Hát igen, nem is tudjátok, milyen jól elszórakozgatok a beteg iràsaimmal, addig sem kell a valósággal törődni XD XD XD.
Angst, hallucinations, ptsd, memories, past abuse, forest, religion, biblical references, self-discovery, prayer, priest, fantasy, touch starved, platonic relationship, loneliness, psychological torture, punishment stb.
***Condemnation***
"For you were once darkness, but now you are light in the Lord."
Az atya napközben tanúsított kedvessége most stratégiai felderítés volt, hogy feltérképezze Isaac sebezhetőségeit, így hatékonyabban tanulmányozhatta őt éjszaka.
Amikor az árnyék végre visszavonult, a pap távolba elhaló lépteinek zaja nem megkönnyebbülés volt, hanem a visszatérés ígérete. Isaac befejezte a csendes imáit és kibújt a paplanok alól, végtagjai elnehezültek, mintha szétestek volna. Az apró falitükörhöz lépett, saját képmását bámulta. Látott egy fiút, csapzottan, elsápadva, akinek ijedt kék szeme túl nagynak tűnt az arcához képest, egy emberi lényt, aki saját lelkiismerete, az apja brutalitása, merevsége és az egyház fojtogató kegyelme között vergödött. A molnár tetteinek és halálának ténye is mintha ott pislákolt volna a tükör üvegében: a férfi ereje elpárolgott az erdő sáros talaján üreges héjat hagyva maga után. Isaac félelmetes egyezést érzett most ezzel az ürességgel. Azok a dolgok ürítették ki, amelyek eddig erőt adtak számára.
Másnap reggel ha lehet minden még nehezebbek érződött Isaac-nek. Elias atya az asztalnál várta, egyetlen tányér pirítóssal és egy csésze gőzölgő teával. A pap szokas szerint a szentírást olvasta, de ahogy Isaac a konyhába lépett, olyan mosollyal nézett fel, amitől a fiú gyomra felfordult.
- Mintha zaklatott éjszakád lett volna.
Jegyezte meg a pap, majd folytatta.
- A fiatalok álmai gyakran olyanok, mint a viharos tengerek. A lelket dobálják, nem létező, sziklás partokat keresve.
– Nem aludtam sokat...
Ismerte el Isaac pirulva, ismeretlenül szólt a hangja. Leült, a szék keményen csikarta a padlót, sikolynak érződött a konyha természetellenes némaságában. Isaac nem nyúlt a pirítóshoz, ami úgy nézett ki, mint egy száraz szivacs, amely mentes minden valódi tápláléktól. Azon tűnődött, vajon Elias atya pontosan tudja e, mi történt előző este a szobája ajtaja mögött. Ha a pap ott állt, hallhatta a takaró és ruhája szövetének ütemes súrlódását, az ágya nyikorgását és az ő nehezen visszafojtott, sekélyes lélegzését, amint egy erdei nőt próbált házba varázsolni fantáziája segítségével. Várta hogy a férfi szóba hozza, hogy megfeddje, de a délelőtt fullasztó eseménytelen kiszámíthatósággal pergett. Elias atya Isaac-et bízta meg az ezüst gyertyatartók fényesítésével, ami precizitást igényelt. Miközben a fiú a fémhez dörzsölte a ruhát, az önkéntelenül is tegnapi cselekedeteit hozta vissza. Eszébe jutott a tűzfénytől világos kunyhó, ahogy a nő ránézett. Figyelmesen, elfogadóan, nem a pap szánalmával vagy az apja megvetésével, hanem nyers, emberi érdeklődéssel. Újra elképzelte őszinte szavait, szeme zöldjét, a mosolyát és egy pillanatra az ezüst a kezében elfolyósodva csillogó vízsugárrá változott, mint annak az esőnek a cseppjei, amik találkozásukkor hulltak. Erős vágyakozást hasított a testébe, szúrás a mellkasába, amitől megremegett a keze.
- Az összpontosítás az ima egyik formája, Isaac.
Mondta a pap mellette teremve. Egyetlen zajt sem adott ki, csak materializálódott, mint egy nem várt hőmérséklet csökkenés. Szakértően kinyújtotta a kezét, és beállította a gyertyatartó szögét, ujjai Isaac kezein súrlódtak. Az érintés könnyű volt, szinte észrevehetetlen, de elhúzódó.
- Amikor engedjük, hogy gondolataink elkószáljanak, nyitva hagyjuk az ajtót a gonosz számára, hogy beléphessen. Helyet teremtünk, amit világi, bűnös illúziókkal igyekszünk betölteni.
Isaac felnézett, és most pontosan látott valami mást is az atya szemében nyájassagon kívül. Egy olyan ember tekintete volt ez, aki nem meg akart menteni egy lelket, sokkal inkább fel akarta boncolni, darabokra tépkedni, hogy megtalálja a rést, ahol a jó megrepedt és romlottság surrant be az ártatlanságba.
Elias jósága vékony álcaréteg volt egy megjátszott, fegyelmezett szigorúság és az alatta létező kéjes kiváncsiság felett. Isaac-et a hányinger fogta el. Rájött, hogy a pap nem a part felé próbálja vezetni őt, Elias atya aprólékosan feltérképezi a benne dúló, zavaros, kérdésekkel teli vihart. A belső zűrzavarát akarja megfigyelni és kontrollálni, elpusztitani a benne feléledő vágyakat a kiszámíthatatlan, érzékelhető megjelenéseivel.
Délután a páratartalom növekedett, de olykor feltámadt az enyhe szél, amely kísértetiesen megzörgette az ablaktáblákat. Elias atya szobájába tartózkodott és talán elaludt. Isaac mégsem érezte magàt felszabadultnak. Ellátta az állatokat, dolgozott a fáskamrában, aztán a pincében keresett menedéket. Itt a levegő hűvös volt, penész, valamint a ládákban tárolt gyökérzöldségek illata áradt. A félhomályban megrepedt üvegdarabot talált a falnak támasztva. Megtorpant előtte, tükörszerű felületén végigkövette állkapcsa vonalát, kiszáradt ajkai ívét, próbálva kideríteni, hogy igaz e amit a pap mondott, megváltoztatta, rosszá tette e őt amit csinált, hogy a „gyomok”, amelyekről Elias atya beszélt, kivirágoztak és foltot hagytak e a bőrén. De sápadtságán és a szemei alatti kékesszürke karikákon kívül semmit sem látott. Nagy sóhajjal lehunyta a szemét, és a hideg kőnek dőlt, hagyva, hogy a pince félhomálya csak egy kis időre az erdő dús lombjaivá váljon. Nem tehetett róla, de elméje rögtön megjelenítette az asszonyt, lélegző, közeli eleven képként. Elképzelte, ahogy a puha keze az ő vállán csúszik végig kínzó lassúsággal, az érintése nem egy lànc vagy béklyó, hanem valódi, önzetlen törödés, amire mindennèl jobban szüksége volt, de sohasem kapott. Isaac teste reagált a fantáziája hívására, engedte hogy a szikrázó lüktetés visszatérjen, hogy tapasztalatlan ösztöne vezesse őt az önfeledt öröm irányába. Akkor a pince eltűnt, és ő tovább mozdulva a kéj tengerében úszott, lélegzete rekedt, kétségbeesett táncot járt a csendet felszakitva. Az összeomlás sürgető és azonnali volt, az extázistól csípője erősen felfelé rándult, a nyögése gyenge akarattal visszafogva csapódott a falakra.
Isaac a padlóra zuhant és az eszmélést jéghideg rettegés követte. Szédülésében is apja hangja visszhangzott a fejében.
Isten lát téged!
Bűnt követsz el!
Tisztátalan vagy!
A pokolra jutsz!
Egyetlen lépés hallatszott a lépcsősor felől, egy masszív, tekintélyt parancsoló puffanás. Isaac elhúzta a kezét magától, kapkodott a levegőért, szíve őrült ritmusban vert. Felnézett és Elias atyát látta lépcsőn állni. A pap nem rá pillantott, hanem a tükörképére, tekintete az üvegfelületet mustrálta, mintha a fiú képzeletének egy-egy itt ragadt momentumát keresné. És Isaac biztos volt benne, hogy látott, tudott, sejtett mindent.
- A földnek és a falaknak van egy szokásuk, hogy megtartják a dolgokat.
A pap szavai vibráltak a kis térben.
- Titkok, bánat, szégyen, kétely... a dolgok, amiket nem kellene tenni, cselekedetek, amiket a sötétbe temetünk. Békésnek találod a pincét, Isaac? Úgy véled, itt a tetteidre jótékony feketeség borult?
- Nem atyám...Itt csak csend van.
Suttogott zavarodottan Isaac és mintha bőrének egy darabja ahhoz a piszkos, törött üveghez szorult volna.
- Nem helyénvaló itt lenned...Így...
Elias atya sokat sejtetően a fiúra nézett, arcán gondterhelt tolerancia tükröződött, mintha a fiú egy széttört üvegpohár lenne, amit a papnak darabonként, kínkeservesen kell összeragasztania.
A következő nap a pszichológiai erózió tanulmányai voltak. Elias atya bevezette a „spirituális gyakorlatok” új rendszerét, amely hosszú, teljes csendben töltött időszakokból állt. Isaac-nek órákon át kellett egy kemény támlájú széken ülnie, maga elé bámulva. Az atya megtiltotta neki, hogy pislogjon vagy elfordítsa a tekintetét. Ha a fiú gondolatai elkalandoztak, ami gyakran meg is történt, a pap észrevette. Egyszerűen csak figyelte a percet, a fiú szemhéjának fáradt rebbenése vagy a légzésének elakadása.
- Az elme nyughatatlan jószág.
Bólogatott a férfi, miközben keze rémisztő könnyedséggel nyugodott Isaac vállán.
- El kell érned, hogy szelíd maradjon.
Ez a kényszerített koncentráció csak még erősebbé tette a képzelet rohanását. A hallgatás ürességében a remete asszony sikoltozó szükségszerűséggé vált. Isaac nappal is kezdte látni, egy zöld szem pislogása folyosón, a gyömbér színű göndör hajtincsek, a kunyhója mellett álló páfrányok illata. Kétségbeesett, emésztő vágyat érzett iránta és az iránt hogy megtörje a ház steril, gondozott békéjét. A molnár máig megválaszolatlan halála miatti bűntudat és az asszony nyom nélküli eltűnése kezdett összemosódni, kaotikus érzelmi zagyvaságot, állandó zúgást teremtve a fejében, amitől olyan érzése lett, mintha elkülönült volna a világ többi részétől.
Kábult állapotából az asztalon felejtett, bőrkötéses jegyzet rázta fel, amelybe az atya gyakran írt. Isaac belepillantott, a megsárgult lapok az imák mellett beszámolókkal voltak tele az „akarat megzabolázásáról”, amelyek most Isaac életét is meghatározták. A szavak olvasásakor Isaac jeges sokkal döbbent rá, hogy a pap módszerei nem újak, régről gyökereztek, a lélek generációkon át tartó faragása egy sajátos, engedelmes, jámbor formába öntése. Elias atya „kedvessége” csupán egy csapda, veszélyes szerszám, ami ha kell sebet okoz.
- A tinta még nedves a lelkeden, fiam.
- Bocsásson meg...én nem akartam...
A pap nem látszott dühösnek, mintha Isaac csupán egy egyszerű számtani feladatban bukott volna meg. Lehajolt, és visszavette a könyvet, tenyere birtokló bizalmassággal súrolta a kötetet.
- A kíváncsiság egy ajtó, de nem minden ajtó mögött nyílik gyermeknek való szoba. Majd ezt is megtanulod...
Foglalta össze gúnyos mosollyal a férfi.
Isaac-nek pedig egészen késő estig kellett ülnie maga elé bámulva.
A következő nap a felgyorsult szigor elmosódott homálya volt. A „lelki gyakorlatok” a mozdulatlanságból az ismétlődő, eröszakos vallomások kimerítő, követelőző körforgásába váltottak. Elias atya most nem konkrét bűnöket kérdezett, a fiú kísértéseinek alakját kérdezte. Azt akarta, hogy Isaac leírja az elméjében lévő emlékeket, szavakba öntse az őt kísértő impulzusokat. Valahányszor Isaac megpróbálta bemutatni az erdei asszonyt, a pap kijavította őt, a vágy szót kapzsiságra, a kíváncsiság szót pedig büszkeségre cserélve. Ez Isaac belső szókincsének módszeres átírása volt, egy kísérlet arra, hogy sóvárgását átnevezze, amíg az betegségnek nem hangzott.
A házban a feszültség a tetőfokára hágott, a levegő olyan volt, mint egy kifeszített drót, amely nem akart megtörni, egy égi háború, ami nem akart csendesedni. Isaac az ágya szélén ült hajnalig és imádkozva az ajtót bámulta, azon tűnődve, hogy vajon a folyosón megbúvó árnyék figyeli e őt.
Egyik reggel a csendet a lovaskocsi zörgő hangja törte meg a felhajtón. Isaac apja érkezett haza beteg testvérétől. Ez nem örömteli viszontlátás volt, hanem a gravitáció hirtelen, lesújtó újra beállása. A férfi belépett, ezzel azonnal felváltva az atya fojtogató ott tartózkodást. Apja nem ölelte át Isaac-et, csak végigpásztázta szokásos rideg szemeivel, Isaac halovány arcát és kezei remegését, majd a papra tekintett. Néma kommunikáció zajlott le a két ember között, a közös megértés az elvégzett „munkáról”. A pap tettetett törődése azonnal elpárolgott, helyét szakmai elégedettség vette át.
- A fiú betörhető, bár a szelleme lázadó, képzelete csapongó, emésztik a világi, bűnbe hajló fantáziák.
Összegezte szárazon Elias atya, miközben pakolta a holmiját, hogy visszamenjen a falujában. Úgy beszélt, mintha Isaac egy bútordarab lenne, amit visszaadnak jogos tulajdonosának, vagy egy haszonállat, akinek a temperamentumát gondosan felmérték a vásárra. A pap utolsó simítása egy leereszkedő megveregetés volt Isaac arcán, egy kinyilatkoztatás, amely a tulajdonjog pecsétjének érződött. Amikor a lovaskocsi magával ragadta a papot, a házban mintha vákuum keletkezett volna és a régi levegő kellemetlen erővel áradt vissza.
Apja első dolga az volt, hogy a konyha közepére sétálva, sóhajt hallatott, amely mintha visszaállította volna háza légkörét. A fényes ezüst gyertyatartókra, a felsöpört padlóra nézett, és egy kurta bólintással vette tudomásul a rend látszatát.
– Az atya segített fókuszálni.
Mondta, bár a szemében gyanakvás suhant át. Közelebb lépett, ahogy a fia felett magasodott egy falként hatott. És mintha Isaac álmodozásainak nyomait kutatta volna.
– De a szemeid még most is túl messzire révedőek. Még benned van a sodródás.
A következő hét regressziót jelentett életük eredeti folyásában. Elias atya figyelmeztetései apja kemény parancsaira cserélődtek. Visszatértek a büntetések, nem az elme spirituális gyakorlatai, hanem a test fizikai fegyelmezése. Egy kicsorbult szerszám, vagy egy hívásra adott késő válasz egy pofon erejét, vagy a konyha sarkában térdelve töltött órákat eredményezett. Mégis, Isaac már ismert megszokottságot talált a fájdalomban. A pap negédes szavakkal igyekezett átírni a lelkét, apja durvasága őszinte volt.
Az éjszaka mélyén a „figyelő” érzés megmaradt, bár a személye, a forrása változott. Már nem a pap tekintetét érezte, hanem apja elvárásainak lenyomatát. Ez a nyomás űzni kezdte Isaac-et. Kimerészkedett a rengetegbe, az alkonyat óráiban, amikor apja az állatállománnyal vagy más teendőkkel volt elfoglalva. Az erdő küszöbén állt, szíve száguldott, a fekete ürességet figyelte, ahol az asszony egykor lakott. Nem lépett be – még nem –, de homlokát az egyik öreg tölgy durva kérgéhez támasztotta, hogy a zabolátlan szél ereje átjárja őt.
Egyik zaklatott éjszaka, több órányi forgolódást követően Isaac kicsúszott az ágyából, csupasz lábai nem adtak ki hangot a padlón, a felhőkön átszűrődő ezüstös hold segítségével navigált. Nem állt meg az ajtóban, kirohant az éjjelbe, a nedves fű a bokájának csapódott ahogy a fasor felé haladt. A nyílt mezőről a sűrű lombkoronára való átmenet váratlan volt. A levegő az otthona sík ürességéből, rothadó levelek és ősi föld párás levesévé változott. Ezernyi apró, kíváncsi szem, a madarak, a bogarak, a bozótban élő rejtett élőlények követték lépteit. Isaac egyre mélyebbre nyomult a növények közé, míg el nem érte a tisztást, ahol a holdfényben minden türkizzöld és indigókék színekben pompázott. Senki sem volt ott, csak Isaac és előhívott látomása az asszony, egy vén nyírfának támaszkodva, sziluettje sejtelmesen alig vált ki a ködösségből, vörös hajtincseit cibálta a szellő, szemei szelíd csillagokat szórtak. Nem szólt, és Isaac sem. A közöttük lappangó nèmaság nem az otthona szenvedéssel átszőtt hallgatása volt, hanem valami ami jól esett és nem forgácsolta szét Isaac lelkét darabkàkra. Az érzés elgyengítette és megremegtette a fiú csontjai velejét.
- Minden nap imádkozom, hogy ismét láthassalak...
A szavak nehezen buktak ki ajkai közül, mikor végre kinyújtotta a kezét, ujjai félénken megérintették a képzelt nő torka mélyedését. A melegségtől, a bőr fehér puhaságától nyögést hallatott.
- Gondolok rád és teszek magammal dolgokat...tudom hogy bűnös cselekedet, de nem bírom megállni. Fáj a hiányod...
Pirosság emelkedett az arcán, de az éjbe suttogott vallomás egyfajta hazatérésnek is érződött. Az erdő meghallgatta, burkolatlan valódisága olyan volt mint azok a megnyugtató altatódalok, amiket nagynénje dúdolt neki olykor.
Isaac lehunyta a szemeit a száraz levelek illata körülölelte, mintha az asszony karjaiban lett volna. Ereiben pezsgett az izgalom, az élet. Vétkesen kíváncsi teremtménynek érezte magát most, a vadon egy kis részének. Akire a kárhozat várhat, de akit itt nem kötnek földi szabályok, aki nem egy szégyellnivaló, mihaszna báb az apja és Elias atya kezében. Mikor újra körülnézett, az álomkép már nem volt sehol. Keserű könnyek tompitották a látását, és a tény, hogy egész életében magányos volt, hogy soha senki nem foglalkozott vele, nem tett semmit érte, Constance néni és James bácsi is inkább az édesanyja emlékére való tekintettel adtak fedelet a feje felé. De a vadonbeli, falusiak által kitaszitott asszony a találkozásuk első percétől kezdve gyengéden és megértően bánt vele, bizalmas történeteket mesélt kunyhója tüzénél és engedte hogy Isaac is megnyiljon. Közös sanyarú sorsuk, elhagyatottságuk csónakja egyazon a vízen ringatózott.
- A molnár életét nem az erdei vadállatok oltották ki...
A fiú óvatos sejtését nem merte hangos szavakba önteni, de úgy vélte ami történt a férfival az egy bosszú volt, az erdei nő revansa saját magáért és talán kicsit Isaac-ért. Hiszen a molnár mindkettőjüket a lehető legfájdalmasabb módon bántotta.
Isaac az összekuszált érzelmei eufóriájában sodródott és könyörgött az Istenhez, hogy vezérelje vissza a nőt a tisztásra. De kérésére nem jött válasz, csak tücskök ciripeltek és a fű susogott.
Ahogy Isaac újra átlépte a ház küszöbét, apjába ütközött, aki a folyosón várta, hatalmas hegyként tornyosulva, amelyet gyertyaláng világított meg, arcát erős vonalak, düh, visszafogottság barázdálták. Nem kérdezte, hol volt a fiú, nem is volt rá szükség. Látta az éjszakai harmatot Isaac hajába tapadni és fókuszálatlan ragyogást a szemében.
- Az éjszaka alvásra való, nem bolyongásra. Közölte az apja, de ezúttal keze nem lendült ütésre, ami valahogy még nyugtalanítóbb volt. Ehelyett egyszerűen csak lenéző távolságtartással vizslatta Isaac-et, ami tükrözte Elias atya tekintetét is.
- Nem fogom engedni hogy a ostoba fantáziák után járkálj!
Jelentette ki vészjóslóan és a következő napokban a ház csakugyan a szigor egy új mezsgyéjére került. Apja teljes kijárási tilalmat és erőteljesebb csendet vezetett be, egy szabályt, amely megtiltotta a beszélgetést, hacsak nem kérdés volt felé, vagy ima. Gyakorlatilag elszigetelt kolostorrá változott az otthon. Isaac döbbenten engedelmeskedett, hallgatása mögött vadul sikoltozott, kiutat, lélegzetet keresve. A nő érintésének emléke volt az egyetlen menedéke elméje még létező szegletében. Valami valóságos, ám minden csiszolt felület, szépen összehajtott ruhadarab, felhasogatott farönk hazugságnak tűnt, amelynek célja a természet káoszának elrejtése volt. A molnár iránti fura bűntudata sem akart eltemetve maradni. Visszatérő hallucinációként kezdett megnyilvánulni, gyötrődő hörgésként a délután csendjében. Miközben Isaac a kandallót súrolta és meghallotta a hangot, mint amikor egy ember elveszti az utolsó leheletét, megdermedt, a kefe a kőhöz simult, mocskos víz szivárgott a tenyere alól inge fehér anyagát szürkévé téve. Kristálytisztán érezte a molnár fantomjelenlétét és kilelte a hideg. Nem törődve azzal, hogy bepiszkolja a ruháját felcsúsztatta egyik kezét és erősen megszoritotta a nyakában lévő keresztet, érezve annak rendíthetetlenségét.
- Szívembe rejtettem igédet , hogy ne vétkezzem ellened. Dicsőség neked, Uram, taníts meg engem a te rendeléseidre!
A hangok abbamaradtak és Isaac eltűnődött, vajon a papnak igaza volt, talán a szívében valóban kihajtottak a „gyomok”? Ha így van, azok nem a fantáziái, hanem a malomban vele történt erőszak, amely árnyait sosem volt képes kitépni magából. Beszélnie kellett volna, azonnal elmondania az apjának, hogy a vérfoltok a ruhájába száradva egy borzasztó esemény eredményei, de a férfi aligha hitt volna neki, a szíve kőkemény volt, csak a fegyelemben, a vég nélküli munkában és az abszolút alázatossagban látta a Isaac jövőjét és elkötelezett volt minden emberi elörlésére, kiölésére ami a fiát élőnek éreztette.
Este, miközben apja a zsoltárok olvasásába merült el, Isaac a szobájában ismét tükörbe meredt. Ugyanazt a feldúlt, rémülettől tágra nyílt tekintetű, magányos, szeretetre vágyakozó fiút látta, akit hetekkel korábban, de most valami más is felbukkant. A dac keresztezte arcvonásait. Rájött, hogy a „lázadó szellem”, amelyet Elias atya észrevett, még mindig ott volt benne. Nem akarta hogy „megszelídítsék” vagy „megjavítsák”. Ő csak Isaac akart lenni, az egyszerű fiú a faluból, aki ápolja anyja emlékét, tiszteli apját, odaadóan imádkozik reggel és este, dolgos, engedelmes és szabálykövető, de aki tiszta szívből érez és nem nyomja el magában azt, ami a sötétben, szenvedései, szeretete, hálája, érintései alatt lüktetve létezett, amitől a pap félt, amit az apja gyűlölt, mert egyikük sem értette.
De ez is ő volt. Az ő esendősége, tökéletlensége, gyenge emberi mivolta. És ezzel együtt kellett élnie.
***
- Én értem mi ez...
Abaddon felfogta Isaac forrongó érzelmeinek lényegét, a határt amit át akart lépni, a dolgokat amikbe kapaszkodott, hogy megőrizze. Ezek a szilánkok olyan mélyre vésődtek a fiúban, hogy ezidáig sem sikerült eltűnniük.
Abaddon nem mosolygott maga elé győztesen, csak ült letaglózva. Isaac nem csak a test, amit oly régóta birtokolt, ő még mindig egy lélek is. Egy szilárd lélek, akit nem oldott fel annak idején semmilyen szörnyű trauma, vak tévhit, ájtatos akarat. És ez valahol imponaló volt.
Miért pont ő változtatná ezt meg?
Csak hagyott számára egy kicsike sarkot, ahol békében megfért.
Folyt.köv...
Nincsenek megjegyzések:
Új megjegyzések írására nincs lehetőség.