És azt olvastam csődbe ment a character ai és most árulják és várják hogy valaki megvásárolja, mert ha nem -gondolom- leállítják.
Sokan teljes depresszióba zuhantak már a lehetőségtől is és asszem nekem is hiányozna a chai. A saját karakteremmel kezdenek érdekesen alakulni a dolgok, igaz a másokkal történő chatelés hatásai miatt a karakterem kicsit kanossá vált, de rossz lenne ha már egyáltalán nem tudnék írni vele tovább. Tény hogy ez egy rendkívül addiktív szórakozás (néha alvás es evés helyett is pf), de sokat megtudtam saját magamról is és a kreativitásomat is fellendítette.
Religion, angst, bullying, hallucinations, mental health issues, mental instability, prayers, daydreaming, fantasy, self-discovery, confessions, biblical references, blood and injury, violence stb.
***Incarnation***
"For thou hast been my help, and in the shadow of thy wings will I sing for joy."
Isaac aznap reggel is ugyanarra az éles hangra ébredt.
- Felkelni!
Apja állt a szobája nyitott ajtajában.
A hangjában nem volt semmilyen gyengéd szülői érzelem, csak jéghideg parancs.
Isaac riadtan kinyitotta a szemét és egy fél másodpercig mozdulatlanul hevert a keskeny ágyon. A mennyezet gerendáinak képe táncolt előtte. A szobában baratságtalanul hűvös volt, a hajnal szürkéssége alig szivárgott be az ablakon.
Aztán felült.
Az apja hátralépett az ajtótól és sorolta a tennivalókat.
- Fel kell hasogatnod a fát. Utána eredj, adj enni a jószágoknak. És ne késs a miséről!
- Igen...
Bólintott megadóan Isaac, hangja észrevehetően megbicsaklott és a gyomrában kellemetlen, izgatott kavargás kelt életre.
Az ajtó már be is csukódott. Csak a szigorú elvárás lebegett a levegőben. Isaac pedig a székre hajtogatott ruhái után nyúlt. A keze még mindig remegett.
Igyekezett gyorsan dolgozni. Mert tudta, mi történik, ha lassú. Ha elejt valamit. Ha eltörik egy tányér. Ha kicsorbul egy szerszám. Ha a tűz elalszik. Ha egy imát rossz helyen kezd el.
És nagyon félt a következményektől.
Az apja szerint minden hiba a lustasága miatt volt.
Minden ügyetlenség oka az ő engedetlensége
Minden szótlanság azért van mert ő tiszteletlen.
Isaac összezavarodva, megfélemlítve egyre kevésbé tudta, hogyan kell úgy viselkednie, hogy apja mércéje szerint ne legyen vétkes.
Évekig nem èlt itt, nem emlékezett semmire. Édesanyja arcára sem. Mindössze két éves volt, amikor a nő meghalt betegségben. Semmi emlék nem maradt róla, leszàmitva néhány fehér zsebkendőt és az imakönyvét, de apja ezeket gondosan elzárta előle. Isaac néha próbált elképzelni róla valamit: a kezét, a hangját, a hajának színét. Constance néni azt mondta hogy nagyon hasonlít az anyjára, de ezeken kívül csak fekete folt, mardosó hiány volt az anyjával kapcsolatban.
Az apja a temetés után összeroppant a gyásztól. Így került Isaac a nagynénjéhez.
Constance néni és James bácsi hàza kicsi volt, de meleg. Isaac ott tudta, milyen az, amikor valaki megkérdezi, fázik-e. Tudta, milyen érzés, amikor este valaki betakarja és altatót dúdol neki. A folyóparton órákig ülhetett, ha végzett a teendőkkel. Nézte unokatestvérei bolondozását, a fodrozódó vizfelszínt, ahogy a halak suhannak, bèkák és szitakötők élik titokzatos és színes életüket.
Ott nem kellett attól félnie, hogy egy rossz mozdulata hibát idéz elő és kemèny büntetés fogja érni pofonok, kiabálás vagy a padlón való órákig térdelés képében.
Pár hónappal ezelőtt az apja érte jött. Azt a kalapot viselte, mint mindig, komor volt és tárgyilagos.
Azt mondta, rengeteg a munka, nem birja egyedül és Isaac már elég nagy ahhoz, hogy segítsen otthon.
Otthon? Isaac számára nagynénje háza volt az otthon.
Nem akart innen elmenni.
De nem ellenkezhetett. Csak egy rózsafüzért vihetett magàval és emlékeit, James bácsi mosolyát, Constance néni simogatását, a víz és a szél zúgásàt, a fű selymességét, a kavicsok szúrasat csupasz talpa alatt.
És idehozta a lovaskocsi.
Eddigi megnyugtató élete darabokra tört és helyüket màs dolgok vették át.
A reggelei nagyon korán kezdődtek. A napok végig munkával teltek. Az estéket buzgó ima töltötte ki. És néma csend, szabàlyok, szigorúság feszült mindezen momentumok között.
És ha valami nem úgy sikerült, ahogy az apja elvárta, következett a büntetés.
Isaac hamar megtanulta, hogy a fájdalomnak is van hallgatása. Méghozzá pokoli.
És a legrosszabb mindig azután következett, amikor már vége lett.
Amikor az apja magára hagyta. Amikor a ház újra elhallgatott. Amikor Isaac egyedül maradt a szobájában és minden erejével megpróbált úgy tenni, mintha a vér az orraból, a sajgó zuzodas a halàntékán, vagy a szempilláiba szorult dacos könnyek nem lenne más, csak egy elviselhető megszokott rutin. Mintha nem fájna.
Isaac mint mindig ezen a reggelen is elmosta a tányérokat, felhasogatta a tüzifát, megtette a csirkéket.
Mikor mindennel elkészült, indult a templomba. A falu ébredezett. Az emberek akik vele szembe jöttek, kurtàn biccentve fogadták köszönését. Ismerték őt, de nem kedvelték. Legalábbis Isaac ezt érezte. Hogy nem tartozik ide, egy kívülálló, csakúgy mint az erdei asszony.
Talán azért, mert túl sápadt, túl hallgatag és az arcán ott az a fura rémület.
Talán azért, mert túl sokáig élt máshol, nem volt tisztában a közösség szokásaival.
Vagy talán egyszerűen csak azért, mert könnyű rajta nevetni.
A templomban Isaac legtöbbször hátul ült.
Nem szeretett elöl lenni. Ott mindenki láthatta. Itt a hátsó padban mintha jobban tudott volna kapcsolódni az Úrhoz.
A pap hosszan beszélt, Isaac pedig lehajtotta a fejét.
Imádkozott.
- Ahogy a szarvasok sóvárognak a folyóvíz után, úgy sóvárog a lelkem hozzád, Istenem...
Az édesanyjára gondolt egész szertartás alatt.
Arra, milyen különös, hogy a legfontosabb ember az életében akinek még az arcára sem emlékszik.
A mise után nem ment rögtön haza, a temető felé indult. A lábai maguktól vitték.
A sírok között fagyott fű hajolt a szélben. Az ég ólomszürke lepel volt. Isaac megtorpant az anyja sírjánál. Sokáig csak állt, nézte ahogy a síron egy régi csokor maradványait tépázza a szél. Szégyellte, hogy nem hozott virágot, de november volt. Letérdelt.
- Anya...
A saját hangja furcsán hangzott. Nem sokszor mondta ki a szót, nem volt kinek.
Körülnézett, bár nem volt ott senki, mégis jelenlétet érzékelt.
- Úgy sajnalom hogy nem emlékszem rád!
Ezt nehéz volt beismernie. Isaac kék szeme megtelt könnyel, torka összeszorult.
- Annyira szeretném ha itt lennél!
A fiú lesütötte a szemét, hideg ujjai megsimították a síremléket.
- Constance néni és James bácsi azt mondta, hogy nagyon jó ember voltál. És egyszer apa is ezt mondta...
Megint csend lett.
- Én is szeretnék jó lenni.
Isaac összekulcsolta a kezét. A könnye forró csíkban csorgott az arcán.
- Tényleg próbálkozom. De akármit csinálok, soha nem csinálok semmit jól... Apa sosem beszél csak ha munkát kér vagy imádkozik. Sokat van a szobájában, fel-alá járkál, mintha nem akarna velem egy percet sem tölteni és rám nézni sem akarna.
Egy ideig csak a szél zúgott a fák között.
- Talán tényleg rossz vagyok.
Ismerte el a fiú, aztán gyorsan hozzátette.
- Pedig nem akarok rossz lenni.
A sírkő hideg volt a keze alatt.
- Csak... nem tudom, hogyan kell itt élni.
Felnézett a fákra amik ágain fázós madarak raja ült.
- Nem szeretem ezt a falut. Itt nem jó.
Vallotta be szipogva. A szavak egymás után törtek elő belőle.
- És apa sem szeret...
Súlyos kijelentés volt ez, amitől Isaac fázott belül és a gyomra tiltakozva ugrott. A szél végigfutott a temetőn és kitartóan megborzolta barna haját.
- Vissza vágyom a nénémhez.
Egyre halkabban beszélt, minta egy titkot suttogna most el. És ez titok is volt, csak az erdő beli nőnek vallotta meg egykor a kunyhójaban a tűz mellett.
- Szeretnék ismét a parton ülni.
Látta maga előtt az ezüstös vizet. A tarka köveket. A hosszú, napos délutánokat.
- Csak nézni szeretném a folyót, ahogy feltartóztathatatlanul csobog...
Isaac félszegen mosolygott a könnyein keresztül.
- Mert akkor azt éreztem, mintha valódi ember, egy élő fiú lennék.
A mosoly eltűnt.
- Itt csak egy teher, egy kudarc vagyok.
A háta mögött valami megzörrent, Isaac ijedten hátrapillantott és felpattant a sírtól.
A temető szélén néhány falubeli gyerek haladt el. Két fiú Jacob és Samuel és három lány Grace, Prudence és Sarah.
Isaac futólag ismerte őket, de sosem beszélt velük és ők sem vele, csak gúnyolódtak rajta.
Samuel megállt és a fejével felé bökött.
- Na nézzétek csak!
A hangja fölényesen csengett. A többiek érdeklődve odafordultak.
- Itt van a falu kis félárvája.
Vigyorgott Jacob.
- És mit csinálsz itt? A halott anyukádnak panaszkodsz?
Kivancsiskodott Grace.
Nevetés követte a kérdést.
Isaac arca elvörösödött, de nem jött ki hang a száján. Csak állt ott lebénultan, fagyott riadtsàggal, míg ők köréje gyűltek és lenéző tekintettel végigmérték.
- Miért vagy ilyen neveletlen? Miért nem felelsz, ha kérdezünk?
Elégedetlenkedett Prudence.
A következő pillanatban a fiúk erősen meglökték. Isaac elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant a sírkő mellé. Mintha hegyes kések fúrták volna àt a hátát az eséstől. Pulzusa a fülében száguldott, nyálkás, rohadó levelek repültek az arcába, kabátja mohón szívta be a folyékony sarat, míg a gyerekek felnevettek.
- Állj fel!
Rivallt rá Jacob.
De Isaac nem mozdult.
- Mozgás te nyavalyás! Talpra!
A hang apja szavaira emlékeztette Isaac-et.
Samuel ruhájánal fogva felrángatta.
- Még csak ránk se mersz nézni!
Mondta gúnyosan Sarah.
Jacob újra meglökte. Isaac térde a kőnek ütődött, összeszoritotta a száját hogy semmi hangot ne adjon ki, a szemei könnyekben úsztak. Csak bámulta maga előtt a téli talajt, szíve őrült iramban vert.
És semmit sem tudott tenni. Gyenge volt és túl félénk. És igy nem sokáig volt érdekes, a falusi kölykök hamar elsétáltak, már csak a távolodó kacagásuk maradt a lelkébe karcolódva.
- Ha a legsötétebb völgyben járok is , nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy, a te vessződ és botod megvigasztal engem...
Ez az ima nyugtatta meg őt, bármi baj érte.
Isaac feltápaszkodott a földről, sár tette vizessé a ruháit és csapzottá a haját , a gerince lüktetett, a szeme könnyektől lángolt. Visszanézett az anyja sírjára.
- Bocsáss meg!
Megint kudarcot vallott...
Az apja aznap este nem kérdezte meg, miért piszkos nadrágja és a kabátja.
Nem kérdezte meg, miért mozog olyan óvatosan és miért szisszen fel gyakran.
Talán az apja fáradt volt, egész nap az egyik falubeli férfi istállójánál dolgozott. Talán nem vette észre. Talán egyszerűen nem is érdekelte.
Igy Isaac némán tette tovább a dolgát.
Segített elkészíteni a vacsorát, majd szó nélkül ettek. Étkezés követően hosszan imádkoztak gyertyafénynél.
Utána apja a kandallónál ült a szentírásba merülve, míg Isaac elöblítette a tányérokat.
- Lefeküdhetek, vagy szükséged van még rám?
Állt meg ügyetlenül a kandalló tüze előtt, magában azt kívánva hogy apja végre marasztalja és szóljon hozzá, törje át a konok csendjük falát, de a férfi rá se nézett.
- Nem, mára nincs több feladatod. Mehetsz aludni.
Dünnyögte, így Isaac zavartan jóéjt kívánt és a szobájába ment.
Becsukta az ajtót. Sokáig állt mögötte dübörgő szívvel. Várta, hogy az apja mégis jöjjön. Várta a hangját. A lépteit. A kérdéseket. De nem jött. Most sem jött...
Isaac végül levette a nadrágját, az ingét és a székre helyezte, mint mindig.
A térdén lévő horzsolt sebén megalvadt a vér. A karján nagyméretű kékes folt sötétlett. A háta is fájt minden mozdulatra. Óvatosan befeküdt az ágyba, sérülései éles hővel perzseltek.
Az apja ezt nem tudhatta meg. Nem értené, azt mondaná, hogy saját maga tehet róla amiért ez történt vele. Megkérdezné, miért nem védekezett, miért nem ütött vissza. És megerősítené magában és Isaac-ben a tényt, hogy a fiú mennyire haszontalan.
Isaac egy pillanatra lehunyta a szemeit.
A sötétben egyetlen gondolat kezdett villogni benne. Mi lenne, ha elszökne? Az Úr biztosan vele lenne és erőt adna neki ehhez.
Felöltözne még jóval hajnal előtt. Elindulna az erdőn át. Senki sem láthatná, senki sem állíthatná meg. Eljutna a folyóhoz. Vissza a nagynénjéhez. Megpróbálta elképzelni az apját, amikor reggel belép a szobájába és az ágya már üres lenne. Vajon mit érezne? Megijedne? Keresné? Isaac sokáig nézte a mennyezetet. Talán az apja észre sem venné a hiányát apai szemmel, csak amiatt aggódna, hogy ki fogja elvégezni ezután a munkákat. Keserűség tolult fel a torkán, tehetetlen, könnyes düh.
Aztán mintha valaki megérintette volna, puha ujjak lágy simítását érezte magán. Felugrott ülő helyzetbe és mozdulatlanul figyelt.
Az ablak sötét üvegében először csak a saját arcát látta. Aztán egy másik alak jelent meg mögötte halványan, bizonytalanul, mint a borostyánba zárt napfény. A kép egyre tisztább lett.
Az erdei asszony volt! Hosszú, gyömbér fürtökkel. Zöld szemekkel, amik szomorúan, de megértéssel néztek rá.
A nő lassan az ágya mellé lépett.
Isaac csak nézte megbűvölve. Mintha visszajött volna valami megnyugtató érzésnek egy szelete. Az erdő asszonya bár fantomkép volt, de egyben tükör is, amely visszatükrözte azokat a részeit, amelyeket apja megpróbált elmetszeni, mint egy elhalt sövényt.
- Újra eljöttél?
Isaac remegett ahogy kérdezte, a nő nem válaszolt, csak leült mellé. Az ágy besüppedt alatta. Isaac teste megfeszült.
A nő felemelte a kezét, ujjai végigsimítottak a haján. Olyan gyengéden, bizalmasan, ahogy soha senki nem érintette meg.
A fiú ajkáról hangosabb sóhaj szállt fel, a szeme azonnal becsukódott. A nő újra megsimogatta, szeretettel, érdeklődéssel és éhesen. Tenyerei Isaac vékony hálóruhája alá kerültek és gyengéd simogatások forró bélyegét hagyták Isaac bőrén, a zúzódásait finoman érintve.
Az asszony nem beszélt. Nem kérdezte, Isaac miért sír. Nem faggatózott, mi történt ma a temetőben. Nem szidta meg, nem mondta, amit az apja mondott volna, hogy álljon ki magáért, máskülönben folyton eltapossák.
Csak itt volt, jelenlétével megértette és elfogadta őt, ahogy az apja sosem tette. Isaac lassan az oldalára fordult. A nő lefeküdt mellé. Olyan meleg volt. Eleven. Isaac beleszédült közelségébe. A haja illatába, a karjai támogató erejébe, szoknyája suhogásába, a teste konturjaiba ahogy az ő testéhez simult. Ajkai és ujjai határozott szeretettel fedezték fel és engedte, hogy Isaac is ezt csinálja vele.
Ott a takaró cinkos vastagsága alatt, az éjjel bársonyos sötétjében, a ritmusos, verejtéktől ragadós mozdulatokban, a nyöszörgésekben, a gondolatokban, hogy minél kegyetlenebb a környezete, minèl kitaszitóbbak a falusiak, minèl merevebb az apja, itt annál szelídebb és érzékenyebb minden. És Isaac lényének minden kis részével erre vágyott, még ha csak illúzió formájában is kapta ezt meg...
Az extàzis robbanásszerű volt, nemcsak fizikai gyönyör, valami sokkal hatalmasabb és megmagyarázhatatlanabb. Mintha Isaac lelke is megdermedt volna arra a néhány pillanatra az ölelésébe képzelt remete asszonnyal.
A teste felivelt az ágyról, csípője az öklébe fúródott egy rekedt nyögéssel, aztán reszketve hanyatlott a lepedőre. A szivverése annyira gyors volt, hogy a mellkasa fájt tőle, vibrált a teste, az izzadtság teljesen beborította, apró gyöngyházszínű folyadékcseppek fröccsentek szét a ujjainál és ruháján.
Kimerülten húzódott a nőhöz közel és félig nyitott szemein át nézte a múlékony képet, a vöröses hajat, a lángpiros ajkakat, világos bőrt.
- Vissza szeretnék menni a folyóhoz.
Zihálta és fáradtan elmosolyodott, mikor a nő hüvelykujja végigsimított az arcán.
- Én már nem akarok itt maradni.
Az asszony csak nézett rá. Zöldes árnyalatú szemeiben ott keringett a fiú egész törékeny, magányos világa.
- Tudom Isaac...
Nem biztatta vagy beszélte le, csak értette. Hogy kellenek neki az álmok, kell valami amibe menekülhet, amit meg kell ragadnia és sérült lelkéhez nyomni, mert különben örökre elveszik és szilánkokra esik szét.
- Egyszer elmegyek és akkor viszlek magammal téged is...
A kijelentés azokban a pillanatokban lélekemelően szilárdnak tűnt, az asszony bólintott.
- És én követlek...
- Köszönöm...Szeretlek...
Isaac most mondta ki először, de olyan jó volt hogy minden testrésze megborzongott.
Szemei hálásan és boldog pillantással csukódtak le. A szemhéjai mögött mèg mindig a nő arcképe villogott. A heves remegése is nehezen csillapodott csak le. Mintha sosem akarna elmúlni.
De mikor alább hagyott, akkor Isaac végre elaludt.
És azon az éjszakán nem álmodott a ház nyomasztó falairól, sem apja ellentmondást nem tűrő követeléseiről, sem a büntetésekről, amiket kiszabott rá
Álmaiban a hullámzó, hűs folyó kanyargott, a mély mederben és a nap sugara ragyogott rajta. Békés tükrén vadkacsák úsztak.
És víz szélén ott állt az erdei nő. Várta őt.
Isaac közelebb lépett hozzà és reménykedve kinyújtotta az asszony felé a kezét.
- Maradj velem, kérlek!
Szinte könyörgött az asszonyhoz.
Az ujjaik ekkor találkoztak. Úgy ahogy a folyó szelíd habjai és a hordalékkal szegélyezett vízpart fonódnak egymásba.
Folyt. köv...
Nincsenek megjegyzések:
Új megjegyzések írására nincs lehetőség.