Novella : A harag gyermekei /Columbine 99-04-20/

Tizennégy éve, 1999. április 20.-án történt, hogy Coloradoban (Denver és Littleton közelében) két középiskolás fiú felfegyverkezve besétált abba az iskolába ahol tanultak. Majd lövöldözésbe kezdtek, aminek következtében 12 diákot, egy tanárt és végül magukat is megölték. Eredetileg sokkal több embert akartak meggyilkolni, házilag elkészített bombákkal, de a szerkezetek nem működtek megfelelően, viszont még így is minden idők egyik legbrutálisabb iskolai mészárlását követték el.
Tettükkel óhatatlanul beírva magukat a történelembe, hiszen számos követőjük akadt az elmúlt években.
Nem vagyok megszállott, de tény hogy érdekel a téma és próbálom megérteni hogy mi játszódhatott le a fejükben azokban a kritikus percekben, akár úgy hogy a saját múltamat veszem példának.
Olvastam hogy a két lövöldöző nem volt valami nagyon népszerű és előszeretettel alázták meg őket ilyen olyan módozatokban (buzinak, csicskának nevezték, kajadarabokkal, ketchupos tamponokkal dobálták őket, állítólag valaki rájuk hívta a zsarukat azzal a váddal hogy kábszer van náluk és ezért megalázó vizsgálatoknak vetették őket alá).
Akit akár egyszer is bántottak az iskolában akár szavakkal, akár tettekkel, nyilván érzett már úgy hogy szívesebben szétütné/rúgná/lőné az őt csesztető fejét. Érzett haragot, gyűlöletet az illető(k) iránt. Nekem a mai napig eszemben van azoknak a neve és az arca akik megkeserítették a sulis napjaimat és elérték hogy teljes önbizalomhiányban szenvedjek. És az is, mennyire utáltam őket.
Eric és Dylan esetében a harag túl ment a fantáziálás határán, ők úgy gondolták az, hogy leérettségiznek és örökre elhúznak a Columbine suliból (ebből következően soha nem kell azoknak a pofáját lesniük akik szívatták őket) nem elég. Nekik revans kellett, vissza vágás. Leckét akartak adni a tanulóknak. Nem csak azoknak akik bántották őket, hanem mindenkinek, hiszen válogatás nélkül lőttek és Istenekként döntöttek élet és halál dolgában.
Nem jogom (és célom) hogy bárki felett ítélkezzem. És nem érzem úgy hogy a két lövöldöző fiú (Eric és Dylan, alias Reb és Vodka) hős vagy mártír lenne. Mint ahogy az áldozatok sem voltak szentek.
Eric és Dylan dühösek voltak. Nagyon. A mindenki iránt érzett gyűlöletükért, a kialakult nézeteikért számos dolog hibáztatható az agressziv video játékok, az ellenük irányuló napi szintű megaláztatások, az iskolában lévő tanárok, a szülők, az antidepresszánsok, a mentális problémák.
Ők 1999. áprilisának 20. napján egy irányt láttak helyesnek és nem féltek erre az útra lépni. Még akkor is, ha már az elején sejtették, hogy nem ússzák meg élve.
De tetteikből nem tanultunk, sőt egyre rosszabb minden. A csúfolódások, kirekesztések, előítéletek, agresszió ugyanúgy jelen vannak akár Amerikában, akár itt. Az élet ugyanúgy rohan tovább, elszürkül, ellaposodik minden. Nem látjuk hogy a szemétkedés, nem menő és hogy mindenki lehet időzített bomba, ami egyszer csak felrobban. A megalázott srácok köztünk járnak és idő kérdése csak meddig viselik el, amit velük tesznek a magukat népszerűnek, gyönyörűnek tartó emberek.

Tegnap tök sokáig beszélgettünk anyummal a Bostonban történt robbantásról, 2001. szept. 11.-ről, Oklahomai robbantásról és persze a Columbine-ról is. A beszélgetés után ragadtam tollat és írtam meg ezt a rövidke kis novellát.

A harag gyermekei

A fiú talpig fekete ruhát viselt. Csak ült a fotelben és nézte, ahogy a hajnali napsugarak mintákat festve ömlöttek a szoba falára. Arca sápadt volt, szemei karikásak. Az ágya bevetve állt, egy percet sem aludt az éjjel. Helyette gondolkodott, aztán mikor a gondolatok elfogytak, csak bámult maga elé. Így talált rá a reggel. Vakító, narancsos, tavaszias napsütéssel. A fiú már régóta nem figyelte, már el is felejtette hogy a reggelek errefelé milyen szépek.

Megrázta a fejét. Nem ! Nem gondolhat erre ! A reggel színei, az aranyló napsütés, az ég kékje mind-mind olyan emberi dolgok, aminek köze van az élethez. És neki most erre van legkevésbé szüksége. Hogy gondolkodjon az ilyesmin.

Most, mikor utolsó óráit töltötte ebben a keserves létben, a hazug világban és emberi alakjában, igazság szerint nem is kellett volna agyalnia semmin. Ami fontos, az előre meg van tervezve, más meg már úgysem számít többé.

Hiszen ma minden megváltozik. Ma ő és a barátja örökre bevésik nevüket és tetteiket az iskola, a környék, de még a világ emlékezetébe is. Ma a tervekből cselekedetek lesznek és ezt már senki sem tudja megakadályozni.

Persze lett volna rá esély, hogy ne így legyen. Ők szerettek volna beilleszkedni, de elutasítást, gúnyolódást és tettlegességet kaptak. Kérték a tanárokat hogy segítsenek, de nem foglalkoztak velük. Azt mondták nekik, az iskolai csúfolódásokat kezelni kell, hiszen az iskola az életre tanít és az élet is örök harc, hogy ne szoruljanak perifériára. Nem volt segítség, kirekesztetté váltak és ezáltal reményvesztetté. Aztán a reménytelenséget átváltotta a harag, a haragot pedig az ennél is nagyobb vak gyűlölet. Gyűlöltek mindent és mindenkit és fejükben százezerszer is eljátszották az őket gúnyolók halálát. Egyre többször és egyre messzebb menőkig beszéltek ezekről a dolgokról. Ahogy több és több idő telt el és még több megaláztatásban volt részük, úgy vékonyodott el a határ a valóság és a képzeletbeli cselekedetek között. A tervük kezdett alakot ölteni és megvalósíthatóvá válni. 

A tervük...Egy végső leszámolás mindenkivel. Tudták mit kell csinálniuk. 

És ma, ezen az átlagosnak látszó keddi délelőttön mindezt véghez is viszik. Mindenkinek vissza adják ami jár. Sőt még annál is többet. Nem fognak válogatni, ők az Istenek, akik megmutatják hogy fegyverrel a kezükben szabadon dönthetnek élet és halál között.

A fiú felsóhajtott. Ez nem álom, itt állnak mindennek kapujában. El sem hitte, hogy ma végre megtörténik. Ma úgy megy végig az iskola folyosóján hogy nem kell lehajtania a fejét, ma nem kell gúnyos szavakat hallgatnia és elviselni hogy az ételdarabokkal dobálják meg. Évekig ez ment, senki nem tett ellene semmit, mindenki a képébe röhögött. Ő sohasem szólt, nem védte meg magát, ezért mindenki azt hitte hogy következmények nélkül szórakozhat vele. De tévedtek ! És erre ma rá fognak ébredni. Ma megbánják hogy ilyenek voltak, ma ők fogják lehajtani a fejüket és könyörögni a szánalmas kis életükért, de ő majd az arcukba nevetve meghúzza a ravaszt. Nem lesz könyörület, ahogy számára sem volt évekig. Kegyetlen és hajthatatlan lesz. A barátja is erre tanította. Ma az ő világa fog uralkodni az iskola falai között.

Ma megteszi, amit meg kell tennie. Igazságot oszt a legjobb barátjával. A saját isteni igazságát. A mai nap nem fog szólni a becsengetést jelző csengő, csak a sikolyokat lehet majd hallani. Nem zenél az iskola rádió sem, csak a rendőrautók szirénái adják ki majd bántó hangjukat. Ma a szívekbe a rettegés költözik, a félelem és ezentúl mindenkinek ismerősen fog csengeni a nevük.

És ma minden véget ér számára is, hiszen mikor beteljesíti a küldetését, elül a fegyverek zaja, az utolsó golyó majd őket illeti meg. Talán kicsit félt, de tudta hogy jobb nem is történhet vele, egész életében ezt kereste. Annyi szomorúság és fájdalom érte, hogy megváltás lesz, ha befejezi az életét. Persze pár dolog biztos hiányozni fog neki, de ezek kicsinyes és emberi dolgok. Amik semmik ahhoz képest, ami vár majd rájuk. 

Annyiszor beszéltek már a barátjával erről. Hogy majd az ítélet napja után, mindketten ott ülnek abban az óriási fehér teremben, a hatalmas asztalnál és soha többé nem szenvednek. Minden olyan nyugodt és gyönyörű lesz...

A fiú a szüleire gondolt, akik a szomszédos szobában aludtak és mit sem sejtettek az egészről. Ők azt hitték minden rendben van, a gyermekük biztos úton halad, hamarosan érettségizik, remek egyetem vár rá, aztán később fényes jövő.

De a fiú régóta tudta, hogy ez nem lesz így. Számára sosem jön el az érettségi napja, sosem veszi át a bizonyítványt és sosem lép be az egyetem kapuján.

Nem akart nekik csalódást okozni, bár sejtette hogy tettével hatalmas szenvedést hoz mindnyájuk életébe és valószínűleg gyűlölni is fogják majd ezért. De nincs vissza lépés. Most már nincs...És nem is akarja, hogy legyen...

A szeme egyetlen másodpercre homályosult csak el. Hiszen a könnyek is emberi dolgok. És a gyengeség biztos jelei. Ő pedig nem gyenge. Az asztalon lévő ébresztő óra digitális kijelzőjére nézett. 

Hajnali hat...

A bomba az autóban volt, a fegyverek csőre töltve. A harag pedig ugyanolyan lánggal égett a szívében, mint eddig bármelyik napon.

És még senki nem sejtett semmit.

Magára vette az ágy végében heverő fekete kabátját és végig nézett még utoljára a szobáján, eddigi életének egyik fontos színterén. Azt hitte az utolsó itt töltött percekben mást fog érezni majd, de fura mód nem fogta el semmi. Egy percig nem érezte úgy, hogy máshogy kellene cselekednie. Csak az történik, aminek meg kell történnie. Neki ez van megírva, ez az ő sorsa, amit be kell teljesítenie. És be is fogja. 

Kilépett a folyosóra és néma csend fogadta. Halkan elsétált a szülei hálószobája előtt. Be sem nézett hozzájuk, akkor és ott nem volt helye érzelmeknek és nem is bírt volna elbúcsúzni tőlük. Mégis mit mondhatott volna még utoljára nekik ? 

Az időt sem akarta húzni, a barátja már várja a megbeszélt helyen.

Kezdett egyre inkább izgatottabbá válni. A ház elé érve meggyújtotta cigarettáját és beszállt az autójába. Beindította a motort és elindult a kihalt úton. Vissza pillantott a hajnali szürkeségben álló házra. Összeszorult a torka. Hálás volt a szüleinek hogy annyit tettek érte. De a végzetétől akkor sem tudták megmenteni. 

Ég veletek...

Dacosan fordult vissza és gázt adott.

Megint ezek az emberi érzés hülyeségek...Ideje elfelejteni az egészet és ideje indulni...

És itt az ideje végre vérrel, haraggal, gyűlölettel és bosszúval történelmet írni...