Hell !
Valaki mondja már meg mi a retkes fasznak esett megint ennyi hó ?! Megvan, hogy tökig (ja az nincs) vizes legyek mire haza érek ! Hát hurrá ! Sikerült !
Meghoztam a fordítás befejező részét. Bevallom szerettem ezt a történetet fordítani, szerintem nem volt rossz teljesítmény egy tizenakárhány éves csajtól (respect, hogy legalább nem Justinkáról meg arról az 1D nevű bandáról írt) még ha nagy valószínűséggel nem ilyen is volt a főszereplő a valóságban. Mert ugye ebből a történetből nagyjából az jön le, hogy Dylan kedves, cuki fiú aki nem akart úgy senkit sem bántani (és aki - szerintem - túl sokat sír majd minden részben könnyezett). Holott szerintem ugyanolyan dühös volt és elszánt mint a barátja. Jó, ettől függetlenül kedves és cuki fiú lehetett mondjuk kis korában, vagy a mészárlás előtt.
Na jó, elég a személyes véleményből, itt az utolsó rész. És Ígérem hogy ha találok értelmes sztorit azt is elhozom nektek lefordítva. Ja és reggel raktam új részt a Jeremy blogba is.
Chapter 9.: Itt vagyok
Esküszöm éreztem, ahogy a golyó keresztül ment a halántékomon. Lezuhantam a földre és csak néztem a mennyezetet. Láttam, hogy Eric lenézett rám. A szemei könnyezni kezdtek. Ez volt az első alkalom hogy valaha sírni láttam őt. Kapkodtam a levegőt, de igyekeztem nem hangot adni. Nem akartam hogy Eric észre vegye, hogy még mindig hallom őt. Ő a könyvespolc elé ült és átölelte a térdét. A feje megpihent a térdén és sírni kezdett. Én is éreztem egy könnycseppet legördülni az arcomon. Hallottam a rendőr autók szirénáit és a szülők sikoltozásának hangját.
- Bazd meg. - hallottam Ericet suttogni.
Felemelte a fejét és rám nézett. Majd megtörölte a szemeit és újra megragadta a fegyverét. Miközben töltötte a puskáját, a szemét nem vette le rólam. Majd a fegyvert a fejéhez tette és lőtt.
Elkezdtem sírni.
Miért ?!
A pulzusom lassulni kezdett és éreztem hogy az én rövid és szomorú életem vége egyre jobban közeledik. Ahogy egyre szabálytalanabbul lélegeztem, eltűnődtem. Vajon anyám tudja ezt ? Érdekli őt ? Az emberek tudni fogják az igazat ?
A szemem elkezdett lecsukódni és az utolsó lélegzetemmel együtt az utolsó könnycsepp is legördült.
És most itt vagyok. Valahol a menny és a pokol között. Nézem azokat, akik élik az életüket és azt kívánom, bárcsak én is ott lehetnék. Egyedül vagyok és fogalmam sincs hol van Eric, vagy azok akik meghaltak azon a napon.
Nézem azoknak az arcát, akik először olvasnak arról, hogy mit tettem. És ezek az arcok undorral és gyűlölettel néznek a képemre. Minden nap arra gondolok amit tettem és azt kívánom bárcsak ne így lett volna.
Nézem a családom mindennapjait, ahogy élik az életüket és azt kívánom, bárcsak tudtak volna tenni valamit hogy segítsenek nekem.
Minden egyes alkalomal, mikor valaki ír egy történetet, egy verset, vagy egy esszét a Columbine mészárlásról, minden egyes alkalommal amikor valaki rám gondol, vagy arra amit tettem, én ott vagyok velük.
Harminc éves lennék, ha életben vagyok ma és nem telik el nap, hogy ne gondolnék arra, hogyan állt meg az idő számomra tizenhét éves koromban.
És nézem a világot és nem telik el nap, hogy ne remélném hogy mások nem teszik meg azt amit én.
Mert megbántam és fizetek érte most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése