Amerikai egybesült állatok

Először is isten éltessen Eva Benet <3 Írtam a kommented alá ís, de ha ott nem olvastad esetleg, akkor itt is leírom, hogy minden szépet, jót kívánok és további isteni ihleteket a nagyszerű írásaidhoz!
Az a rohadék, tetű, nyomoronc stb. Wattpad tegnap megszűntette a fiókomat, mert tiltott tartalmat közöltem le. Tudtam én, hogy ebből a Mocsok sztoriból még baj lesz és valaki jelenteni fogja. De hozzáteszem, más még ennél is durvábbat ír, ++++++18-as tömény pornót és annak meg ott virít a profilja. Aki jelentett, az legyen nagyon boldog a ténnyel, hogy sikerült neki, nyilván nincs szexuális élete és ebben éli ki magát, egészségére :S Amúgy meg nem értem, miért kell spicliskedni, nem tetszik, nem olvasom, azt csá *-*
Nem tudom, csinálok e még majd Wattpadot, elment tőle a kedvem:( Az a baj, hogy beszélgetem onnan pár emberrel, akikkel így megszakad a kapcsolat.
Itt semmi extra, letöltöttem a telefonomra a szókeresőt és teljesen rá vagyok kattanva.
Kikészít ez a hőség, jövő hétre 41 fokot ígérnek a meteorológusok. Hát remélem, nem errefelé...Szép is lenne.
Találkoztam anyukám egyik ismerősével, aki mondta, hogy hallotta, hogy anyám kórházba került és kérdezősködött az okáról. Én meg kamuztam össze-vissza. Nem volt megbeszélve, hogy faggatózások esetére, miket lehet mondani, így rögtönöztem :S
Ez a szar város, meg olyan mint egy falu, rögtön mindenki, mindent tud :S
A héten, legnagyobb megdöbbenésemre, H. is felbukkant (jó régen hallottam felőle) és írt, hogy tudunk e találkozni, mert ha van időm, felugrana. Lebeszéltük az időpontot és persze nem jött, de még csak nem is írt, hogy közbejött neki valami :/
Pasim idegbeteg-oké megértem, őt is megviseli a meleg.
Tegnap délután mondjuk, cuki volt mert látott az utcán és integetett :D De mire hazaért a kedvessége a múlté lett, neki állt kötözködni és kiabálni :S :S :S
Bekrepált a telefonja, vett egy másikat, drágán és kiderült, hogy bénább, mint az előző mobil...Az enyém is eléggé a végét járja, lassúcska meg hamar lemerül, pl. zenét nem tudok rajta hallgatni, csak ha töltőn van, mert 10 perc alatt nullán van az akksija.
Szóval venni kéne egy másikat.
Meg még egy új tv-t is.
Meg a szekrényajtót is meg kéne csináltatni, ami múltkor leszakadt.
Meg a villanyszerelőnek is szólni kéne-ezúttal olyannak, aki ért is hozzá, mert aki múltkor itt volt, csak az áramot cseszte ki az egész házban, de úgy hogy jöttek a kedves lakótársak, a rendőrséggel fenyegetőzve, hozzáteszem 20 percig ha nem volt áram, utána orvosolva lett a probléma-hogy csinálja már meg a fürdőszobai villanyt, bár én már egészen hozzászoktam a félhomályhoz.
Kéne néhány nyári nadrág, most néztem, van három db, abból egy derékban nagy, a másik kettő meg ősrégi.
És kellene egy vállalható nyári papucs is.
De sok bajom van :D Tudom, tudom XD És az alábbi dalocska hűen tükröz mindent, ami most van.
Szokásos summertime sadness+egyebek.

Amúgy egész héten a kilencvenes évek jegyében mentek itt a zenék, na akkor még voltak klassz muzsikák:D  És a fejemben fogalmazódik egy újabb történet, de még csak nagyon ködösen. Talán ősszel belekezdek, de addig is be szeretném fejezni a Mocsok és a Still breathing sztorikat (utóbbi teljes befejezésére idén kevés esélyt látok, mert még van bőven cselekmény benne).
Tehát, írásra fel!!!!!

MOCSOK /FRERARD/ pt. V.

Anyám újra otthon! Ez alkalomból egy kis szolid ebéd szerűségen voltam tegnap, hugom is ott volt, a pasija szerencsére nem, így a hangulat békés volt.
Remélem, most már minden rendben lesz ezután...
Itt az új fejezet is.

V. Psychopath

So what if you could see me know
Would you recognize your son?
Am I disappointing you?
Would you know what I have done?
So what if you could kill me now?
What if you could end it here?
What if you could live some how?
Would you even shed a tear?
Gerard hálás volt és szerelmes. Nem volt még tapasztalata, de a szíve tudta, egészen biztos volt benne, hogy ez az érzés a szerelem. Mi más lenne még ilyen ? Ilyen megmagyarázhatatlan. Mi más az, ami mindennél nagyobb, hatalmasabb? Folyton csak Frank járt az eszében. Éjszaka, a matracán fekve csak a plafont bámulta és arra gondolt, hogy Frank mellette van. Elképzelte őt, az arcát, a szemét, az ajkát, az ölelését, a hangját. A vére felforrósodott és nem tehetett róla, de izgatott lett. Sóvárgó türelmetlenséggel várta, mikor láthatja újra. Frank társasága biztonságot adott számára, ha vele volt, úgy vélte, a szomorúság a semmibe vész. Frank mindig kedveseket mondott neki, gyönyörűen mosolygott, megölelte és meghallgatta. Amikor a fiú szemébe nézett, Gerard megértette a valódi boldogság fogalmát. De egyúttal össze is volt kavarodva, Frank mégiscsak egy fiú. Olyan logikátlannak látszott az egész! És Gerardot gyakran figyelmeztette a szíve, bizonyára nem is tarthat sokáig. Hiszen a jó momentumok nagyon mulandóak. Akárcsak anyja jelenléte, ami először napként ragyogott, majd a halálával, árnyékként borult rá. Ha a házban volt, továbbra is apja kegyetlenségeivel kellett együtt élnie és csak Frank gondolata tartotta benne a lelket. Fogalma sem volt, hogyan bírt élni nélküle, hogyan tudta elviselni a magányt és a fájdalmakat. Eddig kilátástalan volt a helyzete, nem volt egyéb célja, csak átvészelni a napokat. Néha ez mindennél nehezebb volt, akkor az öngyilkosság került felszínre benne, mint lehetséges megoldás. De most, hogy az ég Franket az útjába sodorta, Gerard már tudta, mit szeretne. Életben maradni. Ám valami azt súgta, nem lesz könnyű dolga.
*****
A felhők úgy vonultak át az égen, a napsugarak aranyában fürödve, mintha a világon semmi baj nem létezne. Gerard feküdt a mezőn, a fű határtalan zöldje vette körbe. Mellette közvetlenül Frank és csak bámulták az égboltot szótlanul.
- Tényleg nem haragszol azért, ami volt a múltkor? - kérdezte egyszer csak Frank.
- Haragudni? - kérdezett vissza Gerard.
- Tudod, elvesztettem a kontrollt magam felett. Őrülten akartalak, nem tudtam gondolkodni, mi a helyes, csak azt akartam, hogy megtedd. Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, de mindennél jobban vágytam arra a pár percre. Azt hiszem, az apám vérét örököltem. - nézett rá Frank. Olyan közel feküdt Gerardhoz, hogy a fiú érezte lélegzetvételének forróságát.
- Nekem is jó volt. És soha, semmiért sem tudnék rád neheztelni. Hiszen szeretlek. - suttogta elnézően Gerard és hagyta, hogy Frank elsimítsa a tincseit az arcából. Kávébarna szemei végtelenje rabul ejtette a fiút. Tökéletesek látta és érezte Franket.
- Én is szeretlek és segíteni fogok neked, csak bízz bennem.- kérte Frank. Mosolya ragyogott a délutáni napsütésben. Gerardot zavarba ejtette a kedvessége, szavaitól, érintéseitől, hevesen kezdett el verni a szíve.
- Te egy angyal vagy, Gerard. - Frank Gerard arcát simogatta.
- Ugyan...- Gerard túlzónak érezte ezeket a szavakat. Az angyalok jók és csodákat hoznak a földre. Ő nagyon messze állt mindettől. Ő bűnös és egész életében bűnhődött is ezért.
- Egy igazi angyal. - tartott ki állítása mellett Frank.
- Az angyaloknak szárnya van. - suttogott Gerard elgyengülve, ahogy Frank csókját érezte ajkán.
- Neked is van, csak megsérült. Te vagy az én gyönyörű, törött szárnyú angyalom. - mondta még Frank végtelen szeretettel.
*****
Gerard apjának arcán a végeláthatatlan indulat tükröződött, amikor a hivatalos levelet újra, meg újra átfutotta. Gerard aggódva állt felette, a szíve megtelt a rettegés gyötrő érzésével.
- Mit írtak a levélben? - kérdezte halkan, mintha nem lenne egy baljós sejtése. Mikor elolvasta a feladót, már tudta, hogy rossz helyről jött az értesítés. Hezitált, hogy apjának megmutassa, de azzal is tisztában volt, hogy ha eltitkolja, annak súlyosabb hatásai lesznek.
A férfi felháborodva csóválta a fejét és a papírt az asztalra dobta.
- Rohadt gyámügy! Ide akarnak jönni valami környezettanulmányra. Mert nem vettem fel velük a kapcsolatot és mert kaptak pár bejelentést, hogy él itt egy kiskorú, rossz körülmények között.
Gerard hirtelen nem tudta, mit érezzen. Rettegett a gyámügy látogatásától, de-és ezért szégyellte magát-valami kiútfélét is látott az egész jelenlegi életéből, talán valami jobb irányba. Aztán hálátlanságnak vélte, hogy egyáltalán ilyen gondolatai voltak.
- És most mi lesz? - nézett az apjára, aki csak vállat vont, és kortyolt a söréből.
Percek peregtek le szótlanul, tanácstalanul. A férfi ivott némán, szemei a semmibe tekintettek, pont abba a semmibe, ahol évek óta léteztek.
- Rájöttem ám, mi történt, engem nem tudsz átrázni. Mondd, nem félsz az Isten haragjától, te áruló ? Miért nem tudtad tartani a szádat? - csattant fel egyszer csak, szinte ismeretlen hangon.
Gerard megdöbbent a váratlan hangulatváltozáson.
- Én nem mondtam senkinek, semmit. - rázta meg a fejét rémülten, a szívverése ijedtében a sokszorosára gyorsult.
- Névtelen bejelentés, mi? Biztosra veszem, hogy te kavarod a dolgokat, te pofázol mindenkinek, hogy milyen rossz életed van!- rivallt rá ekkor apja. Kiáltása kísértetiesen keringett a falak között.
- Nem én voltam. - Gerard ordítani szeretett volna, de csak alig hallható, riadt suttogás jött ki a száján. Szemei megteltek a félelem, forró könnyeivel, ahogy apja a kanapéról felállva, részegen támolyogva, félelmetesen közeledett irányába.
- Hazudsz! Vagy azt hiszed, nem tudok arról a kis szemétládáról, akivel mostanság járkálsz?!
Gerard ereiben meghűlt a vér. Vajon apja, honnan szerzett tudomást Frankről? Mennyit tud és mi a szándéka ezek után? A férfi teljesen kiszámíthatatlan volt, ittasan pedig veszélyesen erőszakos.
- Ő csak egy fiú, az iskolából. Néha beszélgetünk.- mondta gyorsan Gerard.
- Ki engedte meg, hogy szóba elegyedj vele? Azért vettelek ki az iskolából, hogy távol maradj az ilyenektől! Ezek csak elrontanak téged, beszennyezik a lelkedet! Honnan gondolod, hogy az én szavamnak ellentmondhatsz? - a férfi kíméletlenül megragadta Gerard karját és a szobájába rángatta a fiút. Az ajtó halkan csukódott mögöttük, ahogy beléptek. Félhomály és dohos szag terjengett a helyiségben. Az ablak zárva, a függöny mindent elrejtve fedte. Az apja az ágyra lökte őt. A szennyes takarón lévő gyűrött, régi újságok és ruhadarabok közé esett. A félelem mindennél hangosabban dörömbölt benne. Gyorsan felült az ágyon, minden ösztöne ezt diktálta.
- Kezdem unni, hogy örökösen felcseszed az agyamat!- apja a szekrényéhez lépve kutatni kezdett, dühösen dobálta ki az ott lévő számtalan, haszontalan kacatot. A tárgyak hangosan csörögve értek le a földre. Gerard nem tudta, mi a férfi terve.
- Már régen véget kellett volna vetni ennek és megszabadulni tőled. - motyogta idegesen és amikor Gerard nem számított rá, előhúzta a vadászpuskát. A fiú évek óta akkor látta először fegyvert, amivel anyja annak idején kioltotta az életét. Azt hitte, apja megvált tőle a tragikus eset után. A riadalom jéggé dermesztette, ahogy a puska csöve fenyegetően meredt felé. Apja egyenesen rá tartotta és az érzelmek legkisebb jelét sem adva, pásztázta őt.
- Na, erről mi a véleményed? Van még kedved hazudozni az apádnak? - nevetett fel.
Valóságon túli pillanatok voltak ezek. Gerard nem tudott megszólalni sem, és biztos volt benne, hogy az apja képes lenne használni a fegyvert ellene. Nem tarthatná vissza semmi sem. Sem a cselekedetének esetleges következménye, sem a vérségi tények.
- Ha tényleg te hívtad rám ezeket az embereket, az Isten kegyelmezzen neked! Úgyis rájövök és már mondtam korábban, előbb nyírlak ki én, mint hagyjam, hogy a gyámügy elvegyen tőlem! - jelentette ki.
Gerard kétségbeesetten bólogatott. Jéghideg veríték gyöngyözött a homlokán.
- Világos?- kiáltott rá az apja, akinek ez a reakció nem volt elég.
- Igen...- hagyta el egy gyenge válasz a fiú ajkát.
- Akkor takarodj! - mutatott az ajtóra a férfi és leengedte a fegyvert. Gerard reszketve állt fel az ágyról és indult kifelé. Csendesen elhaladt apja előtt, a férfi elítélő és mérges pillantása hasogató tőrként fúródott a hátába. Egyúttal nyugtalanító volt, mintha még nem tartogatott volna valamit bosszúképpen.
Sejtése beigazolódott, mikor pár lépés után, zajtalan puffanást érzett. Erős fájdalom szaladt végig a testén és érezte, a meleg vércseppeket előtörni a fejbőréből. Hang nélküli, elképedt nyögés szaladt ki a száján. Egy másodperc alatt történt és neki is elég volt ennyi, hogy realizálja, apja ütötte meg őt a puskatussal. Szédülni kezdett, az ujjai véresek lettek, ahogy a fejéhez kapott és hallotta még vére tompa koppanásait, amint padlóra hullanak. A látása bizonytalanul homályos lett és mintha egy örvény húzta volna le a földre.
- Ez csak egy bemutató abból, milyen tudok lenni, ha felmérgesítenek. Ha jót akarsz magadnak, soha többet nem találkozol azzal a fiúval. Jegyezd meg, te nyomorult korcs, hogy nem szegülhetsz ellenem!- jelentette még ki az apja és Gerard szeme előtt elsötétült minden.
*****
Az ájulás álomszerű, félig öntudatlan állapota mély barlangként nyelte el Gerardot. Nem tudott beszélni, nem tudott ellenkezni, de jelen volt és érzékelte, ami vele történik. Ahogy apja felé hajol, érezte a testét az övéhez préselődni, érezte az érintéseket, hallotta a neszeket, a sóhajokat, aztán később azt is, hogy apja a matracához vonszolja és ott hagyja. Hallotta, hogy kattan a zárban a kulcs.
- Apa, ne...ne...- ismételgette, de a szavak csak a fejében hangzottak el, nem volt képes megszólalni.
Percek váltották egymást, néha ólomlábakon, néha villámgyorsan, ahogy a nappalok cserélődtek az éjszakákra. Csapongó lázálmok és régi emlékek cikáztak össze-vissza. Látta anyját és az öccsét. Látta magát egészen kisgyermekként. Látta Franket, ahogy áll a réten, vagy a sportcsarnokban és rá vár. Aztán mindent szétmarcangolt az ébredés. Ha magához tért, izzadtságban úszott, a szíve zakatolt. A fején lévő zúzott sebből szivárgó vér a hajába száradt. Még mindig szédült és hányingere volt. Az apja naponta többször megjelent a szobájában, vizet és ételt hozott. Állt ott egy ideig mellette és nézte, hogy egyáltalán életben van e még. Gerard ilyenkor mindig alvást színlelt, még a lélegzetét is visszafojtotta. És megkönnyebbült, mikor a férfi elhagyta a szobát.
- Gerard, itt vagy?
Gerard nem tudta, ez egy újabb álom, vagy Frank hangját vélte hallani. És fogalma sem volt, hogy hány nap telt el, mióta utoljára találkoztak. Hány kihagyott találkozó és mennyi értetlen kérdés volt Frank fejében.
- Frank.- suttogta.
- Gerard kérlek, ha itt vagy, válaszolj. - halk kopogás rezegtette meg az ablaküveget.
Gerard szemei tágra nyíltak, a kopogás újra hallatszott és most már biztos volt, hogy Frank áll az ablak túloldalán. Gerard minden erejét összeszedve, lépésről-lépésre jutott el a matractól az ablakig és amikor feltűnt az üvegnél, látta Frank arcán a riadalmat és sokkot. Rémisztően festhetett, mert úgy is érezte magát.
- Atyaég, Gerard...- Frank szemeit azonnal a könnyek homályosították el.
- Semmi baj. - Gerard résnyire kinyitotta az ablakot és fázni kezdett a friss, tavaszi levegőtől.
- Nagyon aggódtam, napok óta várlak, de te nem jöttél. Amikor az apád egyedül jelent meg a templomban a misén, tudtam, hogy valami történt. Valami rossz dolog...- Frank ujjai szeretettel simogatták Gerard vérrel átitatott haját és meggyötört arcát.
- Minden rendben van. - hazudta Gerard, hogy Franket megnyugtassa.
- Bántott, ugye? - vágott a szavába könnyes szemmel Frank.
Gerard nem felelt, tudta, ha Frank végignéz rajta, úgyis ott a válasz.
- Hogy jutottál be? - kérdezte válasz helyett.
- Átugrottam a kerítésen. Most legalább hasznát vettem a gyűlölt testnevelés órákon tanultaknak. - árulta el Frank és ezen Gerard nem tudott nem mosolyogni. Fájdalom hasított a fejébe, gyengének érezte magát, rázta a hideg, de igyekezett leküzdeni mindezt, hiszen Frank érte volt ott.
- Nem maradhatsz, ha apa észreveszi, hogy itt vagy, nagyon nagy baj lesz. Nem akarok neked rosszat. - mondta, de Frank megnyugtatóan magához húzta a keskeny ablakrésen. Gerard boldogan sóhajtott fel, ahogy Franket közelebb tudta magához.
- Hajnal óta itt voltam, a szemközti fák mögül figyeltem, mikor lép ki a kapun. Magunk vagyunk. - suttogott és ettől Gerard valamivel nyugodtabb lett.
- Iskolában kellene lenned és tanulnod. - jegyezte meg, ugyanakkor azt érezte, mindennél jobban vágyik még Frank ölelésére. Frank segítségével kicsit jobban kinyitották az ablakot, így az ölelésük teljesebb lehetett. Frank magabiztosan tartotta a karjaiban Gerardot és ugyanilyen eltökélt volt a kijelentése.
- Nem érdekel a tanulás. Tudom, amit tudnom kell.
- Mindent, ami fontos a világon, elszúrsz miattam. - ingatta a fejét Gerard.
- Te vagy a fontos. A világ várhat. - Frank véleménye megváltoztathatatlannak tűnt. Gerard nem is akart ellenkezni.
- Apád egy velejéig romlott ember és átkozott legyen, amiért kezet emelt rád. - sziszegte idegesen Frank.
- Ne mondj rá ilyet, kérlek! - próbálta az apját védeni Gerard, de Frank mérgesen közbevágott.
- De ez az igazság. Nem hagyom, hogy ezt tegye. Csak adj egy kis időt, hogy kitaláljak valamit. Addig sem hagylak magadra és eljövök holnap is, csak várj rám. - ígérte Frank. Gerard csak bólogatott, de nem szólalt meg. Nem akart szavakat. Csak Franket érezni. És hinni neki feltétel nélkül.

Frank karjai oltalmazóan vették körbe Gerardot, aki viszonozta az ölelést. Majd Frank ajkai szomjazva tapadtak Gerard kiszáradt, cserepes ajkaira. A fiú pedig sírni tudott volna örömében.
*****
Másnap reggel, apja benyitott hozzá, kezét a fiú homlokára téve ellenőrizte a hőmérsékletét, majd megnézte a pulzusát. Kérdezett pár dolgot, amire Gerard úgy válaszolt, mint aki félálomban van. Apját ez meggyőzte, mert rövidesen magára hagyta és hamarosan elment a házból. Gerard az ablaküveghez sietett és kitekintett a hajnali tájra. Néptelen volt a környék, de nem telt bele öt perc és Frank feltűnt a kerítésnél. A fején kapucni volt, sötét hajtincsei az arcába lógtak, zavartan söprögette időnként arrébb. Várt egy kis ideig, majd miután semmi mozgást nem látott, gyorsan átugrott a kerítés rozoga lécein és az ablak felé indult. Gerard türelmetlenül kalapáló szívvel és boldogan tárta ki neki az ablakot. Az arcát forrónak érezte, ahogy Frank mind közelebb ért hozzá.
- Szia. - köszöntötte Gerard.
- Szia, minden rendben? - kérdezte Frank és kétkedve vizsgálgatta Gerardot, hogy újabb erőszakosságra utaló jeleket felfedezzen.
- Igen. És te jól vagy? - kérdezett vissza Gerard.
- Nagyszerűen, mert van számodra egy ajándékom. - Frank arca ünnepélyes volt, a szemeiben várakozás csillant meg.
- Hiszen annyi mindent adtál eddig is. A jelenlétednél nem kell nagyobb ajándék. - szabadkozott zavartan Gerard.
- Csak nem gondolod, hogy megúszod a születésnapi meglepetést! Boldog tizenhetet neked, Gerard Arthur Way! - mosolyodott el szelíden Frank.
Egészen elfelejtette hogy április kilencedike van. A felismerés zsibbasztóan hömpölygött át rajta. Anyja halála óta egyáltalán nem ünnepelte a születésnapjait. Apja felesleges időpocsékolásnak tartotta az évszámokról való megemlékezést, ezért senki sem köszöntötte őt ezen a napon. Egészen mostanáig.
- Honnan tudtál róla, hogy ma van a születésnapom? - kérdezte Gerard
ámulva.
- Még tanév elején önkéntesmunkát vállaltam az iskola könyvtárában, időnként segítettem a könyvek és az olvasójegyek rendszerezésében. Tudtam, hogy iskolakezdésnél minden tanulónak be kellett íratkozni a könyvtárba és bár már te nem vagy az iskola diákja, de a rendszer nem frissül túl gyakran. Szerecsém volt, mert rátaláltam az adataidra és meglepődtem, hogy hamarosan itt a születésed évfordulója, de egy szóval nem említetted. - mesélte Frank.
- Mióta anya meghalt, nem tartom, apa szerint sincs semmi értelme. Ezek csak évek. Elszállnak a semmibe. De köszönöm szépen azért. - dadogta megilletődve és az ablakpárkányt kezdte bámulni.
Frank hozzáhajolt és arcát kicsit megemelve, csókolta meg a száját. Ajkai forróak és nedvesek voltak, a nyelve gyengéden tört utat Gerard szájába és sóvárogva simult Gerard nyelvéhez. A fiú máris beleszédült az izgalomba, a szemei lecsukódtak és karjai ösztönösen fonták át Frank nyakát, ahogy Frank is rögtön szorosan magához vonta. Érezte a testét az övéhez közel, érezte az izgalmát, ahogy az ő izgalma is nőttön-nőtt. A lélegzetük hamar felgyorsult és Gerard csak arra bírt gondolni, hogy ez a világon a legjobb születésnap. Frank elhajolt tőle, mire Gerard levegőért kapkodva nyitogatta ki a szemeit. Az jutott eszébe, hogy bár tovább tarthatott volna a csók. Kívánta Franket. A gyomra fájt, remegett mindene, a szíve felgyorsult és egész testében félreismerhetetlenül felébredt a vágy. Az a vágy, ami éjjelente ragadta magával, akárhányszor Frank képe jelent meg előtte. Most is szállni akart, messze-messze, el a végtelenségbe, az örökkévalóságba. Ebben a vágyakozásban akart elégni. A szenvedély elhalványította az elmúlt napok nehézségeit.
- Szeretném, ha most velem jönnél. - mondta ekkor Frank kicsit még mindig zihálva.
- Hova? - kérdezte meglepetten Gerard.
- Hozzánk, az ajándékodért. - vágta rá Frank.
Gerard tele volt kétségekkel, de ezeken is felülemelkedett, hogy annyira a fiúval akart lenni.
- És az édesanyád nem fog haragudni? - kérdezte azért mégis, mert tudta hogy Frank anyja nincs jó véleménnyel róla.
- Dolgozik, szóval ne aggódj. És amúgy sem érdekelne, mit gondol. Akkor eljössz? - Frank dacosan felszegte a fejét.
Gerard bólintott és fellépett az ablakpárkányra.
- Persze.
Frank elégedetten nézte, ahogy leugrott mellé.
- Nem fogod megbánni. Ígérem.
És együtt indultak el Frank otthona felé. Az úton nem igazán beszéltek, Frank nem kérdezgette Gerardot, ő pedig csak ment szó nélkül. Félt, hogy az apja rajtakapja és akkor, Isten tudja, mit fog tenni, de ugyanakkor örült, hogy ott mehet Frank mellett, a szürke betonon.
Az utcák megnyugtatóan kihaltak voltak, a színes házak szivárványszínű keretként kísérték őket, a fák lágyan susogtak a hátuk mögött. Lassan eltűnt a Gerard számára ismerős, de éppen ezért, nyomasztó környék és egy barátságosabb területre értek.
Frank és a családja egy egyszerű, halványsárgára festett házban élt. A kert gondosan rendbe volt tartva, rövidre nyírt pázsittal és kerti díszekkel. Tavasz lévén már előbújtak a virágok, amik színpompássá tették a zöld füvet. Idilli volt.
Végigsétáltak a bejárathoz vezető kockakövekkel kirakott gyalogúton és Frank benyitott az épületbe. Mosolyogva invitálta be Gerardot, aki félt belépni egy ilyen szép házba. Ott minden annyira más volt, mint amiben élt! Ahol ő feküdt és kelt nap, mint nap, homályos volt, piszkos, elhagyatott és szomorú, összegyűjtögetett holmik labirintusa. Itt minden világos és tiszta volt. Kellemes színek, bőr ülőgarnitúra. A falon és asztalokon családi képek. Gerard összeszorult szívvel nézte az egyiket, ahol Frank az édesapja és édesanyja társaságában vidáman nevetett a fényképezőgép lencséjébe.
Az ő családja idejekorán széthullott és sosem született róluk ilyen fotó.
- Most adták be a válókeresetet. Apa már az új barátnőjénél lakik.- közölte Frank, ahogy állt ő is a kép előtt. Sápadtság és gondtól súlyos árnyak jelentek meg az arcán.
- Igazán sajnálom. - nyögte ki Gerard részvétteljesen.
Frank vállat vont. Meg akarta játszani, hogy az egész nem foglalkoztatja, de látható volt rajta a fájdalom.
- Ennek így kellett történnie. Ezekszerint.
- Szeretnél róla beszélgetni? A veszteségekben nekem is van tapasztalatom. - érdeklődött készséggel Gerard, de a fiú nemet intett.
- Te sokkal súlyosabb terheket viselsz. Azok sziklák, ezek kavicsok. Amikkel elbírok. Különben is, ez a nap rólad szól. Gyere, megmutatom a szobámat. - indult el egy másik szoba felé.
Frank szobája olyan volt, mint Frank maga. Kedves, szertelen, vad, de egyúttal szelíd. Szeretetre éhes és magával ragadó. A helyiség minden centiméterén jelen volt még a gyerekes őszinteség, de már megjelent a keserűség is, a felnőttkor közeledtét idézve. Legalábbis Gerard így vélte. A helyiség középkék színű falát, sok-sok poszter fedte mindenféle zenészekről és filmhősökről. A szekrény polcain repülőgép és autómodellek sorakoztak. Az íróasztalon könyvek és füzetek. A nagy ablakon át napfény özönlött mindenfelé. Az ágy bevetve. Frank leült, félretúrta a párnákat és hellyel kínálta Gerardot, aki vonakodva foglalt helyet. Zavarban érezte magát. És egyáltalán nem ida illőnek.
- Min gondolkodsz? - kérdezte kedvesen Frank, pár percnyi hallgatás után. Fürkésző szemei fel-alá járkáltak Gerardon. A fiút kicsit feszélyezte a pillantás. Tudta, hogy sápadt és kócos, mindene tele van sebekkel, a ruhája véres. De Frank tekintetében nem volt nyoma viszolygásnak.
- Hogy milyen szép az otthonod és köszönöm, hogy elhoztál ide. Csak olyan furcsa ez most...az egész. - magyarázta, elveszve Frank arcvonásaiban.
- Igen, tudom. - bólogatott Frank.
- És te, mire gondolsz?- érdeklődött Gerard.
Frank egy másodpercre elmosolyodott.
- Amire én szoktam gondolni, veled kapcsolatban, az maga a káosz. Több szempontból is. Egyrészt, nem helyénvaló. Én sosem vonzódtam a saját nememhez! És ami a te családi hátteredet illeti, annak tükrében a legutolsóbb, legaljasabb dolog lenne, ha a szexre gondolnék, utalnék, vagy bármi más. - a fiú felsóhajtott és pillantását elvonta Gerard arcáról.
- És ha én is szeretném? - kérdezte elpirulva Gerard. Amit tettek a sportpályán, azon az estén, nem tudta hidegen hagyni. Annak ellenére, hogy előjöttek a rossz emlékek, neki ott és akkor jó volt. Tiszta szeretet és törődés, amikben egyáltalán nem volt része. Rengetegszer végiggondolta és sóvárgott újabb közelség iránt.
- Megígértem magamnak, hogy fékezem a gondolataimat. De nem megy, szeretnélek megcsókolni, megérinteni, és akárhányszor csak rád nézek, máris felforrósodik mindenem. - suttogta tanácstalanul Frank és végigsimított Gerard karján.
- Akárcsak nekem. - ismerte el a fiú.
- Ez olyan bonyolult és beszélnünk kellene róla, de ma van a születésnapod és a meglepetés csak ezután jön. Remélem, hogy kitaláltam a legnagyobb vágyadat.
A szemei reménykedően fénylettek és mielőtt Gerard bármit is szólt, vagy kérdezhetett volna, telefoncsörgés ütötte meg a fülüket.
Frank az íróasztalra helyezett telefonkészülékhez hajolt és felvette a kagylót. Arcán titokzatosság volt látható.
- Hallo, igen, én vagyok az, Frank. Igen, ő is itt van már, adom, egy pillanat. - mondta és Gerard kezébe nyomta a kagylót. A fiú értetlenül bámult rá. Frank pedig sejtelmesen mosolyogva felállt és kifelé sétált a szobából.
- Boldog születésnapot. - mondta még, ahogy behúzta maga mögött az ajtót. Gerard nem értett semmit, de füléhez emelte a kagylót.
- Hallo. - szólt bele alig hallhatóan.
- Hallo...te szent Isten...de jó, hogy hallom a hangodat. Én vagyok az. Mikey...

folytatása következik...

A világ ízek nélkül, de a múlt seggfejeivel megszórva

Bedöglött a tv-nk, ha jól számolom, negyedjére :( A szerelő a második eset után megmondta, hogy a tv örökké ezt fogja velünk játszani, már hogy elromlik, de apám ragaszkodott az újbóli megjavíttatáshoz. Hát kár volt, most már tuti nem érdekel, többször nem foglalkozom vele, veszek másikat.
Tegnap este láttam, hogy valami szomorú életűek éppen ebbe a társasházba költözködnek befelé, kérdeztem is a pasimat, ne menjünk ki, részvétet nyilvánítani?:/
Azt hiszem, idén én vehetem át a "nyár legnagyobb lúzere, aki képes megfázni negyven fokban" megtisztelő  címet.
Köszönöm, köszönöm. Persze, nem csak én tettem ezért, hanem a hőség, a klímák egyes helyeken, meg az, hogy utálok elmenni a háziorvoshoz a másfél-két órás kis várakozások miatt.
Arcüreg gyulladásom van. Úgy hiszem. Ha lehajolok, szétszakad a homlokom meg a fogam, az arcom, brutál náthám is van, és tüdőbajosan köhögök.
Kezelem házi szerekkel, inhalálás, torokferőtlenítő tabletták, orrcsepp, de egyelőre nem igazán múlik, vagy ha jobb is, nagyon lassan. Már egy hete kb., hogy semmilyen ízt és illatot nem érzek. Hát kihívás a főzés így, mondhatni zsákbamacska, vagy jó lesz, vagy nem XD mondjuk, nekem mindegy, mert úgysem érzem XD
A. megtalált a minap és megint az osztálytalálkozós hülyeségeivel nyomasztott. Már hogy lassan összeáll a dolog és hogy akkor menjek én is el vele, mert milyen jó muri lesz. És hogy őt igenis érdekli, mi történt a többiekkel az évek alatt.
Én valahol a faszt se érdekel és a kurvára nem izgat között ingadozok.
Írtam is neki, hogy engem ez még mindig nem hoz lázba, nem szerettem azt az osztályt, ment a szemétkedés keményen, volt pár egyén, aki Istennek képzelte magát, megalázott tanulókat ilyen-olyan formában. Engem még ballagás után is trágár és késő esti telefonhívásokkal zaklatott két címeres ribi, K. és Cs., szóval egyáltalán nem foglalkoztat, ezek az egyének, mihez kezdtek magukkal az iskola befejeztével.
Plusz ugye aputest (a fíííííreg) exem is az osztály tagja volt, na rá meg aztán végképp nem vagyok kíváncsi.
Oké, voltak normális csajok, Á., B., a másik B., vagy fiúk Z., G., vagy T., akikkel eldumálgattunk, de kitudja, ők mennek e egyáltalán, meg tényleg ez már évekkel ezelőtt volt, azóta bárki bármilyen irányban változhatott.
A. viszont a jó égnek nem értette meg, hogy nem igazán van olyan indok, ami miatt én piázgassak ezekkel a seggfejekkel, akik azért nem válogattak a rohadék eszközeikben és sajnos, iskolatársak lévén kötelező volt ezzel együtt élni. De amint az ember lerázta magáról a sulis kötelezettségeket, onnantól szereti maga megválogatni, kivel tartja a kapcsolatot és nyilván a mérleg olyan emberek felé billen, akikkel jól is érzi magát. Legalábbis én így vagyok ezzel. 
Én nem tudok így felejteni, A.-t is szívatták, de őt ezekszerint nem zavarja a múlt. Engem igen, nem tölt el jó érzésekkel, így passzolom ezt a szart. Menjen, akinek hat anyja van.
A. azt mondta, hogy meg fogom bánni. Haha, aligha. Azt bánnám, ha mennék. De ő ezen megsértődött és hiába írtam neki, hogy enélkül a baromság nélkül is tudunk találkozni a nyáron, arra már nem volt ilyen lelkes és rögtön kereste a kifogásokat, hogy miért nem ér rá :S
Utána rájöttem, hogy miért akar ennyire A. menni a találkozóra. Hát volt egy srác, akivel volt valami kis kalandjuk még egyik tanévben, utána a gyerek a köszönését sem fogadta *-* Na, gondolom, abban bízik, hogy ez a tag is feltűnik ott (amúgy kötve hiszem), meg volt egy másik fickó, ilyen nagydarab, sunyi, csendes, pszichopata fajta, mindig bamba tekintettel bámulta A.-t, aki gyanította, hogy titokban szerelmes belé és egyszer névtelen levelet is kapott feltehetően tőle, de soha egy mondatot nem beszéltek egymással, pedig ugye egy osztályba jártak. Lehet, ez a csávó is benne van már a kalapban.
Lehet, A. már bárkivel elmenne, csak hogy nőnek érezze magát, vagy nem tudom. De ezekszerint a két meglévő pasija mellé még be akar újítani legalább egyet...
Hát ja, ez elég gáz.
És végre itt a kicsit konszolidáltabb nyár, nem is bánom, bár attól félek, megint jön majd a 38 fok *-* :O
És nemsokára hozom a sztorim új részét.
További jó nyarat mindenkinek, hűsöljetek valami klassz helyen, egy cool koktéllal, ha tehetitek.

MOCSOK /FRERARD/ pt. IV.

És igen, még mindig betegen :P Hétvégén sem lett jobb és még mindig tart. Elegem van a náthából. Meg, hogy ez az kórság ráment a gyomromra és hiába nyávogtam egy pohár borért, mikor pasim megszánt és vett nekem, már egyáltalán nem esett jól és rosszul is voltam tőle. Másnap meg úgy éreztem magam, mint aki előző éjjel folyamatosan vedelt. Pf...egy pohár bortól...szánalmas vagyok.
Ja, leesett a szekrényajtó a nagyszobában, eltört az egyik alkatrésze (majdnem a fejemre esett), szóval azt pótolni kell. Erre a hétre is annyi az elintéznivalóm, csak győzzem.
De itt a negyedik rész! Piroskarikás, angst, fluff stb.
IV. The moment we come alive +18


So reach to the sky
The life we have has come
This night of our lives
We've only just begun
Together we are
Bright as the stars
We're a light that will never die
This is the moment we come alive
Lélekerő. Ebből szinte végtelen mennyiségre lett volna szüksége Gerardnak, abban a percben, ahogy realizálódtak benne a tények. Elolvasta a rövidke kis írást, többször is egymás után. A szíve zakatolt, a szemeit elöntötték a könnyek. Ez a néhány sor bizonyította, hogy Mikey, a kisöccse is ugyanúgy szenved attól, hogy elszakították egymástól őket. Ő is megoldást keres és folyton akadályokba ütközik. De gondol rá és érzi a hiányát. Ahogy Gerardot emésztette ugyanez a maró érzés. Uralkodnia kellett magán, nyelte a könnyeit és igyekezett nem hangosan zokogni, nehogy az apja felébredjen. Neki nem szabad tudnia arról, hogy rátalált az elfelejtett levélre. A fiú gyorsan a zsebébe gyűrte a papírt, amit aztán később a matraca alá rejtett. Éjjel pedig, előkereste és szemei csak függtek a betűkön, az agya megállás nélkül gondolkodott, miként léphetne kapcsolatba a testvérével. Sajnos a Utah-beli rokonok címét csak az apja tudta, Gerard megírta a levelet, amit aztán a férfi rakott bele egy borítékba, és címzett meg. Ha legalább a telefonszámukat tudja, bár náluk a házban nem volt már telefonkészülék, de egy utcai fülkéből telefonálhatott volna. Viszont sajnos ez az információ sem állt rendelkezésére, Gerard úgy vélte, az apja és a Mikey-t nevelő rokonok kölcsönösen elválasztották őket a másiktól és minden szálat elvágtak közöttük. Nem értette, ez mire jó és amint másnap apja elment a hajnali misére, rögtön nekiállt további levelek keresésének. Remélte, hogy szerencsés lesz és akad még, teljes szívéből vágyott rá, hogy levelet találjon a testvérétől, de egyáltalán nem volt egyszerű a kutatás, a szeméthegyek eltorlaszolták az utat, az évek óta csak torlódó holmik sokszor megállt parancsoltak neki. Gerard azt érezte, hogy tűt keres a szénakazalban, ha talált egy dobozt, rögtön felcsillant a remény, ami szertefoszlott, ahogy kinyitotta és nem az volt benne, ami után kutatott. Az időkorlátok is behatárolták, tudta apja előbb-utóbb hazaér és nem foghat gyanút. Nem volt könnyű az egész, mert értetlenül állt apja tette előtt. Nem jött rá, miért nem kapott kézhez soha egyetlen levelet sem, holott az apja jól tudta, milyen sokat jelentene neki egy-egy üzenet Mikey-tól. Ahogy a mindenféle dolgok között fürkészett, az jutott eszébe, Mikey biztos csalódott és azt hiszi, ő már nem akar vele beszélni, pedig Gerard mást sem akart. Csak nem tudta, hogyan jusson el odáig.
Napok teltek el eredménytelen vizsgálódásokkal, Gerard szinte minden idejét ezzel töltötte. A reggelek új bizakodást hoztak, amit aztán az esték kiábrándulása mosott el. Belefáradt a kudarcokba, nappal kutakodott, éjjel pedig álmatlanul forgolódott és azon gondolkodott, hol lehetnek még levelek, ha egyáltalán vannak, ha az apja nem égette el valamennyit. Lehet, hogy már késő és csak ő ragaszkodott annyira ehhez az elmélethez.
*****
Ült a kies sportpályánál, a szokott helyen és Frankre várt. Az este tömör súlyként a környékre szakadt, csend volt mindenütt. Nézte a talajt a lába alatt és bár nem volt túl jókedve, de a tudat, hogy láthatja a fiút, türelmetlenné és vágyakozóvá tette, ez pedig kis időre feledtette vele a keresés sikertelenségét. Frank viszont késett, a sötét egyre nagyobb lett, a fiú pedig nem érkezett meg. Gerard várakozott egy ideig, aztán úgy gondolta, talán közbe jött neki valami, vagy az édesanyja megneszelte, hogy találkoznak. Nyugtalanul érezte magát, nem akarta bajba sodorni Franket. A fiú mindig állhatatosan biztosította a barátságáról, ami viszont Gerard szerint kiszúrás volt Frankre nézve.
Lassan sétált lefelé az egyforma székek mentén, mikor Frank megjelent.
- Gerard! - kiáltotta és furcsán rekedtes, letört volt a hangja. Gerard hátrafordult és látta, ahogy Frank igyekszik felé. Látszott rajta, hogy rohant, a homloka izzadt volt, az arca kipirult és kapkodta a levegőt.
- Ne haragudj. - mentegetőzött, ahogy odaért.
- Semmi baj. - mondta erre elnézően Gerard.
Frank leült az egyik székre.
- Anya egész este otthon volt, most sikerült csak eljönnöm, azt mondtam, hogy könyvtárba kell mennem. Sajnálom, hogy várnod kellett. - mesélte még mindig zihálva.
- Szívesen vártam. - vont vállat Gerard és Frank mellé ült.
Frank ránézett és elmosolyodott, mire Gerard is, és rögtön tűzforró lett a szíve. Szemei elidőztek Frank ajkán, majd feljebb vándoroltak és a mosolya a semmibe tűnt el, sőt döbbenet uralkodott el arcvonásaiban. A fiú egyik szeme alatt, jól látható feketés ütésnyom volt látható.
Frank észlelte, mit néz annyira Gerard és a szégyen jelei mutatkoztak rajta. Elfordította a fejét és inkább a sportpályát figyelte. Az eddig piros arca sápadttá változott és szaporán pislogott, hogy visszaszorítsa a könnyeit.
- Istenem, mi történt veled? - szörnyülködött Gerard.
- Csak ami eddig is. Roy és a barátai tették. Elkaptak, körbevettek és hát ez lett az eredménye. De ne aggódj, nem fáj annyira, mint ahogy kinéz. Anya is észrevette, azt mondtam, hogy neki mentem egy ajtónak. Erre kijelentette, hogy milyen szerencsétlen vagyok. De nem, Gerard. Nem szerencsétlen vagyok, hanem egy vesztes. - Frank hangja elcsuklott és lehajtotta a fejét.
- Ne mondd ezt! - vágott a szavába Gerard.
- Pedig így igaz. - ingatta a fejét Frank.
- Megfogadtad, egyszer visszavágsz. Én hiszek neked és tudom, hogy így lesz. - jelentette ki Gerard és elhűlve bámulta a nagy méretű fekete foltot a fiú szeme alatt. Gyötrelmet és megaláztatást hirdetett. Gerard torka összeszorult. Hirtelen mozdulattal odanyúlt Frank arcához és végigsimított rajta. Cselekedete meglepte Franket.
- Hideg a kezed. - sóhajtotta, ahogy Gerard ujjai átfutottak az arcán, egészen a mélysötét zúzódásig.
Gerard bólintott, szempillái megrezdültek és érezte a vért az arcába áramlani, ahogy érintése siklott Frank bőrén.
- Tudom...mindig fázom.- dadogott és el akarta rántani a kezét Frank arcától, de a fiú az ujjai után kapott és megfogta. Az ő tenyere meleg volt. Gerard szóhoz sem jutott, csak nézett maga elé, ahogy Frank odaadással húzza az ölébe a kezét. A pulzusa másodpercek alatt felgyorsult és mindenét átjárta a keserédes vágyódás Frank közelsége iránt.
- Sajnálom, hogy ezt tették.- mondta alig hallhatóan, de Frank megrázta a fejét. Fölényességet akart mutatni, de a sírás fojtogatta.
- Hagyjuk! Inkább mesélj, te hogy vagy.
Gerard nem szívesen szólalt meg.
- Ráakadtam egy levélre, amit az öcsém küldött. A levélben az állt, hogy évek óta ír nekem és aggódik. Én ezidáig egyet sem kaptam meg és az én soraim sem értek el hozzá. Napok óta kutatok, hátha találok még másik levelet, de semmi eredmény. - és szomorúan elhallgatott.
Frank érdeklődve hallgatta.
- És édesapád mit mond erre?
Gerard megrázta a fejét.
- Nem mondtam el apának, hogy levelet találtam Mikey-tól. Biztos vagyok benne, hogy dühös lenne, folyton kitér a téma elől. Úgy érzem, minden és mindenki összeesküdött ellenünk. Pedig én csak beszélni szeretnék a testvéremmel.
Frank bátorítóan megszorította a kezét.
- És mi lenne, ha segítenék valahogy?
Buzdító mosolya és készségessége elgyengítette Gerardot. Szerencsésnek tartotta magát, hogy a fiú ott van neki. Mintha egy fáklya lenne abban a sötét alagútban, ahol bolyong.
- Köszönöm. - hálálkodott, mire Frank magához húzta. Gerard szemei lecsukódtak, ahogy megérezte Frank mellkasát az arcánál.
- Minden rendben lesz. Tudom. - Frank hangja olyan idegen volt most számára. Volt benne egy eddig nem hallott tónus, amitől Gerard hátán végigszaladt a hideg.
- Tudod? - kérdezett vissza és Frank aprót bólintott, mintha tényleg mindent előre sejtene. Ez Gerard számára megnyugtató volt, még akkor is, ha ő maga nem volt ebben olyan sziklaszilárd.
A fiúnak ugyanolyan hevesen vert a szíve, mint neki, a levegővételei, hasonlóan az övéhez, idegesek és gyorsak voltak. Frank hozzá hajolt és az ajkai megérintették Gerard ajkát.
Gerard szédült, lecsukott szemei mögött minták és árnyak váltakoztak és mintha magas láza lenne, égetett a teste, a gondolatok össze-vissza száguldottak a fejében. Érezte Frank illatát, a bőre melegét, ajkát és nyelvét és ettől a gyomra kicsire zsugorodott. Félénken viszonozta az ölelést, kezei végigszántottak Frank kabátján, megállapodva a hátánál. Olyan jó volt, valakit így a karjai között tartani! Lélegzetelállítóan izgalmas, olyan, amit sosem remélt volna. Nem emlékezett a részletekre, ahogy elmélyültek a csókban, úgy halványodtak el a körülmények és a tettek. Csak a sóhajai lettek hangosabbak és a szíve dobbant mind sebesebben. Amikor ismét kinyitotta a szemeit, már a földön feküdtek, a székek lábánál, a háta alatt jéghideg volt a talaj. Frank felé hajolt. Gyönyörű szép volt. A homlokán verejték gyöngyözött. Csillogtak a szemei és mosolygott. Szokatlan, fura mosollyal. Kezeivel ügyetlenül Gerard ruhája alá nyúlt. Sóvárgás volt minden gyakorlatlan mozdulatában. Gerard csak az ujjait érezte, ahogy a bőrével találkozik, csókja a szájáról a nyakára került.
- Te vagy az egyetlen dolog, ami miatt érdemes ebben a városban maradni. - suttogta remegő hangon Frank.
Gerard egy pillanatra lecsukta a szemét.
Léptekre riadt fel álmából, az ajtó nyikordult és apja ült le mellé. A fiú szemei tágra nyíltak.
- Apa...
De a férfi közbevágott.
- Hallgass el, egy szót sem, mert anyád, vagy az öcséd felébrednek! Ugye nem akarsz zűrt? Jó fia leszel ma is az apádnak?
Gerard kábán bólintott. Mire apja kajánul vigyorogva feküdt be mellé.
- A mi titkunk marad. Mint mindig...
És ujjai megindultak a takaró felé.
- Te vagy az egyetlen dolog, amiért érdemes életben maradni. - helyesbített Gerard és dermedten tapasztalta, hogy milyen izgalomban van ő is. Ilyen nem fordult elő vele, eddig minden érzésére a kényszer nyomta rá a bélyegét. Aztán a bűntudat. Még sosem reagált így a teste. Mindennél jobban szerette volna, ha Frank megérinti és csókolja hosszú, végtelen perceken át.
Apja elfordította a kulcsot a zárban. Gerard megkövülten állt vele szemben. Kint felhőtlen délután volt. Tavasz illata szállt a levegőben, virágok nyíltak mindenütt. Az ablakra pillantott és látta Mikey-t az udvaron játszani. Arra gondolt, bárcsak ő is ott lehetne.
- Anya mindjárt hazajön. - lehelte kétségbeesetten.
- Nem fog. Jó sokáig eltart az a bevásárlás. - mondott ellent az apja és félelmetes, bűnös lángok csaptak fel a szemeiben. A mosolya visszataszító volt.
- És Mikey? Nem hagyhatjuk kint magában. - Gerard lelkét hatalmas erővel feszítette a sírás és a menekülés mindent felülíró ösztöne. Mérlegelte, mennyi ideje lenne, ha félrelökné az apját és valahogy kinyitná az ajtót. Vajon meddig juthatna? És mi történne utána ? A tekintete elhomályosult, a félelem minden porcikáját elöntötte.
- Ne aggódj az öcséd miatt, játszik. És te is játszani fogsz, Gerard. Velem.
És újra az a mosoly, az az undorító arckifejezés ragyogott Gerardra.
- Csendességben valék, de szétszaggata engem; nyakszirten ragadott és szétzúzott engem, céltáblává tűzött ki magának. - mondta ki szinte hallhatatlanul Gerard, ahogy apja ellépett az ajtótól és egyenesen felé tartott.
Gerard Frank álmélkodó tekintetét látta. Aztán újra érezte a száját az övére nyomódni. Gerincén az izgatottság, egyszerre fagyosan és égetően szaladt át. És csak ölelte a fiút szorosan. A csípőjük egymáshoz ért és megmoccant, amitől mindketten felsóhajtottak.
Gerard ült az ágy szélén és nézte a félig elhúzott függönyt az ablakon. Még mindig a tegnapi öltöny volt rajta amit, a szentmisére vett fel. A haja csapzottan hullott az arcába, a szemei vöröslöttek a sírástól. Romba dőlt az egész élete, anyját pont három éve temették, az öccse is nagyjából ilyenkor került el Utah-ba. Szomorú évforduló volt ez, fájt neki számontartani. Egyedül érezte magát. Annyira nagyon-nagyon egyedül.
- Meddig akarsz még így itt ülni? Meddig gyászolod az anyádat? - förmedt rá az apja, aki egy italosüveggel a kezében nyitott be a szobába.
Gerard arcán könnycsepp gördült végig.
- Amíg csak élek. - felelte dacosan.
Apja részegen felnevetett.
- Megvetést kellene érezned iránta. Gyáván kilépett az életből, itt hagyott. Egy jó anya nem tesz ilyet!
- Anya volt a világ legjobb teremtése! - vágott a szavába Gerard, majd zokogni kezdett. Apja utálkozva bámulta a jelenetet egy darabig, majd lerakta maga mellé a sörösüveget és erősen megragadva Gerard karját, húzta magához közel.
- Úgy bömbölsz, mint egy ribanc. Nevetséges vagy és ostoba. - közölte érzelemmentesen, aztán hirtelen felkapta az asztalon heverő, Gerard édesanyját ábrázoló képet, és földhöz vágta. Az üveg tiltakozva csörömpölt, ahogy padlót ért, Gerard ajkára néma kiáltás fagyott.
- Ez a véleményem az imádott anyádról. - vetette még oda gúnyosan a férfi, aztán nagyokat kortyolt az alkoholból. Szemlátomást elégedett volt.
Gerard a széttört fotóhoz ugrott és gyorsan felvette a padlóról. 
- Anya...- könnyein keresztül nézte édesanyja arcát a képről. Bár ölelhette volna még egyszer. A fájdalom éles késként hasogatta mindenét. Apja erőszakosan kivette kezéből a képet és az ágyra hajította.
- Felejtsd el anyádat, mert soha nem kapod vissza. Inkább foglalkozz velem, én igazán megérdemlem. Nem tudnál egy kicsit más lenni? Jobb? Olyan, amilyenről mindig is álmodtam?
Az eddig haragot tükröző arc megenyhült, ahogy ujjai átsimítottak a fiú haján. Gerard reszketett a félelemtől és a viszolygástól.
- Gyere.- mondta az apja és elindult a szoba irányába. Már nem hallotta, a szavakat, amik a fiú száját hagyták el.
- Adott engem az Isten az álnoknak, és a gonoszok kezébe ejte engemet.
Gerard azt szerette volna, hogy a feje üres legyen, hogy távol kerüljön a bántó emlékektől. Nem is értette, a Frankkel töltött percek miért idéztek fel benne ilyen rossz eseményeket.
- Érints meg! - kérte sóvárogva Frank. Aztán a cipzár semmihez sem hasonlító hangja süvített végig a néptelen sportcsarnokon. Csendes volt, de Gerard fülébe bántóan csengett. A szemei felpattantak és könnyekkel teltek meg, ahogy Frank finoman húzta lejjebb magáról a nadrágot. 
- Kívánlak. - mondta Gerardnak. Remegett a keze és izzadt a tenyere, ahogy simogatta és ölelte. Arcán tagadhatatlan boldogsággal. Gerard pedig örömet akart neki okozni.
- Soha többet nem mondhatsz nekem ellent! - ordította az arcába az apja, miközben még mindig leszorította az ágyra. Ujjai, mint durva abroncsok, fogták közre menthetetlenül Gerard karjait. Gerard levegőért kapkodva és elveszve nézett bele apja szemeibe. Hideg izzadtság borította be mindenét, a vér lustán szivárgott az orrából, fémes íze betöltötte a száját.
- Azt teszed, amit mondok. Mert tisztelettel tartozol felém! Világos?! - lihegte a fülébe az apja. Gerard ruhái több helyen elszakadtak, a lábai között nedvesség festette vörösre a lepedőt. Soha életében nem érzett még ekkora fájdalmat, mint pár perccel ezelőtt. Mintha kettétépték, megsemmisítették volna. De nem tudott zokogni, a nemrég átélt trauma és félelem okozta sokk miatt.
- Ezek után már örökre az enyém leszel, ezt jegyezd meg!- a férfi végre elengedte és az ágyról felkelve, a konyhába ment italért. Az ajtó hangosan csapódott mögötte, ujjai nyomán haragosvörös foltok maradtak Gerard felkarjain. Az apja azon az éjjelen túlment minden határon.
Csak pár mozdulat volt. Néhány tapasztalás. A külvilág távolodása. Gyorsan szárnyaló percek. Csókok és ölelések. Meleg, puha bőr, Frank testének kanyarulatai, ahogy a ruhái elkerültek az útból. A kemény férfiassága Gerard ujjai alatt. A leírhatatlan lüktetés. A hangosodó sóhajok, majd nyögések, ritmusos mozdulatok. Végül a forró cseppek, ahogy szétáradtak a tenyerében és Frank nyögdécselve bújt hozzá. Reszketések vonultak át rajta és sokáig csak zihált, ahogy szeretettel megsimogatta Gerard arcát. Hála vibrált Frank minden érintésében, ezt Gerard is érezte, amikor a karjaiba zárta és azt szerette volna, ha a fiú tudja, szeretetből tette. Frank törődése, megrepesztette a bánatból, elkeseredettségből épített falakat, de azok még így is túl vastagok és erősek voltak. Gerard az égboltot figyelte, a hold és a csillagok néma tanúkként néztek vissza rá.
- Gyönyörű vagy. - szólalt meg nagy sóhajjal Frank és Gerard érezte, hogy az arca vörössé válik.

- Ez egyáltalán nem igaz. - ellenkezett leverten.
- Bárcsak látnád magad, ahogy én látlak. Gerard, én...szeretlek. - ölelte még szorosabban Frank. Gerard lelkét szaggatta ez a vallomás. Őszinte volt és a szíve legmélyéig hatolt.
- Szeretlek.- jelentette ki Frank újra és Gerard képtelen volt bármit szólni erre. Lefagyott.
Egy kis ideig azt hitte, elfelejtheti, ami történt és történik vele, de nem volt képes rá. Azt érezte, lesz ereje és el tudja majd rejteni az egész szörnyűséget, de a sebek menthetetlenül felszakadtak és minden fájdalmukat magukkal hozva nehezedtek Gerardra. A könnyeknek nem tudott parancsolni, megjelentek és kiapadhatatlan folyamként gyűltek a fiú szemében, aztán leperegtek arcán. Erős akart lenni, de előtört belőle a sírás. Frank döbbenten hajolt az arcához.
- Valami rosszat mondtam?
Gerard nem tudott azonnal felelni. Rázta a zokogás egész testében. Érthetetlen viselkedése felzaklatta Franket.
- Megijesztesz. - motyogta Frank és a lámpák fényében haloványnak tűnt az arca, tompának a szeme lángja.
Hosszú, kínkeserves másodpercek teltek el, mire Gerard megnyugodott annyira, hogy beszélni tudjon. Fogalma sem volt, mit fog szólni Frank, de őt már összepréselte belülről ez a rettenetes titok, amit nem bírt tovább hordozni.
- Az előbb...Nem először csináltam...- nyögte ki a könnyeit törölgetve.
- Igazán? - hökkent meg Frank, mire Gerard fáradtan biccentett.
- Az apám...ő mutatta, hogyan kell...Én...vele voltam először...- vallotta be Gerard. Megkönnyebbült, hogy ezt kimondta. De Frank arckifejezése, a megdöbbent némasága hegyként csúcsosodott felé. Gerard úgy érezte, a szégyen ezer fokon, elevenen égeti el.
*****
A kimondott szónak súlya van. Az felelősség. Ezt jól tudta Gerard is. És azzal is tisztában volt, hogy ha elmondja, már soha semmi nem lesz ugyanaz. Az egészet ahhoz tudta volna hasonlítani, mint amikor magasba tart egy mindennel tele zsákot és az egyszer csak a lezuhan, szétszakad és a dolgok mind kiesnek belőle. A kijelentése annyira durva volt, hogy Frank szóhoz sem jutott. Miután felöltözött, csak ült Gerard mellett a széken és tűnődött a semmibe.
- Annyira szégyellem magam. Egy állat vagyok, amiért arra kértelek, hogy érints meg. Azt csináltam veled, amit az apád.- mondta végül a könnyeivel küszködve.
- Nem, a két dolog teljesen más. A mai nap tökéletes volt. Azért tettem, mert én is erre vágytam. Hogy megérintselek, hogy minél közelebb tudjalak magamhoz. Hidd el! És ne érezd rosszul magad. - szólt közbe gyorsan Gerard, mert nem akarta, hogy Frank kellemetlenül érezze magát. A fiú szemlátomást nem hitt neki, arcán szkeptikus grimasz jelent meg. Voltak kérdései, de nem merte feltenni, ezért Gerard szólalt meg.
- Apa mindig is furcsa ember volt. Magának való, nehéz természetű, önfejű, írányító alkat. Anyát és minket is a zsarnoksága alá vont Mikey-val. Nem játszhattunk a többi gyerekkel az utcából, nem hívhattunk meg senkit sem magunkhoz, csak azt tehettük, amit ő parancsolt. Ha nem így történt, büntetésre számíthattunk. Nem állt távol tőle a brutalitás, gyakran emelt ránk kezet. A ház falain belül félelmet és zavart keltő volt a jelenléte, hiszen egyik percben még ütött minket, a másikban pedig a szentírásból idézett. És ha kiléptünk az utcára, maga volt a megtestesült jóság, aki minden idejét a templomban tölti. Nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött az egész, egyszer csak más lett minden. Máshogy nézett rám és máshogy nyúlt hozzám. Ha anya és Mikey aludni tértek, ő bejött a szobába, azt mondta, egy jó fiúnak kötelessége engedelmesnek lenni. Zsarolt és fenyegetőzött.
- És arra is kényszerített?- tudakolta reszkető hangon Frank, remélve hogy Gerard érti, mit akart kérdezni.
- Akkor még nem, de sok minden mást meg kellett tennem, ami jóval több volt az apa-fia kapcsolatnál. Azt mondta, anyának és az öcsémnek baja esik, ha nem csinálom, amit kér. Kicsi voltam még, tartottam tőle, nem akartam anyát és Mikey-t bajba sodorni. Évek teltek el így. Közben anya súlyosan depressziós, majd később öngyilkos lett. Életem legnagyobb tragédiája volt őt elveszíteni. Mikey találta meg, ő összeomlott és elkerült a háztól. Ketten maradtunk apával, aki még jobban a vallásba merült, ott hagyta a munkahelyét, egyre inkább inni kezdett és gyűjtögetni. Valójában a pokoljárás csak ekkor kezdődött meg igazán. Most már nem volt senki, aki miatt rejtőzködnie kellett, akkor és azt csinált velem, amit csak akart. Tizenöt éves voltam, mikor egy éjjel ténylegesen erőszakot vett rajtam. Anya halála után, az volt a második legrosszabb nap az életemben. Kiíratott az iskolából, amit ugyan gyűlöltem, de így, hogy már nem kellett bejárnom, egyedüllétre kötelezett, mert elvágott minden utat, ami egy normálisabb élethez fűzhetett volna. Amíg téged nem ismertelek, egész álló nap a házban voltam és rettegve vártam, hogy apa megérkezzen. Most, hogy már itt vagy, azt érzem, hogy semmi sem lehet olyan szörnyű, hogy általad erősebbé váltam és mindent kibírok, ha kell...
Gerard elmerengve ült és könnyes szemeivel az este homályába vesző város képét nézte. Üres focipálya, néptelen lelátó, fenyőfák, autóút, házak. És ott mindennek a legvégén, a mélyben, az élete.
- Nem olyan szörnyű? Gerard, ez annál sokkal borzasztóbb! Az apád maga a megtestesült gonosz! Nem tudom, hogy vagy képes ott élni és elviselni ezt. - hadarta megtörten Frank, de Gerard csak vállat vont.
- Nem tudom, mit tehetnék...
Elfogadó volt a hangja. Néhanapján gondolt arra, hogy mindent a háta mögött hagy és újra kezdi, innen távol. De a bátorságot mindig felváltotta a beletörődés. Sokszor úgy érezte, egy olyan csapdában vergődik, ahonnan nem fog tudni kijutni sohasem. Az apja rá gyakorolt nyomása mindennél erősebb volt.
- Nem maradhatsz vele! - csóválta a fejét felháborodva Frank.
- Nincs hova mennem.- mondta erre Gerard.
- Majd megoldjuk. Én segítek. - vágta rá Frank elszántan.
Ekkor a templom harangja elütötte a tíz órát. Gerardban felcsapott a félelem. Az apja valószínűleg hamarosan hazaér, nem akarta, hogy ne találja otthon.
- Haza kell indulnom, de köszönök, mindent. - küldött Frank felé egy hálatelt pillantást és egy fáradt mosolyt.
- Kérlek, vigyázz magadra. - követte szemeivel a lépteit Frank, ahogy a fiú elindult a széksorok mentén a kerítésen lévő résig, ahol aztán kijuthat.
Gerard szemébe könnyeket csalt a törődése.
- Úgy lesz! - bólogatott.
- És ne felejtsd el, hogy szeretlek! - hallotta még Frank kiáltását. Megállt és visszafordult.
- Én is szeretlek. És nagyon! - kiabált vissza.
Már hamarabb ki szerette volna mondani, de így alakult. Lehet, hogy ez volt a legmegfelelőbb alkalom. És Frank megérdemelte mindenből a legjobbat.
Frank egy pillanatra boldognak tűnt a hallottaktól, de utána ismét eluralkodott rajta az aggodalom. Gerard sajnálta, hogy nehéz perceket okozott neki, nem akarta ezt.
- Szeretlek Frank. - mondta még egyszer, csak úgy halkan, szinte magában, aztán láthatatlanná vált az őt körülvevő estében.
*****
A két nő 40-50 év közöttinek tűnt. Az egyik barna hajú szemüveges, szigorú arcú. A másik haja vöröses színű, ő kicsivel barátságosabbnak látszott. Jól szituáltak voltak, pasztell színű ruhákban, mindkettőnél terjedelmes táska. Gerard megrökönyödve szobrozott a kerítésnél, ahol feltűntek és nézelődtek, pusmogtak.
- És az édesapád, hol van ilyenkor? - kérdezte a barna, szemüveges nő és mindenáron igyekezett belátni a fiú háta mögött lévő házba. Persze sikertelenül. Ott csak a sötétség fogadta.
- Talán a templomban, ha éppen nem dolgozik. - válaszolta szemlesütve Gerard.
A másik nő komor, hitetlenkedő ábrázattal bólintott.
- Tehát van munkahelye. És hol?
A fiú riadtan rázta meg a fejét.
- Nem tudom. Mindig máshol.
A két asszony összenézett. Gerard nem tudta megsaccolni, éppen mire gondolhatnak.
- Mindenképpen beszélnünk kell vele, fontos ügyben. Ez itt az elérhetőségem. Add át neki, ha megérkezett. Amint tud, hívjon fel. - nyújtott át neki a barna hajú egy névjegykártyát.
Gerard biccentett.
- Rendben.
- Minél előbb jelentkezzen, mert ami miatt kerestük, nem tűr halasztást. - ismételte meg az előbb mondottakat a vörös hajú nő is és az ő arca sem volt már olyan kedves. Gerard megborzongott.
- Telefonálni fog. - süllyesztette el a zsebébe a névjegykártyát.
A két nő elégedetten helyeselt.
- Akkor a viszontlátásra.
- Viszontlátásra.- búcsúzott Gerard, majd miután nők átmentek az út túloldalára és eltűntek a következő kanyarban, ő is a ház felé indult.
- Kik voltak azok és mit akartak? - mordult rá az apja, aki az ajtó mögül szemlélte a történéseket. Gerard válasz helyett oda adta neki a névjegyet.
A férfi érdektelenül forgatta a kezében a papírt.
- Shelley Gail Thomas, előadó. - olvasta félhangosan.
- Szerinted miről akarnak veled beszélgetni? - kérdezte Gerard.
A férfi összegyűrte a névjegyet és az asztalon lévő újsághalom tetejére hajította.
- Biztos a múltkori két öreg némber árulkodott, akik felőled faggatóztak. Hogy gyűlölöm az ilyeneket! Remélem, befejezik az utánam való nyomozást, mert a végén vér fog folyni. - mondta haragosan.
Gerard tudta, az apja nem beszél a levegőbe, ettől a félelem cikázott át rajta.
- Nem is hívod fel őket? - érdeklődött óvatosan.
- Persze, hogy nem! Nem érdekel mit akarnak! Ha mégegyszer zaklatnak, feljelentem őket. Nekem is vannak jogaim, a rohadt életbe! Hülye kurvák. - legyintett az apja és a konyhába vonult, ahonnan Gerard már hallotta is a sörösdobozok ismerős koccanását.

folytatása következik...

A hét, amikor fejen szúrnám magam egy villával

A betegségem a héten eszkalálódott, döglődtem hát, meg most is azt csinálom. Bár, mintha egy kicsivel jobb lenne a tegnapihoz képest. Eleve öt napig (!!) fájt egyfolytában a fejem, plusz szédülés, nátha, torokfájás, hányinger (amire nem segít rá, hogy valami barom a házban nem ismeri a szemeteszsák fogalmát és csak úgy lazán lábasból önti bele a kaját a kukába, lehet elképzelni mi van itt pár nap múlva...a földszint újabb hátránya, mikor kimegyek majdnem kidobom a taccsot). Szerintem én vagyok az egyetlen ember, aki képes nyáron megfázni ennyire.
Olyan lassú volt ez a hét, hogy azt hittem, sosem ér véget.
Hajnalban, négytől a villámlásokat hallgattam és azt tippelgettem magamban, hányszor ázok szarrá ma.
Ja, voltam a héten orvosnál, mert már régen jártam ott és azt írta a papíromra, hogy érzelmileg labilis vagyok, pedig igyekeztem jó kedvűnek tűnni.
És apámmal is próbáltam jó fej lenni, de nem jött össze. Többször felajánlottam neki, hogy főzök rá, de elutasított (persze a hugom főztjét azt szívesen fogadta), meg ha kell, rendet rakok vagy ilyesmi, de ebből sem kért, a hugi persze jött, látott és győzött, rendet rakott ahogy kell, és gondolom így megint kiestem a kosárból, vagy hogy mondják, bár azt hiszem, benne sem voltam soha igazán :/
R.-t is nyomasztottam, szerintem ki van tőlem, azt mondta, hogy reménytelen vagyok. Hát ja..ez van.
Ráadásul egy álló nap az Old town road c. dal ment a fejemben, holott nem is szeretem ezt a fajta zenét.
Valami jó színű, rövidebb hajat szeretnék (láttam klassz színes hajszínezőket, de nem mertem megvenni) és jobban lenni.
Most hogy jön a hosszú hétvége-amit magányosan töltök, mert pasim végig dolgozik-majd igyekszem tovább gyógyulni.
Jön az új fejezet a sztoriból is, vagyis még átnézem, aztán felrakom.
Igen, ezt szeretném.
Meg egy pohár rosé bort, ha lehet.
Jackass zenéje... nosztalgiaaaaaa!!!!!!!!!!!!!!

MOCSOK /FRERARD/ pt. III.

Péntek reggel a pasim leöntötte kávéval a nadrágomat :/ meg a cipőmet :/ :/ valahogy sikerült kivernie (...)a kezemből a poharat. Hát látni kellett volna mindenkinek, csak úgy repült az a pohár és minden kávés lett. Ez ügyből kifolyólag jöttem rá, hogy van vagy kb. kettő vállalható farmerom, a többi vagy nagy, vagy kicsi rám, vagy hosszú. De mivel az egyik jó nadrág mosásban volt, a másik le lett öntve kávéval, válogathattam a maradék nemtudommennyiből, amik mind bénák és irtó idegölő volt folyton azt húzkodni felfelé az utcán. Amúgy kit érdekel a nadrágom? Na ugye.
Mára meg elkezdett fájni a torkom, meg szar a közérzetem, így most már tudom, miért fáj a fejem két napja. Hát taps-taps, ilyen is csak én lehetek, megfázok nyáron. Amúgy helló június <3 mindennek örülök, leszámítva a hártyásszárnyúakat (ezt direkt megnéztem az állatismeretkönyvben, hogy ne írjak süketségeket). Apám a minap nosztalgiával-értsd röhögve-említette, hogy kikereshetném a könyvben azt, amelyik tavaly megkergetett XD
Most pedig evezzünk ennél is nyomasztóbb vizekre és jöjjön a harmadik rész.

III. The night we met

When the night was full of terrors
And your eyes were filled with tears
When you had not touched me yet
Oh, take me back to the night we met
- Szia. - Gerard a köszönésen kívül nem tudott mondani mást. Annyira nézte Franket, hogy semmi épkézláb mondat nem jutott el a tudatáig. Tetszett neki az a bátortalan, de kedves mosolya, a szemeinek lázas csillanása, barna színe, az abban rejlő nyílt érdeklődés. Egyszerűen nem tudta róla levenni a tekintetét, hatalmas boldogság volt a szívében, hogy végre újra látja. Nem volt nap, hogy ne gondolt volna rá, sőt egyre többet jártak a gondolatai a fiú körül. Volt vele kapcsolatban valami, amit nem tudott megfogalmazni magában, mert még sosem érezte. De nagyon nagyon jó volt számára.
- Azért nem jöttem, mert két hétig szobafogságon voltam. - mondta sajnálkozva Frank.
- Ugye nem miattam? - kérdezte rémülten Gerard, hiszen emlékezetében élt még, mikor Frank édesanyja határozottan megtiltotta a fiúnak, hogy újból találkozzanak.
Frank gyorsan megnyugtatta.
- A tanulmányi eredményeim miatt. Sokat rontottam és anya nagyon dühös lett. Utoljára akkor volt ilyen mérges, mikor felgyújtottam azt a szemeteskukát a kémia teremben. Emiatt igazgatóhoz küldtek. Tudod, amikor legelőször találkoztunk. - mesélte Frank.
Frank még sosem mondta el, miért kellett akkor az igazgató elé mennie, de Gerard pont valami ilyesmire tippelt magában.
- Felgyújtottál egy szemetest? - pislogott és nem tudta elrejteni a mosolygását.
- Olyan szépen égett...- tette még hozzá a fiú és ő is elmosolyodott.
- És már vége a szobafogságodnak? - tudakolta Gerard.
- Igen. Két hétig nem mehettem sehova, anya vitt iskolába és jött is értem tanítás után. De szereztem néhány jobb érdemjegyet és megenyhült. Rávettem, hogy újra mehessek újság előfizetést árulni, így ma egész délután azt csináltam. De maradt még pár címem, van kedved eljönni velem?
Frank invitálása hideg zuhanyként hatott Gerardra. Ő ilyenkor már aligha tette ki a lábát a házból. Mióta az iskolát abba hagyta, csak nagy ritkán mozdult ki, akkor is csak az apjával ment, aki a templomig, legfeljebb a közeli élelmiszerboltig vitte.
Meglepődött, kicsit el is sápadt a hirtelen kéréstől, de mindennél erősebb volt benne a vágy, hogy a fiúval legyen. Apja amúgy sem volt otthon, szokásához híven a templomi dolgaival foglalkozott és bizonyára késő éjszaka lesz, mire haza érkezik. Nem sokat hezitált, gyorsan hátrapillantott a ház irányába, mintha lenne ott valaki, majd bólintott.
- Rendben, menjünk.
Frank elégedetten és vidáman vette a döntését tudomásul, majd elindultak a sötétbe burkolózott környéken.
Gerard el sem hitte, hogy ez történik vele. Ahogy lépkedtek az aszfalton, a házak mellett, egészen átlagosnak érezte magát. Ott volt Frank, aki mesélt erről-arról, ő meg szórakozottan hallgatta. Aztán, mikor a megadott címhez értek, ő megtorpant jóval arrébb és megvárta, míg Frank bekopog és elmondja, miért jött. Nem akarta, hogy kellemetlen legyen a fiúnak, amiért vele mutatkozik. Néhány helybéli már így is észrevette és lenéző, rosszalló pillantásokkal illette. Gerardnak nehéz volt a tudat, hogy úgy tekintenek rá és éreznek irányában, mintha valami bűnös lenne. Egy nem kívánatos személy. Nem is értette, apja hogyan birkózik meg napi szinten ezekkel az egyértelműen negatív, gyűlölködő, vagy éppen jelentőségteljesen ignoráló arckifejezésekkel. Neki még mindig nem ment, elszorult a szíve és fájdalom kelt életre benne, egy-egy ilyen incidensnél.
- Miért nem jöttél oda velem a házakhoz? - kérdezte értetlenül Frank egy idő múlva. Már minden címet bejártak, amit csak kellett. Lassan és ráérősen sétáltak a visszafelé vezető úton. Legalábbis Gerard azt hitte, de aztán Frank az iskolai sportcsarnok irányába kanyarodott. Belehasított, hogy talán nem jó ötlet, hogy haza kellene mennie, de a lábai nem engedelmeskedtek, gondolkodás nélkül követte Franket.
- Jobb volt ez így. Te nem láttad a tekintetét azoknak az embereknek? Nem hallod, mit mondanak rólam nap, mint nap? Nem akarom, hogy bántsanak miattam. - elmélkedett Gerard.
- Miért törődsz azzal, mit gondolnak? Én nem foglalkozom velük. Jó lett volna, ha mellettem vagy. - Frank kicsit csalódottnak tűnt. Gerard pedig a világon ezt akarta legkevésbé, megbántani a fiút, aki törődik vele.
- Ne haragudj. - mondta végül szomorúan.
- Semmi baj, majd legközelebb.- Frank elnézően biccentett.
- Ijesztően furcsa vagyok, tudom. - vélekedett Gerard. Az apja mondta ezt egyszer és azóta is fejében maradt a jelző.
- Nem igaz, csodálatos vagy!- ellenkezett Frank, miközben befordultak a sportpálya teljesen üresen álló, lámpákkal gyéren megvilágított útjára.
- Ne mondj ilyet, kérlek.- pirult el Gerard és nem értette, miért mond neki ilyen kedveseket Frank. Egyáltalán azt sem értette, miért vesztegeti rá az idejét, de a szavaitól végképp összezavarodott. Nem volt bennük semmi logika, megdöbbentően azonnaliak és határozottak voltak.
Frank rutinosan és gyorsan mászott át a két kerítés között hagyott résen, Gerard ment a nyomában és rövidesen ugyanott ültek, ahol a legutóbb. Szürkeség és néma csend honolt mindenhol.
- Jó lett volna, hogy ha ott vagyok melletted? De miért?- kérdezte Gerard, mert nehezen fért a fejébe, a nem régiben Franktól elhangzott kijelentés.
- Mert minél többet vagy mellettem, annál többet tudhatok meg rólad.- vágta rá Frank.
- Már mindent tudsz. - mondta erre Gerard. Persze ez nem fedte a valóságot. A legnagyobb és legsúlyosabb dolgot nem árulta el.
- Csak nagy vonalakban.- helyesbített Frank.
- Hidd el, az éppen elég. - Gerard tudta, a borzalmas zűr-zavar peremén egyensúlyoz naponta, a házuk, mintha a pokol előszobája, a bűnök legnagyobb színtere lenne, hiába olyan vallásos az apja, minden imája a legnagyobb álszentség az egész világon.
- Persze, mindenkinek vannak titkai. Nekem te vagy az egyik titkom, Gerard. - mosolyodott el Frank.
- Ezek nem titkok. - rázta meg a fejét a fiú.
Annál százszor rosszabbak. Ezek katasztrófák, amik kitudja, mit hoznának magukkal, ha napvilágra kerülnének.
Franken látszott, hogy nem tudja mire vélni Gerard mondatait. De érzékelte a távolságtartást és ennek megfelelően témát váltott.
- Én egyszer láttam titokban apát és a szeretőjét. Akkor még anya sem tudta, hogy megcsalja, csak gyanakodott, mert megváltozott apa viselkedése, de kézzelfogható bizonyítékot nem talált. Szóval egy nap beteg lettem, hazaküldtek az iskolából és mivel nem volt nálam a lakáskulcsom, úgy döntöttem, elmegyek apa munkahelyére, hogy elkérjem tőle. Apa szerelőként dolgozik és a műhelye délelőttönként mindig nyitva állt, de aznap a zárva tábla függött az ajtón. Nem tudtam az okát, de a hátsó ajtón bejutottam és láttam, ahogy az irodában szexel azzal az ismeretlen nővel...
Frank elhallgatott és zavartan meredt maga elé. Barna szemei különösen szomorúan csillogtak. Gerard is zavarban volt, nem tudta, mit reagáljon erre.
- Nagyon sajnálom, Frank. - mondta együttérző hangon.
Az apja mindig azt mondta, a szex mocskos. Ezt hangoztatta, közben meg, mikor leszállt az este és minden elcsendesedett, úgy nyúlt hozzá...
Gerardnak összeugrott és felkavarodott a gyomra, nem akart még most is erre gondolni.
- Nem vették észre, hogy ott vagyok. Én meg csak néztem a félig nyitott ajtón át, ahogy az apám az íróasztalra teperi azt a nőt és elkezdi vetkőztetni. Csak csókolták, simogatták egymást és lihegtek. Nekem zúgott a fülem és fájni kezdett a fejem. Gyűlöltem akkor és szégyelltem, hogy ő az apám, hogy becsapja anyát. De közben meg mindennél nagyobb izgalmat is éreztem a látottaktól. Nem tudtam, miért van ez. Te érted? - Frank leverten pillantott Gerardra, talán választ várt a kérdéseire, de Gerard megrázta a fejét, az arca lángot vetett. Nem volt képes ezekről a dolgokról beszélni.
- Most meg már a válópert intézik, a fejem felett üvöltözve, az én jövőmet tervezgetve. De én igazából egyiküknél sem akarok élni. Néha azt gondolom, a legjobb lenne, ha eltűnnék, ha távol lennék tőlük, hogy ne kelljen kettejük között döntenem. - sóhajtotta Frank.
Gerardnak eszébe jutott az öccse, Mikey.
- Én Circleville-be, szeretnék eljutni.
Frank csak meredt rá.
- Még nem hallottam róla.
- Circleville, egy kisváros Utah-ban. - tette hozzá Gerard, mire Frank meglepődött.
- Utah nagyon messze van. Azt hiszem...Szépek a hegyei. - jelentette ki bizonytalanul, kutatva a földrajzórán tanultakban.
- Az öcsém, Mikey ott él, az édesanyám rokonainál. Öt éve nem láttam és nagyon hiányzik. Hiába írtam neki, nem írt vissza. Telefonon sem beszélhettem vele, akárhogy szerettem volna, mert apa nem engedte. - mesélte Gerard.
- Akkor éppen itt az ideje egy látogatásnak. - jegyezte meg Frank, de Gerard félt és eléggé életszerűtlennek tartotta, hogy valaha meg merné ezt tenni. Ismerte apja haragját, és ez mint valami méreg, rettegésként terjedt a vérében, blokkolva a cselekedeteit.
- Még sosem jártam a városon kívül. - árulta el halkan.
- Hát még én sem voltam nagyon sok helyen, de veled, úgy érzem, hogy semmi sem lehetetlen.- Frank tekintete ábrándossá vált. Az előbb még bánatos arcvonásaiban fellelhető volt némi vidámság.
- Valóban?- hitetlenkedett Gerard, majd arra gondolt,hogy milyen ámulatba ejtően helyes. És még szebb, mikor örül. Rajta felejtette a szemét és hektikus képzetek rohanták meg. A szíve a torkán akart kiugrani.
- Még Utah-ba is elutaznék. - Frank elkapta Gerard pillantását, így láthatta a fiú végtelen háláját a szemeiben tükröződni.
- Az jó lenne. - tette még hozzá Gerard és el akarta hinni, amit Frank mondott, még akkor is, ha a lelke mélyén tudta, mennyire nincs rá esély.
*****
Frank megállt az iskola sportolóinak dicsőségfala előtt és undorodva szemlélte a tablón lévő diákok fotóit. Gerard csak állt mellette és szemei szintén a képeket nézték. Az iskola büszkeségei, a sportversenyek győztesei...A kedves mosolyok mögött ő is ismerte a gonoszságukat, látta nem egyszer az agresszív tüzet rajtuk és érezte hevét, mikor megütötték, vagy szavakkal bántották.
- Szemétládák.- motyogta bánatosan Frank.
Gerard eltűnődve bólogatott. Tudta, hogy a fiú ugyanarra gondol, mint ő. A brutális verésekre, a csúfolódásokra, a kirekesztettségre, a megvetettségre.
- Roy Carrollton. - mutatott Frank a középen lévő fotóra. Gerardot kilelte a hideg. Roy volt minden sportoló között a legjobb, erejét, magabiztosságát és felsőbbrendűségét sűrűn mutatta be más tanulókon. Erőszakos cselekedeteinek célpontja gyakran volt Gerard is. Roy és barátai ragasztották rá a "vámpír" elnevezést.
- Azt hiszi, csak mert a tanárok szemet hunynak a dolgai felett és mert erősebb mindenkinél, bármit megcsinálhat. Már nem is számolom, hányszor vert meg és már nem tartom számon, az iskola melyik részén kapott el. De minden egyes alkalom közelebb visz ahhoz, hogy egyszer bosszút álljak. - Frank hangja megremegett a mérhetetlen indulattól, sápadt arca elpirosodott és Gerard jól tudta, hogy milyen érzelmek játszódnak le benne. Magában ő is minden incidens után megfogadta, hogy kiáll magáért, de Roy sosem járt egyedül, a barátai mint az árnyék, mindig a sarkában voltak. És mindig figyeltek. Villámgyorsan lefogták és kicsavarva a karjait, térdre kényszerítették. Harsány nevetést hallott a feje felett. Ütések zuhogtak rá minden irányból, fájdalom nyilallt a gyomrába, a tüdejébe, a nyála összekeveredett a vérével. Csak nézte a szürke padlót hajtincsei közül, érezte a hidegségét és hallotta a léptek tompa dobbanását, amikor a sportolók megunván a leckéztetést, ott hagyták a földön heverve.
- Egy nap, én is vissza fogok ütni, Mr. Carrollton. - Frank felkapott egy földön lévő követ és még mielőtt Gerard bármit is mondhatott volna, az üveggel fedett dicsőségfal felé hajította. A közepes méretű kődarab, mint valami szürke végítélet, zúzta be az üveget. Szilánkok száguldottak mindenfelé és éles csörgés zengte be a néma sportcsarnokot. A fal felett elhelyezett neoncső ciklikusan kialudt és újra bekapcsolt, fényénél Gerard jól látta Frank tettrekészségét és egy másodpercig sem kételkedett a fiú szavainak hitelességében.
Lépteket és kiabálást hallottak nem messze tőlük.
- Hé, ti ott? Hogy jutottatok be? Mit műveltek? - egy idősebb férfi igyekezett feléjük haragosan, ők pedig nem várták meg, míg közel ér hozzájuk, futni kezdtek. Kibújtak a kerítés között tátongó résen és csak szaladtak, amíg már nem hallatszott a férfi ordítása a hátuk mögött. Elhagyták a sportpálya környékét, az aszfaltozott gyalogutat és egy fákkal, bokrokkal borított területre értek.
Frank kimerülten dőlt neki egy lámpaoszlopnak.
- Jól vagy?- kérdezte lihegve Gerardot, aki úgyszintén kapkodott a levegő után. A tüdeje perzselt, a hátát, homlokát izzadtság lepte el.
- Persze. - válaszolta végül, amikor újra rendesen tudott lélegezni. Kicsit szédült, ezért leült a fűbe, Frank rövidesen ugyanígy tett.
- Őrültnek tartasz az előbbiért ? - kérdezte keserűen, verejtékes homlokát ruhája ujjába törölgetve.
Gerard gyorsan megrázta a fejét.
- Nem!
Tökéletesen megértette a gyűlölet ezen legfelsőbb fokát.
Frank megkönnyebbülten felsóhajtott.
- És hiszel nekem, hogy lelkiismeret furdalás nélkül szétverném Roy fejét egy kővel? Néha ábrándozok erről. Az elégtételről. Tudom, ez gonosznak hangzik...
- Te nem vagy gonosz! - vágott a szavába Gerard.
- Pedig gyakran úgy gondolom, a harag egy fenevadat teremtett belőlem. Én sosem akartam ilyen lenni. - vallotta be Frank szomorúan.
- Olykor egyáltalán nincs hatásunk az életünk menetére, mert más emberek, vagy körülmények határozzák meg. Néha nem tehetünk mást, mint beletörődünk, hogy ilyenné váltunk. - vélte Gerard és az apja jutott eszébe, majd az édesanyja. A testvére...hogy milyen lehetett volna, ha apja nem lesz megszállottan vallásos és olyan az életük, ahogy más családoknak. Ha a szörnyű tragédia soha nem történik meg. Annyi apró részleten múlott, hogy most nem élhetett egy teljesen átlagos életet. Annyi minden volt, ami lehúzta a mélybe.
- Ha együtt vagyunk, teljesen olyan mintha Dave bácsikámmal lennék. És ez boldoggá tesz. - áradozott Frank és Gerard észrevette, hogy őt nézi. Úgy érezte, talán Frank az élete mögé lát és sejti, hogy nincs rendben vele valami, hogy elhallgat bizonyos dolgokat. Nem is tudta hirtelen, mi a jobb, titkolni tovább élete súlyos terheit, vagy őszintén elárulni mindent.
- Jó veled. - szólalt meg újra mosolyogva Frank. Gerard meglepődve viszonozta a mosolyt. Ő is nagyon jól érezte magát Frank társaságában.
- Veled is. Csak néha félek, bármikor véget érhet. - vallotta be.
Frank volt az egyetlen a világon, aki az örömet, a biztonságot jelentette számára. És ez aggodalommal töltötte el, üvegszerűen áttetsző és törékeny volt.
- Nem kell félned. Én mindig itt leszek. Veled és melletted.- Frank mosolya még ragyogóbb lett. Ujjai alig észrevehetően simítottak végig Gerard ujjain, aki csodálkozva realizálta ezt. A szívverése rögtön felgyorsult és nem jöttek gondolatok az agyába. Nézte Frank arcát, szemeit, az ajkait. Olyan közel volt hozzá.

- Megcsókolhatlak?- kérdezte halkan Frank és Gerard nem hitt a fülének. A sokkolódáson túl legbelül azt gondolta, hogy életében soha nem fogja hallani senkitől sem ezt a kérdést. Nem reagált, csak bámulta Franket vadul dobogó szívvel. Figyelte, ahogy kezével az arcát érintette, majd a hajába túrt. Gyengédségétől, a finom és óvatos érintéseitől végigfutott rajta a hideg.
- Megcsókollak, rendben?- Frank újra feltette a kérdést, amire Gerard ismét nem válaszolt, csak hagyta hogy megtegye. Észérvek dörömböltek a fejében, hogy tiltott dolgokat művel. Hogy Frank egy fiú. Aki most meg fogja csókolni. Ez rémisztően hangzott, ahogy magában elismételte, de szemei ösztönből lecsukódtak, amikor Frank ajka az ő ajkára tapadt. Felfoghatatlan és rendkívüli volt számára, mintha nem is vele történne. Érezte Frank karjait félszegen köré fonódni, a fiú mellkasa az övéhez nyomódott, a testéből áradó forróság őt is teljesen áthevítette. Mintha a pillanat, az idő kikristályosodva, örökre megállt volna. A távoli autóút forgalmának hangja tisztán hallható volt. Tücskök ciripeltek a zöld fű között, az utcai lámpák erős fénnyel világítottak, a fák lombjait meg-megmozdította az esti szél, az ég felhős és fekete volt.
- Frank...- suttogott köszönet teljesen, amikor elvált az ajkuk. Izzott a vére, lüktetett a szíve és mindenét átjárta a borzongás. Nem tudta, mit mondjon, csak ki akarta ejteni a fiú nevét.
Frank még mindig a karjaiban tartotta. Tenyerét lassan futtatta végig Gerard hosszú, fekete haján. Nézte, kifürkészhetetlen érzelmekkel az arcán, mintha minden kis részletet az örökkévalóságig meg akarna jegyezni. Gerard olyan gyönyörűnek látta. És örült, hogy Frankkel együtt elbújhatott a boldogság folyosójának félreeső kis szegletében.
*****
Nem is figyelte, hogyan, milyen úton ért haza, miután elbúcsúztak egymástól Frankkel. Csak ment, zöld lombok és sárga csillagok követték útját. Szokatlanul könnyedek voltak a léptei, szárnyalt a szíve, az ajkán égett Frank ajkának lenyomata. A csókja, ami hatalmasabb volt minden fájdalomnál, szomorúságnál, minden rossz emléknél, ami felemelte a lelkét és Frank lelkéhez szorította olyan erősen, hogy akkor minden megszűnt Gerard számára. Ahogy az úton ment, azt kívánta, bárcsak sokkal tovább tartott volna a pillanat. Vele még nem történt semmi ilyesmi. Senki sem csókolta még meg, számára ismeretlen volt az érzékiség. Semmit sem tudott a szexről. Nem tudott semmit, de egyúttal nagyon is jól tudott mindent. A tapasztaltakat majdnem minden éjjel eszébe juttatják apja egyértelmű érintései. Furcsa, álomszerű hangulatára árnyékot vetettek a durva emlékfoszlányok.
Tiszta vagyok, fogyatkozás nélkül: mocsoktalan vagyok, bűn nincsen bennem...Idézte fel magában a nem is olyan régen olvasott bibliai idézetet, majd nagy sóhaj keretében nyitott be a ház kapuján, hogy tétován végig botladozzon a szeméttel telepakolt udvaron és bejusson a házba. A piszoktól ragadós kilincs nyikorogva engedelmeskedett, ahogy lenyomta és a küszöbön átlépve, elnyelte ismét a lidérces, fullasztó sötétség. Remélte, hogy apja még nincs otthon, de fogalma sem volt, mennyi az idő. Kisebb zajt csapva, keresztül esett egy üres italos üvegen. Beütötte a csuklóját, a bőr felhorzsolódott, vér jelent meg a seb szélén. Eltompultan bámulta a vércsepp útját a padlóra. A hangokra apja is előjött a szobájából, a kezében lámpa világított, a ruhája piszkos volt, gyűrött ábrázatán látszott, hogy aludt, de az is tisztán tükröződött, hogy alkoholt is fogyasztott. Mostanában egyre többet, bár mióta anyja meghalt és Mikey is elkerült tőlük, az ivás szinte napi programként szerepelt az életükben. Apja igyekezett elvállalni minden alkalmi munkát, aminek az árából tudott italt vásárolni. Kedvtelésből ivott, ha a templomból hazaért, már néhány kocsmát megjárt és rendszerint volt is nála valami olcsó ital, amit még aznap el is fogyasztott. Sokszor Gerardnak is innia kellett vele. Mindig, mikor apja a szobájába kérette.
A férfi értetlenül állt, nem messze a földön lévő fiától.
- Csak elestem egy üvegben. - magyarázta halkan a fiú.
- Hol voltál? - rivallt rá az apja, de úgy hogy Gerard szíve bele sajdult.
- A szobámban.- válaszolta habozva.
Apja valószínűleg úgy ért haza, hogy nem észlelte a távollétét. A felismeréstől megkönnyebbülést érzett, nem is tudta, milyen büntetést szánt volna neki az apja, ha csavargáson kapja. Bántotta a hazugság, de nem volt más választása.
- Akkor meg mit járkálsz itt a sötétben? Használd azt az átkozott lámpát! Nem vagy te kísértet! A frászt hoztad rám! - morgott a férfi és szenvtelen arccal figyelte, ahogy Gerard feltápászkodik a földről. Majd rögtön közel lépett hozzá, erős alkoholszag áradt belőle, Gerard gyomra kavarogni kezdett. Mintha az apja egy szavát sem hitte volna, úgy vizsgálgatta, mintha hallotta volna rettegő szívdobbanását.
- Hozz egy sört nekem. Ott hagytam a konyhában. - rendelkezett akadozó nyelvvel.
Gerard feszülten bólintott és a koromsötétbe burkolt konyha irányába indult. A konyhapulton egy már felbontott tömény alkoholos üveget és pár doboz sört talált, felkapott egyet és elvitte az apjának. A férfi elégedetten mustrálgatta az italt.
- Jó fiú.- vigyorgott részegen Gerardra, majd kinyitotta és meghúzta az sört.
Bántó hallgatás telepedett egy kis időre kettejük közé.
- Mikor írjuk meg a levelet, Mikey-nak? - kérdezte végül félve Gerard.
- Mi van?- apja tekintete alkoholködbe veszett. Először fel sem fogta a fiú kérdését.
- Azt mondtad, talán írunk még egy levelet Mikey-nak. - válaszolta Gerard.
Apja vállvonogatva hümmögött. Szemlátomást nem érdekelte a dolog.
- Jó, majd holnap. Nem tudom még. Meg nem is értem, miért akarod mindenáron kéretlen levelekkel zaklatni Mikey-t. Ha akart volna, válaszolt volna. Szerintem az hogy nem ír, az a válasz. Nem akar velünk kapcsolatot.- legyintett felháborodottan.
Gerard érezte, hogy elsápad.
- Apa, kérlek...- suttogta és könnyek kezdtek gyülekezni a szemeiben. De apja hallani sem akart többet a témáról.
- Fejezd be a szánalmat keltő esdeklést. És engem is felejts el, meg akarom inni a sörömet, lehetőleg nyugodtan. Vonulj félre, és olvasd a bibliát, vagy feküdj le, holnap megyünk a hajnali misére, korán kell kelned. - ezzel a férfi instabil mozdulatokkal ballagott a szobájába. Gerard csüggedten hagyta a könnyet leperegni az arcán. De legalább apja békén hagyta és ettől szerencsésnek érezte magát. Bement a szobájába, világosságot csinált a petróleumlámpával, majd leült a matraca szélére és ölébe húzta a bibliát. A betűk zavaróan táncoltak a lámpa kevés fényénél. Némi olvasás után, Gerard inkább összecsukta a könyvet és magában imádkozott. Az anyja lelki üdvéért. És mint mindig kérte az Istent, hogy vigyázzon Mikey-ra, óvja meg minden rossztól. Aztán Franket is imáiba foglalta. És ahogy felidéződött benne az este történt csók, szokatlan arckifejezés költözött az arcára.
*****
Frank állt az élénkzöld fű között, zsebre dugott kézzel, haját összeborzolta a szél, az arcán üdvözlő, önfeledt mosoly. Gerard is elmosolyodott és meggyorsította a lépteit, hogy mihamarabb oda érjen. A szíve őrülten vert, a zavar jelei kezdtek rajta mutatkozni.
- Szia, Frank. - torpant meg előtte és elsodródott a fiú mosolyában, mint egy tengerben, ami kimondhatatlan érzésekkel vitte el a világ komor valóságából.
- Szia, Gerard. - viszonozta a köszönést Frank.
- Jó újra látni téged.- jegyezte meg Gerard fülig elpirulva.
- Mióta megcsókoltalak, majd minden éjszaka rólad álmodok. Hol itt vagyunk a réten, ebben a zöld rengetegben, hol a sportpályán, hol a templomban...- mesélte Frank.
- A templomban? - csodálkozott el Gerard.
Frank helyeselt.
- Igen, csak ülünk egymás mellett a padban és a napfény megcsillan a templom ablakának színes üvegein. A színek özöne gyönyörű, átjárja a hajadat és végigfut az arcodon. És olyan gondtalannak tűnsz.- mesélte Frank áradozva.
Gerard tudta, hogy ezer méterről látszik rajta, a súly amit cipel.
- Ha melletted vagyok, gondtalannak is érzem magam. - vallotta be. Amikor Frank megcsókolta és érezte ölelését magán, minden teher eltűnt. Ha csak kis időre is, de a fiú boldoggá tette. Hajtotta a vágy, hogy ezt bebizonyíthassa Franknek, de nem tudott mit mondani. Tekintete többször elsiklott a másik fekete tincsein, szemeinek szédítő barnaságán, ajkainak szabályosságán. A szavak ráfagytak a torkára.
- Azt hiszem, nem volt igaz, amit mondtam, hogy szeretném, ha barátok lennénk. Én annál többre vágyom. - szólalt meg váratlanul Frank szégyellősen. A hangja lágy volt és szeretetteljes, érződött rajta a félelem és kétségek. A tapasztalatlanság.
Gerardban pedig hívatlanul felszínre tört egy iskolai konfliktus.
A számára mindig is megalázó testnevelés óra végeztével igyekezett megvárni, míg a sportolók elvonulnak, de ezúttal még bent voltak, mikor benyitott az öltözőbe. Szemeit lesütve ment a szekrényéhez és kapkodta össze a ruháit. Szinte vágni lehetett a feszültséget a levegőben, érezte, hogy ki fog robbanni, hogy nem tudja megúszni. Óvatosan pillantott oldalra.
- Mit lesel, te buzi? - Roy és két barátja nevettek gúnyosan az arcába.
- Semmit. - rázta meg a fejét Gerard és arrébb akart lépni, de a sportolók elé toppantak. A tornaöltöző lemezszekrényei cinkosan zörrentek össze mögöttük.
- Nézelődsz itt és erre csorgatod a nyálad, te nyomorék? - kérdezte Roy és ruhájánál fogva közel rántotta magához a fiút. Gerard homloka belecsapódott Roy nyirkosan izzadt mellkasának. A sportoló szemei ördögien rávillantak. Nem volt felöltözve, mindösszesen egy törölköző takarta a legintimebb testrészét.
- Kis köcsög!- kiabálták be hátulról a barátok.
- Na, és tetszik amit látsz? Most majd erre fogsz élvezkedni? Nézz meg rendesen, hogy minden a fejedbe vésődjön!- Roy szorítása egyre fájdalmasabb lett, mintha az ujjai Gerard a bőrébe akartak volna jeleket hagyni.
Két barátja idétlenül vihogott.
- Valld már be, hogy homokos vagy!
Gerard nem mondott semmit, némán tűrte a fájdalmat, ami úgy érezte, lassan beszivárog az ereibe és fertőzötté teszi a vérét a gyűlölettel. Magában számolta a másodperceket, a szívveréseit, a lélegzeteit. Reszketések futottak végig a testén.
Roy felhúzta a szemöldökét. - És ugye az vagy tényleg? Be sem kell ismerned, elég rád nézni. Engem is szívesen elkapnál egy körre, mi?
Hangos biztatások, majd egy jól irányzott, erős ütés és Gerard a lemezszekrénynek csapódott. Kis ideig nem látott semmit és zúgott a feje a fájdalomtól. Szédülve ült le a földre és nyitogatta a szemeit, de először csak színes körök ugráltak előtte. A levegő a tüdejében akadt.
- Előbb leszel halott, mint hogy engem megfarkalj! - Roy teljes megelégedettséggel vonult el barátaival a zuhanyzó felé és rövidesen Gerard csak a víz zubogását hallotta, meg a harsány nevetéseket.
Ahogy ezek a képsorok újra végigjátszódtak a fejében, eléggé zavarodottan érezte magát. Még sosem volt kapcsolata lánnyal, az anyja túl korán meghalt, hogy beszélhessen az ilyesmikről, az apja pedig egyértelműen megtiltotta még az érzelmekről való kérdezősködést is. Gerard csak magában találgatta, mihez kezd egymással egy fiú és egy lány. De néha-és ezért meglehetősen szégyellte magát-azon is elgondolkodott, lehet e mélyebb érzelem, két fiú között. Ahányszor végigpillantott Franken, mindig elkapta a heves szívdobogás, az a furcsa szédülés és annyira szépnek találta a fiút. És amikor a legutóbbi találkozásuk alkalmával Frank megcsókolta, Gerard nagyon megdöbbent. Ő sosem mert volna kezdeményezni és megcsókolni Franket. De vitathatatlanul voltak érzései iránta. Csak ő sem tudta összefoglalni, hogy mik azok. Viharosak voltak és szédítőek, forróak és az egekig emelőek, még sosem érzett ilyet senki iránt. Lehetőséges sem volt erre, mert mindig egyedül, magányra ítélve élte a napjait.
- Szerelemre?- kérdezte nagy sokára Gerard, amint úrrá lett a meglepetésen, amit Frank szavai okoztak neki.
- Akár. Én nem tudom, még soha sem volt senkim. A lányok valahogy mind megközelíthetetlenek számomra. És hogy egy fiúval...a szüleim meg is ölnének. Aztán meg a szégyenbe halnának bele. - dadogta Frank bizonytalanul.
Való igaz, ebben konzervatív közösségben megoldhatatlan lett volna egy ilyen kapcsolat. Még akkor is, ha Gerard érzett volna magában elég bizonyságot, vagy erőt. De túl idegennek gondolta az egészet. Nem volt neki közömbös Frank, és az a csók nagyon jó volt, vágyott a törődésre, de képtelenségnek hitte, hogy egy ilyen románc részesévé válhatna. Ahhoz túl félszeg volt, egy komplikált élettel, zűrös múlttal, családi drámával, csupa szomorú momentummal.
Frank észrevette tűnődését.
- Nem kell most rögtön elmondanod, mit gondolsz, mert igazából, én sem tudom, mit gondolok. Csak azt tudom, hogy nagyon érdekelsz és hogy veled lenni a legjobb érzés a világon. Ez biztos. - mondta bátorítóan.
Gerard is ugyanezt vélte, hogy kaotikus és széthullott létezésében az egyetlen megingathatatlan sziklaszirt Frank jelenléte. Ha nem volt vele, csak azt várta, mikor lesz újra a közelében, ha meglátta, a szíve fel akarta tépni a bordáit, annyira hevesen lüktetett, az arca pedig tűzpirosan égett.
- És ez minden.- Gerard azt szerette volna, ha Frank is tudja, mennyire sokat jelent neki, amiket hallott.
*****
A vihar váratlanul és kíméletlenül csapott le a városkára, óriási felhőszakadással. A sárga villámok villódzva szántották fel a fekete égboltot. Az dörgések hangjai kísértetiesek és hangosak voltak, a fák nyögve sírtak a szél erejétől.
Gerard nem szerette a vihart, a sötét ház, még félelmet keltőbb volt, ahogy a villám látszott a piszkos ablaküvegen keresztül. Csak feküdt a matracon, nézte a plafonra vetítődő esőcseppek árnyát és várta, hogy elcsituljon az égiháború. De már órák óta ilyen ítéletidő volt, mintha a vihar örökre a kisváros határán belül akarna maradni. Gerardnak úgy tűnt, az eső valahogy mindig új erőt kapott és mind jobban kezdett szakadni. Ráadásul az apja sem ért még haza, a fiú remélte, hogy fedett helyen várja az égszakadás elvonulását.
Gondolatai újra Frank felé keringtek, látta maga előtt a mosolyt a fiú arcán, az idegességet, ami az ő felbolydult érzéseinek a tükörképe volt, szinte érezte még ajkát, a nyelvét, ahogy az ő szájához ér, a melegségét és puhaságát. A lágy érzést, ami elfogta és felforrósította belülről. A szívének őrült ritmusát. A boldogságot, ami kitörni vágyott belőle, de nem mert tenni semmit, csak engedte, hogy Frank irányítson. Neki ez volt az első, ahogy Franknek is, egyformán gyakorlatlanok voltak. Gerardnak annyira sokat jelentett az egész, hogy azóta bármi rossz érte, rögtön ehhez az emlékhez menekült gondolatban. Ez adott most erőt neki elviselni a villámcsapások elviselhetetlen hangját.
Lárma és csörömpölés riasztotta meg és terelte vissza a valósághoz. Gerard ijedten ugrott fel a matracról és hallgatózott. A szélzúgás és a vihar moraja mögött, mintha valaki a nevét kiáltozta volna. Előkereste a matrac mellé helyezett elemlámpát és gyorsan a ház kijáratához igyekezett. Ahogy kinyitotta az ajtót, a jéghideg esőcseppek metszően zúdultak az arcába, az orkánszerű szél mintha le akarta volna szaggatni róla a ruhát.
Az udvaron riasztó állapotok uralkodtak. A fergeteg mindent összeborogatott, a feltorlódott régi bútorok, autóalkatrészek és használhatatlan tárgyak között hagyott keskeny ösvény is megsemmisült. Mindegy egy nagy, fekete, fenyegető halommá változott.
- Apa, ott vagy? - kiáltotta a küszöbről Gerard, feszülten figyelve.
De választ nem kapott.
- Apa?- tett még egy próbát Gerard, mert bár rosszak voltak a fényviszonyok, mintha mozgolódás támadt volna egyik bútorkupac mögül.
Nem várva a feleletre, elindult az udvaron, át-átlépkedve az útjába került tárgyakat, szemétrakásokat. Alig látott a sűrű esőtől, a szél a szemébe fújta a haját, a terebélyes és mély tócsáktól pillanatok alatt bokáig elázott.
- Csak hogy itt vagy, hülye kölyök, már percek óta itt üvöltözök. - ütötte meg ekkor a fülét apja jól ismert hangja.
- Apa, nem esett semmi bajod? - sietett oda hozzá rögtön aggódva Gerard. A férfi a földön feküdt, kezében egy már csaknem üres üveggel. Teljesen részeg és csuromvizes volt. A fejénél egy kisebb horzsolás éktelenkedett.
Durván arrébb lökte Gerardot, ahogy segíteni szeretett volna neki felállni.
- Hol a csodában voltál, mi? Tőled akár meg is dögölhetek, te mihaszna!- üvöltött Gerardra, majd a bútorok mentén és fia segítségével talpra állt.
- Bocsáss meg, nem tudtam, hogy itt vagy! Azt hittem a templomban maradtál, míg eláll az eső. - szabadkozott Gerard, ahogy apjába karolva vonszolta végig az udvaron lévő lélekvesztőkön. Örökkévalóságnak tűnt, amíg beértek a házba. Addigra mindketten tetőtől-talpig vizesek lettek.
- Elegem van belőled, ugyanolyan szánalmas vagy, mint az anyád! Ő is csak aggodalmaskodni és elnézést kérni tudott. - kiabált az apja artikulátlanul, majd kikapta a fiú kezéből a zseblámpát és a konyhába ment, újabb italért. Gerard vacogott a hidegtől, a ruhája nyirkosan tapadt a hátára, a hajából csepegett a víz. Hallotta, hogy a férfi lever pár holmit a pultról, majd egy sörrel tér vissza.
- Micsoda rohadék egy idő. Szerintem itt a világvége. Mind odaveszünk. Tudod mit, nem is lenne baj, mindannyian pont ezt érdemeljük! - közölte, aztán belekortyolt a sörébe.
Szemei hideg pillantásokkal pásztázták Gerardot, akinek ettől összeszorult a szíve.
- Mekkora egy szerencsétlenség vagy te! - nevetett lenézően, aztán a szobája irányába indult, miközben mindennek nekiütközött.
- Apa, várj! - Gerard segítőkészen sietett utána és átvéve tőle a lámpát, világította meg a dobozokkal, zsákokkal eltorlaszolt folyosót.
- Nem kell a segítséged. A pokolra fogsz jutni most már.- motyogta apja.
Gerard megvárta, míg a férfi eljut az ágyáig és végigvágódik rajta.
- Szükséged van még valamire? - kérdezte halkan Gerard, ahogy figyelmen kívül hagyva apja kérését, ráterítette a szakadt takarót.
- Arra, hogy hagyj békén. - vágta rá az apja ittasság okozta kábulatban, félig már az alvás szélén. A kezében lévő sörösdoboz zörögve ért le a földre, az ital szerte-szét ömlött belőle. Gerard gyorsan felvette onnan és behajtva az ajtót, elhagyta a szobát.
A vihar még mindig tombolt, a villámok sárga sávokként világították meg a házat, ahogy Gerard végig ment a folyosón és a konyhába ért. A dobozt a pultra rakta és szomorúan meredt az ott lévő óriási felfordulásra. Az üres tejesflakonokra, az ingyenkonyháról elhozott ételek maradékára, a széthagyott villákra és kanalakra, tányérokra. Az apja semmit sem engedett kidobni, az évek óta felhalmozódó holmik pedig mindig újabb és újabb darabokkal gyarapodtak. Örök és végzetes körforgás volt ez. Gerard úgy érezte, néha nem is lát mást maga körül, csak hulladékból emelt, kényszerű falakat.
A fiú sóhajtott, majd felkapta az egyik műanyag tányért, aztán még egyet és még egyet, az egyik fiókban rálelt pár szemeteszsákra, a konyha pulton és asztalon sorakozó szemetet azokba rakta. Gyors mozdulatokkal dolgozott, tudta, hogy apja nagyon dühös lenne, ha rajta kapná. Csak pakolt, az üres flakonok, összegyűrt szalvéták, lejárt szavatosságú ételek, mind a zsákba kerültek. A konyhaasztalról hamar eltűntek a hetek, hónapok óta ott felejtett dolgok. A fiú fellélegzett, bár sejtette, hogy csak ideiglenes a látvány, de ez is örömet okozott neki. Fuldoklott már attól, amiben élt.
Fehér boríték akadt a kezei közé, amit kicsit szokatlannak talált, a számlákat, más egyéb postát az apja már átvételkor megsemmisítette. A boríték egy sor üres italosüveg alá volt rakva, mintha ott felejtették volna. Jó ideje heverhetett már az asztalon, az üvegek aljának lenyomata a papírba vésődött, valami rá is ömlött, halványbarna foltok éktelenkedtek rajta. Gerard megfordította a borítékot, de feladót nem látott rajta, a levelet az apjának címezték. Kivette a borítékban lévő szintén viseltes levélpapírt és ketté hajtotta. Ahogy szemei végigszaladtak az ott leírtakon meghűlt benne a vér. A szívverése rögtön felgyorsult és hiába fázott esőtől megázott ruháiban, melegség kerítette hatalmába.
A papíron mindösszesen néhány sor szerepelt.
DRÁGA GERARD! NEM TUDOM ELFOGADNI, HOGY NEM ÍRSZ. HOGY EGYIK LEVELEMRE SEM VÁLASZOLSZ. AZ ITTENIEK EGY SZÓT SEM MONDANAK, AKÁRMIT KÉRDEZEK. MÉG ÍGY ÖT ÉV TÁVLATÁBÓL IS GYŰLÖLIK APÁT ÉS HALLANI SEM AKARNAK RÓLATOK. RENGETEGSZER MEGPRÓBÁLTAM TELEFONÁLNI, DE A SZÁMOTOK MÁR NEM ÉL. AGGÓDOM ÉRTED, HIÁNYZOL. TANÁCSTALAN VAGYOK, DE NEM ADOM FEL. HA RÓLAD VAN SZÓ SOSEM FOGOM FELADNI. KÉRLEK JELENTKEZZ. ÖLEL ÖCSÉD: MIKEY.
- Édes Istenem. - nyögte Gerard és könnyek törtek elő a szeméből. Szédült és reszketett a meglepettségtől. Úgy szorította kezei között azt a papírt, hogy elfehéredtek az ujjai. Fájdalom és egyúttal a boldogság járta át a lelkét. Örült, hogy Mikey gondol rá, kapcsolatba akar lépni vele!
És keserves ráeszmélés markolt belé a tudattól, hogy az apja ezt évek óta megpróbálta eltitkolni előle.

folytatása következik...