A műtétemről

Úristen, nem hiszem el, hogy Bob Bryar meghalt!!!Annyira nagyon nagyon sajnálom. Nyugodj békében Bob!!!
Ez a hír kora reggel jött velem szembe és felzaklatott. Hiszen csak 44 éves volt.
Bocsánat, hogy most jöttem csak, de kellett pár nap míg akklimatizálódtam, míg úgy ahogy nem fáj ülni (járni, menni) és míg fejben összeraktam mi hogy is történt.
Remélem nem hagyok ki semmit, ha igen, majd pótolni fogom később.
Hétfőn és kedden még hely volt és persze mellé idegbaj, mert már totál ki voltam, éjjel sokszor felriadtam és non-stop a műtétre gondoltam. Amit tudtam bepakoltam és kellett még egy kisebb hátizsák mert a fürdőköpenyem egy csomó helyet foglalt.
Szerdán délelőtt kellett befeküdni. Előtte reggel még elrohantam a boltba ásványízért, meg egy kis nasiért (mivel tudtam, hogy este 6-tól nem lehet majd enni, mondjuk én már előtte két nappal sem igazán voltam éhes és épp hogy csak eszegettem). Belefutottam H.-ba és Larába (a kislány ismét beteg volt) és mondtam neki hogy megyek kórházba, meg hogy műtenek. Teljesen lesokkolódott és kérdezte hogy lehet e majd látogatni, de mondtam hogy inkább ne, mert fogalmam sincs mennyire leszek jól ahhoz hogy a látogató szobába elmásszak. Rákérdeztem hogy miért tiltott le, de azt mondta ő nem tiltott senkit és fogalma sincs mi van (...öhhh...jó...).
Azt ígértem, majd írok neki műtét után, aztán mentem haza a maradék cuccomat bekészíteni. Közben Csupasz túlélőket néztem, az kicsit kikapcsolt (jó sorozat amúgy, egyik részben a pasi egy bunkó paraszt a társával, a másikban az ötödik nap mentálisan kikészül a csávó és már az öngyilkosságot fontolgatja így feladja a játékot, a harmadik epizódban hisztizik a delikvens, de hát nem is könnyű túlélni azokban a közegekben). Apámék fél 11-re jöttek és kocsival elvittek, sőt anyám azt mondta felkísér a felvételi ambulanciára. Fent voltak már rendesen és kiderült, hogy kell maszk, szerencsére egy lapult a táskámban. 11-től volt a felvétel, addig rezignáltan bámultam magam elé, míg anyám csacsogott, de nem emlékszem mit. Elsőnek szólítottak be, de kb. egy órát bent voltam, mert betanulós kolléganő volt és dupla olyan lassan ment minden. Addig kint anyám összespanolt egy nőcivel, aki ugyanolyan műtétre érkezett mint én anyám szerint tuti majd velem rakják egy szobába (végül nem rakták, mert köhögött és hőemelkedése volt így törölték a műtétjét).
A felvétel után felmentünk az osztályra, elbúcsúztam anyámtól az ajtóban, aztán go. Egy nagyon kedves ápolónő (Cicaszem) volt ott, aki felvette az adatokat, elmondta mi lesz ma és holnap a műtét napján, megmutatta a kórtermemet és vett vért. Mondta, hogy este hatig ehetek könnyű ételeket, éjfélig ihatok és a reggeli gyógyszereimet még egy korty vízzel bevehetem.
Ezekután nem történt nagyon semmi, ültem az ágyon az üres kórteremben, nyomkodtam a telefont, nem volt kedvem semmihez és rohadt lassan telt az idő. Este beszéltem a családtagokkal, aztán kicsit sírdogáltam mert szar volt egyedül és korán sötétedett és féltem az előttem álló műtéttől.
Csütörtökön leesett egy rakás hó. Hajnalban jött egy nővér, ő is elmondta mi lesz és volt vérnyomás mérés, lázmérés, elküldtek zuhanyozni, fogat mosni és kaptam egy halványzöld hálóinget az ujjain csík mintákkal (cool). Felhívtam az ősöket, pasimat, írtam huginak, aztán már jött is a beteghordó fickó és irány a műtő. Agyalni sem volt idő. Az előtérben már várakoztak a többi műtétesek (trauma, sebészet stb.) dumáltam is egy sráccal (Ádám vagy Roland volt a neve), aki nyaki műtétre jött és a végén már meginvitált a kórtermébe (hehe) hogy majd menjek és beszélgessünk. Aztán eltolták a műtőbe, hoztak helyette egy nőt, de akkor már engem is vittek. Bent az előkészítőben volt sürgés forgás, hárman kérdeztek egyszerre, közben rám ragasztottak ekg-t, bekötöttek valami cuccot a kézfejembe, kaptam hajhálót (vagy mi az a zöld izé), meg vérnyomás és pulzusmérőt, aztán jött egy helyes, fiatal gyerek, aki az altatóorvos volt és kedves, megnyugtató hangon elmondta, mi lesz és rám rakta a maszkot, amibe jó kis cucc volt, mert kellemes szédülést éreztem és aztán már nem is emlékszem semmire.
Arra ébredtem, hogy egy pasi hajol felém, hogy van e gyógyszer allergiám?!
Mondtam, hogy nem tudok róla. Aztán a kezemre pillantottam, és láttam hogy tök piros az egész. WTF!!!!Mi a frász ez?!
De mire mondhattam volna valamit, egy másodperc alatt elmúlt, így mindenki lenyugodhatott a picsába. Illetve majdnem mindenki, mert nekem nagyon-nagyon-nagyon fájt a hasam. Mintha valamit kiszaggattak volna belőle és hát ez így is volt. Úgy fél órát dekkoltam az őrzőbe, majd jött a beteghordó fazon és visszatolt a szobába. Mondták, hogy aludjak, kaptam infúziót és hát valamennyit biztos aludtam is, de a hasam folyamat fájt. Sose gondoltam volna, hogy valami ennyire tud fájni *-* nagyon rossz volt.
Jött a doktornő is, aki műtött és röviden elmondta hogy a beavatkozás sikeres volt, de sajnos oda az egyik petefészek mert vt valami összenövés. Hát jó, akkor ez van, egy petefészek minuszban vagyunk.
H. meg vagy 4x hívott de ilyen fél 9, 9 magasságában. Ami már nettó bunkóság szerintem, mondtam neki hogy majd én jelentkezem ha oda jutok, de infúzióra voltam kötve, fájt mindenem, el sem értem volna a mobilt, meg őszintén nem is volt valahogy cseveghetnékem.
Cicaszem volt az ügyeletben, hozott fájdalomcsillapítót, de nem sokat aludtam éjjel.
Pénteken hajnalban jött kettő nővér és lemosdattak (ajwh...lukas a hasam, mint sajt, és tele van ragasztókkal), adtak tiszta hálóinget, ágyneműt cseréltek és mondták hogy fel kell hogy üljek az ágy szélére, aztán fel kellene állni, meg hogy később kiveszik a katétert. A felültetés és felállás rohadtul fájt, de csinálni kellett, hiszen ezen múlt a későbbi hazaengedés is (vasárnapra ígérték panaszmentesség esetén). Aztán kivették (mit kivették?!kitépték) a katétert, ami szintén nem volt egy fájdalommentes esemény. De legalább már nem lógott zacskó mellettem.
A nap fájdalommal telt, de igyekeztem mozogni lassan jönni-menni. Hallgattam a felvételre érkezők sztorizását a folyosóról beszűrődni (45 éves megszakításra érkező nő, meg 14 éves szintén ilyen beavatkozás miatt ott lévő kislányka).
Megfésültem a hajam, raktam fel parfümöt, telefonálgattam. Kaptam reggelit is már, de olyan hányingerem volt tőle (meg úgy mindentől aznap mindennek olyan kibírhatatlan szaga volt), azért kicsit ettem és ebédből is.
Délután anyum beugrott, de sokáig ülni még nem tudtam, kb. 20 percet tudtam csak a beszélgető szobában lenni (ami egyben az ebédlő is és kurva hideg van bent). Jó volt látni.
H. aznap késő este is hívott, pedig előtte délután részletesen megírtam, hogy mi történt és hogy nem vagyok jól, de majd jelentkezem, ennek ellenére is csörgetett, de csak éjszaka láttam, mert le volt némítva a telefon. Nem tudom néha hogy mit gondol, vagy mi jár a fejében, de nem is idegesítettem magam ezzel. Különösen mert nagyon fájt a hasam és még két fájdalomcsillapító után is jó ha 2-3 órát aludtam éjjel. Alig vártam a reggelt.
Szombaton jó hírt kaptam a reggeli viziten a dokiktól, ha minden jól megy, akkor vasárnap mehetek haza! Ennek annyira megörültem, hogy hirtelen felindulásból elmentem zuhanyozni. Cicaszem átkötötte a sebeket (annyira nem is durva), átöltöztem, ki mentem forrócsokizni az automatához. Felvillanyozott a közelgő hazamenetel híre.
Kivirágzott az eddig sivár szociális életem is, mert ebédkor (ami sóska volt amit nem szeretek de pár falatot magamba erőltettem) összebarátkoztam a szomszéd szobában fekvő nőcivel akit ugyanakkor vettek fel, mint engem és mondta is hogy de kár hogy csak most találkoztunk, mert ő is végig egyedül vt kb. Vagyis volt egy napig szobatársa és vele egész éjjel röhögtek és kérdezte hogy miért nem mentem át. Hát szerda este nem voltam túl jó passzban szóval jól jött volna a röhögés, de hát nem is tudtam hogy privát parti zajlik mellettem.
Tesómék mondták, hogy bejönnek délután, így mikor szólt a nővér, hogy látogatóim vannak rájuk számítva robogtam (vánszorogtam) a látogató szobába és legnagyobb döbbenetemre a szomszéd várt rám!
Ez annyira durva volt ez a váratlan szitu, hogy fél percig nem jutottam szóhoz. Ő meg a nyakamba ugrott és elmondta hogy anyumtól tudta meg hogy mi van és úgy érezte be kell jönnie. Hozott almát, banánt és kekszet. Pár percet dumáltunk, aztán mondta hogy nem akar zavarni és pihenjek. Mostanában nem is futottunk össze, meg nem is voltunk annyira hú de jóban már, de tök kedves volt tőle hogy bejött, meg is köszöntem (azóta adtam neki bonbont) és hát ez tényleg meglepő volt.
Tesómék is beugrottak később hoztak rántott húst és joghurtot meg kakaót. Pasim is be akart jönni de sokáig dolgozott és itt csak egy óra a látogatási idő. Azt ígérte hogy vasárnap ha nem engednek még haza feltétlen bejön (de én tudtam hogy valószínűleg hazajöhetek de nem árultam még el). Kicsit beszélgettem még a szomszéd szobában lévő nővel, aztán visszaballagtam a kórtermembe és hát láttam, hogy lett egy szobatársam, így az utolsó napra. Ha valakit szombat este befektetnek annak oka van, így nem is faggattam a nőcit, de ő odajött és beszélgettünk. Két gyereke van és sajnos igazam volt tényleg vetélés miatt került be és ügyeletben meg is műtötték szegényt. Az az über helyes betegszállító hozta vissza a kórterembe, aki pont úgy néz ki, mint Frankie és akit akkor láttam először, mikor anyám tavaly bekerült a kórházba.
Éjszaka már nem fájt annyira a hasam, így gyógyszert sem kértem, aludtam is kb. hajnali 4-ig.
Vasárnap a reggeli viziten mondták hogy mehetek haza, Morci nővér (mindig olyan volt mint aki mérges, de amúgy nem volt az) viccelődött, hogy maradhatok is ha gondolom, de köszi nem kértem ebből. Utálok kórházban lenni, de amúgy törődtek velem és kedvesek is voltak meg minden.
Szegény szomszéd szobai nő csak hétfőn mehetett, mert valami húgyúti izét kapott a katétertől és még adtak neki gyógyszert, el is szomorodott, sajnáltam. A legszarabb, ha biztosra veszed hogy mehetsz és mégsem (mikor eltört a karom ugyanígy jártam, tutira mondták hogy mehetek aztán délután mondták hogy ja bocs mégsem, ott bőgtem emlékszem). Adtam neki édességet és mielőtt hazaengedtek, benéztem hozzá kicsit (remélem hétfőn tényleg mehetett haza és azóta is oké vele minden).
A szobatársam is mehetett, így vártuk a zárójelentést, közben reggeli is volt (mogyorókrémes lekváros kenyér), meg sebkötözés és már fél lábbal otthon voltam, de valójában egy órakor kaptuk csak meg a papírokat, mert a doki műtőben volt. Gyorsan összepakoltam és hívtam az ősöket és úgy fél óra múlva jöttek értem.
Apám csinált mákos gubát és vanília öntetet és még sütiket is csomagolt. Anyám meg segített kipakolni otthon. Ja pasim totál meglepődött mert nem mondtam neki hogy jövök, látszott rajta hogy örül. A kotorékban közepes méretű őskáosz volt, de pasim és anyám igyekezett uralni a zűr-zavart. Szóval mindenki sokat segített amiért irtó hálás vagyok, egyedül még gyógyulni is nehéz hát még a mindennapi dolgok.
És azóta igyekszem gyógyulni itthon. Egyrészt imádom az igazolt semmittevést, másrészt nem könnyű menet. A sok állás, járkálás még fájdalommal jár, de mosogatni, ruhát hajtogatni már lassacskán tudok. De sokat pihenek és próbálom betartani, amit az orvosok mondtak, miszerint fizikai kímélet ésatöbbi.
Szövettan folyamatban, jövőhéten varratszedés, bízom benne, hogy utána még jobb lesz. Bár a hely-et idén már nem keresem fel, 4-6 hét kímélet van előírva és ott is leállás lesz december végén karácsony előtt. Geesus, mindjárt itt karácsony, gőzöm sincs hogyan veszek ajándékokat...
Pasim szülinapja is volt a héten, Miss Candy az a kis tündérmaszat, egy bögrét vett neki, amit pasim a kocsmában hagyott hogy majd abból iszik, azt mondta nem merte hazahozni, mert félt hogy összetöröm. Én összetörni?!Cöhhh ugyan. Mi értelme lenne az esztelen rombolásnak...Nem a bögre tehet a Miss Candy-s dolgokról.
Hát most ennyit tudok írni nagy hirtelenségében. De majd még jövök. Addig is szép szombatot mindenkinek, nézzünk pozitivan előre és köszikösziköszi a drukkokat :*

Majd jövök és mesélek

Köszönöm a sok drukkot, nagyon aranyosak vagytok 💗💗💗

Újra itthon!!!

Hamarosan részletes beszámolót írok.

Na jó, most már komolyan félek

Annyira idegesít, hogy minden szót elütök, de bocs idegbeteg vagyok már. Nem mintha eddig csak úgy komolytalanul féltem volna. De most már kb. minden második gondolatom az, hogy mi vár rám jövő héten. És köszönöm szépen mindenkinek a kedves kommenteket. Igyekszem majd összekapni magam és bátorságot meríteni valahogy. Tudom, hogy a parával semmire se megyek, de biztos mindenki fél ilyesmik előtt. Pénteken voltam az altató orvosnál. Jó sokan voltak, ráadásul sorszám is kellett, amiről én nem tudtam és rohanhattam át a másik épületbe a sorszámos autómatához. De még így is vártam, szóval semmiről se maradtam le. Ültem hát ott és olvasgattam a falon a motivációs idézeteket és majdnem bőgni kezdtem, mikor is a mellettem ülő 50+-os nőnek megszólalt a mobilja és Green day Minority volt. Yasss! Egyből elismerően néztem rá lopva, hogy na ez az, itt egy ős rajongó stb., de persze lehet csak a gyereke vagy unokája adta neki a telót és gőze sincs mi ez ez zene rajta. De azért bízom benne, hogy nem így van. Az orvost amúgy már látásból ismertem, egyszer a felnőtt ügyeleten volt hozzá szerencsém és nem volt akkor valami kedves. Most normálisabb volt és a konzilium is gyorsan lezajlott. Most már minden irat megvan csak a lelkierő hiányzik. Meg pár tennivaló. Elkezdtem amúgy bepakolni egy nagyobb kölcsön bőröndbe, a cuccok háromnegyede már be is van készítve, de lehet szükség lesz még egy kisebb táskára. Pedig nem akarnék sok mindent vinni, nehogy elvesszen, ellopják, csak hát vannak olyan holmik, amik egy csomó helyet foglalnak. A hajfestés persze elmaradt, nem találtam azt a színt, amit akartam, meg most nincs is ehhez türelmem. Befektetés előtti este megmosom és most ennyi. Úgyse azt figyelik, mennyire van lenőve a hajam. Még vennem kell egy fesűt és pár apróságot (törlőkendő, ásványvíz stb.), meg rendszerezve össze kell pakolni a leleteket, de nagyjából megvan minden. Viszek néhány könyvet is (csak úgy találomra bedobok olyat, ami a polcon van és még nem olvastam, totál zsákbamacska lesz), mert WiFi az persze nem lesz a kórházban és adatforgalmam se túl sok, hugi rendes, felajánlotta, hogy megadja az ő netflix kódját, de gondolom ahhoz is csak kell internet. Vagy nem? Bocs, ehhez homály vagyok. Valahogy csak elleszek non-stop világháló nélkül, szerintem az lesz a legkisebb gondom. Meg hát remélem minden simán megy és nem aszalgatnak ott sokáig. Értékelni tudnám. A hétvége tehát így, a közelgő műtét szellemében telt, nyomottan és lehangoltan. Fater cuki volt, meglepett egy Calvin Klein one Shock parfümmel! Örültem neki. Finom, tartós illata van és tetszik az üvege is. Tudjátok, parfüm mániám van. Ja tegnap a tv-ben meg láttam a Más világ c. filmet és hát eléggé borzongatós, plusz a vége meglepő. Most meg a Titanic megy ("hogy minden nap számítson!", "nők vagyunk, nehéz sors a miénk", " egy asszony szíve a titkok mély óceánja."), de nem nézem csak úgy háttér zajként, mondjuk igy a befejezése a jelen lelkiállapotban eléggé nyomasztó. Àh, nem jó semmi. De valahogy el kell terelni a gondolataimat a negatív tartománytól.

Az üzenetet nem lehet elküldeni

Rá akartam írni H.-ra, hogy mi újság, mert rég hallottam felőle, erre ezt írja ki a messenger. 

Most komoly, hogy letiltott? 

Mit vétettem? Tök régóta nem is beszéltünk és ő nem írt egy szót se szülinapomra. Szóval nem értem, mi baja. És kicsit el is kenődtem emiatt. 

Pasim azt mondta, ne szomorkodjak, úgyis csak akkor keresett, ha kellett neki valami, szóval egy potyalesővel kevesebb. 

De azért ez nem csak ennyi. Mi már anno egy oviba is jártunk, bár arra nem nagyon emlékszem, de utána egy osztályba kerültünk a középsuliba és onnantól kezdve kisebb megszakításokkal barátnők vagyunk. 

Vagyis hát voltunk. Mert úgy tűnik ő már nem akar semmi ilyesmit. 

Persze lehet hogy a gyereke állította el a telefonját, ez is egy opció. Valamivel álltatni kell magam. 

H. mostanában hátrányára változott, de jó lenne nem teljesen elveszteni őt.

Szexmániás exem viszont felbukkant. Ugyan messengeren tiltva van, erre megcsörgetett mobilon egyik este. Nem is hallottam, csak másnap láttam hogy volt tőle nem fogadott hívás. Vissza nem hívtam,  így nem derült ki, mit akart, mondjuk nem is érdekel kimondottan. 

Ma voltam EKG-n a műtét miatt, a doki gyorsan letudta és azt mondta okés minden. Hurrá...Még azt is megjegyezte, hogy hiznom kellene, az asszisztens is ezzel jött, de nem látnak a szemüktől, én nem vagyok sovány.

Pénteken aneszteziológushoz kell mennem, lehet butaság, de esetleg rákérdezek a gerincérzéstelenítés lehetőségére (apámat úgy műtötték egyszer), nem tudom, annyira nem vonz egy ilyen altatásos műtét. A kisebb 10-15 perces altatások még el is mennek, de ez a műtét ennél hosszabb lesz sajnos.

A frász amúgy már gyakran kitör, ahogy közeledik a befekvés napja. Próbálom elterelni a figyelmemet, ma pl. turi adventure volt, találtam egy fekete farmert, egy kötött sapkát (meghatározhatatlanul fos/krém színű), meg egy sportcipőt, itthon rákerestem a márkára és újonnan 25-30 ezer ft körül van (én meg 3000-ért megvettem). Szóval mindenképpen hasznos nap volt a mai. 

Amúgy még vennem kellene hajfestéket, meg fehérneműket, zoknit, így a napokban még erre kell ráhajtanom. Még ki is kell takarítani hétvégén. Hétfőn kedden még hely, aztán kórház. De most inkább senyvednék vígan a hely-en a kórházi napok helyett.

Hugommal ma sokat dumáltunk mobilon, tök jó volt, még röhögtünk is (fontos a humorérzék megőrzése, bár attól tartok, a nagy viháncolás egy darabig jövő héttől szünetel). 

Hugi pasiját holnap műtik, de szerencsére neki csak egy napos beavatkozása lesz és aznap már mehet is haza.

A mázlistája...

Ja, A. is írt, neki is volt valami kórházi sztorija, de az valami szépészeti volt, többet nem árult el, azt ígérte, majd küld képet. Állítólag nem nagyon látványos valami, így gondolom nem botoxoltatott, vagy töltette fel a száját. Remélem. A. tök szép csaj, ilyenre nincs szüksége.

Főállású rettegő vagyok

És mindenkinek az agyára megyek. De nem tehetek róla, ahogy közeledik a műtét időpontja úgy leszek egyre nagyobb idegbeteg. Különösen a felépülési szakasz aggaszt. Senkinek nem akarok a terhére lenni és alapból bírom a fájdalmat, de erről több megkérdezett ember, akinek volt ilyen beavatkozás, azt meséli hogy eléggé fáj és sokáig tart belőle felgyógyulni. A kórházi bentlét is idegesít. Szívből utálom a kórházakat és szerencsére sok időt eddig nem is voltam bent, leszámitva egy tinikori kartörés műtétet. Az 1-2 napos ottlétek nem vészesek, de most ez több lesz. Remélem nem olyan kórterembe raknak, ahol jönnek-mennek az egynapos műtétesek, mert úgy nem lehet majd pihenni, tudom sajnos tapasztaltam. És főleg ne rakjanak be orkok közé, mert nincs kedvem még amiatt is parázni, hogy lenyúlják a cuccaim. Legjobb lenne talán, ha nem is lenne szobatársam (antiszociális ikonok), vagy passz, a süket csend se túl jó, főként a műtét előtti este. Remélem adnak valami cuccot, ami kiüt reggelig, hogy ne kattogjak fent egész éjjel. Anyám tegnap azt kérdezte, hogy most egészen az operáció napjáig ilyen leszek? Na köszi. Tudom hogy valszeg kiállhatatlan és depis hatást nyújthatok és ezer meg egy bocs. De félek. Úgy egész nap masszívan és ez full nyomasztó és hosszú távon semmi nem tud megnyugtatni. Sajnálom. Próbálom elterelni a figyelmem és tök jó, mert zenét hallgatok és az egy időre kikapcsol, messze visz a félelemtől. És a Wattpadon 7.4 K a D. lovers olvasottsága és kapok cool kommenteket, amik felvillanyoznak. Meg olvasom a saját nem publikus, underage-es, szemkiégetősen smut sztorimat az elejétől és azt tervezem idén majd a lábadozás idejében befejezést kanyaritok neki és a Still breathing-nek is, mert a már egy fejezet csak. Bár már ott tartanánk! Hogy itthon gyógyulok. Pasim most egész normális és azt mondja hogy nyugi, oké lesz minden, ő segít, és együtt túl leszünk rajta. Együtt (szentimentális ikonok)!!! De szociálisan tré vagyok, nem bírok most dumcsizni, írogatni kb. senkinek. Z.-nek szerintem szeptember eleje óta nem írtam (meg se nyitottam a messenger beszelgetését), elfelejtettem Á.-nak szülinapi lapot küldeni (holnap lesz neki, szóval ezt buktam) és a gyk-s csaj is besértődhetett rám joggal, mert azt ígértem felhívom a héten, de totál nem volt hozzá erőm és kedvem. Egy csőd vagyok most sorry. Bocsásson meg mindenki ezért.

Hiányérzetes utazás, síremlék téma, félelem, meg emberek akik más nevet használnak

Persze a jó napok hamar elteltek.
Csütörtökön délig volt csak hely, úgyhogy még délután elsétáltam a mécsesekkel a rokonok és ismerősök sírjához.
Pénteken a pasimmal mentünk az ő szülei, nagyszülei sírjára mécsest rakni. Este még főztem is másnapra, mert bár pasim dolgozott szombaton de gondoltam, hogy hamarabb haza ér mint én a családi utazásról és akkor már legyen mit ennie.
Szombaton reggel 9 körül indultunk, felvettük húgomat útközben, aztán az autópályán repesztettünk, így elég hamar oda is értünk. Most kivételesen se apám, se tesóm nem volt idegbeteg, úgyhogy nem is volt kötekedés szerencsére. Útközben sok dologról csevegtünk pl. hogy ki nyeri meg az amcsi elnökválasztást (szerintem Trump) és egyebek.
A faluba beérve egyenesen a temetőbe mentünk, a nagyszülők sírjához, majd fater nagynénjéhez és nagybátyjához. Ott érdekes felfedezést tettünk, mert egy új síremlék is volt a régi mellé emelve, amin apám unokatesója és a felesége neve szerepelt. Vagyis gondoltuk, mert Judit helyett Terézia volt felvésve a márványra. Márpedig mindenki Juditnak ismerte eddig, még maga apám is, és soha senki egy szóval nem említette hogy eredetileg Terézia néven született.
A síroknál való látogatás után a szóban forgó családhoz is benéztünk, ahogy minden évben. Bár senkinek sem volt hozzá kedve, mert mást se csinálnak csak hencegnek a sok pénzükkel. De azt is tudtuk, hogy besértődnek, ha nem ugrunk be.
Kicsit most dekoncentráltak voltak amúgy, lehet közrejátszott, hogy pont ott volt a legnagyobb gyerekük a népes családjával, már egy hete, meg épp várták fater legidősebb bátyját és a feleségét Erika nénit (aki amúgy nem Erika néni, hanem eredetileg Mária), akik pár napra szintén ott felejtik majd magukat.
Flexeltek csöppet a másfél milkás síremlékkel (húgom majdnem megkérdezte hogy ki az a Terézia aki a feliraton szerepel, de letett róla), meg a legkisebb fiuk új kocsijával, de más nem volt, már épp indultunk volna, mikor betoppant apám tesója MarikaErika nénivel. És alig ültek le a nő (nagyon rámenős) rögtön előhozakodott, hogy ha már az uncsitesónak (Jancsi bá) és TeriJuditkának ilyen szép síremléke lett hát akkor apámék szülei is megérdemelnek egy ilyesmit, vagy hasonlót. MarikaErika már fel is hívott egy környékbeli sírkövest, aki majdnem egy millióért rettyint egy hasonlót és ha az öt tesó összedobja rá a zsét nem is olyan nagyon sok az. Öhhh...részletkérdés...kinek mi a nem is olyan nagyon sok. Apámon látszott, hogy nem dobta el az agyát, már csak azért sem, mert momentán neki sincs most ennyi pénze, a másik fiútesója külföldön él, szinte haza sem jár, de ő sem gazdag, a két húga meg nagyon rossz anyagi körülmények között él (mindkettő özvegy, rokkant, kevés jövedelemmel és a gyerekei fogadták be őket), ők biztos egy vasat sem tudnak erre kiadni. De persze MarikaErika nyomta ezt a propagandát, így fater kelletlenül helyeselt, hogy jó majd átgondolja, de csak hogy lerázza a nőt, aki pörgött ezerrel és beszélt fater tesója helyett is. Ezután tökre elromlott a kedve és a kocsiban ezen témáztak anyámmal, apám azt mondta, beszél a húgaival, de ő nem akar új síremléket, mert amúgy a régi is nagyon szép állapotban van, virágokkal van tele, meg kőből faragott angyalok és galambok díszítik. Apám szerint ezt MarikaErika és TeriJuditka közös kooprodukcióban találhatta ki, mert ők nagyon jóban vannak és két-három havi szinten találkoznak is. Lehet az is sorsközösséget alkot bennük, hogy álneveket használnak? Apám megjegyezte, hogy van még egy rokona, aki Pest megyében él, ő pedig Jolánként látta meg a napvilágot, de a Zsuzsát használja. Ez de fura. Nekem semmi bajom a keresztnevemmel. Régen mondjuk úgy éreztem, nem illik hozzám és jobban tetszett a Lídia (valamiért ez a név nagyon testszett általános suli alsóban, ha írtam valami történetet, mindig így hívták a lány főhőst), meg egy ideig Flóra, de eszembe se jutna megváltoztatni. És simán lehetne rosszabb is. Igaz, középsuliban megkaptam, hogy elég ribancos a Vivien, meg egy srác mondta (azt hitte nem hallom) hogy túl menő név ez egy bányarémnek :S, na mindegy, téma lezárva. Sajnos a szülők rossz kedve miatt, így még a Tisza partot is kihagytuk. Legnagyobb sajnálatomra. Pedig arra nagyon készültem, de kimaradt. Kicsit rosszul esett, de ez van. Hazafelé beugrottunk tesómékhoz, macskáztam egyet (irtó cuki macskáik vannak, egy hamuszürke, egy tricolor és egy cirmos) és ettem gofrit, majd az ősök hazahoztak. Pasim már otthon volt. Kérdezte, milyen volt az utazás és szép volt e a Tisza part. De mondtam neki, hogy fogalmam sincs, arra nem jártunk. Vasárnap már tré kedvem volt, hiszen amit vártam nem úgy jött össze és már amúgy is közeledett a hétfő is. Elkezdtem olvasni egy ff-t, egész jó, csak nagyon grafikus és baromi sok része van, meg olyan lassan mennek az események. Fordítóval olvastam, de így sem értettem, most akkor meghalt a főszereplő lány és szellemként tér vissza a sráchoz, vagy életben van??? Kezdtem hülyének érezni magam, erre láttam a kommentek között hogy más sem érti mi van :P A műtétem ténye is kezd lassan testet ölteni és ezáltal szorongást kiváltani belőlem. Kitöltöttem az altatóorvosos irományt (előző operációk, szedett gyógyszerek, betegségek), kimostam a fürdőköpenyemet, hálóingeket, de még venni kell pár dolgot (fehérneműk, zoknik stb.) és egyre jobban félek. Naponta vagy 50x eszembe jut, hogy mi vár rám. Mire odajutok szerintem a nőgyógyászat helyett a pszichiátriára zárnak be. Még a hely-en is be kell jelenteni a dolgot, meg hogy egy darabig nem is megyek majd vissza. Lehet idén már nem (attól függ hogy gyógyulok és mikortól lesz leállás). Aminek alapjáraton örülnék, de így hogy műtét és több nap kórházban kínlódás lesz a program, hát nem tud pozitiv irányban hatni rám. Jó lenne bízni magamban és elhinni hogy minden oké lesz és ez is csak egy rövidke negatív történés aztán jobb idők jönnek. Mindenki ezt szajkózza. De hát milyen az ember? Mégis fél. Szerintem a műtétektől a legtöbbünk fél.