Amikor tudtam, javítgattam, irkálgattam a sztorit, de szerintem jobb nem lesz, úgyhogy most publikálom. Majd jön a negyedik fejezet valamikor.Hibák vannak benne szerintem, szóval bocs.
Jó hétvégét, legyetek rosszak (a jókkal mindig kibasznak hehe).
Pt. 03: Gyertya a sötétben : A hajnal didergős volt, John jól emlékezett rá. A napra, mikor Sid majdnem meghalt a padon a buszmegállóban. És az ígéretére, miszerint ha jön a busz, elmegy a kórházba. A busz viszont nem érkezett meg egyhamar. Amire úgy vártak sokat, nagyon sokat késett és mikor mégis megállt előttük, már Sid nem akarta az egészet. John hiába biztatta és biztosította a segítségéről, az ígéret, az is maradt újabb napokig, hetekig. Mígnem Sid túladagolta a heroint és mégiscsak bekerült a kórházba. John tudta, hogy végre megfelelő helyen van, de sokkot kapott, mikor megpillantotta a kórterem szélesre tárt ajtajában. Ha sejtette volna, hogy ez vár rá, messze elfut, nem készült fel erre és a látvány annyira iszonyú volt, hogy rátört a hányinger. Nem is lépett be a kórterembe, megtorpant a küszöbön, a gyomrába bele állt az ideges fájdalom. Sajnos így is mindent jól látott, Sid nem volt magánál, az ágy rácsaihoz kikötözve feküdt, egyik karjába folyt az infúzió. Ha volt valami, amivel John nem akart szembesülni, akkor ez volt az. Könny futotta el a szemét, ahogy végig nézett Sid félmeztelenre vetkőztetett testén és tisztes távolból elkezdte megszámolni a még így is látható tűszúrás nyomokat, majd a hatalmas véraláfutást vette szemügyre, amiket a heroin használat és az infúziók okoztak.
- Jobban lesz majd ? – kérdezte az éppen ott lévő, szigorúan jegyzetelő, idős nővértől, aki vállat vont és a szemeiben megvetés tükröződött.
- Megtesszük, amit lehet. – ennyit mondott, aztán kiment és ott hagyta Johnt, aki viszont nem tudott csak úgy elsétálni gondtalanul, bízva abban, hogy majd történik valami varázslat. Úgy sejtette, ide több kell, mint egy csoda. De azért reménykedett. Még hosszú órákig állt Sid kórterménél, bízva, hogy a fiú visszanyeri az eszméletét, de nem így történt. Végül az éjszakás nővér küldte el.
- Maga még mindig itt van ? – ripakodott rá.
- Vége a látogatásnak ? – kérdezett vissza válasz helyett John. Fogalma sem volt mennyi az idő, teljesen elvesztette az idő érzékét.
- Már órák óta vége ! Nézzen ki az ablakon, be esteledett. Menjen szépen haza, ha annyira jót akar a barátjának, hagyja most pihenni. – szólt komoran a nő.
- Holnap visszajöhetek ? – kérdezte John.
A nővér meglepődött, a barátságtalan arckifejezése átváltott némileg megértőbe.
- Persze, csak ne maradjon ilyen sokáig. - azzal becsukta a kórterem ajtaját. John pedig nem tehetett mást, elindult az éjszakai sötétségbe burkolózott kórházi folyosón, ahol csak a hold fénye világított, mutatva az irányt. Mire az utcára ért, már sírni szeretett volna a tehetetlenségtől. Nem először történt meg, hogy Sid túl sok heroint használt, de most az egész valahogy sokkal torokszorítóbb és kegyetlenebb volt. Mióta nem csak úgy tekintett Sidre, mint egy barát. De igazat adott a kórházi dolgozóknak, egyebet akkor nem tehetett, mint hogy hazament és várt. A másnapra és arra a csodára, amiben nem igazán tudott hinni. Az új nap elérkezett és John ismét elment a kórházba.
- A barátja magához tért, bemehet hozzá. – fogadta a tegnapi nővér, amint meglátta . John egykedvűen biccentett és Sid kórterméhez ment. Nem sokat hezitált, egy erőt adó sóhaj után benyitott. Sid ugyanúgy feküdt az ágyban, mint előző nap, de feleszmélt John lépteire és kábán mosolyogva üdvözölte.
- John, de jó, hogy eljöttél. Hogy vagy ?
- Én jól, beszéljünk rólad. Veled mi a helyzet ? – állt meg az ágya mellett John és igyekezett az arckifejezésével nem elárulni, mennyire rémisztőnek találta Sid kinézetét. Fáradt volt és megtört, a szája véresen berepedezett a kiszáradástól, a haja izzadtan tapadt a homlokára, a csuklóját vörösre dörzsölte az ágy rácsához való kikötözés.
- Minden olyan mintha nem velem történne, tele nyomtak nyugtatóval. De nem számít, haza akarok menni. – közölte halkan Sid.
John megrázta a fejét.
- Itt kell maradnod.
- De én nem akarok ! Nézz ide, kikötöttek, mint egy kutyát. Kérlek, segíts kijutni innen. – Sid szemei elhomályosultak. John elgyengülten felsóhajtott.
- Nem segíthetek, sajnálom…
- Hazugság. Elintézhetnéd, ha akarnád, de csak hagyod, hogy így szenvedjek hetekig. Tudod milyen érzés lesz, majd ha jönnek az újabb elvonási tünetek ? Fogalmad sincs…- Sid tekintetében indulatos lángok gyúltak. Erőszakosan rántott egyet az egyik karján, majd realizálva, hogy erősen kikötözték, fájdalmas arckifejezéssel meredt a semmibe.
- A gyógyszerek majd segítenek. – vágott közbe John.
- Egyszer biztos, de addig, megjárom a poklot. Én ezt nem szeretném John, már túl sokszor voltam ott. Én csak heroint szeretnék, vagy nem létezni többet…- Sid arcán lepergett egy könnycsepp és John tudta, hogy küzd a jóval és a rosszal egyszerre. Ösztönből Sid arcához nyúlt és letörölte, majd zavartan kapta el onnan a kezét és pillantott keresztül a kórtermen, a fehérre mázolt keretű, nagyméretű ablakok irányába.
- Ne sírj. – kérte higgadtan, de belül őt is szorongatta a sírás.
- Én ezt így nem akarom csinálni tovább. – hallotta még Sid hangját és csak harapdálta az ajkát, az agya azon pörgött, mit is mondhatna, hogy Sid jobban érezze magát, hogy ne adja fel rögtön az első akadálynál.
- Majd itt leszek veled. – jelentette ki egyszer csak, de nem nézett a másikra.
- Valóban ? – hökkent meg Sid némi hallgatást követően.
- Tudom, hogy képes vagy rá. Ismerlek. – mondta még John.
- Rosszul ismersz és magadat is rosszul ismered, ha azt gondolod, nem fogsz undorodni attól, ha ezt végigéled velem. – jegyezte meg gúnyosan Sid.
- Ezt bízd rám, oké. – vágott a szavába John és érezte, ahogy Sid hűvös ujjai az ágy rácsain keresztül megérintik az ő ujjait.
- Túl jó vagy hozzám. – suttogta és elcsuklott a hangja.
John közönyösen megrázta a fejét.
- Hagyjuk ezt a hálálkodást máskorra. – mondta tárgyilagosan és közben igyekezett erőt adni magának is, hogy végig vigye Siddel az egészet, úgy hogy egy másodpercre se törjön meg és ne akarjon kihátrálni belőle.
Mindennap bement Sidhez és akármennyire is próbált erős lenni, kikészítette őt Sid testi és lelki szenvedéseinek hullámvasútja. Az agonizálás, a téveszmék, az ijesztő hallucinációk, a hányások és önkéntelen rángatózások, az epilepsziához hasonló rohamok, a lázálmok, a reszketések, a fájdalom, amitől Sid üvöltött, és a halálvágy.
John nem tartotta puhánynak magát, de ez nem igazán ment neki, akárhogy is akarta megjátszani a közömböset, a valóság nehéz súlya beterítette. Néha csak állt a lakásában a tükör előtt és kérdezgette önmagát, meddig mehet még el. Mikor szakad, törik össze benne minden, mikor borul ki, kerül padlóra annyira, hogy ne tudjon felkelni onnan.
Zaklatott volt és feszült, többet ivott, dohányzott, mint általában. És minden reggel, mikor kinyitotta a szemét, kérte az égieket, hogy segítsenek neki abban, hogy azt a napot is végig tudja csinálni Siddel.
Az fényt a sötét alagút végén akkor látta először, mikor egyik kora reggel nem kikötözve találta Sidet. Ült az ágyában és felderült az arca, amikor megpillantotta Johnt.
- Jobban vagyok. – mondta, mire John lefagyott. A több napja tartó pattanásig feszült érzések lassan engedtek fel benne, amint helyére tette magában, amit látott. Amiről azt hitte az első másodpercben, hogy csak hazug vízió.
- Tényleg ? – kérdezett vissza egy hosszú perc múltával, mert hihetetlen volt, hogy ezt hallja. Úgy érezte, évek teltek el, mintha az idő megállt volna, vagy az órák pörögtek visszafelé.
- Éjjel, azt álmodtam, hogy nem jössz többet…Mikor felébredtem, nagyon vert a szívem és fürödtem az izzadtságban. De nem éreztem, hogy felemészt a heroin utáni vágyakozás és nem fájt annyira semmi sem. – mesélte Sid lázasan ragyogó szemmel.
- Buta rémálmok, ne higgy nekik. – vágott közbe John. Látta, ahogy Sid keresi a tekintetét és néhányszor ő is a fiúra nézett, de egyikük sem mondott semmit. Percek teltek el csendben.
- Kérlek ülj mellém. – suttogta Sid váratlanul.
- Szabad ? – nézett körbe John, mintha attól tartana, megint benyit egy nővér és kirakja, de engedett Sid kérésének és tétován leült az ágy legszélére. Sid pedig rögtön megragadta a karját, úgy húzta az ölébe, mintha valami drága, értékes kincs lenne.
- John…- ahogy kimondta a nevét, a szemeiben, a mozdulataiban végtelen hála volt.
- Ne csináld…- John zavartan igyekezett kikeveredni Sid gyengéd érintéseiből, de a másik egyre szorosabban fogta a kezét, sőt egy hirtelen mozdulattal olyan közel húzódott hozzá, hogy az arca John nyakához került.
- Érezni szeretném, hogy itt vagy mellettem…- kérte halkan és ajkaival megérintette John arcát, aki annyira meglepődött, hogy a tiltakozás is bent akadt a torkában.
- Itt vagyok…- dadogta megilletődve és rögtön elhúzódott Sidtől.
- Köszönök mindent. – sóhajtotta Sid letörten, amiért John a tetteivel elutasította.
- Igazán nem kell. – rázta meg a fejét John. Érezte Sid forró homlokát és a szapora lélegzetvételeit a bőrén, karjai erőtlen ölelését magán és ettől kicsit fázni kezdett, a szívverése felgyorsult. Önmagát is meglepve, végül ügyetlenül viszonozta az ölelést, tenyere finoman siklott Sid hátán, éppen csak megérintve a rajta lévő kifakult kórházi öltözéket. Ahogy Sid teste a sajátjához nyomódott, máris megjelent rajta az izgatottság, hiába visszhangozott belülről benne az, hogy amit csinál nem helyénvaló és különben is, Sid egy szánalmas heroinfüggő és éppen a kórházban vannak, az ésszerű gondolatait elmosta a vágyakozás. Vibrálások futottak végig rajta, nyugtalanul felnyögött, de nem mozdult meg, csak nézte a fehér lepedőt, amin ültek, aztán a felkelő nap narancsfényű sugarát az ablakok felől. Azt gondolta, ez a hajnal lehet egy új kezdet Sid életében. És fordulópont az ő sorsában is.
- Mindig jönni fogok. Ígérem. – mondta határozottan és hagyta, hogy Sid még sokáig ott legyen vele, olyan nagyon közel hozzá.
Újabb hetek vonultak el nehézségeket és könnyebb napokat magukkal hozva. John dermedt szemtanúja volt Sid keserves harcának a kábítószer függőséggel, de segíteni érdemben nem tudott. Ha tehette volna, persze megteszi, de ő csak a jelenlétét adhatta, a küzdelem többi része Sidre hárult. Ő pedig hol lázadozott ezellen, hol együttműködött, minden reakciója pillanatfüggő volt. Aztán a kezdeti, végtelen hosszúra nyúlt, elvonási tünetekkel tűzdelt napokat átvette a lassú és bizonytalan javulás. John egyre kevesebbszer látta Sidet az ágyhoz kötözve, vagy teljesen eltompultan a gyógyszerek miatt. A látogatásai már nem csak Sid szenvedésének végignézéséről szóltak, vagy könyörgéséről, hogy vigye ki a kórházból, hanem hosszabb-rövidebb, értelmes párbeszédekből. John rájött, igazából sok mindent nem tudott Sidről. Azt hitte, nem más, mint egy ócska, sajnálatra méltó drogos. Megdöbbent, ugyanakkor el is szégyellte magát, mert így tisztán, kábítószerek nélkül megmutatkozott a fiú igazi oldala. És John már nem csak azért ment be, hogy Sidnek segítsen, hanem mert igazán akart. Maga sem hitte volna el még az elején, hogy ilyen érzései lesznek, hogy szívesen teszi, de ez volt az igazság. Persze azért voltak kínos pillanatok is, mert Sid érzelmei is hevesebbé váltak az állapota jobbra fordulásával és John nem tudta ezeket igazán megfelelően viselni.
- Johny…- suttogta Sid reszkető hangon, ahogy váratlan mozdulatokkal átölelte Johnt. Akkor már egy jó ideje sétálgattak a kórház kertjében.
- Hagyd abba, bárki megláthat! – tolta el magától gyorsan John és körbe nézett.
- Nem jár erre senki! – nyugtatta meg Sid, aztán újra közel hajolt Johnhoz. Olyan volt a mosolya, mint azokban a kábítószerekkel túl fűtött napokban, amikor megcsókolta a lakásán. John ettől kicsit kellemetlenül érezte magát.
- Csak pár napja engedtek ki a kórteremből, mégis honnan tudod ? – kérdezte és gyengéden lefejtette Sid karjait magáról.
- Mikor először kijöhettem, persze egy ápoló kíséretében, megfigyeltem, hogy itt egyáltalán nem járnak emberek.
John nem értette, hova akar Sid kilyukadni.
- És ? – vágott közbe értetlenül, miközben hanyag mozdulattal neki dőlt egy fának.
Sid arcán komor árnyak suhantak végig, a mosolya szomorúvá vált.
- Biztos voltam abban, hogy ha egyedül lehetnék, nem vennék észre, ha ártanék magamnak. Annyira kihalt a hely…
- Ez őrültség, ugye tudod ? – háborgott John.
- Akkor még a heroinra gondoltam, de most már rád gondolok. – árulta el bátortalanul Sid.
- Francba Sid…- John csak ennyit tudott kinyögni és lesütötte a szemét.
- Minden áldott nap különös gondolatok járnak az eszembe és ez izgatottá tesz, nem is tudod mennyire…- Sid beharapta az ajkát és tanácstalanul nézte Johnt.
John gyomra idegesen ugrott össze, a torka kiszáradt és forró pirosság kúszott az arcába. Sidnek nem volt igaza, ő tudta, mi játszódik le Sidben, hiszen vele ugyanez történik.
- Érzed, mit csináltál velem ?! – sóhajtott halkan Sid és ismét átölelte Johnt. Szorosabban mint az előbb, az ágyéka John ágyékához tapadt és érezni lehetett a gerjedelmét, ami kőkemény volt és John számára nagyon zavarba ejtő.
- Nem akartam…- mentegetőzött John. Érezte a saját megfékezhetetlen és titkolhatatlan izgalmát is. A férfiassága másodpercek alatt keménnyé vált, a hátán hideg izzadtság csorgott végig. Dühös volt magára, de tudta, egyszer eljön ez is, hogy már nem tudja az egészet leplezni, a férfi mivolta elárulja.
Engedte, hogy Sid ajka a szájára tapadjon, hogy a nyelvük találkozzon. Most nem lökte el magától, mint legutóbb, nem is kiabált rá, hagyta hogy megtörténjen, még ha rémisztően kétségtelen is. Sid szája cserepes volt, nyála keserű a gyógyszerektől, a teste forró volt és vágyakozóan remegett. Csípője ritmikusan nyomódott újra meg újra John csípőjéhez és halkan nyögött fel az örömtől. Zihálva nyomta mélyre a nyelvét John szájába.
- Ez nem helyes ! – húzta el John a fejét erőtlenül ellenkezve.
Sid a vágytól megrészegülve pislogott rá.
- Nem…ez csodálatos. – és nem vesztegetve az időt, ajkaival végig simított John nyakán. Majd kezei John nadrágjának gombjaihoz értek.
- Meg szeretnélek érinteni…- tenyere gyengéden súrolta John kemény férfiasságát a nadrágon keresztül.
- Sid…- John teste összerándult, a gerincén egyszerre jéghideg és tűzforró érzések rohantak át. Sid gyorsan gombolni kezdte a nadrágját, felnőttesen kihívó és egyszerre gyerekesen naiv arckifejezéssel. John elképedve nézte a fiú sápadt, megviselt, de számára gyönyörű arcát és fekete, kócos haját, ahogy bizonytalanul igyekszik hozzáférni a meztelen bőréhez.
- Mindig elborít a láz, ha veled vagyok… - suttogott.
- Kérlek ne…- lehelte John tehetetlenül és felnyögött, ahogy megérezte Sid ujjait az ágyékánál.
- Azt szeretném, ha boldog lennél. – mondta halkan Sid és John hiába markolta meg a csuklóját leállásra kényszerítve, nem ért el vele semmit.
Sid nem tűnt túlságosan gyakorlottnak az ilyesmiben, de a maga félszeg módján tette, amit kellett. Talán ösztönösen sejtette, hogyan kell, vagy az extázis segített neki, hogy megértse a test nyelvét és elindítson valamit, amit John már nem volt képes leállítani. Ahogy csókolta, ahogy hozzá ért, szinte lebénította és cselekvésre képtelenné változtatta. Teste lüktetett, irányíthatatlanná vált és ő nyöszörögve vergődött a mind erősebb és ritmusosabb mozdulatoktól. Aztán a tetőpont megfogalmazhatatlan másodpercében szemeit szorosan becsukva egy hangtalan kiáltással a teste lezuhant, a lelke viszont elrepült, messze a realitástól. Minden ereje elhagyta, levegő után kapkodva kapaszkodott meg Sid vállában és tűnt el szelíd ölelésében. A szíve hevesen vert, a gyomra összezsugorodott, izzadtság csepp gördült le a halántékánál. A meleg folyadék, ami a legfelfokozottabb pillanatban elborított mindent, lassan folyt le Sid kezén és John ruháján.
- Jó ég…- sóhajtott fel kifulladva, ahogy belehasított tettének valóságossága.
- Szép vagy…- bújt hozzá közelebb Sid és még mindig izgalomba volt.
- Nem vagyok az, ne mondj ilyet nekem Sid ! – szólt rá komoran John, ahogy ezt megérezve ridegen kibontakozott a másik karjaiból. Gyorsan begombolta a nadrágját és lihegve törölgette a kezét a ruhájába, miközben a szégyen ködként burkolta be.
Sid értetlenül figyelte őt.
- Szép vagy és szeretlek ! – jelentette ki.
- Hagyd abba ! - John a fejét rázva gyújtott cigarettára, miközben lerogyott a fa törzséhez és csak nézett maga elé szótlanul, a füstöt fújva.
John érzékelte, hogy Sid kis idő múlva leül mellé, de rá sem nézett, beszélni meg főleg nem akart. Nem tudta volna megmagyarázni, milyen érzések keltek élere benne. Mintha a szomorúság sok ezer mázsás súlya szakadt volna le rá, fojtogatta a sírás, rettenetesen érezte magát.
- John, mi lesz velünk most ? – kérdezte hirtelen tanácstalanul Sid és ettől John kezében megremegett a cigaretta.
- Nem tudom…- vont vállat, tettetve az érdektelenséget. De belül nyugtalanul őrlődött a kettős érzésektől. Még mindig úgy vélte, hogy a szex nem megoldás, csak egy olcsó trükk, ami fogva tartja az embert, a gyengeségeit kihasználva. Egyik másodpercben elmenekült volna, a másikban pedig úgy érezte, Sid a tökéletes drog, valami átkozottul erős gyógyszer, amitől nem lehet elszakadni. Egy szánalmas, izzadt, piszkos kábítószeres, akinek a ragaszkodása árnyként vetült Johnra és lassan őt is függővé tette.
Függővé a szeretet iránt.
folytatása következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése