A fenti mondat a columbine-i lövöldözőtől Dylantől származik. Valami ilyesmi féle érzés van most bennem is. Egész hétvégén veszekedtünk a pasimmal...
Ragyogó volt...
Pedig a hétvége még jó is lehetett volna, eltekintve ettől a dologtól. Mostanság amúgy sem klaffol valami körülöttünk, velünk. Olyan, mintha nem akarna velem lenni, amikor csak tud lelép a haverjaival. Ahol aztán fogynak a szeszek, amitől hülye lesz és itthon meg rondán ordítozik velem. Én meg vissza. A szomszédok nagy örömére. Meg az enyémre is. Nem akarom azt hinni, hogy valami örökre elromlott és már nem lehet helyre hozni, de mostanában egyre inkább úgy érzem és vágyódok a múlt után. Amikor még minden sokkal jobb volt. Vagyis úgy tűnt, de már ebben sem vagyok biztos.
Tudjátok, leülök újra és újra átgondolom mi volt anno sok évvel ezelőtt, hányszor hazudott, vert át és csalt meg, amikor meg lebukott még csak túl szarul sem érezte magát. Aztán átgondolom, miért is adtam neki mindig új esélyt, nem egyet, nem kettőt, holott gyakran éreztem úgy, hogy igazából nem is szeret, nem érdeklődött, nem állt úgy mellettem, ahogy talán egy szerelmesnek kellene, nem igazán lehetett vele beszélgetni sem. Az érzéseit sem sűrűn mutatta, mutatja ki. Akkor még tudtam harcolni érte, a kapcsolatunkért. Mára meg már ez is eltűnt...
Pedig szeretem...
Van erre megoldás? Lehet jobbá tenni még ezt ? Ő akarja még ezt?
És én akarom ???
Együtt érzek veled. Szerintem egy ilyen emberrel nincs sok értelme egy fedél alatt élni. Gondolom, hogy jobb lenne neked, ha elválnának az útjaitok.... Még találhatsz egy nagyszerű embert.... Semmi sincs elveszve. Még az is lehet, hogy ő egyszer alkholista lesz... Nem vagy köteles szenvedni mellette.
VálaszTörlés