Sikerült leégetnem az egyik lábasomnak a műanyag fogóját és hiába szellőztettem egy csomó ideig, még mindig undorító égett műanyag szag van. Gratulálok magamnak! A bojlerünk mrg neki állt csepegni, de úgy hogy a led kijelzőn át jön a barna víz. Amúgy működik, de ez így nem hiszem hogy jó neki és nekünk sem. Elvileg pasim holnapra intézett szerelőt aki ránéz és mond valami okosat, remélem javítható. Még tart a hízókúrám, este is oreós tejcsokit ettem. Meg tudnám szokni. És nem tudom mitől-talán a csokitól, talán a kellemes tavaszi időtől-egész jó a kedvem.
Angst, alcohol abuse, depression, mental health issues, drunkenness, confusion, family drama, tears, crying, feelings, dysfunctional family, suicide attempt, meds, self harm, loneliness stb.
Father, into your hands I commend my spirit. Father, into your hands, why have you forsaken me?
Abaddon két napig volt a szellőzőnyílásban. Ezt onnan sejtette, hogy néha lejjebb ereszkedett és látta a fényeket megszületni és elhalni és ez kétszer ismétlődött meg. Nathan többször kiáltott fel neki, egyre reményvesztettebben. Aztán elhagyta a házat és mikor visszajött Abaddon csak a jól ismert alkoholosüveg koppanó hangjait hallotta a konyhai pulton, majd lépteket a nappaliba és a tv morajlását.Tudta, hogy örökké nem maradhat ott és előbb-utóbb fel kell vállalnia a tetteit, szerette volna ha Nathan megtudja semmi rossz szándék nem vezérelte. Csak meg akarta ismerni a férfi múltját, a családját, bármit amiről még közelebb érezheti magához. De hibázott, ezért pedig mielőbb bocsánatot akart kérni, megígérve, hogy többet nem megy be a dolgozószobába.
Késő éjszaka vette a bátorságot és elhagyva a szellőző rejtekét egyenesen Nathan szobájába ment. Fojtogató édeskés alkohol illata szállt a levegőben, ahogy lágyan belökte az ajtót. Idegesen dörömbölt a szíve és izzadt, mikor megtorpant Nathan ágyánál.
A férfi a hátán feküdt, Abaddon bámulta egy darabig. Mint általában. Minden éjjel. Alvás helyett csak nézte őt, addig amíg káprázni kezdett a szeme és úgy érezte belülről apró kis fényvillanások darabokra szedik őt.
Felmászott az ágyra, ami árulkodóan nyikorgott, ahogy Nathan mellé feküdt és óvatosan bebújt a takaró alá. Nathan erre riadt fel, gyorsan megfordult és sírásban tört ki, mikor meglátta Abaddon-t.
- Visszajöttél...Azt hittem nem fogsz, hogy itt hagytad miattam az otthonodat!
Abaddon szeme vörösen izzott fel az ólomsúlyú éjszakában.
- Számomra már te vagy az otthon...
- Ez nagyon kedves tőled, de meg sem érdemlem.- jött zavarba Nathan és könnyes szemét törölgette.
- Kérlek, bocsáss meg...- suttogta Abaddon és remegtek a szavai.
- Te is bocsáss meg! Nem gondoltam úgy, hogy egy szemét vagy. Kiborultam, másnapos voltam. - hadarta.
- Többet nem veszem el azt, ami nem az enyém.- ígérte neki Abaddon.
- Én reagáltam túl! Az életem része vagy! Tudnod kell, honnan származom és kik vettek körül egykor. Fájdalmas, de mesélni fogok róluk!- vágta rá eltökélten Nathan.
- Holnap...- Abaddon jéghideg kezei Nathan oldalához simultak és félszegen férfi pólója alatt termettek. Nathan meglepetten felsóhajtott és kétkedve közel hajolt Abaddon-hoz, akinek a torkát kaparta az izgalom és csak várt belül kiáltozó sóvárgással. Várt, hogy Nathan lépjen. És csak egy elfojtott nyögés szakadt fel belőle, mikor Nathan tenyere megérintette a vállát, majd bátortalanul összeért az arcuk.
***
Mikor másnap reggel Abaddon benyitott a konyhába, az előző éjjel történései villámként hasítottak belé, ölelések, szemérmes röpke csókok. Ám hiába volt egyértelműen jó, hiába tett vele olyat a férfi, amitől Abaddonnak szó szerint elállt a lélegzete és úgy érezte megsemmisül, nagyon is tisztában volt vele, hogy a férfi utána sírva fakad, sajnálkozik és úgy tesz, mintha ez csak egy rövid álom lett volna. Ez pedig ambivalens olyannak, aki sohasem alszik...
Nathan-t az asztalnál ülve találta, egy már felbontott üveg ital, kávé és a fotóalbum társaságában.
- Jó reggelt!- mosolyodott el a férfi barátságosan, de izgatottan.
- Neked is. - köszönt vissza Abaddon, és helyet foglalt Nathan mellett az asztalnál. Ültek ott egy kis ideig, Nathan ivott, Abaddon, pedig az előtte heverő tányért és kanalat nézte feszülten.
- Szóval, ez hogy fog működni? Te kérdezel, vagy mondjam én?- érdeklődött finoman Nathan, Abaddon összerezzent.
- Mond te! - biccentett, mire Nathan szétnyitotta a fotóalbumot és az első oldalakon lévő pár képre mutatott.
- Ők a szüleim. Ez az esküvői képük, itt meg már megszülettem, látod milyen vicces és giccses ruhákba öltöztettek egy-egy ilyen családi képhez?
Abaddon szerint Nathan olyan volt, mint a többi csecsemő és ezzel minden rendben volt. Mosolyra húzódott a szája.
Nathan lapozott párat, újabb fotók és újabb emberek bukkantak fel.
- Ő itt a húgom. Katherine. Nagyon örültem, mikor megszületett. Itt éppen játszunk. Régen szeretett velem lenni...- Nathan merőn bámulta a fotón lévő kislányt.
- És most már nem szeret veled lenni?- kérdezte Abaddon mialatt érdeklődve méregette a nő arcát a fotón és megállapította, mennyire hasonlít Nathan-hez.
Nathan arcán a nosztalgikus mosolygás eltűnt. Új lapokhoz érkezett és simogatásszerűen érintett egy testvérét ábrázoló képet.
- Elteltek az évek. Már a saját utunkat járjuk. Katherine férjhez ment, itt van a kép az esküvőjükről. És borzasztó az öltönyöm...A testvérem exférjéről meg ne is tegyünk említést...- nevetett fel egy pillanatra erőltetetten.
- Miért?
- Mert Ron egy önző seggfej volt, egy notórius semmirekellő. Csak ivott megállás nélkül, adósságokat csinált és az összes állásából kirúgták. Szerencsére idővel elváltak. Sosem bírtam őt, de most már belátom azért, mert ugyanolyan mint én...- vélte Nathan
- Szigorúan bírálod magad. - mondta Abaddon még mindig a képekre sandítva.
- Egyáltalán nem, sőt eddig elnéző voltam a hibáimmal szemben. Mit gondolsz, miért fájt ennyire megpillantani ezeket a képeket? Miért rossz nekem, ha a családomról kell mesélni? Azért mert elvadítottam őket magamtól. Én egy kudarc vagyok!- Nathan leverten könyökölt az asztalra könnyektől fátyolos szemmel.
- Kudarc? - Abaddon nem nagyon értette, magát a szót már ismerte, de az egész olyan volt, mint egy széttört tányér, össze kellett illeszteni a darabokat.
- Méghozzá klasszikus. Lássuk csak, otthagytam a középiskolát és hol itt hol ott dolgoztam, majd csak úgy csavarogtam mindenfelé, míg a pénzem kitartott. Mikor elfogyott a pénz, hazajöttem. A szüleim megsajnáltak, visszafogadtak, nagy nehezen leérettségiztem és beiratkoztam a főiskolára. De persze már az első évben otthagytam és vállalkozást csináltam. A szüleim segítettek anyagilag, de a vállalkozás hamar csődbe ment. Újat csináltam, azt is tönkretettem. Egy gyerekkori barátommal hitelt vettem fel, aztán ő lelépett és persze én sem tudtam fizetni. A szüleim abban is segítettek volna, ha lett volna miből, de addigra az összes vagyonukat rám áldozták, én pedig ott álltam elszegényedve. Ha Katherine nincs, a házukat is elvesztik és mindezt miattam. Próbáltak a lelkemre beszélni, kedvesen, vagy vitázva, de rám sosem hatott senki intő szava. Egyik munkát hagytam ott a másik után, és folyton önként gyalogoltam bele a legrosszabb döntésekbe, ezzel másnak is bajt okozva. Amikor eladtam a nagyi lakását, amiben könyörületből hagyták hogy éljek és megvásároljam ezt a szállodát, akkor szabadult el a pokol. Nagyon összevesztünk a húgommal és a szüleim is az ő oldalán álltak. Felelőtlennek kiáltottak ki, akit semmi sem érdekel magán kívül és közölték, hogy innentől magamban kell boldogulnom...Azóta nem beszéltem egyikükkel sem. Még Katherine gyerekeivel sem. Pedig imádom őket, de még kicsik voltak, mikor utoljára találkoztam velük.
Nathan a szájához emelte az üveget és dacosan ivott belőle, aztán csak merengett a képek felett. Abaddon érezte Nathan mérhetetlen szomorúságát, a torkát szorongató megbánást, a bűntudatot, a tévedéseit, amiket helyrehozhatatlannak gondolt.
- Semmi sem köt le sokáig, mindenért lelkesedek, de semmit sem tudok helyesen véghez vinni! Nem nősültem meg és nem születtek gyerekeim. Most is üres a pénztárcám és egy romhalmaz közepén ülök, amiről azt hittem, majd egy álmot hoz el és a szeretteim büszkék lesznek rám! Érted már, mekkora kiábrándulás vagyok mindenkinek?!- hümmögött Nathan szipogva, mire Abaddon a férfi ujjaira nyomta a tenyerét feltétlen támogatásául.
- Nekem nem! Nekem pont megfelelő vagy!- és szeretett volna valami pozitivat is mondani a férfinak, Éli bizonyosan tudott volna erre is egy jótanácsot, amit az apjától hallott, de inkább meg sem kérdezte őt. Nathan hálatelten bólintott, de csendben maradt.
- Próbáltad keresni őket?- kérdezte Abaddon egy kis némaságot követően.
- Természetesen nem! Megmondták, hogy látni sem akarnak! Én pedig számot cseréltem és eltűntem előlük!
- És ha megbocsátanának? Csak nem találnak sehol?- Abaddon nem értette tisztán az emberek mit miért tesznek, nem tudott mindig olvasni a harag és megbántottság árnyalataiban, de észszerűnek tartotta, hogy Nathan huga és a szülők képesek lennének a békére. Sok idő telt el, mióta Nathan megvette a szállodát és azóta számtalanszor átgondolhatták a történteket.
- Milyen jó lenne! Újra beszélgetni velük! Katherine ellátogatna ide és hozná a gyerekeit is! Bent és Esthert! Szerintem remekül kijönnétek egymással!- ábrándozott Nathan
Abaddon szkeptikusan grimaszolt, nem volt szüksége senkire sem Nathan-en kívül és nem is bízott az emberekben, de azért hogy Nathan-t boldognak lássa, elviselt volna pár számára idegent a szállodán belül.
- Csak hát visszafog egy fal...- az album halk puffanással becsukódott. Abaddon keze megrándult Nathan ujjain, kék szemei kérdőn kikerekedtek.
Még lettek volna képek, Abaddon szívesen nézte volna tovább Nathan életét fotókon, de a férfi máshogy döntött.
- Miféle fal?
- Egy fal ami mindenféle érzésekből, józan ítélőképességből és az eltelt idő tégláiból épült fel. És ezt nem egyszerű lebontani. - válaszolt Abaddon kérdésre Nathan.
***
Abaddon bámulta a kést a kezében. Nagyon vonzották ezek az egyszerű, de pusztításra kiváló eszközök. Ráadásul ez egy igen éles darab volt, még ha Nathan csak konyhai műveletekre használta, felidézte Abaddon számára azokat a vészterhes időket, mikor egy kés nem zöldségeket aprított, hanem embereket sebesített meg. Minden kés ott hordozta magában az ősi nyersességet, az erőt, csak a hitvány emberek lealacsonyították ilyen gyalázatos szintekre.
Az ajkához emelte és megnyalta.
Nathan aki aznap már a sokadik pohárnál járt, háborogva felhördült.
- Abaddon, ne vedd a szádba a kést, megsérülhetsz! - figyelmeztette és aztán arcát a kezeibe temette. Nem akart hányni, de Abaddon biztos volt benne, hogy fog. Ő megérezte az ilyesmit, a szánnivaló reakciókat amiket az alkohol okozott.
- Nem fogok megsérülni! - mondott ellent, nyelve elsiklott a hűvös fémen és kifejezetten élvezte ezt.
Aztán ismét csend volt, a vodkás üveg koccant az asztallapon, kint lágyan fújt a szél, a ház gerendái belerecsegtek.
- Talán küldhetnél nekik levelet.- szólalt meg Abaddon váratlanul.
Nathan üveges tekintettel pislogott.
- Tessék?
Abaddon türelmetlenül megforgatta a szemét.
- Írhatnál a családodnak. Birtoklod a betűvetés hatalmát.
- Szerinted ez beválna?- kérdezte Nathan.
- Leírhatnád hogy megbántad és kérhetnéd a bocsánatukat.
- Évek sérelmét megoldaná pár oldalnyi könyörgő ömlengés?- sóhajtozott Nathan.
Abaddon elhúzta a szájától a kést, a nyála elhomályosította a penge csillogását.
- Esetleg. Ha jól bánsz a szavakkal, akkor a javadra fordíthatod ezt a helyzetet.
- Még sosem gondoltam erre így. Lehetne ez a megoldás? Írok nekik...mit veszthetek? Írok, de nem most...most beteg vagyok...átkozott ital...átkozott minden...
Abaddon némán ült a kést szorongatva, míg Nathan aludt a konyhaasztalnál.
***
- Abaddon, milyen nap van ma?
- Nem tudom Éli! Miért fontos ez?- Abaddon csak feküdt a lépcsőfeljáró alján a puha és vastag padlószőnyegen. Fogalma sem volt hányszor kelt fel és nyugodott le a nap, az utóbbi időkben nem követte figyelemmel. Nathan alig-alig bújt elő a szobájából és ha ő nyitott be hozzá is, csak aludt, vagy a részegségét próbálta kiheverni, de a módszere rossz volt, az ismételt adag szesz nem segített.
- Észrevetted, hogy az a férfi, aki leveleket hoz, mindig ugyanabban az időpontban érkezik meg?
- A postásról beszélsz? Nathan szerint csak számlákat hoz, amiket nem bír kifizetni. Ezért nincs már televízió műsor és talán ezért van folyton sötét itt.
- Hátha ma hírrel jön Nathan családjától...- álmodozott Éli.
- Ahhoz először Nathan-nek kellett volna írnia, de nem teszi meg.- vágott Éli szavába Abaddon.
- Miért nem? - csodálkozott a kisfiú.
- Nincs hozzá ereje. És bátorsága. Nem hisz benne és magában sem hisz. - felelte Abaddon nagy sokára.
- Segítsünk neki! - unszolta Éli.
- Azt hiszed, nem próbáltam? De nem tudok írni. Ha tudnék megtenném helyette! Bármit megtennék, hogy neki jobb legyen! - Abaddon folyamatosan egy lassan áradó előbb langyos, aztán tűzforró sürgetést érzett erre, de semmilyen készséggel nem rendelkezett, sem a telefont, sem az internetet nem tudta kezelni, a szavak pedig lepattantak Nathan-ről.
- Akkor hát?
- Maradunk itt a sötétben. - vont vállat Abaddon.
- Inkább fel kellene menni hozzá, hogy ne legyen egyedül!- javasolta Éli. Abaddon egy ideig erre nem mozdult, de végül feltápászkodott a földről és elgyalogolt Nathan szobájába.
***
Félhomály fogadta. A férfi most is öntudatlan, mély álomba süllyedve feküdt az ágyon. Nem riadt fel, mikor Abaddon mellé heveredett és akkor sem, mikor a kezét Nathan mellkasára téve figyelte lassú tempójú légzését. Majd arcát Nathan hátához szorította és erősen becsukta a szemét. A gyomrában lévő fájás engedni kezdett, izzadtság lepte el a hátát és előbb még gyorsan dobbanó szíve nyugodtabban kezdett verni. Biztonságban érezte magát itt és így.
Éli sikítására sodródott vissza az alváshoz nem hasonlító, zajtalan és elmosódott különös közegből. Egész teste megborzongott a hangra, mellkasa szorított, ahogy lendületből zihálva felpattant az ágyon és egy rövid időre pirosra váltott a szemszíne, mint egy fenyegetett, rettegő állatnak. De aztán felismerte, hogy Nathan ágyán van és újból a reggel színei telítették be a szobát. Egy új nap új esély, lehet változtatni...
Ám ekkor ismét hallotta a hangot, mint ezernyi üvegcserép földre csapódása, mint valami sértetlen és egész szilánkokra repedése. Az idegekig hatolt, de nem tudott kérdezni, levegőt is alig kapott, a tüdeje nem engedelmeskedett.
Látta belül a gyermeket hatalmasra nyílt, könnyben úszó szemekkel, sápadtfehéren és arcán fájdalommal.
Tekintete Nathan-re siklott ekkor, a férfi nyugtalanul hánykolódott, hideg verejtékben úszott. Abaddon-nak összeállt valami életlen ábra. Nathan felé hajolva rémülten megrázta, ahogy erejéből telt, ujjai a férfi pulóverébe mélyedtek, pánikszerűen szorongatva az anyagot.
- Térj magadhoz! - kiáltott rá erélyesen, de elcsuklott a hangja és a félelem érződött belőle. Bent Éli-t ugyanígy rettegett.
- Szükségem van rád!
A vallomás, mint egy büntetés, kellemetlenül perzselte az ajkát.
- Kérlek...
Nathan szemei felnyíltak, gyengén eltolta Abaddon-t maga elől. Évezredeknek tűnt az a néhány másodperc.
- Nyugi, minden rendben...- nyögte és köhögve kezdett öklendezni az ágyon. Vodkás folyadék terjedt a virágmintás ágyneműn emésztetlen, kis fehér tablettákkal tarkítva.
A felismerés bénává tette Abaddon-t.
- Orvosság?! Mennyit vettél be?
- Ez altató és nyugtató! Nem orvosság, nem gyógyít, csak álmossá tesz és letompít. Mindet bevettem, amit találtam. Gondolom, hamarosan még rosszabbul leszek...- jött az apatikus válasz.
Abaddon-ban egyre csak az munkált, hogy nem hagyhatja szenvedni a férfit.
- Mit tegyek?!- kérdezte tanácstalanul, de választ nem kapott.
Abaddon lehúzta a takarót a földre, hogy Nathan levegőhöz jusson, aztán visszatért hozzá az ágyra.
- Nyugi, minden rendben...- nyögte és köhögve kezdett öklendezni az ágyon. Vodkás folyadék terjedt a virágmintás ágyneműn emésztetlen, kis fehér tablettákkal tarkítva.
A felismerés bénává tette Abaddon-t.
- Orvosság?! Mennyit vettél be?
- Ez altató és nyugtató! Nem orvosság, nem gyógyít, csak álmossá tesz és letompít. Mindet bevettem, amit találtam. Gondolom, hamarosan még rosszabbul leszek...- jött az apatikus válasz.
Abaddon-ban egyre csak az munkált, hogy nem hagyhatja szenvedni a férfit.
- Mit tegyek?!- kérdezte tanácstalanul, de választ nem kapott.
Abaddon lehúzta a takarót a földre, hogy Nathan levegőhöz jusson, aztán visszatért hozzá az ágyra.
- Miért csináltad ezt?!
- Mert jobb lesz mindenkinek így, mert értelmetlen a létezésem, hisz amit lehet, elszúrtam, tönkretettem, lekéstem...- motyogott Nathan.
- Hogy érted? - kérdezett vissza Abaddon
- Meg kellett volna írnom azt a levelet, de a családom eleget szenvedett miattam, nem akartam még jobban felborítani az életüket és féltem is, hogy elutasítanak!- vallotta be Nathan, majd fáradtan megtörölte az arcát. Hányás és könny fénylett a kézfején.
- Mert jobb lesz mindenkinek így, mert értelmetlen a létezésem, hisz amit lehet, elszúrtam, tönkretettem, lekéstem...- motyogott Nathan.
- Hogy érted? - kérdezett vissza Abaddon
- Meg kellett volna írnom azt a levelet, de a családom eleget szenvedett miattam, nem akartam még jobban felborítani az életüket és féltem is, hogy elutasítanak!- vallotta be Nathan, majd fáradtan megtörölte az arcát. Hányás és könny fénylett a kézfején.
Abaddon tehetetlenül ült felette.
- Azok az emberek megbocsátottak volna neked.- mondta alig hallhatóan, mintha valóban biztos lett volna ebben.
Nathan csak a fejét ingatta. szemei le-lecsukódtak.
- Hát ezt már nem tudjuk meg. De te velem voltál ebben a káoszban, az elvesztett álmokban. És most is itt vagy...a végén...Köszönöm neked, olyan jó és hűséges vagy!
- Ne mondj ilyet! Démon vagyok! - Abaddon számára alapesetben e szavak sértőek voltak, de Nathan-től, aki világa közepén állt jelenleg, sokat jelentett. Éli-vel közös, ostoba emberi szíve fájdalmasan nagyot dobbant és homályossá vált a szeme, pedig ezt nem engedhette meg magának! Rettenetes, rosszul működő, utálatos test!
- Az egyetlen voltál...tudod...mindenben...
- Az egyetlen...- ez nagyon jól esett Abaddon-nak.
Aztán újra csak idegőrlő nesztelenség lengte be a helyiséget, már-már fullasztóan.
- Aludni kellene, kimerültem és szédülök...- Nathan feje váratlanul oldalra billent és levegőt sem vett, legalábbis Abaddon így látta. Hiába rángatta, kiabálta a nevét, Nathan teljesen elernyedt.
- Mit csináljak?!- felugrott, szíve a torkába furakodott.
Belül Éli sikoltozott.
- Ki kell menned a házból, keresni valakit, aki segít!
Abaddon léptei rövidesen gyorsan dobogtak lefelé a falépcső deszkáin, a visszhangos, végtelennek ható folyosókon, ki a kertbe és onnan az utcára. Légszomja volt, lángokban állt a nyelőcsöve, haja nedves volt, homlokán gyöngyözött a veríték, ruhái alá szeszélyes tavaszi szél kúszott. Évek óta nem hagyta el a szállodát nappal, kerülte az embereket, hogy ne ártsanak neki, ha ki is merészkedett, csak az erdő terebélyes fái közé, a földhöz, avarhoz, mohához közel. De most kivételt kellett tennie, Nathan-ért és egy pillanatot sem hezitált. Ahogy a ház sarkán befordult, szó szerint belerohant egy idősebb házaspárba, akik karonfogva sétálgattak a kietlen, kora reggeli környéken.
A feje belecsapódott a ruhájuk anyagába, a halántéka fájni kezdett és nem volt elég levegője, hogy azonnal megszólaljon.
- Kérem segítsenek! - zihálta.
- Na de kisfiam, nézz a szemed elé!- háborgott az idősebb úr.
- Kérem, segítségre van szükség!- ismételte el Abaddon és könny csordult le lázasan piros arcán, döbbenten kapott oda, hogy eltörölje, de újabb lett helyette.
- Honnan jössz és mit keresel itt így szülők nélkül?- rökönyödött meg a jól öltözött, ősz hajú férfi, de Abaddon nem ért rá magyarázkodni.
- A szállodában a tulajdonos rosszul van! - Abaddon belekapaszkodott a férfi karjába, aki a nejére nézett.
- A szálloda?
- Miről beszélsz kicsikém? Az az épület évek óta lakatlan!- cirógatta meg az arcát a nő.
Abaddon elrántotta a fejét és annyira ökölbe szorította a kezét, hogy rövid körmei a tenyerébe vágtak.
- Kérem, gyógyszereket vett be, nem ébred fel! Hívjanak segítséget a telefonjukon!- hajtogatta Abaddon kitartóan és előreszaladt. Megkönnyebbült, mikor hátranézve látta, hogy a pár bizalmatlanul, egymásra tekintgetve követte.
***
A szállodában szokatlan nyüzsgés alakult ki. Olyan amire még nem volt példa. Előbb a pár, majd mentőautó és abból kiszálló orvosok, ápolók sürögtek-forogtak a ház kikopott halványbarna padlóján és rejtelmesen nyikorgó lépcsőin.
Abaddon a szellőzőben bújt el. Meglapult a lemezek mentén halkan lélegezve és hallgatózva. Dühös volt, amit nem értett. És aggódott is Nathan iránt.
Amikor az általa odarángatott férfi és nő feljutottak Nathan szobájába és szembesültek a ténnyel a történések felgyorsultak. Rögvest telefonáltak segítségért és míg a mentőautó odaért, próbáltak úrrá lenni a helyzeten. Ezt kihasználva Abaddon gyorsan köddé vált és nem jött elő, biztonságos rejtekhelyéről azonban mindent figyelemmel kísért.
A mentők ellátták Nathan-t, aztán hordágyra tették és a mentőkocsival elszállították. Közben ott termett a rendőrség is és feltett néhány kérdést a még most is feldúlt párosnak.
- A kisgyerek kért meg minket, hogy segítsünk és hívjunk mentőt, mert az itt lévő tulajdonos túladagolta magát.- mesélte a férfi.
- Kisgyerek?- húzta fel szemöldökét az egyik rendőr.
- Igen...Fura szerzet, olyan tíz év körüli, törékeny. Sápadt arc, sötét, hosszabb haj, feltűnő, kék szemek és meglehetősen divatjamúlt ruházat. Mintha más korból jött volna.- emlékezett vissza az asszony.
- Talán annak az embernek a fia lehetett.- toldotta meg az ősz férfi.
Abaddon indulatosan rázta a fejét a szavak hallatán.
- Féleszű, sekélyes emberi lények! Semmit sem tudtok!
Nathan nem volt az apja, de minden más igen, amit körülírni, elmagyarázni nem lehet. Főként kívülállóknak nem.
- Átkutattuk a teljes szállót, nem találtunk senkit sem.- jelentette ki egy másik rendőr.
- Pedig az a fiú ide szaladt be és ő mutatta meg a szobát, ahol az a szegény fickó feküdt. Úgy tűnt, ide tartozik. - magyarázta nagy hévvel a férfi.
A rendőrök hitetlenkedve vonogatták vállukat.
- Nos, akárki is volt az a gyerek, alaposan felszívódott.
- A környéken lakuk, de mi még ezt az alakot sem láttuk sosem és úgy tudtuk, ez a ház üres.- tette hozzá a nő.
- Bizonyára visszavonultan élt. A mai életben ez már nem kirívó. Lehet a magánya miatt akart kilépni az életből.- összegezte a rendőr és a társára nézve kifelé indultak a házból. A pár követte őket.
- Életben marad a pasas?- kérdezte a férfi.
- A kórházban jó kezekben van.- felelte a rendőr.
- Ezt az épületet mindenesetre most lezárjuk. - lakat kattant a nagy barna ajtón és a levegőt megszállta a csend. De ez nyugtalanító, mázsányi súlyú, vibráló hallgatás volt.
Mikor eljött az éj, leülepedtek a zajok, Abaddon elhagyta a szellőzőt és akkurátusan végigjárta a szálloda valamennyi szobáját, ujjait végighúzta a porlepte tapétán, a halványra fakult festéken. Koromsötét volt mindenütt és ő szüntelen Nathan-re gondolt, az ölelésére, a szavaira, a semmiségekről való suttogásokra és ígéretekre, a szűzies csókokra, amik alig érték a száját. Elszorult a szíve, aminek nem szabadna éreznie semmit sem. Órák múltán végül leroskadt a férfi ágyára és gyengéden simogatta a takaróját.
- Ugye vissza fog jönni?- kérdezte Éli-t.
A gyermek már félig álomban volt, de a kétségbeesett kérdés felébresztette.
- Visszajön. Mert te megmentetted!
- Nem én voltam.- Abaddon törölgette a konok könnyeket a szeméből, amik nem akartak elfogyni, bárhogyan is küzdött ellenük, így feladta.
- Te sírsz? Háromszáz év alatt sohasem sírtál még.- hökkent meg Éli.
- Akkor jól nézz meg és gyönyörködj bukásomban...- gúnyolódott Abaddon ellenségesen és a térdeire hajtotta a fejét.
Hajszolta a megnyugvást.
Eredménytelenül.
- Ha szeretnéd, imádkozhatok Nathan-ért. Akár egész éjjel. - Éli kék szemében elszánt megértés és segíteni akarás csillant.
Abaddon fásultan, de hálásan bólintott.
- Jó...Mondj el egy imát a nevemben is. Ha lehet...
Ruhái alatt, a mellkasára égetett kereszt jel fájón felizzott, de ő csak beletörődve tűrte, miközben hallotta Éli gyermeki, ártatlan, tiszta hangját, ami őszintén csengett belső némaságának márványfalain közt.
- Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem...
- Azok az emberek megbocsátottak volna neked.- mondta alig hallhatóan, mintha valóban biztos lett volna ebben.
Nathan csak a fejét ingatta. szemei le-lecsukódtak.
- Hát ezt már nem tudjuk meg. De te velem voltál ebben a káoszban, az elvesztett álmokban. És most is itt vagy...a végén...Köszönöm neked, olyan jó és hűséges vagy!
- Ne mondj ilyet! Démon vagyok! - Abaddon számára alapesetben e szavak sértőek voltak, de Nathan-től, aki világa közepén állt jelenleg, sokat jelentett. Éli-vel közös, ostoba emberi szíve fájdalmasan nagyot dobbant és homályossá vált a szeme, pedig ezt nem engedhette meg magának! Rettenetes, rosszul működő, utálatos test!
- Az egyetlen voltál...tudod...mindenben...
- Az egyetlen...- ez nagyon jól esett Abaddon-nak.
Aztán újra csak idegőrlő nesztelenség lengte be a helyiséget, már-már fullasztóan.
- Aludni kellene, kimerültem és szédülök...- Nathan feje váratlanul oldalra billent és levegőt sem vett, legalábbis Abaddon így látta. Hiába rángatta, kiabálta a nevét, Nathan teljesen elernyedt.
- Mit csináljak?!- felugrott, szíve a torkába furakodott.
Belül Éli sikoltozott.
- Ki kell menned a házból, keresni valakit, aki segít!
Abaddon léptei rövidesen gyorsan dobogtak lefelé a falépcső deszkáin, a visszhangos, végtelennek ható folyosókon, ki a kertbe és onnan az utcára. Légszomja volt, lángokban állt a nyelőcsöve, haja nedves volt, homlokán gyöngyözött a veríték, ruhái alá szeszélyes tavaszi szél kúszott. Évek óta nem hagyta el a szállodát nappal, kerülte az embereket, hogy ne ártsanak neki, ha ki is merészkedett, csak az erdő terebélyes fái közé, a földhöz, avarhoz, mohához közel. De most kivételt kellett tennie, Nathan-ért és egy pillanatot sem hezitált. Ahogy a ház sarkán befordult, szó szerint belerohant egy idősebb házaspárba, akik karonfogva sétálgattak a kietlen, kora reggeli környéken.
A feje belecsapódott a ruhájuk anyagába, a halántéka fájni kezdett és nem volt elég levegője, hogy azonnal megszólaljon.
- Kérem segítsenek! - zihálta.
- Na de kisfiam, nézz a szemed elé!- háborgott az idősebb úr.
- Kérem, segítségre van szükség!- ismételte el Abaddon és könny csordult le lázasan piros arcán, döbbenten kapott oda, hogy eltörölje, de újabb lett helyette.
- Honnan jössz és mit keresel itt így szülők nélkül?- rökönyödött meg a jól öltözött, ősz hajú férfi, de Abaddon nem ért rá magyarázkodni.
- A szállodában a tulajdonos rosszul van! - Abaddon belekapaszkodott a férfi karjába, aki a nejére nézett.
- A szálloda?
- Miről beszélsz kicsikém? Az az épület évek óta lakatlan!- cirógatta meg az arcát a nő.
Abaddon elrántotta a fejét és annyira ökölbe szorította a kezét, hogy rövid körmei a tenyerébe vágtak.
- Kérem, gyógyszereket vett be, nem ébred fel! Hívjanak segítséget a telefonjukon!- hajtogatta Abaddon kitartóan és előreszaladt. Megkönnyebbült, mikor hátranézve látta, hogy a pár bizalmatlanul, egymásra tekintgetve követte.
***
A szállodában szokatlan nyüzsgés alakult ki. Olyan amire még nem volt példa. Előbb a pár, majd mentőautó és abból kiszálló orvosok, ápolók sürögtek-forogtak a ház kikopott halványbarna padlóján és rejtelmesen nyikorgó lépcsőin.
Abaddon a szellőzőben bújt el. Meglapult a lemezek mentén halkan lélegezve és hallgatózva. Dühös volt, amit nem értett. És aggódott is Nathan iránt.
Amikor az általa odarángatott férfi és nő feljutottak Nathan szobájába és szembesültek a ténnyel a történések felgyorsultak. Rögvest telefonáltak segítségért és míg a mentőautó odaért, próbáltak úrrá lenni a helyzeten. Ezt kihasználva Abaddon gyorsan köddé vált és nem jött elő, biztonságos rejtekhelyéről azonban mindent figyelemmel kísért.
A mentők ellátták Nathan-t, aztán hordágyra tették és a mentőkocsival elszállították. Közben ott termett a rendőrség is és feltett néhány kérdést a még most is feldúlt párosnak.
- A kisgyerek kért meg minket, hogy segítsünk és hívjunk mentőt, mert az itt lévő tulajdonos túladagolta magát.- mesélte a férfi.
- Kisgyerek?- húzta fel szemöldökét az egyik rendőr.
- Igen...Fura szerzet, olyan tíz év körüli, törékeny. Sápadt arc, sötét, hosszabb haj, feltűnő, kék szemek és meglehetősen divatjamúlt ruházat. Mintha más korból jött volna.- emlékezett vissza az asszony.
- Talán annak az embernek a fia lehetett.- toldotta meg az ősz férfi.
Abaddon indulatosan rázta a fejét a szavak hallatán.
- Féleszű, sekélyes emberi lények! Semmit sem tudtok!
Nathan nem volt az apja, de minden más igen, amit körülírni, elmagyarázni nem lehet. Főként kívülállóknak nem.
- Átkutattuk a teljes szállót, nem találtunk senkit sem.- jelentette ki egy másik rendőr.
- Pedig az a fiú ide szaladt be és ő mutatta meg a szobát, ahol az a szegény fickó feküdt. Úgy tűnt, ide tartozik. - magyarázta nagy hévvel a férfi.
A rendőrök hitetlenkedve vonogatták vállukat.
- Nos, akárki is volt az a gyerek, alaposan felszívódott.
- A környéken lakuk, de mi még ezt az alakot sem láttuk sosem és úgy tudtuk, ez a ház üres.- tette hozzá a nő.
- Bizonyára visszavonultan élt. A mai életben ez már nem kirívó. Lehet a magánya miatt akart kilépni az életből.- összegezte a rendőr és a társára nézve kifelé indultak a házból. A pár követte őket.
- Életben marad a pasas?- kérdezte a férfi.
- A kórházban jó kezekben van.- felelte a rendőr.
- Ezt az épületet mindenesetre most lezárjuk. - lakat kattant a nagy barna ajtón és a levegőt megszállta a csend. De ez nyugtalanító, mázsányi súlyú, vibráló hallgatás volt.
Mikor eljött az éj, leülepedtek a zajok, Abaddon elhagyta a szellőzőt és akkurátusan végigjárta a szálloda valamennyi szobáját, ujjait végighúzta a porlepte tapétán, a halványra fakult festéken. Koromsötét volt mindenütt és ő szüntelen Nathan-re gondolt, az ölelésére, a szavaira, a semmiségekről való suttogásokra és ígéretekre, a szűzies csókokra, amik alig érték a száját. Elszorult a szíve, aminek nem szabadna éreznie semmit sem. Órák múltán végül leroskadt a férfi ágyára és gyengéden simogatta a takaróját.
- Ugye vissza fog jönni?- kérdezte Éli-t.
A gyermek már félig álomban volt, de a kétségbeesett kérdés felébresztette.
- Visszajön. Mert te megmentetted!
- Nem én voltam.- Abaddon törölgette a konok könnyeket a szeméből, amik nem akartak elfogyni, bárhogyan is küzdött ellenük, így feladta.
- Te sírsz? Háromszáz év alatt sohasem sírtál még.- hökkent meg Éli.
- Akkor jól nézz meg és gyönyörködj bukásomban...- gúnyolódott Abaddon ellenségesen és a térdeire hajtotta a fejét.
Hajszolta a megnyugvást.
Eredménytelenül.
- Ha szeretnéd, imádkozhatok Nathan-ért. Akár egész éjjel. - Éli kék szemében elszánt megértés és segíteni akarás csillant.
Abaddon fásultan, de hálásan bólintott.
- Jó...Mondj el egy imát a nevemben is. Ha lehet...
Ruhái alatt, a mellkasára égetett kereszt jel fájón felizzott, de ő csak beletörődve tűrte, miközben hallotta Éli gyermeki, ártatlan, tiszta hangját, ami őszintén csengett belső némaságának márványfalain közt.
- Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése