Múlt hét pénteken piázás a külvárosban. A pasim kedvenc helyén. A pultos csaj külön kijött a kerthelyiségbe és egyáltalán nem feltűnően bámult. Igen baszki,
létezem!!! Már jó pár éve a pasim mellett, nem tudom, mi olyan nagyon
érdekes ezen. De amúgy a hangulat jó volt, csatlakozott hozzánk L. is.
Jó fej srác, annyit röhögtem vele, voltak beszólásai. Aztán megtámadtuk a
zenegépet, ezer éve nem csináltam ilyet, szóval jó volt :)
Szombaton családi banzáj, de nem volt rossz, pálinka party, zene, miegymás, klassz volt. Bár a családi kavarás azért szolidan mindig megy a háttérben, jelenleg én vagyok a szar, mert keveset látogatom a rokonunkat. Oké, ez tény, de nyáron nem nagyon tudtam menni, majd változtatok ezen.
Vasárnap meg a buszon összefutottam Sz.-el. Na, ezt sem hittem volna. A ledurrant külsejű fickója nincs már meg, jelenleg az őseinél lakik megint. Azt mondta, ne haragudjak, hogy eltűnt és hogy majd írni fog, meg adta a számát, de azt mondta, hogy nem él jelenleg, mert kikapcsolták (akkor minek adta meg?!). Amúgy jó volt látni őt, de tuti, hogy nem fog írni, ezt túl sokat ígérte ahhoz, hogy el is higgyem.
Hétfőn vettem magamnak egy nadrágot és próba nélkül!!! Nem is tudtam, hogy beleférek egy ekkora naciba :D Pedig nyáron tuti híztam.
És láttam egyik exemet az utcán, még köszönt is (WTF), alig ismertem rá. Mikor együtt jártunk, olyan egyszálbél volt, most meg szerintem olyan 80-90 kilós lehet, aputest :D :D :D
És hoztam az Örökké második részét, ha a gépem nem küld el mindent a francba, már régen lenne harmadik is, de így...
Meg majd jön a Still breathing is. Hamarosan.
További szép őszt.
Az én nevem Jimmy, és a fegyver fia vagyok
Durva gondolatokkal és kétségekkel teletűzdelt éjszakán voltam túl, egy percet sem aludtam. Álltam a fürdőszobai csapra támaszkodva és néztem sápadt, nyúzott képmásomat a tükörben. Elmázolódott szemfesték és rúzs, dagadtra sírt szemek, kócosan lógó haj. Öregnek és elhasználtnak éreztem magam. És nagyon magányosnak. Tudtam, csak egy hely van, ahol pillanatnyi nyugalomra lelek és amint a hajnal első sugarai megvilágították az eget, máris úton voltam a kórházba, a nagyihoz. Mindig reméltem, hogy felébred az öntudatlanságból, hogy mikor belépek a hófehér csempékkel kirakott kórterembe, ő majd az ágyán ülve vár rám, de ez most sem így történt. Egy idősebb nővér kötött be neki egy infúziót éppen, mikor megérkeztem. Halkan köszöntem és zavartan megálltam az ágy mellett. Néztem a nővér gondos és rutinos mozdulatait, aztán nagymamám eszméletlenségét.
- Jobban lesz valaha? – a torkom kapart a sírástól.
A nővér elrendezte a nagyi takaróját.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk. – felelte egyértelmű válasz helyett és kisietett, én pedig sírva hanyatlottam nagyi ágyára.
- Pokolian nehéz így. Nélküled. Apa, meg anya nem figyel rám, folyton egymást marják, és a fiú, Jimmy...akiről már meséltem neked itt...ő is csak magát pusztítja. Én pedig szeretem és hagyom ezt neki. Nem tudom, mit tegyek, úgy érzem, mindent elrontottam és újra akarom kezdeni, amíg nem késő! Azt kívánom, bárcsak jobban lennél és beszélhetnék veled! Te mindig meghallgattál, mellettem álltál és segítettél. De most nem segít senki!- a szavaim elakadtak, csak a könnyeim folytak, ahogy reménytelenül simogattam nagymamám szinte már jéghideg, csontsovány kezét. Vakítóan fehér, steril volt minden, az ablaküvegből szikrázó napfelkeltét láttam, míg a gépek apró hangokat adtak körülöttem, az infúzió szaporán csepegett. A kezdet és a vég pereme volt ez. És a nagyi ezúttal sem tért magához.
Egy órával később csüggedten és szomorúságtól megviselten hagytam el a kórház égbenyúló, piszkosszürke épületét. Égett a szemem, fájt a fejem és émelygett a gyomrom. Tudtam, haza kellene menni és felejteni, aludni hosszú órákat, de ehelyett a benzinkút felé fordultam és rövidesen már a lehangoló nyilvános mosdó irányába tartottam. Jimmy az ajtó előtt dohányzott éppen és igencsak csodálkozott, mikor meglátott. Talán nem hitte volna, hogy újra eljövök, hiszen elég idegesen hagytam ott előzőleg. Az látszott, hogy ő sem aludt túl sokat, karikás volt a szeme és szokatlanul sápadt a bőre. A tegnapi verekedése nyomai még mindig jól észrevehetőek voltak rajta, alvadt vérfoltok és lilás-bordó zúzódások formájában. Némán nézte, ahogy odasétálok elé, én sem szólaltam meg percekig. Annyi minden volt bennem, amit akkor hirtelen nem tudtam szavakba foglalni. Csak bámultam őt és az idióta veszekedésünkre gondoltam.
Szombaton családi banzáj, de nem volt rossz, pálinka party, zene, miegymás, klassz volt. Bár a családi kavarás azért szolidan mindig megy a háttérben, jelenleg én vagyok a szar, mert keveset látogatom a rokonunkat. Oké, ez tény, de nyáron nem nagyon tudtam menni, majd változtatok ezen.
Vasárnap meg a buszon összefutottam Sz.-el. Na, ezt sem hittem volna. A ledurrant külsejű fickója nincs már meg, jelenleg az őseinél lakik megint. Azt mondta, ne haragudjak, hogy eltűnt és hogy majd írni fog, meg adta a számát, de azt mondta, hogy nem él jelenleg, mert kikapcsolták (akkor minek adta meg?!). Amúgy jó volt látni őt, de tuti, hogy nem fog írni, ezt túl sokat ígérte ahhoz, hogy el is higgyem.
Hétfőn vettem magamnak egy nadrágot és próba nélkül!!! Nem is tudtam, hogy beleférek egy ekkora naciba :D Pedig nyáron tuti híztam.
És láttam egyik exemet az utcán, még köszönt is (WTF), alig ismertem rá. Mikor együtt jártunk, olyan egyszálbél volt, most meg szerintem olyan 80-90 kilós lehet, aputest :D :D :D
És hoztam az Örökké második részét, ha a gépem nem küld el mindent a francba, már régen lenne harmadik is, de így...
Meg majd jön a Still breathing is. Hamarosan.
További szép őszt.
Az én nevem Jimmy, és a fegyver fia vagyok
Durva gondolatokkal és kétségekkel teletűzdelt éjszakán voltam túl, egy percet sem aludtam. Álltam a fürdőszobai csapra támaszkodva és néztem sápadt, nyúzott képmásomat a tükörben. Elmázolódott szemfesték és rúzs, dagadtra sírt szemek, kócosan lógó haj. Öregnek és elhasználtnak éreztem magam. És nagyon magányosnak. Tudtam, csak egy hely van, ahol pillanatnyi nyugalomra lelek és amint a hajnal első sugarai megvilágították az eget, máris úton voltam a kórházba, a nagyihoz. Mindig reméltem, hogy felébred az öntudatlanságból, hogy mikor belépek a hófehér csempékkel kirakott kórterembe, ő majd az ágyán ülve vár rám, de ez most sem így történt. Egy idősebb nővér kötött be neki egy infúziót éppen, mikor megérkeztem. Halkan köszöntem és zavartan megálltam az ágy mellett. Néztem a nővér gondos és rutinos mozdulatait, aztán nagymamám eszméletlenségét.
- Jobban lesz valaha? – a torkom kapart a sírástól.
A nővér elrendezte a nagyi takaróját.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk. – felelte egyértelmű válasz helyett és kisietett, én pedig sírva hanyatlottam nagyi ágyára.
- Pokolian nehéz így. Nélküled. Apa, meg anya nem figyel rám, folyton egymást marják, és a fiú, Jimmy...akiről már meséltem neked itt...ő is csak magát pusztítja. Én pedig szeretem és hagyom ezt neki. Nem tudom, mit tegyek, úgy érzem, mindent elrontottam és újra akarom kezdeni, amíg nem késő! Azt kívánom, bárcsak jobban lennél és beszélhetnék veled! Te mindig meghallgattál, mellettem álltál és segítettél. De most nem segít senki!- a szavaim elakadtak, csak a könnyeim folytak, ahogy reménytelenül simogattam nagymamám szinte már jéghideg, csontsovány kezét. Vakítóan fehér, steril volt minden, az ablaküvegből szikrázó napfelkeltét láttam, míg a gépek apró hangokat adtak körülöttem, az infúzió szaporán csepegett. A kezdet és a vég pereme volt ez. És a nagyi ezúttal sem tért magához.
Egy órával később csüggedten és szomorúságtól megviselten hagytam el a kórház égbenyúló, piszkosszürke épületét. Égett a szemem, fájt a fejem és émelygett a gyomrom. Tudtam, haza kellene menni és felejteni, aludni hosszú órákat, de ehelyett a benzinkút felé fordultam és rövidesen már a lehangoló nyilvános mosdó irányába tartottam. Jimmy az ajtó előtt dohányzott éppen és igencsak csodálkozott, mikor meglátott. Talán nem hitte volna, hogy újra eljövök, hiszen elég idegesen hagytam ott előzőleg. Az látszott, hogy ő sem aludt túl sokat, karikás volt a szeme és szokatlanul sápadt a bőre. A tegnapi verekedése nyomai még mindig jól észrevehetőek voltak rajta, alvadt vérfoltok és lilás-bordó zúzódások formájában. Némán nézte, ahogy odasétálok elé, én sem szólaltam meg percekig. Annyi minden volt bennem, amit akkor hirtelen nem tudtam szavakba foglalni. Csak bámultam őt és az idióta veszekedésünkre gondoltam.
Felsóhajtottam. Igazából már nem is haragudtam rá.
- Te is. Én nem úgy gondoltam, nem tudnálak gyűlölni.
- Pedig megütöttelek, ez életem legnagyobb hibája volt. Igazán megérdemelném a gyűlöletedet.- Jimmy átölelt. Az ölelése erős volt, és nekem pont erre volt szükségem. Érezni valaki jelenlétét.
- Nem igaz! – ráztam meg a fejemet.
- De, így van. Ha nem jöttél volna, már semmi sem akadályoz meg, hogy szétlőjem a fejemet a tengerparton. – suttogta és megcsókolta a számat.
A tengerpart sokat jelentett Jimmy számára, gyakran járt ki oda, akár egyedül is. Szerette azt azt a helyet, mindig azt mondta, tökéletes lenne az életében utolsóként a habokat és az aranyszín homokot látnia. Ezt rossz volt hallani, utáltam, mikor az öngyilkosságot hozta szóba.
- Ne beszélj ostobaságokat! – csóváltam a fejemet megtörten.
- Megtenném. Az egyetlen, aki miatt életben vagyok, az te vagy. Ha már te sem leszel, mi értelme az egésznek?- vont vállat Jimmy érdektelenül.
Döbbenetet éreztem. A szavainak olyan hangsúlya volt, mintha az egész jelentéktelenség lenne. Pedig a francba, az életéről volt szó!
- Hát még jó, hogy nincs nálad pisztoly. – közöltem.
Jimmy arcvonásai megváltoztak, elhajította a cigijét és megragadta a karomat.
- Gyere be. – és izgatottan húzott maga után. Nem értettem mit akar, leültem a földre és figyeltem, amint a félhomályban kutat valami után, feltúrva a kevéske személyes holmiját.
- Van egy titkom. – jelentette ki vigyorogva, tartott némi hatásszünetet, utána elővett egy pisztolyt. Az elképedés viharként söpört végig rajtam.
- Ezt meg honnan vetted? – dadogtam, amint szóhoz jutottam. Jimmy mellém telepedett és csak forgatta kezei között a fegyvert..
- Találtam. – mondta és tudtam, hogy viccel.
- De most komolyan? – a hangom kicsit megremegett, amint jobban megfigyeltem a pisztolyt, még sosem voltam ilyen közel lőfegyverhez.
- Mindegy, honnan van. Segíteni fog nekem. – tért ki a felelet alól Jimmy.
- Segíteni? Hogyan? – érdeklődtem értetlenül.
- Ha most felállsz és itt hagysz, akkor kimegyek a tengerpartra még ma és befejezem az egészet. De ha maradsz, akkor utat csinálhatunk egy új és jobb élet felé. – válaszolta Jimmy.
Semmit sem értettem, ezért folytatta.
- Nem akarok egy durva barom lenni, mint az apám. Nem akarok többet elkábulni, nem akarok több gyógyszert és alkoholt. Ma még semmit sem ittam és egy tablettát sem vettem be. Csak téged akarlak és közös jövőt. Távol ettől a várostól. Mert ez a hely megöl minket. Valahogyan pénzt kell szereznünk. – magyarázta és kezdett világossá válni mit tervez.
- Bankot akarsz rabolni, vagy mi? – félelem ébredt a gyomromban.
- Nem egészen, csak a sarki kis élelmiszerboltot. Éjjel-nappal nyitva van, viszont többnyire gyér a forgalom, többször jártam már ott, megfigyeltem. Nincsenek biztonságiak, csak a tulaj. Ha ráfogom ezt a pisztolyt, szó nélkül oda adja az összes bevételt. Egyszerűbb, mint hinnéd.
A sarki bolt kirablása...már a felvetés is borzalmasan hangzott számomra.
- Ez őrültség, Jimmy! – tiltakoztam, de ő elszántnak tűnt.
- Már megcsináltam egyszer, egy másik városban és nem történt semmi!
Úgy néztem rá, mint egy vadidegenre és akkor azt is éreztem, hogy nem ismerem. Te jó ég, kirabolt egy boltot?
- Ez most komoly? – néztem magam elé ledermedve.
- Az egész nem volt több öt percnél és alig emlékszem valamire, csak az adrenalinra, ami ott dübörgött a testemben. És a riasztó hangjára, az autókra az úttesten, ahogy futok és befordulok egy eldugott utcába. – mesélte Jimmy.
Nem bírtam tovább hallgatni.
- Hagyd abba! Az, hogy egyszer szerencséd volt, nem garancia semmire.
- Tudom, de átgondoltam, ezerszer is. Bízz bennem, kérlek! Nem fogom elszúrni. – ígérte.
- Biztos van más megoldás is. – próbáltam hatni rá.
- Most nincs! Ha újra akarjuk kezdeni, most csak ez a lehetőség van! – ellenkezett, de én nem akartam, hogy a vesztébe rohanjon.
- Szó sem lehet róla! Nem veszek részt ilyesmiben! – kiáltottam rá, aztán felpattanva a földről, kimentem a friss levegőre. Kint éppen eleredt az eső. A zápor hűvös cseppjei megállíthatatlanul hulltak a hajamra, a ruhámra, a bakancsomra. De nem bántam, csak ücsörögtem a lépcsőn. A fejemben csapongtak Jimmy szavai, rablás, pénz, új élet. Eltelt vagy tíz perc, míg Jimmy is megjelent és mellém ült. Percekig nézte az egyre nagyobb felhőszakadást, a házak teteje felett fel-felvillanó sárga villámokat.
- Szerintem szükség lenne néhány igazán pusztító viharra az életben. – jegyezte meg és cigire gyújtott.
- Úgy véled? – kérdeztem vissza halkan.
- Igen. Elsöpörné összes rosszat és csak a jóság, meg őszinteség maradna. – válaszolta Jimmy.
- És mi történne velünk? – érdeklődtem.
- Valószínűleg odavesznénk. Főleg én...én rossz vagyok.- vallotta be.
- Hülyeség. Amúgy meg senki sem teljesen jó, olyan nem létezik, mindenkiben ott van egy kicsi a rosszból. És te legalább őszinte vagy.– jegyeztem meg.
- Az sem mindig, pedig jó lenne sosem hazudni, mindig a helyes úton járni. Sajnálom, hogy nem megy. – sóhajtotta Jimmy.
Ismét eszembe jutott a rablás terve és kezdtem egyre inkább félni. De szabadulni akartam ebből az átkozott városból, az egyhangú hétköznapjaimból, az egymással folyton vitázó szüleimtől és a csak magával törődő húgomtól. Akkor úgy véltem, bármire hajlandó lennék ezért.
- Tényleg sikerülni fog? – néztem Jimmyre kételkedve.
- Sikerülnie kell! – vágta rá azonnal.
Vettem egy nagy levegőt és bizonytalanul bólintottam.
- Rendben, benne vagyok!
Az egész napot a tervezgetéssel töltöttük, Jimmy mindent elmagyarázott és magabiztosnak látszott. Mire a nap lement és eljött az este, összeállt egy terv, amiben igyekeztem hinni. A lelkiismeretem lázongott, de nem láttam más esélyt az azonnali változtatásra. Vacsorára értem haza és a család ezúttal nem vitázott, ültünk négyen az asztalnál és mindenki csendben kanalazta az ételt. A feszültség láthatatlanul lebegett felettünk. Lopva pillantottam a testvéremre, a szüleimre és az jutott az eszembe, hogy soha nem találnák ki, mire készül a lányuk. És a barátja, Jimmy, akinek a létezéséről sem tudnak. Mint ahogy az elmúlt hónapjaimról sem, az alkoholmámorról, a gyógyszerekről, a szenvedélyes szexről, amiket Jimmytől kaptam. A szeretetről sem. Arról is csak én tudtam.
Túl távolinak éreztem magamhoz őket, messze sodortak a dolgok, amiket nem oszthattam meg velük. És fojtogatott a tudat, hogy másnap a biztosan rossz útra lépek.
- Hogy telt a napotok? – tettem fel a régóta ki nem ejtett kérdést és próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
Mindhárman úgy néztek felém, mint egy őrültre.
- Na, mi van hercegnő, pénz kell? – mordult rám apám.
- Dehogyis apa, csak kérdeztem. Most hogy itt ülünk mindannyian, talán beszélgethetnénk. – mondtam döbbenten az ellenséges reakciótól.
- Nekem nincs kedvem lelkizni. – torkollt le a húgom.
- Nem kell szépíteni, drágaságom, nyugodtan elárulhatod, ha pénzre van szükséged. – igyekezett jó fejnek tűnni anyám, csak nem sikerült neki.
Apám közbevágott.
- Legfeljebb nem adunk!
A húgom idegesítően röhögött, a szüleim meg csúnyán pillantottak egymásra.
- Felejtsétek el ! – pattantam fel az asztaltól indulatosan, majd az emelet felé tartottam.
- Már nem eszed meg a vacsorát? – kiáltott utánam anyám.
- Akkor desszert sem jár. – toldotta meg apám.
De nem érdekelt a desszertjük, sem a mondanivalójuk. Nem is értettem, mit akartam tőlük, miért gondoltam, hogy majd leállnak velem beszélgetni, hogy meghallgatnak. Mindig ilyenek voltak, nem véletlenül titkolóztam előttük.
Másnap veszettül korán keltem, a félelem ébresztett fel. A rettegéssel vegyes várakozás. Fáradtan kitámolyogtam a fürdőszobába és míg a fogamat mostam, félszemmel magamat méregettem a tükörbe. Az arcképemet. Egy jövendőbeli bűnöző arcát. Pánik lett úrrá rajtam, hideg iszonyat, de tartanom kellett magamat. Tetőtől-talpig feketébe öltözve léptem ki a szobámból és csak a reggeli némaság várt rám. Hallottam apám horkolását és a folyosón lévő falióra ketyegését, erőtlennek éreztem magam, ahogy a lépcsőket róttam a földszintre, majd magam mögött behúzva a ház ajtaját, a benzinkútra igyekeztem. Egy embert sem láttam útközben, a házak ablakán behúzott függönyök hirdették, milyen messze a reggel, még a madarak sem csiripeltek a villanypóznákon. A benzinkút nem működő mosdója kísérteties sötétségbe vonva fogadott, viszont az ajtó előtt Jimmy ült, kapucnival a fején, cigarettafüstöt eregetve. Még így ezen a borongós kora hajnalon is szívdobogtatóan szép volt számomra, levegőt venni is elfelejtettem hirtelen, mindenemet betöltötte a szerelem iránta.
- Szia Jimmy. – köszöntem elcsukló hangon és nem tudtam takargatni, mennyire fel vagyok kavarva.
- Szia. – biccentett ő is.
A kezében egy italos üveget tartott.
- Azt mondtad, soha többet nem iszol.- mutattam az üveg felé, ahogy megtorpantam előtte és újra átjárt a félelem attól, amit tenni akarunk.
És ő is félt, akárcsak én... éreztem...
Félszegen elmosolyodott és lerakta a italt maga mellé a földre.
- Igaz is. Menjünk. – állt fel hirtelen, időt sem adva bővebb kérdezősködésre. Egy szó nélkül mentünk az utcán, majd megálltunk egy szürke, régi típusú Ford Mustang mellett. Kérdőn néztem Jimmyre, aki nem vacakolt, gyorsan feltörte a zárat. Rutinos mozdulatai azt sejtették velem, nem először tesz ilyet. Mire megdöbbenésemnek hangot adhattam volna, már a járműben ülve tartottunk a szóban forgó élelmiszerbolt felé. Jimmy falfehér volt és szótlan, mereven nézte az utat. Olyan jó lett volna tudni, mi járt a fejében, de nem mertem kérdezni, csak ültem mellette a kocsi műszerfalát tanulmányozva. Az visszhangzott bennem, hogy most visszakozhatnék, még nincs késő, de elhessegettem ezeket a gondolatokat. A jármű a bolt melletti elhagyatott mellékutcában parkolt le. Szinte át lehetett volna vágni a hajnal csendjét, ahogy kiszálltunk a kocsiból. Jimmy magához vette a fegyvert és még jobban a szemébe húzta a kapucnit.
- Itt maradsz!– szólt rám szigorúan pár lépés után.
- Hogyan? Azt mondtad, ketten megyünk! – rökönyödtem meg, mire ő csak a fejét rázta.
- Változott a terv, egyedül csinálom, nem akarom, hogy baj legyen. – mondta.
- Miféle baj? – kérdeztem, mintha nem sejteném. Most kezdtem ismét érezni, milyen őrültségre készül.
- Te itt megvársz, néhány perc és jövök. – közölte válasz helyett Jimmy, ellentmondást nem tűrően.
- Ne csináld, veled akarok menni...- kezdtem volna, de leintett.
- Erre nincs idő, maradj a kocsinál! – utasított és elindult az utcán.
Könnybe lábadt a szemem a félelemtől.
- Jimmy...- suttogtam a nevét, de akkor már kifordulva a mellékutcából, elnyelte őt a város. A szívem a torkomban dobogott, míg a lépéseimet számolva visszaballagtam a kocsihoz és beültem. Még mindig hajnal volt és az átkozott csend idegtépően hatott rám. Fájt a mellkasom az izgalomtól, levegőt vennem is nehéz volt. Magamban arra kértem Istent, hogy vigyázzon Jimmyre, még akkor is ha bűnös dolgokat visz véghez, óvja meg. Egy új életért teszi. Kettőnkért csinálja.
Nem tudom, meddig ülhettem ott a kocsiban elgondolkodva, mikor pisztolylövés hasított bele a dermedt kora reggelbe. Elöntött az izzadtság.
- Jó ég...Jimmy! - kiugrottam a kocsiból és szaladni kezdtem az utcán, bár a lépéseim a félelemtől igencsak botladozóra sikerültek, mintha végtelen lett volna az a kis, szűk utca, ahol az ütött-kopott Ford állt. Könnyek törtek elő a szememből és perzselt a tüdőm a futástól, a sarkon beleütköztem Jimmybe. Hatalmas erővel csapódtam a mellkasába, ő feljajdult. És én is, a felismeréstől, hogy ott van, életben van. De akkor miért dördült el a fegyver?!
- Hé, hé, kislány...minden oké. – suttogta gyengéden és magához vont.
- Már azt hittem, meghaltál...- gördültek le a könnyek az arcomon, ahogy öleltem.
- Úgy ismersz, mint akinek ez könnyen megy ?- kérdezte, mosolyt erőltetve magára.
Riasztó sivítását hallottam. Jimmy megfogta a karomat és futni kezdtünk, vissza az autóhoz.
- De hát mi történt pontosan? – kérdeztem, amint beültünk az ülésre.
Jimmy levette a kapucniját, aztán előhúzott egy kisebb köteg pénzt, nem tudtam megsaccolni mennyi, nem tűnt túl soknak.
- Tedd el.- kérte.
Belegyűrtem a zsebembe a bankjegyeket és értetlenül pislogtam rá. Izzadt volt a homloka és fájdalmas az arckifejezése, akkor vettem észre, hogy vér szivárog a karjából.
- Semmiség, súrolta a golyó. Igazából csak nem gondoltam hogy a tulajnak is van fegyvere, és főleg azt nem hittem, hogy használni is fogja...De megvan a pénz és csak ez számít.
Legszívesebben rávágtam volna, hogy téved, nem a pénz a fontos, csak hogy neki ne legyen baja, de csak hallgattam és vártam, hogy beindítja a kocsit, Jimmy azonban nem mozdult.
- Jó lenne valami fájdalomcsillapító.- jegyezte meg és hiába igyekezett elrejteni előlem mennyire fáj a megsebzett karja, látszott, hogy szenved.
- Szerzünk gyógyszert, csak menjünk, induljunk! – sóhajtottam türelmetlenül, de ő csak bámulta a kocsi kormányát és biztos ezernyi gondolat kavargott a fejében. A nadrágját, pulóverét, nagyméretű vércseppek tették egyre sötétebbé.
Rendőrségi autó szirénáját véltem hallani a közelből.
- Nekem itt a vége. Így nem tudok vezetni. – jelentette ki Jimmy.
Nem hittem el, hogy ezt hallom tőle. Hevesen megráztam a fejemet.
- Ne mond ezt, nincs vége!
Jimmy beletörődve vont vállat.
- Számomra igen. A boltban működött egy kamera, amit valahogy figyelmen kívül hagytam. És a tulaj amúgy is hívta a rendőröket, csak idő kérdése és megtalálnak. Ezt elszúrtam. Nagyon.Tényleg kicseszett vesztes vagyok.
- A hősöm vagy. – igyekeztem lelket önteni belé, de hasztalanul.
- Mi együtt, meg egy új élet, túl szép lett volna. Sokkal jobbat érdemelsz nálam és erre majd te is rájössz. – mondta, ahogy szemei az autó ablakára szegeződtek.
- Azt mondtad a közös jövőért teszed! Ez nem rólam szól! És nekem nem kell más!– ellenkeztem akaratosan.
Jimmy megfogta a kezemet. Nyirkosak és vértől ragadósak voltak az ujjai.
- Jól figyelj rám!
- Inkább te figyelj rám, nélküled nem megyek sehova! – vágtam a szavába.
Jimmy belenézett a szemembe, amitől gyengeség kerített hatalmába. Úgy éreztem, látja a gondolataimat is és megpróbál rendet rakni a fejemben lévő káoszban.
- De menni fogsz, mert ez az utad! Erős vagy és csinálod tovább, fogod a pénzt és a legjobbat hozod ki ebből az életnek hívott micsodából...
- És mi lesz veled? – aggodalmaskodtam.
- Akármi is, állok elébe! – mosolyodott el Jimmy csillogó és könnyes szemekkel. Majd ajkaimhoz hajolt egy utolsó csókra. Egy szédítő másodpercig nem abban a lepukkant autóban voltam, nem egy szomorú mellékúton, túl egy mindent meghatározó, hibás döntésen. Akkor, Jimmy karjaiban újra felcsendültek az ütemes rock dalok, amikre táncoltunk, visszaidéződtek a szüleim kanapéján töltött szenvedélyes együttlétek. Tömény alkohol, cigaretta, érintések, mondatok, ígéretek az örökké tartó szerelemről, amik egy életre belém égtek. Akkor minden rosszat elfelejtettem és szerencsésnek éreztem magam, amiért ha ennyi időre is, de Jimmyhez tartozhattam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése