Ezt most nem értem *-*

Az egyik exem (aputestXD), aki eddig épp hogy csak köszönt, tegnap leállított az utcán, hogy dumáljunk. Lestem is, mint hal a szatyorban. Míg beszélt-inkább dicsekedett, bár azért vannak neki is nehézségei-azon agyaltam, milyen görény volt velem, folyton hazudott, megbántott és a környezetemben lévő összes lány ismerőst, beleértve tesómat is, meg akarta fektetni.
Na, jó mindegy, végül is ezer éve történt és én sem voltam fair vele szemben. Nincs harag. De nem értem, hogy csak úgy leszólít, nem valami szépen váltunk szép. Lehet, hogy az évek alatt ezek a dolgok neki is megszépültek?
Bár minden ellenségnek ilyen könnyen meg tudna az ember bocsátani.
A másik exem is csesztet, hogy találkozzunk, és még mindig nincs kedvem, de le kéne tudni, mert szerintem nem fog békén hagyni. Tuti, ő is dicsekedni fog, hogy milyen boldog a nőjével, pedig nem az, ezt rajtam kívül egy csomóan tudják. Azért van a csajjal, mert a családja "kényszerítette", hogy most már állapodjon meg.
És Mr. Népszerűnek is megint új nője lett, de én még az előzőnél tartok, basszus, nem bírom követni :D
Marha hideg van, reggel elfagyott az összes kezem. Ez már az igazi hideg tél. Hát hurrá :( Ennyit rólam, meg a hidegről. Nem sok újat tudok írni, a napok telnek és szerencsére, mindjárt vége a novembernek, életem egyik legrosszabb hónapjának.
Hamarosan hozom a Still breathing új fejezetét.

Bezárkózva

Tudom, hogy nem helyes, de jelenleg nem érzem szükségét az emberek társaságának. Pontosabban, kerülöm őket, nincs kedvem hozzájuk, sem beszélgetni, sem találkozni nem akarok senkivel.
H. napokig csörgetett, de nem volt lelkierőm felvenni, aztán véletlenül az utcán belefutottam, ahogy a kislánnyal sétált. Akkor már nem tudtam, elmenni előle. Mondta, hogy sajnálja, amiért nem jutott el a temetésre. Most én erre mit mondjak?! Ő döntése, nem tudta kire bízni a picit, megértem. A többieket nem, pl. ott van A., aki a melóra fogta, de azóta sem írt egy sort sem, pedig nem tagadom, jól esett volna.
Á., meg hát még egy részvétemet sem nyökögött, rá így eléggé neheztelek. Persze, ha az ő nyűgje van napirenden, akkor sírjon mindenki.
Jó, majd túllépek a haragon. Majd ez is elmúlik idővel.
De most legjobb az egyedüllét, nem beszélgetni senkivel. Zenét hallgatni, írogatni. Nem hiányzik a közösségi lét.
A pasim már három napja félszáraz novembert tart *-* szokatlan, hogy viszonylag normális. Na,  hogy ebből mi lesz? (hamarosan közeleg a szülinapja, akkor úgyis elázik annak rendje-módja szerint).
És nemsokára december. Próbáltam rávenni az ősöket, hogy rokonunk halálára való tekintettel, meg tiszteletből (meg azért, mert nem igazán bírjuk egymást a húgommal) ezúttal ne tartsunk közös nagy karácsonyi vacsorát, meg ajándékozást. Anyámat már majdnem rábeszéltem, de apámnál megbukott a dolog, a tesóm meg egyenesen rosszul is lenne, ha az éves megjátszósdi nem valósulna meg. Pedig annyira, de annyira nincs kedvem jó képet vágni és megjátszani a happy-t.

Örökké(St. Jimmy fanfiction) pt. 03.

Túl vagyunk a temetésen. Nagyon megrázó, de egyben nagyon szép volt, már ha lehet egy temetés szép. Sokan eljöttek, de azért páran okoztak csalódást, pl. H., és A., akik szinte tutira ígérték, de az utolsó percben visszamondták. H. a kislányára, A. a munkájára fogta :(
A húgom szinte levegőnek nézett, a gyökér pasija be is szólt, de ezek mind jelentéktelenek, van kisebb gondom is, mint ilyesmiket mellre szívni.
Most már csak össze kell szedni a széthullott darabjainkat és menni tovább, miközben rokonunk emlékét szeretettel őrizzük tovább.
És itt van az Örökké befejező része is.

Elfelejtelek, téged, de az együtt töltött időt nem.

A rendőrautó szirénájának hangja egyre közelebbről hallatszódott, biztos voltam benne, hogy hamarosan ideérnek. Jimmy is tudta ezt, szomorú sóhajjal hajolt el tőlem, a szemei még mindig könnyesek voltak, ahogy az én szemeimben is a búcsú könnyei ragyogtak.
- Menned kell…- suttogta nekem Jimmy és megsimította a sírástól maszatos arcomat.
- Még mehetünk együtt. Még minden alakulhat úgy, ahogy megálmodtuk...- mondtam neki halkan és nem hittem el, hogy ez a vége, hogy Jimmy most már nem lesz velem. Hogy rá a börtön, rám meg a nélküle töltött évek várnak. Úgy éreztem, nem fogok kibírni a hiányával egy órát sem. Jimmy csak keserűen rázta a fejét és kinyitotta a kocsi ajtaját.
- Bocsáss meg nekem mindenért. – pillantott rám, ahogy kikászálódtam az autóból.
- Jimmy, én nem haragszom…Én…- annyi mindent szerettem volna még mondani neki. Hogy én is mennyire, de mennyire szeretem és fogalmam sincs, mihez kezdek nélküle, de nem volt időm a magyarázkodásra.
- Jobban szeretlek, mint azt valaha is mutattam. – vallotta be Jimmy. A könnyeimet törölgetve bólintottam.
- Tudom…

Hát persze, hogy szeretett! Ilyet valaki csak igazi szeretettől vezérelve csinál. Jimmy intett még utoljára, majd ő is kiszállt a kocsiból és sérült karját fájdalmasan tapogatva indult el a mellékutca kijáratához, ahol néhány másodperc múlva fék csikorgatva meg is állt egy rendőrkocsi. Tétova léptekkel és remegő lábakkal kezdtem futni a kihalt utcán, miközben könnyeimen át szüntelenül Jimmy irányába pillantottam, de nem láttam semmit, már messze voltam. Messze mindentől. A tetteinktől és a közös pillanatainktól. Csak rohantam és eleinte ötletem sem volt, merre menjek, a zsebemben ott volt a pénz, bár nem nagy összeg, de mintha lehúzott volna a súlya. A lelkiismeretem lázongott és folyton csak Jimmyre gondoltam. Ezért nem is lepett meg, hogy némi kitérő után, a benzinkút nyilvános mosdójánál álltam meg levegő után kapkodva. Belöktem az ajtót és csak hunyorogtam a kora reggeli szürkeség adta fényekben, miközben végignéztem a helyiségen, a penészes falakon, a piszkos padlón, a törött és mocskos tükrökön. Másnak ez biztos undorító lett volna, de nekem a legszebb hely volt a földön, hiszen a szerelmemmel töltött perceket idézte fel. Pillantásom Jimmy vérrel festett rajzaira vándorolt, és megelevenedett a kép, ahogy ezekről beszéltünk. Áhítattal álltam ott egy kis ideig, majd a szétrepedt, régi mosdókagyló alatt heverő hátizsákhoz léptem, amiben Jimmy a személyes holmijait tartotta. Magam elé húztam, majd elkezdtem kipakolni belőle. Pár ruhadarab, fél doboz cigaretta, néhány üres alkoholos üveg, gyógyszeres üvegcsék, pengék, és az egyetlen közös fotónk volt benne, amit még egy fényképautomatában készítettünk egy unalmas külvárosi délutánon. A könnyeim ismét előtörtek, a gyűrött fotóval a kezemben. Az emlékek fájóan édesek voltak, ahogy néztem Jimmy csodálatos arcát a fotón és bármit megadtam volna, ha most velem van. Miután a könnyeim felszáradtak, a képet a zsebembe raktam és elindultam kifelé a mosdóból. Miközben búcsúzóul a hely minden apró kis zugát alaposan megnéztem, hiszen tudtam, hogy valószínűleg nem térek ide vissza. Jimmy nélkül mi értelme lenne?!
Mikor haza értem, már üres volt a ház, de nem is bántam. Jó volt az egyedüllétben egy kis megnyugvást lelni és kitalálni, hogyan folytassam tovább. Szerettem volna betartani a Jimmynek tett szavamat, de semmi ötletem nem volt mihez kezdjek. Csak lézengtem otthon és közben szüntelenül Jimmy járt a fejemben, úgy szerettem volna tudni, hogy mi történt vele. Titkon arról ábrándoztam, hogy talán kimagyarázza magát és nemsokára becsenget ide. Jimmy olyan ügyes, megedzette az élet, tele volt trükkökkel, amiket akár a javára is fordíthatott. De ahogy a percek, órák szálltak, a szívem legmélyén sejtettem, hogy ez nem fog megtörténni. Hogy ne érezzem a nyomasztó csendet, bedöngettem a kedvenc dalaimat, hagytam, hogy a zene betöltsön, közben régi fényképalbumokat nézegettem és újra elámultam, milyen jóképű férfi volt a nagyapa és nagyi is milyen csinos volt. Ahogy a képek a szemem elé tárultak, úgy pattant ki egy szikra a fejemből, mintha a nagyi, a kórházi öntudatlanságból így üzent volna, segítséget nyújtva nekem. Hát persze! A nagyszüleim régóta üresen álló kis háza innen pár órányira! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Kisebb koromban mindig is imádtam ott lenni, különös hangulata volt a gondosan rendben tartott zöld gyepnek, a színes virágoknak, a fehér kis háznak, amiben a konyha süteményillatú, a szobák pedig mindig hívogatóan családiasak voltak. A nagyapám halálával és a nagyi súlyos betegségével azonban ezek a szép dolgok háttérbe szorultak, és amikor már egyikük sem lakott ott, mi sem mentünk oda túl szívesen. De most úgy éreztem, ott kell lennem, ez akár egy új kezdet is lehet, amíg ki nem találom, hol a helyem. Elhatározásomat tettekkel erősítettem meg és mire a szüleim és a hugom hazaérkezett, én már mindenemet összepakoltam, úgy vártam őket. Persze meglepődtek és nem is értették teljesen, hova olyan sietős, de elfogadták, mást úgysem tehettek volna. Apám bólogatott, hogy végre a felnőttek felelősségteljes életét fogom majd élni, anyám sírdogált és csak ölelgetett, a testvérem pedig megszeppenve pislogott. És persze én is elérzékenyültem, de tartottam magam és nem engedtem, hogy az a francos könnycsepp végigcsorogjon az arcomon.
A család ki akart kísérni, de egyedül szerettem volna inkább kimenni a buszmegállóba. Mikor elindultam, már alaposan beesteledett. Ráérősen ballagtam az úton és szemeimmel követtem a mellettem hömpölygő autók színes folyamát, a házakból kiszűrődő esti, családias fényeket, miközben mindent elmosott az esti forgalom hangos zaja. Vajon mi lehet most Jimmyvel? Csak reméltem, hogy nem esett komolyabb baja. Bárcsak tudná, mennyire hiányzik és mennyire szeretném megölelni! Az én drága Jimmy-m, aki mindenét feláldozta, csak hogy én boldog lehessek! De ezzel a döntésével akaratlanul is büntetett engem, hiszen én csak vele lehettem teljes és most úgy éreztem, mint akiből kitéptek egy darabot. A zsebemben ott volt a pénz, amit ő szerzett, a fejemben ott motoszkált egy homályos terv, merre induljak, de a szívem darabokban volt, hiszen Jimmy, aki a legfontosabb volt számomra, nem volt mellettem. És nekem nélküle kellett fel szállni a buszra, ami a jövőm felé vitt.
Jimmyt elítélték tette miatt és javítóintézetbe került. Én pedig nagyszüleim házában kezdtem új életemet. Kicsit aggódtam, de meglepően hamar megtaláltam a számításaimat. Lett állásom és új barátaim. A házra kicsit ráfért a felújítás, ezért a Jimmy által adott pénzből kicsinosítottam és sok új dolgot beszereztem, ami az én ízlésemet tükrözte. De a nagyszüleim emlékét is megőriztem, úgy mint a teraszon lévő öreg hintaszéket, ami mindig a nagyapámat juttatta eszembe, vagy drága nagyikám-, aki időközben sajnos meghalt-régi receptes füzeteit. Ezek és néhány hasonló tárgy volt a ház lelke, ami változatlan maradt és sok erőt adott a nehéz napokban. Mert hiába volt kényelmes otthonom, klassz munkám és jófej barátaim, ha a szívem még mindig Jimmy után sóvárgott és nem telt el úgy nap, hogy ne villant be volna előttem az arca, a mosolya, az érintése, a csókja, a szemei fénye. Folyamatosan a „mi lett volna ha…” foglalkoztatott és párszor megpróbáltam vele telefonon kapcsolatba lépni, de sikertelenül. Végül aztán, tizenegy hónappal a rosszul sikerült bolti rablás után, összeszedtem magam és meglátogattam a javítóintézetben. Egész éjjel nem aludtam, annyira vártam a viszontlátást, a gyomrom liftezett, a fejem fájt, a szívem iszonyúan vert, ahogy ott ültem az üveggel elválasztott beszélgetőfal egyik oldalán a fiúra várva, akit mindennél jobban szerettem még ennyi idő múltán is. Jimmy hamarosan meg is érkezett, egy fegyőr kíséretében. Teljesen sápadt lett, a szemei elkerekedtek, ahogy megpillantott és valószínűleg egyáltalán nem számított rám. Hitetlenkedő arckifejezéssel várta meg, míg leveszik róla a csuklóján lévő bilincset, aztán helyet foglalt a széken, majd kezébe vette a beszélgetésre szolgáló telefon kagylóját. Az elítéltek narancssárga egyenruháját hordta, és ha lehet, még több tetoválása lett, de ezt leszámítva, ugyanolyan volt, mint az első nap, mikor beszélgetésbe elegyedtünk a benzinkúton. A szívem máris felforrósodott tőle.
- Jimmy…Istenem, de jó, hogy látlak!!!- üdvözöltem mosolyogva, de ő komoly maradt. Csak nézte az arcomat mereven, kék szemeiben ezerféle borús érzelem kavargott.
- Te mit keresel itt? – kérdezte elcsukló hangon és értetlenül.
A mosolyom egy pillanat alatt eltűnt, a kérdése számonkérő és dühös hangvételű volt.
- Hogy-hogy mit? Azt hitted, soha nem jövök majd? – ütköztem meg, mire érdektelenül vállat vont.
- Megváltoztál. – mondta válasz helyett és jó alaposan végigmért. Az eltelt, majdnem egy év alatt, komolyodtam valamennyit és ez a külsőmön is nyomot hagyott, kevesebb smink és szolidabb ruhák formájában. De legbelül ugyanaz a lány voltam, mint akit Jimmy is ismert. Viszont muszáj volt felnőtté válnom, hiszen a szerelmem nem volt velem, a nagymamám is meghalt, a fájó veszteségek óhatatlanul valamiféle változáshoz vezettek.  
- De remélem, egy kicsit még így is tetszem.- igyekeztem végre az öröm legkisebb szikráját előcsalogatni Jimmytől, de ő továbbra is távolságtartóan viselkedett.
- Nem tudom, mit mondjak.

- Hát, legalább annyit, hogy jó hogy látsz, vagy, hogy gondoltál rám néha, mert nekem folyton csak te jársz a fejemben. – a szemem kezdett elhomályosodni, nem erre számítottam tőle.
- És minden rendben veled? – kérdezte Jimmy, mintha az előbbieket egyszerűen nem hallotta volna. Úgy kérdezett, mintha csak udvariasságból tenné, vagy mintha egy könyvből olvasná, ez pedig megdöbbentett.
- Elvagyok, nem panaszkodom, van munkám, a nagyszüleim házában lakom.- meséltem.
- Remek. – bólogatott Jimmy, aztán elhallgatott és úgy bámult rám az üvegfalon keresztül, mint egy vadidegenre. Szemlátomást terhére volt az egész beszélgetés. Ez a felismerés fájóan szúrt belém.
-  Próbáltalak telefonon elérni, de sosem sikerült. Hiányzol, mindig is hiányoztál, hallani, látni akartalak. És hogy tudd, veled vagyok, akármi történjen. – mondtam sírástól elgyengült hangon. Jimmy szemében is megcsillant valami, de gyorsan másfelé nézett.
- Nem akartam veled beszélni és most sem akarok. Hiba volt, hogy ide jöttél. Nem kellett volna. – közölte végül, a padlót bámulva. A szavaitól összeszorult a torkom.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Mégis mit vársz tőlem? Évekig a rács mögött leszek, és nem akarom, hogy te kint rám várj. Túl jó vagy és egy rendes alakot érdemelsz, aki úgy törődik veled, ahogy megérdemled! És magamat sem akarom a szereteteddel áltatni. – csattant fel Jimmy és a harag pirossá színezte eddig sápadt arcát.
- Az én szeretetem valódi. És ez nem fog megváltozni! Szeretlek, ezt érezned kell! – magyaráztam neki szipogva, de a sírásom nem hatotta meg. Vagy ha mégis érzéseket keltett benne, azt nagyon ügyesen titkolta. Ült velem szemben és szemei fel-alá jártak a könnyektől nedves arcom és a padló között. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megragadjam, és az arcába üvöltsem, mennyire fontos nekem és mennyire szeretem. És hogy mindent le tudunk küzdeni együtt. De köztünk volt a vastag üveg és egy sor ismeretlen érzelem.
- Én is szeretlek. Ezért kérlek, hogy soha többet ne gyere ide! – zárta le a témát Jimmy, majd letette a telefon kagylóját.
- Ne menj el!  – zokogtam és tenyeremet a piszkos üvegre csúsztattam. Jimmy időközben intett a fegyőrnek, aki ismét bilincsbe rakta a kezeit.
- Jimmy! – mondtam ki a nevét sírva, de ő csak gúnyosan csóválta a fejét.
- Már nem Jimmy vagyok, csak egy hatjegyű szám. Isten veled! – pillantott még rám utoljára, aztán elvezették.
Akkor láttam Jimmyt utoljára. Amiket mondott, ahogy felállt és ott hagyott, azzal millió szilánkra tört bennem mindent. Azt mondta, szeret, mégsem akart engem és nem hitte, hogy én csakugyan várok rá, ameddig kell. A történtek után még kétszer felhívtam, de továbbra sem beszélt velem, mikor pedig harmadjára telefonáltam, már átvitték egy másik intézménybe és nem árulták el, melyikbe. Azt mondták, Jimmy kérésére és nehezen tudtam ezt elfogadni, de nem volt más lehetőségem. Beletörődtem, hogy szem elől tévesztettem és már csak az égieket kérhettem meg arra, hogy vigyázzanak Jimmyre.
A hónapok évekké válva feltartóztathatatlanul meneteltek előre. Nekem pedig időbe telt, amíg átgondolva mindent, megértettem, hogy Jimmy szeretett, ezért mentett meg saját magától, még akkor is, ha én ezt egyáltalán nem akartam. Tovább kellett lépnem. A sorsom írta önmagát, elhagytam a nagyszüleim házát és valamivel messzebb telepedtem le. Ismét változások jöttek, új munka, új emberek és igen, lassan új párkapcsolatok is. Az elején mindenkiben Jimmyt kerestem, de ahogy az idő szemcséi peregtek, úgy láttam meg más emberek szeretni való tulajdonságait. Az érzéseim átalakultak, ahogy én magam is, ahogy egyre idősebb lettem.

A családommal természetesen tartottam a kapcsolatot, nem túl gyakran, de azért évente többször haza látogattam és olyankor óhatatlanul is eszembe jutott a múlt és vele együtt Jimmy. Egy ideig tartózkodtam a nosztalgiázástól, de aztán megadtam magam a késztetésnek és elmentem a külvárosba, ami annak idején annyira sokat jelentett nekem.

A benzinkutat és a használaton kívüli mellékhelyiséget, már régen lebontották, helyén bevásárló központ épült. Már semmi sem emlékeztetett az egykor ott élő, kócos, fekete hajú, tetovált, sötét ruhákat viselő, lázadó, fiatal fiúra. De azért voltak még páran, akik őrizték őt az emlékezetükben és hallottak Jimmyről ezt-azt. Hogy a börtönből kikerülve egy ideig a környéken lébecolt és hogy alaposan elmerült a drog és a bűnözés mocsarában. Olyan történet is szárnyra kelt, hogy néhány éve tényleg szétlőtte a fejét a tengerparton. De ezeknek kézzel fogható valóságalapja nem volt. Szerettem volna azt hinni, hogy Jimmy élete nem végződött tragédiával. A legjobbakat kívántam neki és konokul győzködtem magamat, hogy él és valahol boldog. De sajnos, be kellett látnom, hogy a sötét külvárosból induló történeteknek ritkán vidám a befejezése. Jimmy nagyon öntörvényű volt, nyughatatlan és szinte vonzotta a bajt. Eltűnése, lezáratlan fejezetet hagyott bennem, tele kérdőjelekkel, amikre egy ideig kitartóan kerestem a választ. Majd rájöttem, hogy felesleges, mert valószínűleg sosem derül ki és lehet, hogy így a kíméletesebb, mert csak fájdalmat okozna.
Régebben nem is annyira akartam ezen merengeni, viszont mostanában, talán a felnőttség teszi, de szeretem elképzelni Jimmyt, úgy ahogy régen volt. Ahogy engem vár, a benzinkút fotocellás ajtaja előtt talpig feketében és csillogó szemekkel.
És ez a Jimmy nem halott, nem sérült, hanem gyönyörű. A cigijét szívja, mosolyog, miközben körbeveszi a sejtelmes, fülledt külvárosi éjszaka. Ez a Jimmy nem válik kámforrá, nem megy el sehova sem. Ő az én Jimmy-m, aki szívem közepében marad. Most már örökre.

Érthető kedvetlenség

Sötét van és szemerkél az eső és semmihez-az égvilágon semmihez- sincs kedvem. Nagyon nyomaszt a héten tartandó temetés. Én sosem tudtam jól kezelni az ilyen helyzeteket. Félek. Nem is kicsit.
A körülöttem lévő érzéketlenség pedig még mindig meg tud lepni, nem volt elég hogy a fafej exem itt vauzott nekem, hogy én milyen tré ember vagyok, amiért nem találkozom vele. Aztán mikor megírtam, hogy bocsásson már meg, amiért a családi haláleset miatt, nem vele vagyok elfoglalva, persze magyarázkodott, hogy nem tudta, meg ilyenek. Ja, persze...Amúgy nem is érdekel, csak hagyjon békén most és úgy általában is.
A másik beleérző lény, meg egy barátnőm, bár annak nem mondanám igazán. Régen talán az volt, aztán átment gyökérbe és most alig tartjuk a kapcsolatot. Ő szintúgy tud a rokonom haláláról, de még csak annyit sem böfögött ide, hogy részvétem, vagy valami.
A pasim most nem olyan gáz, de persze lehetne kedvesebb is, na jó arról azt hiszem álmodhatok.
Mostanában minden nap a rokonunkkal álmodom, legutóbbi álmomban azt mondta nekem, "semmi baj nem lesz" és ha ő ezt mondja, akkor az úgy is lesz.
Pont ma váltottam ki a cirka két éve készült karácsonyi fotókat, amin még ő is ott volt, fura és megrendítő volt a képeket nézni, ahol ő nézett vissza rám. Milyen más volt még akkor, akit legutoljára láttam a kórházban, nem is hasonlított rá.
Szomorú dolgok ezek.
Na jó, abba hagyom.
Most tényleg nem jó semmi sem.

Evil november (avagy akkor sem fogok megbolondulni)

Veszteségek...minden tekintetben...
Iszonyat fos ez a november. Komolyan ez már embertelen.
Még csak kilencedike van (asszem), de már elvesztettük a rokonunkat, anyám gyerekkori barátnőjét és apám fiatalkori barátját, meg anyám régi főnökét.
Tudom, hogy másodlagos, de bedöglött a porszívónk, a tv-nk és a mosógépünk.
Kész...
Amúgy is fura dolog ez a gyász. Néha elkapja az embert, mikor nem számít rá akkor. Főleg az első napokban, minden kis dolgon elsírtam magam. És nagyjából hely szempontjából is mindegy volt, pl. buszon etc.
Mostanra már csak, ha nagyon belegondolok, de igyekszem minél kevesebbet ezt tenni. Mert még ott van a temetés és attól baromira félek.
H., meg A. el akarnak jönni, ez jól esik. És Sz. is részvétet nyilvánított fb-n.
De azért vannak ám bunkók is, akikbe kb. annyi az empátia mint egy konnektorban. Példának okáért, az egyik exem, akivel találkoznom kellett volna, de olyan szinten nem akartam, hogy folyton valamire hivatkozva, passzoltam. Na, ez a kis pöcsfej, most írt nekem hogy biztos meg van az okom, amiért nem akarok vele találkozni és ezentúl nem fog zaklatni és minden jót.
Eldurrant az agyam, amúgy is kicsi most a tűrőképességem, ez a gyökér meg szépen túlfeszítette a húrt. Legszívesebben annyit írtam volna, hogy menj anyádba, de ennél normálisabban kezdtem inkább neki megfogalmazni. Közöltem, hogy meghalt egy közeli rokon, és ne kapja már fel a vizet, hogy nem azon túráztatom magam, hogy vele minél hamarabb összefussak.
Normál esetben sem akarok (most meg már főleg nem), nem hiszem el, hogy nem fogja az adást. Amúgy is ott a nője, aki állítása szerit perfekt és istenkirály, esetleg koncentráljon rá, ha annyira szereti, mint állítja. Bár kötve hiszem, akkor nem engem basztatna.
Tegnap meg a kórházban összefutottam a flörtölős sráccal, már írtam róla régebben, hogy mindig ha találkozunk, tök közel áll és úgy  csinál, hogy hozzám tudjon érni. Na, most nem finomkodott, a nyakamba borult, alig akart elengedni *-* Ajhhh, mióta vagyunk ilyen jóban?!
A másik delikvens meg odajött hozzám, hogy segítsek már neki, mert nem igazodik ki az ital automatán (kell hozzá vagy 6 diploma, tényleg) és mikor megmutattam, megkérdezte, hogy kivel vagyok itt (azt hazudtam hogy a pasimmal), meg kapcsolatban vagyok e. Majdnem elvágódtam a padlón. Még ilyen csajozási szokást sem láttam, de hát változik a világ, gondolom a "szia megmondanád az időt" már lejárt, vagy mi.
Az írás és a zene ad most megnyugvást. Az írás annyira megy most hogy egy szuszra, kb. egy délelőtt megírtam az Örökké befejezését, amit hamarosan felrakok ide is, ja és a Still Breathing új rész is mindjárt kész.
A pasim meg, hát nem mondom, hogy túl nagy az együttérzés benne, de hát azon csodálkoznék, ha lenne. Nagyon kemény idők ezek, a lelkierőmnek most kell ezerrel pörögnie. Át kell vészelni ezeket a napokat, valahogy.

Isten veled!

Gyűlölöm ezt az évet és gyűlölöm a novembert.
Tegnap meghalt a rokonunk :(  :( :(
Igazából nem ért váratlanul, az orvosok már szóltak napokkal ezelőtt, hogy készüljünk fel a legrosszabbra. Mégis sírok és mégis úgy fáj és nem hiszem el, nem akarom elhinni.
Én nem vagyok jó az ilyesmiben. Nem szeretek búcsúzni. Nem is szeretnék búcsúzni. Mert ha már testben nincs is itt, lélekben örökké velem marad. Itt bent.
Remélem, megbocsátotta az összes gorombaságomat, az összes ballépést, amit elkövettem ellene. És remélem tudja, mennyire szeretem.
Hiányozni fog!!!!!
Már most hiányzik.
Nyugodj békében...