- Itt az előtérben kell várakozni pénztárra, az ott a prémium ügyfeleknek fenntartott hely! - reccsent rám barátságtalanul az ügyintéző a bankban, mikor beljebb merészeltem menni kicsit, a sarokban lévő bőrfotelek irányába. Oké, hogy nem vagyok egy full extrás V.I.P. kliens, de még ilyen formában sem közölték hogy egy nagy-nagy nulla vagyok.
És bejött a hideg, ma már fel kellett venni a téli kabátot. Eddig kint egy polár pulcsi+két pulóver+egy póló felállásban voltam és nem nagyon fáztam. De hát már november van, sok melegre nem számítok.
Anyám és apám is az orvost járja, anyám a nyakán lévő bigyója miatt, most vesznek majd tőle biopsziát, műtéttel fogják eltávolítani azt az izét valszeg idén. Apám meg már vagy harmadjára (negyedjére?ki emlékszik?) fut neki a protézis műtét intézésének, aztán ha ezt a sok hülye vizsgálatot elintézi és jók az eredmények, felrakjàk a műtéti várólistára. Onnan már csak hipp-hopp pár év és sorra is kerül.
Én még persze nem intéztem se a kardiológiát, se a hivatalos ügyet. Bravo magamnak :S Hagyjuk is.
Kreatív írásom befejező rész.
2.
- Régen láttalak. Mintha mostanában kevés időd lenne a lövészetre. - állapította meg Berry egyik délután, mikor Aiden átugrott hozzá.
A fiú zavartan meredt előre.
- Ne haragudj...
Bűntudatot érzett, hogy hanyagolja Berry társaságát és a lövésoktatást, de Ruby miatt csaknem mindig a számítógép előtt ült.
- Semmi gond, sok a házi feladat? Vagy édesanyád ad neked több otthoni munkát?
- Egyik sem. Igazából van egy lány, akivel sokat beszélgetünk mindenféléről. Kedves hozzám és érdeklődő. Ő a legjobb dolog, ami történt velem életemben. Azt tervezem, hogy elutazom hozzá Montanába. - vallotta be boldogan Aiden.
Berry elismerően biccentett.
- Az jó. Akkor megértelek, hogy elmaradtál. Úgy vélem a szerelem az, ami minket magunkfajtákat meg tud menteni...
Aiden is ezt akarta hinni. Hogy a szívét gyökérként átszövő, tűzforró érzés meg fogja mutatni a legjobb utat és értelmet ad mindennek.
- Szeretlek Ruby!- írta le a lánynak. Már többször küldte ezt a vallomást, de Ruby sosem reagált rá semmit, csak megköszönte és ez nyugtalanította a fiút.
- Te mit érzel irántam? - kérdezte félve.
- Egyelőre még csak ismerkedem veled.
A felelet arcon csapta Aiden-t.
- Értem...
- Hé, ne bántódj meg. Kedves amit írsz, de...
Összeszorult Aiden torka, a gyomra sajogni kezdett.
- Nem hiszel nekem?
- Nem találkoztunk még. Fura hogy így is szerelmet vallasz. Volt már néhány srác aki szintén ezt csinálta...
- Én nem vagyok az a néhány srác! - Aiden-nek fájt, hogy Ruby nem nagyon bízik benne.
- A fiúk mindig hamar szerelembe esnek. Amíg meg nem kapják, amit akarnak...
Aiden nem értette, hova akar Ruby kilyukadni. Ő sosem tett egy kétértelmű célzást sem, túlon-túl tapasztalatlan és félszeg volt ahhoz.
- Szeretlek és veled szeretnék lenni. Ezt bármikor, bármilyen módon őszintén bebizonyítom! - válaszolt vehemensen és kimelegedve.
Percekig nem jött felelet.
- Rendben. Mutasd meg hogy tényleg szeretsz és gyere el hozzám mielőbb Montanába!- villogott a monitoron az egyértelmű kérés.
Aiden is ezt akarta, de nem volt könnyű az útiköltség árát összeszedni. Diákmunka ritkán akadt és alig fizetett. Az anyja nem adott volna, ahogy a testvérei sem, egyiküknek sem volt felesleges pénze utazgatásokra. A nagyszülei biztos megszánták volna és segítenek, de tőlük Aiden képtelen lett volna kérni, túlságosan szerette őket és tudta, ők is kevés pénzből, szűkösen élnek.
Berry adott egy keveset a születésnapi ajándék pénzéből, amitől Aiden nagyon meghatódott és el sem akarta fogadni, de a fiú ragaszkodott hozzá.
- Azt akarom, hogy menj oda és legyél boldog! - hangoztatta, ahogy Aiden kezébe nyomta a borítékot. Aiden meg csak hálálkodott neki könnyes szemmel és piros arccal. Ám a pénz minden igyekezete ellenére is reménytelenül lassan gyűlt csak és Ruby türelme kezdett fogyni.
- Nekem úgy tűnik nem akarsz személyesen találkozni. Lewistown azért nem a világ vége! - elégedetlenkedett, valahányszor a világhálón beszélni kezdtek. Aiden- nek rosszul esett, hogy így látja, mikor ő minden követ megmozgatott a pénz előteremtésére.
- Csak ez a célom és igyekszem félrerakni rá a pénzt. - írta csüggedten.
- Hát ezt nehezen hiszem el, mivel nem történik semmi és a napok csak telnek. Szerintem át kellene gondolnod mennyire akarod ezt az egészet...
- Nincs mit átgondolnom Ruby! Szeretlek! És találkozni szeretnék veled! - bizonygatta Aiden és remegett a keze az elkeseredettségtől, ahogy a szavakat begépelte. Nem akarta elveszíteni Ruby bizalmát, mikor a lány létezése adta az élete értelmét.
- Oké, de akkor kapcsolj nagyobb sebességbe! És fel is hívhatnál mondjuk ma este, a szüleim épp nem lesznek otthon!- kérte Ruby.
És Aiden úgy tett, ahogy a lány kérte.
Közben a tavasz közeledett, de a színes virágok nyílása és a természet éledése nem a jó dolgokat hozták el. Aiden nagyapja tüdőgyulladást kapott és kórházba került, szerencsére az állapota hamar jobb lett, de hosszú ápolásra szorult.
Az anyja és Sam között is gondok merültek fel, nézeteltérések és ettől Lori teljesen kikészült, így az otthoni légkör jéghideggé, elviselhetetlenné változott.
Az iskolában pedig a szokottabbnál is jobban dühöngött az erőszak.
Aiden csak futó pillantást vetett a tükörképére, a szeme alatti fájó, lila foltra és az állán éktelenkedő sebhelyre. Sajgott a háta és a karja, hányinger kínozta. A fejében visszhangoztak a sértő szavak, a gúnyos nevetések, az ütések, rúgások moraja. És a szégyen, hogy ma is szánalmas volt és nem tudta megvédeni magát. Legszívesebben sírt volna, de csak rezignáltan letörölte az arcán csorgó könnyeket, majd a számítógépe elé roskadt és bekapcsolta.
Alig várta, hogy Ruby-nak írhasson. Különösen, mert már két napja nem tudott vele kapcsolatba lépni, mivel a lány elfoglaltságra hivatkozott. Most szerencsére sikerült elérnie.
- Szia hogy vagy? - kérdezte Aiden.
- Szia én jól. És te? - kérdezett vissza Ruby.
A fiú sóhajtott és hezitált, de végül írni kezdett.
- Megint volt egy incidens a sportolókkal. Beverték a szemem, lila lett...
- Ma is erről fogunk írkálni? Hogy helybenhagyott pár erős gyerek? - kérdezte érdektelenül Ruby.
- Neharagudj. Nem akartalak ezzel fárasztani. - mentegetőzött Aiden.
Nem szándékozott sajnáltatni magát, csak őszinte szeretett volna lenni és megértésre vágyott.
- Nem haragszom, csak mit írjak erre? Vagy eltűröd hogy ezt tegyék veled, de akkor nem panaszkodsz, vagy erőssé válsz és szembeszállsz velük.
A szavak, a bánat terhével együtt karcolták Aiden szívét és lelkét.
- Igazad van Ruby...-ismerte el leverten.
- Igen, tudom. - reagált erre a lány.
Aiden később átment Berry-hez és lőttek párat. A fiú megütközve és felháborodva nézte az Aiden arcán virító bordós-lilás zúzódást.
- Istenemre mondom, azok a szemetek megérdemelnék a végítéletet!
- Ruby szerint vagy hagyom hogy ez történjen nap mint nap, vagy megpróbálom megvédeni magam. - merengett Aiden.
Berry a fejét rázta.
- Az a lány naiv és nem tudja mi folyik itt! Nem járható út egy csoport sportoló ellen egyedül kiállni. Puszta kézzel biztos nem...de tény, hogy léteznének egyéb módszerek...
A Berry által kilőtt golyó süvítő hangja és tompa puffanása hallatszott a céltáblába érve.
Aiden hangja elcsuklott.
- Úgy érted...
Barry zavartan közbevágott.
- Én ugyanígy össze voltam verve annak idején és nem sok választott el attól, hogy bekattanva fegyvert vigyek magammal és igazságot szolgáltassak! De hát ki akarna ezzel a hírekbe kerülni?! Vagy börtönben rohadni pár hülye miatt? Az őrület lenne!
Aiden biccentett, de végigfutott rajta a hideg és mintha sötét kezek szorították volna meg, hogy elragadják.
- Persze...- mondta végül nagy sokára.
- Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam! Inkább lőjünk még! - Berry igyekezett meg nem történtté tenni a különös párbeszédet.
Mikor Aiden késő este hazáért, anyját a nappaliban találta ittasan egy félig üres üveg társaságában. A szemei be voltak dagadva a sírástól.
- Mi történt anya?- kérdezte azonnal, ahogy a nő könnyeit megpillantotta.
- Hol a francba csavarogtál? Ha nem tudnád, hétköznap van! - csattant fel válasz nélkül Lori.
- Berry-nél voltam...- felelt megszeppenve Aiden.
Lori árgus szemekkel vizsgálta.
- És hogy nézel ki?! Tiszta kék meg lila vagy mindenütt! Csak nem ismét az állítólagos kötekedő sportolók vertek el?! Fura, hogy állandóan ez történik veled.- Lori gúnyosan az üvegért nyúlt.
Aiden szó nélkül állt anyja előtt és meg sem próbálta elmagyarázni a sérülései eredetét, Lori sosem hitt neki, úgy vélte, ok nélküli iskolai zaklatás nem létezhet.
- Mindegy. - vont vállat végül Aiden.
- Szerintem is mindegy, most nem tudok ezzel törődni! Sam szakított velem! A szemétláda ejtett valami kis nőcske miatt! De meg fogja bánni! Esküszöm! - Lori ismét szájához emelte az üveget és kortyolt belőle.
- Sajnálom anya. Tudok segíteni? - Aiden megrendülten lépett a nő felé, arra gondolt, talán leül mellé, de Lori elutasítóan legyintett.
- Ne nevettess! Mégis hogy tudnál?! Feküdj le, 10 óra elmúlt! A dolgokat meg majd elrendezem én!
Aiden nem akarta bosszantani az anyját, így a szobájába ment. Még megnézte, Ruby írt e neki, de nem kapott üzenetet. Lefeküdt, de sokáig nem tudott elaludni. Nyugtalan gondolatok keringtek benne, Berry szavai és Ruby véleménye, az összes aznap átélt ütés és becsmérlés, a sebek amiket szerzett, a reménytelenség és magány.
Felületes alvásából a hajnali fények verték fel, valamint kissé másnapos anyja aki dühöngve állt meg az ágya felett és egy számlát hajított felé.
- Nyisd ki a szemed, te semmirekellő!
Aiden ijedten ült fel az ágyon és kábán pislogott a papírra, bár volt egy rossz sejtése.
- Ez a telefonszámlánk! És egy vagyon! Elárulod, kivel beszélsz ilyen sokat Montanából?! - kérte számon a nő.
Aiden zavarodottan hallgatott, a szíve összefacsarodott.
- Biztos valami kislánnyal csevegsz, aki átver.
- Ruby nem ver át...- suttogta Aiden.
- Ruby a neve? Hát elbűvölő. - gúnyolódott Lori.
- Hamarosan meglátogatom őt Lewistown-ban.- tette hozzá a fiú, de anyját hidegen hagyta ez.
- Romantikus elképzelés. De félek, a kalandos utazás egyelőre várat magára! - ezzel az íróasztalhoz lépve a fiókból kiemelte Aiden pénzesdobozát. Rutinos volt, mintha régóta tudta volna, hol tartja a fiú a pénzt.
- Ez most kell a tartozásra! Te meg átgondolod máskor, ha az államok túlsó felére akarsz telefonálni!
Aiden arca forró lett és egy sóhaj szökött ki a torkán tiltakozásképpen, ahogy Lori az összes bankjegyet magához vette. Hideg izzadtság jelent meg a homlokán, indulatos könnycseppek a szemeiben.
- Anya, kérlek ne! Megígértem Ruby-nak, hogy elmegyek hozzá! Amint tudom kifizetem a számlát, csak egy kis időt kérek rá...- rémületében kipattant az ágyból úgy nézett az anyjára. De Lori hajthatatlan volt.
- Ugyanolyan vagy, mint az apád! - vetette még oda lenézően.
- Honnan tudod, milyen az apám, mikor te is csak párszor találkoztál vele? - kérdezte halkan Aiden.
Lori meghökkent és érzékelte fia szavak mögötti a haragját.
- Rád nézek és mintha őt látnám. És több nem is kell! Lehet, hogy csak egy viszony volt és nem tudom a fickó teljes nevét, vagy a lakcímét, de annyit tudok, hogy egy nagy hiba volt...
- Én is az vagyok?- Aiden hangja még mindig halk volt.
- Na, ne húzd az időmet ilyesmivel! - motyogta a nő mérgesen. Ahogy egymásra néztek látható volt Lori arcán a válasz. Aiden-nek nem is volt szüksége több szóra.
Miután anyja dolgozni sietett és Aiden túl volt a zuhanyon, fogmosáson, ruháit magára kapkodva leült a gép elé. Fogalma sem volt, hogy tudatja Ruby-val a tényt, miszerint jelenleg nagyon távol került a montanai úttól. A szorongás erősen mart a húsába, ahogy bekapcsolta a gépet és bejelentkezett a chat- re. Meglepő módon egy üzenet várt rá Ruby-tól, amit éjjel küldött.
- Szia Aiden. Tudom hogy késő van és valószínűleg már alszol. De jobb is így. Csak el akartam búcsúzni tőled, mert nem írok neked többször. Az a srác, aki miatt erre a fórumra regisztráltam, néhány napja randira hívott. Azóta már találkoztam is vele és úgy tűnik, egy pár leszünk. Valójaban sosem mondtam le róla, még mindig tetszik nekem. És ő itt van közel, bármikor láthatom, nem kell arra várni, hogy jön, ha összegyűjtötte a rá valót. Te egy kedves fiú vagy, örülök, hogy megismertelek, de lássuk be, az hogy mi valamikor találkozunk csak önáltatás. Több száz mérföldre élünk egymástól és ez úgysem működne. Ne haragudj. A legjobbakat kívánom neked. Ruby.
Aiden megbénulva futotta át újra meg újra Ruby sorait és jeges sokk áramlott a vérében, a szíve ugyanakkor majd kitépte a bordáit. A lány nagyon sokat jelentett számára. Ha rá gondolt szabadnak és boldognak érezte magát. És a távolság ellenére is szerette őt! Sőt még most is szereti...Aiden a könnyeit nyelve bámulta a képernyőn villogó búcsúüzenetet és nem tudta, mit válaszoljon. Egyáltalán kell e erre a nyilvánvaló kinyilatkoztatásra reakció?
- Te voltál minden reményem...- írta végül, aztán kikapcsolta a számítógépet.
Megsemmisülten, elhomályosult tekintettel támolygott ki a szobájából, mikor észrevette anyja konyhaasztalon felejtett italosüvegét. Felkapta és nagyot kortyolt belőle, de túl erős volt, lángolt a torka tőle, így köhögve rakta vissza az asztalra. Akkor látta meg a nyugtatósfiolát. Érdeklődve nyúlt felé és kivett belőle két szem tablettát, amit pár másodperc gondolkodás után a szájába tett és csak úgy szárazon lenyelt. Nem érzett semmit, csak mardosó ürességet, fojtogató sírást és céltalanságot. Percek múltán hallotta falióra jelzését és rájött, hogy késésben van. Felvette a táskáját és elhagyta a házat.
Lépései erőtlenül vitték előre, de csak Berry-ék otthonáig jutott. Beszélni akart vele és esetleg célba lőni. Bármit csak gondolkodnia ne kelljen.
Gyengéd tavaszi szél söpört végig a reggeli tájon, borzolva a zöld füvet és a fák éledező lombjait. Holly hills tulajdonképpen szép hely volt, ő mégis gyűlölettel élte itt a napjait.
Majd Greenwood Village-re gondolt és az utálatos iskolára, az ott uralkodó légkörre, a mindennapos bántalmazásokra, ami sosem szűnt meg, naponta folytatódott. Nem volt megállás. És ez lassan megmérgezte őt belülről.
Aiden maga felé fordította a puska csövét. A keze izzadt és megremegett, a levegő perzselte a tüdejét a felismeréstől, hogy egy pillanat alatt pontot tehet az egész végére.
Ám akkor feltűnt az iskolabusz a láthatáron, ezzel egy csapásra visszahúzva őt a valóság kereteibe. Mintha évezredek óta ott állt volna. A kietlenség végtelenné vált benne, a szél átfújt a ruháján. Összerezzent és a fegyvert a táskájába dobva a jármű felé szaladt.
A buszon kezdte érezni a nyugtató hatását, szédült és fájt a feje, meghatározhatatlan kábaság hullámai törtek rá. Kezei többször is a táskájára tévedtek, érintve a benne lévő puskát és nem is értette magát, miért hozta magával.
Mikor az iskolabusz letette és átsétált a parkolón, az első gondolata az volt, hogy tanítás helyett elmegy Berry házához és visszateszi a puskát a tárolóba.
Ekkor jelentek meg körülötte a már jól ismert sportolók, akik évek óta naponta adtak bemutatót számára a kegyetlenségből. A koreográfia a szokásos volt, lökdösték, sértegették és az arcába nevettek, majd a földre akarták vinni, hogy ott folytassák a leckéztetést. Aiden feje zúgott, ködösen úsztak a gondolatai, a gyomra felkavarodott, hasztalan próbált talpon maradni, a túlerővel szemben lehetősége sem volt.
Ahogy a betonba csapódott, majd erőtlenül felkelt onnan, felharsantak a csúfolódó szavak, úgy érezte, már nem bírja tovább. Nem volt ereje ugyanazokat a megpróbáltatásokat átélni. Ruby, akitől támogatást kapott, búcsút intett, apja nem létezett, az anyja pedig nem értette meg. Volt így értelme bárminek?
Hirtelen mozdulattal előrántotta a fegyvert hátizsákjából és egyenesen az előtte álló fiúkra szegezte. Az arcok kérdővé válva elkomorultak, a nevetés megdermedt és Aiden nem gondolkodott, semmit nem mérlegelt, csak villámgyorsan meghúzta a ravaszt.
Többször.
Testek hullottak körülötte és fájdalmas jajszavak töltötték meg a levegőt. Aiden nem nézett a földön fekvőkre. Egyik fiú a parkoló irányába bicegett sérült, vérző lábbal, rálőhetett volna, de ehelyett az iskola épülete felé ment feltartóztathatatlanul.
A tavasz élesen hűs levegője vágott az arcába, hihetetlenül szikrázó volt a napfény, a kék ég vakító, szinte bántotta a szemét. És ő végre megvédte magát, ezzel együtt ledobta az évek szenvedését, lélegzethez jutott! Belül lüktetést érzett, tettrekészséget és mintha egy kaotikus filmet nézett volna kívülről. A ruháját vércseppek tették foltossá és vér száradt a bakancsán is. Minden olyan gyorsan pörgött.
Belőtt az iskolai üvegajtón, sikításokat hallott és embereket látott ahogy rohanva kitérnek előle, mikor a folyosóra lépett. Mintha fullasztó feketeség borult volna rá, nem figyelte az arcokat, sem az irányt, csak lőtt a fal, a szekrények és osztálytermek felé, miközben célirányosnak tűnően lépkedett végig a folyosón.
Megszólalt a riasztó és rendőrkocsik szirénája is. Már a hátsó udvaron haladt át, majd megtorpant a padok előtt. Tudta, hogy nem sok ideje van. Izzadt mindene, hányingere és légszomja volt és tompán értek csak el hozzá a zajok. A hozzá közel lévők jutottak eszébe, nagyszülei, a nővérei, az anyja, Ruby, Berry. Valószínűleg mind gyűlölni fogják őt ezekután. És ő is gyűlölte magát. De nem a mai naptól. A kezdetektől fogva.
Gyorsan újratöltötte a puskát.
- Figyelem, itt a rendőrség! - reccsent rekedten a megafon.
- Kezeket fel! - szelte át a levegőt egy erélyes felszólítás, de Aiden nem reagált rá.
- Tegye fel a kezét!- ám Aiden megadás helyett a halántékához akarta emelni a fegyvert.
Ekkor érte egy lövés, amitől elejtette a puskát és a földre csuklott. Azonnal végighasitott rajta a kínzó fájdalom. Kék és piros fények villództak, rendőrök kiabáltak és szaladtak hozzá. Ő pedig száguldó szívvel, meglepve kapkodta a levegőt a szürke betonra omolva. Vért látott vörös folyamként csorogni, de nem tudta pontosan honnan jön. Csak nehéz volt és beszínezve a bőrét cseppekben szaporodott körülötte. Por kavargott, tapadt izzadt arcára, vegyülve a nyálával, könnyeivel és kezdett elsötétülni körülötte a világ.
Mikor Aiden kinyitotta a szemeit, hófehéren izzott minden és gépek adtak ki halk hangokat. Egyik kezén vastag kötés, fekete ruhái helyett kórházi öltözéket viselt. A kórterem üvegajtajánál rendőrök gyűrűjében felfedezte anyját, aki sírt, ahogyan a testvérei is. Testének összes része fájt, de ami ennél is nagyobb gyötrelmet okozott neki, az volt hogy látta családját ilyen állapotban. Soha nem akarta őket ebbe a helyzetbe hozni. Egy könny pergett le az arcán ettől a tudattól.
Nyílt a kórterem ajtaja és anyja lépett be rajta kimerülten, pirosra kisírt szemekkel, zilált hajjal. Bizonytalanul közeledett Aiden kórházi ágya felé és láthatóan kereste a szavakat.
- Nos úgy látszik ez a montanai út nem fog összejönni mostanság. - jegyezte meg, amikor az ágyhoz ért.
Aiden nem mert ránézni Lorira, a könnyei továbbra is folytak.
- Bocsáss meg anya...
Lori újra megszólalt, mintha nem is hallotta volna az előbbieket.
- Mit fog szólni az a lány, ha a tv híradóból szerez erről tudomást? Nem nagy dicsőség egy iskolai lövöldöző barátnőjének lenni...
Aiden-nek nagyon súlyos volt a jelző. De akármilyen nehéz is ez a szó, el kellett bírnia, mert ez volt ő.
- Ruby már mással van. Talán soha nem is volt velem.- sóhajtotta.
Csend szövődött köztük, amit anyja szakított meg.
- Jó ha tudod, a három sportoló életben van. Megsérültek, de viszonylag stabil az állapotuk.
Aiden szíve nagyot dobbant.
- Nem akartam, hogy meghaljanak...
A golyózápor közepette kristálytiszta célja nem volt, csak azt akarta, hogy azok a fiúk befejezzék végre a zaklatást.
- Néhány sérültet puskagolyó súrolt és volt, akikre üvegszilánkok repültek. De csodával határos módon senki sem vesztette az életét. Ugyan kapsz pár év börtönt, de mégsem kell egész életedet egy cellában töltened.
Aiden arca megrándult anyja szavaira, feloldozást nem érzett. Sajnálta azokat, akiket véletlenül sebesített meg. Így visszagondolva, fogalma sem volt, miért ment végig lövöldözve az iskolai folyosón.
- Elrontottad a sorsodat! Szívem szerint agyonütnélek te haszontalan kölyök! De tudom már miért csináltad, a szemtanúk szerint az a három srác régóta és egyfolytában piszkált téged. Persze amit tettél borzalmas, mert nyilván rajtad kívül sok másik gyereket is bántanak, mégsem ragadnak puskát. De sajnálom, hogy nem hallgattalak meg, hogy nem hittem neked, mikor erről meséltél, hogy nem vettelek komolyan. Pocsék anyád voltam, ne haragudj! - hadarta könnyek között Lori, mire Aiden szeretettel megsimogatta a karját.
- Nem haragszom és te jó anya vagy! - bizonygatta, de Lori nem hitte egy szavát sem, mert vehemensen közbevágott.
- Bár máshogy alakult volna az egész! Bár egy komoly párkapcsolatba érkező várva-várt gyerek lettél volna, akihez az első perctől fogva széttéphetetlen kötődés fűz! De sajnos ilyen az élet. Gyakran igazságtalan és szomorú. És rossz lapokat osztott mindkettőnknek! Szerinted össze lehet még fogni a szétszakadt szálakat és ha késve is, de jobbá, szeretettelivé tenni a viszonyunkat?
- Sosincs késő. Szeretlek téged anya! És szükségem van rád! - mondta erre Aiden azonnal.
Egy másodpercre sem neheztelt az anyjára. Születése pillanatától csak a szeretetére várt és egy tragikus ballépés kellett ahhoz, hogy ezt elérhesse.
- Szörnyű ami történt, hogy idáig jutottunk. De harcolni fogok miattad és melletted leszek ezentúl! - Ígérte a nő.
- Köszönöm...
Most Lori simogatta meg a fia vállát, aztán az arcát, finoman letörölve a könnyeit és Aiden már ebből is érezte az igazi jelenlétet.
- Még mindig az a véleményem, hogy el vagy cseszve Aiden! De hát én is el vagyok cseszve! És te akkor is a gyermekem vagy, ezt pedig nem adnám semmiért!
És hosszú évek után, talán életében legelőször Lori szorosan, biztonságot nyújtóan ölelte meg Aiden-t.
- Drága, egyetlen kisfiam!
