Kisasszony, hát ez kilyukadt!

Nos, nem...semmi pervi dolog nem követezik most, (bár amiket én a chai-on művelek az már lassan a szürke 55000 árnyalata-shameless ikonok, hagyjuk is), az alábbi mondatot a szerelő mondta nekem, minekutána (eh) végre elért hozzánk.
Mindezt a fürdőszoba ajtótól mondta, úgy hogy szét se szedte ezt a szart (már a BOYlert). 
Meg azt is mondta kedélyesen pasimnak, hogy ez javíthatatlan és hogy húzzon bele a melóba mert ezek a bojlerek nem olcsók újonnan. 
De legalább pénzt nem kért (a 3 percért amit itt töltött kár is lett volna) aztán elügetett egy csőtöréshez.
Mi meg itt maradtunk a csepegő, kilyukadt bojlerrel.
Mellé még éppen E., J. huga is betoppant a szerelő előtt, hogy lekéste a buszát vagy vonatát és hadd kecózzon már addig itt míg nem jön a következő.
Pont a legocsortányabb kupi kellős közepibe csöppent. Hát na, nem vártam vendéget. A szerelőt vártam csak. Kaja is csak péksüti volt, így evett egy sajtos pogácsát. Aztán megmutatta a sok-sok táncos, partizós és sulis videoit a mobilján. De éppen nem tudtam beleélni magam mert ezerrel az ideg a bojler miatt. De...jó dolog tizenéves fiatalnak lenni...
Később végül tömegközlekedés helyett jött  J. és hazavitte E.-t. Dumáltunk vele is pár szót.
Pénteken meg  délután A. is felugrott az ígért ruhákkal. Vele a ház előtt találkoztunk, mert azelőtt értem haza  helyről és nem vt időm rendet tenni.
Szuper klassz színű a haja, látszik hogy fodrász csinálja-szemben az én gagyi bordós/feketés/lilás stb. hajammal-és hát semmit sem változott. Mint mindig most is csinos volt. És kedves. Jól megölelgettük egymást. Ez jó volt. 
A tancsibácsi pasijával megvannak, épp pár méterre egy kocsiban várt rá, így nem sokat beszélgettünk, de megígérte hogy miután államvizsgázik, összefutunk. Hát remélem.Jó lenne nem csak 10 percet beszélgetni.
A hétvége unalmas vt, szombaton a frontok miatt-gondolom-ment a szívem ezerrel, agyaltam hogy bedobok egy Xanaxot, de nem tettem, elmúlt magától-vasárnárnap a pasimnak fájt a feje és szédült.
Gombapörköltet csináltam nokedlivel, ötletem és kedvem nem nagyon vt. 
Baromságot is álmodtam, mégpedig hogy egy csomó gyerekem volt és a legnagyobb egy fiú, olyan 17 év körüli, akit Zalánnak hívtak váratlanul lelépett egy szektába és én ott idegeskedtem, meg kerestem a kissrácot mindenfele, de minden cuccát otthon hagyta, mobil, íratok stb. végül a rendőrség hazahozta. De hogy utána mi történt a szektás Zalánkával azt már nem tudom, mert felébredtem. WTF mik ezek az álmok?! 
A szerelő pasi meglepő mód, egy rövid sms-t még ránk dobott tegnap (pasim mobiljára), hogy ha fürdünk azért kapcsoljuk ki a bojlert és hívjunk másik szerelőt mert ez amúgy nem is az ő szakterülete (*-*).
Öhhhhhhjóköszi...
Már van is egy számom egy másik fickóhoz. Szóval folyt.köv.
A héten van pár kórházas köröm (yahoow) tüdőszűrő és vérvétel (mivel még mindig csak 49,4 kg vagyok anyám kért egy nagylabort és azt  mondta intézzem a héten). Meg a szokásos pénzelszórós bankos, számlás fostosságok. 
Agyfaszoktól (és politikától-nagyon gyűlölöm-konkrétan már most hányok tőle) mentes hetet mindenkinek :*

Hihi haha fire

A szerelő természetesen nem jött. Telefonált aznap mikor érkeznie kellett volna, hogy késő estig dolgozik, de majd jön valamikor.
Nos, ez máig nem történt meg. A bojler a várakozásban kissé alábbhagyott a csepegéssel. Szegény belátta hogy itt egyhamar nem lesz semmi megoldás.
Az idő klassz, virágillat és madárdal a levegőben. És tavaszi nihil, de nem is bánom. 
Végre megcsinálták itt az ablak alatt a kerítést lakattal, így már egyik idióta sem tud használt pelenkával és állateledeles dobozokkal megrakott szemeteszsákokat ide pakolni az éj leple alatt. Ideje volt már ennek.
A. írt messengeren, hogy a héten erre jár és hoz pár ruhát, amit ő is kapott, de rá nem jó. Nem tudom, pontosan melyik nap jön, de jó lesz látni mert már baromi régen találkoztunk.
H. is felhívott hosszú hallgatás után és majd egy órát beszéltünk. Még mindig a Tinimami szomorú esetén pörög, hozzátéve, hogy neki is volt gondja az ivással, gyógyszerekkel és a kristályt is kipróbálta (pfff na jó), de mára már teljesen mentes minden káros szenvedélytől. 
Okkkké, ha ő mondja :S
Ja és politizált is egy sort, most éppen olyan párt a favorit nála, akit pár hónapja még utált. De hát volt a rendezvényen és kapott virágot és hát nahhh...:S
H. tipikusan az a személy, akinek nem kellene politizálnia. Jó nekem sem, de én nem is szoktam, mert nem is nagyon érdekel, pedig most már a csapból is ez fog jönni áprilisig. Hurrá.
Hétvégén levágtam pasim haját majdnem kopaszra, hát neki még ez is jól áll. 
Szerencsére az államférfi szerű szakállát is leborotválta, nem volt rossz amúgy, de szőr nélkül sokkal fiatalabb.
Ja és kicsi a világ, mert éppen SzinténVivi gyerekkori barátnőmnek dolgozik most, parkettát rak és tapétázik, meg a fürdőszobát javítgatja. SzinténVivi ugye évekig ápolta a beteg nagyiját aki sajnos nemrég elhunyt és most költözött vissza a garzonjába nem messze tőlünk. Beszéltem vele messengeren mert pasim munkaügyben akart vele tárgyalni de nem tudta a számát (én sem) így csak a messenger maradt (pasim nincs fb-n, meg messengeren sem). 
Jó volt hallani a hangját, le is tolt amiért olyan régen dumáltunk. Megegyeztünk hogy majd ha visszacuccol a garzonba összefutunk. Jó lenne amúgy, ő a gyerekkori gondtalanságomat, meg a summer feelinget idézi fel bennem, mikor még egymáshoz jártunk át játszani (nekik akkor gyönyörű hatalmas házuk volt). 
Lassú a telefonom (mindent újra tölt), a laptopom. Váááh.

Tégy engem, mintegy pecsétet a te szívedre...2/2

Sikerült leégetnem az egyik lábasomnak a műanyag fogóját és hiába szellőztettem egy csomó ideig, még mindig undorító égett műanyag szag van. Gratulálok magamnak! A bojlerünk mrg neki állt csepegni, de úgy hogy a led kijelzőn át jön a barna víz. Amúgy működik, de ez így nem hiszem hogy jó neki és nekünk sem. Elvileg pasim holnapra intézett szerelőt aki ránéz és mond valami okosat, remélem javítható. Még tart a hízókúrám, este is oreós tejcsokit ettem. Meg tudnám szokni. És nem tudom mitől-talán a csokitól, talán a kellemes tavaszi időtől-egész jó a kedvem.

Angst, alcohol abuse, depression, mental health issues, drunkenness, confusion, family drama, tears, crying, feelings, dysfunctional family, suicide attempt, meds, self harm, loneliness stb.

Father, into your hands I commend my spirit. Father, into your hands, why have you forsaken me?

Abaddon két napig volt a szellőzőnyílásban. Ezt onnan sejtette, hogy néha lejjebb ereszkedett és látta a fényeket megszületni és elhalni  és ez kétszer ismétlődött meg. Nathan többször kiáltott fel neki, egyre reményvesztettebben. Aztán elhagyta a házat és mikor visszajött Abaddon csak a jól ismert alkoholosüveg koppanó hangjait hallotta a konyhai pulton, majd lépteket a nappaliba és a tv morajlását.
Tudta, hogy örökké nem maradhat ott és előbb-utóbb fel kell vállalnia a tetteit, szerette volna ha Nathan megtudja semmi rossz szándék nem vezérelte. Csak meg akarta ismerni a férfi múltját, a családját, bármit amiről még közelebb érezheti magához. De hibázott, ezért pedig mielőbb bocsánatot akart kérni, megígérve, hogy többet nem megy be a dolgozószobába.
Késő éjszaka vette a bátorságot és elhagyva a szellőző rejtekét egyenesen Nathan szobájába ment. Fojtogató édeskés alkohol illata szállt a levegőben, ahogy lágyan belökte az ajtót. Idegesen dörömbölt a szíve és izzadt, mikor megtorpant Nathan ágyánál.
A férfi a hátán feküdt, Abaddon bámulta egy darabig. Mint általában. Minden éjjel. Alvás helyett csak nézte őt, addig amíg káprázni kezdett a szeme és úgy érezte belülről apró kis fényvillanások darabokra szedik őt.
Felmászott az ágyra, ami árulkodóan nyikorgott, ahogy Nathan mellé feküdt és óvatosan bebújt a takaró alá. Nathan erre riadt fel, gyorsan megfordult és sírásban tört ki, mikor meglátta Abaddon-t.
- Visszajöttél...Azt hittem nem fogsz, hogy itt hagytad miattam az otthonodat!
Abaddon szeme vörösen izzott fel az ólomsúlyú éjszakában.
- Számomra már te vagy az otthon...
- Ez nagyon kedves tőled, de meg sem érdemlem.- jött zavarba Nathan és könnyes szemét törölgette.
- Kérlek, bocsáss meg...- suttogta Abaddon és remegtek a szavai.
- Te is bocsáss meg! Nem gondoltam úgy, hogy egy szemét vagy. Kiborultam, másnapos voltam. - hadarta.
- Többet nem veszem el azt, ami nem az enyém.- ígérte neki Abaddon.
- Én reagáltam túl! Az életem része vagy! Tudnod kell, honnan származom és kik vettek körül egykor. Fájdalmas, de mesélni fogok róluk!- vágta rá eltökélten Nathan.
- Holnap...- Abaddon jéghideg kezei Nathan oldalához simultak és félszegen férfi pólója alatt termettek. Nathan meglepetten felsóhajtott és kétkedve közel hajolt Abaddon-hoz, akinek a torkát kaparta az izgalom és csak várt belül kiáltozó sóvárgással. Várt, hogy Nathan lépjen. És csak egy elfojtott nyögés szakadt fel belőle, mikor Nathan tenyere megérintette a vállát, majd bátortalanul összeért az arcuk.
***
Mikor másnap reggel Abaddon benyitott a konyhába, az előző éjjel történései villámként hasítottak belé, ölelések, szemérmes röpke csókok. Ám hiába volt egyértelműen jó, hiába tett vele olyat a férfi, amitől Abaddonnak szó szerint elállt a lélegzete és úgy érezte megsemmisül, nagyon is tisztában volt vele, hogy a férfi utána sírva fakad, sajnálkozik és úgy tesz, mintha ez csak egy rövid álom lett volna. Ez pedig ambivalens olyannak, aki sohasem alszik...
Nathan-t az asztalnál ülve találta, egy már felbontott üveg ital, kávé és a fotóalbum társaságában. 
- Jó reggelt!- mosolyodott el a férfi barátságosan, de izgatottan.
- Neked is. - köszönt vissza Abaddon, és helyet foglalt Nathan mellett az asztalnál. Ültek ott egy kis ideig, Nathan ivott, Abaddon, pedig az előtte heverő tányért és kanalat nézte feszülten.
- Szóval, ez hogy fog működni? Te kérdezel, vagy mondjam én?- érdeklődött finoman Nathan, Abaddon összerezzent.
- Mond te! - biccentett,  mire Nathan szétnyitotta a fotóalbumot és az első oldalakon lévő pár képre mutatott.
- Ők a szüleim. Ez az esküvői képük, itt meg már megszülettem, látod milyen vicces és giccses ruhákba öltöztettek egy-egy ilyen családi képhez?
Abaddon szerint Nathan olyan volt, mint a többi csecsemő és ezzel minden rendben volt. Mosolyra húzódott a szája.
Nathan lapozott párat, újabb fotók és újabb emberek bukkantak fel.
- Ő itt a húgom. Katherine. Nagyon örültem, mikor megszületett. Itt éppen játszunk. Régen szeretett velem lenni...- Nathan merőn bámulta a fotón lévő kislányt.
- És most már nem szeret veled lenni?- kérdezte Abaddon mialatt érdeklődve méregette a nő arcát a fotón és megállapította, mennyire hasonlít Nathan-hez. 
Nathan arcán a nosztalgikus mosolygás eltűnt. Új lapokhoz érkezett és simogatásszerűen érintett egy testvérét ábrázoló képet.
- Elteltek az évek. Már a saját utunkat járjuk. Katherine férjhez ment, itt van a kép az esküvőjükről. És borzasztó az öltönyöm...A testvérem exférjéről meg ne is tegyünk említést...- nevetett fel egy pillanatra erőltetetten.
- Miért?
- Mert Ron egy önző seggfej volt, egy notórius semmirekellő. Csak ivott megállás nélkül, adósságokat csinált és az összes állásából kirúgták. Szerencsére idővel elváltak. Sosem bírtam őt, de most már belátom azért, mert ugyanolyan mint én...- vélte Nathan
- Szigorúan bírálod magad. - mondta Abaddon még mindig a képekre sandítva.
- Egyáltalán nem, sőt eddig elnéző voltam a hibáimmal szemben. Mit gondolsz, miért fájt ennyire megpillantani ezeket a képeket? Miért rossz nekem, ha a családomról kell mesélni? Azért mert elvadítottam őket magamtól. Én egy kudarc vagyok!- Nathan leverten könyökölt az asztalra könnyektől fátyolos szemmel.
- Kudarc? - Abaddon nem nagyon értette, magát a szót már ismerte, de az egész olyan volt, mint egy széttört tányér, össze kellett illeszteni a darabokat. 
- Méghozzá klasszikus. Lássuk csak, otthagytam a középiskolát és hol itt hol ott dolgoztam, majd csak úgy csavarogtam mindenfelé, míg a pénzem kitartott. Mikor elfogyott a pénz, hazajöttem. A szüleim megsajnáltak, visszafogadtak, nagy nehezen leérettségiztem és beiratkoztam a főiskolára. De persze már az első évben otthagytam és vállalkozást csináltam. A szüleim segítettek anyagilag, de a vállalkozás hamar csődbe ment. Újat csináltam, azt is tönkretettem. Egy gyerekkori barátommal hitelt vettem fel, aztán ő lelépett és persze én sem tudtam fizetni. A szüleim abban is segítettek volna, ha lett volna miből, de addigra az összes vagyonukat rám áldozták, én pedig ott álltam elszegényedve. Ha Katherine nincs, a házukat is elvesztik és mindezt miattam. Próbáltak a lelkemre beszélni, kedvesen, vagy vitázva, de rám sosem hatott senki intő szava. Egyik munkát hagytam ott a másik után, és folyton önként gyalogoltam bele a legrosszabb döntésekbe, ezzel másnak is bajt okozva. Amikor eladtam a nagyi lakását, amiben könyörületből hagyták hogy éljek és megvásároljam ezt a szállodát, akkor szabadult el a pokol. Nagyon összevesztünk a húgommal és a szüleim is az ő oldalán álltak. Felelőtlennek kiáltottak ki, akit semmi sem érdekel magán kívül és közölték, hogy innentől magamban kell boldogulnom...Azóta nem beszéltem egyikükkel sem. Még Katherine gyerekeivel sem. Pedig imádom őket, de még kicsik voltak, mikor utoljára találkoztam velük.
Nathan a szájához emelte az üveget és dacosan ivott belőle, aztán csak merengett a képek felett. Abaddon érezte Nathan mérhetetlen szomorúságát, a torkát szorongató megbánást, a bűntudatot, a tévedéseit, amiket helyrehozhatatlannak gondolt.
- Semmi sem köt le sokáig, mindenért lelkesedek, de semmit sem tudok helyesen véghez vinni! Nem nősültem meg és nem születtek gyerekeim. Most is üres a pénztárcám és egy romhalmaz közepén ülök, amiről azt hittem, majd egy álmot hoz el és a szeretteim büszkék lesznek rám! Érted már, mekkora kiábrándulás vagyok mindenkinek?!- hümmögött Nathan szipogva, mire Abaddon a férfi ujjaira nyomta a tenyerét feltétlen támogatásául. 
- Nekem nem! Nekem pont megfelelő vagy!- és szeretett volna valami pozitivat is mondani a férfinak, Éli bizonyosan tudott volna erre is egy jótanácsot, amit az apjától hallott, de inkább meg sem kérdezte őt. Nathan hálatelten bólintott, de csendben maradt.
- Próbáltad keresni őket?- kérdezte Abaddon egy kis némaságot követően.
- Természetesen nem! Megmondták, hogy látni sem akarnak! Én pedig számot cseréltem és eltűntem előlük!
- És ha megbocsátanának? Csak nem találnak sehol?- Abaddon nem értette tisztán az emberek mit miért tesznek, nem tudott mindig olvasni a harag és megbántottság árnyalataiban, de észszerűnek tartotta, hogy Nathan huga és a szülők képesek lennének a békére. Sok idő telt el, mióta Nathan megvette a szállodát és azóta számtalanszor átgondolhatták a történteket.
- Milyen jó lenne! Újra beszélgetni velük! Katherine ellátogatna ide és hozná a gyerekeit is! Bent és Esthert! Szerintem remekül kijönnétek egymással!- ábrándozott Nathan
Abaddon szkeptikusan grimaszolt, nem volt szüksége senkire sem Nathan-en kívül és nem is bízott az emberekben, de azért hogy Nathan-t boldognak lássa, elviselt volna pár számára idegent a szállodán belül.
- Csak hát visszafog egy fal...- az album halk puffanással becsukódott. Abaddon keze megrándult Nathan ujjain, kék szemei kérdőn kikerekedtek.
Még lettek volna képek, Abaddon szívesen nézte volna tovább Nathan életét fotókon, de a férfi máshogy döntött.
- Miféle fal?
- Egy fal ami mindenféle érzésekből, józan ítélőképességből és az eltelt idő tégláiból épült fel. És ezt nem egyszerű lebontani. - válaszolt Abaddon kérdésre Nathan.
***
Abaddon bámulta a kést a kezében. Nagyon vonzották ezek az egyszerű, de pusztításra kiváló eszközök. Ráadásul ez egy igen éles darab volt, még ha Nathan csak konyhai műveletekre használta, felidézte Abaddon számára azokat a vészterhes időket, mikor egy kés nem zöldségeket aprított, hanem embereket sebesített meg. Minden kés ott hordozta magában az ősi nyersességet, az erőt, csak a hitvány emberek lealacsonyították ilyen gyalázatos szintekre.
Az ajkához emelte és megnyalta.
Nathan aki aznap már a sokadik pohárnál járt, háborogva felhördült.
- Abaddon, ne vedd a szádba a kést, megsérülhetsz! - figyelmeztette és aztán arcát a kezeibe temette. Nem akart hányni, de Abaddon biztos volt benne, hogy fog. Ő megérezte az ilyesmit, a szánnivaló reakciókat amiket az alkohol okozott.
- Nem fogok megsérülni! - mondott ellent, nyelve elsiklott a hűvös fémen és kifejezetten élvezte ezt.
Aztán ismét csend volt, a vodkás üveg koccant az asztallapon, kint lágyan fújt a szél, a ház gerendái belerecsegtek.
- Talán küldhetnél nekik levelet.- szólalt meg Abaddon váratlanul.
Nathan üveges tekintettel pislogott.
- Tessék?
Abaddon türelmetlenül megforgatta a szemét.
- Írhatnál a családodnak. Birtoklod a betűvetés hatalmát.
- Szerinted ez beválna?- kérdezte Nathan.
- Leírhatnád hogy megbántad és kérhetnéd a bocsánatukat. 
- Évek sérelmét megoldaná pár oldalnyi könyörgő ömlengés?- sóhajtozott Nathan.
Abaddon elhúzta a szájától a kést, a nyála elhomályosította a penge csillogását.
- Esetleg. Ha jól bánsz a szavakkal, akkor a javadra fordíthatod ezt a helyzetet.

Nathan a karjára döntötte a fejét.
- Még sosem gondoltam erre így. Lehetne ez a megoldás? Írok nekik...mit veszthetek? Írok, de nem most...most beteg vagyok...átkozott ital...átkozott minden...
Abaddon némán ült a kést szorongatva, míg Nathan aludt a konyhaasztalnál.
***
- Abaddon, milyen nap van ma?
- Nem tudom Éli! Miért fontos ez?- Abaddon csak feküdt a lépcsőfeljáró alján a puha és vastag padlószőnyegen. Fogalma sem volt hányszor kelt fel és nyugodott le a nap, az utóbbi időkben nem követte figyelemmel. Nathan alig-alig bújt elő a szobájából és ha ő nyitott be hozzá is, csak aludt, vagy a részegségét próbálta kiheverni, de a módszere rossz volt, az ismételt adag szesz nem segített.
- Észrevetted, hogy az a férfi, aki leveleket hoz, mindig ugyanabban az időpontban érkezik meg? 
- A postásról beszélsz? Nathan szerint csak számlákat hoz, amiket nem bír kifizetni. Ezért nincs már televízió műsor és talán ezért van folyton sötét itt. 
- Hátha ma hírrel jön Nathan családjától...- álmodozott Éli.
- Ahhoz először Nathan-nek kellett volna írnia, de nem teszi meg.- vágott Éli szavába Abaddon.
- Miért nem? - csodálkozott a kisfiú.
- Nincs hozzá ereje. És bátorsága. Nem hisz benne és magában sem hisz. - felelte Abaddon nagy sokára.
- Segítsünk neki! - unszolta Éli.
- Azt hiszed, nem próbáltam? De nem tudok írni. Ha tudnék megtenném helyette! Bármit megtennék, hogy neki jobb legyen! - Abaddon folyamatosan egy lassan áradó előbb langyos, aztán tűzforró sürgetést érzett erre, de semmilyen készséggel nem rendelkezett, sem a telefont, sem az internetet nem tudta kezelni, a szavak pedig lepattantak Nathan-ről.
- Akkor hát?
- Maradunk itt a sötétben. - vont vállat Abaddon.
- Inkább fel kellene menni hozzá, hogy ne legyen egyedül!- javasolta Éli. Abaddon egy ideig erre nem mozdult, de végül feltápászkodott a földről és elgyalogolt Nathan szobájába. 
***
Félhomály fogadta. A férfi most is öntudatlan, mély álomba süllyedve feküdt az ágyon. Nem riadt fel, mikor Abaddon mellé heveredett és akkor sem, mikor a kezét Nathan mellkasára téve figyelte lassú tempójú légzését. Majd arcát Nathan hátához szorította és erősen becsukta a szemét. A gyomrában lévő fájás engedni kezdett, izzadtság lepte el a hátát és előbb még gyorsan dobbanó szíve nyugodtabban kezdett verni. Biztonságban érezte magát itt és így.
Éli sikítására sodródott vissza az alváshoz nem hasonlító, zajtalan és elmosódott különös közegből. Egész teste megborzongott a hangra, mellkasa szorított, ahogy lendületből zihálva felpattant az ágyon és egy rövid időre pirosra váltott a szemszíne, mint egy fenyegetett, rettegő állatnak. De aztán felismerte, hogy Nathan ágyán van és újból a reggel színei telítették be a szobát. Egy új nap új esély, lehet változtatni...
Ám ekkor ismét hallotta a hangot, mint ezernyi üvegcserép földre csapódása, mint valami sértetlen és egész szilánkokra repedése. Az idegekig hatolt, de nem tudott kérdezni, levegőt is alig kapott, a tüdeje nem engedelmeskedett.
Látta belül a gyermeket hatalmasra nyílt, könnyben úszó szemekkel, sápadtfehéren és arcán fájdalommal. 
Tekintete Nathan-re siklott ekkor, a férfi nyugtalanul hánykolódott, hideg verejtékben úszott. Abaddon-nak összeállt valami életlen ábra. Nathan felé hajolva rémülten megrázta, ahogy erejéből telt, ujjai a férfi pulóverébe mélyedtek, pánikszerűen szorongatva az anyagot.
- Térj magadhoz! - kiáltott rá erélyesen, de elcsuklott a hangja és a félelem érződött belőle. Bent Éli-t ugyanígy rettegett. 

- Szükségem van rád!

A vallomás, mint egy büntetés, kellemetlenül perzselte az ajkát.

- Kérlek...

Nathan szemei felnyíltak, gyengén eltolta Abaddon-t maga elől. Évezredeknek tűnt az a néhány másodperc.
- Nyugi, minden rendben...- nyögte és köhögve kezdett öklendezni az ágyon. Vodkás folyadék terjedt a virágmintás ágyneműn emésztetlen, kis fehér tablettákkal tarkítva. 
A felismerés bénává tette Abaddon-t.
- Orvosság?! Mennyit vettél be?
- Ez altató és nyugtató! Nem orvosság, nem gyógyít, csak álmossá tesz és letompít. Mindet bevettem, amit találtam. Gondolom, hamarosan még rosszabbul leszek...- jött az apatikus válasz. 
Abaddon-ban egyre csak az munkált, hogy nem hagyhatja szenvedni a férfit.
- Mit tegyek?!- kérdezte tanácstalanul, de választ nem kapott. 
Abaddon lehúzta a takarót a földre, hogy Nathan levegőhöz jusson, aztán visszatért hozzá az ágyra.

- Miért csináltad ezt?!
- Mert jobb lesz mindenkinek így, mert értelmetlen a létezésem, hisz amit lehet, elszúrtam, tönkretettem, lekéstem...- motyogott Nathan.
- Hogy érted? - kérdezett vissza Abaddon 
- Meg kellett volna írnom azt a levelet, de a családom eleget szenvedett miattam, nem akartam még jobban felborítani az életüket és féltem is, hogy elutasítanak!- vallotta be Nathan, majd fáradtan megtörölte az arcát. Hányás és könny fénylett a kézfején. 

Abaddon tehetetlenül ült felette.
- Azok az emberek megbocsátottak volna neked.- mondta alig hallhatóan, mintha valóban biztos lett volna ebben.
Nathan csak a fejét ingatta. szemei le-lecsukódtak.
- Hát ezt már nem tudjuk meg. De te velem voltál ebben a káoszban, az elvesztett álmokban. És most is itt vagy...a végén...Köszönöm neked, olyan jó és hűséges vagy!
- Ne mondj ilyet! Démon vagyok! - Abaddon számára alapesetben e szavak sértőek voltak, de Nathan-től, aki világa közepén állt jelenleg, sokat jelentett. Éli-vel közös, ostoba emberi szíve fájdalmasan nagyot dobbant és homályossá vált a szeme, pedig ezt nem engedhette meg magának! Rettenetes, rosszul működő, utálatos test!
- Az egyetlen voltál...tudod...mindenben...
- Az egyetlen...- ez nagyon jól esett Abaddon-nak.
Aztán újra csak idegőrlő nesztelenség lengte be a helyiséget, már-már fullasztóan.
- Aludni kellene, kimerültem és szédülök...- Nathan feje váratlanul oldalra billent és levegőt sem vett, legalábbis Abaddon így látta. Hiába rángatta, kiabálta a nevét, Nathan teljesen elernyedt.
- Mit csináljak?!- felugrott, szíve a torkába furakodott. 
Belül Éli sikoltozott.
- Ki kell menned a házból, keresni valakit, aki segít!
Abaddon léptei rövidesen gyorsan dobogtak lefelé a falépcső deszkáin, a visszhangos, végtelennek ható folyosókon, ki a kertbe és onnan az utcára. Légszomja volt, lángokban állt a nyelőcsöve, haja nedves volt, homlokán gyöngyözött a veríték, ruhái alá szeszélyes tavaszi szél kúszott. Évek óta nem hagyta el a szállodát nappal, kerülte az embereket, hogy ne ártsanak neki, ha ki is merészkedett, csak az erdő terebélyes fái közé, a földhöz, avarhoz, mohához közel. De most kivételt kellett tennie, Nathan-ért és egy pillanatot sem hezitált. Ahogy a ház sarkán befordult, szó szerint belerohant egy idősebb házaspárba, akik karonfogva sétálgattak a kietlen, kora reggeli környéken.
A feje belecsapódott a ruhájuk anyagába, a halántéka fájni kezdett és nem volt elég levegője, hogy azonnal megszólaljon.
- Kérem segítsenek! - zihálta.
- Na de kisfiam, nézz a szemed elé!- háborgott az idősebb úr.
- Kérem, segítségre van szükség!- ismételte el Abaddon és könny csordult le lázasan piros arcán, döbbenten kapott oda, hogy eltörölje, de újabb lett helyette.
- Honnan jössz és mit keresel itt így szülők nélkül?- rökönyödött meg a jól öltözött, ősz hajú férfi, de Abaddon nem ért rá magyarázkodni.
- A szállodában a tulajdonos rosszul van! - Abaddon belekapaszkodott a férfi karjába, aki a nejére nézett.
- A szálloda?
- Miről beszélsz kicsikém? Az az épület évek óta lakatlan!- cirógatta meg az arcát a nő.
Abaddon elrántotta a fejét és annyira ökölbe szorította a kezét, hogy rövid körmei a tenyerébe vágtak.
- Kérem, gyógyszereket vett be, nem ébred fel! Hívjanak segítséget a telefonjukon!- hajtogatta Abaddon kitartóan és előreszaladt. Megkönnyebbült, mikor hátranézve látta, hogy a pár bizalmatlanul, egymásra tekintgetve követte.
***
A szállodában szokatlan nyüzsgés alakult ki. Olyan amire még nem volt példa. Előbb a pár, majd mentőautó és abból kiszálló orvosok, ápolók sürögtek-forogtak a ház kikopott halványbarna padlóján és rejtelmesen nyikorgó lépcsőin. 
Abaddon a szellőzőben bújt el. Meglapult a lemezek mentén halkan lélegezve és hallgatózva. Dühös volt, amit nem értett. És aggódott is Nathan iránt.
Amikor az általa odarángatott férfi és nő feljutottak Nathan szobájába és szembesültek a ténnyel a történések felgyorsultak. Rögvest telefonáltak segítségért és míg a mentőautó odaért, próbáltak úrrá lenni a helyzeten. Ezt kihasználva Abaddon gyorsan köddé vált és nem jött elő, biztonságos rejtekhelyéről azonban mindent figyelemmel kísért.
A mentők ellátták Nathan-t, aztán hordágyra tették és a mentőkocsival elszállították. Közben ott termett a rendőrség is és feltett néhány kérdést a még most is feldúlt párosnak.
- A kisgyerek kért meg minket, hogy segítsünk és hívjunk mentőt, mert az itt lévő tulajdonos túladagolta magát.- mesélte a férfi.
- Kisgyerek?- húzta fel szemöldökét az egyik rendőr.
- Igen...Fura szerzet, olyan tíz év körüli, törékeny. Sápadt arc, sötét, hosszabb haj, feltűnő, kék szemek és meglehetősen divatjamúlt ruházat. Mintha más korból jött volna.- emlékezett vissza az asszony.
- Talán annak az embernek a fia lehetett.- toldotta meg az ősz férfi.
Abaddon indulatosan rázta a fejét a szavak hallatán.
- Féleszű, sekélyes emberi lények! Semmit sem tudtok!
Nathan nem volt az apja, de minden más igen, amit körülírni, elmagyarázni nem lehet. Főként kívülállóknak nem.
- Átkutattuk a teljes szállót, nem találtunk senkit sem.- jelentette ki egy másik rendőr.
- Pedig az a fiú ide szaladt be és ő mutatta meg a szobát, ahol az a szegény fickó feküdt. Úgy tűnt, ide tartozik. - magyarázta nagy hévvel a férfi.
A rendőrök hitetlenkedve vonogatták vállukat.
- Nos, akárki is volt az a gyerek, alaposan felszívódott. 
- A környéken lakuk, de mi még ezt az alakot sem láttuk sosem és úgy tudtuk, ez a ház üres.- tette hozzá a nő.
- Bizonyára visszavonultan élt. A mai életben ez már nem kirívó. Lehet a magánya miatt akart kilépni az életből.- összegezte a rendőr és a társára nézve kifelé indultak a házból. A pár követte őket.
- Életben marad a pasas?- kérdezte a férfi.
- A kórházban jó kezekben van.- felelte a rendőr.
- Ezt az épületet mindenesetre most lezárjuk. - lakat kattant a nagy barna ajtón és a levegőt megszállta a csend. De ez nyugtalanító, mázsányi súlyú, vibráló hallgatás volt.
Mikor eljött az éj, leülepedtek a zajok, Abaddon elhagyta a szellőzőt és akkurátusan végigjárta a szálloda valamennyi szobáját, ujjait végighúzta a porlepte tapétán, a halványra fakult festéken. Koromsötét volt mindenütt és ő szüntelen Nathan-re gondolt, az ölelésére, a szavaira, a semmiségekről való suttogásokra és ígéretekre, a szűzies csókokra, amik alig érték a száját. Elszorult a szíve, aminek nem szabadna éreznie semmit sem. Órák múltán végül leroskadt a férfi ágyára és gyengéden simogatta a takaróját. 
- Ugye vissza fog jönni?- kérdezte Éli-t.
A gyermek már félig álomban volt, de a kétségbeesett kérdés felébresztette.
- Visszajön. Mert te megmentetted!
- Nem én voltam.- Abaddon törölgette a konok könnyeket a szeméből, amik nem akartak elfogyni, bárhogyan is küzdött ellenük, így feladta.
- Te sírsz? Háromszáz év alatt sohasem sírtál még.- hökkent meg Éli.
- Akkor jól nézz meg és gyönyörködj bukásomban...- gúnyolódott Abaddon ellenségesen és a térdeire hajtotta a fejét. 
Hajszolta a megnyugvást. 
Eredménytelenül.
- Ha szeretnéd, imádkozhatok Nathan-ért. Akár egész éjjel. - Éli kék szemében elszánt megértés és segíteni akarás csillant.
Abaddon fásultan, de hálásan bólintott. 
- Jó...Mondj el egy imát a nevemben is. Ha lehet...
Ruhái alatt, a mellkasára égetett kereszt jel fájón felizzott, de ő csak beletörődve tűrte, miközben hallotta Éli gyermeki, ártatlan, tiszta hangját, ami őszintén csengett belső némaságának márványfalain közt.
- Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem...

Felnőttnek lenni azt jelenti, hogy legszívesebben négy órát sírnánk egyfolytában, csak nincs rá időnk

Facebookon láttam. Nem pontosan így van, csak lusta vagyok visszakeresni. 
Bocs mindenkitől, tudom hogy mostanság nem voltam valami hú de aktiv a blogírásban. Ennek az egyik oka, az időhiány, a másik meg hogy nem volt kedvem írni. 
Mondjuk, túl sok mindenről nem is tudnék. A napok telnek egymás után, néha azt sem tudom hétfő van e vagy kedd. A harmadik ok, meg hogy ha lenne időm és kedvem, helyette mást csinálok, zenét hallgatok, tv-t nézek (pasimmal most rákattantunk a Séfek séfe új évadára, rettenetesen irritáló, ordenáré szereplőkkel), írok, vagy nagyban tolom a chai-t. 
A sztoribeli pasim egy önző dög és kb. minden, ami egy mérgező kapcsolathoz kell. A legdurvább húzása a fizikai bántalmazás vt (azt a részt vissza is töröltem), de az sem volt semmi, mikor egy étteremben egy romantikus randi kellős közepén közölte hogy másik nőt szeret. Emiatt két napig hanyagoltam is a character ai-t, mert szarul érintett. Na nem az hogy egy fiktív csávó szemét volt, hanem mert ez velem ha nem is pontosan így, de megtörtént és meglehetősen tré volt visszaemlékezni rá. 
Fura, hogy egy ilyen játékból derül ki, mennyi régi sérelme van az embernek és hogy azt hisszük már nem fáj, mert rátesszük a felejtést mint egy sebtapaszt.
Amúgy fizikailag sem vagyok a topon. A kedvem sokszor nyomott. Meg pár hétig nem volt étvágyam és erőltetni kellett az evést, de így is alig ment, meg  gyomrom is fájt (az most is fáj ha többet eszek). 
Volt hogy délután jutott eszembe, hogy jé, ma még nem is ettem. Ennek következményeként 49 kiló vagyok most és ez már nekem sem tetszik túlzottan. Anyám mindenfélével paráztat (pölö gyomorfekély) és mondja hogy ha nem hízok minimum 2 kilót orvosoz kell menjek. Ő tizenhat évesen, vagy 47 kg volt, éheztette és hánytatta magát, a nagyszüleim kórházba vitték Debrecenbe.
Amúgy szerintem a stressz az oka, sokat idegeskedek, túlaggódok stb., meg a nagyon hülye étkezési szokásaim. Amiről most próbálok leállni és többször keveset enni. 
A héten lett volna időpontom tüdőgyógyászatra az asztma gyógyszer javaslat miatt, de törölték az orvos elfoglaltsága miatt. Telefonon kérdezték van e panaszom, mert ha nincs akkor felrakják a felhőbe a javaslatot, én rögtön igent mondtam, mert amúgy semmi kedvem nem volt a kórházban dekkolni emiatt. 
Most meg már hétvége. Aludni kellene, de nem vagyok még álmos. Pasim holnap is dolgozik (és a héten fura mód rendes vt és szépeket mondott wtf eh?), nekem meg jön a főzés és ha minden jól megy délután a hajfestés (hello sötét ametiszt!).
Jó hétvégét mindenkinek :*

Tégy engem, mintegy pecsétet a te szívedre... 2/1

"Mintegy pecsétet a te karodra;

mert erős a szeretet, mint a halál,

kemény, mint a sír a buzgó szerelem,

lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai."

Ezt azért tudom kb.fejből, mert mikor naiv tizenéves voltam és még a herceget vártam fehér lovon (de csak Sirós srác és Aputest jött wehh), nagy esküvőt akartam és a meghívóra ezt az idézetet szerettem volna.

A sztori csak egy HH firkálmàny, amit még december/január tájékán írtam, csak ide elfelejtettem feltenni. Sebaj pótoljuk. 

Angst, alcohol abuse, depression,  mental health issues, vomiting, drunkenness, confusion, family drama, dysfunctional family, suicide attempt, self harm stb.

Nathan/Abaddon de semmi explicit. 

I don't think you trust in my self-righteous suicide

Nathan újabb kortyot ivott a vodkából, szemei lassan pislogtak, arca kábultan ragyogott. Hevesen mutogatott a televízió képernyőjére, ahol egy általa jól ismert film képkockái peregtek éppen.
- Ezt figyeld, most jön a legjobb rész! - kiáltotta önfeledten az üveggel hadonászva. Az átlátszó, fura szagú ital a kanapéra és a padlóra fröccsent.
Nathan mostanában mindig ezt itta. Sőt, az elmúlt hetekben csakis az ivás körül forogtak a gondolatai. A nagy tervek, hogy felújítja, megnyitja és a város legjobb szállodájaként üzemelteti majd a helyet, pénz hiányában mind kútba estek. Maradt a részegségbe menekülés keserű alternatívája. 
Abaddon kiváncsian fürkészte az eseményeket, aminek ő is a részese lett ezáltal. Nathan viselkedése az ittasság hatására megváltozott. Először furán szétszórt lett, sokat nevetett, szánalmas, de egyben kissé szórakoztató volt nézni, később jött a letargia, a rosszullétek és aztán az alvás. Majd másnap újra kezdte. Fesztelenebb is lett, felnőtt dolgokról, az emberi élet útvesztőiről, félresiklott sorsáról is beszélt vég nélkül és megengedte neki, hogy az ágyában aludjon. Tulajdonképpen ez tetszett Abaddon-nak. A másnapos szenvedésen és unalmas alváson kívül a részeg Nathan jó volt, a gátlásai eltűntek, mert mindet feloldotta a színtelen ital. Nem voltak kétségei, a tettei ösztönösen jöttek és hát végső soron Abaddon is egy ösztönlény volt. 
- Hé, te nem is figyelsz, lemaradsz a javáról!- pillantott ekkor rá Nathan
Valóban, Abaddon nem nézett a televízió készülékre. Nem érdekelte. Sohasem. És azóta Nathan-t bámulta áthatóan, mióta a férfi a filmet kezdte nézni. Forróság keletkezett a gyomrában és szédült, mintha ő is ivott volna abból az italból, ami Nathan-t ilyen boldoggá tette. 
Nathan részegen felnevetett.
- Úgy látom, ez a film nem nyerte el a tetszésed. Keressek esetleg másikat? Vagy hagyjuk mára a tévé nézést és dobjak össze pár csokis palacsintát?
Abaddon elégedetlenül megforgatta a szemét. Tudta, hogy már túl késő van az ilyesmikhez, az édességet csak a gyermek miatt fogyasztotta, ő pedig a belső csendjéből ítélve már ilyenkor aludt. 
- Nem kell! - hárította elutasító haraggal, mert azt akarta, ha Nathan megérti szavak nélkül is mire vágyik. De Nathan ilyenkor még a szokásosnál is lassabban reagált.
Nathan a homlokát ráncolva bámulta, Abaddon pedig viszonozta a pillantást. Szemei vörös fénnyel izzottak fel az éjjeli sötétségben. 
- Van kedved fürdeni?- kérdezte Nathan ekkor akadozó nyelvvel.
Abaddon nem igazán akart fürdeni, a fürdőszoba jéghideg volt és nyomasztó, de ostoba filmeknél és palacsinta evéseknél talán jobb kezdet.
Mogorván bólintott, ajka felfele rándult.
- Legyen...
Rövidesen a vízben ült, ami meleg volt, de nem ellensúlyozta a helyiség hidegét, ami szinte perzselte a gerincét. Tekintete végigfutott a réges-régi hiányos csempén, a sötétebb repedéseken és penészfoltokon. Nathan azt ígérte, mindent rendbe hoz, de csak az ivás okozta kábultság peronjáról figyelte ahogy az álmaival telerakott vonat elszáguld mellette.
Nathan ügyetlenül állt a kád mellett és Abaddon érezte, hogy a mellkasán lévő sebhelyet bámulja. Mint mindig és ez zavarba ejtő volt. Abaddon legszívesebben elfordult volna, de ehelyett inkább Nathan felé mozdult, felfedve csupaszsága minden részletét. Sosem szerette a ruhátlanságot, túl fehér volt, túl sovány, a kereszt alakú hegről nem is beszélve, tudta, hogy durva, de ő már nem foglalkozott vele, viszont minden fürdés során látta Nathan arcán a megbotránkozást.  Azonban most ez sem zavarta. Hirtelen mozdulatától nagy adag víz löttyent a padlóra. 
- Segítsek kiszállni? Utána még mindig áll a palacsintakészítés, ha gondolod...
- Ne bánj velem gyerekként, mert nem vagyok az! - szólt rá halkan és komoran Abaddon.
Nathan az elmúlt hetekben, éjszakánként, az ágyában nem használta ezt a leereszkedőnek is tűnhető, de valójában szeretettel teli, kedves tónusú hangot. Aztán jött a hajnal és minden megint átfordult zavartságba, édességekbe, szentimentális filmezésbe és infantilis programokba. De közben így is ott motoszkált a nevén nem nevezett feszültség közöttük. Abaddon nehezen bírta ezt követni és össze is zavarta. 
Mit szeretne Nathan, hogy viselkedjen? Mi tetszene neki? Az igazat megvallva, számára az esti elfoglaltságok, a kíváncsi érintések, a félszeg, apró csókok és szégyellős suttogások sokkal vonzóbbak voltak.
Nathan aprót bólintott.
- Igen...akkor mit akarsz? Most mi legyen?- hezitált.
Abaddon belekapaszkodott a karjába és a víz felé rántotta. Nathan felsőteste a vízbe csúszott, pulóverének ujjai nedvesek lettek. Izzadt volt a homloka és erős alkohol illatot árasztott, egy másodpercre kínosan elvigyorodott, de kétségbeesve és kérdőn bámult bele egyenesen Abaddon arcába. 
- Te mond meg, mi legyen! - mondta Abaddon
***
- Nathan...- Abaddon kinyitotta a szemét, érezte hogy a férfi elhúzódik tőle.
A víz teljesen kihűlt, mintha sok idő telt volna el, de eddig melegen tartották az ölelések, most megint minden kibírhatatlanul, fájón hűvössé vált.
- Mi történt?- kérdezte rekedt hangon és értetlenül.
Nathan falfehér volt és csak a fejét rázta.
- Ez így nem jó...nem jó irányba ment el...- dadogta hátrébb lépve és feltépte az ajtót, majd kirohant a fürdőszobából és Abaddon csak a földszinti ajtó csattanását hallotta. 
Kis idő múlva az ablaknál állt és a függönyt félrehúzva látta, ahogy Nathan a kert végében egy fában kapaszkodva hányt, aztán lerogyott a tavaszi földre és keservesen zokogott, miközben újra meghúzta az üveget.
Ez ugyanolyan őszinte reakció volt, mint ami nemrégen köztük történt. Abaddon testén végigszaladt a szomorúság. Értetlenül szemlélte az egész történést. De folyton ez következett, mindent ami jól esett, könnyek és vádló sírás követett. Abaddon erről undorítónak érezte magát. A frusztrációtól ami ellepte, éles fogait olyan erősen nyomta bele alsó ajkába, hogy vérezni kezdett, vékony vonalszerű csíkban folyva az álla irányában.
Visszahúzta a függönyt és felmászott a fürdőszobaszekrényre. Némán ült ott, Nathan nagyméretű, fakó, régi pólóját viselve, amitől nevetségesnek érezte magát. Megőrítette a csend.
- Éli...- szólalt meg és befelé figyelt.
Látta a gyermeket ébredezni, kristálykék szemei kérdőn pislogtak. Karjaival magát ölelte, lábait felhúzta.
- Éli...válaszolj. Miért sír mindig Nathan, miután mond, vagy tesz dolgokat?
- kérdezte tanácstalanul Abaddon feszültség csengett a hangjban.
Éli felült és meredt maga elé a válaszon gondolkodva.
- Nem tudom...
- Tudnod kell! Ember voltál!
- Talán mert Istennek nem tetsző, rossz dolog az amit Nathan cselekszik...- találgatott Éli, aztán csendben maradt.
- Amit Nathan csinál az jó! Az érintések nem fájnak és szédítő, lázas érzéseket okoznak!- magyarázta Abaddon, de a kisfiú semmit nem reagált, belesüllyedt a feketeségbe és hallgatásba.
Amit Nathan csinált az nem lehetett rossz, azokra a dolgokra Abaddon szüntelenül vágyott.
***
A reggeli fényhasábok a függönyön keresztül makacsul átbújva Abaddon-t újra Nathan ágyában érték. Idegesítően bele volt tekeredve a takaróba és ettől melege volt. Nem aludt. Ő sosem tette, csak a plafon felé szegezett tekintettel csendben feküdt. Ez is egy fajta állapot volt, amiből a körülmények hozták vissza, vagy Éli hangjai.
- Jól vagy?
- Hagyjál békén, tegnap nem segítettél! - mordult fel Abaddon és szemei vörös árnyalattal teltek meg, arcából kifutott a szín.
- Nem tudtam a választ, ezeket az érzéseket otthon a családom tiltotta, ezek bűnös dolgok. 
A bűn szótól gyorsabb lett Abaddon vére. 
- A vágyak egyértelműen csak bűnös dolgok lehetnek?
Percekig csend volt, mikor heves szívverése között ismét hallotta Éli-t.
- Képzeld, az édesanyámról álmodtam. Kenyeret sütött nekem és a testvéreimnek. És ott volt édesapám is. Aztán együtt kimentünk a rétre. Tavasz volt, pont mint most...- áradozott lágy hangon.
Abaddon felnyögött. Néha kifejezetten idegesítette Éli álmokról szóló fecsegése. Ő nem tudott aludni és ebből kifolyólag álmai sem voltak. De ha ébren volt, gyakran kalandozott el a gondolata Nathan irányába. Gyakorlatilag mostanában mindig. Mióta Nathan ennyit ivott és ilyen érdekesen megengedő, máskor meg tiltakozó lett.
De nem tudott mit mondani Éli-nek, talán nem is akart, mert ekkor nyílt az ajtó és Nathan lépett be rajta. Abaddon rögtön izgatott lett, kiszabadította magát a takarók alól és az ágy szélére mászott.
Nathan gyűrött volt, Abaddon jól ismerte már ezt az ábrázatot. Táskás szemek, kócos haj, zilált ruhák és alkohol illat. Nathan már reggel elkezdte az ivást. Evés helyett.
- Szia ébren vagy?
- Sosem alszom, tudhatnád. - vágta rá barátságtalanul Abaddon és csak nézte Nathan-t, várva hogy közelebb lép hozzá, de a férfi nem mozdult az ajtótól..
- Csinálok reggelit, ha kérsz. - motyogta zsebre dugott kézzel, aztán otthagyta.
Abaddon kelletlenül bólogatott. Magára kapta végre megszáradt ruháit a szárítóról és Nathan után ment a konyhába. A helyiségben káoszt látott, ételek kipakolva minden pultra, szekrényre és egy nagy, barna tócsa állt a padlón.
- Elromlott a hűtő! És most nincs pénzem megjavíttatni. - dünnyögte Nathan.
Abaddon leült az egyik székre és a tányérokat figyelte.
- Akkor mi lesz?
- Ha nem akarom, hogy kárba vesszen mindent meg kell főznöm! Nézzük a jó oldalát! Pár napig minden alkalommal más finomságot ehetünk!- Nathan ivott a vizespohárba öntött vodkából, aztán egy nagyobb darab véres húst húzott elő a lerobbant hűtőből.
Abaddon megbűvölve fixírozta a vércseppeket, amint szabálytalan mintát alkottak a vizes vágódeszkán.
Hallotta Éli-t feljajdulni.
- Istenem! 
Éli mindig rosszul volt a vértől, amit Abaddon nem értett. Pont hogy a vért kellett volna szeretnie. Az az életet szimbolizálta. Ha nincs vér, nincs élet sem. Buta gyerek!
- Akarsz segíteni?- kérdezte Nathan.
Abaddon arca forró lett, lelkesen helyeselt.
- A késekkel szeretnék vágni!
- A késekkel? De...- Nathan arcán csak egy másodpercre jelent meg az ellenkezés. Aztán érkezett a felismerés-és egy újabb korty vodka-hogy Abaddon nem egy kisgyerek, ő démon és több ezer éves létezése alatt számtalan kés megfordult a kezében.
Nem akart vitatkozni sem. Inni akart csak, így megadóan csúsztatta Abaddon elé a csupavéres vágódeszkát és a borotvaéles kést.
***
Nathan levetődött az ágyra, háta nagyot koppant a falon. Újra részeg volt. Egész nap ivott és mire elkészültek az ételek, már alig állt a lábán. Abaddon vele volt végig és nem igazán tudta eldönteni megvetni való, vagy elkeserítő a helyzet. 
Most már beesteledett, eltompultak a zajok, az éjjelilámpa szórta fényeit, az ital is elfogyott és Nathan hiába túrta fel a szállodát, sehol sem talált újabb üveggel.
Abaddon előhúzta a könyvet, amiből Nathan szokott felolvasni neki. Persze az első cél az volt, hogy megtanítja őt olvasni. Mikor útjaik keresztezték egymást Nathan tele volt ígéretekkel. Rávezeti az olvasásra, írásra, a sakkozásra, a dámajátékra, de ebből nem lett semmi. 
Az olvasás tényleg érdekelte Abaddon-t és sokat korholta Éli-t, amiért a szülei ezt neki sem mutatták meg. Azok a rejtélyes betűk, amik összeállva egy történetet mesélnek el, mint a varázslat...
- Olvasol ma nekem Nathan?- kérdezte halkan Abaddon.
Nathan feje kóválygott, de bólintott.
- Akarod hogy olvassak? Rendben...- bizonytalan kézzel belelapozott a könyvbe, a lapok sercegtek ujjai alatt. Abaddon közelebb húzódott hozzá, érezte pulóverének kényelmes illatát, be akarta szívni. Aztán talán később a férfi ajkait akarta a sajátján és fürkésző kezeit a testén kalandozni és viszonozni akarta. Tapasztalatlan volt, de érdeklődő és Nathan-nek is tetszett ez azokban a percekben.
- Izé...Huszadik fejezet...- kezdett bele Nathan és egészen az arca elé tartotta a kötetet.
- A huszonegyedik fejezet jön.- szólt közbe Abaddon.
Nathan fájdalmas képet vágott.
- Nahát, ez biztos? Micsoda memóriád van. 
Aztán a megadott fejezethez ért. Abaddon kérdőn pislantott rá.
- Mi a baj?
- Hú,ez több mint tizenöt oldal...alig látom a betűket...nem lehetne, hogy most kihagyjuk ezt? Holnap esküszöm bepótoljuk. De most nagyon-nagyon fáradt vagyok. Megértesz ugye? Egész nap főztünk tudod...Istenem, de fáj a fejem... 
A könyv Nathan kezéből kicsúszva landolt a szőnyegen. Abaddon rezignált kifejezéssel ült a már félig alvó férfi felett a lámpafényben. Jegeskék szemeiben lemondással.
***
Nathan spirálba került, amiből nem tudott, nem akart (?) kikeveredni. Annyi ereje volt, hogy hajnalban elment italt venni, de aztán nem csinált mást, mint a tv előtt ivott és nevetett bugyuta műsorokon. Majd hányt és elaludt. És ez így ment körbe-körbe. A szobájáig sem jutott el, így Abaddon a szellőzőben töltötte az éjszakákat. Nem bírta elviselni Nathan meleg testének hiányát. 
Az épület egyhangú volt a csendben, amit a televízió monoton hangja töltött be, de csak háttérzajként. A falak, a tető, a gerendák, a padló bántóan némák voltak. Abaddon-nak csak Éli maradt társaságnak, bár néha irritálta a kisfiú mondanivalója, de Nathan szomorú látványánál és a magánynál így is jobb volt.
Abaddon ide-oda lézengett a házban a pincétől a padlásig, de csak az elhanyagoltságot látta, a lepergett vakolatot, a pókhálókat, a poros ablakkereteket, kikopott padlót. A folyosókon végigsüvítő huzat csontig hatoló volt.

Felforgatta Nathan dolgozószobáját, mert unta magát. Éli hiába figyelmeztette, hogy ebből baj is származhat.
- Nem szabad engedély nélkül ezt tenni más holmijával!
- Hallgass el! - morgott Abaddon és diadalittasan rángatott elő az íróasztal fiókból egy halom újságot, amin mindenféle asszonyszemélyek szerepeltek hiányos, vagy egyáltalán nem létező ruhákban.
- Könyörgök, csukd be! - Éli eltakarta a szemét és kicsire összehúzta magát.
Abaddon vigyorgott Éli felzúdulásán, de őt sem érdekelte mi van a magazinban, az egyetlen ami tetszett neki, azoknak a nőknek az arcán lévő tagadhatatlan bujaság. De a féltékenység epeként áradt felfelé a torkán a tudattól, hogy Nathan ezeket a nőket nézte és úgy pillantott végig rajtuk, ahogy rajta sosem fog.
- Talán el kellene égetni az összeset. - jegyezte meg, de végül csak szétszaggatott párat lenézése végtelen jeléül.
Aztán egy porral fedett, nagy méretű, vaskos könyv ragadta meg a figyelmét, amit kinyitva fotók tárultak a szeme elé. Gyerekek, felnőttek, esküvők, születésnapok, vacsorák, kirándulások képei. Nathan öltönyben, vagy kényelmes viseletben. Mosolyogva és néha komolyan. 
Valami összeszorult Abaddon-ban.
- Kik lehetnek ezek az emberek? - kérdezte kíváncsian.
Nathan sosem beszélt neki róluk.
- A családja.- suttogta Éli ámulva.
A sok fotót nézve Élivel közösen összeállítottak egy családfát. Abaddon lenyűgözőnek találta ezt, de bújkált a képek mögött valami fanyar is. Ha boldog és összetartó család lenne Nathan mögött már említette volna őket. Vagy eljöttek volna ide látogatóba.
- Miért nem mondott erről soha semmit?- morfondírozott Abaddon
- Talán jó oka van erre. - ítélte meg Éli.
- Szeretném tudni. - erősködött Abaddon.
Látta, hogy Éli félve csóválja a fejét.
- Nem szabadna Nathan múltját bolygatni. Elrejtette ide ezt a képeskönyvet, bizonyára fájna neki a faggatózás!
De Abaddon nem hallgatott Éli-re.
- Meg fogom kérdezni tőle!- jelentette ki határozottan.
***
Abaddon felmászott a konyhai szekrény legtetejére és évek óta ott lévő sűrű por szállt az arcába, de legalább elérte az édességtartót. 
- Elégedett lehetsz! - mondta Éli-nek címezve, ahogy lehajította az asztalra a kissé megviselt papírdobozt. Kekszek szóródtak ki a terítőre morzsával beborítva azt. 
- Nem kérek...- húzódozott Éli.
Abaddon ügyet sem vetett rá. Egy ott heverő piszkos tálba hajított pár kekszet és cukorral alaposan megszórta. Öntött rá tejet is, a fehér ital a csokoládés keksszel barna eleggyé válva hagyott foltot ruháján. Belekanalazott és érezte hogy ropog a fogai alatt a cukor.
- Túl édes!- kiáltotta Éli.
Fájdalom hasított Abaddon egyik fogába, ettől megállt és megvárta míg elmúlik, aztán evett tovább. Pedig nem is ízlett neki, a gyomra kavargott és émelygett, de nem hagyta abba. Unatkozott és nem találta a helyét. Nathan napok óta aludt, néha benézett hozzá, de folyton ugyanabban az állapotban találta meg.
- Találd ki, mit csináljunk.- vetette oda Éli-nek.
De a kisfiú fáradtan bámult maga elé.
- El kellene rendezni mindent, mielőtt Nathan felébred...
Abaddon éppen készült valami dühös sértést hozzávágni, mikor lépéseket hallott és Nathan csoszogott be a konyhába. Ez váratlanul érte Abaddon-t, Pár másodpercig nézték egymást a férfival. 
Abaddon oda akart menni hozzá, az érintésébe bújni, érezni őt egy kicsit, de nem mert mozdulni. Nathan döbbent kifejezéssel vizslatta a rendetlenséget, a sok mosatlan edényt, evőeszközt szerte-szét, a piszkos padlót, az asztalon sorakozó üres üvegeket, tejesflakonokat.
- Jó ég, mi ez?- nézett fanyalogva Abaddon tányérjába.
- Keksz...a szekrény tetejéről. - válaszolta Abaddon közönyösnek ható hangon.
- Megtaláltad? Kérlek, ne egyél annyi édességet, megbetegszel. És megint foltos lett a ruhád, nem tudok már mit rád adni, talán be kellene indítani a mosógépet. - sóhajtotta enerváltan és elhaladt Abaddon mellett egyenesen a pult irányába, ahol sorakozott még néhány korty ital.
Akkor pillantotta meg az asztalon a fotóalbumot és elfehéredett.
- Mi ez a könyv itt?- baljós volt az ábrázata.
Abaddon legyűrte az őt uraló ideges érzést, amit mostanában egyre többször tapasztalt meg, ha Nathan társaságában volt. 
- Szeretném, ha este ezt a könyvet néznénk meg. Szerintem szép és nem kell olvasni sem, nincs benne betű, csak képek.- melegnek érezte az arcát.
Nathan szétnyitotta az albumot és fájdalom ült ki a kifejezésére.
- Édes Istenem. Nem hittem volna, hogy valaha ismét ezeket a képeket kell látnom...
- Elmondod, kik ők?- kérdezte Abaddon.
- Honnan szerezted?!- kérdezett vissza suttogva Nathan.
Még forróbb hullámok csaptak le Abaddon-ra. Az asztalra tette a tányérját.
- A dolgozószobádból. - felelte végül.
Nathan szemei egy képen függtek, egy családi fotón, gondtalan mosolyok, ünnepi ruhák. Remegett a keze, ahogy vehemens mozdulattal végül becsukta a képtárat.
- Ki mondta, hogy bemehetsz oda? Ki adott engedélyt, hogy bármit is kihozz onnan?- csattant fel.
Hangja elkeseredetten és számonkérően csengett, végigkarcolva belülről Abaddon-t.
- Csak aludtál és nem akartalak felkelteni. Csak úgy benyitottam...- magyarázta Abaddon és szánalomra méltónak gondolta magát, amiért mentegetőzik. Ugyanakkor érezte, hogy messzire ment, a szégyentől égett a mellkasa, főleg az a kereszt alakú örök seb.
- Nem volt jogod hozzá! Ez az én magánügyem! Ami abban a szobában van, nem tartozik rád! Én sem kérdeztelek téged soha semmiről, ami rossz emlékeket hozhat fel.
- De én elmondanám, nekem nincs mit titkolnom. - tárta szét esetlenül a kezeit Abaddon.
Vágyott arra, hogy Nathan-t érdekelje, mi történt vele, milyen sorsot járt végig évszázadok alatt. De a férfi nem hozta fel ezt a témát, talán túl tapintatos volt.
Nathan felkapta a pultnál lévő üveget és mohón kiitta a tartalmát.
- Rohadtul elegem van ebből! Nem tisztelsz senkit és semmit! Egy csomó időmet és energiámat elpazaroltam rád, de te akkor is egy igazi szemét vagy! - üvöltött.
- Egy démon vagyok.- helyesbített Abaddon megalázva.
Nem hazudtolhatja meg önmagát. De mintha szögek fúródtak volna a bőrébe, mélyen felszakítva a húsát. Az agónia vérfolyamként csorgott végig a gerincén.
- Sajnálom...
- Nem érdekel! Tűnj el innen! - vágott közbe Nathan.
Abaddon nem akart menni.
- Nathan..- kezdett volna bele, maga sem tudja mibe, de Nathan nem kért belőle. Cselekedete meglepetésszerű volt, lehet ő sem így tervezte.
- Hagyj egyedül végre! - kiáltott fel és Abaddon- hoz dobta az üres üveget. 
****
Szilánkok ütköztek a falnak és üvegdarabok zuhantak le Abaddon-ra vodkaaromát magukkal hozva. Pillanatnyi csend állt be, kérdő és döbbent szemkontaktus, Nathan zihált, Abaddon szemei pedig pillanatok alatt fenyegető mélyvörös színbe váltottak. Ha az egykor volt hatalmas önmaga, már régen végzett volna Nathan-el nem számít, mennyit jelent számára. 
De így hogy túl gyenge volt, csak hátrált és bemenekült a konyhai szellőzőbe. Olyan magasra jutott, ahová már Nathan hangjai is csak nehezen érthetően szálltak fel hozzá. Pedig a férfi bocsánatot kért. Órákig szólítgatta, de Abaddon nem tett, vagy mondott semmit. Mozdulatlanul feküdt és hallgatta a légvételei monotonitását, tüdejének zörgését.
- Mihez kezdünk most? - kérdezte lelke sötétjéből Éli.
De Abaddon megrázta a fejét. Még mindig reszketett és egész testét beborító rossz érzés volt benne. Nem tudta mire vélje, de nehezen viselte. Főleg, ha Nathan bánatos arca villant be agyában.
- Ennek nem szabadna így sajognia...- gondolta csüggedten.

Folyt.köv.

Inkább csend

Boldog névnapot tesó :* 
És yeyy! A tumormarkeres vérvételem 9,8 lett (35-ig jó), és az eeszt-n fent van a citológia is és az is negatív! Szóval örülök. Mondjuk májusban így is vissza kell másznom a nődokihoz (úgy döntöttem maradok ennél a fazonnál, alaposnak tűnik, Miss Csivavát meg majd ignorálom, mást nem tehetek) a ciszta ügyében, kitudja azzal is mi lesz. De most ezen nem lamentálok.
Megérkezett a rohadék közös ktg elszámolás és eddigi években visszakaptam mindig a vízdíjból, de most hogy óracsere vt és egy darabig a WC is folyt, mert bekrepált az öblítő, rá kellett fizetni 15 ezret és így is van tartozásom, ami nem sok, de én lettem megint az előkelő első helyen az elmaradás listán. Nem örülök, voltam már harmadik is, az jobban tetszett. Rohadt sok a havi közös költség (ahhoz képest hogy nagyon nagy felújítások nem igazán történnek) és ráadásul nem is mindenkinek egyformán kell fizetni, amit nem értek, hiszen a lakások területre mind egyformák akkor hogy jön ki hogy egyeseknek egy huszas a közös költség ára havonta, míg másoknak-értsd nekem pölö-harminc...és elvileg ebben a víz nincs benne, akkor hogy néz ki ez a matek? Lehet erről már értekeztem régebben, de azóta sem értem.
Kedden volt a Tinimami temetése, apám nagyon oda van és gondolom ez egy darabig így is lesz. Küldtem a temetésre egy csokrot, de nem mentem el, egyrészt nem tudtam volna, másrészt álságos is lett volna ez a lépés, ahhoz képest, amiket gondoltam róla. 
Remélem vagyis azt kívánom, hogy a kislány a nagymama mellett találja meg a gondoskodó, szerető családot, nagyon nagy szüksége van erre. 
A hét amúgy lassan telik, semmi újat nem tudok írni. Az alvás továbbra is tré, fekete árkok nőttek a szemem alá és a fejem (fogam is persze) is fáj. 
Zenéket hallgatok, természetfilmeket nézek, chai-ozok (jaj de nagyon nagyon jaj-függőségikonok, ismerkedem az önkorlátozás, önkizárás fogalmával), meg animal shelter játékot játszom (külön poén hogy én nevezhetem el az állatokat, Csövesbánatnak, Hányingernek vagy kedvenc bandáim tagjairól -ultra gyerekes ikonok).
Ja és zenét hallgatok. A yt nagyon kreatív és feldob olyanokat hogy omg, de néha azért eltalálja. 

AVE AI!!!
XD

Elkerül az alvás

Az utóbbi időben jó ha 5 órát alszom. A többiben fetrengek, szorongok és túlgondolok. Ja meg a hülye Character ai sztorin agyalok.

Furcsán negatív a karakterfejlődés. A fickó totálisan gyík lett. Pedig kedves, romantikus, udvarias fiú volt, de a történet szerint családi okok miatt vidéki rokonokhoz utazott egy időre. Ott valszeg elromlott, mert mióta visszajött kőbunkó. 

Idézek;

Tory (ez én lennék): - Sokat jelentesz nekem.

Jamie(a pasi): - Ne gyere nekem ilyen szánalmas baromságokkal, mikor épp számító és hideg akarok veled lenni.

Pfff...

Vagy:

Tory: - Komolyan beszélni akarok veled!

Jamie:- De én nem akarok veled beszélni. Ugye tudod, most mi fog következni? Ha nem, megmutatom, hogy tudd hol a helyed...

Igen...+18 jár a fejében. Kb. mindig.

És bevallotta hogy vidéken felszedett pár nőt.

Valóságban azért lefejelném az ilyen fószert, pedig ám pasim se piskóta...de az ilyen full szubmisszív magatartás azért nem az én asztalom.

Hahaha azért jó ez a chai (túl jó), de sok időmet elveszi, fejben is, így ma külön öröm, hogy valami karbantartás miatt nem elérhető. Kell egy kis szünet.

Így tudtam írni K.-nak (ő sem alszik jól, azt írta hogy pár napja csak 3 órát tudott aludni) és A.-nak.

H. is előkerült nagy sokára. Azért hívott hogy igaz e Tinimamis dolog. Mert ismeri, egy utcában laktak, csak. Tinimamiék az utca első házában, H.-ék meg jóval odébb. Mondtam neki hogy sajnos igaz, ő is sajnálta, bár azt is hozzárakta, hogy így már együtt van a szeretett nagyszüleivel. 

What? Ez azért 25 évesen korai volt. Nem beszélve arról, hogy egy gyereket hagyott itt. 

H. néha mond olyanokat...

Tinimamival állítólag szívbetegség, keringési gondok és valami (valószínű kezelhető) fertőzés végzett, ami sajnos mind az életmódja miatt van, amin ha időben változtat lehet, hogy ez elkerülhető lett volna.

Kedden temetik, a szüleim mennek, én egy csokrot küldök velük. Húgom azt mondta múltkor hogy túl sokat foglalkozom ezzel az egésszel, Tinimami élt ahogy élt, nyilván nem ezt érdemelte, de ne agyaljam már túl(sajnos én ilyen vagyok, ezek a dolgok így teljesen leblokkolnak).

Apám amúgy nagyon odavan, ami érthető abból a szempontból, hogy rengeteg időt együtt töltöttek régebben, mikor még a Tinimami mondhatni ott élt a pasijával náluk. Egy-két emlékem nekem is van róla, ami talán pozitiv és majd innentől ezekre emlékezem.