Vasárnapi családi összeröff

Vasárnap már annyira mondjuk nem szeretek ilyen programokat csinálni, de szombaton fater tök lelkesen kérdezte, hogy vadpörköltet csinál és hugomék is ott lesznek és ugye számíthat ránk is és nem volt már pofám kifogásokat keresni. Csak annyi kérésem volt, hogy emberi időben fogjunk neki, ne este 9-kor még a kajára várjunk.

Persze pasim rögtön mondta, hogy szó sem lehet róla, mert vasárnap fontos focimeccsek lesznek és mindkettőt nézni akarja. De végül rávettem. Unalmas, hogy minden családi esemény alól kihúzza magát és az utóbbi alkalmak egyikén se volt ott.

Szombaton nagyon rotty volt, mert este meg a haverokkal lógott, egyiküknél mostanában született baba (valójában már október végén, csak most jutottak el oda, hogy megünnepeljék) és drága párom hogy is írjam ööö...a túlünneplés miatt vállalhatatlan állapotban jött haza. 

Utána meg még itt pattogott nekem, mintha az én hibám lenne az ő megasiralmas állapota. De nem érdekelt a szövegelése, leráztam. 

Így is volt vagy fél 12, mire elaludtam. És kettőkor, meg négykor is felébredtem. Fél nyolc körül meg kidobott az ágy. Tehát morcos, meg gyűrött voltam kissé. De gyorsan elmosogattam, teregettem és mindent megcsináltam, amit délután szoktam. Pasim 9-ig aludt persze :S

Hugommal írtunk messengeren, hogy ők is korán mennek, dél körül, próbáljunk mi is így menni. Végül olyan fél egy felé már ott is voltunk. Szerencsére a kaja is kész lett hamarosan. Nagyon finom volt a pörkölt és isteni desszert is volt, apám összedobott egy brownie-t. Hiàba na, ő egy sütimester.

A hangulat az nem volt a topon, volt egy kis hugi/anya harc-mint mindig.

Meg amúgy is, egyrészt vasárnap már nem szombat, másrészt anyám feszült volt a biopszia és főként annak eredménye miatt. Teljesen meg tudom érteni. Én is féltem őt, de nagyon remélem, hogy nem lesz semmi rossz. Persze a műtétet nem ússza meg, de bízom abban, hogy ez is csak néhány nap lesz. 

Rendet raktunk ebéd után, majd fél négykor indultunk haza, mert pasim már vergődött a meccs miatt. De amúgy egész jó nap volt alapjába véve, lehetne több ilyen és minél kevesebb vita. 

Itthon még elrendezem amit kell, fürdés, hajmosás és egyebek. Most még kicsit nézem a tv-t, már ha lesz benne valami érdekes, aztán lefekszem.

Ja, pasim már itt horkol mellettem. Na ennyit a naggggyon fontos meccsekről.

De hát neki tényleg hosszú volt a hétvége.

Aiden el van cseszve pt. 02.

- Itt az előtérben kell várakozni pénztárra, az ott a prémium ügyfeleknek fenntartott hely! - reccsent rám barátságtalanul az ügyintéző a bankban, mikor beljebb merészeltem menni kicsit, a sarokban lévő bőrfotelek irányába. Oké, hogy nem vagyok egy full extrás V.I.P. kliens, de még ilyen formában sem közölték hogy egy nagy-nagy nulla vagyok.              

És bejött a hideg, ma már fel kellett venni a téli kabátot. Eddig kint egy polár pulcsi+két pulóver+egy póló felállásban voltam és nem nagyon fáztam. De hát már november van, sok melegre nem számítok.

Anyám és apám is az orvost járja, anyám a nyakán lévő bigyója miatt, most vesznek majd tőle biopsziát, műtéttel fogják eltávolítani azt az izét valszeg idén. Apám meg már vagy harmadjára (negyedjére?ki emlékszik?) fut neki a protézis műtét intézésének, aztán ha ezt a sok hülye vizsgálatot elintézi és jók az eredmények, felrakjàk a műtéti várólistára. Onnan már csak hipp-hopp pár év és sorra is kerül.

Én még persze nem intéztem se a kardiológiát, se a hivatalos ügyet.  Bravo magamnak :S Hagyjuk is.

Kreatív írásom befejező rész.        

                 2.

- Régen láttalak. Mintha mostanában kevés időd lenne a lövészetre. - állapította meg Berry egyik délután, mikor Aiden átugrott hozzá. 
A fiú zavartan meredt előre.
- Ne haragudj... 
Bűntudatot érzett, hogy hanyagolja Berry társaságát és a lövésoktatást, de Ruby miatt csaknem mindig a számítógép előtt ült.
- Semmi gond, sok a házi feladat? Vagy édesanyád ad neked több otthoni munkát? 
- Egyik sem. Igazából van egy lány, akivel sokat beszélgetünk mindenféléről. Kedves hozzám és érdeklődő. Ő a legjobb dolog, ami történt velem életemben. Azt tervezem, hogy elutazom hozzá Montanába. - vallotta be boldogan Aiden.
Berry elismerően biccentett.
- Az jó. Akkor megértelek, hogy elmaradtál. Úgy vélem a szerelem az, ami minket magunkfajtákat meg tud menteni...
Aiden is ezt akarta hinni. Hogy a szívét gyökérként átszövő, tűzforró érzés meg fogja mutatni a legjobb utat és értelmet ad mindennek.
- Szeretlek Ruby!- írta le a lánynak. Már többször küldte ezt a vallomást, de Ruby sosem reagált rá semmit, csak megköszönte és ez nyugtalanította a fiút.
- Te mit érzel irántam? - kérdezte félve.
- Egyelőre még csak ismerkedem veled.
A felelet arcon csapta Aiden-t.
- Értem...
- Hé, ne bántódj meg. Kedves amit írsz, de...
Összeszorult Aiden torka, a gyomra sajogni kezdett.
- Nem hiszel nekem?
- Nem találkoztunk még. Fura hogy így is szerelmet vallasz. Volt már néhány srác aki szintén ezt csinálta...
- Én nem vagyok az a néhány srác! - Aiden-nek fájt, hogy Ruby nem nagyon bízik benne.
- A fiúk mindig hamar szerelembe esnek. Amíg meg nem kapják, amit akarnak...
Aiden nem értette, hova akar Ruby kilyukadni. Ő sosem tett egy kétértelmű célzást sem, túlon-túl tapasztalatlan és félszeg volt ahhoz. 
- Szeretlek és veled szeretnék lenni. Ezt bármikor, bármilyen módon őszintén bebizonyítom! - válaszolt vehemensen és kimelegedve. 
Percekig nem jött felelet.
- Rendben. Mutasd meg hogy tényleg szeretsz és gyere el hozzám mielőbb Montanába!- villogott a monitoron az egyértelmű kérés. 
Aiden is ezt akarta, de nem volt könnyű az útiköltség árát összeszedni. Diákmunka ritkán akadt és alig fizetett. Az anyja nem adott volna, ahogy a testvérei sem, egyiküknek sem volt felesleges pénze utazgatásokra. A nagyszülei biztos megszánták volna és segítenek, de tőlük Aiden képtelen lett volna kérni, túlságosan szerette őket és tudta, ők is kevés pénzből, szűkösen élnek. 
Berry adott egy keveset a születésnapi ajándék pénzéből, amitől Aiden nagyon meghatódott és el sem akarta fogadni, de a fiú ragaszkodott hozzá.
- Azt akarom, hogy menj oda és legyél boldog! - hangoztatta, ahogy Aiden kezébe nyomta a borítékot. Aiden meg csak hálálkodott neki könnyes szemmel és piros arccal. Ám a pénz minden igyekezete ellenére is reménytelenül lassan gyűlt csak és Ruby türelme kezdett fogyni.
- Nekem úgy tűnik nem akarsz személyesen találkozni. Lewistown azért nem a világ vége! - elégedetlenkedett, valahányszor a világhálón beszélni kezdtek. Aiden- nek rosszul esett, hogy így látja, mikor ő minden követ megmozgatott a pénz előteremtésére. 
- Csak ez a célom és igyekszem félrerakni rá a pénzt. - írta csüggedten.
- Hát ezt nehezen hiszem el, mivel nem történik semmi és a napok csak telnek. Szerintem át kellene gondolnod mennyire akarod ezt az egészet...
- Nincs mit átgondolnom Ruby! Szeretlek! És találkozni szeretnék veled! - bizonygatta Aiden és remegett a keze az elkeseredettségtől, ahogy a szavakat begépelte. Nem akarta elveszíteni Ruby bizalmát, mikor a lány létezése adta az élete értelmét.
- Oké, de akkor kapcsolj nagyobb sebességbe! És fel is hívhatnál mondjuk ma este, a szüleim épp nem lesznek otthon!- kérte Ruby. 
És Aiden úgy tett, ahogy a lány kérte. 
Közben a tavasz közeledett, de a színes virágok nyílása és a természet éledése nem a jó dolgokat hozták el. Aiden nagyapja tüdőgyulladást kapott és kórházba került, szerencsére az állapota hamar jobb lett, de hosszú ápolásra szorult. 
Az anyja és Sam között is gondok merültek fel, nézeteltérések és ettől Lori teljesen kikészült, így az otthoni légkör jéghideggé, elviselhetetlenné változott. 
Az iskolában pedig a szokottabbnál is jobban dühöngött az erőszak. 
Aiden csak futó pillantást vetett a tükörképére, a szeme alatti fájó, lila foltra és az állán éktelenkedő sebhelyre. Sajgott a háta és a karja, hányinger kínozta. A fejében visszhangoztak a sértő szavak, a gúnyos nevetések, az ütések, rúgások moraja. És a szégyen, hogy ma is szánalmas volt és nem tudta megvédeni magát. Legszívesebben sírt volna, de csak rezignáltan letörölte az arcán csorgó könnyeket, majd a számítógépe elé roskadt és bekapcsolta. 
Alig várta, hogy Ruby-nak írhasson. Különösen, mert már két napja nem tudott vele kapcsolatba lépni, mivel a lány elfoglaltságra hivatkozott. Most szerencsére sikerült elérnie.
- Szia hogy vagy? - kérdezte Aiden.
- Szia én jól. És te? - kérdezett vissza Ruby.
A fiú sóhajtott és hezitált, de végül írni kezdett.
- Megint volt egy incidens a sportolókkal. Beverték a szemem, lila lett...
- Ma is erről fogunk írkálni? Hogy helybenhagyott pár erős gyerek? - kérdezte érdektelenül Ruby.
- Neharagudj. Nem akartalak ezzel fárasztani. - mentegetőzött Aiden. 
Nem szándékozott sajnáltatni magát, csak őszinte szeretett volna lenni és megértésre vágyott.
- Nem haragszom, csak mit írjak erre? Vagy eltűröd hogy ezt tegyék veled, de akkor nem panaszkodsz, vagy erőssé válsz és szembeszállsz velük.
A szavak, a bánat terhével együtt karcolták Aiden szívét és lelkét.
- Igazad van Ruby...-ismerte el leverten.
- Igen, tudom. - reagált erre a lány.
Aiden később átment Berry-hez és lőttek párat. A fiú megütközve és felháborodva nézte az Aiden arcán virító bordós-lilás zúzódást.
- Istenemre mondom, azok a szemetek megérdemelnék a végítéletet! 
- Ruby szerint vagy hagyom hogy ez történjen nap mint nap, vagy megpróbálom megvédeni magam. - merengett Aiden.
Berry a fejét rázta.
- Az a lány naiv és nem tudja mi folyik itt! Nem járható út egy csoport sportoló ellen egyedül kiállni. Puszta kézzel biztos nem...de tény, hogy léteznének egyéb módszerek...
A Berry által kilőtt golyó süvítő hangja és tompa puffanása hallatszott a céltáblába érve.
Aiden hangja elcsuklott.
- Úgy érted...
Barry zavartan közbevágott.
- Én ugyanígy össze voltam verve annak idején és nem sok választott el attól, hogy bekattanva fegyvert vigyek magammal és igazságot szolgáltassak! De hát ki akarna ezzel a hírekbe kerülni?! Vagy börtönben rohadni pár hülye miatt? Az őrület lenne!
Aiden biccentett, de végigfutott rajta a hideg és mintha sötét kezek szorították volna meg, hogy elragadják.
- Persze...- mondta végül nagy sokára.
- Vedd úgy, hogy meg sem szólaltam! Inkább lőjünk még! - Berry igyekezett meg nem történtté tenni a különös párbeszédet.
Mikor Aiden késő este hazáért, anyját a nappaliban találta ittasan egy félig üres üveg társaságában. A szemei be voltak dagadva a sírástól.
- Mi történt anya?- kérdezte azonnal, ahogy a nő könnyeit megpillantotta.
- Hol a francba csavarogtál? Ha nem tudnád, hétköznap van! - csattant fel válasz nélkül Lori.
- Berry-nél voltam...- felelt megszeppenve Aiden.
Lori árgus szemekkel vizsgálta.
- És hogy nézel ki?! Tiszta kék meg lila vagy mindenütt! Csak nem ismét az állítólagos kötekedő sportolók vertek el?! Fura, hogy állandóan ez történik veled.- Lori gúnyosan az üvegért nyúlt. 
Aiden szó nélkül állt anyja előtt és meg sem próbálta elmagyarázni a sérülései eredetét, Lori sosem hitt neki, úgy vélte, ok nélküli iskolai zaklatás nem létezhet. 
- Mindegy. - vont vállat végül Aiden.
- Szerintem is mindegy, most nem tudok ezzel törődni! Sam szakított velem! A szemétláda ejtett valami kis nőcske miatt! De meg fogja bánni! Esküszöm! - Lori ismét szájához emelte az üveget és kortyolt belőle.
- Sajnálom anya. Tudok segíteni? - Aiden megrendülten lépett a nő felé, arra gondolt, talán leül mellé, de Lori elutasítóan legyintett.
- Ne nevettess! Mégis hogy tudnál?! Feküdj le, 10 óra elmúlt! A dolgokat meg majd elrendezem én!
Aiden nem akarta bosszantani az anyját, így a szobájába ment. Még megnézte, Ruby írt e neki, de nem kapott üzenetet. Lefeküdt, de sokáig nem tudott elaludni. Nyugtalan gondolatok keringtek benne, Berry szavai és Ruby véleménye, az összes aznap átélt ütés és becsmérlés, a sebek amiket szerzett, a reménytelenség és magány. 
Felületes alvásából a hajnali fények verték fel, valamint kissé másnapos anyja aki dühöngve állt meg az ágya felett és egy számlát hajított felé.
- Nyisd ki a szemed, te semmirekellő!
Aiden ijedten ült fel az ágyon és kábán pislogott a papírra, bár volt egy rossz sejtése.
- Ez a telefonszámlánk! És egy vagyon! Elárulod, kivel beszélsz ilyen sokat Montanából?! - kérte számon a nő.
Aiden zavarodottan hallgatott, a szíve összefacsarodott.
- Biztos valami kislánnyal csevegsz, aki átver.
- Ruby nem ver át...- suttogta Aiden.
- Ruby a neve? Hát elbűvölő. - gúnyolódott Lori.
- Hamarosan meglátogatom őt Lewistown-ban.- tette hozzá a fiú, de anyját hidegen hagyta ez.
- Romantikus elképzelés. De félek, a kalandos utazás egyelőre várat magára! - ezzel az íróasztalhoz lépve a fiókból kiemelte Aiden pénzesdobozát. Rutinos volt, mintha régóta tudta volna, hol tartja a fiú a pénzt. 
- Ez most kell a tartozásra! Te meg átgondolod máskor, ha az államok túlsó felére akarsz telefonálni! 
Aiden arca forró lett és egy sóhaj szökött ki a torkán tiltakozásképpen, ahogy Lori az összes bankjegyet magához vette. Hideg izzadtság jelent meg a homlokán, indulatos könnycseppek a szemeiben.
- Anya, kérlek ne! Megígértem Ruby-nak, hogy elmegyek hozzá! Amint tudom kifizetem a számlát, csak egy kis időt kérek rá...- rémületében kipattant az ágyból úgy nézett az anyjára. De Lori hajthatatlan volt.
- Ugyanolyan vagy, mint az apád!  - vetette még oda lenézően. 
- Honnan tudod, milyen az apám, mikor te is csak párszor találkoztál vele? - kérdezte halkan Aiden. 
Lori meghökkent és érzékelte fia szavak mögötti a haragját.
- Rád nézek és mintha őt látnám. És több nem is kell! Lehet, hogy csak egy viszony volt és nem tudom a fickó teljes nevét, vagy a lakcímét, de annyit tudok, hogy egy nagy hiba volt...
- Én is az vagyok?- Aiden hangja még mindig halk volt.
- Na, ne húzd az időmet ilyesmivel! - motyogta a nő mérgesen. Ahogy egymásra néztek látható volt Lori arcán a válasz. Aiden-nek nem is volt szüksége több szóra. 
Miután anyja dolgozni sietett és Aiden túl volt a zuhanyon, fogmosáson, ruháit magára kapkodva leült a gép elé. Fogalma sem volt, hogy tudatja Ruby-val a tényt, miszerint jelenleg nagyon távol került a montanai úttól. A szorongás erősen mart a húsába, ahogy bekapcsolta a gépet és bejelentkezett a chat- re. Meglepő módon egy üzenet várt rá Ruby-tól, amit éjjel küldött.
- Szia Aiden. Tudom hogy késő van és valószínűleg már alszol. De jobb is így. Csak el akartam búcsúzni tőled, mert nem írok neked többször. Az a srác, aki miatt erre a fórumra regisztráltam, néhány napja randira hívott. Azóta már találkoztam is vele és úgy tűnik, egy pár leszünk. Valójaban sosem mondtam le róla, még mindig tetszik nekem. És ő itt van közel, bármikor láthatom, nem kell arra várni, hogy jön, ha összegyűjtötte a rá valót. Te egy kedves fiú vagy, örülök, hogy megismertelek, de lássuk be, az hogy mi valamikor találkozunk csak önáltatás. Több száz mérföldre élünk egymástól és ez úgysem működne. Ne haragudj. A legjobbakat kívánom neked. Ruby.
Aiden megbénulva futotta át újra meg újra Ruby sorait és jeges sokk áramlott a vérében, a szíve ugyanakkor majd kitépte a bordáit. A lány nagyon sokat jelentett számára. Ha rá gondolt szabadnak és boldognak érezte magát. És a távolság ellenére is szerette őt! Sőt még most is szereti...Aiden a könnyeit nyelve bámulta a képernyőn villogó búcsúüzenetet és nem tudta, mit válaszoljon. Egyáltalán kell e erre a nyilvánvaló kinyilatkoztatásra reakció?
- Te voltál minden reményem...- írta végül, aztán kikapcsolta a számítógépet.
Megsemmisülten, elhomályosult tekintettel támolygott ki a szobájából, mikor észrevette anyja konyhaasztalon felejtett italosüvegét. Felkapta és nagyot kortyolt belőle, de túl erős volt, lángolt a torka tőle, így köhögve rakta vissza az asztalra. Akkor látta meg a nyugtatósfiolát. Érdeklődve nyúlt felé és kivett belőle két szem tablettát, amit pár másodperc gondolkodás után a szájába tett és csak úgy szárazon lenyelt. Nem érzett semmit, csak mardosó ürességet,  fojtogató sírást és céltalanságot. Percek múltán hallotta falióra jelzését és rájött, hogy késésben van. Felvette a táskáját és elhagyta a házat. 
Lépései erőtlenül vitték előre, de csak Berry-ék otthonáig jutott. Beszélni akart vele és esetleg célba lőni. Bármit csak gondolkodnia ne kelljen. 

Benyitott a hátsó kertbe, tudván hogy Berry koránkelő lévén ilyenkor már gyakran ott van, de üresen találta az udvart, egy autó sem tartózkodott ott. Aiden tanácstalanul ácsorgott a tárolónál egy kis ideig, végül lenyomta a kilincset és belépett oda. Ismerte az összes sarkot a félhomályos helyiségben, tudta melyik polc és láda mit rejt és a fegyverszekrény kódját is könnyűszerrel beütötte, hiszen Berry megmutatta neki. Kiemelte azt a puskát, amivel a legtöbbet gyakorolt, megtöltötte, aztán kiment az udvar végébe a céltáblához. 
Gyengéd tavaszi szél söpört végig a reggeli tájon, borzolva a zöld füvet és a fák éledező lombjait. Holly hills tulajdonképpen szép hely volt, ő mégis gyűlölettel élte itt a napjait. 
Majd Greenwood Village-re gondolt és az utálatos iskolára, az ott uralkodó légkörre, a mindennapos bántalmazásokra, ami sosem szűnt meg, naponta folytatódott. Nem volt megállás. És ez lassan megmérgezte őt belülről. 
Aiden maga felé fordította a puska csövét. A keze izzadt és megremegett, a levegő perzselte a tüdejét a felismeréstől, hogy egy pillanat alatt pontot tehet az egész végére. 
Ám akkor feltűnt az iskolabusz a láthatáron, ezzel egy csapásra visszahúzva őt a valóság kereteibe. Mintha évezredek óta ott állt volna. A kietlenség végtelenné vált benne, a szél átfújt a ruháján. Összerezzent és a fegyvert a táskájába dobva a jármű felé szaladt. 
A buszon kezdte érezni a nyugtató hatását, szédült és fájt a feje, meghatározhatatlan kábaság hullámai törtek rá. Kezei többször is a táskájára tévedtek, érintve a benne lévő puskát és nem is értette magát, miért hozta magával. 
Mikor az iskolabusz letette és átsétált a parkolón, az első gondolata az volt, hogy tanítás helyett elmegy Berry házához és visszateszi a puskát a tárolóba. 
Ekkor jelentek meg körülötte a már jól ismert sportolók, akik évek óta naponta adtak bemutatót számára a kegyetlenségből. A koreográfia a szokásos volt, lökdösték, sértegették és az arcába nevettek, majd a földre akarták vinni, hogy ott folytassák a leckéztetést. Aiden feje zúgott, ködösen úsztak a gondolatai, a gyomra felkavarodott, hasztalan próbált talpon maradni, a túlerővel szemben lehetősége sem volt. 
Ahogy a betonba csapódott, majd erőtlenül felkelt onnan, felharsantak a csúfolódó szavak, úgy érezte, már nem bírja tovább. Nem volt ereje ugyanazokat a megpróbáltatásokat átélni. Ruby, akitől támogatást kapott, búcsút intett, apja nem létezett, az anyja pedig nem értette meg. Volt így értelme bárminek? 
Hirtelen mozdulattal előrántotta a fegyvert hátizsákjából és egyenesen az előtte álló fiúkra szegezte. Az arcok kérdővé válva elkomorultak, a nevetés megdermedt és Aiden nem gondolkodott, semmit nem mérlegelt, csak villámgyorsan meghúzta a ravaszt. 
Többször. 
Testek hullottak körülötte és fájdalmas jajszavak töltötték meg a levegőt. Aiden nem nézett a földön fekvőkre. Egyik fiú a parkoló irányába bicegett sérült, vérző lábbal, rálőhetett volna, de ehelyett az iskola épülete felé ment feltartóztathatatlanul. 
A tavasz élesen hűs levegője vágott az arcába, hihetetlenül szikrázó volt a napfény, a kék ég vakító, szinte bántotta a szemét. És ő végre megvédte magát, ezzel együtt ledobta az évek szenvedését, lélegzethez jutott!  Belül lüktetést érzett, tettrekészséget és mintha egy kaotikus filmet nézett volna kívülről. A ruháját vércseppek tették foltossá és vér száradt a bakancsán is. Minden olyan gyorsan pörgött. 
Belőtt az iskolai üvegajtón, sikításokat hallott és embereket látott ahogy rohanva kitérnek előle, mikor a folyosóra lépett. Mintha fullasztó feketeség borult volna rá, nem figyelte az arcokat, sem az irányt, csak lőtt a fal, a szekrények és osztálytermek felé, miközben célirányosnak tűnően lépkedett végig a folyosón. 
Megszólalt a riasztó és rendőrkocsik szirénája is. Már a hátsó udvaron haladt át, majd megtorpant a padok előtt. Tudta, hogy nem sok ideje van. Izzadt mindene, hányingere és légszomja volt és tompán értek csak el hozzá a zajok. A hozzá közel lévők jutottak eszébe, nagyszülei, a nővérei, az anyja, Ruby, Berry. Valószínűleg mind gyűlölni fogják őt ezekután. És ő is gyűlölte magát. De nem a mai naptól. A kezdetektől fogva. 
Gyorsan újratöltötte a puskát. 
- Figyelem, itt a rendőrség! - reccsent rekedten a megafon.
- Kezeket fel! - szelte át a levegőt egy erélyes felszólítás, de Aiden nem reagált rá.
- Tegye fel a kezét!- ám Aiden megadás helyett a halántékához akarta emelni a fegyvert. 
Ekkor érte egy lövés, amitől elejtette a puskát és a földre csuklott. Azonnal végighasitott rajta a kínzó fájdalom. Kék és piros fények villództak, rendőrök kiabáltak és szaladtak hozzá. Ő pedig száguldó szívvel, meglepve kapkodta a levegőt a szürke betonra omolva. Vért látott vörös folyamként csorogni, de nem tudta pontosan honnan jön. Csak nehéz volt és beszínezve a bőrét cseppekben szaporodott körülötte. Por kavargott, tapadt izzadt arcára, vegyülve a nyálával, könnyeivel és kezdett elsötétülni körülötte a világ. 
Mikor Aiden kinyitotta a szemeit, hófehéren izzott minden és gépek adtak ki halk hangokat. Egyik kezén vastag kötés, fekete ruhái helyett kórházi öltözéket viselt. A kórterem üvegajtajánál rendőrök gyűrűjében felfedezte anyját, aki sírt, ahogyan a testvérei is. Testének összes része fájt, de ami ennél is nagyobb gyötrelmet okozott neki, az volt hogy látta családját ilyen állapotban. Soha nem akarta őket ebbe a helyzetbe hozni. Egy könny pergett le az arcán ettől a tudattól. 
Nyílt a kórterem ajtaja és anyja lépett be rajta kimerülten, pirosra kisírt szemekkel, zilált hajjal. Bizonytalanul közeledett Aiden kórházi ágya felé és láthatóan kereste a szavakat.
- Nos úgy látszik ez a montanai út nem fog összejönni mostanság. - jegyezte meg, amikor az ágyhoz ért.
Aiden nem mert ránézni Lorira, a könnyei továbbra is folytak.
- Bocsáss meg anya...
Lori újra megszólalt, mintha nem is hallotta volna az előbbieket.
- Mit fog szólni az a lány, ha a tv híradóból szerez erről tudomást? Nem nagy dicsőség egy iskolai lövöldöző barátnőjének lenni...
Aiden-nek nagyon súlyos volt a jelző. De akármilyen nehéz is ez a szó,  el kellett bírnia, mert ez volt ő.
- Ruby már mással van. Talán soha nem is volt velem.- sóhajtotta.
Csend szövődött köztük, amit anyja szakított meg.
- Jó ha tudod, a három sportoló életben van. Megsérültek, de viszonylag stabil az állapotuk.
Aiden szíve nagyot dobbant.
- Nem akartam, hogy meghaljanak...
A golyózápor közepette kristálytiszta célja nem volt, csak azt akarta, hogy azok a fiúk befejezzék végre a zaklatást.
- Néhány sérültet puskagolyó súrolt és volt, akikre üvegszilánkok repültek. De csodával határos módon senki sem vesztette az életét. Ugyan kapsz pár év börtönt, de mégsem kell egész életedet egy cellában töltened. 
Aiden arca megrándult anyja szavaira, feloldozást nem érzett. Sajnálta azokat, akiket véletlenül sebesített meg. Így visszagondolva, fogalma sem volt, miért ment végig lövöldözve az iskolai folyosón. 
- Elrontottad a sorsodat! Szívem szerint agyonütnélek te haszontalan kölyök! De tudom már miért csináltad, a szemtanúk szerint az a három srác régóta és egyfolytában piszkált téged. Persze amit tettél borzalmas, mert nyilván rajtad kívül sok másik gyereket is bántanak, mégsem ragadnak puskát. De sajnálom, hogy nem hallgattalak meg, hogy nem hittem neked, mikor erről meséltél, hogy nem vettelek komolyan. Pocsék anyád voltam, ne haragudj! - hadarta könnyek között Lori, mire Aiden szeretettel megsimogatta a karját.
- Nem haragszom és te jó anya vagy! - bizonygatta, de Lori nem hitte egy szavát sem, mert vehemensen közbevágott.
- Bár máshogy alakult volna az egész! Bár egy komoly párkapcsolatba érkező várva-várt gyerek lettél volna, akihez az első perctől fogva széttéphetetlen kötődés fűz! De sajnos ilyen az élet. Gyakran igazságtalan és szomorú. És rossz lapokat osztott mindkettőnknek! Szerinted össze lehet még fogni a szétszakadt szálakat és ha késve is, de jobbá, szeretettelivé tenni a viszonyunkat?
- Sosincs késő. Szeretlek téged anya! És szükségem van rád! - mondta erre Aiden azonnal. 
Egy másodpercre sem neheztelt az anyjára. Születése pillanatától csak a szeretetére várt és egy tragikus ballépés kellett ahhoz, hogy ezt elérhesse.
- Szörnyű ami történt, hogy idáig jutottunk. De harcolni fogok miattad és melletted leszek ezentúl! - Ígérte a nő.
- Köszönöm...
Most Lori simogatta meg a fia vállát, aztán az arcát, finoman letörölve a könnyeit és Aiden már ebből is érezte az igazi jelenlétet. 
- Még mindig az a véleményem, hogy el vagy cseszve Aiden! De hát én is el vagyok cseszve! És te akkor is a gyermekem vagy, ezt pedig nem adnám semmiért!
És hosszú évek után, talán életében legelőször Lori szorosan, biztonságot nyújtóan ölelte meg Aiden-t.
- Drága, egyetlen kisfiam!

Szívrohanás

Drága rokonunk most lesz nyolc éve, hogy elmentél. Még mindig sokszor gondolok rád, ha látok lila orgonát, vagy a Halálos tavasz c. filmet és még sok más dologról is eszembe jutsz. És álmomban gyakran visszajössz ❤❤❤

A tegnapi utazás nagyjából klassz volt. Igaz, idegbajjal kezdődött, mert megdumáltuk az ősökkel, hogy akkor reggel 9-kor indulunk, erre 8 után 5 perccel hív anyám, hogy most veszik a kabátot, készüljek én is. 

Ahha, én meg pizsiben, kávéval a kezemben voltam, közben főtt a tészta a pasim ebédre szánt sajtos tésztájahoz (pasim tegnap is dolgozott fél napot és utána ment ki a temetőbe a szülei és nagyszülei sírjához). 

Nem siettem, mert ugye ha 9-et mondanak, nem ülök itt díszmagyarban 7 órától. Mondtam is, hogy hát az nem fog menni, legalább 20 percet adjanak, hogy felöltözzek és azt a nyamvadt tésztát kifőzzem. 

Fater persze morgott, hogy ő nem tud a sötétben hazavezetni, meg hogy ő nem mondta, hogy 9-kor indulunk (pedig de, na mindegy). 

Végülis gyorsan összekészültem és 08:37-kor már hívtam őket, hogy jöhetnek, de akkor meg már nekik nem volt sürgős és 9 előtt 5 perccel álltak meg itt a ház előtt. 

Ja, apám tesója Cuki is jött velünk, így útközben őt is felvettük. 

Elautóztunk tesómért és indultunk is. Szólt a zene, apám vt a dj, felváltva ment grunge, country és macskabelezős muzsika :D

Húgomnak tegnap is volt valami baja, megint extra antiszociális volt velünk, mert egy-két cinikus beszólást eltekintve, apámon kívül mással nem csevegett, Cuki próbált vele párbeszédet kezdeményezni, de nem sok eredménnyel. Így anyám, Cuki, meg én hármasban dumáltunk és így is jól elvoltunk. Neki se könnyű, a fia Scooby elmeroggyant nője és időnként annak a leányanya gyereke (bár mindkét gyereke otthonban van) tartja terrorban még mindig (erről már értekeztem régen). Az egészsége sem jó, november 10-én fekszik be kivizsgálásra a kórházba és még lehet idén műtik is. Szerinte a Scooby csaja tette tönkre egészségileg. Közben mondta, hogy legalább a lánya Szendike sínen van, most léptették elő valami Pesti cégnél, a pasija is banknál van és idén vettek lakást a fővárosba negyven millióért. De közben kiderült, hogy Szendikének itt a megyében is van egy kis háza, ami full felújított és üresen áll. Kérdeztem, miért nem cuccol oda, a lánya biztos engedné, miért szenved Scooby idióta nője miatt, hiszen világos hogy az a csaj nem fog elköltözni. De erre logikus választ ő sem tudott adni, csak annyit hogy nem akar egyedül élni, meg hogy az a ház azért van, ha Szendike évente úgy háromszor hazalátogat a fickójával. Oké, ő tudja, de nekem ez fura így is. 

Viszonylag hamar leértünk a faluba, rögtön a temetőbe mentünk a mécseseket meggyújtani, majd a Tisza partra vitt az utunk, ott ettünk szendvicset és péksütiket. 

Csináltunk fotókat is, de a családi képre csak Cukit tudtam rávenni, mert se az ősök, se tesóm nem vt rá hajlandó. Pedig csodaszép volt a táj az őszi színekkel, a vízen úszó madarakkal és az időjárás is szuper volt. Gyűjtöttem köveket a partról, hogy elvigyem kicsit a hangulatot magammal (hiszen jön a tél és hónapokig ebben a fostos városban leszek ismét bezárva).

A rokonokat hálaégnek kihagytuk, de ittam egy finom dohányboltos kávét, aztán indultunk vissza. 

Először hazadobtuk Cukit (Scooby a kertből hadonászott nekünk csak, tesó kiakadt, hogy nem is jött ide köszönni), aztán tesómat vittük haza. Macskáztam náluk kicsit, majd még fater haverjáékhoz is beugrottunk és ott is volt három extra nagy cica Hedvig, Helga és Boldi. 

Helga félős volt, ő elszaladt, de Boldi és Hedvig jöttek haverodni és az ölembe ültek. Imádtam őket. Kínáltak sütivel, meg pálinkát is kellett innom, ami erős volt és szédülem tőle kicsit.

Öt körül értem haza, pasim is itt volt már rá nézte a tv-t.

És egész nap nem vt szívdobogás érzésem és semmi más hülyeség. De amint leültem itt a kotorékban, egyből neki kezdett ezerrel rohanni a szívem. 

Biztos ez a patkányfészek hát rám így. 

Intézni kellett volna a kardiológiát és a hivatalos ügyet, de persze egyiket se tettem. Nem volt hozzá indíttatás. Elvoltam, pihentem, végső soron ezért maradtam itthon.

Sajnálom, de nem sajnálom. 

Meg persze jöttem-mentem azért, turi, csekkek, bank, temetők.

Így jövő héten leszek kénytelen ezt a hivatalos baromságot megcsinálni, ha már a héten nem szántam rá magam.

Lusta dög vagyok nahhh...

Ahhjjjh, semmi kedvem holnaptól újra a mókuskerékbe pattanni.

Aiden el van cseszve pt. 01.

Marha gyorsan száguldanak ezek a jobb napok. A panaszok még előjönnek, vagy más jellegűek jelennek meg (izomlázszerű kar és lábfájás, zsibbadás-lehet magnéziumot kellene szednem), de nem voltam még a kardiológián időpont miatt, mert azon agyalok, tényleg másik intézményt is meg kellene kérdezni, hátha van előbb szabad hely.
Tegnap voltam a turiban, szereztem egy klassz bőr bakancsot és egy szürke melegítőnacit.
Ma reggel meg a szerelvényboltba mentem, ugyanis pár hete újra elkezdett vacakolni a WC öblítő, nem tudtuk rendesen elzárni és tegnap megnézte pasim haverja (tudjátok a művészlélek, már írtam róla) és azt mondta, gatya az egész nem lehet javítani, cserélni kell. Tehát ma reggel az új gyorsöblítő szerkezetet vásároltam meg, elvileg este meg már be is lesz szerelve.
És most jöjjön egy kreatív írásom. Mostanság így lazán írok, amikor van ihlet, semmi kötelezőség. Eredetileg hat sztorit kezdtem el írni, kettő rögtön kuka is lett. A meglévő négyből meg kettőnek csak az eleje van meg, egy a közepéig és van ez, ami végig lett írva.
Szokásos hülye fixációim egyike, meg amúgy is béna, tuti tele van elírással. Egy kép-egy sztori volt a feladat (köszike AI). Hát itt két kép egy sztori lett, de mindegy. 

          1.

Aiden Sean Walley egy értelmetlen, rövid viszony és egy későn felismert, nem kívánt terhesség következményeként született a coloradoi Parkerben 1992. augusztus 9.-én. 
Az anyja Lori, egyedülálló anyaként egyik állásról ugrált a másikra és stabil lakhatás híján akkortájt épp a szüleinél élt két lányával akik öt és négy évesek voltak. A nő hektikussága elmondható volt a kapcsolataira is. Ebbe a zűr-zavarba érkezett meg Aiden egy csendes vasárnap délután. 
- Ráadásul fiú! - sóhajtozott Lori a kórházi ágyán apró, alig két és fél kilós gyermekét karjaiban tartva. Sosem akart harmadik gyereket, főként nem egy fiút. Dühöt érzett. Miért dőlt be egy szemétládának és miért bújt be az ágyába? Miért nem figyelt jobban magára? Legszívesebben az intézményben hagyta volna a babát, lemondva róla. De a szülei Albert és Rose természetesen nem engedték. Ők örültek az új jövevénynek és rögtön nagyon megszerették. Lorinak ez nem ment. Aiden azt a senkiházi arizonai alakot juttatta eszébe, aki fűt-fát megígért neki, majd pár alkalom után kámforrá vált. Lori még a vezetéknevére sem emlékezett pontosan. Talán Taylor, de lehet hogy Smith? Lényegében mindegy is, mert apajelölt híján fia úgyis az  ő nevét kapta. Ez minden, amit Lori adni tudott, mert a szeretet és az elfogadás nem jött meg később sem.  Azt helyette a szülei biztosították a kisfiúnak. És törődésük gondoskodó volt, biztonságos, így Aiden első öt éve harmóniában telt. De aztán mindennek vége szakadt, mikor Lori gondolt egy merészet és a változás reményében 1997 őszén három gyerekével a közeli Holly Hills-be költözött. Számára jó dolgok jöttek, lett munkája, tudott lakást bérelni, de Aiden hirtelen egyedül maradt. Két nővére Heather és Megan nagyobbak voltak és nem foglalkoztak vele szívesen. Csak testvéri hűvösség és megvető anyai közöny vette körbe. Ebben próbált meg a felszínen maradni, túlélni. 
Ráadásképp kezdett egyre jobban az apjára hasonlítani. Homokszinű, dús haja, sötétbarna szemei és sápadt bőre meglehetősen emlékeztette Lorit a férfira, aki teherbe ejtette és eltűnt. Ez pedig keserű emlékeket hozott elő, arra a ballépésére nap mint nap utalva. Kötelezően ellátta a fiát, de teljesen másképp érzett a lányai iránt. Aiden-t nem szívesen ölelte meg, nem akart túl sokat a társaságában lenni. Gyűlölte beismerni, de így volt.
- Aiden ne legyél ilyen gyámoltalan, a fiúkat nem szokás babusgatni. Így sosem lesz belőled férfi.- tolta el magától hozzá közeledő gyermekét és belül tudta, ez csak kifogás a viselkedésére. Így teltek az évek és ritkultak az ölelési szándékok. Aiden elviselte ezt, nem volt választása, megtanulta a kemény és fájdalmas tanulságot, ha ölelést akar, azzal nem az anyját kell keresni, hanem a nagyszüleit, éppen ezért nagyon várta a vakációkat, amiket Parkerben tölthetett. Amúgy sem szerette Holly Hills-t, nem tudott beilleszkedni. Nem voltak barátai, sőt az iskolában elég sok atrocitás érte, amikkel nehéz volt megbírkóznia. Neki Parker volt az otthona. A hely, ahol minden jó volt, ahol szeretetet kapott és ő is adhatott. Aiden sokszor kérte anyját, hadd költözzön oda végleg és Lori már be is adta volna a derekát, mikor apját kisebb agyvérzés érte, gondozást igényelt, emiatt Aiden terve meghiúsult. Így maradt minden a régi. A számára egyértelműen rossz. Ami később még rosszabb lett, ahogy megkezdte  tanulmányait a Greenwood Village beli Cherry creek középiskolában. Az addig merev, jéghideg világa maga lett a színtiszta szenvedés. A pokol. A középiskola hatalmas volt, több száz diákkal, szokatlan nyüzsgés és ijesztő káosz, de nem ez darálta be. Aiden célpontja lett a bántalmazásoknak fizikai és mentális téren egyaránt. Az emberek megérzik, ha valaki csendes, ha sebezhető. És ezt többnyire ki is használják. Ez a fajta brutalitás kegyetlenebb volt, mint az elemi iskolában. Jobban fájt, mélyebbre talált, több könny, félelem és visszafojtott zokogás társult hozzá. Ez terror volt és Aiden nem tudott megfelelően védekezni, elmenekülni. Többen voltak és azok a srácok mindig figyelték, könnyen rátaláltak és folytatták amit elkezdtek. A tanárok sosem láttak semmit, a bizonyítékok, a lila foltok, a véres nyomok maguktól nem árulkodtak, szemtanú soha sem volt a tettekre. Senki sem kérdezte és Aiden amúgy sem tudott kivel beszélni erről. De nem is akart. Nem volt értelme. Csak az arckifejezése lett végtelenül szomorú és fájdalmat hirdető. De Lori soha észre sem vette. Ritkán pillantott gyermekére. Nem is ismerte igazán az érzelmeket, amik átsuhantak az arcán minden áldott iskolai reggel. A sérülésekre azt gondolta, fia talán tornaórán ütötte meg magát. De nem is érdekelte valójában. Aiden amúgy sem mondta. Helyette a rossz érdemjegyek kezdtek egy zavaros történetet sejtetni, valamint néhány nehezen érthető tette. Aiden egyre több sötét ruhát kezdett viselni, és katonai bakancsot. Rockot és heavy metált hallgatott, háborúkról, fegyverekről szóló könyveket bújt és ilyen témák után kutatott a világhálón. És kereste önmagát. Egyik délután átszúrta a fülét egy tűvel és mikor Lori benyitott a szobájába, csak a vért látta lecseppenni a fia meztelen felsőtestére. Amikor a nő realizálta mi történt, döbbenetében reflexből egy pofont adott Aiden-nek. A csattanás hangja átjárta a szobát. Lori ujjainak nyoma ott piroslott a fiú fakó arcán. 
- Megőrültél? Hogy tehetted ezt?!- rivallt rá Aiden-re, de választ nem kapott, csak méla hallgatást és tompán csillogó szemeket.
- Átkozott kölyök, tönkreteszel a hülyeségeiddel! Megtiltom, hogy fülbevalót hordj! Nem bírok veled, teljesen el vagy cseszve! - vetette még oda haraggal és csalódással. Abban a percben Lori egyáltalán nem akart Aiden-nel vesződni, nem akarta látni azt a megmagyarázhatatlan bánatot rajta, sem a fekete ruháit, sem az egész lényét, nem akart a pocsék jegyeivel sem törődni. A közelében sem akarta tudni. Még aznap felhívta Robertet, a testvérét, aki Carbondale-ben élt a családjával és megkérte, hadd tölthesse náluk Aiden a nyári vakációt. Szüksége volt a térre és a távolságra a fiától. Aiden nem ellenkezett, bár halkan megjegyezte, hogy inkább menne a nagyszüleihez, mint az alig ismert nagybátyjához.
- Ez nem rólad szól! - kiáltott fel ingerülten Lori. 
Azt akarta, hogy a fia érezze rosszul magát, és ismerve bátyját, úgy gondolta ez a terve működni fog. A nyári szünet első napján Aiden-nek már utaznia kellett a három és fél órányira lévő Carbondale-be. Fogalma sem volt mi vár rá. Szorongott. Anyja testvére a szigorú és cinikus Robert, valamint hallgatag felesége Julie jöttek elé a buszpályaudvarra. Fölényességük szinte sütött belőlük. Nevettek, mikor meglátták a buszról leszálló fiú törékeny alkatát a fekete ruhákban és a hatalmas hátizsákkal.
- Te valamiféle katonának képzeled magad? - érdeklődött gúnyosan Robert, mikor már az autóban ültek és a házuk felé tartottak.
Aiden nem felelt erre.
- Anyád mesélte, hogy nem vagy könnyű eset. De itt másképp mennek ám a dolgok. - figyelmeztette Julie.
- Fogalmad sincs semmiről, kishaver. - csóválta meg a fejét Robert. 
És ebben Aiden egyet értett. Nem tudta, mibe csöppent bele. Furának találta Robertet és Julie-t, akik anyjához hasonlóan távolságtartóan viselkedtek irányában. A fiuk James sem volt szívélyesebb. Két évvel volt idősebb Aiden-nél, de felnőttnek látszott. Egy izmos focista, aki rögtön az első nap durva keretek között a falhoz préselve őt,  ismertette a "szabályokat", amiket Aiden némán tudomásul vett. Meg sem lepte nagyon, ami történt, mintha a középiskola épületén belül lett volna. 
Roberték nappalijában a kanapén aludt, szekrényt sem kapott, a hátizsákjának is alig volt hely,  de legalább a tv-t nézhette. Ám erre nem sok ideje volt, mert Robert hamar állást talált neki az egyik gyorséttermben. Ezzel egy sor újdonság zúdult a fiúra, de igyekezett állni a sarat. Az étteremben ismerkedett össze az egyik dolgozóval, egy fiatal anyukával Tara-val és hamar jó kapcsolat alakult ki köztük, mondhatni barátokká váltak. Aiden sosem volt még közelebbi kapcsolatban lánnyal, ez szokatlan volt számára. Tara majdnem húsz éves volt és egyedül nevelte két éves kislányát, mellette egyetemre járt. Kedves, nyitott személyisége, mosolya és optimizmusa elvarázsolta a fiút és mint egy folyó, sodorta magával. Csak azt vette észre, hogy a szíve vadul dobog ha Tara-ra gondol, alig várja a közös munkanapokat és egyfolytában mosolyog, ha a lánnyal lehet. A köztük életre kelt barátság lett a legfontosabb számára, mint a levegő úgy kellett neki és minden más háttérbe szorult. Nem fájt úgy anyja elutasítása, sem az iskolai brutalitás. Robert, Julie és James sem tudott neki rossz érzéseket okozni. Soha nem érzett ilyet, sosem volt ilyen elevenen már-már fájóan belehasító a szívdobbanása, éjjel aludni sem bírt és az összes gondolatát a lány uralta. Rengeteget beszélgettek, Tara sok dolgot elmesélt neki. Ő nem tudott így megnyílni, kezdetben azt sem árulta el, hány éves, később azt állította tizenkilenc éves múlt. Nem akart hazudni, csak lángolt benne a sok ismeretlen érzelem. Segíteni akarta Tara-t, vele együtt nevelni a kislányát, akinek jó apja kívánt lenni. És megmutatni, átadni nekik az összes egyre növekvő szeretetét. Mikor vette a bátorságot és ezt bevallotta a lánynak, ő nem utasította el, válaszul szelíden, de láthatóan hitetlenkedve megfogta Aiden kezét és csak hallgatott. Ez volt Aiden legszebb napja. 
Mire a szünet a végéhez közeledett, Aiden tudta, hogy nem akar visszatérni Holly Hills-be. Azt tervezte, hogy Carbondale-ben marad, tovább dolgozik az étteremben, bérel egy lakást, ahová majd Tara és a kislánya is beköltözhet. Ezt egy rövid levélben meg is írta anyjának, aki pár nap múlva váratlanul megjelent Carbondale-ben az étteremnél válaszokat követelve. Aiden és Tara épp a hátsó teraszon szedték össze a tányérokat, mikor Lori viharként beállított. Kiabálni kezdett, számonkérte Aiden-t, majd sértegette a Tara-t, Aiden szólt hogy hagyja abba, de Lori meg sem hallotta.
- Mit akarsz Aiden-től? A fiam még iskolába jár és kiskorú! - támadt a lányra magából kivetkőzve. 
Tara meghökkenve nézett Aiden-re.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte és a fiú látta rajta a mérhetetlen nagy kiábrándulást. 
- Sajnálom. Szeretlek. - csak ennyit tudott kinyögni és könnyek szúrták a szemét.
- Azt hittem, vagyunk olyan jó kapcsolatban, hogy az igazat mondod.- Tara letörten pislantott rá.
Aiden szólni akart még, de jött az étterem vezetője és kiutasította Lorit a jelenet miatt. Aiden megkapta a fizetését, és közben mindent elmosott az élet harsány zaja, tányérok és kanalak csörögtek, vendégek érkeztek, Tara nesztelenül  eltűnt a konyhában és el sem búcsúzott.
Loriban fortyogott a düh, Aiden pedig sokkos volt a történtek miatt. A Holly Hills-be vezető hosszú úton alig szólaltak meg.
- Tara boldoggá tett és én szeretem. Az egyetlen volt hosszú idő óta, aki meghallgatott. - mondta egyszer csak Aiden sírástól elcsukló hangon.
Lori megvetően elfintorodott.
- Lefeküdt veled, azért vagy így elvarázsolva, ugye?
- Semmi sem történt köztünk!- tiltakozott Aiden. 
- Boldogság, meg szerelem...Egy leányanyával és a kölykével?! És nekem egy nyomorult levélben írod meg? Mit hittél, hogy nem jövök el érted?

Aiden nem értette anyja kifakadását.
- Folyton csak teher voltam neked, azt akartad hogy tűnjek el az útból. Most pedig vissza viszel Holly Hills-be...Miért?
De maga Lori sem tudta a pontos választ. Talán zavarta, hogy Aiden élete jobb irányt vett. Ő nehéz tanulságot akart számára. Bűnhődést. Egy esetleges párkapcsolat lehetősége összezavarta.
- Mert ez a helyes. Te meg azt teszed, amit mondok neked. - jelentette ki végül.
De Aiden nem így látta.
- Megpróbálom felhívni Tara-t és beszélek vele!
Állhatatossága láttán Lori csak vállat vont.
- Oh, ez a terv, hogy magyarázkodsz? Sok sikert. Bár kötve hiszem, hogy Tara szóba állna veled. A nők tudod nem szeretik a hazugságokat.
És ekkor Aiden apja jutott Lori eszébe. Az az arizonai barom...Valami Taylor...vagy Smith...aki ha nem hazudik neki, és ő nem hiszi el a szép szavakat, most egy merőben más életet elhetne...
Sajnos Lorinak igaza volt és Tara nem válaszolt Aiden telefonhívásaira, pedig az étteremben és a otthonában is sokat kereste eredmény nélkül. Végül fel kellett adnia és belátnia, Tara sosem bocsát meg. Fájó volt realizálnia ezt. Közben újra elkezdődött a tanév és az erőszak is új lendülettel folytatódott, Aiden kis időre el is felejtette milyen, de az újabb ütések és sértegetések sebesen visszasodorták keserves sorsához.
Télen Lori közölte, hogy találkozgat egy Sam nevű férfival. Aiden sejtett valamit, mintha utóbbi időben anyja kicsit kedvesebb lett volna, azonkívül új ruhákat vásárolt és gyakran késő éjjel járt csak haza. De más újdonságot is mondott Lori, mégpedig hogy hamarosan költöznek egy másik bérelt házba, Sam otthonának közelében. A szavakat gyorsan tettek követték és rövidesen egy másik házban, egy teljesen más környéken folytatták életüket. 
Az új ház egy csendes mellékúton állt, fákkal szegélyezve. Valamivel kisebb volt az előzőnél, de elég volt így is a hely, mert Aiden nővérei egy ideje nem laktak már velük, Heather oda költözött a barátjához Englewood-ba, míg Megan néhány barátnőjével bérelt lakást Goldenben. A karácsony már új albérletükben érte őket. Lori tele volt energiával, vacsorát rendezett, ahol bemutatta Sam-et. Ott volt a család minden tagja, finom ételek készültek, kötetlen beszélgetéssel késő estig. Mintha egy friss, biztató kezdet lett volna. 
Aiden a téli szünetben megismerte a szomszéd házban lakók fiát Berry-t. Tara-t leszámitva, ő lett az első, akit életében valódi barátjának nevezhetett. Berry egy évvel idősebb volt nála. Zömök, szemüveges fiú. Egy furcsa, de okos számítógépzseni. Otthon tanult, amit Aiden nagyon irigyelt tőle. Számos közös témájuk akadt, így Aiden sok időt töltött Berry otthonában. Lori folyamatosan Sam-nél volt akkoriban, így senkinek sem kellett elszámolnia az idejével. Berry mesélt a régi dolgairól, mikor még ő is járt iskolába és ő is ki volt téve a zaklatásnak, mígnem apja és anyja otthontanulásra ítélték. Amit a fiú nem is bánt.
- Romokban volt a mentális egészségem. Attól féltek a szüleim hogy valami bajom lesz, ha továbbra is suliba kell járnom és tűrni a szemétkedéseket...- mesélte egyik nap.
- Attól tartottak kárt teszel magadban? - kérdezte Aiden. 
Soha senkinek sem említette, hogy neki is megfordult már ez a fejében. Szégyen, harag, lelkiismeretfurdalás és ezer más érzés őrölte a középiskolában. De a legerősebb az volt, hogy befejez végleg mindent saját maga által.
Berry bólintott.
- Ők igen. Én meg attól, hogy az iskolatársaimban teszek kárt...
- Hogy érted? 
Aiden értetlen kérdésére Berry elsétált a fiúval a kerti  tárolójukhoz és megmutatta az apja fegyvergyűjteményét. Aiden, aki maga is rajongott a fegyverekért, bár még sosem tartott a kezében egyet sem, lenyűgözve bámulta a sok puskát.
- És tudod használni is ezeket?- kérdezte ámulva.
- Persze. Apám megtanított. Gyakran lövök célba a hátsó kertben, nyugodtan megtehetem, hisz arra nincs bár semmi csak bokrok.
Aiden ujjai végigsimitottak egyik fegyveren.
- És lehetne szó róla, hogy megmutatod nekem hogyan kell lőni?- érdeklődött félénken.
Berry beleegyezett.
- Hogyne, ha szeretnéd. Meglásd klassz elfoglaltság...
Berry heti többször tartott lövés oktatást Aiden-nek. Türelmes oktató volt, sokat magyarázott és nem szúrta le Aiden-t, ha hibázott. Idővel egyre jobban kezdett menni a lövészet, persze tett is érte, sok órát gyakorolt Berry-vel a hátsó kertben. Minderről Lori mit sem sejtett. Nem foglalkoztatta, merre van a fia hosszú órákat. Annyit tudott, hogy a szomszéd sráccal lóg, és biztos volt benne, hogy a számítógépen játszanak vég nélkül holmi idétlen videojátékokkal. Néha hallotta, ahogy Aiden óvatosan csukta a bejárati ajtót, de még csak meg se nézte, jön vagy megy éppen. Amikor már szinte minden lövés célt ért, hirtelen fel kellett függeszteni a gyakorlást. Aiden karja ugyanis az egyik iskolai incidens során komolyabban megsérült.
Berry kíváncsian vizsgálta a felhúzott kabát ujjának mentén.
- Elég csúnyán néz ki. Biztosan nem tört el?
- Csak megzúzódott. - felelte erre Aiden és rosszkedvűen zsebre dugta a kezét.
- Mégis mi történt?
- Ellöktek a folyosón és ráestem. Délutánra bedagadt és nem bírtam használni, így anya elvitt orvoshoz. Ott csináltak egy röntgent is. Persze anya dühös volt rám. Azt mondta én keresem a bajt és keveredek bele ilyesmibe. És hogy ezzel is ő neki van problémája...- Aiden feldúltan elhallgatott. Berry együttérzően ingatta a fejét.
- Sajnálom...Mondjuk most úgyis nagyon hideg van, hogy sokáig a szabadban legyünk. Mire meggyógyul a karod, újra jobb idő lesz a lövészetre.
- Remélem. - helyeselt Aiden.
A lövés fontos részévé vált az életének. De sajnos sérült keze miatt egy ideig nem csinálhatta, így a házban a négy fal között rekedve ütötte el az időt. Gyakran internetezett és írt is különféle csevegőfórumokba. 
Az egyik háborús témájú topikban ismerte meg Ruby-t, akiről hamar kiderült, hogy igazából nem is nagyon érdeklik a csaták, sem a haditechnika, csak egy fiúnak akart imponálni, így cseppent bele ebbe a világba. A remélt románc elmaradt, de cserébe egymásba botlottak Aiden-nel. 
Ruby tizenhat éves volt és egy montanai városban, Lewistown-ban lakott. Aiden és Ruby sokáig csak általános dolgokról írogattak, aztán jöttek a személyesebb információk és a kép csere. A fotó alapján Ruby egy vidám lánynak tűnt, gyömbér színű hajjal és zöld szemekkel. Aiden szívét megdobogtatta. Míg ő maga szégyellte, ahogy kinéz. Sápadtan, vékonyan, szinte mindig fekete ruhában. De Ruby azt írta, hogy aranyosnak tartja. És később más kedves dolgokat is írt. Hogy legyen az online fiúja és hasonlók. Sőt olyan szavakat is használt, hogy dögös és szexi, ami miatt Aiden kimondhatatlanul nagy zavarba esett, szinte tűzpiros lett az arca. Ruby-nak már volt kapcsolata, de Aiden számára új volt mindez, nemigen tudta, mit és hogyan kell reagálni. Felkavarta a sok szép, vagy éppen izgalmas üzenet, amiket Ruby küldött számára és amit próbált viszonozni a maga ügyetlen és bátortalan módján. 
Ruby sokszor és sokat írt. Panaszkodott, hogy a szülei gyakran elfoglaltak, emiatt egyedül van. Aiden is ezt érezte a saját helyzetében, hogy nagyon magányos. De mikor a lány üzenete felbukkant a számítógép monitorán, az olyan volt, mintha Ruby ott lett volna vele a szobájában. Vagy épp ő lett volna mellette Montanában. Mindenképpen szeretett volna elmenni Lewistown-ba meglátogatni Ruby-t és személyesen is beszélni vele, ezért titokban gyűjteni kezdte a pénzt. De amíg az utazáshoz kellő összeget meg nem tudta szerezni, csak a világháló maradt. Vagy a telefon. Aiden szerette Ruby hangját, éjjel-nappali hallgatta volna, varázslatos volt, megszédült, mámoros lett tőle. De sajnos csak ritkán tudtak telefonálni akkor is csak a házi telefonon, mert  egyiküknek sem volt mobilkészüléke. Így inkább írásban kommunikálnak, de szinte állandóan. Néha majdnem reggelig. Aztán iskola után folytatták. Aiden fejéből akkor ki is ment a sok iskolai szenvedés, a hajnalig tartó chatelések miatti fáradtság, vagy éppen egy-egy vita az anyjával, csak Ruby ragyogott szikrázva és ez a fény adott erőt neki is. Türelmetlenül és lankadatlan rajongással falta a lány betűit és a külvilág egészen elhalványult előtte. 

Folyt.köv...

A kenguruk olyan őzikék akik voltak sitten

By Facebook XD

Amúgy jó tré hetem volt, így inkább szeretném elfelejteni és nem újra megidézni a betűk által. 

Egész héten szarul voltam. De ez most nem a szokásos rossz közérzet volt, hanem ilyen pánikszerű izé. Főleg mellkasi panaszaim voltak, ilyen bitang erős szívdobogás, mellé hátfájás, gyomorfájás, köhögés, szorongás, félelem (gőzöm sincs mitől) és nagyjából állandóan. Éjjel aludtam, de ha felriadtam, akkor is éreztem.

Így hát hét közepe felé orvoshoz fordultam és egy fél napot ott is töltöttem, bent akartak tartani egy éjszakára, de hálistennek este 7 körül kiengedtek, apám hozott haza.

Közelebb nem kerültem a megoldáshoz hogy mi okozza a panaszokat. Azt javasolták, keressem fel a kardiológia szakrendelést. Keresném én, de hetek óta ignoráljak az emailt, amiben időpont miatt fordultam feléjük. Bár állítólag jövő év nyárnál hamarabb a városunk szakrendelésén nincs hely, így azt is hozzátették, más városok kórházában is tegyek próbát, hátha hamarabb sorra kerülök. Megfontolandó...

A panaszaim még megvannak, hol jobb, hol nem, de ma még viszonylag tűrhető volt. Nem tudom mi ez, de nagyon ijesztő és abbamaradhatna.

Jövő héten itthon leszek. Töltődöm, kreatív írok és volna még hivatalos ügyem is, de nem biztos hogy rávisz a lélek. A kardiológiára lehet elzarándokolok, időpont ügyileg. Meg hét vége felé a temetőbe is kimennék a mécsesekkel.

Faterom ma hozott mákos sütit és egy jó nagy halloween tököt. Majd pasimmal kifaragjuk (felkészül trauma ambulancia). Kíváncsi leszek, mit hozunk össze.

Ha már pasim, mostanában szokott álmodni és emlékszik is rá. Igaz, tiszta diliseket. 

Egyszer azt álmodta, hogy egy nagydarab nő rámoccant és fogdosta, én meg csak érdektelenül néztem.

Na hát a valóságban ilyen béna biztos nem lennék! Egyszer még az ősidőkben pasimmal a rockocsmában voltunk és egy vörösesszőke, kamurocker Zsani nevű ribike odanyargalt hozzá és a nyakába ugrott (volt valami egy napos afférjuk) de gyorsan szépen le is állítottam.

A másik álmában meg én pasiztam be és egy mexikói (!!!) pasassal jöttem össze. Hihi, nohiszen...Bár a mexikói pasik között még  vannak jók is, de azért na...

Ja azért annyi jó volt a héten, hogy összetalalkoztam A.-val! Meg sem ismertem, mert vagány színű volt a haja és vaksi vagyok alapból és az utca túloldalára sem látok el. Sajnos csak keveset tudtunk beszélni mert rohant, de jó volt látni és azt ígérte írni fog, de ugye sulizik és nincs ideje semmire.

Tegnap belenyírtam a hajamba is és jó vacak lett. Most nagyon nincs türelmem és lelkesedésem a dolgokhoz.

Na, de erre lehet megoldás egy hét szünetke...

Ma pénteki péntek van, holnap szombati péntek lesz

Hú, de kreatív cím XD de tény, hogy hosszú a hét, viszont így jövő héten  többnapos weekend jön. 

Remélem pasim legalább egy nap otthon lesz, ha jó idő lenne, értékelnék némi csavargást. Mert most pont szép az ősz. Még a nap is gyakran kisüt, hangulatosan hullanak a narancs és sárga színű levelek, szoktam nézegetni az ablakból. Szóval ideális lenne kirándulgatni. 

Aztán meg érkezik a családi gyertyagyújtásos utazás. Azt mindig nagyon várom. Már megvettem a mécseseket is. Nem akartam addigra hagyni, mikor már csak rikító színűek és extra drágák vannak (múltkor láttam világoskék és citromsárga mécseseket szemkiégető volt). 

Ma meg vásároltam új illatgyertyákat itthonra az ősz jegyében (csokis és erdeigyümölcsös) és sportmelltartót. És számlákat is fizettem. És még mindig maradt egy kis pénzem. Wooow mi a franc?! 

Másik durva, meg hogy tegnap a Keleti Banya megállított a lépcsőházban és csevegni kezdett velem, mintha világi haverok lennénk. Hogy vagyok, mizu velem és sztorizott arról hogy jövő hónapban születik a hatodik unokája stb. Persze nem bunkóztam én sem, de úgy rémlett hogy emlékeim szerint, rühelljük egymást és nem is vagyunk még köszönőviszonyban sem. De okés, tőlem lehetünk így is. Nem én kezdtem anno a gyűlölködést sem. 

Éjjel azt álmodtam, hogy Á.-val és A.-val bulizni megyünk, de ők aztán lelépnek, én meg tök egymagam maradok egy klubban. Hát amúgy a valóságban is jól eltűntek szó se róla. Főleg A., ő július óta kb. nem írt egy betűt sem.  Lehet majd novemberben írok neki. 

Haha, imádom az AI image programoka!Rendesen menő fotókat kreál. Ne kérdezzétek, mi volt a kérés, mert már nem is tudom, de ez lett belőle XD Ha lennd rock vagy grunge bandám, az fix hogy az albumborítót csakis AI-val csináltatnám. Egyszerre vicces és elvont.

Mérsékelt hideg, kellemetlen találkozás és némi gondolatmenés

R.I.P. Diane Keaton :(
Hétvégén punnyadtam, zabáltam (mióta van turmixgépem rászoktam a gyümölcsjoghurt+banán+alma lötyikre), zenét hallgattam, filmeztem és közben gondolkodni is vt időm, például azon, miért van az, hogy fater nálunk húsz percet is kínkeservvel tölt el, nem eszik, nem iszik itt semmit, húgomékhoz meg elment szombat délelőtt 11 körül szülinapi gulyáspartira és hajnali kettőig ott maradt, evett-ivott, a fb képek alapján csodajól szórakozott.
Sajnos nekem nincs rohadt nagy kertem, meg flancos kecóm, csak ez a lyuk, de azért jól esne, ha engem is legalább feleannyi ideig meglátogatna olykor...
És itt az ősz ezerrel, a héten már hívnom kellene a gázos embert, hogy átnézze a konvektorokat és bekapcsolja a fűtést. Anyám szerint persze az utolsó percre hagyom minden évben. Amúgy igaza van...
Mondjuk itt a kotorékban még annyira nincs hideg, kivéve a fürdőszobát ugye, de az úgy tré, ahogy van.
Tegnap reggel belefutottam egy volt munkatársamba, akivel még a hely előtti időkben dolgoztam. Sosem szerettem, ő sem engem, nem voltunk egy hullámhosszon és az sem tetszett benne, hogy folyton pletykált és mások dolgával volt elfoglalva. Mikor megláttam, igyekeztem nem felvenni vele a szemkontaktust, majd mikor ez nem sikerült köszöntem és el akartam slisszolni, de ez a nő képes volt a vele lévő asszonyt előre küldeni és leállni velem az utca közepén egy kis felkérdezésre. Mégpedig, hogy én hol dolgozom, meg mennyit keresek és hogy látta anyámat a kórházban (valahonnan ismeri látásból) és mi van vele minek járkál oda stb.
Nem mintha bármihez bármi köze lenne. Közben végig Nikinek hívott, pedig mivel egy jó darabig közös irodában és szomszédos asztalnál dolgoztunk, szerintem nagyon is tudta, hogy mi a nevem. Ha csak nem totál demens, de ezt azért 50+-ként nem hinném :S Kelletlenül válaszolgattam a kérdéseire, nem akartam bunkó lenni, pedig megérdemelte volna, mert láttam rajta, hogy konspirál és irigy (azt nem értem mire), meg világfájdalmas arccal közbe-közbe szúrta, hogy neki bezzeg két helyen kell dolgoznia és így sem él meg és nincs egy szabad hétvégéje stb. Úgy mondta, mintha én milliomos lennék, pedig ha tudná... Sajnálom, hogy rossz neki, de erről én nem tehetek. Alig vártam, hogy elhúzzon. Remélem most jó darabig nem találkozom vele ismét. Az ilyen szituktól és emberektől elmegy az energiám. De legalább a tegnapi hivatalos vacakolás, ha nem is sokat haladt előre, de a bizti őr és az ügyintéző is tök kedves volt. 

Pasim meg hétvégén azt mondta, hogy (idézem): - én nagyon-nagyon szeretlek téged!
OOOOHHHHH (zavarba esős ikonok).
És őszintének tűnt.
Klassz lenne, ha mindig így maradna...
És azt hallottátok, hogy a pedorokker Ian Watkins-t a hétvégén halálra szúrkálták a böriben?
Én már úgy két éve is azt írtam, mikor akkor is megkéselték, hogy egyszer végleg elkapják és most ez meg is történt. A gyerekmolesztálókat a sitten rendszerint kivégzik. Ő pedig a legalja volt, mert kisbabákat (!!!) is zaklatott. Amire nincs elég kifejező negatív és elítélő reakció.

De a hír alatti kommentek jók.

- Öngyilkosság volt! Beleszaladt a késembe.

- Tízszer egymás után...

- A nyakával...