M!!!

Ne vegyétek komolyan a fejlécet,  csak mostanában szoktam ilyen buta kollázsokat (bár ez inkább LOLlázs) csinálni. 

Ez az ezredik bejegyzésem! Hurrá!

Jó hétvégét mindenkinek. Itt szürke borongós idő van, pasim elment dolgozni, nekem meg húslevest és paprikás krumplit kéne csinálni és semmi kedvem a krumpli pucoláshoz. Rémesen utálom és ha csak tudom, rábízom a pasimra, ő elvan vele. Na, de most ez rám vár...

Tegnap végülis nem kellett menni a hely-re. Szerdán meg azt mondták kell, mert úgyis megoldható a technikai biz-baz, de aztán csütörtökön kiderült, hogy 11-12 ig biztos nem lehet majd semmit se csinálni, utána meg már minek (pénteken 2-ig max. fél 3-ig van hely). Így lett egy hosszabb hétvége, a húsvét úgyis odébb van még. 

Szóval pénteken beugrottam délelőtt az ősökhöz (mikor a buszmegbe ballagtam láttam a közönséges Magentaluvnyát kukákat tologatni-na minden a helyén van-aztán az utca túloldalán Miss Candy is elsuhant...blőööeeehh szintén), fater aludt még, így őt nem háborgattam. Játszottam a kutyával és kicsit beszélgettünk anyámmal.

Ő mesélte, hogy szegény I. nénire is rájár a rúd, nem elég hogy ugye most halt meg J. bácsi és az előző házasságából született két fia (az egyiknek drog problémài vannak) és egy lánya máris jönne az örökség miatt osztozkodni (nem tudják, hogy semmit sem kapnak, mert évek óta szoba sem álltak az apjukkal és mert van végrendelet és J. bá mindenét I. nénire és a közös lányukra hagyott) rossz lett valami vizsgálati eredménye és sürgősségi műtétje volt és most a szövettani eredményre vár. Remélem negatív lesz. Anyám szerint a sok stressz tette ezt es hát igen, ha az ember őrlődik, arra rámegy az egészsége.

Én is új programot vezettem be sajna nem önként, de minden hajnalban 2 és 3 között forgolódom és szorongok. Mikor mi miatt, de okokat mindig találok rá. Főként anyagi és a jövőkép miatti gondolatok ezek.

Aztán nem bírok visszaaludni persze.

Remélem hogy egyszer jobb lesz, ha a hitelek leszakadnak rólam. De az még jövőre lesz csak. És utána is kérdés, merre tovább, mert nagyon csábít a költözés, mert ugye-ezt ezerszer leírtam-utálok itt lakni. 

De elnézve a brutálisan elszabadult lakásárakat és tudván hogy ez a lakás milyen ronda és gáz adottságú vannak, vannak félelmeim és kétségeim.

K. a napokban írt, hogy április 17. és 26. között Magyarországon lesz a pasijával és jó lenne ha találkoznánk, de ezt kb. mindig megbeszéljük és sose jön össze. Írtam, hogy majd meglátjuk, amire semmit sem írt, remélem nem bántottam meg. Ez részéről nagy szervezés, ő Szeged környékéről származik, a pasija egy másik helyről, másik megyéből, én mindegyik helytől messze vagyok és mire minden rokont végig járnak szerintem eltelik az idő. 

De amúgy rajtam nem múlik, ha tudunk egy mindkettőnknek alkalmas időpontot találni, tőlem mehet a dolog.

Szánnivaló emberek

Itt ülök a közepesen sötét szobában éjjeli lámpa fényei mellett, lévén hogy a csillárunk még mindig nem jó, a szerelő pedig hetek óta tart erre...

És közben faterom adta csokis nápolyival tömöm a fejemet. 

Holnap már megint hétfő, de bízom benne, hogy a pénteki leállás valahogy csak bejön. Erre fókuszálok nagyon. Olyan 60% az esélye. Legalábbis az utolsó infók szerint.

Egész jövő héten esőt jósol a meteorológia, szóval tuti lesznek rommá szétázások. 

Ja pasim vett egy új ernyőt magának, mert az övé már gatya volt. Naná, hogy zöldet vett (viva la foci).

Narkomán exem ma facebookon nyilvános posztban keseregve ecsetelte, hogy heti szinten betörnek hozzájuk, ha ő melózni van és elviszik az anyja cuccait (kaja, ruhák, szerszámok) és hogy nem tudja őket lefülelni, hiába a kamera a háznál, nem látni a tettest.

És akkor ilyet írt-idézem: nem értem miért csinálják ezt, mikor mi soha senkinek nem ártottunk!

Na persze...főleg az anyja nem bántott senkit soha. Egy tündéri, csupaszív nő volt...ja nem...

Engem is fél perc ismeretség után városi kurvázott le és közölte velem, hogy csinálhatok bármit, úgyis szétbarmolja a kapcsolatunkat a fiával...

Amíg együtt voltunk Narkomán meg én, ez a nő folyton kavart, fúrt-faragott és végülis elérte a célját, szétmentünk. Jó, ebben az is ott volt, hogy Narkomán felszedte Sz.-t, de ugye az anyja őt is bántotta (meg Narkomán összes csaját). 

De miután már nem jártunk, és én a mostani párommal voltam, akkor meg hirtelen az lett a baj, neki álltak zaklatni telefonon, személyesen, névtelen mocskolódó levelekben. Sőt anyuci a volt melóhelyemre is bement fröcsögni, de koppant, mert már akkor nem dolgoztam ott. A dolog vége egy rendőrségi feljelentés lett, de utána visszavettek és lekoptak, ám ez azért maradandó nyomot hagyott bennem, hogy fiatalon ilyenekkel kell foglalkozni.

Sosem ismertem még olyan gonosz, feketelelkű (nincs rá jobb szó) embert, mint Narkomán anyja, pedig volt már szerencsém mindenféle szerzethez.

Jó, akkor sajnáltam kicsit, mikor később az idősebb fia meghalt fiatalon, de abban is benne volt anyuka, mert folyton itatta, cigiztette a gyerekeit (az elvonóra is behordta pl. Narkománnak az alkoholt). Nagyon egészségtelen kapcsolata volt a gyerekeivel. Örökre magának akarta a fiait és ha lett barátnőjük gyorsan belekapcsolt és elüldözte őket.

Méghogy senkit soha nem bántottak pf...a falujukból is azért kellett elköltözniük, mert anyus mindenkivel összeveszett és az orkok már fenyegették őket.

Amúgy egy csomó kommentet kapott a poszt, alakult a lincshangulat, ám egyik szomszéd is oda írt, hogy nyugodjon le mindenki a píbe, nincs semmilyen tolvaj, csak anyuka demens már és képzelődik...

Így visszagondolva még mindig kicsi harag van bennem, pedig már régen történt, de nehéz felejteni, mert engem egyik fiúm szülei sem rühelltek ily módon, hiszen okot sem adtam rá. Így ez az indok nélküli, folytonos vak gyűlölet, szimplán mert létezem és mert a fiával vagyok, nem volt világos számomra. 

Amúgy Narkomán egy pathetic forever alone csávó lett, hála ugye az anyjának, nem hiszem hogy túl boldog így. És az sem lesz neki könnyű, ha az anyját majd tényleg legyűri a demencia.

Na, közben totál beesteledett kint...megyek fürdeni asszem...

Bepéntekeledett

Igen, igen, yeeee XD 

Én meg örültem, mint vakló a félszemének, mert azt mondták jövő héten pénteken nem lesz hely valami informatikai bizbaz miatt. De később elkezdtek variálni, hogy talán mégsem kell a leállás, így ezen örömöm lehet rövid lesz. Majd kiderül.

Tegnap volt szegény J. bácsi temetése. Úgy volt, hogy csak az ősök mennek és a mi nevünkben is visznek virágot, de tesóm mégiscsak el tudott menni, bár szó szerint az utolsó pillanatban futott be. Ettől meg lelkiismeretfurdalásom lett, hogy én nem tudtam ott lenni. Sajnálom...

A hetem amúgy ezt leszámitva átlagos volt. 

A tv-ben párszor belefutottam a Farm vip-be...uh de ah...nem is tudok jó jelzőt írni rá. Hát ja... nem gyengén döbbenetes.

Végre itt a jó idő, igaz jövő héten megint hideg lesz állítólag. De most szépen nyílnak a virágok, süt a nap és ez jó hatással van a kedvemre is. Talán lassan elérkeznek a kirándulós, utazós időszakok. 

Én már mennék, ki a lakótelepről (ahol mostanában-főként a buszmeg és a bevásárlóközpont környékèn-egyre több a csöves, drogos, tarhálós, kukázós létforma, rosszarcú elemek, meg az ukik a 6-8 pulyáikkal), ki ebből a fullasztó városból, a többi az időjáráson függ.

Ja, a héten volt apám és pasim névnapja is.

Drágàm itt kesergett, hogy egyetlen egy kis haverja sem köszöntötte, de megnyugtattam, hogy úgyis előbújnak a névnapi ingyen pia miatt. 

És tádááámmmm...így is lett...Nem is kommentálom ezt, sem pasim állapotát. 

Hétvégén a főzés és mosás kötelező körökön túl filmezni kellene. Ki is néztem egy eredetileg Netflixes sorozatot, ami most fent van a videomegosztón. 

Az a címe hogy Kamaszok és azt írják róla, akik már látták, hogy meglehetősen durva. Még agyalok, hogy belekezdjek e, a túl súlyos alkotások hazavágják az amúgy is törékeny hangulatomat. De a tv-ben sokszor semmi nézhető nincs, csak 40 éves filmek hetente ismételve.

Jó és pihentető hétvégét mindenkinek:×

Anxiety...Keep on trying me

Újabb nagyméretű dallamtapadás...Hajjaj.

Itt diló, hideg szél fúj, fáj tőle tőle fejem és a  fogam is néha. Márpedig most még úgysincs kedvem és lelkierőm fogorvos után kajtatni, mint általában.

Anyám azt mondta, Aputest exemmel álmodott...szegény...én meg 90%, hogy Narkomán exemet láttam pár napja. Ugye pasim mesélte régebben, hogy Miss Candy-től tudja aki Narkomán nagy spanja, hogy erre dolgozik és pasim már látta is. Hát most már én is láttam és tényleg nem olyan, mint volt. De facebookon már volt szerencsém ehhez a kinézethez, azért engem annyira nem lepett meg. Sok új tetkója lett, meg rövid haj, szemüveg, baseball sapi, acélbetétes bakancs stb. Hála égnek, ő vagy nem látott, vagy nem ismert meg. Én nem akarnék vele újra beszélni.

Végre befestettem a hajam és most csillog, meg selymes és pár mosás után a színe is olyan lesz, mint amilyenre terveztem. Most sötét kicsit, de nem rossz azért.

Hétvégén amúgy olyan 90-es évek feelingem volt, nem tudom miért. Eszembe jutott, mikor hugival tizenpár évesen egy csomó The real world in San Francisco epizódot ledaráltunk, amiket valakitől dvd-re írva kölcsön kaptunk és még angolul is alig tudtunk, de beszippantott minket a 90-es évek érája és odáig voltunk a Rachel/Puck romantikus vonaltól és sírtunk, mikor Pedro meghalt. Aztán asszem megnéztük az L.A. és a London évadot is. 

Tegnap este pedig láttam az Ébredések c. filmet és nagyon szomorú volt. Robin Williams pedig nem véletlenül a legjobb színészek egyike volt. Nagy kár érte.

Csütörtökön lesz J. bácsi temetése, ami inkább búcsúztató lesz egy bérelt teremben tartva és szűk körben, I. néni kb. 25-30 főt hívott el, köztük az ősöket is. De sok barátot nem értesített, így most egy csomóan meg vannak sértődve. I. néni miatt amúgy szerintem alapból többen távol maradnának, mert megosztó személyiség. Mindig megmondóember volt és állítólag J. bát is durván berendszabályozta. Kb. olyan lehetett mint a Beatles sztoriban Yoko, vagy a Pistolsnál Nancy. Hát nekem amúgy semmi bajom vele, velem rendes volt mindig. És J. bácsi is jó fej volt, még a fura stílusa ellenére is. És emlékszem, ballagásomra kaptam tőlük egy szép ezüst karkötőt kék kövekkel, de sehol sem találom...

H. meg képzeljétek felhívott és aranyos volt, meg érdeklődött és nem akart most pénzt kunyizni és tök sokáig beszélgettünk. Most éppen gőzerővel munkát keres, de eddig nem sok eredménnyel. Hát itt a városban ez nem egy egyszerű ügy, az biztos. Drukkolok neki.

 

STILL BREATHING (Mike/Billie Joe) pt. 28.

Azt álmodtam az éjjel, hogy egy koncerten vagyok, több ezer ember, fények, klassz hangulat, ott állok a színpad előtt. Wow menő volt.
De a hajam nem az, finoman szólva is vállalhatatlan, hétvégén most már tényleg befestem.
És elhoztam az utolsó, 28.-ik epizódot a Still breathing-ből, már egy ideje itt hányódott félkészen a laptopomon.
Nem is tudom, mit lehetne hozzáfűzni. Idén nyáron, egész pontosan június 10.-én lesz 8 éve, hogy elkezdtem írni és ez a történet ennyi éven át itt volt változó intenzitással (mert pl. 2017 és 2018-ban egész sokat írtam, míg 2020.-ban egy fejezetet sem). Mindenféle események alatt íródott, mondhatni jött velem. Rokonunk elvesztése, a kórház, a műtéteim, a rossz eredmény és a gyógyulás, különféle érzelmi hullámvasutak, hideg telek és meleg nyarak, ünnepek és hosszú hétvégék és még sorolhatnám.
Egy fontos részemmé vált.
És most befejeződik.
Az egyik legtovább írt sztorim volt (leszámítva a 2015 óta készülő soha nem publikálható törit) és nagyon szerettem, bár néha úgy tűnt elhanyagoltam, de mindig visszatértem hozzá, mert sokat adott számomra is.
Marhára fog hiányozni :(

TIME OF YOUR LIFE:

Another turning point, a fork stuck in the road
Time grabs you by the wrist, directs you where to go
So make the best of this test and don't ask why
It's not a question, but a lesson learned in time
It's something unpredictable, but in the end it's right
I hope you had the time of your life
Mike azon a délután egy örvénybe került, ami csak sodorta lefelé egy nagyon mély szakadékba. Ez volt a veszteség, aminek íze könnyeivel együtt ott ragadt az ajkán és keserűbb volt bárminél.
Persze ezt először nem ismerte be magának és sokkosan, makacsul tartotta magát ahhoz a tényhez, hogy ez átmeneti és meg fogja találni a fiút bárhol is legyen. Mint egy kétségbeesett mantrát, úgy mondogatta ezt magának, akkor is, mikor visszatért az albérletbe és leült egy pohár ital és egy útbaeső boltban vásárolt doboz cigaretta mellé, hogy átgondolja mit tehet. De nem volt sok épkézláb ötlete.
Ollie-ra egyértelműen nem számíthatott, tudta, hiába menne vissza a házához és könyörögne információért, csak azt érné el, hogy kihívná rá a rendőrséget, vagy ha nem ő, akkor valamelyik környéken lakó. Megfordult a fejében, hogy várhatna a háznál, hátha felbukkan Billie egyik testvére, aki megkönyörül rajta, de Mike végül ezt is elvetette, nem keverheti bele azokat a fiatal gyerekeket ebbe az egészbe.
Mike tippjei elfogytak, az egész dolog túl ködös volt. Túl sok volt a „ha”, az „esetleg” és a „talán” érdemi eredmény nélkül.
Egy átvirrasztott, fájóan hosszú, könnyes éjszaka után Mike elindult vissza Reno-ba. Egyáltalán nem ezt akarta, de mi mást tehetett volna?!
Mikor belépett Missy szüleinek házába és felgyalogolt a lépcsőkön, már a sírás szorongatta a torkát és fohászkodott magában, hogy a nő ne legyen a szobában és ne kelljen magyarázkodnia. Egy szót sem akart szólni, csak feküdni akart az ágyban a plafont bámulva és várni, hogy az agyában felvillanjon valami válasz, merre induljon, hogy rátaláljon Billie-re. Szerencsétlenségére Missy  ott volt és ahogy végigtekintett Mike-on teljesen elhűlt, a kezében tartott könyve is kiesett a kezéből.
Mike sejtette, hogy pocsékul festett, de azt nem várta, hogy ezzel így lesokkolja a nőt.
- Szia Missy.- köszönt halkan.
- Jó ég Mike, veled meg mi történt?! Hiszen halottsápadt vagy! Aludtál te mostanában? - fakadt ki Missy.
Mike megrázta a fejét.
- Hát nem igazán...- aztán hatalmasat sóhajtott, de így sem tudta visszafogni erőszakosan előtörő könnyeit.
Missy tágra nyílt szemmel bámult Mike-ra, aki nem bírt tovább erős maradni, lerogyott a földre a bőröndje mellé és zokogni kezdett. Úgy, mint egy árva kisgyerek. Utoljára akkor sírt ennyire, mikor a nagyszülei eltávoztak.
Vígasztalhatatlan volt. Valójában akkor tudatosult benne a realitás, hogy Ollie elszakította tőle Billie-t és jelen esetben nincs mit tennie. Megtépázott, sérült szívvel kell most elviselnie Billie Joe hiányát, mert egyszerűen nem tudja, hol van. Veszített. Mindent, de mindent elveszített, ami az életet jelentette neki! Ezt nem lett volna képes most szavakkal kifejezni. Nem is akart beszélgetni, nem akart semmit sem mondani és nem is tudott volna.
Rázta a sírás egész testében és azt várta, hogy Missy faggatni kezdi, vagy gúnyos megjegyzéseket tesz, de a nő megdöbbentő módon mellé ült a földre és hirtelen átölelte. És ebben nem volt semmi álságos, ez szívből jött. Mike meglepődött, könnyes szempillái alól pislogott a nőre, de belül csak erre volt most szüksége, néma támogatásra, hogy ne szakadjon meg végleg a szíve.
Az a nap és az a húsba maró felismerés volt az egyik legsötétebb, legrosszabb momentum élete során.
És még sok ilyen fájdalmas nap jött, a könnyek nehezen száradtak fel, a sebek kitartóan sajogtak, minden Billie-re emlékeztette őt. Mike sokszor csak bámult maga elé és küzdött, hogy aznapra összeszedje magát. Segített Missy-nek a vállalkozásban, bár keveset értett az üzlethez, de egyfajta hálával tartozott a nő felé, hogy nem kérdezősködött, nem bántotta, csak mellette volt csendben és igyekezett elvonni a figyelmét a fájdalomról. Ez rövid időkig sikerült is, de a végén Mike ugyanott találta magát, széthasadt szívvel kergette azt az ábrándot, hogy rátalál Billie-re. Ha üres volt a ház és senki sem tartózkodott a közelben, telefonkönyvet ragadott és hívogatta a kórházakat, persze eredménytelenül, adatokat senki sem adhatott ki, Mike ezt mégsem bírta elfogadni. Ahogy teltek a hetek Mike már csak abban bízhatott, hogy ha véget ér a kezelés, Billie visszajön Oakland-be és valahogy felveszi vele a kapcsolatot. Idővel ez az egy reménye maradt és a szíve fájdalmasan nagyokat dobbant, ha megszólalt a telefon. De sosem őt keresték.
Lassan döntenie kellett az élete felől, visszamegy e az iskolába dolgozni, vagy itt marad Reno-ban. Nem bírta megszokni Renot és vágyott vissza szülővárosába, de kétségei voltak tudja e folytatni a tanítást.
Ezerszer átrágta ezt a lehetőséget, sokszor álmodta, hogy újra az iskolában van, Billie Joe egyik nap váratlanul beállít és csak állnak a napfénnyel megvilágított folyosón egymás szemét kíváncsian fürkészve. Ez az újra meg újra ismétlődő, szépséges álomkép uralta Mike elméjét és mikor felriadt a fantáziavilágból továbbgondolta, megölelte, megcsókolta Billie-t és minden olyan volt, mint régen.
A válóperről egészen el is feledkezett és Missy is, mert egyik este, ahogy a feketeségben feküdtek egymás mellett, a nő döbbenetes kijelentést tett.
- Kisbabát szeretnék, Mike...- és álmodozva elmosolyodott.
A szavak Mike torkára forrtak, egyszerre perzselte az öröm és dermesztette le a mély ámulat.
- Kisbabát?!- kérdezett vissza értetlenkedve.
Bár egy ágyban aludtak és közösen vitték Missy apjának üzleti ügyeit, semmi intim nem volt közöttük, a férfi ezért nem is értette, hogy mi alapján jutott Missy el erre a pontra.
- Igen, ez olyan furcsa?- nevetett fel Missy.
Mike zavartan vállat vont.
- Azt mondtad, hogy az üzlet az első és egy ideig biztos nem szeretnél gyereket.
- Igen, tényleg ezt mondtam, de megváltozott bennem ez az elképzelés. Most vagyunk fiatalok, miért ne lehetne gyerekünk? Feltéve, ha te is így gondolod és ha már túl vagy a csalódásodon...
- Ne beszéljünk erről! - vágott közbe Mike reszkető hangon és máris érezte az égő érzést terjedve szúródni a mellkasában.
Missy engedelmesen bólintott.
- Akkor beszéljünk a kisbabáról. És az újrakezdésről. Sokat agyaltam ezen, hogy mi is legyen kettőnkkel, már nem haragszom rád a történtek miatt. Biztos én is hibáztam, hogy így alakult. De rájöttem, hogy nem szeretnék elválni.
Mike nem tudta, mit is érez Missy iránt pontosan. Mostanában jól kijöttek, de fogalma sem volt, ez elég e házasságuk újbóli felélesztéséhez. Ráadásul ő még egyfolytában Billie-re gondolt, sem a szíve, sem az agya nem volt képes búcsút mondani neki, még ott munkált benne egy szemernyi kis reménykedés, hogy visszakaphatja. Sokszor ez tartotta őt életben.
- Ez elég váratlanul jött...- mondta felsóhajtva.
A nő finoman megsimította Mike mellkasát és közelebb húzódott hozzá.
- Természetesen nem most rögtön kell választ adnod. Csak jó ha tudod, rendbe jöhetne az életünk, ha te is szeretnéd. Én örülnék, ha itt maradnál és családot alapítanánk. A többi rajtad múlik...
Mike amióta az eszét tudta, mindig is gyermeket akart és Missy kijelentése, hogy ő is szeretne anyává válni, nagyon összezavarta. De még mindig szerette Billie Joe-t, elmondhatatlanul.
Őrlődött. Hogy lehetne így egy új életet kezdeni?
Tisztességes lenne ez így Billie-vel szemben? És Missy-vel szemben?
Várta, lázasan kutatta a jeleket, amik segíthetnének a döntésében. Gyakran betelefonált az iskolába is, érdeklődött a tanítványok felől, nem feltűnően de szóba hozta Billie-t is, ám a helyettesítéssel megbízott tanárok folyton ugyanazt mondták, nem tudnak róla semmit, nem vesz részt a tanórákon.
A hetek pedig előre masírozva, hónapokká duzzadva vonultak el Mike felett napról-napra kevesebb bizakodással kecsegtetve.
És a férfiből cseppenként tűnt el az álom, hogy viszontláthatja Billie-t. Mike úgy vélte, Billie végérvényesen elhagyta California környékét és új életet kezdett máshol. Talán a kórházban töltött napjai alatt átgondolta és belátta, ez az egyetlen járható út.
A hitevesztettség és szomorúság tengerében öntudatlanul hánykolódva Mike csak arra eszmélt fel, hogy egyik éjszaka Missy-t csókolja és nem volt rá teljesen konkrét magyarázata. Vigaszra vágyott és a nő ezt megadta neki. Sőt, ennél is többet, mert hamarosan már úton volt a kisbaba, ami Mike lelkére gyógyír lehetett.
Persze ezekután nem váltak el Missy-vel, Mike igyekezett lezárni magában amit hátrahagyott, felmondott az iskolában és úgy döntött, Reno-ban marad, elsüllyesztve magában az Oakland-i múltat. De ez nagyon nehéz volt és csakis egyfajta hamissággal, ostobaságnak is nevezhető tagadással lehetett véghez vinni. Néha így sem sikerült, feltörtek az emlékek, amik Billie Joe-ra emlékeztették, szavak, mosolyok, érintések amik elő-előjöttek és keserédes pillanatokig elrepítették Mike-ot. És ez még nagyon sokáig így maradt, Mike szíve egyik darabkája ott lüktetett, ahol Billie is volt. Annak idején észrevétlenül neki adta, és cseppet sem bánta meg. Még akkor sem, ha ez most szenvedéssel töltötte el.
Közben pörögtek az események, Missy-vel közösen vásároltak egy szép kis házat Reno-ban, olyat amilyenre Missy is vágyott és ami kicsit olyan volt, mint amilyenben Mike is felnőtt imádott nagyszülei mellett. Mike felpezsgett és tettrekésszé vált, a szobákat, vidám pasztellszínekkel festette ki, a verandán hintaszéket állított fel, a kertet üde virágokkal népesítette be. A lehető legszebb otthont akarta megteremteni.
Aztán eljött életének legboldogabb napja, megszületett a lánya Hailey Rose és ezáltal teljesült az az álma, amiről Mike azt gondolta, sosem fog valóra válni. Gyakran el sem hitte, és ámulva gyönyörködött Hailey-ben a karjai között. A baba érkezése egy hullámvasút volt, csupa jó, de sokszor nehéz helyzettel és egy sor olyan érzelmet ébresztett benne, ami mellett nem volt helye másnak. Mike teljes szívével jó társ és jó apa akart lenni és ezért mindent megtett, de Missy-nek ez kevésnek bizonyult.
A nő mintha idővel felébredt volna ebből az egészből. Hamar vissza akarta kapni a függetlenségét és ismét bekerülni az üzleti életbe. Mike maradt tehát otthon a kislánnyal, de ez egyáltalán nem volt ellenére, Hailey volt a világa, az élete értelme, nem cserélt volna senki mással. Annyira elmerült ezekben az édes mindennapokban, hogy nem vette észre, Missy milyen nagyon eltávolodott tőle. És mikor Mike észbe kapott, már késő volt, Missy egy sikeres üzletember mellett kereste a figyelmet, akit az apja mutatott be neki. Mikor kiderült az affér, Mike már hiába akarta megjavítani azt ami elromlott, nem működött, Missy már nem akarta folytatni.
- Biztos ezt akarod?- kérdezte Mike zsibbadtan.
Missy biccentett és rá sem nézve, tovább dobálta be ruháit egy bőröndbe.
- Így lesz a leghelyesebb, Mike. Elmúltak az érzéseim, szeretlek még, de már nem vagyok beléd szerelmes és így egy hazugság az egész.
- Meguntad? Már másra vágysz? Arra a másik férfira?- Mike hangja elcsuklott. Bármit megadott volna, ha Missy a maradás mellett dönt, bár már őt sem fűtötte a szerelem iránta, de leginkább Hailey miatt nem akart válást.
- Igen, mondjuk így. - rántott vállat Missy.
- Mit tegyek, hogy átgondold?- kérdezte Mike.
Missy megrázta a fejét.
- Semmit. Már nem tudsz mit tenni. Elmegyek!
- Van egy közös lányunk!
- Igen és ezt köszönöm neked! Megígérem, hogy akkor találkozhatsz vele, amikor csak akarod! Mike, fontos maradsz számomra, de semmi sem tart örökké! Emlékezz, te is így vélted, és ha az a másik nem tűnik el az életedből, már régen nem is lennénk együtt! Akkor elválsz tőlem, hiszen ez volt a terved. - vágott közbe Missy. Mike úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. Pedig Missy-nek igaza volt. Képzelete visszavitte azokba a napokba, mikor semmi más nem számított neki, mint Billie és minél előbb vele akart élni...Összefacsarodott a szíve. Mennyire megváltoztak a dolgok azóta! Lehajtotta a fejét és nem is szólt többet, könnyek között hagyta, hogy Missy kisétáljon az ajtón, kézen fogva az akkor három éves Hailey-t, aki megszeppenve vissza-visszanézett felé, míg az anyjával be nem ültek az autóba.

Négy év telt el a válás óta és Mike nem igazán talált magára. A válás annyira nem törte össze, de Hailey hiánya mardosva emésztette. Igyekezett lánya életének aktív és szilárd része lenni, ez volt számára a legfontosabb. Jó darabig ott maradt még a reno-i házba, hogy minél több időt Hailey-vel tölthessen. Próbált jó viszonyban maradni Missy-vel, miközben újra építette az élete falát lelke darabokra tört tégláiból. De nem ment, csak romok maradtak. És magány. Volt ugyan munkája, irodalmat tanított egy iskolában és volt egy-két futó kapcsolata, de semmi komoly. Csak úgy létezett a felszínen. És mikor pár hónapja Missy újra férjhez ment, majd San Francisco-ba költöztek, Mike is egyértelműen továbbállás mellett döntött, már nem kötötte semmi sem Reno-ba és amúgy sem szeretett ott lakni sosem.
Berkeley-ben telepedett le, hogy viszonylag közel legyen a lányához. Ahogy visszatért Californiába, a szülőföldjére, az ismerős napfénnyel együtt emlékei és lelkiismeret-furdalása is újult erővel feltámadtak és sokszor visszatértek a magában annyiszor feltett kérdései, vajon Billie mihez kezdett? Hol él, mit csinál? Vajon boldog e?
Mike ha nagyszülei sírjához ment látogatóba, szinte mindig elhajtott a ház mellett, ahol Billie Joe és családja élt egykor, nézte az ablakokat takaró függönyöket, a betonudvart, a rozsdás kaput és eljátszott a gondolattal hogy becsenget és Billie nyit ajtót. De persze sohasem merte ezt meglépni. Annyi idő telt el azóta! Hét hosszú év...
Az álmodozásai viszont biztonságosak voltak, megnyugtatták. Úgy elképzelni Billie-t, ahogy legutoljára látta, amikor azt ígérte, hogy együtt véghez viszik az elvonót, de ebből semmi nem lett. Remélte, hogy Billie a szíve mélyén tudta, ő csakugyan így akarta, mellette lenni jó és rossz körülményekben egyaránt. De az élet végül külön utakra, kanyargós ösvényekre vitte őket.
- Uram, jól van? Nagyon elgondolkodott. Ugye minden rendben?
Mike már vagy két perce szobrozott maga elé révedve, miközben Mr.Randell az iskolaigazgató nézett vele farkasszemet értetlenül.
- Igen, persze, jól vagyok, csak nem hiszem el, hogy újra itt állok...- sóhajtotta elképedve Mike, amint visszazökkent a jelenbe.
Megtörölte hideg izzadtságtól nyirkos homlokát és még mindig nem vette le szemeit a kerítésről, a végeláthatatlan udvarról és az alig változott épületről. Mintha visszacsöppent volna a múltba.
Egy iskolai állásinterjúra volt ma hivatalos, amiről telefonban csak ennyit tudott és ledöbbent, mikor megkapta a címet, ami egykori oaklandi munkahelye volt.
Mr. Randell átfutotta a papírokat.
- Nahát tényleg, most látom, hogy már dolgozott itt Mr. Cole idejében. Akkor nem ismeretlen önnek a terep. Szerette az intézményt?
Mike mellkasa nehéz lett az emlékek súlya alatt. Az első, ami bevillant az a délután volt, mikor Billie felkereste őt az osztályteremben, hogy javítani szeretne. Elhomályosult a tekintete.
- Igen, jó volt itt. - mondta halkan és meghatódottan hunyorgott a nap fényébe.
- És volna kedve ismét iskolánk kötelékében dolgozni? Én örülnék, ha egy már tapasztalt kollégát üdvözölhetnénk újra.
- Persze, szívesen dolgoznék itt. - vágta rá Mike egy pillanatot sem gondolkodva.
Mr. Randell elégedetten biccentett.
- Ez nagyszerű! Akkor szólok a titkárnőmnek, hogy készítse elő a papírokat. Ez egy kis időbe telik. Addig esetleg egy kávé vagy tea?
Mike még mindig az udvart pásztázta, élénken emlékezett rá, hol állt az autója, mikor Billie Joe-val kettesben átvágtak a parkolón.
- Inkább sétálnék egy kicsit itt az udvaron, ha nem gond.- válaszolta.
- Sétáljon csak bátran és elevenítse fel az emlékeit. A titkárságon találkozunk! - helyeselt az igazgató, majd az épület felé ment, Mike pedig ott maradt az udvaron és a szívverése sehogy sem akart csillapodni.
Meglehetősen furán érezte magát, egyszerre izgatottan és különös félelemmel telve. Elindult a parkoló autók mentén, elmélyedve a fű zöldjével kevert aszfaltszürkeségben. És minden egyes lépés újabb emlékképet hozott elő. Mámoros csókokét, titkos érintésekét, lopott percekét, egy számára sokat jelentő szép arcot, egy zöld szempár érdeklődő csillogását, szívét csordultig betöltő, nehezen megfogalmazható, heves, de törékeny érzelmekét.
Mike hirtelen egy műanyag takarítókocsiba ütközött, aminek tartalma nagy robajjal esett a lábai elé. Ez ébresztette fel nosztalgikus ábrándjaiból és biztos volt benne, hogy már percek óta sétált körbe-körbe.
- Sajnálom, figyelmetlen voltam, rögtön összeszedem!- hajolt le és sebtében összekapkodta a takarítószereket a betonról.
- Mr. Pritchard?
Mike-ban meghűlt a vér és nem hitte el, hogy azt a hangot hallja, amit ezer közül is megismerne!
- Tanár úr? Hihetetlen! Hát maga az? Istenem...
Mike összerázkódott és hitetlenkedve pillantott fel, mert azt hitte, hallucinál és az elméje űz vele csúfos játékot. De nem így történt. Aki ott volt tőle nem messze, nagyon is a valóság szülötte volt.
- Billie Joe?- suttogott Mike és kishíján ismét kiestek a kezéből az addig felszedett holmik.
Arcára erős vörös pír kúszott és kiverte a víz. Úgy nézett fiú irányába, mintha egy káprázatot látott volna. Pedig a kép igaz volt és Billie állt előtte döbbenten és ugyanolyan kipirulva.
- Uram, mit keres itt?- kérdezte remegő hangon, majd lehajolt Mike mellé és segített összepakolni a takarítószerszámokat.
- Ezt én is kérdezhetném tőled ..- Mike émelygett és teljesen sokkos volt, a fejébe fájdalom nyilallt. Szédelegve felállt a földről és nézte Billie-t ahogy elrendezi a kocsi tartalmát.
Sötétkék-fekete egyenruhát viselt, amire az iskola címere volt felhímezve, és egy névtábla is volt a mellkasára tűzve Billie Joe Armstrong-takarító felirattal.
Mike szemei az arcára vándoroltak, hét év telt el és egy huszonnyolc éves fiatalembert látott, még mindig kócos fekete hajjal, zöld szemekkel, igéző ajkakkal. Más volt, de így is jól felismerhető és szívdobogtató a számára.

- Én itt dolgozom uram, már két és fél éve...- válaszolta a fiú.
- És nem furcsa? Hiszen valamikor ide jártál...
- Az elején az volt, de hamar megszoktam és szeretem.
- Értem. Én nemrég költöztem vissza Californiába, Berkeley-ben bérelek egy házat és munkát keresek. Ide küldtek interjúra, ha minden jól megy, itt fogok tanítani. - mondta Mike.
- Ez remek, Mr.Pritchard. - Billie ajkán bátortalan mosoly szaladt végig.
- Mintha legutóbb tegeződtünk volna...- ráncolta a homlokát Mike.
- Igen, emlékszem...De az hét éve volt...- Billie és szégyellősen pillantott Mike-ra.
- Kimondani is borzasztó! Hét éve nem tudom, mi történt veled! A kórházban azt mondták, másik intézménybe helyeztek át az édesanyád kívánságára! Elmentem hozzátok és kértem, hogy árulja el, hol keresselek, de hajthatatlan volt és azt mondta, sosem foglak megtalálni, mert még csak nem is Californiában vagy!
Billie helyeslően bólintott.
- Oklahomában voltam. Anya onnan származik és a családja egy része azóta is ott él. Egy Oklahoma City beli kórházba szállíttatott. Ott csináltam végig a rehabilitációs programot...
- Oklahoma...- lehelte Mike. Az ország másik fele, erre magától csakugyan nem jött volna rá.
- Igen...- Billie arcán felhők gyülekeztek, zavartan dugta zsebre a kezeit.
- Próbáltam a nyomodra akadni, de sehol sem leltelek, az iskolában azt mondták, nem jársz be. Azt hittem, sosem látlak ismét újra!- hadarta feldúltan Mike, ahogy felidézte az akkor történteket.
- Miután kiengedtek a kórházból, anya kijelentette, hogy ide nem jöhetek vissza. Azt mondta, hagyjam az érettségit, úgysem fog sikerülni, tűzzek ki új célokat, mert újra kell kezdenem az életemet és jobb lesz így mindenkinek! A rokonai rövid időre befogadtak és munkát is segítettek keresni. De én nem akartam ott maradni! Nélküled semminek nem volt értelme. Csak veled akartam lenni és én is kerestelek téged Mike! - mesélte Billie és ez olyan volt Mike-nak, mintha kést forgattak volna meg a szívében. Mindketten vágytak a másik után és mégsem tudtak egymásra találni! A keserűségtől sírni tudott volna.
- Te is kerestél engem?!
- Többször hívtam az albérletet, de sosem vette fel senki, telefonáltam az iskolába is és azt mondták, már nem dolgozol ott, hanem Reno-ba maradtál a feleségeddel. Anya azt mondta, te már biztos rég elfelejtettél engem és tegyek én is így, szálljak le rólad és járjam a saját utamat.
- Nem felejtettelek el, a szívemben hordoztalak, csak tehetetlen voltam, nem tudtam, hol talállak meg. Így adtunk egy esélyt a házasságunknak Missy-vel. És teljesült a legnagyobb álmom, mert lett egy lányom! A neve Hailey Rose, hat éves múlt és a világon a legszebb, legokosabb gyerek, az én büszkeségem! - Mike akár órákig tudott volna mesélni a lányáról, de inkább elhallgatott, mert arra volt kíváncsi, mi lett Billie sorsa.
- Örülök, hogy szülő lettél, tudom mennyire vágytál erre. Én Broken Arrowba mentem és ott szereztem állást. Megismertem egy lányt, majd megnősültem és született két fiam. De egyérteműen elhamarkodott házasság volt, egyfajta menekülés az irántad élő, nehezen fékezhető érzéseim elől. Néha rossz felé tévedtem a függőségeimmel, a feleségemmel amúgy sem jöttünk ki jól, sokat veszekedtünk és nem sokkal a kisebbik fiam születése után beadta a válókeresetet. A fiúk Oklahomában maradtak az anyjukkal, én pedig visszajöttem ide. Sajnos a távolság miatt elég ritkán láthatom a gyerekeket. - árulta el Billie szomorkodva.
- Tudom mit érzel, mondhatni én is vasárnapi apuka vagyok és elváltam, már négy éve. - ingatta a fejét együtt érzően Mike, majd kis ideig csak nézték egymást.
- Azt hittem, túlléptél rajtam.- szólalt meg végül óvatosan Billie.
- Soha sem léptem túl rajtad! Egy rész vagy a lelkemben, amit senki sem tud elvenni! Egy nagyon szép, de fájón lezárult fejezet, amire máig forró szívvel emlékszem. De hogy őszinte legyek, sosem hittem volna, hogy valaha újra találkozunk és beszélhetünk. Annyi mondanivalóm, kérdésem lenne, majd szétrobbanok belül, ugyanakkor most csak néznélek...Nagyon sokáig, hiszen hét évet kell bepótolnom.- Mike le sem tudta a szemét venni Billie arcáról, az egyszerre új és régi arcvonások, a sápadt bőr, szemei szédítő zöld árnyalata, a kis ezüst fülbevalója, az egyenruha ujja alól kilátszódó tetoválások kontúrjai, kisfiús és mégis férfias jegyek mágnesként vonzották és felhevítették a vérét. Pont úgy, mint annak idején hét évvel ezelőtt.
Billie viszonozta a pillantásokat, igaz ő valamivel félszegebben, de mégis összeolvadt a tekintetük.
- Szeretlek, Mike! Annyit imádkoztam hogy egyszer megint mondhassam ezt neked.- a hangja egészen rekedt volt és Mike jól tudta, mitől ez a hangszín. Ő is sírni tudott volna.
- Én is szeretlek! A hét év semmit sem változtatott az érzéseimen. Nem véletlenül találkoztunk ismét! Hiszem, hogy van számunkra folytatás!
Billie könnybe lábadt, szerelemittas szemekkel bólintott, míg Mike ujjai finom mozdulattal megragadták egyik csuklóját és a nadrágzsebéből kihúzva, lágy szeretettel érintették a kézfejét a takarítókocsi mentén.
- Te itt vagy Billie. Én is itt vagyok. Most már egészen és nem engedlek el többet! Senki és semmi nem állíthat meg. Már csak jó jöhet! Ígérem, ezúttal nem fogom elszúrni!
És félénken mosolyogtak egymásra, mert ott a nyári szellőben bólogató szelíd fák alatt, az iskolaudvaron, a fordulatos múlt és a sokat ígérő jövő mosódott össze és egy vadonatúj lecke vette kezdetét.

Gyerekek, ez milyen hét már??!

Az biztos, hogy nem jó. 

Hétfőre már legalább 60%-on volt az egészségügyi állapotom. De azért még pihentem és minden oké lett volna, ha még nem látok facebookon egy nagyon szomorú hírt. 

Mégpedig hogy egyik volt munkatársamnak most volt a temetése és a gyereke köszönetet mond azoknak, akik ott voltak. 

Nem akartam elhinni! Hiszen egyáltalán nem volt idős és igaz, hogy már évek óta nem találkoztam vele, de mindig jó érzéssel gondoltam rá. Ő volt az, aki az első komolyabb melóhelyemen betanított. 

Fiatal voltam és kissé fenntartásokkal fogadtam a helyzetet, nem voltam jó véleménnyel a középkorú nőkről, lévén hogy a sulis gyakorlati helyemen két ilyesmi korú nő is évekig törölte belém a lábát és alázott, nem beszélve aztán a leges legelső munkahelyet, ahol csak 3 hónapig voltam, mert egy szintén középkorú nő (az inkább fúria vt) szépen kipiszkált.

De itt pozitívan csalódtam, mert ő tényleg segített és a másik nő is rendes volt. Persze voltak itt is súrlódások, meg a harmadik nővel annyira jól nem jöttünk ki (egyszer azt mondta rám hogy egy senki vagyok), de azért jó idők voltak, sok munkával, de olykor nagy nevetésekkel is. Aztán ő máshova ment dolgozni, meg később én is és az a társaság azóta már a múlté. 

Hihetetlen, hogy ez történt vele, úgy sajnálom. Még tizenéves gyerekei vannak. Olyan borzasztó.

Egész héten ez a dolog volt az eszembe és ettől nyomottan éreztem magam. 

Viszont hatott a gyógyszer és már elég jól lettem, így csütörtökön mentem a hely-re, bár totál kár volt, mert egyik faszparaszt fel is húzott rendesen. Inkább maradtam volna a héten végig itthon. 

A kedvem is rossz volt és hangulatom sem volt semmihez. 

Aztán tegnap este anyám majdnem sírva hívott, hogy fater egyik legjobb barátja J. bácsi (róluk kicsit itt írtam. https://myneuroticsdream.blogspot.com/2022/06/nenik-bacsik-fennforgasok-hepciasok.html?m=0) is meghalt! Azt hittem nem jól hallok!

Szegény J. bácsi novemberben tudta meg, hogy beteg, de úgy volt, hogy jár kezelésre, amit most egy tüdőgyulladás miatt fel kellett függeszteni. Kórházba is került, de I. néni a felesége szerint az állapota kielégítő volt.

Erre hirtelen ez történt...

Ő volt apám egyik gyermekkori jó barátja és az én gyerekkorom egyik gyakori szereplője is. Sok jó emlékem van róla. Szivszoritó és elkeserítő ez a szomorú fordulat.

És hiába süt a nap, meg most már érezni s tavasz közeledtét, a hét végtelenül hosszú és nyomasztó a rossz hírek miatt.

Hagyjuk a francba ezt a pár napot

Azt álmodtam, hogy kórházban vagyok és a doki terhességi teszteket csináltat velem, egyiket a másik után. Hiába magyaráztam neki,hogy nem vagyok terhes...

Amúgy bocs hogy most írok csak, de rohadtul visszabetegedtem.

Pedig már hét elején jól voltam. Szerdán mentem tüdőgyógyászatra a javaslat miatt. 

Hála a tré délelőtti buszközlekedésnek, hamar értem oda és épp azon agyaltam, mit csinálok még 25 percig, mikoris összefutottam kedves gyermekkori névrokonommal SzinténVivivel,akiről írtam már a blogon, hogy most a beteg nagyijat ápolja, meg hogy vt egy pasija aki meghalt. 

Ő a nőgyógyászaton volt, mert előjegyezték eü küretre december óta tartó vérzés miatt. Szegény nagyon félt, de megnyugtattam, hogy ez egy kisműtét, nekem már a polipok miatt 4 is volt, plusz a konizációknal is. Amúgy is tök depis, mert egyre kevésbé bírja ellátni a mamáját és beadta a kérelmet egy idősotthonba, de még nem tudja, mikor veszik fel a nénit. 

Dumáltunk egy ideig, aztán mondtam, hogy drukkolok és írjon, ha a műtéten túl lesz (este írta messengeren, hogy elmarad az operáció, mert vért kell kapnia) majd mentem a tüdőgyógyászatra. 

Nem voltak sokan. Két öregasszony mellettem viszont extrahangosan és nagy beleéléssel kitárgyalta a Rex felügyelőt, Cobra 11-et, mindenféle török sorikat és Zámbó Jimmyt.

A velem szemben ülő nővel olykor összenéztünk és röhögtünk a maszkunk alatt.

A röntgen negatív lett szerencsére és a légzésfunkcio is jó eredményt hozott. Megkaptam a javaslatom és mentem is haza.

Aztán délután kezdtem rosszul érezni magam. Estére már úgy rázott a hideg, mint a drogosokat és nagyon fájt a fejem, torkom, fülem, és rákezdtem a köhögésre, meg hőemelkedésem is volt. Reggelre ez felment 38.6-ra, majd 39.1-re. Kb. gyerekkorom óta nem produkáltam ilyen magas lázat. És mivel az ágyból is alig bírtam kimászni, evidens volt, hogy itthon maradok. 

Telefonáltam az orvosi rendelőbe és mondták hogy megint nincs orvosunk határozatlan ideig (szerintem ez a dokinő is terhes lett) és kettőtől lesz helyettesítés, menjek akkorra. 

Így hát egész nap feküdtem, enni inni nem bírtam. Indulás előtt bedobtam egy lázcsillapítót, amitől levert a víz a buszon, amúgy is túl öltöztem.

A rendelőben kb. hatan voltak. Egy hülye picsa mikor én jöttem volna, rám nézett, majd felpattant és berongyolt előttem (*O*).

De kiderült, fölösleges ez a nagy sietség, mert itt csak a papírt írják meg, hogy mi a panasz és azzal át kell menni a szemben lévő rendelőbe. Így is tettem. Ott is voltak már többen. Beszedték a papírokat és engem másodjára hívtak be (a sunyizós nő előtt).

Egy nő volt a doki, fura volt, jobban érdekelte, miért műtöttek novemberben, mint hogy minek jöttem most. 

Torok és fülgyulladásom van. Írt fel gyógyszert. Amit el is kezdtem beszedni. 

Lázam már nincs, de étvágyam se, egy vajas kenyér ment le egész nap. És a nátha és a hülye ingerköhögés is megvan, nem bírok tőle pihenni, már hajnalban erre keltem és nehezen csillapodik.

Jövő hét közepéig tuti itthon leszek. Addigra csak jó lesz.

Pasim is megértő most, látja hogy nagyon belekerültem ebbe az izébe. 

Ma már azért próbálok főzni meg nem egész nap feküdni. Anyám el akar jönni meglátogatni, de nem szeretném ráragasztani a betegséget.

Vigyázzon mindenki magára, mert az ilyen kórságok úgy le tudják verni az embert a lábáról.