Három és fél óra három percért, a hülyének is megéri

Fáj a torkom, meg a fejem :(  olyan, mintha valami betegség kerülgetne, de lehet hogy csak kialvatlan vagyok. 
Na, hétfőn útra  keltünk, hogy előadhassam a messze lévő dokinak is, mi a helyzet és hátha mond rá valami okosat. Mert mindenki csak dicséri...Apám nem tudott levinni, így tesóm pasiját kértem meg hogy vigyen le. A húgom meg előtte való nap bejelentette, hogy ő is jönne velünk, mert minél többen vagyunk, annál nagyobb kaland (vagy passz nem tudom, mi volt az oka). 
Természetesen hétfőn úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Reggel már rommá áztam, de hát volt időm  megszáradni az autóban a baromi hosszú három és fél órás út során :( Tesóm aznapra hisztérika üzemmódba kapcsolt és mindenért beszólt, kéretlen megjegyzést tett. Az út vége felé már úgy felcseszett, hogy szívem szerint kiszálltam volna a kocsiból és inkább gyalogoltam volna. 
Megérkeztünk a kórházhoz, ami egy nagyon nagy, több épületből álló komplexum volt, de nem az a  modern, mint ahogy az ember egy klinikát elképzel, tudjátok mindenhol üvegablak, zenélő lift stb., hanem olyan második világháborús, na jó inkább nyolcvanas évekből itt maradt objektum (a mosdóban lévő fosszínű és citromsárga csempék különösen retrok voltak). Ez mondjuk még mellékes is lett volna, de egyik ajtóra sem annak a szakrendelésnek a neve volt írva, amilyen vizsgálatokat bent folytattak, hanem valami tök más. Elkaptunk két ott dolgozót is, de egyik sem tudta, hogy hol van az, amit mi keresünk. Nagy nehezen csak oda találtunk, egy kis sötét mellékfolyosó végén árválkodó fehérre festett ajtó, szerencsére sokan sem voltak, így gyorsan átvettem magamban, milyen kérdést teszek majd fel az orvosnak. Aztán bebizonyosodott, hogy ennyire nem kellett volna törnöm magam, mivel jó, ha három percet bent voltam. Elregéltem röviden az orvos kérdésére hogy mi a francért jöttem, mivel nem értette, nem is lapozott bele az előzetesen beadott leleteimbe. Aztán közölte, hogy akkor ő most új lappal indítva, újra kezd minden vizsgálatot. Aztán ezeknek a fényében eldől, mi legyen velem. Ennek értelmében kb.hetente kellett voln járnom az ország másik felébe, ami kivitelezhetetlen lett volna, úgyhogy gyorsan eloszlattam a félreértést, hogy én csak tanácsot kérni jöttem, a saját orvosom meg fog műteni engem a közeljövőben.  Na, akkor az eddig is tök nagy érdektelensége átcsapott "jahaígyállunkakkorhúzásvannetatsfel" állapotba. Azt mondta, ha meg van beszélve a dokimmal, akkor okés, nem áll ennek az útjába. Még azért felraktam neki pár kérdést, de közel sem annyit, mint amennyit akartam, mert ő már annyira elengedte a velem való csevelyt, hogy a következő beteg papírját kezdte el tanulmányozni és én értettem, hogy kívül tágasabb. De hát minek vágtam volna bele abba, hogy hetente lemászok ide (amit nem tudok teljesíteni, így is csoda volt, hogy húgom pasija lehozott) és egy sor vizsgálaton részt veszek, mikor ezeket már elvégezték az itteni kórházban és itt legalább már szóba került a műtét, ami ott, a másik helyen még nem, hiszen nulláról indultunk volna. Én nem láttam értelmét és nem is tetszett az orvos hozzáállása. Tesóm persze megjegyezte hogy mit vártam hogy a nyakamba ugrik és együtt teázunk? Nem, ezt nem vártam, de valamivel többet, mint három nyomorult perc, mindenképpen. Tehát maradok az itteni orvosnál, és elég felesleges volt egy egész napot erre rászánni, mert okosabb nem lettem. Mikor kiléptünk a kórházból, naná hogy jégeső esett, és mire a kocsihoz értünk, mintha a zuhany alól szálltunk volna ki, olyan vizesek lettünk. De végre indulhattunk haza, így is kb. fél 5 volt, mire ez összejött, mert hugiék megálltak még röpke háromnegyed órára nagybevásárolni. 
Szóval felejtsük is el ezt a kis kitérőt, persze nagy szaktekintély az ottani orvos, de én nem lettem meggyőzve, így pénteken megyek az itteni orvoshoz, remélve, hogy most már konkrét időpontot kapok és haladhatunk tovább, mert kikészít ez az egyhelyben toporgás.
Minél több idő telik el, annál nyomasztóbb, annál többet gondolok rá és annál lehangoltabb leszek. Valamelyik nap reggel is a buszmegben pasim mesélte, hogy egyik haverja is most jár az operáció utáni sugárra, mert száj, vagy torokdaganata van...három évvel idősebb nálam :( Ez szíven ütött, nálam is felmerült a sugárkezelés, attól függ, mit hoz ki az újabb műtét eredménye. Utána is olvastam és azt kell írjam, megrémít, a sok mellékhatás, pl. gyengeség, étvágytalanság. De nem akarok erre gondolni, bízom benne, hogy megúszom enélkül, de azért ezt is bele kell kalkulálni a következő történésekbe.
Amúgy is rossz a kedvem, még mindig a srácon gondolkodom. Fáj érte a szívem (ahogy a rokonunk mondaná), I. mesélte, hogy a velük szomszéd házban lakik a sógornője és azt mondta, egy nagy betegség állt a történtek hátterében, amivel a srác már évek óta harcolt és nem sok jóval kecsegtették :( Az anyukája sosem mondta senkinek sem a hely-en, mindig mosolygott és kedves volt, közben pedig ekkora terhet cipelt. Jövő héten lesz a búcsúztató, a vezetőségből sokan mennek, én  nem tudok, de jobb is így, a mosolygós srácra akarok emlékezni.
Összefutottam N.-el is, aki azt mondta, hogy nem biztos, hogy költözik, mert jó a munkahelye, de a családjától sem akar távol lenni, szóval dilemmázik most.
Ma meg úgy döntöttem, sétálok egy kicsit, kiszellőztetem a fejem és buszozgatás helyett gyalogolok, eddig nem járt utakon. Ki is maxoltam az ismerd meg lakóhelyed projektet, mivel valahogy kikeveredtem a kül-kül-külvárosba és tényleg a semmi közepén találtam magam.
Itt:

Nem kis meló volt, visszajutni a lakott területre. Egy lélekkel nem találkoztam. Jó volt, de a bakancs feltörte a lábamat. Asszem holnap busszal megyek haza.