Still Breathing új rész, mert megígértem :)
Boulevard of a broken dreams
I'm walking down the lineThat divides me somewhere in my mind
On the border line of the edge
And where I walk alone
Read between the lines
What's fucked up and every thing's all right
Check my vital signs to know I'm still alive
And I walk alone
A nap lemenő, aranyló sugarai bevilágították Mike autóját és szelíden a férfi szemeibe villantak. Mike hunyorgott a napfénytől, de mégsem nézett másfele. A rádióból szólt valami dal halkan, titokzatosan, miközben érezte Billie vállát finoman a karjához nyomódni. Fél szemmel a fiúra pillantott, Billie szintén akkor nézett rá és mindketten mosolyogtak. Izzott körülöttük a levegő, mialatt a tanár tekintete bejárta Billie arcát, megállapodva az ajkánál, amit nemrég még csókolt. Mike akkor boldognak és elégedettnek érezte magát. Az ereiben egyre csak áradt ez a szinte ismeretlen érzés.
- Olyan jó lenne, ha örökre így maradhatnánk. – suttogta Billie ábrándosan.
Mike egyetértően bólogatott és hátradőlt az autó ülésében, hagyva hogy a napsugarak még melegítsék az arcát, úgy ahogy nemrég Billie közelsége tette forróvá a lelkét.
- Igen, jó lenne…örökre…- motyogta halkan maga elé Mike, ahogy állt a háza nappalijában, teljesen elfeledkezve mindenről. A gondolatai elszabadultak, felborítva a valóság korlátait, szemei csak Billie Joe-t látták mindenütt. Pedig már nem a kocsijában volt a fiúval. Otthon volt és Missy állt vele szemben, igencsak furcsálló arckifejezéssel.
- Tessék? – kérdezett vissza zavartan és maga elé kapott egy asztalon heverő szórólapot. Persze nem olvasott bele, csak elfedte vele a káoszt, ami eluralkodott rajta.
Missy gyanakodva pillantott rá.
- Az előbb azt mondtad, örökre és hogy jó lenne…- ismételte meg férje szavait. Mike menekülőre fogta a dolgot.
- Örökre lemaradok, ha most nem javítom ki a múlt heti dolgozatokat. – füllentette, nem túl meggyőzően és a dolgozószoba irányába sietett, ott hagyva értetlenkedő feleségét.
- Amúgy egy Darla nevű nő hívott kétszer. – szólt utána Missy váratlanul. Mike szíve óriásit dobbant a név hallatán. A torka összeszorult, hasonlóan a gyomrához. Kék szemeit máris dühös könnyek kezdték marni. Ahogy Missy kimondta a nevet, a keserű emlékek mindent elhomályosítottak. De nem akarta, hogy neje ezt lássa, bár halálsápadt volt és feltűnően zaklatott, mégis próbálta magára húzni a nyugalom álarcát.
- Darla? Fogalmam sincs, ki ő…- mondta nagy sokára. Missy mellé sétált és tetőtől-talpig végig mérte, Mike úgy érezte, az agyáig is ellát.
- Csakugyan? Hát ez érdekes, mivel ő elég jól ismer téged. – majd egy cetlit nyújtott át, amin mindössze egy sor állt: Mike! Itt vagyok a városban, kérlek, hívj fel! És a papír alján ott állt egy telefonszám is.
Mike homlokát ellepte a jeges veríték.
- Ez mi? – kérdezte, mintha nem tudná, pedig rögtön felismerte a kézírást és ettől szíve majd kiugrott a helyéről.
- A két telefonhívás után, nem sokkal ez a Darla nevű nő a tiszteletét tette itt és minden egyéb magyarázat nélkül a kezembe nyomta ezt a papírt, hogy adjam át neked. Mike, évek óta együtt vagyunk, miért nem mondtad, hogy tartod a kapcsolatot az anyáddal?!
A kérdése számonkérő volt és Mike ettől megrémült.
- Honnan tudod, hogy az anyám? – kérdezett vissza.
- Mit gondolsz, azt hittem a szeretőd? Túl jó vagy ahhoz, Mikey…- gúnyolódott Missy és ahogy a nevének e becézett alakját kimondta, Mike émelyegni kezdett. Egyetlen ember szólította csak így a világon. Az anyja.
- Nem vagyunk kapcsolatban. Elképzelésem sincs, hogy került ide és hogy mit akar. De nem is nagyon érdekel. – próbálta rövidre zárni a rendkívül felkavaró beszélgetést. De Missyt nem lehetett leállítani.
- Azért remélem, mielőbb visszahívod, valami fontosról lehet szó, úgy láttam. Azt sem bánnám, ha összehoznánk egy közös vacsorát. Mindig is meg akartam ismerni az anyádat.
Mike szeme villámokat szórt.
- Szó sem lehet róla! – közölte indulatosan.
- De hát felkeresett, szüksége van rád és lehet, hogy megváltozott. Egy második esélyt csak érdemel. – vonogatta a vállát Missy. Mike érezte, felesége nem ért egy szemernyit sem az egészből. Hát hogyan is értene, mikor neki volt rendes apja és anyja, akik törődtek is vele és nem csak, mint két név szerepeltek az anyakönyvi kivonatában. Őt nem hagyták a sorsára a kórházban, betegen. Missy semmit sem fogott fel, és ami rosszabb volt, meg sem próbálta beleérezni magát Mike helyzetébe.
- Tévedsz! Semmit sem érdemel! És most már hagyjuk is ezt a dolgot. – csattant fel, aztán a ház kijárata felé indult.
- Most hova mész? Nem azt mondtad, hogy van egy kis papírmunkád? – hökkent meg Missy.
- Kiszellőztetem a fejemet! – jelentette ki Mike és felkapva kocsija slusszkulcsát, elhagyta a házat. Bevágódott a járműbe és elindult az úton, bár fogalma sem volt, merre, csak el akart tűnni otthonról. Nem akarta Missy idegesítő kérdezősködését hallgatni. Le kellett csillapodnia, összeszednie a pillanatok alatt szétszakadt gondolatait. Rendeznie az érzelmeit. A kételyeit, a félelmeket, az értetlenséget, a pánikot, ami rátört. Amióta csak megszületett, az anyja ritkán adta jelét, hogy érdeklődik iránta. A saját, lezüllött, drogos életét élte és neki ez így is volt jó. Később persze valamicskét változott, hozzá ment egy idősebb fickóhoz, Sacramentoban telepedett le és szült két gyereket, de a kábítószerrel időről-időre gondjai támadtak. Darla olyan volt, mint egy kísértet, néha megjelent, de csak pénz kellett neki. Ezzel az őrületbe kergetve Mike nagyapját és nagyanyját. Anyja látogatása persze Mike-nak is mindig fájdalmat okozott, hogy a nő, aki annak idején életet adott neki, majd eléggé el nem ítélhetően lelépett a kórházból, egyáltalán nem foglalkozik vele. És ez így ment mindig, Mike-nak ezzel így kellett együtt élnie, hogy van ugyan anyja, de csak a szó biológiai értelmében. Az esküvőjén sem volt ott és most sem tudott róla jó ideje. A nagyszülei temetése óta nem látta. De ahogy ez lenni szokott, a legváratlanabb pillanatban Darla jött és felforgatott mindent benne. És Mike, mint minden ilyen alkalommal, nem tudta, mi tévő legyen. A legésszerűbb az lett volna, ha nem hívja vissza, de érezte, ezt képtelen lenne megtenni. A szíve mélyén megszólalt az elnyomhatatlan hang, hogy Darla az anyja és kitudja, talán tényleg beszélgetni szeretne vele. Mike hosszas viaskodás után, egy utcai fülkéből felhívta a motel számát, amit anyja megadott és másnap délutánra találkozót beszéltek meg. Aztán hazament és a döntéséről, a másnapra lefixált találkozásról, egy szót sem szólt nejének. Nem akarta, hogy Missy tovább képzelje az egészet, hogy jó kedélyű, családi vacsorát akarjon a nagy kör alakú asztal mellett, vidám csevegéssel, mintha a múlt hibái nem is léteznének. Mike ahhoz túlságosan is megbántott volt, már születése óta és ezen egy közös étkezés aligha segítene. Viszont érdekelte, mit akar az anyja és, bár magának sem akarta bevallani, látni szerette volna egy kicsit. Egész éjjel forgolódott és azon agyalt, jól tette e, hogy belement a dologba, de nem jutott előrébb. Másnap pedig olyan kialvatlan és nyúzott volt, hogy úgy érezte, képtelen lenne dolgozni. Szédült és fájt a feje, a gyomra liftezett, a mellkasi szorítása ismét előjött, mint minden idegesítő esemény előtt. Így olyat csinált, amit általában nagyon ritkán, betelefonált és aznapra beteget jelentett. Kellett neki az a nyugalomban eltöltött délelőtt, hogy lélekben kellően fel tudjon készülni az anyjával való viszontlátásra. Igyekezett lefoglalni magát, olvasni, televíziót nézni, de nem sikerült, a gondolatai folyton a fejébe tolultak és pörögtek megállás nélkül. Az idő viszont alig haladt, így Mike szinte kínlódott, fuldoklott a félelemtől. Átkozta magát, hogy ilyen helyzetet teremtett, de már nem visszakozhatott. Végül nem bírt magával és a megbeszélt időpont előtt indult el az olcsó, külvárosi motelbe, ahol az anyja megszállt. Útközben még jobban emésztette a rémület, csoda, hogy a vezetésre tudott figyelni, a fejében különböző teóriák váltakoztak, és előre elgondolt jelenetek, hogyan fogja köszönteni anyját és mit kérdez tőle először. Meglepetésére, Darla a motelszobája előtt dohányozva állt, mikor Mike autója begördült az épület elé. A nő nem tűnt túl meglepettnek, hogy Mike korábban érkezett, csak szívta a cigijét és mosolygott. Mike kiszállt a kocsiból, és még azt a néhány métert megtette, megállapította magában, hogy anyja nem sokat változott. Hidrogén szőke haj, erős smink, rikító körömlakk, jó sok parfüm, mélyen kivágott, már-már közönséges ruha, mintha örökre egy tizenéves lány maradt volna. De a kábítószerezéssel és ivással eltöltött évek durva nyomokat hagytak rajta, ezt a kihívó öltözék és a sok festék sem tudta leplezni.
- Mikey! – ugrott a nyakába a nő, amint a férfi megállt előtte. Mike tétován és jóval szelídebben viszonozta a vehemens üdvözlést.
- Szia, anya. – köszönt és a szíve a torkába ugrott, a hangja szokatlanul rekedt volt. Darla eldobta füstölgő cigijét és nézte Mike-ot.
- Gyönyörű vagy, fiam…- jelentette ki elégedetten.
Mike egyik lábáról a másikra állt.
- Alig aludtam az éjjel. – morogta zavarodottan.
- Hát én is. El sem hiszem, hogy újra látlak, olyan régen találkoztunk. Mikor is? – csacsogta kedélyesen Darla.
Mike megrázta a fejét.
- Nem emlékszem. Nos, miért hívtál ide? – próbált a lényegre térni, közben Darla kinyitotta a motelszoba ajtaját és betessékelte rajta.
- Foglalj helyet. – szívélyeskedett, mire Mike vonakodva leült a giccses terítővel fedett ágyra és fél szemmel körbepillantott lelakott szoba berendezésén. A falakon megfakult virágos tapéta, a plafonon zajosan keringő ventilátor, az asztalon egy kopott váza, benne réges-régi művirággal, az ágy mellett két rozoga karosszék. A levegőben szinte vágni lehetett a cigaretta füstöt. Darla vidáman dobta le magát az egyik székbe. Kiegyensúlyozottnak és gondtalannak látszott. Előkapott egy újabb cigit.
- Te nem kérsz? – kínálta Mike-ot és bár nagy volt a kísértés és a férfi igencsak epekedett egy szál cigarettáért, végül mégis nemet intett.
- Nem köszönöm. Már leszoktam.
- Oh, igen! Missy miatt ugye?! Már mesélted egyszer. Jaj, tegnap volt szerencsém a nejedhez, nagyon aranyos lány, igazán szerencsés vagy, Mikey. Apropó, mikor lesz már unokám? Nem akarok idős nagymama lenni! – érdeklődött Darla és Mike szinte szédült a rázúdított kérdésektől, meg úgy alapjáraton az anyjától. Az asszony olyan volt, mint valami forgószél.
- Hát hamarosan, gondolom…- nyögte ki Mike és Darla elismerően helyeselt.
- Remek, alig várom.
Mike nem tudta, viccel e, hiszen vele sem törődött sohasem és eléggé elképzelhetetlen volt, hogy az unokájával kivételt tenne.
- És amúgy minden rendben veled, jól megy a sorod? – kérdezte kíváncsian a nő, szaporán szívva a cigit.
Mike kezdett fáradni a sok kötelezően udvarias kérdéstől.
- Igen, megvagyok. De elárulod, miért kell most itt lennem?
Darla meghökkent fia tárgyilagosságától.
- Hú, de komoly itt valaki. – jegyezte meg.
Mike türelmetlenül felsóhajtott.
- Csak nincs sok időm. Tehát?
Darla megforgatta a szemeit, majd elnyomta a cigarettát.
- Az a helyzet, hogy anyagi nehézségekbe ütköztem, Mikey. Szükségem lenne egy kis pénzre. – bökte ki és Mike eddig csak sejtett félelme beigazolódni látszott. Valójában inkább csak magán csodálkozott, hogy ez még mindig meglepi. Az arcából kifutott a vér és egy tompa, alig hallható, dühös nyögés hagyta el a torkát.
- Miért nem kérsz Wallace-tól? – kérdezte.
Wallace, Darla férje volt és bár Mike nem annyira ismerte, de azt tudta, hogy nem olyan rossz ember, mint amilyennek anyja lefesti. Mindent megtett a két közös gyerekükért, akiket jobbára ő nevelt, mert Darla egyszerűen alkalmatlan volt anyának. A kábulat és a szórakozás volt neki a fontosabb, így Stephen és Candy hozzá hasonlóan, nem túl sokat kaptak anyjuk szeretetéből.
Darla elhúzta a száját.
- Wallace és én, épp válunk, ő nem tudta megbocsátani egy múltkori kis ballépésemet és már nekem is elegem volt. Egy ostoba, gyámoltalan alak, aki csak robotolt és folyton csak azzal törődött, hogy a kölyköknek jó legyen. És velem ki foglalkozik, a rohadt életbe? A kis szemétláda, ráadásul elég szépen ellenem nevelte a gyerekeinket is. Wallace egy örök vesztes, egy szolgalélek, egy minta apa, ennél nem több. És én nem kérek belőle. Új életet kezdtem, vettem egy szép kis házat és van saját autóm is, meg ugye itt a válóper és az ügyvédem sem a legolcsóbb. Elfogytak a tartalékaim. Talán, te kölcsönözhetnél valamennyit…- Darla elővette legszebb mosolyát. Mike viszont legszívesebben azonnal felállt és kirohant volna onnan, de türtőztette magát.
- Ugye nem a kábítószer miatt keveredtél megint bajba? – kérdezte gyanakodva.
Darla hevesen tiltakozott.
- Nem, dehogy! A kábszerrel az utolsó elvonó óta leszámoltam. Egyszerűen csak az van, hogy pénzzavarba kerültem, mert kissé túlköltekeztem. De meg kell értened, nekem is csak egy életem van. – magyarázta.
Mike szinte születésétől kezdve ezt a patetikus indokot hallgatta anyjától, mintha ez mindenre megfelelő kifogás lenne. Magyarázat arra, hogy egy koraszülött, szívbeteg gyereket a kórházban hagy, évekig felé sem néz, csak akkor, ha anyagilag megszorul. Mert neki is egy élete van, amit mindig is úgy élt, hogy kizárólag az ő érdekei legyenek szem előtt, eltaposva mindenki más érzéseit. Mike nem tudott toleráns lenni, nem ment neki.
- Én értselek, meg?! Wow, hát oké. – a férfi hangleejtése kissé gúnyosra sikerült, ezt észrevette anyja is.
- Ha a drágalátos szüleim hagytak volna rám is valamit, nem csak rád, akkor nem kellene itt kuncsorognom a pénz után. – jegyezte meg elégedetlenül.
- De hiszen szinte nem volt semmijük, te is tudod. – vágott a szavába Mike.
A nagyszülei elég szerényen éltek, bérelt házuk volt, olcsó autójuk. A kevéske pénzüket, Mike taníttatására fordították, ezért nem rendelkeztek túl sok megtakarítással. Egyetlen vagyonukat, az autójukat, Mike vihette haza a temetés után. Ezzel a fekete, régi kocsival járt a férfi azóta is dolgozni.
- Nem, én csak azt tudom, hogy önzőek voltak, igazságtalanok és engem kihagytak mindenből! – jelentette ki Darla és ez volt az a pont, ahol Mike-nál betelt a pohár. Nem tűrte, hogy anyja ócsárolja a nagyszülei emlékét. Felpattant az ágyról és Darlához lépett. Arca lángolt az indulattól, a szemei haragos könnyekkel teltek meg.
- Fejezd be! Ők mindenkinél jobb emberek voltak! Aki önző, az…- és itt elhallgatott. Viszont Darla így is tudta, mit akart mondani.
- Az önző, az én vagyok. Rajta, mond csak ki, Mikey. Ne legyél szégyellős. Rúgj belém te is egyet, ha már a családom összes tagja megtette. – rebegtette meg teátrálisan a szempilláit, majd cigarettát húzott elő a táskájából. De Mike inkább nem mondott semmit.
- Most mennem kell. – lépett el anyjától és elindult a kicsiny szoba ajtaja felé. Érezte Darla tekintetét a háta mögött és hallotta, ahogy a nő öngyújtója tompán kattan, aztán füst száll fel a karosszék irányából.
- Mi lesz a pénzzel? Akkor tudsz segíteni? – szólt utána és semmi szégyenérzet nem volt hallható a hangjában. Mike döbbenten megtorpant és ökölbe szorultak a kezei. Tényleg nem kellett volna idejönnie, most már látta világosan és a legjobb lett volna szó nélkül kilépnie az ajtón, de ehelyett egy megadó sóhajjal fordult hátra és nézett anyjára.
- Kitöltök egy csekket, és jelentkezem.
Darla arcán öntelt vigyor jelent meg, ahogy hosszan beleszívott a cigijébe.
- Jó fiú…
Mike pedig kábán bólintott, majd elmotyogott egy sziát és gyorsan kimenekült a motelszobából. Még mielőtt anyja láthatta volna a csalódottság és elkeseredettség könnyeit a szemében.
folyt. köv...
