Csoffadt napok hullámain szépen lassan sodródva

Átlag szombat este van, itt ülök a sötét szobában, csak a tv világít. Most húzott el a ház előtt két rohammentő egyszerre felverve a lakótelep viszonylagos csendjét. A felső szomszéd egy hét távollét után újra itt van, már megy az ugrálós mosógép és emberünk újból kopácsol (igen este 8-kor).

Jó gyorsan eltelt a hét. Mint minden ilyen úgymond szabadabb idő.

Reggelente ágyban kávéztam (nagyasszony ikonok).

Grunge zenét hallgattam (Silverchair, Pearl jam, Soundgarden, Bush, Live).

Itthon meg tettem-vettem. 

Iratokat selejteztem (még 2021-2022-es banki hülyeségek, amik csak a helyet foglalják), zsíroldóztam a konyhai csempéket (vegyes sikerrel, egy része még mindig gáz, plusz a kezem a kesztyűben is felmaródott), könyveket pakoltam A-ból B-be, de hely nem lett több. 

Csekket fizettem, meg persze főztem, mostam. 

Az ősök új szekrénye még nem lett megrendelve, így nem is kellett mennem az ottani cuccaimat átnézni. Jobb is, mert most nem esett volna jól az ilyen irányú nosztalgia parti.

Lett volna hivatalos telefon hívásom, de totál elfelejtettem és pénteken meg már nem vették fel. 

Sebaj, még hétfő és kedd hely mentes, akkor megpróbálok intézkedni.

Akartam Á.-nak írni, de nem sikerült és H.-ék fele sem jutottam el. 

A. nem jelentkezett és úgy írta hogy hétfőtől már megy dolgozni, így erre a találkozásra is nyugiban keresztet vethetek. Btw nem lep meg.

Pasim a héten kétszer is hepciáskodott piti dolgok miatt. Oké amúgy együtt érzek vele, próbálok türelmes lenni, dögmeleg van és kint dolgozik az ezer fokon, a lába is fáj, de persze ha mondom, hogy keressünk rá megoldást (már a lábfájásra) dühösen elhajt és szenved tovább. 

Nehéz vele néha. Meg nyilván velem is.

Tesóm és a pasija tegnap beugrottak, mert még pár hete hugi rendelt a temu-ról nekem pár cuccot és most jutottak el vele hozzám, hogy átadják.

Tesóm közvetlenül a fogdokitól jött, mire elismerésem fejeztem ki, mert én még mindig csak tervezem hogy megyek, de a dentofóbia visszafog, pedig hol itt-hol ott fájnak a fogaim és biztos már tré állapotban is vannak. 

Erre mondta húgom pasija, hogy meg kell találni azt a fogorvost, akiben 100%-ban megbízom és akkor már elmúlik a rettegés, így rutin lesz a féléves fogorvosi vizit.

Oké ez igaz. Csak megfelelő vastagságú pénztárca kellene hozzá, mert a kedves és ügyes kezű sztárdokik sokért dolgoznak ám. Meg addig, míg rátalál az ember a megfelelő orvosra, pár bunkó es hentes is az útjába sodródik. Néhányon már én is túl vagyok.

Mondjuk ettől a fog dologtól függetlenül is kb. mindig szorongok, pedig a héten nem kellett volna, de az agyamat nem bírom kikapcsolni. 

Semmi konkrét, megfogalmazni sem tudom, csak általános félelem a jövő miatt és úgy alapszinten a kilátástalanság miatt. És olyankor bekúsznak a sötét felhők, totál elrontva a kedvemet. 

De azért igyekszem kivánszorogni ebből és vidámabb dolgok felé irányulni. Például most arra próbálom rávenni a pasimat, hogy jövő héten  hétvégén menjünk kirándulni újra. Gyűjtsünk élményt minél többet.

Amíg jó az idő. 

Amíg még nyár van.

(Ezt a fotót az AI képszerkesztő csinálta egy engem ábrázoló fotó alapján, tetszik és hasonlít is valamennyire)

Look at this photograph...Facepalm

A pénteki kirándulás várós hangulatomat az cseszte el, hogy este hívott anyám és mondta, hogy faterom le akarja cserélni az én régi szobámban azt az ősöreg ruhásszekrényt és emiatt mindent ami ott van kipakoltak. Köztük azt a nagy kartondobozt is, amiben az én maradék cuccom van (ezer éves írások, kulcstartók, zenekaros dolgok, ékszerek, barátnős levelkék, kézzel írt általános sulis naplók stb.).

És...

Talált egy félmeztelen fotót rólam!

Rögtön tudtam, mire gondolt, bár arra már nem is emlékeztem, hogy ez a kép az én tulajdonomban van. A barom exem, Aputest egyik kis rohadéksága volt még mikor jártunk. 

Náluk voltam és épp nem voltak otthon az ősei, sem az idegesítő, creepy öccse, ez a gyökér meg váratlanul rám nyitott a fürdőszobában zuhanyzás után, de ami rosszabb, hogy hobbiszinten fotózott és a gépével poénból gyorsan kattintott egyet. A szemétláda!

Annyi időm volt, hogy magam elé kapjam a törölközőt, de csak félig sikerült. A fejemen is látszott, hogy meg voltam lepődve. Konkrétan mint egy szarvas a kocsi fényszórója előtt.

Aztán néha szívatott is vele, hogy majd megmutatja a szüleimnek, de végül az ominózus kép feledésbe merült és mikor Aputesttel szakítottunk az összes képet elraktam egy doboz mélyére. 

Aztán most meg előkerült...

Mondjuk nem értem, miért kellett a szüleimnek szétbontaniuk a dobozomat, mikor rá is írtam filccel, hogy azok az én cuccaim :S

Jó, most már mindegy. 

Apám elvileg nem látta csak anyám. Hát kösssz...Nyilván így is rohadt kínos. Hiába magyaráztam, hogy én erről még se lettem kérdezve. 

Jaj de jaj, jaj de nagyon jaj...

Anyám azt is mondta, hogy jó lenne, ha átnézném a holmimat, mert van még pár furcsa fotó. WTF? Több fél aktról  nem tudok, illetve egész aktról sem. 

Ja meg vigyem majd el onnan a dobozt, mert az új szekrény kisebb lesz és nem fér el benne. 

Ezen már én is gondolkodtam régen, de mivel a doboz elég nagy (egy mikrosütő doboza asszem) én ezzel buszon nem kínlódék. De majd jövő héten elugrok az ősökhöz és átnézem mi az ami kell és mi az ami nem, hátha úgy elég egy kisebb doboz is. A félmeztelen fotó mehet a kukába az fix. 

Hát őszinte leszek. Ehhez a fajta múltidézéshez most nincs egyáltalán kedvem. 

A kirándulás jóóóó volt! Szuperül éreztem magam!

Pasimmal elhatároztuk, hogy egy reggeli vonattal indulunk, elkerülve a tömeget és a hőséget. Erre fel reggel tök borús időre ébredtünk (én fél 7-re állítottam ébresztőt, de az izgalomtól és az előző napi fotós sztori miatti szégyenérzettől már fél 6 előtt ébren voltam). Hezitáltunk is, hogy menjünk e egyáltalán. De végül az ernyőket beraktuk a táskába és neki indultunk a megtervezett úticélnak. 

A vonaton kevesen voltak, közben kisütött a nap és anyám is írt, hogy ők meg strandolni mennek. 

Pasim az út felétől puffogott, hogy rágyújtana, de ki kellett bírnia míg leszállunk.

Mire odaértünk már csodás napos idő volt. Tettünk egy jó nagy sétát a parkban. Majd a városközpontban. Csináltunk pár képet, azután beültünk egy pizzériába. Telt ház volt, de egy szabad asztalt még elcsíptünk. A pizza jó volt, csak a kés amit hozzá adtak, volt baromi életlen és mindig attól tartottam, hogy felborítom a tányért pizzástól. Meg mivel egy virágos bokor mellett volt az asztalunk, a kicseszett darazsak olykor jöttek. Amúgy csak 2 szelet pizzát ettem, mert a melegtől nem voltam éhes. Szidtam is magam, hogy este majd milyen jól esne ez a pizza. A pasim tehát az én részemet is megette és ettől totál elnehezült. Következőképpen nem akart már sokat császkálni. Így elmentünk a közeli térre, ahol volt par szobor, meg szökőkút, de sajnos csövesek is szép számmal. Egy fószer pl. üvegből itta a vodkát miközben a kutyájával dumcsizott...

Vettünk a boltban ásványvizet mert elfogyott és ittunk automatás kávét.  Majd ültünk még ott kicsit és lassan indultunk vissza az állomásra. 

A vonat nem sokat késett, viszont voltak rajta rendesen. Nem értem amúgy azokat, akik magukban utaznak és a négyes ülést foglalják el. Mert kb. minden ilyen négyes ülésen egy emberke terült el :O

A hazaúton pasim kajakómázva elaludt és a végállomásig fel sem ébredt. Aztán itthon is aludt még kicsit. Persze van mit kipihennie. Mostanság 7 napokat végigdolgozott.

Remélem még legalább egy ilyen kirándulás összejön a nyáron. Olyan jó elhúzni innen és sok újat, szépet látni.

Este megnéztem az Énekelj 2-t és imádtam! Már az első rész is nagy favorit volt. A szereplők (Rosita és Ash a kedvencem), a hangulat, a zenék (Porscha Crystal nagyon menő mikor énekli a Break free-t), az összetartó csapat (az egér szerencsére már nincs benne, egy gyökér volt) nagyon megfogott. 

És persze a tanulság, hogy bátran  higgyünk az álmokban.

Tétlenség

És már itt az augusztus...szélsebesen robog ez a nyár is. 

Múlt héten rock fesztivál volt szokás szerint. A Facebook be is dobta nekem az egyik fotót, ahol többek közt Mr.Népszerű feszít a mociján az öreg nőjével chhh...

Nekem is beköszöntött a hely mentesség. Egyelőre csekkek befizetésével és más hivatalos dolgok intézésével.

Megírtam a litàniát a csövesbánat katasztrófavédelemnek is. Ma dobtam be a postaládába. 

Másfél oldal lett, de ugyanazt írtam mint a tavalyi e-mailben. Mivel semmi sem változott. Továbbra sincs pénzem a hülyeségeikre, egy falat szétvertünk, de többet nem fogunk. Találjanak ők ki valamit. Nekik a fontos. Én köszi, de jól elvagyok a kéményajtójuk nélkül is.

Írnom kellene Á.-nak, hogy találkozzunk, amíg ráérek, már egy hónapja kellett volna, de nem vitt rá a lélek. Mondjuk ő sem írt, így véleményem szerint neki sem annyira létfontosságú.

A. most nyaral a pasijával, de szerintem vele sem jön össze a találkozó. Évek óta csak mondjuk.

H. el van tűnve ismét. Lehet majd a házuk felé sétálok jövő héten, hátha ajtót nyit. 

K. írt messengeren és fura kérdéseket tett fel. Pl. mit szólna a pasim, ha megcsalnám, adna e új esélyt nekem. Vagy hogyan építeném újjá az életem meg ilyenek.

Öhhh...ez kicsit zavarba ejtő. Lehet látott valamit a csillagokban? Ő hisz az ilyesmiben.

Szerintem amúgy-és ezt meg is írtam neki- pasim valószínűleg szakítana és odébb állna, ismerem és túl büszke természet, tuti nem könyörögne hogy folytassuk és nem igen adna új esélyt.

Arra nem igazán tudtam válaszolni, hogy kezdeném újra az életem szingliként.

Sosem szerettem egyedülálló lenni, szerencsére (vagy épp nem) soha nem is volt az, hogy évekig az lettem volna.

A buszon találkoztam apám egyik hugával. Ő cuki, szeretem, csak vidéken él és ritkán látom, de szokott messengeren  üzenni. Mikor műtöttek utána is érdeklődött mi újság velem. Sajnos már csak akkor vettem észre, mikor majdnem leszállt, így csak pár mondatra futotta. Ősszel műtik, arra készül most. Amúgy se könnyű neki, a fia házában lakik, úgymond megtűrt személy, mert özvegy és rokkantnyugdíjas. Az uncsitesóm nevezzük Scooby-nak mert engem rá emlékeztet (régen füvezett eléggé és ettől vagy nem tudom mitől, kétszer annyi idősnek néz ki, pedig 2 évvel öregebb nálam) meg pár éve odacipelt egy nőt, aki gyorsan átvette az uralmat és nagynénémet terrorban tartja állítólag. Van a nőnek egy lánya, aki szintúgy ilyen jómadár és akit ha nem a zsaruk kerestek, akkor terhes volt, így 19 éves korára már két gyereke van, akiket az apai nagyszülőknél helyeztek el. Tökre sajnálom nagynénémet, mert jobbat érdemel, de mióta a férje meghalt, anyagilag csődbe van, így nincs sok választása hol él és kikkel.

Remélem egyszer rendbe jönnek a dolgai. 

Fater szüleinek a családi sírja miatt is balhé van. Az álnéven futó rokonok (már volt róluk szó régebben) egyeztetés nélkül csak megcsinálták a drága sírkövet, így mindenkinek fizetni kellene a rá eső részt. Ami érdekes lesz, mivel apám négy tesója közül a két nagynéném özvegy, rokkant és erre tuti nem futja nekik. 

Húgom osztálytalálkozóra megy hamarosan. Egy fancy étteremben lesz és állítólag az osztályból mindenki ott lesz (kivéve azt a srácot, aki pár éve autóbalesetben meghalt). Sokan külföldről vagy az ország másik feléről jönnek. Okés, huginak jobb általános sulis osztálya volt, mint nekem. 

Én fix hogy soha, de soha nem mennék el egy ilyenre. Nem akarnám látni  azt a pár rohadékot, akik a szemétkedesükkel pokollá tették nekem azokat az éveket. 

Egyik asszem sitten van (vagy volt) sikkasztásért. Haha Gabika, már általánosban is egy sunyi patkány volt.

A másikból meg egy szteroidoktól felfújt tetkós pöcs lett, aki a plázacica nője zsebkutyájával pózol a fb-n. Zolika annak idején is egy idegbajos problémaforrás volt, aki órákon gyakran balhézott, asztalt borogatott és a tanárokat is fenyegette, meg azzal menőzött, hogy bármit tehet mert az apja rendőr...

Mára egy igazi díszfasz vált belőle, egy időben erre lakhatott, mert párszor láttam, de az mar jó pár éve volt és azóta hála égnek elkotródhatott.

Brrr...régi sulis évek...

Hagyjuk is. Nem akarom, hogy elragadjon a sötét idők nosztalgikus vonata. Már csak azért sem, mert holnap kirándulni megyünk.

Reménykedve és izgatottan várom.

Vízóracsere, strand, hajfestés

Pénteken alig hogy  hazaértem, hívott pasim hogy fél óra és ott a vízszerelő a vízóra ügyében, meg kicserélni a wc-ben a tömitést, mert úgy egy ideje alig bírjuk elzárni a WC öblítőt. Persze örültem, hogy végre valami fejlemény van, két hete könyörögtem a pasimnak, hogy induljunk már neki, mert határidős a dolog. Gyorsan valami rendfélét vágtam, Domestossal felmostam a fürdőszobát, előszobát és akkor már itt is volt a fószer. Akit én amúgy már ismertem, mert az albiba is ő jött ki párszor a konvektort ellenőrizni a fűtési szezon előtt. Mivel víz és gázszerelő-ezekszerint. 

Szóval jött es mondta, hogy először a régi lakásba akart csengetni, de nem látta a nevemet, úgy hívta pasimat, hogy mi van. Össze is törte a szívemet, drága albérletkém nosztalgikus említése által(könnyes szemű ikonok). Mondtam, hogy sajna itt élünk már egy ideje ebben a lepukkant kotorékban (hosszú mély sóhaj), majd megmutattam neki a fürdőszobában az ominózus vízórát és a csepegő wc-t. Azt hittem a vízórát majd máskor cseréli, de jófej volt, azt mondta ma ez az utolsó melója, nem siet sehova, így azt is megoldja. Elrohant vízórát venni, majd beszerelte és a tömítést is elintézte. Közben dumáltunk úgy mint anno, amikor az albérletben járt nálunk.

Rendes fazon és úgy láttam rajta, hogy sajnál a kotorék miatt, jó ez nem annyira klassz, ha sajnálnak, mert egy shithole-ban lakom, de az empátia jól esett. És most már van új vízóra és a tömítés is rendben.

Szombaton J.-ékkel mentem strandra, ott vt J., Zselyke, J. pasija és neki egy haverja, egy jófej srác, vagyis régen az volt, a kerti partikon sokat beszélgettünk, vicces volt. De most hozta egy haverját és egy szót se dumáltunk, mert a barátjával, meg J. fickójával eltűntek kb. egész napra.

J. Zselykével medencézett. Én jobbára a cuccokat felügyeltem, a vízbe menni úgyse akartam. A hülye fürdőruha is jó kényelmetlen volt, mert még mindig nem tűnt el a sörhas. Amúgy se lehetett volna őrizet nélkül hagyni semmit, mert lopnak mint a szarka. Jópár gyanús alak őgyelgett fel-alá, akiken látszott hogy nem a hűs vízbe csobbanás miatt vannak ott. Egyik 50 körüli nő maszkban, farmernadrágban és csíkos csövesszatyorral sétálgatott a hátrébb lévő területeken, ahova már nem lehet ellátni. És egyszer csak látom, hogy nagyon gyorsan eliramodik a kijárat irányába, hátra-hátra nézegetve. Szerintem felkapott egy tárcát, vagy mobilt, kitudja. 

Később J. és Zselyke visszajött a fürdésből és csak megmártóztam a meleg vizes medencében de nagy volt a tömeg és úgy nem valami élvezetes. Amúgy tele volt a strand külföldiekkel. Rengeteg lengyel és ukrán mindenütt. Az öltözőben, mikor J.-t kerestem is ott karattyoltak nekem, mert azt hitték, eléjük akarok menni.

J. meghívott egy kávéra, én őket fagyira. Vettek lángost is simát, meg sajtos tejfölöst, de abból csak pár falatot ettem, hiába kínáltak, ebben a melegben nem esett jól. Inkább ásványvizet ittam csak és később megettem az otthonról hozott tepertős pogácsa egyikét.

Három óra körül indulunk el, ők még mentek vásárolni, én meg haza. Tökre lefárasztott a hőség és kicsit megégett a vállam, hiába kentem be 50-es naptejjel. De azért nem volt rossz nap. Ettől függetlenül ezentúl se leszek gyakori vendég a strandon, pedig nincs tőlünk messze, de ez az irdatlan tömeg engem kikészít.

Vasárnap már az idő is béna lett, chilis babot és grízes tésztát főztem és végre volt időm, így vágtam a hajamból, meg be is festettem. Kicsit még sötét, de pár mosás után szépen hozza majd a lilás bordós  színt, fényben így se rossz. Lett egy herpeszem újfent...már hiányzott ez az állapot:S

Holnap még hely, de utána sokáig nem megyek. Yeeeey! Persze terv nincs, de hétvégén jó lenne ha pasim is ráérne és kirándulnánk egyet. Előtte neki lesz egy szerdai meccses utazása a fővárosban.

Ja kivettem a postáról a katasztrófavédelem kis levélkéjét. Csak a szokásos fenyegetés, hogy 10 napon belül legyen meg a kéményajtós baromság. Momentán kicsit sem érdekel, majd írok nekik, hogy még mindig nincs rá keret és tengermély tisztelettel kérem őket, hogy szopjanak lovat.

Ezt meg csak úgy...sokszor tökre tudok azonosulni Tunyacsáppal.

Nyomorultak

A hetem eddig so-so. Már mondjuk elegem van az emberekből, szóval jó lesz majd távolabb lenni tőlük. Ennek ellenére hétvégén lehet strandra megyek, mert J.-ék hívtak. Mondjuk, eléggé utálok strandolni, így ez nekem kissé tortúra lesz, de mivel pasim szombaton és vasárnap is dolgozik, hátha nem sül el rosszul a dolog. 

Na de addig lássuk mi történt eddig ezen a dögmeleg a héten.

Tegnap délután baktattam a bankba a hitelt fizetni, mikor a szűk mellékutcában elém vágtatott egy fickó, hogy adakozzak már. És a képembe tolt egy rakás fotót szegény, beteg kisgyerekekről. Persze azonnal kivettem a tárcámból egy ezrest, amit nyájas képpel elvett, de nem állt arrébb, hogy tovább tudják menni. Majd a következő párbeszéd zajlott le köztünk:

Én:- Remélem, segithettem.

Pasi:- Köszönjük szépen, de ha adnál még 2000ft-ot, rendben is lennénk.

És mereven a pénztárcámat fixírozta.

Én(értetlenül):- Tessék?

Pasi:- Ha adsz még 2000 ft-ot, ajándékot is kapsz. - és elhúzott egy ív könyvre, füzetre ragasztható matricát, ami írószerben 200-300 Ft és amivel én amúgy se tudnék mit kezdeni.  

Én:- Köszönöm, de nem kérem...

Pasi (fenyegetően):- Van pénzed és nem segítesz?!

Én (most már idegesen, persze senki sem járt ott éppen):- Sajnos most ennyit tudtam adni.  

Amúgy ezen kívül tényleg csak a hitel fél havi ára volt mèg nálam. 

Pasi(gúnyosan):- Aham...

Szerencsére ekkor mások is megjelentek az utcán, én meg leléptem.

Nagyon gáz, az ilyen erőszakos stílus. Ráadásul tuti átverés volt, itthon rákerestem az alapítványra, amit a fazon említett és semmi találatot nem adott ki a net. Vigyázzon mindenki az ilyen utcai adományozásokkal!

Na, hát így veszik el a bizalmat attól, hogy az ember ha tud, adjon. Sajna tőlem ennyi telt tényleg, de úgy vélem ha mindenki, aki teheti, csak egy ezrest adna, máris sokra mennek vele a rászoruló emberek.

Persze én ettől az incidenstől függetlenül még segítek továbbra is, van 2 alapítvány akiknek csekket szoktam feladni és a hipermarket előtt ülő bottal járó férfinak is mindig adok pénzt, ha látom. 

A hely-en ismét téma a bezárás, de most már egyre komolyabb tónusban. Persze már ezerszer belengették, de most tényleg mintha valóságosan kezdene kirajzolódni. Pontos dátumot nem tudok, egyesek szerint ősz, mások szerint év vége. De az biztos, hogy ez a szorongásomat elő is hozta a jövőt illetően. 

Ha már szorongás, akkor úgy jó, ha megint nyakig felcsap a tré. Ma arra jöttem haza, hogy a postaládába egy ajánlott levél miatti értesítés virít. A drága, kedves katasztrófavédelemtől! Pedig már el is felejtettem őket. De ők engem úgy tűnik nem. Gondolom most egy vaskos büntetést varrnak a nyakamba a kémény ajtós bánat miatt. De én nem tehetek arról, hogy a fickó, akit ezzel meg akartunk bízni, nem jött azóta sem. A pénz meg már nincs meg, másra kellett. 

Úgy döntöttem, a héten már nem váltom ki a levelet. Egyszerűen nincs hozzá lelkierőm. Bár úgy meg a hely mentes napjaimat cseszem el ezzel. 

Mindegy. Így is-úgy is ráfaragok. Ettől az érzéstől bénultan és idegesen kinyitottam a hűtő ajtót, hogy kivegyem a vacsorának valót. Mire a mélyhűtő rész ajtajának a kilincse a kezemben maradt. 

Woah...mi jön ma még?!

A. írt, hogy nem felejtette el a találkozót, de jövő héttől 10 napig Splitben nyaral a tanár bácsi pasijával.

Egyik régi ismerős a Lejmos anyuci (tudjátok akinek minden gyereke otthonban van írtam róla már) is rám írt, azt hittem zsét akar kunyizni, de csak kérdezősködött mi van velem. Ja meg írta, hogy új pasija van és gyereket akarnak. What?! Mikor az előző négyet is elvettek tőle?!  Komoly...

És egy rossz hír, meghalt Ozzy! Egy legenda volt. Hihetetlen, hogy elment ő is, hiszen pár hete még koncertezett. 

R.I.P.

Fater egyik kedvenc zenésze volt. 

És Narkomán ex, meg Szexmàniás ex is imádta.

Ubi

Külföldrőőől...átéemből...áátééeembőől...Váhh, ti nem kaptok agyfaszt ettől a reklámtól? Engem az idebaj keringet tőle. Tudjátok, mint a DE MIÉÉRT?reklámmal. Amúgy is rühellem kb. az összes reklámot. Meg most olvastam, hogy egy lány feltöltette a száját, aztán beütött a krach, valami allergiás reakció és nagyon durván lerohadt a szája vagy mi. Uh szegény...Néha gondoltam rá, hogy a felső ajkam lehetne ici-picit nagyobb, már ha lenne erre pénzem, de köszi jó ez így is ahogy van. Máskülönben abszolút uborkaszezon a köbön, de tényleg. A nyár bolond, hol meleg, hol hideg. Az ősök vitáznak, pasim hétvégéken is dolgozik, így hiába álmodozom utazásról, a barátnők eltűntek (illetve K.-val írtunk messengeren, de semmi extra), szóval csak a szokásos. Nemsokára hely mentesség lesz, de mivel a szüleim idén nem nyaralnak, még annyi kaland sem lesz, mint eddig. Marad a kotorék unalmas magánya, pakolás, ügyintézés, zabálás pfff...de legalább majd pihenni tudok, meg zenét hallgatni, és az is valami. A fogam is fáj néha, de most ez egy másik fog a változatosság kedvéért. Hát örvendek neki. Eddig ezzel semmi baj nem volt. Lassan az összes fogam elcsesződik. Olyan jó lenne találni egy kedves fogorvost, aki nem ítélkezik és nem szúr le mert pl. ínygyulladas van a drága fogkrém és szájvízhasználat ellenére is, vagy több rossz fog is akad. Na és az se lenne rossz, ha tudná kezelni a dentofóbiámat. A körzeti fogorvoshoz egy csomó idő bejutni, de ami rosszabb hogy ő beszól, ha strapásak a fogak, volt már benne tapasztalatom. Pedig a fogak romlása, vagy nem romlása, állítólag részben genetika. Na mindegy, majd elgondolkodom, hogyan lehet erőt gyűjteni és ezügyben változást elérni. Most szombat van és unalom volt all day, már fél 7 után ébredtem, mert egy tetves szúnyog duruzsolt a fülembe :/ amúgy meg baromságot álmodtam, mégpedig hogy a Sírós srácnak könyörögtem, hogy fogadjon vissza, de elhajtott. Többet nem nézek már rá az exek fb profiljára, mert lehet ettől vannak ilyen debil álmaim, bár mostanában ez sem fordult elő. 

I liked you better before you were naked on the internet.

Sajna ihlet téren semmi új, nincs ötletem, nem tudok összpontosítani sem, így "mirelit irományt" húzok elő most. Csak hogy ne essek ki a gépírás gyakorlatból. Kb. 2005-ös (vagy 2006-2007-es), beteg, béna, tini emoság. A Note to self egy felvonásos folytatása, ami -szerintem- totál elrontotta a sztorit. De ebben a punnyadt ínséges időben ne válogassunk ehhehh... 

Warning: heavy angst, self-harm, self-hatred, mental health issues, sadness, masochism, loneliness, blood etc.

Sometimes love can leave you blind

• - Szeretsz még engem?
  Sonny kérdése olyan kétségbeesett volt, mint az arckifejezése. Mint egész önmaga.
  Emily meghökkent, majd hátravetette a fejét és beletúrt szőke hajába.
  - Persze. Micsoda buta kérdés ez?- felháborodás áradt a szavaiból. Majd ismét a mobiljára nézett. Egész nap ezt csinálta szinte. Akkor is, mikor Sonny meg ő együtt voltak.
  Sonny a választól nem lett nyugodtabb. Tisztában volt vele, hogy hatalmas hibát vétett, mikor jó pár hónappal ezelőtt egy szó nélkül hátrahagyott mindent és elment. Köddé vált és cserben hagyta a lányt, aki az életet jelentette neki. Nem kellett volna, erre hamar rájött, de zavarodott volt és hirtelen cselekedett. Sokáig nem is mert visszajönni, mert rettegett hogy elutasítás várja csak. Végül visszajött, de fura közeg fogadta. Bár mind Emily, mind az édesanyja biztosították a megbocsátásukról, valami megváltozott. A szavak, a tettek, nem az újrakezdésről tanúskodtak. Sonny nem költözhetett vissza Emily-ék Smithfield-i házába, persze nem is várta ezt el, de jól esett volna neki ez a fajta bizalom. Mégsem kínálták fel neki ezt, így a munkahelyén, egy ogdeni bár raktárának matracán húzta meg magát. Ogden pedig nem volt közel Smithfield-hez, egy óra volt az út, és még több szinte végtelen a bocsánathoz vezető ösvény. Pedig Sonny mást sem szeretett volna, mint bizonyítani, hogy szívből megbánta azt, amit tett, hogy fájdalmat okozott embereknek, akik segítettek neki és hittek benne. És ezáltal távolságot teremtett. Ők hátraléptek egyet és más szemmel nézték mint eddig. Mint egy kívülállót. És a mindennapi dolgokból látszott ez leginkább. Szavak, gesztusok, tettek, például nem hívták meg Emily testvérének Julieth-nek az eljegyzési vacsorájára sem.
  És Emily is más lett. Tartózkodóbb, örökösen elfoglalt sosem ért rá és mindent a pörgős életével magyarázott. Tanulás, munka, alig volt ideje és ha volt is, azt nem azt Ogdenbe való utazással akarta tölteni.
  Így hát Sonny jött el hozzá, de az együtt létük ideje is inkább kínos hallgatásokba torkollott. Emily állandóan a telefonját nézegette, írt rajta és nevetgélt valamin, amit nem osztott meg Sonny-val, így a fiú azon töprengett hogyan tudná Emily-t biztosítani a benne még mindig hevesen tomboló szerelemről. De Emily mintha mérföldekre lett volna tőle, pedig mindössze pár méter választotta el a kanapétól, ahol ült. Sonny végül félénken felállt és a lányhoz ment, aki erre meglepve tette le kezei közül a mobilját. Tekintete értetlenséget tükrözött.
  - Baj van?
  - Nincs kedved sétálni?-érdeklődött Sonny halkan és nem merte megérinteni Emily-t pedig égette a vágy hogy ezt megtegye, annyira vele akart lenni, újra szoros, szédítő közelségben, mint régen. Fogni a kezét, megölelni és megcsókolni őt. Mióta visszatért nem volt erre módja, falak álltak elé, semmi biztató jelzést nem kapott és érezhető távolságtartásba ütközött.
  - Hát ez nem fog menni ma, sok a tanulnivalóm. - húzódozott Emily, de mégsem fogott neki a leckének, hanem tovább nyomkodta a telefonját, míg Sonny ott volt, végig ezt csinálta és azt sem vette volna észre, ha Sonny feláll és kisétál a házból.
  ***
  A házibuli fergetegében, a zene hangos ütemében könnyű elsodródni és egyik italt lehajtani a másik után. Sonny is így tett, pedig el sem akart jönni ide, de Emily erősködött és végül engedett neki. És most ittasan, szédülve és émelyegve rótta egy számára ismeretlen ház szobáit Emily után kutatva, aki egyik pillanatban villámgyorsan tűnt el mellőle.
  Sonny feje lüktetett, a gyomra fájt, szemei előtt összemosódott minden, egy ideje amúgy is rosszul látott és összeolvadtak előtte az ábrák, színek, rémisztő elegyet alkotva.
  Ez főleg akkor öltött nagyobb mértéket, ha ideges volt és most ehhez társult a magány. Egyedül inni cseppet sem jó elfoglaltság, Emily most mégis erre ítélte, mert alighogy beléptek a házba, máris kámforrá vált pár barátnője társaságában.
  Sonny végül rátalált a lányra. A hátsókertben iszogatva és felszabadultan nevetve, de amint Sonny odalépett hozzá, a hangulata megfagyott és kérdőn bámult rá. Ahogy a barátnői is elnémultak és burkolóztak cinkos hallgatásba.
  Sonny rögtön zavarba esett és abszolút fölöslegesnek, zavarónak érezte a jelenlétét. Lelkét marta az ellenséges közeg és a felé sugárzott elutasítás. Izzadt lett a homloka, a hangja elcsuklott.
  Ahogy néztek rá, ahogy vizslatták egyfajta lenéző fölényességgel, a középiskolás szenvedéseit juttatta eszébe és az okot, ami miatt nem ment vissza tanulni.
  - Hát te? Valami gond van? - kérdezte Emily.
  - Csak szeretnék veled beszélni. - felelte Sonny lehajtott fejjel.
  Emily barátnői jelentőségteljesen megköszörülték a torkukat és egymást bökdösték oldalba, aztán távoztak és hirtelen csak Sonny meg Emily maradt a hátsókert papírpoharakkal és italosüvegekkel borított teraszán.
  - Na, most elégedett vagy?!- csattant fel dühösen Emily.
  Sonny mellkasa összeszorult és az arcába hullott fekete haján át pillantott a lányra. Elveszett a szépségében újra, ugyanakkor fuldoklott a kétségekben, amik gyötörték.
  - Ne haragudj, én csak nem találtalak és...
  - Jó ég, részeg vagy!- csóválta a fejét Emily és egy pillanatra megérintette Sonny vállát, majd mint aki realizálta mit tesz, arrébb is húzta az ujjait.
  - Igen, igaz. Bocsáss meg!- ismerte el Sonny.
  - Nem nagy ügy. - vont vállat Emily.
  - És bocsáss meg mindenért, amit valaha ellened tettem. Milliószor megbántam, de nem tudom eltörölni. Úgy érzem, megérdemlem a büntetést. - hadarta Sonny és érezte ahogy a vér átszáguld az arcán, forróvá és pirossá téve azt.
  Emily nem teljesen értette.
  - Nincs szükséged büntetésre...
  - Én úgy érzem, hogy van! Gyűlölöm magam, amiért rosszat tettem ellened! Minden fájdalmat megérdemlek!- vágott a lány szavába felhevülten Sonny és hogy szavainak nyomatékot adjon, felkapott a földről egy törött sörösüveget.
  - Mi a fenét akarsz azzal? - sandított rá Emily döbbenten.
  Sonny nyelt egyet. A torka fájt, a tüdeje perzselt és melege volt, a szíve őrült ritmusban kalapált, az agya zsongott. De kimondta, ami eddig csak belül volt hangos.
  - Azt szeretném, hogy bánts! Húzd végig az üveget a bőrömön. Azt akarom, hogy vérezzen. Okozz fájdalmat, mint ahogy én okoztam neked, mikor elmentem.
  Amint kimondta, könnyebbséget érzett, várakozó remegések szaladtak végig a testén. Emily viszont elfehéredett, mély döbbenet jelent meg az arcán.
  - Te megőrültél Sonny! Istenem, te beteg vagy! Hogy kérhetsz ilyet tőlem?!- rivallt a fiúra.
  Sonny szemei előtt fekete lett minden, egy pillanatra azt hitte, elájul, de utána tiszta lett a kép és Emily vádló tekintete meredt rá.
  - Szeretlek. Nem is tudd mennyire. Helyre szeretném hozni. - suttogott és egy meleg könny gördült le az arcán, olyan gyorsan, hogy eltörölni sem maradt ideje.
  - Hát így nem fogsz helyre hozni semmit! Vezekelni akarsz? Mert azzal jobb lesz? Szerintem eleget ittál mára, pont ideje visszamenned Ogdenbe! Én még maradok és igyekszem elfelejteni ezt a sok baromságot! - ezzel Emily beviharzott a házba. Nem hagyva Sonny-nak mást csak válasz nélküli kérdéseket, kételyt és a nyirkos kezében lévő törött üveget.
  ***
  Ha nem dolgozott és nem volt zenekari próbán az együttessel, Sonny gyakran meglátogatta az édesanyja sírját. A szívében még mindig nem tudta elviselni hogy a nő, akinek az életét köszönhette és oly sok gondoskodást, jóságot adott neki, nincs többé, mert egy alattomos betegség legyőzte. Pedig minden percben szüksége lett volna rá, a támogatására, az erőt adó ölelésére.

  
  Édesanyja volt az egyetlen, aki elfogadta úgy ahogy van és szeretete egy kiapadhatatlan folyamként hömpölygött Sonny szívébe. És Sonny még most hosszú hónapokkal a halála utána sem tudta, mihez kezdjen nélküle, ki öleli meg, kinek mondhatná el a fájdalmait? Mert azok, alattomos tüskeként fúródtak mélyen bele. Emily sosem ért rá meghallgatni őt, a banda beli társak, meg csak addig voltak vele, míg a próba vagy fellépés tartott.
  Sonny ült a vakítóan zöld fű között és nézte anyja szürke márványsírját, a vázában lévő színes szirmú virágokat, az arannyal vésett betűket a névtáblán.
  - Úgy hiányzol, anya! Bárcsak még együtt lehetnénk!
  A magárahagyottság több mázsás sziklaként omlott rá. És mintha eltemette volna őt is jó mélyre. A sírás, a tehetetlenség belül összepréselte és ettől az érzéstől a fiú olyan erővel szorította össze a száját, hogy az ott lévő két kis karika nyomán apró vércsepp jelent meg az ajkán. Érezte a vér fémes ízét, de nem törődött vele.
  - Veled akarok lenni!
  Sonny most is a halálra gondolt, mint minden nap. Kezével durván letörölte könnyes arcát, vörösre felhorzsolt bőrt hagyva, majd hirtelen lefeküdt a sírra. A virágok színei villantak a szemeibe és a kőangyalok szelíd, megértő arca. Felgyorsult a szíve, ahogy a márvány jéghidegsége a hátába sugárzott, de nem bánta. Most kicsit közelebb lehetett az édesanyjához.
  ***
  - Emily...nagyon szeretlek...- suttogta Sonny és a kezében lévő pengével szív alakú vágást ejtett az alkarján. Az érzés ismerős volt, de mégsem tudta elfojtani a hangosabb sóhajt, mikor a fájdalom átjárta és sötét színű vér feltartóztathatatlanul áttört megsebzett bőrén. Egyszerre lett melege és kezdett el fázni, az adrenalintól gyorsabban vert a szíve.
  Emily ma sem ért rá vele találkozni, pedig már napokkal ezelőtt megbeszélték. Sonny már a házuk felé tartott, mikor a lány felhívta telefonon és lemondta a találkozót. Azt állította, fontos programja akadt, amin muszáj részt vennie és hogy máskor majd bepótolják a mai napot. Sonny csüggedten vette tudomásul, visszabuszozott Ogdenbe. Egész úton hányinger gyötörte és lázasnak érezte magát. A kocsma már zárva volt, mire odaért, bement a kulcsaival, de addigra már alig állt a lábán és nagyon szédült, hideg izzadtság borította mindenütt. Lefeküdt a raktárban lévő félhomályos sarokban a matracára, de ez sem segített. Egész éjjel hányt és úgy érezte, mintha kiszakították volna a lelke egy darabját. Miért löki el magától Emily? Miért nincs rá szüksége, mint neki a lányra? Sosincs egy csepp ideje sem, hideg és mintha kerülné. Mintha még mindig büntetné, de ezt szavakkal nem adja a tudtára.
  Hajnaltájt Sonny jobban lett valamivel, a hányása elmúlt, a gyomra összeszűkült és erőtlen volt, de ezekkel szemben új erőre kapott az öngyűlölete, akkor vette elő a pengét. A vérrel együtt pedig a már kínzó, beteljesülést hiába kutató szerelem is elöntötte Emily iránt.
  Kábultan nézte az alkarján lévő szívre emlékeztető vágást. Vér kezdett megszáradni a sérülés szélein sötétebbé téve azt.
  Emily megfoghatatlan volt, mint egy illúzió. Mint valami délibáb. Sonny nem juthatott a közelébe. Pedig mást sem szeretett volna. Látni a mosolyát, átkarolni a vállait, megsimogatni az arcát.
  Sonny a tenyerébe nyomta a pengét és erősen összezárta az ujjait. A kezére pillantott és vér buggyant ki vádlóan az ujjai között. Felnyögött, a fájdalom úgy futott végig a gerincén, mint az áramütés. Magával hozva a bűntudatot, a szorongást, amit egyébként is mindig érzett. A teste megfeszült, a kellemetlen érzés bénítóan elárasztotta az agyát, verejtéket ültetett a homlokára és halántékára, árnyékot húzva a szívére és dacos, nehezen értelmezhető lüktetést teremtve az ágyékánál.
  ***
  - Hoztam neked valamit!- Sonny hangja idegesen megremegett, ahogy Emily elé tolt a kis szürke dobozt a lány otthonának nappalijának asztalánál.
  - Mi ez?- nézegette a dobozt kérdőn a lány.
  - Nyisd ki!- kérte Sonny szelíden.
  - Oké. - Emily kezébe vette a dobozkát és felnyitotta a fedelét.
  Csend szállta meg a házat ebben a pillatban. Emily csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
  - Egy gyűrű?!
  Sonny bólintott.
  - Az édesanyámé volt. Szeretném, ha ezentúl te viselnéd.
  Nem is olyan régen akadt rá erre az ékszerre, mikor a raktárban, egy magányos este, egy üveg ital és zene társaságában múlatta az idejét és anyja holmiját rendezgette. Még emlékezett erre a fehér köves gyűrűre, amit édesanyja viselt, de amikor beteg lett és kórházba került, az ékszert már nem hordhatta.
  Mikor megtalálta, Sonny azonnal tudta, hogy ezt a gyűrűt Emily-nek szeretné ajándékozni.
  Emily megrázta a fejét.
  - Nem! Ezt nem fogadhatom el!
  Sonny érezte hogy elsápad és belülről jövő remegés vesz erőt rajta.
  - Kérlek! Nekem sokat jelentene!
  De Emily hajthatatlan volt. Dühösen letette a dobozt az asztalra, anélkül hogy a gyűrűt egyáltalán kivette volna belőle.
  - Nem! Ki van zárva! - tiltakozott ingerülten.
  - De miért nem?- kérdezte halkan Sonny.
  - Mert nem és kész! Nem adhatsz nekem ilyen gyűrűt, mintha minden oké lenne! Te leléptél egy rohadt szó nélkül és itt hagytál hónapokra egyedül gyötrődve! És most azt akarod, hogy viseljem az anyukád gyűrűjét?! Mert ezzel azt hiszed, mindent megoldasz?! Hogy egy csapásra eltűnik az a sok fájdalmas érzés, amiket heteken át éreztem? Ez volt a célod? Elkápráztatni egy csillogó ékszerrel, megvenni a szerelmemet? Mit képzelsz magadról?!- Emily hangszíne számonkérően élesen szinte felnyársalta.
  Sonny rémülten nemet intett.
  - Nem fogom felvenni a gyűrűt, felejtsd el! - Emily arca az indulattól vörös színre váltott.
  Sonny megsemmisülten pislogott rá, úgy érezte, hányni fog, émelygése, a fejfájással, az elmosódó látással és zavarodott pánikkal együtt eluralkodott felette. 
  - Csak azt szeretném, ha tudnád, mennyire szeretlek. Meg akartam mutatni... - lehelte elkeseredve.
  A lány erre nem mondott semmit, haragosan nézett rá, amikor is telefonjának csörgése szelte keresztül a nappalit. Sonny összerezzent a hirtelen hangoktól, Emily-re nézett, a lány pedig a telefonjára. 
  - Most menj el!- mondta és a kezébe vette a telefont majd a szobája felé sétált vele.

  ***
  Azt a bizonyos fotót Sonny együttes beli társai mutatták, illetve igyekeztek titkolni, de Sonny mégis meglátta.
  Senki sem tudta, honnan eredt, állítólag egy Adam nevű fiú töltötte fel a netre, aki egy másik sráctól szerezte, de hogy pontosan kitől származott a kép azt homály fedte.
  Sonny akkor már napok óta csak a bár raktárának matracán hevert és ivott, hol többet, hol kevesebbet. Mikor a képet meglátta, bár elég részeg volt, józanító hűvösséget érzett, mintha egy vödör vízzel öntötték volna le. Csak nézte a fotót, ami egyértelműen a barátnőjét ábrázolta teljesen ruhátlanul. Emily mosolygott, egyszerre kislányosan és felnőttesen. És sokat sejtetően. Úgy mosolygott, ahogy annak idején rá is a szobája ágyának mélyén.
  Sonny nézte a hosszú, szőke hajtincseket, amint huncut módon omlottak Emily fedetlen vállaira, nézte a bőre egészséges halványrózsaszínségét, testének kanyarulatait, ahogy karjait játékosan a mellkasa elé rakta, de a lényeg így is látszott, ahogy a takaró is alig rejtett el valamit a csípőjénél.
  A kép kockái, minden apró része beleégett az agyába, a szemébe könnyek tolakodtak, a mellkasa fájni kezdett, erőtlenség fogta el. A fejében a kusza, sokkos gondolatok száguldása mellett összeállt a kirakós egy hektikus egészé. Hogy mindennek oka volt. Az eltávolodás, a csókok és ölelések elmaradása, a rideg tárgyilagosság, a fura telefonhívások, a hangulatingadozások, a rá jutó kevés idő.
  A hazugságok...
  Sonny már csak azt nem tudta pontosan, hogyan kezelje ezt az egészet.
  Nem bírt Ogdenben maradni és várni, míg Emily-nek lesz ideje egy találkozóra, bejelentkezés nélkül ment el hozzá Smithfieldbe.
  Szerencsére otthon találta, bár a lány enerváltan fogadta és ez az érzelem akkor sem tűnt el az arcáról, mikor Sonny remegő kezekkel elé tartotta a telefonját, megmutatva neki a fotót.
  Emily nem hökkent meg túlságosan.
  - Gondolom nem kell magyarázni ezen semmit, sejtettem, hogy egyszer ráakadsz, hisz ami felkerül a netre ott is marad...- sóhajtott fel.
  - És ez a kép azt jelenti, hogy...- Sonny ki sem merte mondani, de Emily sivár arccal biccentett.
  - Igen. Volt valakim egy rövid ideig és nem is ő volt az utolsó, akivel együtt voltam melletted...
  A szavak mintha egy távoli helyről értek el volna a fiúhoz.
  - Hogyan?!- és tetőtől-talpig leizzadt.
  - Ne akard, hogy ismételjem Sonny. Nem akarok több fájdalmat okozni neked.- ingatta a fejét Emily.
  - Mióta?- kérdezte Sonny és megbicsaklott a hangja.
  - A visszatérésed után kis idővel. Olyan zavaros lett minden! Hülye voltam, hogy engedtem azt az ostoba fotót azzal az idióta sráccal a suliból, tudattam volna, hogy visszaél vele, de már mindegy és nem hibáztathatsz csakis engem! Eltűntél, úgy hogy nem szóltál előre, mintha semmit sem jelentettem volna számodra!
  - Én sosem csaltalak meg. - suttogta Sonny könnyek között.
  Emily kis ideig csendben maradt és szánakozva nézett a fiúra.
  - Túl sok volt már minden, képtelen voltam rendezni magamban az érzelmeket. Félresiklott az egész és már semmi sem ugyanaz. Hiába akarom, hogy így legyen.
  - De szeretlek Emily! Te vagy az életem, az egész világom...- Sonny ügyetlenül próbálta szavakkal elmagyarázni, mit jelent számára a lány, de Emily nem akart további vallomásokat, mert gyorsan közbevágott.
  - Nem tudok megbízni benned. És így nincs értelme egy kapcsolatnak. Sajnálom...
  Sonny nem emlékezett ezekután mit mondott, vagy mondott e még valamit, hogy Emily kikísérte e az ajtóig, vagy egyedül lépett ki a smithfield-i ház kijáratán. 
  Azt sem tudta, meddig várt a buszra, csak érezte, hogy szemerkélt az eső és feltámadt valami baljós, hideg szél. A következő emlékképe az volt, hogy a szinte teljesen üres éjszakai járaton ült Ogden felé és a fejét az ablakhoz döntve nézte a koromsötét, gyorsan elsuhanó tájat. Tompa volt, zsibbadt, a tüdején súlyt érzett és szemeit áztatták a fájdalom kíméletlen könnyei. Sonny összerándult és lenézett, felhúzódott pulóvere ujjánál látható volt a karján lévő seb.
  Egy jel.
  Egy emlékeztető. Dühös-piros és lassan gyógyuló.
  És szív alakú.
  Egy történetet elevenít fel majd, akárhányszor Sonny rápillant. És remélhetőleg a heg majd örökre vele marad.

  Szerintem nincs befejezve, vagy nem tudom, nagyon régen íródott már és sejtésem sincs, direkt van e ez így hagyva, vagy elfogyott az ihlet, de nekem hiányérzetem van kissé és gőzöm sincs mi ez a kettős vonal, de nem bírom eltűntetni :S