"Mintegy pecsétet a te karodra;
mert erős a szeretet, mint a halál,
kemény, mint a sír a buzgó szerelem,
lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai."
Ezt azért tudom kb.fejből, mert mikor naiv tizenéves voltam és még a herceget vártam fehér lovon (de csak Sirós srác és Aputest jött wehh), nagy esküvőt akartam és a meghívóra ezt az idézetet szerettem volna.
A sztori csak egy HH firkálmàny, amit még december/január tájékán írtam, csak ide elfelejtettem feltenni. Sebaj pótoljuk.
Angst, alcohol abuse, depression, mental health issues, vomiting, drunkenness, confusuion, family drama, dysfunctional family, suicide attempt, self harm stb.
Nathan/Abaddon de semmi explicit.
I don't think you trust in my self-righteous suicide
Nathan újabb kortyot ivott a vodkából, szemei lassan pislogtak, arca kábultan ragyogott. Hevesen mutogatott a televízió képernyőjére, ahol egy általa jól ismert film képkockái peregtek éppen.
- Ezt figyeld, most jön a legjobb rész! - kiáltotta önfeledten az üveggel hadonászva. Az átlátszó, fura szagú ital a kanapéra és a padlóra fröccsent.
Nathan mostanában mindig ezt itta. Sőt, az elmúlt hetekben csakis az ivás körül forogtak a gondolatai. A nagy tervek, hogy felújítja, megnyitja és a város legjobb szállodájaként üzemelteti majd a helyet, pénz hiányában mind kútba estek. Maradt a részegségbe menekülés keserű alternatívája.
Abaddon kiváncsian fürkészte az eseményeket, aminek ő is a részese lett ezáltal. Nathan viselkedése az ittasság hatására megváltozott. Először furán szétszórt lett, sokat nevetett, szánalmas, de egyben kissé szórakoztató volt nézni, később jött a letargia, a rosszullétek és aztán az alvás. Majd másnap újra kezdte. Fesztelenebb is lett, felnőtt dolgokról, az emberi élet útvesztőiről, félresiklott sorsáról is beszélt vég nélkül és megengedte neki, hogy az ágyában aludjon. Tulajdonképpen ez tetszett Abaddon-nak. A másnapos szenvedésen és unalmas alváson kívül a részeg Nathan jó volt, a gátlásai eltűntek, mert mindet feloldotta a színtelen ital. Nem voltak kétségei, a tettei ösztönösen jöttek és hát végső soron Abaddon is egy ösztönlény volt.
- Hé, te nem is figyelsz, lemaradsz a javáról!- pillantott ekkor rá Nathan
Valóban, Abaddon nem nézett a televízió készülékre. Nem érdekelte. Sohasem. És azóta Nathan-t bámulta áthatóan, mióta a férfi a filmet kezdte nézni. Forróság keletkezett a gyomrában és szédült, mintha ő is ivott volna abból az italból, ami Nathan-t ilyen boldoggá tette.
Nathan részegen felnevetett.
- Úgy látom, ez a film nem nyerte el a tetszésed. Keressek esetleg másikat? Vagy hagyjuk mára a tévé nézést és dobjak össze pár csokis palacsintát?
Abaddon elégedetlenül megforgatta a szemét. Tudta, hogy már túl késő van az ilyesmikhez, az édességet csak a gyermek miatt fogyasztotta, ő pedig a belső csendjéből ítélve már ilyenkor aludt.
- Nem kell! - hárította elutasító haraggal, mert azt akarta, ha Nathan megérti szavak nélkül is mire vágyik. De Nathan ilyenkor még a szokásosnál is lassabban reagált.
Nathan a homlokát ráncolva bámulta, Abaddon pedig viszonozta a pillantást. Szemei vörös fénnyel izzottak fel az éjjeli sötétségben.
- Van kedved fürdeni?- kérdezte Nathan ekkor akadozó nyelvvel.
Abaddon nem igazán akart fürdeni, a fürdőszoba jéghideg volt és nyomasztó, de ostoba filmeknél és palacsinta evéseknél talán jobb kezdet.
Mogorván bólintott, ajka felfele rándult.
- Legyen...
Rövidesen a vízben ült, ami meleg volt, de nem ellensúlyozta a helyiség hidegét, ami szinte perzselte a gerincét. Tekintete végigfutott a réges-régi hiányos csempén, a sötétebb repedéseken és penészfoltokon. Nathan azt ígérte, mindent rendbe hoz, de csak az ivás okozta kábultság peronjáról figyelte ahogy az álmaival telerakott vonat elszáguld mellette.
Nathan ügyetlenül állt a kád mellett és Abaddon érezte, hogy a mellkasán lévő sebhelyet bámulja. Mint mindig és ez zavarba ejtő volt. Abaddon legszívesebben elfordult volna, de ehelyett inkább Nathan felé mozdult, felfedve csupaszsága minden részletét. Sosem szerette a ruhátlanságot, túl fehér volt, túl sovány, a kereszt alakú hegről nem is beszélve, tudta, hogy durva, de ő már nem foglalkozott vele, viszont minden fürdés során látta Nathan arcán a megbotránkozást. Azonban most ez sem zavarta. Hirtelen mozdulatától nagy adag víz löttyent a padlóra.
- Segítsek kiszállni? Utána még mindig áll a palacsintakészítés, ha gondolod...
- Ne bánj velem gyerekként, mert nem vagyok az! - szólt rá halkan és komoran Abaddon.
Nathan az elmúlt hetekben, éjszakánként, az ágyában nem használta ezt a leereszkedőnek is tűnhető, de valójában szeretettel teli, kedves tónusú hangot. Aztán jött a hajnal és minden megint átfordult zavartságba, édességekbe, szentimentális filmezésbe és infantilis programokba. De közben így is ott motoszkált a nevén nem nevezett feszültség közöttük. Abaddon nehezen bírta ezt követni és össze is zavarta.
Mit szeretne Nathan, hogy viselkedjen? Mi tetszene neki? Az igazat megvallva, számára az esti elfoglaltságok, a kíváncsi érintések, a félszeg, apró csókok és szégyellős suttogások sokkal vonzóbbak voltak.
Nathan aprót bólintott.
- Igen...akkor mit akarsz? Most mi legyen?- hezitált.
Abaddon belekapaszkodott a karjába és a víz felé rántotta. Nathan felsőteste a vízbe csúszott, pulóverének ujjai nedvesek lettek. Izzadt volt a homloka és erős alkohol illatot árasztott, egy másodpercre kínosan elvigyorodott, de kétségbeesve és kérdőn bámult bele egyenesen Abaddon arcába.
- Te mond meg, mi legyen! - mondta Abaddon
***
- Nathan...- Abaddon kinyitotta a szemét, érezte hogy a férfi elhúzódik tőle.
A víz teljesen kihűlt, mintha sok idő telt volna el, de eddig melegen tartották az ölelések, most megint minden kibírhatatlanul, fájón hűvössé vált.
- Mi történt?- kérdezte rekedt hangon és értetlenül.
Nathan falfehér volt és csak a fejét rázta.
- Ez így nem jó...nem jó irányba ment el...- dadogta hátrébb lépve és feltépte az ajtót, majd kirohant a fürdőszobából és Abaddon csak a földszinti ajtó csattanását hallotta.
Kis idő múlva az ablaknál állt és a függönyt félrehúzva látta, ahogy Nathan a kert végében egy fában kapaszkodva hányt, aztán lerogyott a tavaszi földre és keservesen zokogott, miközben újra meghúzta az üveget.
Ez ugyanolyan őszinte reakció volt, mint ami nemrégen köztük történt. Abaddon testén végigszaladt a szomorúság. Értetlenül szemlélte az egész történést. De folyton ez következett, mindent ami jól esett, könnyek és vádló sírás követett. Abaddon erről undorítónak érezte magát. A frusztrációtól ami ellepte, éles fogait olyan erősen nyomta bele alsó ajkába, hogy vérezni kezdett, vékony vonalszerű csíkban folyva az álla irányában.
Visszahúzta a függönyt és felmászott a fürdőszobaszekrényre. Némán ült ott, Nathan nagyméretű, fakó, régi pólóját viselve, amitől nevetségesnek érezte magát. Megőrítette a csend.
- Éli...- szólalt meg és befelé figyelt.
Látta a gyermeket ébredezni, kristálykék szemei kérdőn pislogtak. Karjaival magát ölelte, lábait felhúzta.
- Éli...válaszolj. Miért sír mindig Nathan, miután mond, vagy tesz dolgokat?
- kérdezte tanácstalanul Abaddon feszültség csengett a hangjban.
Éli felült és meredt maga elé a válaszon gondolkodva.
- Nem tudom...
- Tudnod kell! Ember voltál!
- Talán mert Istennek nem tetsző, rossz dolog az amit Nathan cselekszik...- találgatott Éli, aztán csendben maradt.
- Amit Nathan csinál az jó! Az érintések nem fájnak és szédítő, lázas érzéseket okoznak!- magyarázta Abaddon, de a kisfiú semmit nem reagált, belesüllyedt a feketeségbe és hallgatásba.
Amit Nathan csinált az nem lehetett rossz, azokra a dolgokra Abaddon szüntelenül vágyott.
***
A reggeli fényhasábok a függönyön keresztül makacsul átbújva Abaddon-t újra Nathan ágyában érték. Idegesítően bele volt tekeredve a takaróba és ettől melege volt. Nem aludt. Ő sosem tette, csak a plafon felé szegezett tekintettel csendben feküdt. Ez is egy fajta állapot volt, amiből a körülmények hozták vissza, vagy Éli hangjai.
- Jól vagy?
- Hagyjál békén, tegnap nem segítettél! - mordult fel Abaddon és szemei vörös árnyalattal teltek meg, arcából kifutott a szín.
- Nem tudtam a választ, ezeket az érzéseket otthon a családom tiltotta, ezek bűnös dolgok.
A bűn szótól gyorsabb lett Abaddon vére.
- A vágyak egyértelműen csak bűnös dolgok lehetnek?
Percekig csend volt, mikor heves szívverése között ismét hallotta Éli-t.
- Képzeld, az édesanyámról álmodtam. Kenyeret sütött nekem és a testvéreimnek. És ott volt édesapám is. Aztán együtt kimentünk a rétre. Tavasz volt, pont mint most...- áradozott lágy hangon.
Abaddon felnyögött. Néha kifejezetten idegesítette Éli álmokról szóló fecsegése. Ő nem tudott aludni és ebből kifolyólag álmai sem voltak. De ha ébren volt, gyakran kalandozott el a gondolata Nathan irányába. Gyakorlatilag mostanában mindig. Mióta Nathan ennyit ivott és ilyen érdekesen megengedő, máskor meg tiltakozó lett.
De nem tudott mit mondani Éli-nek, talán nem is akart, mert ekkor nyílt az ajtó és Nathan lépett be rajta. Abaddon rögtön izgatott lett, kiszabadította magát a takarók alól és az ágy szélére mászott.
Nathan gyűrött volt, Abaddon jól ismerte már ezt az ábrázatot. Táskás szemek, kócos haj, zilált ruhák és alkohol illat. Nathan már reggel elkezdte az ivást. Evés helyett.
- Szia ébren vagy?
- Sosem alszom, tudhatnád. - vágta rá barátságtalanul Abaddon és csak nézte Nathan-t, várva hogy közelebb lép hozzá, de a férfi nem mozdult az ajtótól..
- Csinálok reggelit, ha kérsz. - motyogta zsebre dugott kézzel, aztán otthagyta.
Abaddon kelletlenül bólogatott. Magára kapta végre megszáradt ruháit a szárítóról és Nathan után ment a konyhába. A helyiségben káoszt látott, ételek kipakolva minden pultra, szekrényre és egy nagy, barna tócsa állt a padlón.
- Elromlott a hűtő! És most nincs pénzem megjavíttatni. - dünnyögte Nathan.
Abaddon leült az egyik székre és a tányérokat figyelte.
- Akkor mi lesz?
- Ha nem akarom, hogy kárba vesszen mindent meg kell főznöm! Nézzük a jó oldalát! Pár napig minden alkalommal más finomságot ehetünk!- Nathan ivott a vizespohárba öntött vodkából, aztán egy nagyobb darab véres húst húzott elő a lerobbant hűtőből.
Abaddon megbűvölve fixírozta a vércseppeket, amint szabálytalan mintát alkottak a vizes vágódeszkán.
Hallotta Éli-t feljajdulni.
- Istenem!
Éli mindig rosszul volt a vértől, amit Abaddon nem értett. Pont hogy a vért kellett volna szeretnie. Az az életet szimbolizálta. Ha nincs vér, nincs élet sem. Buta gyerek!
- Akarsz segíteni?- kérdezte Nathan.
Abaddon arca forró lett, lelkesen helyeselt.
- A késekkel szeretnék vágni!
- A késekkel? De...- Nathan arcán csak egy másodpercre jelent meg az ellenkezés. Aztán érkezett a felismerés-és egy újabb korty vodka-hogy Abaddon nem egy kisgyerek, ő démon és több ezer éves létezése alatt számtalan kés megfordult a kezében.
Nem akart vitatkozni sem. Inni akart csak, így megadóan csúsztatta Abaddon elé a csupavéres vágódeszkát és a borotvaéles kést.
***
Nathan levetődött az ágyra, háta nagyot koppant a falon. Újra részeg volt. Egész nap ivott és mire elkészültek az ételek, már alig állt a lábán. Abaddon vele volt végig és nem igazán tudta eldönteni megvetni való, vagy elkeserítő a helyzet.
Most már beesteledett, eltompultak a zajok, az éjjelilámpa szórta fényeit, az ital is elfogyott és Nathan hiába túrta fel a szállodát, sehol sem talált újabb üveggel.
Abaddon előhúzta a könyvet, amiből Nathan szokott felolvasni neki. Persze az első cél az volt, hogy megtanítja őt olvasni. Mikor útjaik keresztezték egymást Nathan tele volt ígéretekkel. Rávezeti az olvasásra, írásra, a sakkozásra, a dámajátékra, de ebből nem lett semmi.
Az olvasás tényleg érdekelte Abaddon-t és sokat korholta Éli-t, amiért a szülei ezt neki sem mutatták meg. Azok a rejtélyes betűk, amik összeállva egy történetet mesélnek el, mint a varázslat...
- Olvasol ma nekem Nathan?- kérdezte halkan Abaddon.
Nathan feje kóválygott, de bólintott.
- Akarod hogy olvassak? Rendben...- bizonytalan kézzel belelapozott a könyvbe, a lapok sercegtek ujjai alatt. Abaddon közelebb húzódott hozzá, érezte pulóverének kényelmes illatát, be akarta szívni. Aztán talán később a férfi ajkait akarta a sajátján és fürkésző kezeit a testén kalandozni és viszonozni akarta. Tapasztalatlan volt, de érdeklődő és Nathan-nek is tetszett ez azokban a percekben.
- Izé...Huszadik fejezet...- kezdett bele Nathan és egészen az arca elé tartotta a kötetet.
- A huszonegyedik fejezet jön.- szólt közbe Abaddon.
Nathan fájdalmas képet vágott.
- Nahát, ez biztos? Micsoda memóriád van.
Aztán a megadott fejezethez ért. Abaddon kérdőn pislantott rá.
- Mi a baj?
- Hú,ez több mint tizenöt oldal...alig látom a betűket...nem lehetne, hogy most kihagyjuk ezt? Holnap esküszöm bepótoljuk. De most nagyon-nagyon fáradt vagyok. Megértesz ugye? Egész nap főztünk tudod...Istenem, de fáj a fejem...
A könyv Nathan kezéből kicsúszva landolt a szőnyegen. Abaddon rezignált kifejezéssel ült a már félig alvó férfi felett a lámpafényben. Jegeskék szemeiben lemondással.
***
Nathan spirálba került, amiből nem tudott, nem akart (?) kikeveredni. Annyi ereje volt, hogy hajnalban elment italt venni, de aztán nem csinált mást, mint a tv előtt ivott és nevetett bugyuta műsorokon. Majd hányt és elaludt. És ez így ment körbe-körbe. A szobájáig sem jutott el, így Abaddon a szellőzőben töltötte az éjszakákat. Nem bírta elviselni Nathan meleg testének hiányát.
Az épület egyhangú volt a csendben, amit a televízió monoton hangja töltött be, de csak háttérzajként. A falak, a tető, a gerendák, a padló bántóan némák voltak. Abaddon-nak csak Éli maradt társaságnak, bár néha irritálta a kisfiú mondanivalója, de Nathan szomorú látványánál és a magánynál így is jobb volt.
Abaddon ide-oda lézengett a házban a pincétől a padlásig, de csak az elhanyagoltságot látta, a lepergett vakolatot, a pókhálókat, a poros ablakkereteket, kikopott padlót. A folyosókon végigsüvítő huzat csontig hatoló volt.
- Nem szabad engedély nélkül ezt tenni más holmijával!
- Hallgass el! - morgott Abaddon és diadalittasan rángatott elő az íróasztal fiókból egy halom újságot, amin mindenféle asszonyszemélyek szerepeltek hiányos, vagy egyáltalán nem létező ruhákban.
- Könyörgök, csukd be! - Éli eltakarta a szemét és kicsire összehúzta magát.
Abaddon vigyorgott Éli felzúdulásán, de őt sem érdekelte mi van a magazinban, az egyetlen ami tetszett neki, azoknak a nőknek az arcán lévő tagadhatatlan bujaság. De a féltékenység epeként áradt felfelé a torkán a tudattól, hogy Nathan ezeket a nőket nézte és úgy pillantott végig rajtuk, ahogy rajta sosem fog.
- Talán el kellene égetni az összeset. - jegyezte meg, de végül csak szétszaggatott párat lenézése végtelen jeléül.
Aztán egy porral fedett, nagy méretű, vaskos könyv ragadta meg a figyelmét, amit kinyitva fotók tárultak a szeme elé. Gyerekek, felnőttek, esküvők, születésnapok, vacsorák, kirándulások képei. Nathan öltönyben, vagy kényelmes viseletben. Mosolyogva és néha komolyan.
Valami összeszorult Abaddon-ban.
- Kik lehetnek ezek az emberek? - kérdezte kíváncsian.
Nathan sosem beszélt neki róluk.
- A családja.- suttogta Éli ámulva.
A sok fotót nézve Élivel közösen összeállítottak egy családfát. Abaddon lenyűgözőnek találta ezt, de bújkált a képek mögött valami fanyar is. Ha boldog és összetartó család lenne Nathan mögött már említette volna őket. Vagy eljöttek volna ide látogatóba.
- Miért nem mondott erről soha semmit?- morfondírozott Abaddon
- Talán jó oka van erre. - ítélte meg Éli.
- Szeretném tudni. - erősködött Abaddon.
Látta, hogy Éli félve csóválja a fejét.
- Nem szabadna Nathan múltját bolygatni. Elrejtette ide ezt a képeskönyvet, bizonyára fájna neki a faggatózás!
De Abaddon nem hallgatott Éli-re.
- Meg fogom kérdezni tőle!- jelentette ki határozottan.
***
Abaddon felmászott a konyhai szekrény legtetejére és évek óta ott lévő sűrű por szállt az arcába, de legalább elérte az édességtartót.
- Elégedett lehetsz! - mondta Éli-nek címezve, ahogy lehajította az asztalra a kissé megviselt papírdobozt. Kekszek szóródtak ki a terítőre morzsával beborítva azt.
- Nem kérek...- húzódozott Éli.
Abaddon ügyet sem vetett rá. Egy ott heverő piszkos tálba hajított pár kekszet és cukorral alaposan megszórta. Öntött rá tejet is, a fehér ital a csokoládés keksszel barna eleggyé válva hagyott foltot ruháján. Belekanalazott és érezte hogy ropog a fogai alatt a cukor.
- Túl édes!- kiáltotta Éli.
Fájdalom hasított Abaddon egyik fogába, ettől megállt és megvárta míg elmúlik, aztán evett tovább. Pedig nem is ízlett neki, a gyomra kavargott és émelygett, de nem hagyta abba. Unatkozott és nem találta a helyét. Nathan napok óta aludt, néha benézett hozzá, de folyton ugyanabban az állapotban találta meg.
- Találd ki, mit csináljunk.- vetette oda Éli-nek.
De a kisfiú fáradtan bámult maga elé.
- El kellene rendezni mindent, mielőtt Nathan felébred...
Abaddon éppen készült valami dühös sértést hozzávágni, mikor lépéseket hallott és Nathan csoszogott be a konyhába. Ez váratlanul érte Abaddon-t, Pár másodpercig nézték egymást a férfival.
Abaddon oda akart menni hozzá, az érintésébe bújni, érezni őt egy kicsit, de nem mert mozdulni. Nathan döbbent kifejezéssel vizslatta a rendetlenséget, a sok mosatlan edényt, evőeszközt szerte-szét, a piszkos padlót, az asztalon sorakozó üres üvegeket, tejesflakonokat.
- Jó ég, mi ez?- nézett fanyalogva Abaddon tányérjába.
- Keksz...a szekrény tetejéről. - válaszolta Abaddon közönyösnek ható hangon.
- Megtaláltad? Kérlek, ne egyél annyi édességet, megbetegszel. És megint foltos lett a ruhád, nem tudok már mit rád adni, talán be kellene indítani a mosógépet. - sóhajtotta enerváltan és elhaladt Abaddon mellett egyenesen a pult irányába, ahol sorakozott még néhány korty ital.
Akkor pillantotta meg az asztalon a fotóalbumot és elfehéredett.
- Mi ez a könyv itt?- baljós volt az ábrázata.
Abaddon legyűrte az őt uraló ideges érzést, amit mostanában egyre többször tapasztalt meg, ha Nathan társaságában volt.
- Szeretném, ha este ezt a könyvet néznénk meg. Szerintem szép és nem kell olvasni sem, nincs benne betű, csak képek.- melegnek érezte az arcát.
Nathan szétnyitotta az albumot és fájdalom ült ki a kifejezésére.
- Édes Istenem. Nem hittem volna, hogy valaha ismét ezeket a képeket kell látnom...
- Elmondod, kik ők?- kérdezte Abaddon.
- Honnan szerezted?!- kérdezett vissza suttogva Nathan.
Még forróbb hullámok csaptak le Abaddon-ra. Az asztalra tette a tányérját.
- A dolgozószobádból. - felelte végül.
Nathan szemei egy képen függtek, egy családi fotón, gondtalan mosolyok, ünnepi ruhák. Remegett a keze, ahogy vehemens mozdulattal végül becsukta a képtárat.
- Ki mondta, hogy bemehetsz oda? Ki adott engedélyt, hogy bármit is kihozz onnan?- csattant fel.
Hangja elkeseredetten és számonkérően csengett, végigkarcolva belülről Abaddon-t.
- Csak aludtál és nem akartalak felkelteni. Csak úgy benyitottam...- magyarázta Abaddon és szánalomra méltónak gondolta magát, amiért mentegetőzik. Ugyanakkor érezte, hogy messzire ment, a szégyentől égett a mellkasa, főleg az a kereszt alakú örök seb.
- Nem volt jogod hozzá! Ez az én magánügyem! Ami abban a szobában van, nem tartozik rád! Én sem kérdeztelek téged soha semmiről, ami rossz emlékeket hozhat fel.
- De én elmondanám, nekem nincs mit titkolnom. - tárta szét esetlenül a kezeit Abaddon.
Vágyott arra, hogy Nathan-t érdekelje, mi történt vele, milyen sorsot járt végig évszázadok alatt. De a férfi nem hozta fel ezt a témát, talán túl tapintatos volt.
Nathan felkapta a pultnál lévő üveget és mohón kiitta a tartalmát.
- Rohadtul elegem van ebből! Nem tisztelsz senkit és semmit! Egy csomó időmet és energiámat elpazaroltam rád, de te akkor is egy igazi szemét vagy! - üvöltött.
- Egy démon vagyok.- helyesbített Abaddon megalázva.
Nem hazudtolhatja meg önmagát. De mintha szögek fúródtak volna a bőrébe, mélyen felszakítva a húsát. Az agónia vérfolyamként csorgott végig a gerincén.
- Sajnálom...
- Nem érdekel! Tűnj el innen! - vágott közbe Nathan.
Abaddon nem akart menni.
- Nathan..- kezdett volna bele, maga sem tudja mibe, de Nathan nem kért belőle. Cselekedete meglepetésszerű volt, lehet ő sem így tervezte.
- Hagyj egyedül végre! - kiáltott fel és Abaddon- hoz dobta az üres üveget.
****
Szilánkok ütköztek a falnak és üvegdarabok zuhantak le Abaddon-ra vodkaaromát magukkal hozva. Pillanatnyi csend állt be, kérdő és döbbent szemkontaktus, Nathan zihált, Abaddon szemei pedig pillanatok alatt fenyegető mélyvörös színbe váltottak. Ha az egykor volt hatalmas önmaga, már régen végzett volna Nathan-el nem számít, mennyit jelent számára.
De így hogy túl gyenge volt, csak hátrált és bemenekült a konyhai szellőzőbe. Olyan magasra jutott, ahová már Nathan hangjai is csak nehezen érthetően szálltak fel hozzá. Pedig a férfi bocsánatot kért. Órákig szólítgatta, de Abaddon nem tett, vagy mondott semmit. Mozdulatlanul feküdt és hallgatta a légvételei monotonitását, tüdejének zörgését.
- Mihez kezdünk most? - kérdezte lelke sötétjéből Éli.
De Abaddon megrázta a fejét. Még mindig reszketett és egész testét beborító rossz érzés volt benne. Nem tudta mire vélje, de nehezen viselte. Főleg, ha Nathan bánatos arca villant be agyában.
- Ennek nem szabadna így sajognia...- gondolta csüggedten.
Folyt.köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése