Figyelem ! Elég lehangoló, depresszió keltő bejegyzés következik!!!
A problémák legtöbbször nem oldják meg magukat, ezért próbálkozom én magam megoldani őket. Csak gyakran úgy érzem, kezdek alul maradni a harcokban és hogy gyakorlatilag igen kevés emberre számíthatok.
A legtöbben, udvarias mosollyal az arcukon bátorítgatnak, hogy majd lesz valahogy, de látszik hogy magasról leszarják és csak azért mondják hogy mondjanak valamit.
Na igen...
Egyesek kerek perec közlik velem, hogy őket nem érdekli, semmi közük hozzá (nekik hasonló jókat kívánok mint amin én megyek keresztül).
Míg mások meghallgatnak, de nem tudnak hozzá fűzni semmit, vagy nem is akarnak, jámbor képpel hallgatnak, aztán váratlanul előadják az ő isteni, tökéletes életük apró mozzanatait, amin el kellene ájulni, vagy nem tudom...
Közben igyekszem egy napot kibírni sírás nélkül, de nem igazán sikerül. Folyton kutatok, keresek, hogy lenne jobb, mivel tudnék pontot tenni az ügy végére. Alig alszom éjjelente.
Szóval szépen lassan tuti bedilizek.
Ma reggel, ahogy kimentem a fürdőszobába, megláttam az ablakban egy pillangót. Szép sötét szárnyai voltak és csak ült az ablaknál, mindenképpen ki akart jutni. Ki a fényre, a levegőre. Fogalmam sincs hogy jutott be a szúnyoghálós ablakok mellett...
Nem volt türelmetlen, nem repkedett ide-oda, csak ült és várta hogy valahogy kijuthasson.
Ült és reménykedett. És én tudtam hogy segíteni kell rajta.
Közben bejött az emberem is és mutattam neki az " új családtagot". Elmosolyodott és kiengedte az ablakon. A pillangó szabad volt, el is repült nyomban. És én magamban azt gondoltam. Ő ott volt, reménykedett és neki sikerült. Hát nekem is sikerülnie kell(ene).
Mert olyan nincs...Nem véletlenül volt ott pont az a fekete szárnyú pillangó az ablakban. Talán ő volt a remény pillangója...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése