Az elmúlt napok...huh hullámvasút. Volt itt minden. Lássuk csak: -Karácsonyi megőrülés (káosz, fadíszítés) -Karácsonyozás -Kaja dömping (halászlé/húsleves/rántott hús/sült hús/majonézes kukorica/szaloncukor/mézeskalács etc.) -Túlzott házipálinkázás (pedig utálom), ebből kifolyólag karaoke, aztán filmszakadás, ott ahol vagyok elalvás -Másnaposság és szégyenkezés -Még mindig kajadömping, szaloncukor lelegelése a fáról, pizzás és hagymás tejfölös Bake Rolls fogyasztás -Sokáig alvás, mégis kómásan ébredés -Érdekes álmok -ID discovery csatorna nézés késő estébe nyúlóan -A favágók c. sorozat nézése (OMG) -Más fura műsorok bámulása -Hízás (a mérlegem elromlott, de biztos vagyok benne)
És még hátra van a szilveszter *-* Amire én nem tervezek semmit, de tényleg. Általában itthon dekkolunk pasimmal és kész. Mondjuk, nem is bánom.
Ígéretek? Nem tudom, van e értelme bármit is megígérni a jövőre vonatkozóan. Eddig nem nagyon tudtam betartani egyiket sem.
Álmok? Na, igen, azok vannak, de jelen pillanatban elérhetetlenek (pl. költözés most azonnal).
Csak azt tudom megígérni, hogy igyekszem 2018-ban is itt lenni, írni mindent amit fontosnak tartok, meg történeteket is persze. Ezután a pocsék 2017-es esztendő után nagyon remélem, hogy a következő év sokkal több jót hoz magával. Én felkészültem ezekre a pozitív változásokra. Csak jöjjenek már!!!!!!!! BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK! <3 <3 <3
Tehát...karácsonyi hangulat:0. Beteg vagyok kicsit.Fa díszítés alatt. Leesett a hó, már olvad. Előre félek a közös családi pofavizittől. Kaják készülőben. Pasim szokásos formáját hozza. Én
meg az új részt hoztam, amolyan "karácsonyi ajándék"-ként. Van egy
másik sztori is a fejemben, saját szereplős, de még nagyon csak elméleti
szinten létezik, de jó lenne azt is megírni jövőre. Hát majd meglátjuk. Egyelőre itt nálunk enyhe fokú karácsony, műfenyő, szaloncukrok, díszek, meg a Still breathing. BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK, AKI ERRE JÁR <3 FOREVER NOW
My name is Billie, And I'm freaking out I thought before I was And I can't get it figured out I sit alone with my thoughts and prayers Screaming my memories As if I was never there Standing at the edge of the world It's giving me the chills Looking down the edge of the world Lost in a tangle It's freaking me out Burning lights and Blackouts -
Te mit látsz bennem? – kérdezte váratlanul Mike és Billie kezében
megállt az üdítős palack, félúton az odahelyezett pohár felé. Napsugaras,
gondtalannak tűnő délután volt. Ott ültek kettesben Billie-ék házában,
az aprócska és túlzsúfolt konyhában. A házban nem volt rajtuk kívül
senki, Billie anyja orvosi felülvizsgálatra ment, a testvérei pedig még
iskolában voltak. A fiú invitálta meg Mike-ot magukhoz, aki szinte
azonnal igent mondott, holott tudta, hogy ezzel megint megszeg pár
szabályt, ami a tanár-diák kapcsolatról szól. De már nem is ütközött meg
annyira a saját hektikus döntésein. Billie végül kitöltötte az üdítőt, majd a poharat a férfi elé csúsztatta, miközben elgondolkodott, mit is feleljen. - Mindent. – válaszolta végül sugárzó arccal. Mike megforgatta a szemeit. -
De mégis? Kíváncsi lennék, mi fogott meg, csak egy átlagos iskolai
tanár vagyok. – morfondírozott. Billie leült vele szemben és eltolta az
előtte lévő üdítős palackot, hogy a férfi szemébe tudjon nézni. - A jósága. – jelentette ki. Mike nem számított erre a válaszra. - Én nem vagyok jó. – tiltakozott. -
De az. Ahogy az emberekkel bánik. Mindenkinek segít, ahol tud. Engem
sem nézett le és nem ítélt el, azért mert iskola helyett sokszor a
kocsmába jártam. Inkább igyekezett megmutatni a helyesebb utat. És én
mérhetetlenül hálás vagyok önnek, Mr. Pritchard. Maga jó ember, higgye
el. – bizonygatta Billie és halványpirossá vált az arca, szemeiben heves
fények gyúltak. Mike alig bírta levenni a tekintetét róla. Plusz még
zavarba is hozta a fiú kijelentése. - Elfogult vagy. – csóválta a
fejét. Ő nem tartotta ennyire jó embernek magát. Persze megtette, amit
tudott, mindenkinek adott újabb esélyeket a javításra, nem állt
szándékában soha senkit megbuktatni, inkább próbálta a diákokat
tanulásra ösztönözni. És elítélte, ha egy pedagógus rászállt a
tanítványokra, ez által megkeserítve az életüket. Mike hálásan
elmosolyodott, mert jól estek neki Billie szavai. Aztán belekortyolt az
üdítőbe, ekkor összetalálkozott a tekintetük, Billie-vel, de csak ültek
ott és hallgattak. Mike-nek fogalma sem volt, mit csináljon, vagy
mondjon. Zavarban volt a fiú otthonában, tudta, hogy ez nem helyes és
bár legszívesebben a karjaiba zárta volna, nem mert megmozdulni sem,
mert attól tartott, valaki megérkezik a családból. Szemei végig futottak
a konyha egyszerű és régi berendezésén, majd az onnan nyíló nappalin és
észrevette a sarokba tett gitárt. Rögtön eszébe jutott, mikor Billie
azt mesélte, hogy tud rajta játszani. - Megmutatod nekem az egyik dalt? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve. - Milyen dalt? – kérdezett vissza Billie. - Azt mondtad, édesapád megtanított gitározni és írtál néhány dalt. Játszhatnál nekem, ha gondolod…- válaszolta Mike. Billie Joe-n látszott, hogy meglepődött és kicsit meg is illetődött. - Nagyon régen nem gitároztam, nem is tudom, menne e még. – húzódozott. - Kérlek. Úgy szeretném hallani. – mosolygott rá Mike, mire a fiú rábólintott. - Rendben. – majd a nappali felé ment és rövidesen a gitárral tért vissza. Leült
a székre és aprólékos mozdulatokkal kezdte el behangolni. Mike
belefeledkezett a látványba, hogy Billie teljesen belemerült a gitár
hangolásába, még a száját is nyitva felejtette kicsit, annyira
koncentrált. Mike pedig kimondottan aranyosnak találta ezt, akaratlanul
is elmosolyodott, miközben az asztal mellett figyelt az egyre jobbá váló
dallamokra. - Nem biztos, hogy jól fog menni…- mentegetőzött Billie és hol a hangszert, hol Mike-ot nézte. - Szerintem nagyon jó lesz. – biztatta Mike. Billie arcán megjelent egy szkeptikus kifejezés, de rövidesen belekezdett egy dalba.
Summer has come and passed The innocent can never last Wake me up when September ends Like my father's come to pass Seven years has gone so fast Wake me up when September ends Here comes the rain again Falling from the stars Drenched in my pain again Becoming who we are As my memory rests But never forgets what I lost Wake me up when September ends… Mike
összeszorult torokkal, elhűlve hallgatta a dalt és megdöbbenve látta,
hogy válik Billie egyre szomorúbbá és zaklatottabbá. Nem is tudta végig
játszani, a hangja elcsuklott és elvétett pár akkordot, végül aztán abba
hagyta. Mike látta, hogy a könnyeivel küszködik és az ő szemei is
kezdtek homályossá válni. Belül őt is szorította a fájdalom kemény
abroncsa, hiszen a dal nagyszülei emlékét hozta vissza és rájuk ő sem
tudott könnyek nélkül gondolni. - Ne haragudjon, uram…van tovább is,
majd egyszer eljátszom teljesen, de most nem megy…- szabadkozott Billie
nagyot sóhajtva, gondterhelten ülve a gitár felett. Ujjai a húrokon
voltak, de nem szólaltatta meg újra őket. Az arca sápadt lett, és
szaporán pislogott, de még így is látható volt, hogy a sírással küzd. Mike is visszanyelte a könnyeit. - Semmi baj, megértelek. Ez a dal bennem is a szeretteimet idézi fel. – mondta együttérzően. -
Apa szeptember elején halt meg és soha életemben nem volt még olyan
hosszú egy hónap, mint akkor. Apa hiánya, a temetés, a sok szánakozó
rokon, anya, amint megjátssza a mélyen gyászoló özvegyet. Minden olyan
borzalmas volt. Azt hittem, a szeptember sohasem ér véget. – mesélte
Billie és a múlt történései árnyként vonultak át a tekintetén. Mike bólogatott. Ő is átélte ezeket a veszteségeket. - Ismerős érzések ezek, Billie. -
Még olyan sokáig vártam, hogy apa hazatérjen, hogy nyíljon az ajtó és
belépjen rajta. De soha többet nem jött. És olyan sok minden maradt meg
bennem kimondatlanul, amit csak cipelek éveken át és arra gondolok,
bárcsak apa látna, hallana engem. – Billie egy másodpercre a plafon
irányába szegezte a tekintetét, Mike-ot még jobban szorongatta a sírás. -
Én mindig azt hiszem, hogy a nagyszüleim onnan fentről figyelnek.
Hasonlóan a te édesapádhoz. Szerintem ő tudja, mit érzel és büszke rád. –
mondta alig hallhatóan. - Rám nincs miért büszkének lenni, uram,
annyi mindent rosszul csinálok. Nem megy jól igazán semmi sem, de ezt a
dalt szívből írtam. Apa emlékére. – Billie felállt és visszavitte a
gitárt a nappaliba. Mike látta, hogy gyorsan törölgeti az arcát, ahogy a
szoba irányába megy. - Gyönyörű és nagyon mély mondanivalójú dal.
Tényleg, egyedül írtad? – kérdezte Mike, amint a fiú visszajött és egy
kis időre tétován megállt a konyha ajtajában. Az arca még mindig
falfehér volt. Cigarettát kezdett keresgélni a zsebeiben, majd a konyha
pulton. - Igen. De tudom, nehéz ezt elképzelni a legtöbb ember azt
hiszi, egy értelmes mondatot nem vagyok képes összerakni. – mondta
szomorúan, majd miután megtalálta a cigarettát, mégsem gyújtott rá, a
dobozt a zsebébe süllyesztette. - Én nem gondolok semmi ilyesmit.
Tudom, hogy sokkal több vagy, mint amennyit a tesztjeid elárulnak rólad.
És most már az is kiderült számomra, hogy tehetségesen írsz dalokat. –
Mike felállt a székről és odasétált Billie mellé. A fiú eléggé el volt
kenődve, ami érthető is volt és Mike hibásnak érezte magát, hogy arra
kérte, játsszon neki egy dalt és ez által felszakította az apja halála
okozta sebeket. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a saját fájdalmait is
felszínre hozta, elvesztett szerettei emlékével. - Anya, meg jó pár másik ember szerint csak egy idióta vagyok. – vont vállat Billie. Mike megrázta a fejét. -
Ne hallgass senkire, aki azt állítja, kevesebbet érsz, mint ők. Te
különleges vagy. – mondta állhatatosan. Billie arcán grimasz suhant át,
nehezen hitte a tanár szavait. - Köszönöm, tanár úr. Nem is tudom,
mi lenne, ha maga nem állna mellettem. – nézett a férfira és Mike-ban
rögtön felgyúlt a heves vágyakozás, ami azóta égette, hogy belépett az
iskolába és megpillantotta Billie-t. Szomjasan vágyott a csókjára, a
szoros ölelésére, de mégsem mert lépni, mert félt, hogy valamelyik
családtag belép és rajta kapja őket. Billie viszont közelebb hajolt
hozzá és az ő szemeiben is a sóvárgás tükröződött a közelség iránt.
Nézte a férfit fénylő szemekkel és karjai elindultak Mike irányában.
Mike félelme azonban nagyobb volt, nem tudott feloldódni, így ösztönből
hátrébb lépett egyet. Billie arcán fájdalom jelent meg, rosszul esett
neki ez a fajta elutasítás. - Bocsásson meg uram. Az én hibám,
mindent elrontok…- magyarázkodott és a sápadtsága helyét rögtön a
vörösség vette át. Mike pedig azonnal megbánta az egész mozdulatát,
hiszen nem Billie ellen szólt, csak az ostoba félelmei korlátozták. -
Te bocsáss meg, nem így akartam, csak ez az egész szituáció…hogy itt
vagyunk nálatok… – vágott közbe és szánalmasnak érezte a szavait. Mást
sem szeretett volna, mint Billie-t magához közelebb tudni, erre így
viselkedik. - Rendben. - Billie lesütötte a szemét. - Azt hiszem,
indulnom kellene. – mondta Mike, és hogy zavarát elfedje, gyorsan
zsebre vágta a kezét. Ujjai beleütköztek autója slusszkulcsába. - Sajnálom, hogy sietnie kell. – ingatta a fejét Billie és a férfire sandított. A vágy még mindig sütött a szemeiből. -
Igazából nem rohanok annyira. Lehet, hogy elautózom a parkba,
eljöhetnél velem, persze ha akarsz és van időd. – Mike elkapta Billie
tekintetét és forróság ébredt a gyomrában. - Mr. Pritchard…- Billie
megkönnyebbülten felsóhajtott, ettől Mike is megeresztett egy szégyellős
mosoly félét. A fiú pedig mellette elsuhanva előrement és már nyitotta
is a bejárati ajtót. - Mehetünk...folytatása következik...
Egész éjjel Billie Joe-val álmodtam (ajwh) és nem annyira jó a mobilom csengésére felkelni hajnalban ezek után az álmok után *-* Főleg, hogy ez a nyomorult lakás úgy kihűl reggelre, hogy szabályosan fáj megmozdulni. Hétfőn nekiveselkedtem a nagy ajándékbeszerző túrának. Anyám is jött velem, és ketten kimaxoltuk a kedvtelenséget és türelmetlenséget. Oké, elszúrtuk, ezt nem most kellett volna, hanem hamarabb, akkor a sok baromság nem idegel fel minket, de közbejött a haláleset és minden háttérbe került. A boltokban tömeg és idióták, anyám kommentjei meg...nem tudom, sírjak e vagy nevessek. Pl. egyik polcnál egy öreglány válogat halálos nyugiban, mindent ötször átnéz, felforgat, nem férünk oda. Teszünk pár tétova kört, nézelődünk alibiből, várjuk, hogy az asszony arrébb menjen. De nem megy. Anyám ideges, haladna. Dögmeleg van az üzletben, de nem tudjuk levenni a kabátot, mert tele a kezünk a szatyrokkal és a bevásárló kosárral. Anyám a plafont nézi, én megyek előre, hogy megnézzem, szabad a terep. Naná, hogy nem az, az öregasszony továbbra sem mozdult egy centit sem. Anyám félhangosan: - Egy hete ott áll és válogat, nem igaz, hogy nem tud arrébb menni az a nő! Szerintem az illető meghallotta, mondjuk túlzottan nem érdekelte. Agyrém ez, komolyan. És mivel ma nem volt időm, holnap kell folytatnom, és be is fejeznem, mert utána már egyáltalán nem lesz erre lehetőségem. Aztán itthon, felrakom a kávémat és lehajolok a szekrényhez, hogy egy edényt halásszak elő, de elfeledkezem arról, milyen lehetetlenül kicsi a tér a gáztűzhely és a szekrény között. Közben mobilon dumálok és mire a sokkoló tényt észreveszem, konkrétan füstöl a fejem. Basszus, lángra kapott a hajam. Tiszta büdös és kormos lett a kezem és egy jó vastag tincs leégett. Szerencsére maradt még bőven, de ez is csak velem fordulhatott elő :S És akkor még hátra van a karácsonyi idegösszeomlás, főzés. A pasim ma is gyík, semmi ünnepi hangulatom nincs. Ellenben lenne kedvem a nyárhoz...És ez a dal... Jöhetne most a kánikula.
Szociális életemet, baráti körömet mi sem példázza jobban, mint a képeslapok száma... Szeretek képeslapokat küldeni a jeles alkalmakra, szülinap, névnap, húsvét, karácsony, én ilyen konzervatív vagyok. Jobb, mint egy email, vagy sms szerintem. Régen egy rakatot szétküldtem az ünnepek közeledtével, de ez évben mindösszesen kettő db ment a postára. K.-nak, mert bár jó sok km, meg ország elválaszt minket egymástól, de folyamatosan tartjuk a kapcsolatot és biztatjuk, erősítjük egymást, a másik meg az ősöknek. Mert megérdemlik :) Tavaly még ment a barátnőknek is, de most nem láttam értelmét ennek. Egyrészt, sosem viszonozzák, másrészt a temetés óta ambivalensek az érzéseim feléjük. Próbálom a békülést sulykolni magamba, de valahogy iszonyat lassan megy. Pedig A.-val milyen jól elvoltunk, mégis most úgy érzem, amióta neki van egy titkos fickója, és én ezért nem lelkesedtem annyira, mintha egy szakadék alakult volna ki köztünk. Nyilván ezt ő is érzi és olyanok barátságát keresi, akik az ilyen ügyekben megfelelően támogatják. A. amúgy is eléggé megváltozott, a szerény, cuki lányból lett egy dekoratív csaj, csípős nyelvvel, érdekes stílussal, szoknom kellene, vagy nem tudom. H.-t továbbra is bírom, vele telefonon beszélünk, meg néha összefutunk. Á. fényévekre áll tőlem mindenben, nem igazán tud érdekelni. És egyszerűen nincs meg a közös nevezőnk. Sz. dettó, vele kölcsönösen nem foglalkozunk a baráti kapcsolatunk szinten tartásával, régen persze ez sem így volt, de neki képbe jött az akkori kretén csávója és hogy is írjak, el lettem tiltva :P pff... Mindegy, ha két képeslap, két képeslap, az is jobb mint a 0. Ja, és ha már zéró, ennyi kedvem van a karácsonyhoz :S És ennyi darab ajándékot szereztem még be. Oké, előttem áll a jövő hét, már amikor lesz időm, mert van még egy-két nem könnyű ügy, amire pontot kell tennem idén.
Monoton hétköznap reggel. Tömött busz. A marhára unszimpatikus, csúcsidőben piacra flangáló öreglány persze, megengedi magának, hogy az egyik ülésen a kosarát utaztassa és aki rápillant a helyre, azt nézésével átkozza. A sofőr Britney Spears és Katy Perry slágereket hallgat hangosan (bloeeh). Az agyfasz kerülget. Az egyik széken egy lány beszélget a nagymamájával, hogy közösen vásárolnak be a karácsonyi vacsorára.Összefacsarodik a szívem, eszembe jut a rokonom és hiányzik :( Kapaszkodom, ahova tudok és közben azon agyalok, mennyire várom már hogy vége legyen az évnek, semmi jó nem volt ebben a 2017-ben. Nem bánnám már, ha a következő hetek az unalmasság jegyében telnének, de nincs ekkora szerencsém, mert még hátra van egy nehéz ügyem, ami azért majd befolyásol sok mindent. Bár ki lehetne kerülni, de talán jobb még idén letudni. Mindegy, nem én döntöttem így. Az utcákon kihaltság, olvad az épp hogy csak lehullott hó, latyakot hagyva maga után. Kipillantok az ablakon és látom, hogy épp kel fel a nap. Különös, bordós-kék az ég alja. Ritkán látok ilyet. Gyönyörű...
Na hello! Itt van, megjött a december. És nekem
kapásból betegséget hozott. Tudjátok, nátha, torok és fejfájás, szokásos.
De ha nekem ezeket a nyavalyákat hozta, az még nem gátol meg abban, hogy én meg
a Still breathing következő fejezetét posztoljam. Nem tudom, idén lesz e még
másik, most érjük be ennyivel :P
2000 LIGTHYEARS AWAY: I sit alone in my bedroom
Staring at the walls
I've been up all damn night long
My pulse is speeding
My love is yearning - Mr. Pritchard? – Billie állt az osztályterem ajtajában. A délutáni
napsugarak fürkészve futottak végig kipirult arcán, különös, kérdő pillantásán.
Mike gyomra máris összeugrott, amint észrevette és nem is értette, hogy kerül
oda, mikor pár perccel korábban látta, ahogy végigsétált az iskola betonudvarán,
a kijárat felé. Most meg ott volt a küszöbön, szembesítve a szombati tetteivel
és ezzel szinte húsba maró, fájó szenvedéseket okozva neki. Amúgy is nehéz nap
volt ez a mai Mike számára, a hétvégiek tükrében. Végig adnia a tananyagot,
anélkül hogy megrészegítené az izgalom, vagy elvesztené az önuralmát. Makacsul
kerülte az órák folyamán Billie Joe tekintetét, hogy ne zavarodjon bele a
mondanivalójába. Csak így tudta ezt elérni. És örült, mikor Billie-t távozni
látta. Bár volt egy sejtése, hogy a történteken nem lehet csak úgy túllépni. A
hétvége eseményei kérdéseket szültek, amikre nem csak magának, hanem Billie-nek
is felelnie kellett.
Fáradtnak érezte magát, nem is aludt valami sokat szombat óta, ha mégis, az
álmai zaklatottak voltak. Ha éppen nem forgolódott és a lelkiismeret-furdalás
gyötörte, hogy ott fekszik a neje mellett és Billie Joe-n jár az esze
szüntelenül.
Fájt a feje, hiába vett be rá gyógyszert, az alattomos fájdalom csak visszatért
a tanítási nap végére, lüktetés és hasogatás képében.
- Tanár úr…- hallotta Billie hangját ismét és összerezzent. Megköszörülte a
torkát és minden tárgyilagosságát összekaparva nézett az ajtónál szobrozó
fiúra. Szemei rögtön az arcára vándoroltak és a szégyenérzetet is
elhomályosította az a megállapítása, mennyire helyes, a szemeitől, az ajkától,
csak nehezen tudta levenni a tekintetét.
- Igen?
- Uram, bejöhetek? – érdeklődött bátortalanul Billie.
Mike kurtán biccentett, az arcizmai megfeszültek. Nézte, ahogy Billie belép a
terembe, behajtva maga mögött az ajtót. Felháborodott sóhaj hagyta el ajkait,
és épp szólni akart, hogy ezt nem lehet, de végül csendben maradt. Csak a szíve
dübörgött hangosan.
- Nos, Billie. – pislantott a fiúra futólag és máris forróság áradt szét az
arcán.
A fiún is tükröződött a zavartság, lehajtotta a fejét.
- Uram, ami a hétvégén történt…
- Ne beszéljünk a hétvégéről! – vágott közbe gyorsan és kétségbeesetten Mike.
- Én csak…- Billie szája szóra nyílt, de Mike nem akart többet hallani.
- Nézd, ha nem a tanulmányaid miatt kerestél fel, jobb, ha elhagyod a termet.
Azzal, hogy itt vagy velem kettesben, egy szinte majdnem bezárt tanteremben, az
állásomat teszem kockára. Azzal pedig, amit szombat éjjel műveltünk, a
házasságomat. – közölte, mereven bámulva az íróasztalát. A szavai így kimondva,
még súlyosabbak voltak, mint kaotikus gondolataiban. Házasság, állás…minden,
amit eddig elért, minden, amije csak volt.
Billie Joe azonban nem mozdult, Mike pedig csak nézett maga elé némán, így
Billie néhány másodperces kínos csend után, újra megszólalt, mintha nem
hallotta volna a férfi előbbi kérését.
- Csak szeretném tudni, mit gondol…
- Természetesen zavarban vagyok! – hördült fel Mike.
- Én is zavarban vagyok, mégis úgy éreztem, ide kell jönnöm. Velem még nem
történt ilyen, még sohasem csináltam ezt, amit szombaton.
- Hát én sem, tőlem távol áll az ilyesmi! Én nem vagyok olyan! – szólt közbe
felháborodottan Mike. Hogy az „olyan”
alatt pontosan mit is értett, maga sem tudta volna megmondani.
- Akármit is hisz most rólam, Mr. Pritchard, azt tudnia kell, mekkora örömöt
okozott nekem. Nem gondoltam volna, hogy valaha felhív. – mondta Billie.
- Hát csak egy hirtelen ötlet volt. – sóhajtott maga elé Mike.
- Tudja, a szombat esték mindig nyomasztóak a külvárosban. Ha van pénzem,
többnyire a kocsmában ülök, de ha nincs, akkor otthon kell maradnom és az idő,
mintha visszafele járna. Borzasztó ez, őrjítő, a rohadt falak fogságában, anya
kiabálásával, meg a tv monotonitásával. Csak dohányzom és várom az éjszakát, a
hajnalt, hogy az olcsó sör kiüssön. – mesélte Billie és szomorú villanások
látszottak zöld szemeiben. Mike sajnálattal nézett rá.
- A szombatok nekem is elég pocsékul telnek. – vallotta be, és hálátlannak
gondolta magát, hiszen van felesége, mégis ezt érezte, sőt ki is mondta.
- Mikor felhívott, annyira meglepődtem, de nagyon örültem. Ahogy
hallottam a hangját a telefonból, elragadtak az érzelmek, a boldogság, a
zavarodottság. Mindenféle az eszembe jutott. Hogy velem van, átölel és
megcsókol. És én viszonzom a csókot. És lekerülnek a ruháink. A fejemben ott
volt a kép és éreztem az egyre nagyobb izgalmat magamon.– a fiú szemérmesen
elhallgatott, Mike pedig tenyerébe temette az arcát.
- Te jó ég, Billie hagyjuk ezt abba, menj ki az osztályból…- suttogta
csüggedten. Legbelül viszont nem ezt akarta. A hátán a hideg futkározott
fel-alá, ahogy Billie Joe ismét felidézte a szombati beszélgetésüket, újra
fülébe csengtek a sóhajok, nyögések, a vonal túloldalán a kanapé ritmikus
meg-megnyikordulása, Billie cselekedeteinek egyértelmű bizonyítéka. És ott
voltak a saját maga által elképzelt felkavaró képkockák, ahogyan a fiú csinálhatta,
ahogy örömöt okozott saját magának, és ahogy ettől a tudattól a őt is
izgatottság kerítette hatalmába. Annyira, hogy végül megérintette és az
extázisba juttatta magát. Tulajdonképpen együtt élték át a telefonon keresztül.
Ahogy ez végigpörgött Mike agyán a szégyen pírja lepte el az arcát, de ott
lángolt egyúttal a gerjedelem tüze is. Fél szemmel Billie-re pillantott, aki nem
tett eleget a kérésének, nem ment sehova, hanem a földet bámulva beszélt
tovább.
- Elképzeltem az érintéseit végig a testemen és azt is, ahogy én is megérintem
önt. Az ujjaim bejárják a hátát, a mellkasát és elérkeznek a férfiasságához.
Igen…és pont olyan, mint ahogyan azt már számtalanszor gondoltam. Tökéletes. –
Billie szemei egy másodpercre lecsukódtak, a szempillái megrezdültek, Mike
pedig nagyot nyelt és vett egy mély levegőt, hogy megfékezze a benne is mind
inkább hevesen ébredező vágyakozást.
- Ne…- csak ezt ismételgette a fejét csóválva és izzadtságcseppek jelentek meg
a homlokán.
- És ön is megérint engem ott, miközben csókol. Újra és újra, a mozdulataink
egyre gyorsabbá válnak. Aztán felém hajol, a ruhátlan bőrünk egymáshoz tapad és
szeretkezünk. Gyorsan és mélyen…Ezek mozdulatok, érintések és hangok jártak a
fejemben uram, miközben telefonon hallottam önt és közben csináltam magamnak.
Már nem tudtam leállni, láttam magam előtt, ahogy megtesszük és biztos fáj, de
ez a fájdalom egyben jó is, mert a magáé lehetek Mr. Pritchard és semmi más nem
fontos. Erre gondoltam és elélveztem ettől…- mondta Billie és most már Mike-ra
nézett. Izzó piros volt az arca, a tanáré nem különben. Mike gyomra kicsire
zsugorodott, a hideg izzadtság ellepte mindenét, a feje majd szétrobbant a
fájdalomtól. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez történik vele, ül a teremben és
hallgatja, ahogy egyik tanítványa azt ecseteli, miket fantáziált, miközben
magához nyúlt. És ami még ijesztőbb, hogy ettől ő is felizgult, nem is kicsit. Émelygés
kerítette hatalmába és a rémisztő felismerés, hogy mostanában minden
szétcsúszik, amit sziklaszilárdnak hitt. Kezdve saját magával. Azok az elvek,
érzések, a józansága, a hidegfejűsége, amiket eddig vallott, mintha kámforrá
váltak volna. Mintha mindaz, amit eddig tudott magáról, idegennek hatott volna.
Mintha ő maga száznyolcvan fokos fordulatot véve, megállíthatatlanul vágtatott
volna egy meredek szakadék felé.
- Azt hiszem, lassan kezdek megőrülni. – motyogta.
Billie szelíden tiltakozott.
- Ez nem igaz, tanár úr. Minden rendben.
- Egyáltalán nincs rendben semmi, sőt teljes a felfordulás minden téren! Ez a
beszélgetés pedig nem vezet sehova, meg sem kellett volna történnie. Most menj
el, kérlek. - Mike hangja remegett és bizonytalan volt.
A vére forrt, mindene lüktetett és ugyanazok a lázzal túlfűtött érzések
kerítették hatalmukba, amikkel szombat éjszaka találkozott. Menekülni akart,
kirohanni a tanteremből, ki az iskola épületéből, csak rohanni, egészen addig,
amíg már nem lesz a fejében semmi, sem képek, sem fantáziák. De csak ült ott
zaklatottan, teljesen letaglózva. Billie viszont szófogadóan elindult az ajtó
felé, pár lépés után azonban megtorpant és visszanézett.
- Akkor este…mikor percek múltán ismét beleszóltam a telefonba, már nem volt
ott. Csak tudni szeretném, miért.
És Mike tudta, nem színlelhet, nem tagadhat tovább. Keserű mosolyra szaladt a
szája.
- Mert nekem is jó volt Billie. Túl jó…- lehelte tehetetlenül.
Billie elsápadt, szemei elkerekedtek és döbbenet látszott rajta.
- Úgy érti? – dadogta, de Mike belefojtotta a szót.
- Igen, úgy…
Jó volt neki, ami szombaton történt. Sőt, a jónál messze jobb, felszabadító,
megsemmisítő, ugyanakkor, úgy vélte, vétkezett és majd ég a pokol tüzén emiatt.
Ezerféle érzelem szaggatta, marcangolta belül. De hétvégén, mikor Billie
Joe-val beszélt, hallhatta a szenvedélytől elcsukló hangokat, amik a
képzeletével vegyülve egy varázslatos világba repítették, ha csak kis időre is,
az vitathatatlanul jó volt neki. És Mike nem is tudta, mikor érezte jól magát
igazán. Talán utoljára gyermekkorában, szerető nagyszülei által. Amikor őszinteség
vette körül, nem képmutatások égig érő halmaza. Eszébe jutottak nagyapja tanácsai,
amiket megfogadott, és amik sokat segítettek neki az életben, a közös
barkácsolások, a nagy séták, késő estébe nyúló beszélgetések és nagyanyja,
mosolya, gyengéd szeretete, biztonságot adó ölelése, isteni meggyes pitéje. A
pillanatok, amik már nem jönnek vissza, de örökre a szívébe égtek. Az utolsó
igaz emberek és igaz cselekedetek.
Billie álmélkodva állt Mike íróasztala és a tanterem ajtaja között, Mike pedig
úgy érezte, hosszú percek teltek el ebben a meghökkent csöndben. Amit végül
megtört egy szomorú sóhajjal és elhomályosuló szemekkel.
- Nyilván te úgy véled, az én életem tökéletes. Mert külső szemmel annak is látszik.
De ha a valóságot kellene lefestenem, merőben más lenne minden. Láttad már
azokat a helyes kis házikó alakú süteményeket a sarki cukrászdában? – kérdezte
Mike hol az asztal lapjára, hol a fiúra nézve.
- Igen…- válaszolta Billie és látszott rajta, hogy nem igazán érti, hova akar a
férfi kilyukadni.
- Kívülről szemet gyönyörködtető, színes, díszes cukormáz, de ha megkóstolod,
belül nincs más csak az üres piskóta. Csak a csupasz tészta. Ehhez hasonlatos
az én helyzetem is. Egy kívülálló szemével irigylésre méltó, de csak én tudom,
hogy amiben élek nap, mint nap, nem más mint hazugság. Csalóka látszatok sokasága,
megtévesztő színjáték. Önáltatás. És nekem elegem van ebből, Billie. Mindennél
jobban szükségem lenne valakire, aki valódi, aki az, aminek látom, nem hamis
illúzió. Valakire, aki őszinte. – Mike úgy érezte, mintha nehéz kövek gördültek
volna le a szívéről, ezzel a vallomással. Megnyugvás áradt szét a lelkében.
- Én itt vagyok, Mr. Pritchard. – mondta halkan és készségesen Billie Joe. És
Mike ezt szerette volna hallani. Hiszen, ha Billie-re nézett, az őszinteség
jutott rögtön eszébe, érezte, hogy a fiú minden szava, tette, mosolya,
arcvonása, szemeinek zöld fénye a lehető legigazabb, amivel mostanában
találkozott.
- Köszönöm. – mondta hálával telt hangon.
- Ne köszönjön semmit, uram. Szívesen. És bármikor. – Billie most már tényleg
elindult az ajtó irányába, tudván, hogy tanára inkább egyedül akarna lenni.
- Szerintem igazán tegezhetnél ezen túl és hívhatnál Mike-nak. A történtek
fényében. – szólt utána a férfi. Fáradt és megviselt volt a hangja, de belül megdobogtatta
a szívét a dolog. Titokban mindig is szerette volna, ha a fiú a keresztnevén
szólítja.
Billie sápadtsága egy másodperc alatt ismét erős pirosságba változott. Félszegen
elmosolyodott és vállat vont.
- Majd megpróbálom. – ígérte, aztán ezzel a kétkedő mosollyal az arcán csukta
be maga mögött az ajtót.
