Szombaton pasim, meg én, voltunk a téren forralt borozni, tök jó volt, csak elkezdett esni, így hamarabb haza kellett jönnünk, így is megáztam.
Holnap meg bele kellene vetni magamat a főzés-fadíszítés-takarítás (de azt csak egy kicsit) szentháromságba. És még ezen kívül is volna mit csinálni. El akarok szaladni még H.-ékhoz mert vettem ajándékot a kislányának. Meg a hajammal is kezdeni akarok valamit.
Megyünk majd anyámékhoz is karácsonyi vacsorára, elhatároztam, hogy csinosan fogok felöltözni és szoknyát (!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!) veszek fel, amit sulis korom óta és a rockfesztek óta nem kb., remélem most sikerül nem lehányni egyik családtagomat sem :S
De mindenek előtte...hoztam a sokat emlegetett csodálatos (hehe nem az) "művem" első részét. Ahhoz képest, hogy megint egy részesre terveztem, még mindig írom és még messze nincs vége, mert mindig eszembe jut még valami. Fel akarom rakni a rühes Wattpadra is...
Előre szólok, hogy szerintem BÉNA (nem érte meg a rá áldozott időt) és ANGST-nagyon-nagyon-nagyon-vér, gyógyszerek, öngyilkossági kísérletek, mentális betegségek, sötét gondolatok, szex (vagyis ezt nem tudom még, egyelőre nem terveztem el durva +18-okkal teletűzdelni, de kitudja...)miegymás .
Ja és FRERARD.
Mert hát...Frerard is real. Én legalábbis abba a táborba tartozom, akiket meggyőztek az ezt a témát boncolgató videok, meg a koncertvideok is. Frank szerintem hótszerelmes volt Gerardba *-* :)<3 (Ja, amúgy láttam most a neten, hogy ismét összeálltak.Jól tették)
A történet címe pedig számomra abszolut érzelmi értékkel bír, anno emlékszem, ezt a dalt Sz.küldte át nekem és miután meghallgattam, csak meredtem magam elé, hogy húúú, meg haaa...Igen...ez az érzés még máig megvan.
Tőlem szeretettel :D (hibákért, elírásokért előre is bocs).
Békés, boldog karácsonyt mindenkinek!!!!
I'm not okay.
- Gerard!
Összerezzent, ahogy meghallotta a nevét. A folyosóról zörgés szűrődött be, ahogy a hangok elérkeztek hozzá és magához tért. Körülnézett, rájött, hogy egy kórteremben ébredt. Azonnal összerakta a képet.
Nem sikerült jól megtennie.
Ismét elrontotta.
A kockás kövekkel ellátott padló tompán fénylett és ugyanígy gyér, bágyadt fény áramlott a hatalmas ablakok felől is. A kórházi csempék vakítóan fehérek voltak és olyan hűvösek. Szinte hidegek a szemének. Csak a szemének, mert megérinteni nem tudta őket, minkét karja le volt szíjazva, infúzió csepegett lassan belé. Ő pedig értetlenül bámulta. Kórházi öltözék volt rajta, nyomasztóan színe vesztett. Fehér alapon kék aprómintáin ott volt a saját hányása. És a haján is. És fázott. Mindene nagyon fájt, főleg a feje. És a torka, attól a csőtől, amit lenyomtak rajta.
Mi történt?
Mert ha az apja, az anyja és az öccse ott állnak közvetlenül az ágya mellett, akkor valami biztos történt.
Az anyja, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, zokogva kérdezett vissza.
- Tudod, mit csináltál?
De ő nem felelt. Pedig tudta. Vagyis inkább sejtette. És ettől szomorú elhagyatottság keringett benne. Senkinek sem akart fájdalmat és rémületet okozni.
Végül bólintott válasz helyett.
- Bevettél egy doboz gyógyszert. Emlékszel? - kérdezett ekkor türelmetlenül az apja.
Fáradtan helyeselt. Igen, a gyógyszer, a kis barna üvegcse, tele világos színű pirulákkal, amik szerte-szét gurultak a tenyerében. Milyen szörnyen keserű volt azoknak a tablettáknak az íze!
- Altatót! - toldotta meg mérgesen az apja.
Gerard ismét csak bólintott.
Örökre el akart aludni.
- Mind emellett 2.1 ezrelékes volt a véralkoholszinted, amihez úgyszintén gratulálok.- az apja, mintha kínozni akarta volna ezzel a részletezéssel.
Hallotta, ahogy anyja felsírt. Bár eltudta volna oldozni magát, hogy átölelje.
- Kimosták a gyomrodat. Tudod? - szegezte neki a kérdést az öccse, Mikey. Nem számonkérés volt, hanem fájdalmas tényközlés.
- Tudom.- ismételte után automatikusan a szót Gerard.
- És ezt csak úgy tudomásul kell vennünk? Most már mindig ez lesz? Unod magad és a halálba akarsz menekülni? Fél éve felvágtad az ereidet, most gyógyszert vettél be. Mi fog ezután következni? - csattant fel az apja, mire az anyja kérlelően a karjába kapaszkodott. A férfi nem folytatta, felháborodottan sóhajtott, és csendben maradt. A csend volt a legrosszabb. Gerard azt kívánta, bárcsak mondanának valamit. Vágnának sértő szavakat a fejéhez, üvöltöznének, de a csendjük az majd megölte belülről.
- Ne haragudjatok. - nyögte ki és fojtogatta a sírás.
Anyja megbocsátóan cirógatta a karját, amitől kilelte a hideg.
- Meg fogsz gyógyulni kisfiam. De itt kell maradnod egy időre.
- Nem mehetnék most haza veletek? - Gerard hangja megremegett.
Apja végképp elvesztette a türelmét.
- Beteg vagy. És itt maradsz. - kiáltott fel.
Beteg? Gerard nem gondolta magát betegnek. Zavarodottnak, boldogtalannak, fásultnak és kiábrándultnak igen, de semmiképpen sem betegnek. Persze, lehet hogy ez volt a baj.
Apja elindult kifelé a kórteremből, el sem köszönt. Az anyja sokkosan szipogva követte.
- Sajnálom. - suttogta Mikey és együttérzően végigsimította Gerard vállát.
*****
Hetekkel, átsírt és átvirrasztott éjszakákkal és nehéz nappalokkal később, mikor már minden kicsit tisztábbá, világosabbá vált, Gerardot már nem annyira emésztették az öngyilkos gondolatok. Az infúziók is ritkábbak lettek és a gyógyszerek keserűsége sem volt rémséges. Egy derűsen napfényes délelőttön a szülők és Mikey ismét ott álltak az ágya mellett. Nem voltak kicsattanóan boldogok, az elmúlt napok nyomot hagytak a lelkükben, de valamivel nyugodtabbnak tűntek.
- Holnap ki fognak engedni. - kezdett bele az apja halkan.
Gerard ült az ágyban és bólogatott.
- Igen...
- Csak szeretnénk tudni, mik a terveid? - anyja szeme kíváncsian villant rá.
Gerardnak nem igazán voltak tervei. Soha, semmit nem tervezett el előre, megszokta már, hogy nem tudja irányítani az életét. Elnyeli, magával ragadja egy nála nagyobb, fekete éjszakához hasonló erő. Erre egy orvos sem tudott megfelelő gyógyszert írni, vagy tanácsot adni. És amikor Gerard ki akart szállni, még az sem sikerült.
- A munkahelyedről kirúgtak, de ha akarod, én próbálhatok beszélni velük, hátha visszavesznek. - jegyezte meg az apja kelletlenül.
Az egyik helyi autókölcsönző, Gerard első munkahelye, ahová a középiskola után került. Már nem akart oda visszamenni. Igazából soha nem is szerette. Egy elegánsan nyomasztó, sötét hely volt, ahol folyton öltönyt kellett viselnie. Úgy érezte, ez nem ő, hogy ez az öltözködés, nem illik hozzá. Így a haját ezért dacosan hosszabbra hagyta.
A munkatársak nem fogadták őt el, mindig suttogtak a háta mögött és megfagyott a beszélgetés, ha belépett közéjük. Nehéz volt elviselni az ellenszenvüket, amik mit magas hullámok csaptak fel állandóan, beterítve őt. A felettese sem szerette sosem, szívesen adott neki pluszmunkákat, amolyan kiszúrásképpen. De Gerard sosem panaszkodott, csak belül őrlődött, az egyedüllét pereméről szemlélte, a kollégái vidám évődését, amiből őt mindig kihagyták. Mert furcsának tartották és mert utálták. Nem mondták a szemébe sosem, de rájuk volt írva.
Gerard úgy érezte, nem bírna ki ott még egy napot.
Látta magán a kérdő tekinteteket, és tudta, válaszolnia kell.
- Mehetnék a nagymamához, Somerdale-be.- vetette fel és félve nézte, kijelentése milyen reakciókat vált ki a családtagokból.
Apja nem hazudtolva meg önmagát, máris kifogásokat keresett.
- Aztán meg minek mennél oda? - gúnyolódott.
- Mikor felhívtam telefonon, azt mondta, segítségre van szüksége a rózsakertben. - válaszolta halkan a fiú.
Valóban beszélt a nagymamájával, még az öngyilkossági kísérlete előtt. Mindig, minden héten felhívta, mindig szerda este és mikor bekerült a kórházba, pont szerda volt. Gerard egyedül csak azt sajnálta, amellett, hogy életben maradt, hogy nem tudott beszélni nagyanyjával. Akit a világon a legjobban szeretett. Mert más volt, mint az összes többi ember körülötte! Apja szigorú volt és igyekezett nyomást gyakorolni rá, mindig jól kimondta a vele szembeni mély csalódottságát, anyja engedékenyebb volt, de nem értett semmit, éppen ezért segíteni sem tudott, Mikey pedig a saját útját járta már és ebbe nem fért bele teljesen Gerard. Elena volt az egyetlen, aki sosem bántotta meg egy szóval sem, mindig, mindenben támogatta, akármikor fordulhatott hozzá, a szeretete érezhető, szinte tapintható volt. Forrósága átjárta Gerardot. Az egyetlen biztos pontot jelentve neki.
- Szerintem ennek semmi értelme. A gondok előli menekülés nem helyes. - makacskodott az apja és szokás szerint, kiábrándultan dühös volt.
- Csak pár hétig, amíg rendben jön. - suttogta az anyja, de Gerard így is tisztán hallotta. És látta a szégyenkezést az anyján. Fura volt, ahogy az asszony kellemetlenül érezte magát azért, amit nem is ő tett.
- Munkát kellene keresnie, visszailleszkedni a társadalomba. - magyarázott a férfi vehemensen, mintha meg sem hallotta volna, felesége megjegyzését.
- Ez így van, de lehet, hogy jót tenne Gerardnak némi idő Somerdale-ben. Tudod, mennyire szeretik egymást a nagymamával. Tegyünk egy próbát mégis. - mondta a nő.
Gerard remegő gyomorral várt apja válaszára.
- Legutóbb is oda ment, még sem vált be. Ugyanúgy önveszélyes. De ti mindig jobban tudjátok, szóval felőlem, azt csinál, amit akar. - vont vállat flegmán a férfi.
A kijelentése jeges árként áramlott át Gerard testén. Megkönnyebbülést érzett. Anyja és Mikey arcán is halvány boldogság sugárzott.
- Köszönöm nektek. - hálálkodott, de apja csak a fejét csóválta.
Anyja viszont bíztatóan megszorította a kezét.
- Rendben. Holnapra megveszem neked a buszjegyet.
*****
Somerdale barátságos, kisvárosi környezete, másfél órái utazásra volt Newark-tól. Mikor Gerard leszállt a buszról, és szemei végigfutottak a vidám, színes házak, üdezöld fák sorozatán, úgy érezte, az összes borús és önromboló gondolatot másfél órányira hagyta. A hajába belekapott az őszi, kissé hűvös szél és ahogy lépkedett nagymamája háza felé, mindent újra és újra megcsodált, mintha sosem járt volna itt. A szíve ujjongott, hogy ismét itt lehet. Imádta Somerdale-t, egész életében itt érezte jól magát és nagymamája Sunset drive-on lévő aprócska házát vélte csak az otthonának. Minden emlék ide kapcsolta. Minden, amire szép momentumként emlékezett, innen indult ki.
Mikor Gerard oda ért hozzá, csak szorosan megölelte. Nem kérdezett és nem faggatózott. szavak nélkül is tökéletesen megértett mindent.
Kicsivel később, mikor Gerard elrendezkedett a szobájában, megilletődve ácsorgott a nappaliban és a kandallón sorakozó fotókat vette szemügyre. Ezerszer látta már ezeket a képeket, amin még ott volt a nagyapja is, de mégis vonzotta a tekintetét. Megnyugvással töltötte el. Mint ahogy itt minden, a plüss fotelek, a faragott bútorok, a virágmintás függönyök, a levegőben úszó süteményillat.
Elena odalépett mellé és szeretet teljesen megsimogatta csapzott, feket haját.
- Jó újra itt. - mondta Gerard.
- Nekem is jó, hogy itt vagy. - mosolygott kedvesen a nő és aprósüteményekkel teli porcelántányért rakott a nappali sötétbarna, régi asztalára. Aztán a kanapéhoz sétált és leült rá, a fiú rövidesen követte.
- Apa azt mondta, biztos csalódtál bennem, hogy bevettem azokat a gyógyszereket. Nem akartam csalódást okozni neked. - Gerard hangja megremegett. Az egyetlen, aki semmi rosszat nem érdemelt, akinek csak jót lehetett volna adni, az a nagymamája volt.
- Te sosem okoztál nekem csalódást. Akármi is történt, amiért ezt tetted, én megpróbálom megérteni. Biztosan volt oka...- vágott a szavába a nő.
Gerard eltűnődött. Mi is lehetett a konkrét ok? Túl sok minden volt még ezzel kapcsolatban a fejében, amit nem tudott a helyére illeszteni.
- Valami nincs rendben velem. - mondta meglepő magabiztossággal.
Nagyanyja aggodalommal az arcán pásztázta a fiút.
- Ne mondj ilyet, majd minden jobb lesz. - csóválta meg a fejét.
Gerard határozatlanul biccentett, és csak nézte az asztalon sorakozó süteményeket és a porcelántányér szegélyén végigkúszó narancsos-sárgás mintázatot. Aztán a csuklóját, amin még mindig gyöngyházfényűen ragyogtak a penge ejtette hegek, eszébe jutott a gyomormosás borzasztó élménye, a cső vastagsága a torkában, a fuldoklás, a víz, ami előtört az orrából és szájából. Ahogy a padlóra csorgott és fehér tabletta maradványok látszódtak benne. Reménytelenség.
- Félek. - jelentette ki nagy sokára.
Elena gyorsan átölelte a vállát.
- Nekem mindent elmondhatsz és nincs mitől félned, amíg itt vagyok veled.
Szavai eltökéltek voltak, hallatszott bennük a feltétel nélküli szeretet és elfogadás. Valamint az erő, amivel hegyeket lehet megmozgatni. Elena erős asszony volt, aki ha kellett, unokájáért keresztülment a legnagyobb tűzön is.
És azokkal a démonokkal is megküzdött volna, akikkel Gerard nem bírt egyedül.
*****
A rózsakertben nem változott semmi, amióta Gerard utoljára itt járt. A vörös, fehér, sárga színű virágok most is legnagyobb pompájukban virágoztak, ontva kellemes illatukat.
Elena szenvedélyesen szerette a növényeket és évek óta foglalkozott a virágokkal. Sok munkát, nagy gondot fektetett a nevelésükbe, tőle kerültek ki a legszebb rózsák, amiket Somerdale lakosai örömmel vásároltak.
Gerard látta, hogy nagyanyja egyedül is remekül elboldogul a növényekkel. A szakértő szeretet, amikkel hozzájuk viszonyult, mintha még gyönyörűbbé tette volna őket.
- Azt mondtad a telefonban, hogy segítségre van szükséged a virágoknál. De itt minden gyönyörű és kifogástalan. - mondta értetlenül.
Nagyanyja sejtelmesen mosolygott és a fiú azonnal tudta, hogy a nő kérése a segítséget illetően, valótlan volt.
- Igazából, nekem van szükségem segítségre. Ugye, ezt gondolod? - kérdezett vissza némi szomorúsággal a hangjában. De a nő nem felelt, csak nézte az előttük elterülő, végtelen rózsatengert.
- És te ezt érezted? - kérdezett ismét meglepve Gerard.
Sosem panaszkodott nagyanyjának az érzéseiről, az állapotáról, a félelmetes gondolataitól, a viselkedéséről, amitől már-már ő is megijedt. Igyekezett elrejteni mindent. Apja szerint szégyellnivaló volt az egész. Nem egy huszonnégy éves fiatalemberhez méltó. Anyja is takargatta a külvilág előtt, min ment át a fia. Az első öngyilkossági kísérleténél is úgy tettek, mintha minden rendben lenne, mindenkinek azt mondták, csak egy kisebb rossz periódus, közben pedig mind féltek, mi jöhet még. És a legjobban Gerard rettegett.
A fiú sápadt, fehér arcán hálás rózsaszín árny jelent meg.
- Köszönöm, nagymama. - suttogta.
Elena bölcsen bólintott.
- Majd jönnek jobb napok is, Gerard. - mondta és lehajolt egy csokornyi hófehér rózsához. A virágok mintha hozzáhajolva üdvözölték volna őt. Gerard legalábbis így látta.
A nő csak mosolygott. Olyan féltő szeretettel, amilyen szeretetet egy nagymama csak adni tud. A rózsák az arcába borultak.
- Azért lesz még a virágokkal munka. - ítélte meg.
Pedig Gerard mindent olyan tökéletesnek látott, minden egyes szirmot.
- Felkészültél? - kérdezte Elena.
- Igen. - vágta rá a fiú és sosem érezte magát felkészültebbnek. Nagyanyja után beljebb lépett a virágtengerbe, hagyva hogy az teljesen elnyelje és leveleivel kapuként csukódjon be mögötte.
folytatása következik....
Hát megint nem tudtam végigolvasni :( De még jövök!!!!!!!
VálaszTörlésEgy újabb remek írás! Szeretem olvasni a történeteidet!
Bár mostanság elvesződtem kissé, még a magam dolgában is...
Igen, tudom, milyen ez a folytonos harc az idővel, itt is ugyanez van, főleg most hogy ünnepek vannak. Köszönöm hogy olvasol :)
Törlés