RAT (frerard) pt. 01.

Rákattantam a google holdas játékra (*O*) tök jó.

Bejelölt a face-n egy volt általános iskolai osztálytársam. Egy hülye pöcs volt, nem mellesleg fogdosott, mikor a tanár mellé ültetett padtársnak. Máig emlékszem a barna-fekete kockás nyakig begombolt ingére és a zsíros hajára. Wáhhh...Szerencsére nem látta jól a táblát és egy másik lány mellé ültették előre (és gondolom akkor meg azt a csajt fogdosta a perverz állat). Jaj, de utáltam az általános sulit!

Az alábbi "alkotás" cseppet sem sikerült jól és nem is azért tettem ide ki, hogy villogjak vele, mert semmi értelme sincs a sztorinak, terápiás jelleggel írtam a saját szórakoztatásomra. Csak jól esett ennyi és abszolút nem bántam meg! Nyomokban (velem) megtörtént eseményeket is tartalmazhat.

F as failed

Nem kellett színlelni semmit.
Őrült volt, ahogy én is.
Magányos volt és én is az voltam.
A lelke sötét volt, ahogy az enyém is.
Minket senki másnak nem teremtettek, ő és én egymásnak vagyunk teremtve.
Frank szerint Gerard szép volt. A bőre annyira betegesen sápadt és ez vonzotta a tekintetét. A haja hosszú volt, kicsit kusza és sötét. A szemei elevenen ragyogó barnák és a mosolya szelíd, de felkavaró...olyan amitől felgyorsul a szív, legalábbis Frank ezt érezte. És nem is értette, hogy mosolyoghatott egyáltalán Gerard, mikor az iskolában minden egyes napja kínszenvedés volt válogatott fizikai és mentális bántalmazásokkal. De ennek ellenére is fel-felvillant az a mosoly, néha beletörődően, néha szomorúan. Frank látta. Mert megfigyelte Gerardot. Persze nem volt nehéz dolga, az osztálytársa volt, előtte ült néhány paddal. És hiába bántak vele kegyetlenül a sportolók, akkor is majd mindennap ott ült a szokott helyén az első padban. Csendes volt, hordta az egyenruhát, de nem volt stréber, még csak jól sem tanult. Ám így is állandó durva erőszak áldozata volt. Amiket még mindig képes volt elviselni, Frank fel nem foghatta, mi tartja itt, a helyében ő már rég feladja és inkább lelép egy másik iskolába, vagy munkát keres és elkezd dolgozni, mint hogy naponta hagyja magát megalázni. De Gerard bírta, és Frank legbelül csodálta az erejét.
Őt is érték inzultusok, ugyan nem napi szinten, de volt rá bőven példa, mert a sportolók nem könyörültek senkin sem és jaj volt annak, akit kinéztek maguknak. Frank hallotta, hogy harsányan röhögtek rajta, gúnyos szavakkal illették, azt mondták, hogy egy patkány. Ezt a nevet ragasztották rá, és ez fájt Frank-nek, nem akart egy csatornában élő kártékony rágcsálóval azonosulni.
De nem ez volt a gödör alja. Egyik sportoló legutóbb úgy megrúgta, hogy terjedelmes lila folt lett a gerince alján és pár napig fájdalmas volt vizelnie.
Frank punk volt, annak tartotta magát és próbált visszaütni, igaz célt nem ért vele, de legalább a büszkesége megmaradt. Gerard viszont nem védte meg magát, engedte hogy helyben hagyják, hogy szidalmazzák, leköpjék, hogy átlépjenek rajta, miután kellően kiszórakozták magukat. Ez nagyjából rendszeres napi program volt és a tanárok sem tettek semmit. Frank ezért egy hülyének tartotta Gerard-ot. Amellett hogy állandóan belefeledkezett a látványába, ahogy a padjában ülve a kínos sötétkék iskolai egyenruhájában írja a leckét, vagy a tankönyve felé hajolva olvas. A haja belehullott az arcába, Frank néha így alig látott belőle valamit, legfeljebb bőre fehérségét, az ajka vonalát, de így is izgalmat érzett. Egész testét betöltőt, amitől izzadt a tenyere, fájt a gyomra, a szíve sebesen vert.
Azt akarta tudni, mi járhat a fejében. Vajon retteg, szorong? Imádkozik magában, hogy aznap ne kapják el a sportolók? Frank tudta, hogy bizonyára gyakorta imádkozik, mert látta a templomban. Alkalomadtán neki is el kellett mennie a szüleivel és többnyire Gerard is ott volt, egy idősebb nővel, aki valószínűleg a nagymamája lehetett. Gerard ha meglátta őt, köszönt neki, de Frank ezt nem viszonozta, sőt közönyösen a fejét is másfelé fordította, mintha Gerard levegő lenne, miközben teljesen elvörösödött és majd szétrobbant a szíve. Aztán a mise alatt lopva végig Gerardot nézte, összeszorult torokkal, fura, emésztő érzésekkel. Gerard minden zsoltárt szóról szóra tudott és teljesen átadta magát a szertartásnak. És mikor vége volt az istentiszteletnek, lassan sétáltak ki az idős asszonnyal a templomból, mialatt halkan beszélgettek. Szeretet áradt a lépéseikből, ahogy ballagtak a fákkal szegélyezett utakon és Frank irigységet érzett, ő sosem volt ennyire bizalmas viszonyban a nagyszüleivel. Igaz, nem is tett érte semmit, valahogy nem kedvelte az embereket. Természetesen a rokonait szerette, de senkit sem engedett túl közel magához. Azért a gyengébbik nemmel kivételt tett, volt már pár barátnője, kezdetleges párkapcsolata. Most éppen Jamia a kedves mosolyával és csilingelő hangjával. De Frank nem érezte a felhők között magát, ez csak egy unaloműző kapcsolat volt számára és valószínűleg a lány részéről is. Néha napokig nem is beszéltek, vagy ha igen, Jamia hülye és érdektelen dolgokkal hozakodott elő, ami Frank-et abszolút nem érdekelte. Gerard annál inkább és Frank azt vette észre, hogy hétvégente a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig meglehetősen sokat járt a fejében a fiú, hétköznap meg mindig rajta felejtette a szemét. Aztán magában elszörnyedt és csak remélte, hogy Gerard ebből nem gyanított semmit.
Egyik nap Frank úgy döntött új szinte emeli a nullához közelítő ismeretségüket. Fogalma sem volt mi ütött bele, egyszerűen erre volt szüksége. A nagyszünetben odament az első padhoz, ahol Gerard szokás szerint a leckéjét igyekezett megírni. Most éppen a matematikát, a számok és egyenletek a papírra vetve bántóan táncoltak Frank szeme előtt, ez nem javított erősen dübörgő szívén, tűzvörösen izzó arcán és a hatalmas zavarán, de mindezt legyűrve odahajította Gerard elé a füzetét, ami csattanva landolt a fiú előtt. Gerard elámulva nézett Frank-re, aki kissé gúnyosan elmosolyodva, arrogánsan indokolta tettét.
- Kellene a matek feladat megoldása.
Nem volt kedve és energiája előző nap kiokoskodni, vagy inkább tippelni a válaszokra, helyette gitározott és zenét hallgatott és szülei kérdésére azt hazudta, hogy minden lecke kész.
- Én nem vagyok jó matematikából. - mentegetőzött Gerard és szemlátomást el volt képedve, amiért Frank feltűnt és ilyen kérést intézett hozzá. Frank tisztában volt azzal, hogy Gerard sem matek zseni, ráadásul most látta a füzete mellett lévő kissé gyűrött dolgozatát, amin egy jó nagy F betű díszelgett.
- Azért próbáld meg!- és hogy a szavait nyomatékosítsa, a fiú felé tolta füzetét a padon. Gerard megadóan maga elé vette Frank viseltes matematika füzetét, aztán elkezdte átmásolni a saját megoldását. Nem szólt egy szót sem, Frank meg olyan idétlennek érezte magát, amiért ott állt, néhány sportoló már ki is szúrta és ő nem akart bajt, de megvárta, amíg a példák megoldásai a füzetbe kerülnek.
Természetesen egy feladat sem lett jó, viszont a matematika tanár észrevette az azonos rossz megoldásokat, ezért óra után mind Frank-et, mind Gerardot bent tartotta a teremben.
- Érdekes, hogy teljesen egyformák a hibák, sőt az íráskép is. Ki másolt kiről?- a tanár szigorú szemeivel fürkészve figyelte őket. Frank arca forróvá vált, ahogy Gerardra nézett szempillái alól, látta, hogy neki is hasonló arcszíne lett és csak bámult maga elé padlóra.
- Ha nem feleltek, akkor mindkettőtöknek elégtelent adok. - csattant el a tanár idegesen.
Frank gondolatai forgószélszerűen kavarogtak, a rossz jegyeire gondolt és arra hogy ebből balhé lesz otthon. Meg hogy milyen balfék, amiért kinézte Gerardból, hogy akár egy feladatot is képes megoldani, holott nyilvánvalóan egy tökkelütött és kár volt rá időt pazarolni.
- Nos? Van tíz másodpercetek válaszolni. - a tanár kezdte elveszteni a türelmét.
- Én voltam. - szólalt meg Gerard remegő hangon. Frank felkapta a fejét és nem hitte amit hall! Gerard hülyébb, mint gondolta! Képes magára vállalni az egészet?!
A tanár felháborodva nyitott ki a naplót.
- Gerard Way...remek...akkor jár az F. És ez már a sokadik, meg fogsz bukni, ha így haladsz.- szavai megvetést sugároztak. Gerard nem szólt, csak a szokásos sápadtságával és egy bólintással elfogadta a helyzetet, ez pedig felmérgesítette Frank-et. Úgy látta, Gerard egész életében ezt csinálta! Mindenbe beletörődött! Hagyta, hogy zaklassák, üssék verjék és most sem védte a saját álláspontját, inkább mártírként aláhullt.
- Mire volt ez jó? Miért mondtad hogy te csaltál?- támadta le Frank Gerard-ot, mikor már az iskola hosszú folyosóját rótták a szekrényeik felé.
A fiú vállat vont.
- Meg akarsz bukni?- kérdezte Frank feldúlva és értetlenül.
- Mindenképpen ez fog történni. - mondta erre halkan Gerard.
- De akkor sem kellett volna ilyen áldozatot hozni! Nem kértelek rá! És különben, én is bukásra állok, tehát még csak nem is segítettél rajtam. Hallgatnod kellett volna!
- Mindegy. - zárta le Gerard.
- Te nem vagy normális!- állapította meg Frank.
- Tudom.- értett egyet Gerard és teljesen oda nem illően elmosolyodott, ezzel megdobogtatva Frank szívét. Nézték egymást, a szemük összevillant vakító fénnyel, Frank annyira bámulta Gerard arcát, hogy már szinte szédülni kezdett. Csak zakatolt a fejében az újbóli megállapítás, hogy Gerard mennyire érdekes és hálát érzett a tette iránt, de ezt nem akarta beismerni.
- Oké, azért köszönöm. - morogta végül, majd meglátott a közelben két sportolót, ami észhez térítette és jobbnak látta elsietni.
Frank születésnapja pont az őszi szünetre esett, a szülei tortával készültek és Jamia is meglepte egy képeslappal. De Frank mégsem érezte jól magát, ráköszöntött az este és ő csak hevert az ágyában, a gondolatai nyugtalanok voltak, folyton elsodródtak Gerard felé. Vajon neki hogy telik a szünet? Biztos megkönnyebbült, hogy a sportolók pár napig békén hagyják. Legalább az előzőekben szerzett sebei meggyógyulnak, mielőbb újakat szerez. A szünet előtti utolsó nap brutálisan végződött számára, az a pár szemétláda igazán elemében volt. Frank még maga előtt látta a rövidke de durva jelenetet, a céltudatos ütéseket, a nevető arcokat, a vércseppeket, amik befestették a padló szürkeségét az iskola folyosóján és látta Gerard vérét, amit a ruhájával igyekszik megtörölni, majd bizonytalan léptekkel elhagyja az iskolát. Frank meg csak állt a szekrényénél lebénultan, ahelyett hogy közbe lépett volna. Később ezt nevetségesnek tartotta, nem tudott volna mit tenni, a felesleges hősködéssel nem ért volna el semmit, csak őt is megverik és ennyi. Mégis kínozta a bűntudat, mikor Gerard elbotorkált előtte a folyosón, Frank még sokáig nézett utána, megfordult a fejében, hogy kiszalad hozzá, de végül mégsem tette ezt.
Frank egyszer csak azon kapta magát, hogy Gerard-ék háza irányába gyalogol a lehullott levelekkel beborított néptelen úton. Hideg őszi szél fújt be a ruhája alá, az ég csillagai követték őt egészen a céljáig.
Gerard nem lakott messze tőle, és nem is sietett, mégis egészen leizzadt, mire oda ért. És addigra már el is bizonytalanodott. A házzal szemben megtorpant, a futás miatti légszomjtól elfáradt és erős kételyei támadtak.
Mit is keres ő itt? Konkrét ötlete nem volt, talán csak egyszerűen be kellene kopognia és ha kijön Gerard elhívnia sétálni és közben beszélgetni. Megkérdezni, hogy van. Annyira vérzett az orra mikor legutoljára látta. Azok az ütések biztos fájhattak neki és terebélyes foltokká alakultak. Frank szíve összeszorult, de mégsem mozdult, pedig világosság szűrődött ki a ház ablakain, de rajta mégis eluralkodott a pánik és az hogy nem helyes, hogy itt van.

Jamia-val kellene lennie, vagy a haverjaival, azzal a kevéssel aki van. Ünnepelni valahol a születésnapját, de ő ezt nem akarta. Mindössze Gerard-ot szerette volna látni.
A fény egyszer csak kialudt a házban és nyílt a bejárati ajtó. Frank rémülten húzódott be két nagyobb fa takarásába. Látta hogy Gerard, az öccse, és a szülei lépnek ki az ajtón. Mindegyikük szótlan és láthatóan szomorú volt, csak beültek az autóba és gyorsan elhajtottak. Frank nem tudta, mi történt, de rossz érzése támadt és amúgy is szégyellte magát a Gerard-hoz fűződő gondolatai miatt. Hazáig rohant és a szünet alatt nem mert többet a környékre merészkedni.
Mikor véget ért az őszi szünet és elkezdődött az iskola Gerard nem jött be a hétfőn, sőt kedden és szerdán sem. Frank nem tudta ezt mire vélni, a fiú eddig minden tanítási nap részt vett az órákon, Frank úgy gondolta, jó oka volt távol maradni. Mikor csütörtökön meglátta a teremben Gerard-ot a padjában, kis könnyebbséget érzett, de el is tűnődött, mert Gerard a szokottabbnál is fakóbb volt, mint aki nem aludt úgy nézett ki, karikás szemek, kócos haj, az egyenruha is rendezetlenül lógott rajta, mintha csak úgy felkapta volna gyűrötten a székről. Az órákon sem figyelt, több tanár is felszólította, de nem volt jelen csak testben, a lelke valahol messze bolyongott. Frank egész nap aggódva figyelte és nem bírta ki, hogy órák végeztével ne kérdezzen rá.
- Miért nem voltál iskolában három napig?
De válasz nem jött, csak egy letört pillantás, így Frank folytatta.
- Azért mert a sportolók helyben hagytak?- dőlt neki az iskolai szekrénynek, ami lehűtötte a Gerard közelsége miatti, az uniformis alatt is lángoló testét.
Gerard csodálkozott Frank érdeklődő kérdésén, még a könyvek is majd kiestek a kezei közül.
Fájdalmasan és felzaklatva vett egy mély levegőt.
- A nagymamám az őszi szünetben meghalt.- ezt úgy mondta, hogy nem nézett Frank-re, de látszott hogy könnycseppek ragyognak a szemeiben.
Frank-ben felcsapott a részvét és egy bunkónak érezte magát.
- Ne haragudj, nagyon sajnálom.
- Csak úgy elaludt egyik késő este...
Frank úgy sejtette, hogy a születésnapja estéjén történhetett, amikor ő ott szobrozott a házuk előtt és az egész család megrendülve ült az autóba azután elmentek.
- És hogy vagy? - érdeklődött, de azon nyomban meg is bánta ezt a patetikus kérdését.
- Nem tudok aludni, éjjelenként sokat sírok, a szüleim szerint meg kellene próbálnom erősebbnek lenni, de nem sikerül. Nagyon szerettem a nagymamával lenni, ő különleges volt, aki nem csak nagyszülő, hanem barát is. Amiben tudott, segített és mindent elmondhattam neki, mert megértett engem.
Frank nézte Gerard-ot ahogy viaskodik magával, hogy ne sírjon és ott volt benne a késztetés, hogy vigaszt nyújtson, de nem tudta, hogyan is kezdjen hozzá.
- Ő volt az akivel a templomban láttalak?- érdeklődött, mert más nem jutott eszébe.
Gerard arca egy pillanatra felderült.
- Igen ő. Mikor kisebb voltam, bibliai történeteket olvasott nekem az ágyamnál ülve esténként. Később vele tarthattam a templomba, a mise az egyik közös programunk volt a sok közül.
- Remek ember lehetett. - ítélte meg Frank.
- Az volt. És inkább vernének agyon a sportolók, nem bánnám, csak visszakaphatnám a nagymamámat!
- Hé, azért nem mond ezt!- Frank-et összepréselte Gerard mérhetetlen bánata, ami az összes mozdulatából, porcikájából áradt. A sírás őt is megkörnyékezte.
- Nem tudom, mihez kezdek nélküle! Most már nem lesz, aki velem tartson a templomba, vagy sétálni a parkba...
- Ha gondolod, én néha veled mehetek. - Frank ezt úgy jelentette ki, hogy át sem gondolta és egy percig sem hitte azt, hogy Gerard majd él az ajánlattal, de a fiú sápadt arcán köszönet teljes kifejezés suhant át, könnyes szemei hálásan ragyogtak.
- Köszönöm, az nagyon jó lenne, Frank!
- Hát oké...- Frank kábán bólintott és rázta a hideg, ahogy Gerard kiejtette a nevét.
Frank éjszaka óránként ébredt, gyötörte a fejfájás, émelygett. Nem akart iskolába menni, de anyja ráparancsolt, hogy induljon el és ne játssza meg magát. Pedig Frank tényleg pocsékul volt, előző nap összezördültek Jamia-val, emiatti dühében képtelen volt a házi feladataira koncentrálni, nem nézte át a tananyagot sem, pedig mára nagy feleléseket ígért a fizika tanár. De remélte, hogy a szerencse mellé áll és elkerüli a szóbeli számonkérést.
Végül nem így lett, ott állt az egész osztály előtt, pellengérre állítva, kezében a krétával, a táblán bonyolult fizikapélda nézett vele farkasszemet, de ő csak az ajkában lévő ezüst karikát harapdálta idegesen. A fejfájása a tetőfokán volt, úgy érezte elájul, vagy elhányja magát. Homlokán hideg izzadtság fénylett. Az első padban Gerard próbálta úgy helyezni a könyvét hogy láthassa, de túl messze volt és neki amúgy is káprázott a szeme a migréntől. De azért jól esett neki, hogy a fiú segíteni szeretett volna.
A tanár hangja süvített végig a termen.
- Nos, beavatna végre minket mi a megoldás? Vagy állunk itt még húsz percet?
- Gyerünk már te patkány!- kiabáltak a háttérből a sportolók.
Frank lemondóan megrázta a fejét.
- Nem tudom...- a kijelentése mintha súlyt emelt volna le küszködő mellkasáról. Hiszen ha a világ végéig itt áll, sem jött jön rá a helyes eredményre.
A tanár megvetően csóválta a fejét.
- Gratulálok! Mondjuk magától nem vártam túl sokat, de hogy ezt se tudja...Ebbe az iskolába tényleg minden retardáltat felvesznek?! Mert maga az, egy agyatlan senkiházi. Na menjen a helyére és mélyen szégyellje magát!
Röhögés hangzott fel a fizikatanár véleményétől, Frank megsemmisülten vánszorgott vissza a padjához, míg az előbbi jelzőket még pár osztálytársa is hozzá vágta. A hányinger fojtogatta és a harag könnyeitől elhomályosult szemein át alig látta a könyvét, füzetét.
Nem bírt tovább az iskolában maradni, az utolsó óra előtt eljött és tett egy jó nagy kört, míg végül a város határában lévő egykor játszótérként működő kihalt parkban találta magát. A játékokat a rozsda ette, ahogy a drótkerítést is, a padok deszkái hiányoztak, szeméthalmok voltak mindenütt, amiket gaz nőtt be, nem volt egy szép hely, de Frank gyakran múlatta itt az időt. Csak beleült az egyik hintába és hagyta hogy a feje kiürüljön, hogy a nyugalma visszatérjen. Olykor sírt is, annyira keservesen, hogy a teste belerázkódott. Aztán szánalomra méltónak gondolta magát, hiszen egy punk nem csinálhatja ezt, de rájött, hogy ennek nincs jelentősége, úgysem látja senki. Most is így volt. A düh, a megalázottság könnyeket teremtett a szemeibe, a szíve tele lett fájdalommal és elkeseredéssel.
Valamivel később, Frank-nek már nem volt több könnye, már a feje sem hasogatott, csak fázott a novemberi hidegben, de mégsem akart hazaindulni. Nem hitt a szemeinek, mikor észrevette Gerard-ot félszegen megállni a pókháló lepte drótkerítés mentén. Mint aki nem akar zavarni. Frank-nek hirtelen melege lett és ledöbbent, fogalma sem volt honnan jött rá a fiú arra, hogy itt van. Zavartan elindult felé és Gerard is tett irányába pár lépést.
- Te meg hogy kerülsz ide? - kérdezte Frank szipogva.
- Egyszer láttalak itt ülni és gondoltam talán most is itt vagy és esetleg szeretnél beszélgetni. - válaszolt Gerard előzékenyen és kezeit a télikabátjába süllyesztette.
Frank megcsóválta a fejét. Ismét agresszív tűz kezdte perzselni belül.
- Beszélgetni arról, hogy miket mondott nekem a tanár?! Hogy egy retardált vagyok?! És hogyan nevetett ezen hangosan minden tanuló?! Köszönöm, de kihagyom! - a hangja megbicsaklott és inkább hallgatva a fagyott talajt nézte.
- Ha terhedre vagyok és azt szeretnéd, elmegyek. - ajánlotta Gerard
Frank letargikusan tiltakozott.
- Nem szeretném. Maradj!
- Rendben.
És percekig csak csend feszült körülöttük, amit Frank tört meg.
- Csak felelj nekem egy kérdésre. Azt gondolod, amit mindenki? Te is egy agyatlan senkiházinak tartasz? - és csüggedten pillantott Gerardra, aki egészen elpirult a kissé provokatív kérdéstől.
- Nem!- vágta rá azonnal és megingathatatlanul.
Sziklaszilárd megkérdőjelezhetetlensége megnyugvást adott Frank-nek. Rezignált mosoly kanyarodott a szájára és a tekintete nem engedte Gerard-ot, elidőzött vértelen arcának fura szépségén, fekete hajában, a barnás szemeiben örvénylő eltökéltségben, a sötét kabátján, a nyakát takaró vastag sálon, a lényének leírhatatlan tompa fényű ragyogásban. Hogy ott volt vele. A kietlen, lehangoló külvárosban, drótkerítés, rozsda és szemeteszacskók közepette. És megmelegítette a lelkét.
Nem is aggódott, nem félt és nem kétkedett, mikor ajkát a másik ajkára nyomta. Úgy érezte, ennek így kell történnie. Gerard viszont megrökönyödött, egész testében összerezzent, légzése gyors lett, de cseppet sem ellenkezett. Még akkor sem, mikor Frank a nyelvét becsúsztatta a szájába, rémülten, ügyetlenül ugyan, de azt is viszonozta. Karjai Frank köré fonódtak félénken, de érezhetően. És teljesen Frank-hez simult, aki úgy gondolta, hogy Gerard egy kezdőhöz képest egész jól csinálja és könnyen belesodródott az eseményekbe. Aztán már nem bukkantak fel újabb gondolatok a fejében, az ő teste erős is reakcióba lépett és a télies időjárás ellenére belepte a forró izgalom tetőtől-talpig.
Frank jóval sötétedés után ért haza. Az iskolai incidens maró gyötrelme már a semmibe veszett, a feje kóválygott, a szíve szabálytalanul dobogott, de jó értelemben. Az anyja viszont mérgesen toppant elé.
- Hol a csodában mászkáltál?!- és szikrákat szórtak a szemei.
- Bocsánat anya...- Frank nem készült semmi indokkal a kimaradást illetően, így nem is tudott mit mondani. És amúgy is túl kába volt hogy normális dolgokkal törődjön, úgy érezte magát, mint aki berúgott.
- Nyilván nem az iskolában voltál, mert a tanítás régen befejeződött!
- Hát...- vonogatta a vállát Frank.
- Nem fogom engedni hogy hétköznap Jamia-val legyél, ha ilyen későn érsz haza. Az első az iskola és minden más csak utána jön! - oktatta ki az anyja és nem is figyelte Frank arcán a grimaszt.
- Iskola...igen...- ismételte gépiesen anyja után, aztán a szobájába ment és kabátostól, cipőstől ledobta magát az ágyra. Kaotikus érzések vibráltak benne, az ajka és az állkapcsa zsibbadt és szúrt a Gerard-al történt később vehemenssé váló csókoktól. A fiú azt is megengedte, hogy kigombolva a kabátját benyúljon a ruhája alá. Olyan tűzforró volt mindene, reszketett és levegő után kapkodott. Frank pedig csak simogatta a csupasz bőrét, elképzelve, milyen lehet Gerard ruha nélkül. És nagyon sokáig csókolták egymást, a percek megszűntek peregni, mikor szétvált az ajkuk, már ködös este telepedett köréjük, de Frank nem bánta. Semmit sem bánt meg. Mert ezek a momentumok még most is hevítették a vérét és keménnyé tették a férfiasságát. Nem gondolta, hogy ilyen jó lesz Gerard-al, sőt az ellenkezőjéről volt meggyőződve. És jelenleg teljesen össze volt kavarodva.
Az anyja meg azt hiszi, Jamia-val volt...
Frank az éjjeliszekrényén lévő telefonkészülék felé sandított. Jamia sosem csókolta így, sosem kapaszkodott bele ilyen kétségbeesett vággyal, sosem sóhajtott fel így, ha hozzáért. És sosem hatott rá ilyen módon. Jamia egy aranyos lány, de nem több ennél és soha nem is lesz. Frank nem akart szemét lenni vele. Felült az ágyán, kezébe vette a telefont és beütötte Jamia számát, aztán összeszedte magát, hogy a lehető legkevesebb rossz érzést okozva zárja le ezt a viszonyt.
A külvárosi játszótéren voltak legtöbbször, ha véget ért a tanítás. Az iskolában csak egymásba olvadó pillantások, félszeg mosolyok tették izgalmasabbá és túlélhetőbbé a napjaikat és keveset beszéltek, de órák után, ha tudtak találkoztak. Gerard mindig ott volt, de Frank-et a szülei párszor meglepték azzal, hogy autóval elé mentek az iskolához, így Frank mindenféle kifogásokkal élve és csak nagy sokára tudott ellógni otthonról. Gerard-ot azonban ez sem tántorította el, képes volt órákig várni Frank-re a hidegben. És ez sok dolgot elárult Frank-nek a fiú elkötelezettségét illetően.
- Nem gondolkodtál el még azon, miért éppen téged találnak meg legtöbbször a sportolók a szemétkedéseikkel? Egy csomó más diák is jár ide és azok fele ennyi verést, meg sértegetést nem kapnak.- elmélkedett egy téli délután Frank, de Gerard csak fásultan vonogatta a vállát.
- Ez már a legelső perctől kezdve így van, hogy ide járok...
- Sosem akartál harcolni magadért? Változtatni?- kérdezte Frank.
- A nagymamám úgy vélte, majd az idő megoldja. Semmilyen rossz nem tarthat a végtelenségig.
Az összes megpróbáltatás ellenére Frank látta, hogy Gerard teljesen elfogadta ezt a számára kijelölt hálátlan szerepet és ez feldühítette.
- Az idő, na persze...- háborgott Frank. Ő nem hitt az időben, mert úgy látta az ellenük dolgozott.
- És te nem sejted téged miért hívnak patkánynak?- tette fel ekkor a kérdést Gerard, ezzel letaglózva Frank-et. A kellemetlen érzések úgy árasztották el, mint a víz egy lyukas csónakot. A szíve összefacsarodott és a letargia fekete felhője ereszkedett le rá.
- Neked nincs ötleted?- kérdezett vissza keserűen.
- Nincs.- rázta meg a fejét Gerard.
- Az elnevezés még az első tanévből a sportolóktól ered. - felelte mélabúsan Frank és olyan erővel szorította meg a hinta jéghideg láncát, hogy a tenyere narancssárgára színeződött a rozsdától. Nem akart erről beszélni, fájt neki a téma, visszahozta a megalázó helyzeteket, amikor a jól megtermett sportolók a folyosón körbevették és ellátták a baját, de előtte szavakkal is a porba taposták. Először csak pár embertől hallotta ezt a gúnynevet, de utána már az iskola nagy része, még a lányok is, még az ismeretlenek is így nevezték. Persze tisztában volt vele, hogy ez középiskola, itt sok emberre ráragasztanak csúfneveket, de ő akkor sem akart magának. Tudta, hogy alacsony, gyenge és jelentéktelen, de hogy éppen patkányra emlékeztesse a tanulókat, ezt képtelen volt elfogadni.
- Nem értem miért...- Gerard szeme, mint egy radar feltérképezte Frank-et, legalábbis a fiúban ilyen érzések keltek életre a gyengéd, de érdeklődően rászegeződő barna szempártól.
- Nézz rám és ott a válasz!- borongott.
- Hiszen te gyönyörű vagy Frank! - jelentette ki Gerard határozottan és szeretettől finom hangnemben. Frank meg jó alaposan zavarba jött. Még senki sem nyilatkozta ezt róla és ez a csodálat szokatlan volt, de örömöt is okozott egyben.
- Dehogyis vagyok az!- tiltakozott elvörösödött arccal.
- Higgy nekem!- kérte kedvesen Gerard, de Frank ebben meggyőzhetetlen volt. Mindennek tartotta magát, de gyönyörűnek nem.
- Ne beszéljünk erről!– és csak ült a hintában magába süllyedve, rosszkedvűen arra gondolva, hogy Gerard javíthatatlanul romantikus, de nagyon nagyot téved.
Mert ő egyáltalán nem gyönyörű, viszont mégiscsak lehet közte és a patkányok között némi hasonlóság, a patkányok a süllyedő hajóról menekülnek, ő meg a fájdalmat okozó érzelmei elől.

folyt.köv...