Hölgyeim és Uraim! Az idei (számomra egyhangú) nyarat ezennel lezárom! Egy másodperces néma csend, egy dühös könnycsepp elmorzsolása, aztán robogjunk szépen tovább a nyomasztó őszi hétköznapok felé.
Most olvastam a szentendrei apáca vagy menyasszonyi ruhás fantomról. Egy fószer aki ilyesmi jelmezben ijesztgeti éjjel az ottaniakat. Wtf, pedig Szentendre olyan szép, meg olyan jó helynek tűnt, egyszer voltam ott és imádtam. Úgy látszik a beteg elmék mindenhol megjelennek már.
Angst, intimacy, forest, confessions, witch hunts, friendship, honesty, touching, scars, dark past, platonic relationships, biblical references, prayers, feelings etc.
***Salvation***
"Above everything else guard your heart, because from it flow the springs of life."
Isaac világa a szürkeség tompa palettája volt, napjai, mint végtelen munkától és jámbor imádságoktól fodrozódó felszinű, lassú vizű patak.
Az örökös dérbe, ködbe burkolózó csak néha napfényes falu szélén álló otthona csendjét az édesanyja hiányát tükrözte. Apja, egy bánatból és gyászból faragott arcú szigorú, merev férfi, aki képtelen volt kimutatni az érzéseit, csak parancsokat osztogatott és a zsoltárokat mondta.
Isaac nehéz súlyt cipelt magával. Titkokat amiknek létezni sem szabadott volna: furcsa, véget nem érő álmodozásainak vibráló, tiltott képeivel, hangjaival, érzésével, egy betöltetlen, sajgó ürességgel, ahol a szerelemnek kellene lennie, és a kínzó lelkiismeretfurdalás az önfelfedezés „bűnös” de megsemmisítően jó cselekedetei miatt, amelyeket apja brutális büntetéssel sújtott volna, ha rájön. De a legsötétebb mind közül a molnár kérges kezeinek, izzadt, kéjes arcának, lihegésének emléke volt. Egy friss, a malom falain belül rekedt, lisztporban úszó, tépett seb, egy zúzódás a lelkén. Szakadás, ami következtében Isaac minden árnyéktól összerándult.
Egy délután, kihasználva, hogy apja a közeli kisvárosba ment, a ház nehéz és könyörtelen csendje elől, Isaac az erdőbe tévedt. Céltalanul bolyongott, elfoglaltságot kutatva, mert a falusi gyerekek nem fogadták be maguk közé.
Amikor az ágak összehajoltak Isaac mögött a "vad asszony" ahogy a falusiak hívták és ahogy apja is emlegette, előbukkant az ősi fák közül. Isaac csak állt és nézte őt. Gyömbérszínű hajában szines virágok tarkállottak, arca mint a barack, szemei zöldeskék tavakra hasonlítottak. A mosolya pedig meglepően gyengéd volt.
- Gyermekem, te mit keresel erre? Eltévedtél?
A kérdése kíváncsi, meleg, anyai féltéshez hasonló volt. Olyan, amit Isaac szinte sosem ismerhetett.
És a fiút olyan erő és azonnali bizalom vonzotta a titokzatos nő irányába, amit nem tudott mivel magyarázni.
Az asszony, aki a falu számkivetettje volt, akit boszorkánynak bélyegeztek, olyan okokból, amiket Isaac sosem értett teljesen, finoman kézen fogta és a kunyhójába vezette. Leült vele a tűz mellé és friss gyümölcsökkel, forrásvízzel kínálta.
- Azt hiszem tudom kik a szüleid. Emlékszem az édesapádra és az édesanyádra.
A szavaitól forróság nyílt ki Isaac mellkasában. Az asszony viszont nem kérdezett, csak ült és úgy nézett Isaac-re, mintha csakugyan értékes lenne, nem csak egy igyekvő, de apjának mindig csalódást okozó, gyenge, semmirekellő, szánalmas árnyék.
A nő kunyhójának megnyugtató félhomályában Isaac úgy érezte biztonságra lelt kissé, nyugtalansága ami örökösen emésztette belül, halványodni látszott. Valaki mellette volt és nem szidta dühösen, vagy rángatta agresszíven.
A lelkében hallgatásból és fájdalomból épült gát egyszerre megrepedt. Isaac beszélni kezdett. Remegő, akadozó suttogással kiöntötte a szívét. Helytelennek hitt képzelgéseit, mardosó magányát, a tetteit amiket a fantáziák és egy mélyről születő ösztön késztet, a büntudatát és végül az öreg molnár erőszakoskodásának gennyedző sebét, emésztő szégyenét.
A nő rezzenéstelen ábrázattal hallgatta, nem szörnyülködött, de nem is ítélkezett. És ez az elfogadás Isaac számára a mindenséget jelentette.
- Köszönöm, hogy elmondhattam.
Fakó arca hálától, élénk kék szemei könnyektől fénylettek. Akkor vette észre, hogy az asszony tekintete is homályos.
- Az a férfi...jól ismerem, kérlek vigyázz vele!
Kezdte, a száraz falevelek hangjánál is halkabb hangon.
- Gonosz...De egyszer biztosan bűnhődni fog!
Majd bevallotta saját gyermekkori történetét a molnárral, ami kísértetiesen egyezett azzal, amit Isaac is átélt. És aminek emlékképei még mindig a fiú elméjében égtek.
Hogy is felejthette volna el? A malom, a sűrű napsütés, a párás levegő, a hasztalan menekülés és sikolyok, zihálás, erős kezek, a mindent széthasító fájdalom, majd üresség, sírás és a vér ami végigfutott a lábain, beivódva a ruháiba (az apja később gondatlannak nevezte és megszidta Isaac-et, amiért vérrel összepiszkolta a holmikat).
A nő vallomása után zavart, méla csend terült el a kunyhóban, csak a tüz ropogott.
- Eljöhetek legközelebb is?
Kérdezte egy idő múlva félszegen Isaac. A tűznyelvek imbolygó mintákat vetettek a sírás miatt maszatos arcára. Életében talán először nem érezte egyedül magát. Az asszony bólintott, Isaac pedig boldog volt. Azon az éjjelen a nőért is imádkozott, holott még a nevét sem tudta. És megfordult a fejében, hogy odaajándékozza neki a rózsafüzért, amit Constance nénitől kapott, mikor az apja eljött érte és magával vitte. Vajon elfogadná tőle? Isaac úgy hitte, az erdőben egymagában élő asszonynak mindennél nagyobb szüksége van az Úrra.
Amikor pár nappal később megint találkoztak, igazi ítéletidő tombolt, hideg eső ömlött és villámok szaladtak át a haragos égbolton. De a kunyhóban melegség és barátságos tűzfény fogadta. És az asszony most is mesélt. Azokról az apró sérülésekről, amik láthatóak voltak rajta, az arcán, a kezén. Elmondta, hogy a sebesüléseket akkor szerezte mikor a falusiak éles szerszámokkal kikergették őt a faluból azzal a váddal, hogy pokoli erőkkel játszik össze. Azt is elárulta, hogy a férje terjesztette el hogy ő boszorkány, miután évekig tartó házasságuk után sem esett teherbe és emiatt meg akart tőle szabadulni.
Majd beszélt más férfiak kegyetlenségről és arról, hogyan pusztították el a lelkét azok az emberek, akik most kerülték és átkozták.
Váratlan mozdulattal széthúzta a ruháját és felfedte üldözésük nyers, kifakult nyomát, egy hosszú, már gyöngyházszínű gyógyult heg képében.
- Ebbe majdnem belehaltam.
Mondta szomorú mosollyal.
- De az Isten végül meghagyta az életemet.
Isaac összeszorult szívvel félénken nyújtotta ki a kezét és megsimította a nő hasát, ahol a szúrt heg éktelenkedett. Ujjait nagyon gyengéden vezette a seb halvány szélein. A nő bőre rózsaszín volt, puha és meleg, emlékeztetve a fiút a fantáziájában élő, kavargó képekre, amiket az ágyán fekve maga elé vetített, ha azokra a vígasztaló érzésekre vágyott.
A szíve úgy vert, hogy biztos volt benne az asszony is hallja. Reszketve fújta ki a levegőt, a homlokán hideg verejték csillogott.
- Ugye hiszel nekem, hogy nem vagyok boszorkány?
Kérdezte hirtelen az asszony.
- Persze!
Vágta rá Isaac. A hangja rekedt volt valamitől, amit nem tudott meghatározni.
A nő keze ekkor Isaac ujjaira csúszott, sürgetően lenyomva, mintha egy kicsit még ott akarná tartani magán az érintést.
És Isaac boldogan hagyta ezt, az arca elpirult, türelmetlen szikrák pattogtak a bőre alatt, forróság támadt a hasában, és az egész lényét ismeretlen hőség nyelte el, de ez cseppet sem volt rossz érzés.
- Soha ne hagyd, hogy az ítéletük határozza meg az értékedet! Te sokkal több vagy annál, mint amit a molnár tett veled és több vagy annál, mint amit az apád feltételez!
Az asszony másik keze pehelykönnyedén súrolta Isaac a karját, hosszú hullámos hajtincsei lágyan meglibbentek, ahogy közelebb hajolt. Az illata mint a lángok, az erdő, a zápor. Az otthon. Isaac egy másodpercre elveszett benne. Azt kívánta, bárcsak örökké ezt érezhetné!
-Az Úr nem a hibáidat, nem az útkereséseidet, vagy esendő emberi vágyaid miatti kétségbeesésedet látja, hanem téged! A szívedet! Ami gyönyörű és jó. Hiszen még rólam is feltétel nélkül elhitted, hogy nem vagyok boszorkány...
És mosolygott, a szavai, pedig gyógyírként hatottak Isaac sebekkel borított lelkére, beragyogtak a félelem és a megbánás köveiből felhalmozott fal repedéseibe. És ettől egy egészen kis ideig ő is elmosolyodott.
Isaac az esőáztatta naplemente színeivel kisérve indult a falu felé, könnyedebb léptekkel, amerre nézett, az eddigi szürkeséget hirtelen üde zöldes csillogás öntötte el.
A ház kihalt volt mikor belépett, az apja nem volt otthon. A kandallóban parázslott a tűz, a férfi bibliája szétnyitva az asztalon, a gyertya mellette pislogott. A konyhában a kenyér és egy darabka sajt volt kicsomagolva. Isaac nem tudta hol lehet az apja. Talán a templomban, talán a kocsmában, vagy fontos dolga akadt. Nem kezdte keresni, csak várt.
Törékeny, emlékektől teli béke telepedett rá. Szemei a szentirás nyitva hagyott lapjaira szegeződtek:
"Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!"
Isaac órákig virrasztott ébren, végül elaludt és mikor ajtócsapódás zajára eszmélt fel, látta, hogy a hajnal fényei szűrődtek az ablakon. Kiugrott az ágyából, ahol a tegnapi esőtől nedves ruháiban feküdt. Az apja akkor botorkált be a házba. Sárral fedett ruhában, kócosan, megrendült, összetört tekintettel.
- Mi történt?
Isaac hangja megremegett látva apját.
- A molnár...
Lehelte a férfi tapintható félelemmel, ami beszorult a ház falának minden kis részébe.
– Nyoma veszett…Egész éjjel kutattunk utána a falusi férfiakkal. Az imént találtunk rá az erdő mélyén vérbe fagyva. Vadállatok végezhettek vele...Az Úr kegyelmezzen a lelkének!
Isaac meghökkenve bólintott.
- Ámen...
Hideg rettegés hasított a gyomrába és hányingere lett. Dermedten nézte ahogy apja lerúgta sáros csizmáját és a székbe rogyott maga elé meredve és mire Isaac hozott neki egy bögre teát, már aludt.
A fiú ekkor belső késztetéstől fűtve kirohant a házból, de nem a falu központja irányába, hanem az elhagyatott erdei kunyhóhoz. Kifulladva, izzadtan és lángoló tüdővel torpant meg az ajtónál, ami résnyire nyitva volt. Isaac benyitott. Némaság fogadta, csak a porszemek járták táncukat a narancsos fényben. A gyümölcsökkel teli tálak, a vizes kancsók sehol sem voltak, a tűz is kialudt.
Az asszony akit az egész falu gyűlölt, mert azt hitték róla a sötétség vezérli, a semmibe veszett. Mintha soha nem lett volna itt, csak a fafüst, száraz virágok szirmai, a vadnövények illata maradtak utána. És Isaac számára érintésének, társaságának fájó hiánya.
Döbbent, könnyes hitetlenség és néma kérdések lebegtek a levegőben, amire feleletet már nem adott senki.
Visszajön valaha? Miért ment el ilyen gyorsan? És mi lett valójában a molnárral?
***
- Nahát ez egész érdekes...
Gondolta Abaddon az újabb életképet látva.
- Jobb, mint a sok ostobaság a tv dobozban.
Állapította meg apatikusan.
- Végülis a molnár azt kapta, ami jár neki. És ez a sápadt, haszontalan, ájtatos halandó...Ő is kapott pár nap törődést, amiért úgy sóvargott. És még valamit...
Isaac most felszínre törő pillanatai összezavarták és egy kis irigységgel töltötték el Abaddont.
- Elégtételt kapott minden sérülésért, minden fájdalmas lélegzetvételért, minden durva érintésért, az összes csepp kiontott vérért.
Ez abszolút.
Ez elvitathatatlan.
Folyt.köv...
Nincsenek megjegyzések:
Új megjegyzések írására nincs lehetőség.