Főállású rettegő vagyok

És mindenkinek az agyára megyek. De nem tehetek róla, ahogy közeledik a műtét időpontja úgy leszek egyre nagyobb idegbeteg. Különösen a felépülési szakasz aggaszt. Senkinek nem akarok a terhére lenni és alapból bírom a fájdalmat, de erről több megkérdezett ember, akinek volt ilyen beavatkozás, azt meséli hogy eléggé fáj és sokáig tart belőle felgyógyulni. A kórházi bentlét is idegesít. Szívből utálom a kórházakat és szerencsére sok időt eddig nem is voltam bent, leszámitva egy tinikori kartörés műtétet. Az 1-2 napos ottlétek nem vészesek, de most ez több lesz. Remélem nem olyan kórterembe raknak, ahol jönnek-mennek az egynapos műtétesek, mert úgy nem lehet majd pihenni, tudom sajnos tapasztaltam. És főleg ne rakjanak be orkok közé, mert nincs kedvem még amiatt is parázni, hogy lenyúlják a cuccaim. Legjobb lenne talán, ha nem is lenne szobatársam (antiszociális ikonok), vagy passz, a süket csend se túl jó, főként a műtét előtti este. Remélem adnak valami cuccot, ami kiüt reggelig, hogy ne kattogjak fent egész éjjel. Anyám tegnap azt kérdezte, hogy most egészen az operáció napjáig ilyen leszek? Na köszi. Tudom hogy valszeg kiállhatatlan és depis hatást nyújthatok és ezer meg egy bocs. De félek. Úgy egész nap masszívan és ez full nyomasztó és hosszú távon semmi nem tud megnyugtatni. Sajnálom. Próbálom elterelni a figyelmem és tök jó, mert zenét hallgatok és az egy időre kikapcsol, messze visz a félelemtől. És a Wattpadon 7.4 K a D. lovers olvasottsága és kapok cool kommenteket, amik felvillanyoznak. Meg olvasom a saját nem publikus, underage-es, szemkiégetősen smut sztorimat az elejétől és azt tervezem idén majd a lábadozás idejében befejezést kanyaritok neki és a Still breathing-nek is, mert a már egy fejezet csak. Bár már ott tartanánk! Hogy itthon gyógyulok. Pasim most egész normális és azt mondja hogy nyugi , oké lesz minden, ő segít, és együtt túl leszünk rajta. Együtt (szentimentális ikonok)!!! De szociálisan tré vagyok, nem bírok most dumcsizni, írogatni kb. senkinek. Z.-nek szerintem szeptember eleje óta nem írtam (meg se nyitottam a messenger beszelgetését), elfelejtettem Á.-nak szülinapi lapot küldeni (holnap lesz neki, szóval ezt buktam) és a gyk-s csaj is besértődhetett rám joggal, mert azt ígértem felhívom a héten, de totál nem volt hozzá erőm és kedvem. Egy csőd vagyok most sorry. Bocsásson meg mindenki ezért.

Hiányérzetes utazás, síremlék téma, félelem, meg emberek akik más nevet használnak

Persze a jó napok hamar elteltek.
Csütörtökön délig volt csak hely, úgyhogy még délután elsétáltam a mécsesekkel a rokonok és ismerősök sírjához.
Pénteken a pasimmal mentünk az ő szülei, nagyszülei sírjára mécsest rakni. Este még főztem is másnapra, mert bár pasim dolgozott szombaton de gondoltam, hogy hamarabb haza ér mint én a családi utazásról és akkor már legyen mit ennie.
Szombaton reggel 9 körül indultunk, felvettük húgomat útközben, aztán az autópályán repesztettünk, így elég hamar oda is értünk. Most kivételesen se apám, se tesóm nem volt idegbeteg, úgyhogy nem is volt kötekedés szerencsére. Útközben sok dologról csevegtünk pl. hogy ki nyeri meg az amcsi elnökválasztást (szerintem Trump) és egyebek.
A faluba beérve egyenesen a temetőbe mentünk, a nagyszülők sírjához, majd fater nagynénjéhez és nagybátyjához. Ott érdekes felfedezést tettünk, mert egy új síremlék is volt a régi mellé emelve, amin apám unokatesója és a felesége neve szerepelt. Vagyis gondoltuk, mert Judit helyett Terézia volt felvésve a márványra. Márpedig mindenki Juditnak ismerte eddig, még maga apám is, és soha senki egy szóval nem említette hogy eredetileg Terézia néven született.
A síroknál való látogatás után a szóban forgó családhoz is benéztünk, ahogy minden évben. Bár senkinek sem volt hozzá kedve, mert mást se csinálnak csak hencegnek a sok pénzükkel. De azt is tudtuk, hogy besértődnek, ha nem ugrunk be.
Kicsit most dekoncentráltak voltak amúgy, lehet közrejátszott, hogy pont ott volt a legnagyobb gyerekük a népes családjával, már egy hete, meg épp várták fater legidősebb bátyját és a feleségét Erika nénit (aki amúgy nem Erika néni, hanem eredetileg Mária), akik pár napra szintén ott felejtik majd magukat.
Flexeltek csöppet a másfél milkás síremlékkel (húgom majdnem megkérdezte hogy ki az a Terézia aki a feliraton szerepel, de letett róla), meg a legkisebb fiuk új kocsijával, de más nem volt, már épp indultunk volna, mikor betoppant apám tesója MarikaErika nénivel. És alig ültek le a nő (nagyon rámenős) rögtön előhozakodott, hogy ha már az uncsitesónak (Jancsi bá) és TeriJuditkának ilyen szép síremléke lett hát akkor apámék szülei is megérdemelnek egy ilyesmit, vagy hasonlót. MarikaErika már fel is hívott egy környékbeli sírkövest, aki majdnem egy millióért rettyint egy hasonlót és ha az öt tesó összedobja rá a zsét nem is olyan nagyon sok az. Öhhh...részletkérdés...kinek mi a nem is olyan nagyon sok. Apámon látszott, hogy nem dobta el az agyát, már csak azért sem, mert momentán neki sincs most ennyi pénze, a másik fiútesója külföldön él, szinte haza sem jár, de ő sem gazdag, a két húga meg nagyon rossz anyagi körülmények között él (mindkettő özvegy, rokkant, kevés jövedelemmel és a gyerekei fogadták be őket), ők biztos egy vasat sem tudnak erre kiadni. De persze MarikaErika nyomta ezt a propagandát, így fater kelletlenül helyeselt, hogy jó majd átgondolja, de csak hogy lerázza a nőt, aki pörgött ezerrel és beszélt fater tesója helyett is. Ezután tökre elromlott a kedve és a kocsiban ezen témáztak anyámmal, apám azt mondta, beszél a húgaival, de ő nem akar új síremléket, mert amúgy a régi is nagyon szép állapotban van, virágokkal van tele, meg kőből faragott angyalok és galambok díszítik. Apám szerint ezt MarikaErika és TeriJuditka közös kooprodukcióban találhatta ki, mert ők nagyon jóban vannak és két-három havi szinten találkoznak is. Lehet az is sorsközösséget alkot bennük, hogy álneveket használnak? Apám megjegyezte, hogy van még egy rokona, aki Pest megyében él, ő pedig Jolánként látta meg a napvilágot, de a Zsuzsát használja. Ez de fura. Nekem semmi bajom a keresztnevemmel. Régen mondjuk úgy éreztem, nem illik hozzám és jobban tetszett a Lídia (valamiért ez a név nagyon testszett általános suli alsóban, ha írtam valami történetet, mindig így hívták a lány főhőst), meg egy ideig Flóra, de eszembe se jutna megváltoztatni. És simán lehetne rosszabb is. Igaz, középsuliban megkaptam, hogy elég ribancos a Vivien, meg egy srác mondta (azt hitte nem hallom) hogy túl menő név ez egy bányarémnek :S, na mindegy, téma lezárva. Sajnos a szülők rossz kedve miatt, így még a Tisza partot is kihagytuk. Legnagyobb sajnálatomra. Pedig arra nagyon készültem, de kimaradt. Kicsit rosszul esett, de ez van. Hazafelé beugrottunk tesómékhoz, macskáztam egyet (irtó cuki macskáik vannak, egy hamuszürke, egy tricolor és egy cirmos) és ettem gofrit, majd az ősök hazahoztak. Pasim már otthon volt. Kérdezte, milyen volt az utazás és szép volt e a Tisza part. De mondtam neki, hogy fogalmam sincs, arra nem jártunk. Vasárnap már tré kedvem volt, hiszen amit vártam nem úgy jött össze és már amúgy is közeledett a hétfő is. Elkezdtem olvasni egy ff-t, egész jó, csak nagyon grafikus és baromi sok része van, meg olyan lassan mennek az események. Fordítóval olvastam, de így sem értettem, most akkor meghalt a főszereplő lány és szellemként tér vissza a sráchoz, vagy életben van??? Kezdtem hülyének érezni magam, erre láttam a kommentek között hogy más sem érti mi van :P A műtétem ténye is kezd lassan testet ölteni és ezáltal szorongást kiváltani belőlem. Kitöltöttem az altatóorvosos irományt (előző operációk, szedett gyógyszerek, betegségek), kimostam a fürdőköpenyemet, hálóingeket, de még venni kell pár dolgot (fehérneműk, zoknik stb.) és egyre jobban félek. Naponta vagy 50x eszembe jut, hogy mi vár rám. Mire odajutok szerintem a nőgyógyászat helyett a pszichiátriára zárnak be. Még a hely-en is be kell jelenteni a dolgot, meg hogy egy darabig nem is megyek majd vissza. Lehet idén már nem (attól függ hogy gyógyulok és mikortól lesz leállás). Aminek alapjáraton örülnék, de így hogy műtét és több nap kórházban kínlódás lesz a program, hát nem tud pozitiv irányban hatni rám. Jó lenne bízni magamban és elhinni hogy minden oké lesz és ez is csak egy rövidke negatív történés aztán jobb idők jönnek. Mindenki ezt szajkózza. De hát milyen az ember? Mégis fél. Szerintem a műtétektől a legtöbbünk fél.