez az egész meg sem történt volna, mintha csak egy teljesen átlagos délután lenne, egy a sok közül. Dylan rágyújtott egy cigarettára és a nyitott ablakon keresztül nézett a hegyek irányába.- Szerinted ? - kérdezett vissza, én meg kinéztem belőle, hogy nem hősködik egy töltetlen fegyverrel.
- Talán szólnom kellene a szüleidnek. Mert gondolom nem tudják, hogy a szobádban egy fegyvert tartasz. - sóhajtottam.
- Természetesen nem tudják. - vágta rá Dylan egy kis felháborodással a hangjában.
- Mi a célod ezzel az egésszel ? - érdeklődtem és az ágyhoz mentem, majd gyorsan leültem mert éreztem hogy szédülök.
- Még nem tudom, csak azt hogy te úgysem fogod nekik elárulni. Bízom benned. - válaszolta viszonylag nyugodt hangon, pedig le mertem volna fogadni, hogy mérges lesz, ha ilyesmivel fenyegetőzöm. De ehelyett úgy éreztem, Dylan manipulálni próbál, ami felbosszantott.
- A tudatlanság boldogság Vodka. Jobb volt, míg én sem tudtam a fegyvered létezéséről. - jelentettem ki dühösen.
- Sok mindent nem tudsz még rólam. - fújta ki a cigaretta füstjét Dylan.
Fájdalom támadt a gyomromban ettől a kijelentéstől.
- Igen, ettől tartok én is...- mondtam alig hallhatóan.
" Az emberek félnek attól, amit nem értenek. "
könnyek: Halkan kopogtam Dylan szobájának az ajtaján, de nem volt felelet. Kopogtam még egyet, de akkor sem hallottam bentről semmit. Vettem a bátorságot és benyitottam. Dylan ott ült az ágyán és a szeme jól láthatóan piros volt a sírástól. Rám pillantott, látta hogy megdöbbentem, aztán gyorsan el fordult az ablak irányába.
- Szia Vodka. - köszöntem neki, de csak biccentett és továbbra is az ablakot bámulta, mintha lenne ott valami. De csak a késő délutáni homály és az utcai lámpák tompa fénye áramlott be a félig elhúzott függönyön át.
- Anyukád engedett be. Nagyon aranyos, még sütivel is megkínált. A mosolya egy az egyben olyan mint a tied. - mondtam neki és az ajtót magam mögött becsukva, óvatosan lépkedtem az ágy felé, ahol Dylan ült.
- Örülök, hogy megismertétek egymást. - sóhajtotta Dylan kedvetlenül.
- Azt mondta, ma pocsék hangulatban jöttél haza az iskolából. Elmondod, mi a baj ? - kérdeztem és leültem mellé.
Olyan meggyötört volt, az arca halott sápadt, a szeme kisírva. A levegővételei idegesen remegtek, ahogy megszólalt.
- Semmi, csak ez a legrosszabb nap az életemben. - felelte, aztán újra hallgatásba merült.
Akkor vettem észre, a pulóverén lévő számtalan piros foltot.
- Mi lett a ruháddal ?
Dylan keserűen elhúzta a száját, aztán vállat vont.
- Ketchup. A sportolók ketchupos ételdarabokkal és minden mással dobáltak meg az étkezőben. Tiszta ketchup lett a kabátom is és egész nap így kellett lennem...
- Istenem ! - nyögtem fel döbbenten.
Gondolhattam volna...azok a rohadék sportolók...
- Reggel vettem észre, hogy valaki a szekrényem ajtajába véste, hogy buzi. Később a kamerámat is össze törték. - bökött Dylan az íróasztala felé, ahol a megrongálódott eszköz hevert.
- Sajnálom...
- Csak filmeztünk Ericcel, meg néhány másik fiúval. Filmet készítettünk a Columbine folyosóin, pár tanteremben, az étkezőben. Éppen a szekrényeinknél álltunk, én Ericet vettem, mikor arra jött egy csapat sportoló és az egyik váratlanul kiütötte a kezemből a kamerát. Darabokra tört, szerintem meg sem lehet csinálni...- magyarázta Dylan és a hangja reszketett az indulattól. Mélységesen együtt éreztem vele.
- Gyűlölöm a sportolókat és gyűlölöm az iskolát. És gyűlölöm magamat is, amiért nem tudok szembe szállni velük. De egyszer minden megváltozik és nem leszek félénk soha többé ! - Dylan felsóhajtott és elkeseredetten végig feküdt az ágyon.
- Anya látta hogy van valami bajom, de ahelyett hogy bejött volna és csak úgy magához ölel, kérdezősködött, hogy miért van rossz kedvem, aztán mikor nem mondtam neki semmit, persze magamra hagyott. Komolyan, nem értem az embereket, mit miért tesznek, vagy nem tesznek...- tette még hozzá.
- Anyukád biztos nem akart zavarni, úgy volt vele, hogy jobb szeretnéd magad megoldani a gondjaidat. - vettem védelmembe Dylan anyját, mert tényleg rokonszenvesnek tűnt. Dylan erre csak legyintett.
- Ezért meg fognak fizetni ! Kibaszott, húgyagyú, seggfejek ! - morgott, a sportolókra célozva, ahogy a fal fele fordult és utána csak a lélegzet vételeit, szipogását hallottam.
Zavartan és tehetetlenül ültem nem messze tőle. Szinte éreztem azt a féktelen haragot és szomorúságot, amit átsöpört rajta. Láttam, ahogy ökölbe szorította a kezeit és csak mereven bámulta az üres falat. Nem tudtam, helyes e, de gyengéden végigsimítottam a vállát.
- Szeretnél egyedül lenni most ? - érdeklődtem tőle halkan, de Dylan megrázta a fejét.
- Nem, csak nincs kedvem a kérdésekhez. De legyél velem ! Csak maradjunk így, mindjárt jobb lesz, esküszöm. - kérte sírástól eltorzult hangon.
- Rendben. - mondtam és nem szóltam többet. Csak ültem ott felette és néztem őt, ahogy a könnyeivel és dühével küszködik és ahogy időnként fáradtan, fásultan felsóhajt. Ültem ott megrendülten, amíg az este teljes sötétbe nem vonta a szobát.
" Az örök kontraszt. Sötét. Fény. Isten. Lucifer. Mennyország. Pokol. Jó. Rossz. Igen, az örökké tartó kontraszt. Mióta a lét ismeretes, a harc a jó és gonosz közt folytatódik. És nyilvánvaló, hogy ez a harc soha nem ér véget. "
évkönyv: Titokzatos arccal lépkedtem a parkoló felé, ahol Dylan várt az autójában. Már messziről jól lehetett hallani a kocsijából ordító zenét. A tanárok nem igazán szerették és többször figyelmeztették hogy ne csinálja, de ő mintha direkt bosszantani akarta volna őket, nem hagyta abba.
Most is nyugodtnak látszóan ült nyitott ajtóknál és dohányzott. Igazán nem zavartatta magát.
- Szia, sokat késtem ? - kérdeztem, amint bevágódtam mellé a kocsiba.
Elgondolkodhatott, mert össze rezzent, amint meghallotta a hangomat.
- Nem...- nyögte ki és feltolta a napszemüvegét.
- Hé, hova kalandoztál el ? - mosolyogtam rá.
- Ebből a pokolból nem lehet elkalandozni...Csak fáradt vagyok. - mondta Dylan közönyösen és kissé elutasítóan.
Mostanában folyton fáradt volt és mi tagadás, nem is nézett ki valami jól. A megszokottnál is sápadtabb és törékenyebb volt. Sokat kérdeztem tőle hogy mi a gond, de nem árulta el. Nekem legalább is nem.
- Azért megteszel nekem valamit ? - érdeklődtem.
- Persze. - bólogatott és kérdőn bámult rám, amint előhúztam a táskámból az évkönyvet és egy tollat.
- Ez mi ? - döbbent meg, látva kezemben a vastag könyvet.
- Aláírnád nekem ? - kérdeztem, mire fancsali képet vágott.
- Nem foglalkozom ilyen baromságokkal ! - jelentette ki kissé dühösen.
- De hát miért ? Csak egy aláírás és pár sor. Nem kerül különösebb energiádba. Csak írd le amit gondolsz. Kérlek...- csúsztattam elé a könyvet.
- Melyik zombi magyarázta tele a fejedet ? - pillantott rám sötéten Dylan és éreztem a teljes gyűlöletét az évkönyvvel és az egész iskolai felhajtással kapcsolatban.
- Senki. És igazán nem értem, miért olyan nagy dolog ez... - jöttem zavarba.
- Nem nagy dolog, csak elcsépelt, közhelyes, emberi hülyeség. - javított ki Dylan.
- És az iskolabál nem volt az ? - húztam fel gúnyosan a szemöldökömet. Dylan úgy tett, mint aki nem hallotta ezt, lassan lapozgatni kezdte a könyvet. Szemei totális utálatot sugalltak, ahogy a képeken mosolygó arcokat látta, majd megállt az én fotómnál és akkor már nem volt olyan szigorú a tekintete.
- Tudom, hogy elég idióta fejet vágok...- mentegetőztem.
- Dehogyis. Pont jó. - helyesbített Dylan és csak nézte a képet hosszú percekig. Mint aki hezitál, hogy aláírja e. Végül írt oda valamit, de olyan gyorsan hogy nem bírtam elolvasni, aztán össze csukta.
- Majd csak otthon nézd meg, jó ? - kért meg rá.
- Rendben és köszi. - hálálkodtam, de ő csak dühösen csóválta a fejét.
- Kibaszott, Isten verte évkönyv, rohadt iskolai zombi marhaság !
" A szomorúság végtelennek látszik és a boldogság héja ragyogja körül. "
idő: Csak álltam lebénulva a kora tavaszi fényben úszó folyosón és néztem, ahogy Dylan közeledett hozzám. Persze talpig feketében, hátra fordított baseball sapkában, mint mostanában mindig. Elkapott a szívdobogás és furcsa érzelmek kavarogtam bennem, azonkívül pokoli fejfájásom volt egész éjjel, aludni sem tudtam. Ehelyett gondolkodtam, mert nagyon volt min. Az elmúlt hetek, napok ambivalensek voltak Dylan és köztem, egyáltalán nem úgy tűnt, hogy jól megvagyunk. Hogy haladna valamerre az ismeretségünk, hogy működne köztünk bármi is. Már ha volt egyáltalán minek működnie, mivel Dylan és én szinte nem is találkoztunk, úgy látszott mintha kerülni akarna engem. Olyan volt az egész, mintha soha nem ismertük volna egymást. Mintha létezett volna ő, és léteztem volna én, de nem létezett a mi. És ez ijesztően baljós volt.
- Hello. - mondta ő, amint megtorpant előttem. Kezében lóbálta a táskáját, fekete kabátja szétnyílt elől és alatta jól olvashatóan virított a KMFDM együttes logója. Ez volt az a banda, amit mostanában folyamatosan hallgattak Ericcel.
- Szia. - eresztettem meg egy halk köszönést és megvártam, amíg két sportoló seggfej bántó megjegyzéseket téve ránk, elvonul mellettünk.
- Régen láttalak. Mi van veled ? - szegeztem neki a kérdést, ami annyira nem lepte meg. Gondolom, számított erre.
- Semmi különös. - mondta röviden és tömören.
Kicsit bővebb választ vártam és ez a szűkszavúság csak tetézte a dühömet.
- Gondolom marha elfoglalt vagy. Nem úgy volt, hogy tegnap felugrasz ? - érdeklődtem, utalva egy jó néhány napja tett telefonos ígéretére, ami óta csak egyszer láttam őt a suliban akkor is Ericcel baromkodtak és bár biztos hogy észrevett engem, de esze ágában nem volt oda jönni hozzám.
Most meg elnézett a vállam felett.
- Fogorvoshoz kellett mennem.
- Este 9-ig ültem az ablakban és néztem, hátha megáll az autód a ház előtt. Legalább felhívhattál volna, hogy nem jössz Gyűlölöm ha hülyének néznek. - morogtam.
- Bocsáss meg. Tényleg nem nagyon értem rá mostanában. - szabadkozott, még mindig gondosan kerülve a pillantásomat.
És ez a nemtörődömséget sugalló zavart viselkedése volt az, ami leginkább idegesített. Úgy látszott, neki már egyáltalán nem voltam fontos. Még arra sem méltatott, hogy telefonáljon.
- Azt észre vettem. De Ericre biztos van időd. Sőt Robynra is. Úgy hallottam, hogy hajt rád, mert a barátnőd akar lenni. - dühöngtem és nehezen tudtam megjátszani, hogy nem kavar fel ez a tény.
- Én semmi ilyet nem hallottam. - tiltakozott Dylan.
- Láttam, az iskolai fotón egymás mellett vagytok lefényképezve, sőt ő még át is ölel. Úgy festettetek, mint egy szép szerelmes pár ! - gúnyolódtam a fejemet rázva és egyből rám tört az elkeseredéssel kevert bizonytalanság, amint beugrott az évkönyvben látott fénykép.
- Ő csak egy barátom, már mondtam. - szólalt meg Dylan.
- Igen látom, egy újabb túl közeli barát. - jegyeztem meg, ezzel célozva Ericre.
- Féltékeny vagy ? - kérdezte Dylan és őszinte csodálkozást láttam rajta. Hogy mit éreztem, azt már nehezen tudtam volna megfogalmazni, és ha meg is tudtam volna, sem közöltem volna vele.
- Nem ! Csak csalódott ! Úgy látom, feleslegesen raboljuk egymás idejét, mert az a fiú, aki azt mondta folyton, hogy velem akart lenni, igazából nincsen sehol. És világos, hogy mindketten mást tartunk fontosnak egy kapcsolatban.
- Mit akarsz ezzel mondani ? - vágott a szavamba Dylan és láthatóan elsápadt. Ekkor nézett rám először mióta a folyosón álltunk, de most meg már én nem akartam a szemébe pillantani. Úgy nem tudtam volna kellőképpen érdektelenséget színlelve folytatni a mondatomat.
- Nem kell itt semmit sem mondani Dylan. Tudjuk mindketten, hogy ez nem megy így. - suttogtam.
Dylan pedig ha lehet, még jobban elsápadt. Már szinte fal fehér volt.
- De én...szeretlek...- sóhajtotta fájdalmasan.
Akaratlanul elnevettem magam.
- Miért mondod még most is ezt ?!
- Mert nem mondhatok mást. Mert ez az igazság. Szeretlek, még akkor is ha az ellenkezője látszik. Mert annyi minden más van, ami miatt nem tudok annyit veled lenni, mint kellene. De szeretlek, ezt el kell hinned nekem. - magyarázta elkeseredetten.
Én viszont semmi ilyesmit nem éreztem a részéről. Ha annyira odáig lenne értem, mint állítja, biztos nem a fura barátaival és legfőképpen Ericcel múlatná minden idejét és nem fotózkodna egy másik lánnyal. Vettem egy nagy levegőt, hogy lenyugodjak és hogy higgadtan próbáljak gondolkodni.
- Szükségem van némi időre, hogy átgondoljak mindent. - adtam elő a hirtelen jött ötletemet. Akkor az tűnt a legésszerűbbnek és legkönnyebbnek. Ez jelentette a kiutat az azonnali döntés alól.
- Időre ?! - kapta fel a fejét.
- Igen...Most amúgy is zűrös időszakok vannak, mindenkinek nyakán az érettségi, talán majd utána jóra fordulnak a dolgok. Nos, mit gondolsz ? Megoldható ez ? - kérdeztem erőtlenül. És ha mélyen magamban néztem sem igazán tudtam elhinni, hogy később jó irányban változik minden. Sőt, mivel Dylan egy messzi egyetemen szándékozott tovább tanulni, úgy éreztem a kapcsolatunk megállíthatatlanul tart a vége felé. De nekem nem volt erőm kimondani ezt, Dylan meg makacsul ismételgette hogy szeret, ezáltal még nehezebbé téve az egészet.
Csak álltunk egymással szemben, én válaszra várva, ő meg a gondolataiba temetkezve.
- Jelen pillanatban az idő az egyik legnagyobb ellenségem. Olyan kevés van belőle és olyan sok mindent elrontottam, amit nem tudok helyre hozni. Ha a válaszom nem, most rögtön elveszítelek. Ha pedig igent mondok, akkor hazudok neked. És ezt szeretném a legkevésbé.
Nem értettem mit akart ez jelenteni, de olyan fájdalmasan mondta ezt, hogy fájdalom nyilallt belém.
- Akkor mondj igazat ! - a hangom megremegett. Gyűlöltem hogy eljött ez is, hogy ott álltunk egymással szemben és ott lebegett a befejezés árnyéka körülöttünk.
Aztán megláttam a folyosó legvégén feltűnni Ericet. Megállt a szekrényeknél és komoly képpel intett Dylannek, aki vissza biccentett neki, majd ujjai súrolták az enyémeket, szinte észre vétlenül.
A szemei homályosak voltak és dacosan össze szorította a száját.- Annyira nagyon sajnálom. Ezt az egészet. Köszönök mindent, hogy eddig is voltál, de nekem nincs időm újra kezdeni. - nyögte ki fojtott hangon, én meg nem is tudtam hirtelen mit reagálni erre.
- Ez az utolsó szavad ? - szegtem fel a fejem, de Dylan válasz helyett csak bólintott és sarkon fordulva Eric felé sietett.
- Hát én is sajnálom... - mondtam, de olyan halkra sikerült, hogy nem hallotta meg. Hiába kaptam utána, elment. El a folyosóról. Csak a léptei visszhangoztak, aztán az ablakból láttam még, ahogy a parkolóhoz igyekeztek és közben hevesen magyaráztak egymásnak. Eric könnyedén és lelkesen, míg Dylan tisztán kivehetően szomorúan.
Fázni kezdtem belülről, ugyanakkor valami égetett is. A szememet könnyek lepték el. Dylan azt mondta hogy nincs ideje újra kezdeni, megadta a választ, még ha az kissé zavaros is volt. Én képtelen voltam rá, ezért megtette ő. És ezáltal nem csak a folyosóról sétált ki. Hanem az életemből is.
" Gyűlölöm azokat, akik lerombolják a szerelmet, akik magától érthetődőnek veszik azt..."mindhalálig: Igyekeztem bizonygatni magamnak, hogy ennek így kellett lennie, hogy jobb ez így, mint majd nyár végén, amikor Dylan úgyis egyetemre megy. Hogy nem volt más lehetőség, a mi kapcsolatunk elérkezett a végéhez, még ha igazából nem is teljesedett ki sehogy. Bár ott volt bennünk és köztünk a szenvedély, mindent beárnyékolt Dylan fura haveri köre, sötét barátsága Ericcel. Mindenre rányomta a bélyegét a depresszió, a mélységes szomorúság, a nehezen fékezhető düh, a titkolózás. És ennek hosszú távon úgy sem lett volna értelme. Próbáltam azt bemagyarázni magamnak, hogy ami köztünk volt szinte az elejétől fogva halálra volt ítélve, nem volt egészséges. És nem az én hibámból.
Igen, ezt diktáltam magamnak, hogy fogadjam el. És ez egész jól ment. Az eltemetettnek hitt érzelmeim nem kerültek elő addig, amíg az iskolában meg nem láttam Dylant. Bár gondosan igyekeztem kerülni, de az utolsó beszélgetésünk utáni harmadik napon megpillantottam az étkezdében, amint Ericcel csinálták a szokásos hülyeségeiket. Németül beszéltek és náci üdvözléseket használtak. Egyforma ruhában voltak, a szemükön napszemüveg. Számomra félelmetesnek hatottak mind a ketten. A szívem mégis gyorsabban kezdett el verni és be kellett látnom, hogy egyik napról a másikra nem tudom elfelejteni Dylant. Hiányzott a félénk mosolya, ami mindig szívből jött. Hiányzott, hogy megfogja a kezemet. Hiányozott hogy vele legyek, vagyis mellette. Egyszerűen hiányzott.
Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy óvatosan rá pillantottam. Messze volt tőlem, de ő is meglátott és ha egy másodpercre is, de rám nézett. Én pedig gyorsan elsiettem. Ki az udvarra, az áprilisi hűvöskés napsütésbe. Dacosan gyalogoltam el a hatalmas gyeppel borított domb legtetejére és hagytam, hogy a feltámadó szél arcomra szárítsa a könnyeket. Sejtettem, hogy csak az idő hozhat majd enyhülést a bánatomra.
Aznap éjszaka a telefon bántó hangja hasította ketté az álmaimat. Kábán nyitogattam a szememet és néztem körbe. De teljesen sötét volt a szobámban. A telefon viszont kitartóan csengett a nappaliból. Álmosan kászálódtam ki, hogy fogadjam a hívást. Nem szerettem az éjszakai hívásokat, mindig rosszat sejtettek és rögtön aggodalom költözött belém a lakewoodi nagyszüleim miatt. Anya is megjelent a szobája ajtajában, a szemét dörzsölgetve és kérdőn nézve rám. Én pedig gyorsan felkaptam a kagylót.
- Hallo. - szóltam bele és fél másodpercig csend volt, majd meghallottam Dylan hangját és a szívem akkorát dobbant, hogy egyből elszállt az álmosságom.
- Én vagyok...
Intettem anyának, hogy semmi gond és hogy engem keresnek, mire ő rosszallóan csóválva a fejét, behúzódott a szobájába.
Az asztalon ketyegő órára néztem, háromnegyed tizenkettőt mutatott.
- Dylan, az Isten szerelmére, tudod te mennyi az idő ?! - förmedtem rá nem túl barátságosan.
- Csak hallani akartam a hangodat. - mondta Dylan halkan.
Akaratlanul is mosoly szaladt a számra, de nem akartam hogy megérezze ezt.
- Oké, most már hallottad és akarsz még valamiről tudni ? - kérdeztem.
- Hogy jól vagy e. - felelte Dylan.
- Remekül vagyok. Emiatt nem kellett volna ide telefonálnod. - mondtam tárgyilagosan és hidegen. Pedig a sírás kaparta a torkomat, de nem akartam mutatni érzelmeket.
- Hiányzol. Minden nap beszélni akartam veled, de nem mertelek felhívni. Sajnálom, hogy olyan vagyok amilyen. Egy szerencsétlen, csődtömeg. - hallottam a vonal túlsó végén.
- Hé, ne mondj ilyeneket ! - mondtam gyorsan, mert nem szerettem amikor magát bántotta.
- Sajnálom, hogy én vagyok a legrosszabb dolog, ami valaha történt veled...
Beharaptam az ajkam, hogy ne törjön ki belőlem a sírás. Egy másodperc alatt végig szaladt a fejemben minden, ami történt velünk.
- Ez ostobaság...
- Gyűlölöm magamat. Mindig mindent elrontok. Néha sírni tudnék a saját tehetetlenségemtől. Az lenne a legjobb, ha fognám a fegyvert és szétlőném vele a fejemet. - sóhajtotta Dylan és hallottam a vonal végén valami csörgést. A rémület megbénított, reméltem hogy nem a fegyvert veszi elő a szekrényből.
- De ugye nem csinálsz hülyeséget ? - kérdeztem riadtan.
A zajok abba maradtak.
- Csak hoztam egy üveg italt, de azt hiszem, késő van az iváshoz. És túl késő van mindenhez. - mondta Dylan és kis megkönnyebbülés vett erőt rajtam.
- Lehet, hogy csak pihenni kellene. - jegyeztem meg.
- Jó lenne, de az agyam jár mindenfélén és nem megy az alvás. Rosszul érzem magam miattad. Soha nem akartalak megbántani, mégis sikerült. De tudnod kell, hogy mennyi mindent jelentettél nekem. Fény voltál a sötétben ami körül vett és valódi voltál a hamisságban, amiben éltem.
- Dylan...- a hangom erőtlen volt és legördült egy könny az arcomon.
- Ne...kérlek, hagyd hogy végig mondjam ! Adj még egy percet, hogy befejezzem. Nagyon szeretlek ! Tudom, hogy sokszor mondtam és talán el sem hitted, hogy valóságos amit érzek. De az volt. Te jöttél és a legjobbat tetted velem, amiben egészen azelőttig nem bíztam. Itt voltál és felforrósítottad a szívemet a hideg világban, általad láthattam a szivárvány színeit a szürkeségben. Csak meg akartam köszönni...
Dylan elhallgatott és hallgattam én is, közben pedig folytak a könnyeim. Biztosra vettem, hogy ő is sír.
Azt gondoltam, milyen nevetséges, sírunk és vágyódunk egymás után, mikor talán helyre lehetne hozni. Akkor döbbentem rá, hogy nem lezárni akarom, hanem újra kezdeni. Mert ami köztünk volt, minden szomorúsága és nehézsége ellenére is melegséget ébresztett bennem, a maga módján különleges volt és nem akartam hogy vége legyen. A kérdés már csak az volt, hogy ő akarja e.
- Nincs mit köszönnöd és nincs miért úgy gondolnod, hogy mindennek vége. - törölgettem a könnyes arcomat és igyekeztem halkra fogni a hangomat, nehogy az anyám felkeljen. Biztos őrültnek nézett volna, hogy pizsamában, a telefont szorongatva sírok az éjszaka kellős közepén.
- Pedig vége. Sőt, már akkor vége volt, mikor átléptem az iskola kapuját és négy évig tűrtem a sportolók szemétségeit. Már az elején megjósolható volt, hogy eljön a vég, hogy beteljesítem azt, amire rendeltettem.
- Miért mondasz ilyen rémisztő dolgokat ? - dadogtam, mert amit hallottam olyan baljósnak tűnt, mint egy búcsúzás, egy lezárás, valami riasztóan véges.
- Mert a vesztembe rohanok talán és nem akarlak téged is bele rángatni. Mert a holnap sok mindenkinek változást hoz. Persze lesz akinek csak egy átlagos keddi nap lesz, de akad majd, aki mindent újra fog gondolni, mert eljön az ítélet napja és mindenki fizetni fog a tetteiért. - mondta Dylan, én meg végképp nem értettem már semmit.
- Miről beszélsz, mi lesz holnap? - kérdeztem és sokáig csak csend honolt.
- Meg fogod tudni idejében. Csak azt szeretném, hogy ne a gyűlölet jusson eszedbe először, amikor meglátsz egy képet rólam. - válaszolta Dylan olyan hangsúllyal, hogy hideg félelem futott végig rajtam és a rémület árnyait pillantottam meg magam előtt.
- Miért gyűlölnélek ?! - csuklott el a hangom.
- Most le kell tennem. Ígérd meg, hogy nem felejtesz el...- vágott a szavamba Dylan kitérve a kérdéseim elől.
- Ne...
Nem akartam, hogy le tegye. Pánik lett úrrá rajtam, mert úgy éreztem, most beszélek vele utoljára.
- Kérlek, ígérd meg hogy emlékezni fogsz rám. - mondta határozottan Dylan.
- Ne csináld ezt...- gyengültem el, mert lehet hogy csak rémeket láttam, de szavai, a hangja valami végtelen sötétet és rosszat sugalltak. Valamit, aminek köze volt Erichez, az elmúlt napok eseményeihez és ahhoz hogy mostanában állandóan együtt voltak.
- Csak mondd ezt, még akkor is, ha valójában nem így lesz !
- Emlékezni fogok rád Dylan. Ígérem. - suttogtam könnyek között.
- Köszönöm, ez sokat jelent nekem.
- Miért beszélsz úgy, mintha búcsúznál ?! Nem kell búcsúzni ! Én hazudtam, nem akarok időt ! Nekem nem kell idő, hogy tudjam, veled akarok lenni ! Szeretlek Vodka ! - tört fel belőlem a sírás.
Eddig még nem mondtam ezt, mert valami vissza fogott attól, hogy bevalljam. És mert talán eddig még én sem szembesültem a saját érzelmeimmel, talán féltem egy újabb csalódástól, vagy kitudja. De szeretetet éreztem. Lehet, hogy nem a legelejétől fogva és lehet hogy nem úgy, ahogy a nagy könyvben megírt tökéletes szerelmet kell érezni, de el akartam neki árulni és akkor nem volt az az erő, ami meg akadályozhatott volna.
Ismét csak néhány másodperc csend volt, majd egy megkönnyebbült sóhajt hallottam a vonal másik felén, talán már régóta akarta ezt hallani tőlem.
- Ne sírj ! - kérte Dylan halkan, szinte suttogva, de nem tehettem eleget a kérésének, csak álltam ott és halkan zokogtam.
- Ne csinálj őrültséget ! Akármit tervezel, legyen eszed ! Nem akarlak elveszíteni ! Érted ?!
- Nincs miért félned, hiszen nem veszítjük el egymást. Itt leszel ha nem is velem, sokkal inkább bennem. És ez csodálatos, ez többet jelent, erősebb bármilyen fizikai kapcsolatnál. Majd te is érezni fogod. Bennem leszel és nem csak holnap, vagy azután. Hanem örökké. Az utolsó pillanatig. Mindhalálig...
Aztán csak egy halk kattanást hallottam és a vonal megszakadt.
" Itt az ideje meghalni, itt az ideje szabadnak lenni, itt az ideje szeretni. A zombik soha többé nem okoznak nekünk fájdalmat. "
- Dylan ! - sikoltottam fel hisztérikusan és reszkető kezekkel tárcsáztam a számát, de a vonal foglaltat jelzett. Egész éjszaka próbáltam Dylant hívni, de sikertelenül. A szívem csordultig volt érzelmekkel és aggodalommal a fejem pedig kérdésekkel, amikre választ akartam kapni tőle. De soha többet nem beszéltem Dylannel, az igazság pillanata nem jött el számunkra. Rettegve vártam a másnapot, mert tudtam valami borzasztó dolog van készülőben. Sejtettem, hogy Dylan elég bátor ahhoz, hogy ártson magának, számára az élet nem volt túl értékes, de a valóság hihetetlenebb, vérfagyasztóbb volt mint amit bárki is elképzelhetett volna.
1999. 04. 20.- án 11:17-kor Eric David Harris és Dylan Bennet Klebold fegyverekkel és robbanószerekkel felszerelkezve betört a Columbine középiskola területére és lövöldözni kezdett. Ámokfutásuk során megöltek 12 diákot, 1 tanárt, megsebesítettek több tanulót, végül fegyvereiket 12:08-kor az iskola könyvtárában maguk ellen fordították.
Hát ez volt az, amiről Dylan beszélt nekem. Az ítélet órája, a bosszú, az Isteni igazságtétel. Tettükkel beírták magukat a történelem kegyetlen gyilkosainak sorába és örök felejthetetlenségre tettek szert. A rémálom ami akkor volt, ennyi év távlatából is fájdalmat ébreszt az emberekben. És erős gyűlöletet Eric és Dylan iránt. De valóban csak és kizárólag őket hibáztathatjuk azért ami bekövetkezett ? Nem hinném...Ez az emberi természetünk hibája. Mert gonoszak vagyunk. Klikkesedünk, részrehajlóak vagyunk, előítéleteink vannak. Kiközösítjük, bántjuk, megalázzuk azt, aki szerintünk nem fér bele a "normális" kategóriába. Nem is sejtvén, hogy egy-egy durva szó, mondat, egy-egy pofon, vagy erőteljesebb fellépés talán örök nyomot hagy a másik félben. Mi elfelejtjük, hiszen nekünk nem számít, de lehet hogy akivel rosszak vagyunk egy életre az emlékezetébe vési. És gyűlölni kezd, mindenkit. És haragudni kezd, mindenkire. És fegyvert ragad, bosszút forral ellenünk, vagy olyanok ellen is, akik esetleg nem tettek semmit.
Bennem a mai napig ambivalens érzelmek dúlnak, mert nem ismertem azt a Dylant, aki annyi embert megölt és megsebesített hidegvérrel, hogy aztán véget vessen az egésznek, megfosztva magát mindattól amit úgy hívnak, élet. Én egy egészen más fiút ismertem. Egy bátortalant, halk szavút, aki általános kirekesztettségben, gúnyolódások közepette élt. Aki a maga módján, de szeretett és kapaszkodott belém.
És hogy én valóban szerettem e ? Dylan tetteinek tükrében és a sok sok eltelt év alatt a forrongó érzéseim a helyére kerültek annyira, hogy azt mondjam, akkor még gyerek voltam, ahogy talán az érzéseim is gyerekesek voltak. Viszont Dylan kétséget kizáróan hatással volt rám. És van, hiszen betölti a gondolataimat, nem is keveset. Sokszor eszembe villan az a hajnal, amikor először csókoltam meg őt. Szinte előttem lebeg a kép, én pedig magamban mosolygok. A maga tökéletlen módján minden tökéletes volt, minden egybe vágott, akármi is lehetett volna belőle, ha az élet úgy hozza. Sokszor játszadozom a "mi lett volna, ha" kérdésekkel, aztán ráébredek, hogy hiába, ő már nincs és ezt nem lehet megváltoztatni.
Hogy gondolok e az utolsó életben töltött perceire ? Hát persze, sok kérdés kavarog bennem ezzel kapcsolatban. Vajon felfogta hogy mit csináltak Eric és ő ? Mi járt a fejében, amikor már tudta, nincs tovább ? Érzett félelmet, szomorúságot, vagy bármi mást, mikor a fegyvert a fejéhez tette ?
Akárhogy is próbáltam, nem tudtam őt meggyűlölni. Igen, gyűlölöm azt amit Ericcel tettek, de nem tudom gyűlölni a fiút, aki reménytelenül félénk volt, iszonyúan magányos, nem mert rám nézni, vagy megcsókolni engem. A fiút, aki sokszor beszéd helyett is hallgatott és erősen fogta a kezem, a fiút aki magas volt, világos szemű, szőke és legtöbbször feketében járt és akit annyian és annyit bántottak, hogy már nem is követte nyomon. A fiút, akit a kiközösítés, a bántó szavak és tettek, valamint a saját téveszméi vezettek rossz útra. A fiút, akit nem tudtam megmenteni sötét végzetétől.
Nem tudom gyűlölni Dylant és nem is akarom...
Annyi év telt el és az én utam nagyjából úgy alakult, ahogy elterveztem. Leérettségiztem, aztán dolgozni kezdtem, családot alapítottam. Mégis van, hogy ülök az autómban egy bánatos kora reggelen, a rádióból szól valami melankólikus grunge vagy rock, a coloradoi égboltról pedig a szélvédőre koppannak az esőcseppek és vissza tér a múlt. Néha tökéletesen és élesen, néha pedig halványan mint egy valószínűtlen álomkép. Hogy az emlékezés könnyei lepjék el a szememet és hogy a fejem alaposan össze zavarodjon...
Egyszer volt, hol nem volt...Talán igaz sem volt ?!
Ha eljutottál idáig, akkor valószínűleg végig olvastad (vagy csaltál és egyenesen legörgettél az aljára). Gratulálok és köszi :) :) Ami pedig a kérdést illeti, miszerint elmarad e a lövöldözés, ha bármelyiküknek van barátnője, a válaszom - mint az kiderült - nem.
Szerintem ha a mészárlást megelőző hónapokban kezdett volna el valamelyikük járni egy lánnyal, az már nem változtatta volna meg a döntésüket. Esetleg akkor alakulhattak volna másként a dolgok, ha még a terv kigondolása előtt csajozik be egyik, vagy másik.
De hát ezt már soha sem tudjuk meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése