Szolid szülős birthday parti enyhe konyhai intermezzókkal

Azt kell írjam, egész jó volt tegnap a szülinapom. 

Reggel időben keltem fel, ámde kissé dekoncentráltan, mert sikerült a cukortartót cukrostól beletoszni véletlenül a mosogatóba, no kommentár.

Délelőtt összedobtam a fasirtot. Amibe 1 tojást tettem csak, mert egy szenilis lúzer vagyok, pont akkor csörgött a telefonom mikor a tojást raktam a fasírtba és miután letettem a telefont elfelejtettem mennyi tojas volt benne. Utólag jöttem rá úgy egyel kevesebb, mint kellett volna, de no para, így is jó volt. Nem esett szét stb., még az íze is ehető volt. 

A tortat is megkreáltam csodás cukrásztehetségemmel. Nem volt szép (bolti piskóta-csokikrém, gyümölcs, tejszinhab, csokiszóras a tetejére), de elfogadható volt az ízre. Igaz faterom nem evett belőle, de ő semmilyen tortát nem eszik.  

Délután jöttek az ősök és hoztak egy vagon mindent. Olyan nyalánkságokat mint pisztáciás croissant, marlenka vagy kávés Balaton szelet, meg hoztak 2 bacardi breezert (egy pirosat es egy zöldet) és nekem egyből nosztalgikus érzésem lett, régebben gyakran vettem magamnak, csak aztán brutál drága lett így erről (is) leszoktam.

A hangulat is jó volt és mondanom-írnom-sem kell hogy egy csomó édességet zabaltam így. A saját tortám annyira nem érdekelt, de ezek a finomsagok, amiket a szülők hoztak már jobban, így mára nem is sok maradt, persze pasim besegített kicsit az eltűntetésekben.

Bárcsak minden olyan gördülékenyen menne mint az evés.

A héten 2x beszéltem a szomszéddal. Azt mondta hogy mostanság bandázik Leselkével és hogy tök jó fej (eddig szidta). 

És H.-val is összefutottam a buszmegben, így kicsit dumáltunk. Teljesen odáig van a mesterséges intelligencia segitőkészségétől és hogy az AI bármikor meghallgatja. Hát igen, AI pajti nekem is jó haverom.

Csinált is rólam egy 80-as évekbeli képet, a tegnapi bacardizásom okán (bár ez itt a képen inkább Kubu).

De amúgy eléggé hasonlít!

És az ágytakaróm egy az egyben ilyen.

Az vagyok, ami soha nem akartam lenni

Nemrég olvastam egy fanfictiont és abban szerepelt ez a mondat.

És hát ja...de teljesen mégsem igaz azért rám.

Amúgy nyomott a kedvem, vagy igazából kedvem sincs, csak úgy vagyok. Lehangoló filmeket szeretnék nézni és szomorú zenéket hallgatni (és zabálni wehh).

Ha van időm egyszerre 4 sztorit írok, vagy másokét olvasom és kezdem mindenhol elveszteni a fonalat.

Pedig a héten szülinapom lesz, de nem tervezem nagy bulival ünnepelni. Pasom dolgozik és azt sem tudom az ősök el tudnak e jönni hétvégén, hogy együtt fogyasszuk el a csodás, magam készítette leginkább malomkőre vagy hamutartóra emlékeztető tortámat (ínyenc ikonok: boltban kapható piskóta+puding+színes cukorszórás, cukrászmester szint). 

Faterom adott instant csirkelevest és tegnap kipróbáltuk, nem rossz, csak ahhoz képest hogy azt ìrták a zacskóra nem csípős, nekem kb. leégette a hajamat :S

K. irt hogy az exe aki nemrég egy másik csaj és a 4 órányi meg 360 kilométernyi köztük lévő távolság miatt dobta, felhivta és furán kedves volt, meg az új nőjéről panaszkodott. 

Szerintem a pasi vissza akarna kúszni K.-hoz mert az új barinő mégsem olyan jó. Félek, K. annyira imádja még mindig, hogy visszaengedi. Persze, én is azt akarom hogy K. boldog legyen, de nem tudom hogy ha újból kibékülnek, a fickó mennyi idő után talál majd mást és szakit megint K.-val, aki ettől ismét szenvedni fog. Bonyolult ügyek a szívügyek, tudjuk mind.

Azt nem is írtam, hogy a 850 ft-os hajfesték fogjuk rá befogta a hajamat, de nem mindenhol teljesen egyformán. Ah már mindegy, most ez lesz a fejemen egy darabig.

Ja, tegnap épp serényen iszkoltam az utcán, mikor kedélyesen rám köszönt az egyik régi főnököm. Nem is hittem volna hogy ennyi idő után megismer, mikor csak rövid időt dolgoztam nála. Én mondjuk emlékszem rá, nehéz elfeledni, mivel úgy üvöltött velem mint a sakál és a felesége is kőbunkó volt. Írtam már róluk (https://myneuroticsdream.blogspot.com/2025/06/mr-ostulok-mr-barbarallat-anyagi.html?m=1). Szörnyű volt...

Bájosan visszavigyorogtam neki (oh fuccccck), köszöntem és elhúztam a píbe. Remélem nem gondolta hogy leállok vele sztorizni? Na még csak az kéne...

Absolution 4

Hát igen, nem is tudjátok, milyen jól elszórakozgatok a beteg iràsaimmal, addig sem kell a valósággal törődni XD XD XD.

Angst, hallucinations, ptsd, memories, past abuse, forest, religion, biblical references, self-discovery, prayer, priest, fantasy, touch starved, platonic relationship, loneliness, psychological torture, punishment stb.

***Condemnation***

"For you were once darkness, but now you are light in the Lord."

Az atya napközben tanúsított kedvessége most stratégiai felderítés volt, hogy feltérképezze Isaac sebezhetőségeit, így hatékonyabban tanulmányozhatta őt éjszaka. 
Amikor az árnyék végre visszavonult, a pap távolba elhaló lépteinek zaja nem megkönnyebbülés volt, hanem a visszatérés ígérete. Isaac befejezte a csendes imáit és kibújt a paplanok alól, végtagjai elnehezültek, mintha szétestek volna. Az apró falitükörhöz lépett, saját képmását bámulta. Látott egy fiút, csapzottan, elsápadva, akinek ijedt kék szeme túl nagynak tűnt az arcához képest, egy emberi lényt, aki saját lelkiismerete, az apja brutalitása, merevsége és az egyház fojtogató kegyelme között vergödött. A molnár tetteinek és halálának ténye is mintha ott pislákolt volna a tükör üvegében: a férfi ereje elpárolgott az erdő sáros talaján üreges héjat hagyva maga után. Isaac félelmetes egyezést érzett most ezzel az ürességgel. Azok a dolgok ürítették ki, amelyek eddig erőt adtak számára.
Másnap reggel ha lehet minden még nehezebbek érződött Isaac-nek. Elias atya az asztalnál várta, egyetlen tányér pirítóssal és egy csésze gőzölgő teával. A pap szokas szerint a szentírást olvasta, de ahogy Isaac a konyhába lépett, olyan mosollyal nézett fel, amitől a fiú gyomra felfordult.
- Mintha zaklatott éjszakád lett volna.
 Jegyezte meg a pap, majd folytatta.
- A fiatalok álmai gyakran olyanok, mint a viharos tengerek. A lelket dobálják, nem létező, sziklás partokat keresve.
– Nem aludtam sokat...
Ismerte el Isaac pirulva, ismeretlenül szólt a hangja. Leült, a szék keményen csikarta a padlót, sikolynak érződött a konyha természetellenes némaságában. Isaac nem nyúlt a pirítóshoz, ami úgy nézett ki, mint egy száraz szivacs, amely mentes minden valódi tápláléktól. Azon tűnődött, vajon Elias atya pontosan tudja e, mi történt előző este a szobája ajtaja mögött. Ha a pap ott állt, hallhatta a takaró és ruhája szövetének ütemes súrlódását, az ágya nyikorgását és az ő nehezen visszafojtott, sekélyes lélegzését, amint egy erdei nőt próbált házba varázsolni fantáziája segítségével. Várta hogy a férfi szóba hozza, hogy megfeddje, de a délelőtt fullasztó eseménytelen kiszámíthatósággal pergett. Elias atya Isaac-et bízta meg az ezüst gyertyatartók fényesítésével, ami precizitást igényelt. Miközben a fiú a fémhez dörzsölte a ruhát, az önkéntelenül is tegnapi cselekedeteit hozta vissza. Eszébe jutott a tűzfénytől világos kunyhó, ahogy a nő ránézett. Figyelmesen, elfogadóan, nem a pap szánalmával vagy az apja megvetésével, hanem nyers, emberi érdeklődéssel. Újra elképzelte őszinte szavait, szeme zöldjét, a mosolyát és egy pillanatra az ezüst a kezében elfolyósodva csillogó vízsugárrá változott, mint annak az esőnek a cseppjei, amik találkozásukkor hulltak. Erős vágyakozást hasított a testébe, szúrás a mellkasába, amitől megremegett a keze.
- Az összpontosítás az ima egyik formája, Isaac. 
Mondta a pap mellette teremve. Egyetlen zajt sem adott ki, csak materializálódott, mint egy nem várt hőmérséklet csökkenés. Szakértően kinyújtotta a kezét, és beállította a gyertyatartó szögét, ujjai Isaac kezein súrlódtak. Az érintés könnyű volt, szinte észrevehetetlen, de elhúzódó. 
- Amikor engedjük, hogy gondolataink elkószáljanak, nyitva hagyjuk az ajtót a gonosz számára, hogy beléphessen. Helyet teremtünk, amit világi, bűnös illúziókkal igyekszünk betölteni.
Isaac felnézett, és most pontosan látott valami mást is az atya szemében nyájassagon kívül. Egy olyan ember tekintete volt ez, aki nem meg akart menteni egy lelket, sokkal inkább fel akarta boncolni, darabokra tépkedni, hogy megtalálja a rést, ahol a jó megrepedt és romlottság surrant be az ártatlanságba. 
Elias jósága vékony álcaréteg volt egy megjátszott, fegyelmezett szigorúság és az alatta létező kéjes kiváncsiság felett. Isaac-et a hányinger fogta el. Rájött, hogy a pap nem a part felé próbálja vezetni őt, Elias atya aprólékosan feltérképezi a benne dúló, zavaros, kérdésekkel teli vihart. A belső zűrzavarát akarja megfigyelni és kontrollálni, elpusztitani a benne feléledő vágyakat a kiszámíthatatlan, érzékelhető megjelenéseivel.
Délután a páratartalom növekedett, de olykor feltámadt az enyhe szél, amely kísértetiesen megzörgette az ablaktáblákat. Elias atya szobájába tartózkodott és talán elaludt. Isaac mégsem érezte magàt felszabadultnak. Ellátta az állatokat, dolgozott a fáskamrában, aztán a pincében keresett menedéket. Itt a levegő hűvös volt, penész, valamint a ládákban tárolt gyökérzöldségek illata áradt. A félhomályban megrepedt üvegdarabot talált a falnak támasztva. Megtorpant előtte, tükörszerű felületén végigkövette állkapcsa vonalát, kiszáradt ajkai ívét, próbálva kideríteni, hogy igaz e amit a pap mondott, megváltoztatta, rosszá tette e őt amit csinált, hogy a „gyomok”, amelyekről Elias atya beszélt, kivirágoztak és foltot hagytak e a bőrén. De sápadtságán és a szemei alatti kékesszürke karikákon kívül semmit sem látott. Nagy sóhajjal lehunyta a szemét, és a hideg kőnek dőlt, hagyva, hogy a pince félhomálya csak egy kis időre az erdő dús lombjaivá váljon. Nem tehetett róla, de elméje rögtön megjelenítette az asszonyt, lélegző, közeli eleven képként. Elképzelte, ahogy a puha keze az ő vállán csúszik végig kínzó lassúsággal, az érintése nem egy lànc vagy béklyó, hanem valódi, önzetlen törödés, amire mindennèl jobban szüksége volt, de sohasem kapott. Isaac teste reagált a fantáziája hívására, engedte hogy a szikrázó lüktetés visszatérjen, hogy tapasztalatlan ösztöne vezesse őt az önfeledt öröm irányába. Akkor a pince eltűnt, és ő tovább mozdulva a kéj tengerében úszott, lélegzete rekedt, kétségbeesett táncot járt a csendet felszakitva. Az összeomlás sürgető és azonnali volt, az extázistól csípője erősen felfelé rándult, a nyögése gyenge akarattal visszafogva csapódott a falakra.
Isaac a padlóra zuhant és az eszmélést jéghideg rettegés követte. Szédülésében is apja hangja visszhangzott a fejében.
Isten lát téged!
Bűnt követsz el!
Tisztátalan vagy!
A pokolra jutsz!
Egyetlen lépés hallatszott a lépcsősor felől, egy masszív, tekintélyt parancsoló puffanás. Isaac elhúzta a kezét magától, kapkodott a levegőért, szíve őrült ritmusban vert. Felnézett és Elias atyát látta lépcsőn állni. A pap nem rá pillantott, hanem a tükörképére, tekintete az üvegfelületet mustrálta, mintha a fiú képzeletének egy-egy itt ragadt momentumát keresné. És Isaac biztos volt benne, hogy látott, tudott, sejtett mindent.
- A földnek és a falaknak van egy szokásuk, hogy megtartják a dolgokat. 
A pap szavai vibráltak a kis térben. 
- Titkok, bánat, szégyen, kétely... a dolgok, amiket nem kellene tenni, cselekedetek, amiket a sötétbe temetünk. Békésnek találod a pincét, Isaac? Úgy véled, itt a tetteidre jótékony feketeség borult?
- Nem atyám...Itt csak csend van. 
Suttogott zavarodottan Isaac és mintha bőrének egy darabja ahhoz a piszkos, törött üveghez szorult volna. 
- Nem helyénvaló itt lenned...Így...
Elias atya sokat sejtetően a fiúra nézett, arcán gondterhelt tolerancia tükröződött, mintha a fiú egy széttört üvegpohár lenne, amit a papnak darabonként, kínkeservesen kell összeragasztania.
A következő nap a pszichológiai erózió tanulmányai voltak. Elias atya bevezette a „spirituális gyakorlatok” új rendszerét, amely hosszú, teljes csendben töltött időszakokból állt. Isaac-nek órákon át kellett egy kemény támlájú széken ülnie, maga elé bámulva. Az atya megtiltotta neki, hogy pislogjon vagy elfordítsa a tekintetét. Ha a fiú gondolatai elkalandoztak, ami gyakran meg is történt, a pap észrevette. Egyszerűen csak figyelte a percet, a fiú szemhéjának fáradt rebbenése vagy a légzésének elakadása. 
- Az elme nyughatatlan jószág. 
Bólogatott a férfi, miközben keze rémisztő könnyedséggel nyugodott Isaac vállán.  
- El kell érned, hogy szelíd maradjon.
Ez a kényszerített koncentráció csak még erősebbé tette a képzelet rohanását. A hallgatás ürességében a remete asszony sikoltozó szükségszerűséggé vált. Isaac nappal is kezdte látni, egy zöld szem pislogása folyosón, a gyömbér színű göndör hajtincsek, a kunyhója mellett álló páfrányok illata. Kétségbeesett, emésztő vágyat érzett iránta és az iránt hogy megtörje a ház steril, gondozott békéjét. A molnár máig megválaszolatlan halála miatti bűntudat és az asszony nyom nélküli eltűnése kezdett összemosódni, kaotikus érzelmi zagyvaságot, állandó zúgást teremtve a fejében, amitől olyan érzése lett, mintha elkülönült volna a világ többi részétől.
Kábult állapotából az asztalon felejtett, bőrkötéses jegyzet rázta fel, amelybe az atya gyakran írt. Isaac belepillantott, a megsárgult lapok az imák mellett beszámolókkal voltak tele az „akarat megzabolázásáról”, amelyek most Isaac életét is meghatározták. A szavak olvasásakor Isaac jeges sokkal döbbent rá, hogy a pap módszerei nem újak, régről gyökereztek, a lélek generációkon át tartó faragása egy sajátos, engedelmes, jámbor formába öntése. Elias atya „kedvessége” csupán egy csapda, veszélyes szerszám, ami ha kell sebet okoz.
- A tinta még nedves a lelkeden, fiam.

Elias atya megjegyzése közvetlenül Isaac mögött hallatszott. A fiú halálra rémülten hátraugrott, a napló kicsúszott kezei közül a padlóra. 
- Bocsásson meg...én nem akartam...
A pap nem látszott dühösnek, mintha Isaac csupán egy egyszerű számtani feladatban bukott volna meg. Lehajolt, és visszavette a könyvet, tenyere birtokló bizalmassággal súrolta a kötetet. 
- A kíváncsiság egy ajtó, de nem minden ajtó mögött nyílik gyermeknek való szoba. Majd ezt is megtanulod...
Foglalta össze gúnyos mosollyal a férfi.
Isaac-nek pedig egészen késő estig kellett ülnie maga elé bámulva.
A következő nap a felgyorsult szigor elmosódott homálya volt. A „lelki gyakorlatok” a mozdulatlanságból az ismétlődő, eröszakos vallomások kimerítő, követelőző körforgásába váltottak. Elias atya most nem konkrét bűnöket kérdezett, a fiú kísértéseinek alakját kérdezte. Azt akarta, hogy Isaac leírja az elméjében lévő emlékeket, szavakba öntse az őt kísértő impulzusokat. Valahányszor Isaac megpróbálta bemutatni az erdei asszonyt, a pap kijavította őt, a vágy szót kapzsiságra, a kíváncsiság szót pedig büszkeségre cserélve. Ez Isaac belső szókincsének módszeres átírása volt, egy kísérlet arra, hogy sóvárgását átnevezze, amíg az betegségnek nem hangzott.
A házban a feszültség a tetőfokára hágott, a levegő olyan volt, mint egy kifeszített drót, amely nem akart megtörni, egy égi háború, ami nem akart csendesedni. Isaac az ágya szélén ült hajnalig és imádkozva az ajtót bámulta, azon tűnődve, hogy vajon a folyosón megbúvó árnyék figyeli e őt.
Egyik reggel a csendet a lovaskocsi zörgő hangja törte meg a felhajtón. Isaac apja érkezett haza beteg testvérétől. Ez nem örömteli viszontlátás volt, hanem a gravitáció hirtelen, lesújtó újra beállása. A férfi belépett, ezzel azonnal felváltva az atya fojtogató ott tartózkodást. Apja nem ölelte át Isaac-et, csak végigpásztázta szokásos rideg szemeivel, Isaac halovány arcát és kezei remegését, majd a papra tekintett. Néma kommunikáció zajlott le a két ember között, a közös megértés az elvégzett „munkáról”. A pap tettetett törődése azonnal elpárolgott, helyét szakmai elégedettség vette át.
- A fiú betörhető, bár a szelleme lázadó, képzelete csapongó, emésztik a világi, bűnbe hajló fantáziák.
Összegezte szárazon Elias atya, miközben pakolta a holmiját, hogy visszamenjen a falujában. Úgy beszélt, mintha Isaac egy bútordarab lenne, amit visszaadnak jogos tulajdonosának, vagy egy haszonállat, akinek a temperamentumát gondosan felmérték a vásárra. A pap utolsó simítása egy leereszkedő megveregetés volt Isaac arcán, egy kinyilatkoztatás, amely a tulajdonjog pecsétjének érződött. Amikor a lovaskocsi magával ragadta a papot, a házban mintha vákuum keletkezett volna és a régi levegő kellemetlen erővel áradt vissza.
Apja első dolga az volt, hogy a konyha közepére sétálva, sóhajt hallatott, amely mintha visszaállította volna háza légkörét. A fényes ezüst gyertyatartókra, a felsöpört padlóra nézett, és egy kurta bólintással vette tudomásul a rend látszatát. 
– Az atya segített fókuszálni.
Mondta, bár a szemében gyanakvás suhant át. Közelebb lépett, ahogy a fia felett magasodott egy falként hatott. És mintha Isaac álmodozásainak nyomait kutatta volna. 
– De a szemeid még most is túl messzire révedőek. Még benned van a sodródás. 
A következő hét regressziót jelentett életük eredeti folyásában. Elias atya figyelmeztetései apja kemény parancsaira cserélődtek. Visszatértek a büntetések, nem az elme spirituális gyakorlatai, hanem a test fizikai fegyelmezése. Egy kicsorbult szerszám, vagy egy hívásra adott késő válasz egy pofon erejét, vagy a konyha sarkában térdelve töltött órákat eredményezett. Mégis, Isaac már ismert megszokottságot talált a fájdalomban. A pap negédes szavakkal igyekezett átírni a lelkét, apja durvasága őszinte volt. 
Az éjszaka mélyén a „figyelő” érzés megmaradt, bár a személye, a forrása változott. Már nem a pap tekintetét érezte, hanem apja elvárásainak lenyomatát. Ez a nyomás űzni kezdte Isaac-et. Kimerészkedett a rengetegbe, az alkonyat óráiban, amikor apja az állatállománnyal vagy más teendőkkel volt elfoglalva. Az erdő küszöbén állt, szíve száguldott, a fekete ürességet figyelte, ahol az asszony egykor lakott. Nem lépett be – még nem –, de homlokát az egyik öreg tölgy durva kérgéhez támasztotta, hogy a zabolátlan szél ereje átjárja őt. 
Egyik zaklatott éjszaka, több órányi forgolódást követően Isaac kicsúszott az ágyából, csupasz lábai nem adtak ki hangot a padlón, a felhőkön átszűrődő ezüstös hold segítségével navigált. Nem állt meg az ajtóban, kirohant az éjjelbe, a nedves fű a bokájának csapódott ahogy a fasor felé haladt. A nyílt mezőről a sűrű lombkoronára való átmenet váratlan volt. A levegő az otthona sík ürességéből, rothadó levelek és ősi föld párás levesévé változott. Ezernyi apró, kíváncsi szem, a madarak, a bogarak, a bozótban élő rejtett élőlények követték lépteit. Isaac egyre mélyebbre nyomult a növények közé, míg el nem érte a tisztást, ahol a holdfényben minden türkizzöld és indigókék színekben pompázott. Senki sem volt ott, csak Isaac és előhívott látomása az asszony, egy vén nyírfának támaszkodva, sziluettje sejtelmesen alig vált ki a ködösségből, vörös hajtincseit cibálta a szellő, szemei szelíd csillagokat szórtak. Nem szólt, és Isaac sem. A közöttük lappangó nèmaság nem az otthona szenvedéssel átszőtt hallgatása volt, hanem valami ami jól esett és nem forgácsolta szét Isaac lelkét darabkàkra. Az érzés elgyengítette és megremegtette a fiú csontjai velejét.
- Minden nap imádkozom, hogy ismét láthassalak...
A szavak nehezen buktak ki ajkai közül, mikor végre kinyújtotta a kezét, ujjai félénken megérintették a képzelt nő torka mélyedését. A melegségtől, a bőr fehér puhaságától nyögést hallatott.
- Gondolok rád és teszek magammal dolgokat...tudom hogy bűnös cselekedet, de nem bírom megállni. Fáj a hiányod...
Pirosság emelkedett az arcán, de az éjbe suttogott vallomás egyfajta hazatérésnek is érződött. Az erdő meghallgatta, burkolatlan valódisága olyan volt mint azok a megnyugtató altatódalok, amiket nagynénje dúdolt neki olykor.
Isaac lehunyta a szemeit a száraz levelek illata körülölelte, mintha az asszony karjaiban lett volna. Ereiben pezsgett az izgalom, az élet. Vétkesen kíváncsi teremtménynek érezte magát most, a vadon egy kis részének. Akire a kárhozat várhat, de akit itt nem kötnek földi szabályok, aki nem egy szégyellnivaló, mihaszna báb az apja és Elias atya kezében. Mikor újra körülnézett, az álomkép már nem volt sehol. Keserű könnyek tompitották a látását, és a tény, hogy egész életében magányos volt, hogy soha senki nem foglalkozott vele, nem tett semmit érte, Constance néni és James bácsi is inkább az édesanyja emlékére való tekintettel adtak fedelet a feje felé. De a vadonbeli, falusiak által kitaszitott asszony a találkozásuk első percétől kezdve gyengéden és megértően bánt vele, bizalmas történeteket mesélt kunyhója tüzénél és engedte hogy Isaac is megnyiljon. Közös sanyarú sorsuk, elhagyatottságuk csónakja egyazon a vízen ringatózott.
- A molnár életét nem az erdei vadállatok oltották ki...
A fiú óvatos sejtését nem merte hangos szavakba önteni, de úgy vélte ami történt a férfival az egy bosszú volt, az erdei nő revansa saját magáért és talán kicsit Isaac-ért. Hiszen a molnár mindkettőjüket a lehető legfájdalmasabb módon bántotta.
Isaac az összekuszált érzelmei eufóriájában sodródott és könyörgött az Istenhez, hogy vezérelje vissza a nőt a tisztásra. De kérésére nem jött válasz, csak tücskök ciripeltek és a fű susogott. 
Ahogy Isaac újra átlépte a ház küszöbét, apjába ütközött, aki a folyosón várta, hatalmas hegyként tornyosulva, amelyet gyertyaláng világított meg, arcát erős vonalak, düh, visszafogottság barázdálták. Nem kérdezte, hol volt a fiú, nem is volt rá szükség. Látta az éjszakai harmatot Isaac hajába tapadni és fókuszálatlan ragyogást a szemében.
- Az éjszaka alvásra való, nem bolyongásra. Közölte az apja, de ezúttal keze nem lendült ütésre, ami valahogy még nyugtalanítóbb volt. Ehelyett egyszerűen csak lenéző távolságtartással vizslatta Isaac-et, ami tükrözte Elias atya tekintetét is.
- Nem fogom engedni hogy a ostoba fantáziák után járkálj!
Jelentette ki vészjóslóan és a következő napokban a ház csakugyan a szigor egy új mezsgyéjére került. Apja teljes kijárási tilalmat és erőteljesebb csendet vezetett be, egy szabályt, amely megtiltotta a beszélgetést, hacsak nem kérdés volt felé, vagy ima. Gyakorlatilag elszigetelt kolostorrá változott az otthon. Isaac döbbenten engedelmeskedett, hallgatása mögött vadul sikoltozott, kiutat, lélegzetet keresve. A nő érintésének emléke volt az egyetlen menedéke elméje még létező szegletében. Valami valóságos, ám minden csiszolt felület, szépen összehajtott ruhadarab, felhasogatott farönk hazugságnak tűnt, amelynek célja a természet káoszának elrejtése volt. A molnár iránti fura bűntudata sem akart eltemetve maradni. Visszatérő hallucinációként kezdett megnyilvánulni, gyötrődő hörgésként a délután csendjében. Miközben Isaac a kandallót súrolta és meghallotta a hangot, mint amikor egy ember elveszti az utolsó leheletét, megdermedt, a kefe a kőhöz simult, mocskos víz szivárgott a tenyere alól inge fehér anyagát szürkévé téve. Kristálytisztán érezte a molnár fantomjelenlétét és kilelte a hideg. Nem törődve azzal, hogy bepiszkolja a ruháját felcsúsztatta egyik kezét és erősen megszoritotta a nyakában lévő keresztet, érezve annak rendíthetetlenségét.
- Szívembe rejtettem igédet , hogy ne vétkezzem ellened. Dicsőség neked, Uram, taníts meg engem a te rendeléseidre!
A hangok abbamaradtak és Isaac eltűnődött, vajon a papnak igaza volt, talán a szívében valóban kihajtottak a „gyomok”? Ha így van, azok nem a fantáziái, hanem a malomban vele történt erőszak, amely árnyait sosem volt képes kitépni magából. Beszélnie kellett volna, azonnal elmondania az apjának, hogy a vérfoltok a ruhájába száradva egy borzasztó esemény eredményei, de a férfi aligha hitt volna neki, a szíve kőkemény volt, csak a fegyelemben, a vég nélküli munkában és az abszolút alázatossagban látta a Isaac jövőjét és elkötelezett volt minden emberi elörlésére, kiölésére ami a fiát élőnek éreztette.
Este, miközben apja a zsoltárok olvasásába merült el, Isaac a szobájában ismét tükörbe meredt. Ugyanazt a feldúlt, rémülettől tágra nyílt tekintetű, magányos, szeretetre vágyakozó fiút látta, akit hetekkel korábban, de most valami más is felbukkant. A dac keresztezte arcvonásait. Rájött, hogy a „lázadó szellem”, amelyet Elias atya észrevett, még mindig ott volt benne. Nem akarta hogy „megszelídítsék” vagy „megjavítsák”. Ő csak Isaac akart lenni, az egyszerű fiú a faluból, aki ápolja anyja emlékét, tiszteli apját, odaadóan imádkozik reggel és este, dolgos, engedelmes és szabálykövető, de aki tiszta szívből érez és nem nyomja el magában azt, ami a sötétben, szenvedései, szeretete, hálája, érintései alatt lüktetve létezett, amitől a pap félt, amit az apja gyűlölt, mert egyikük sem értette.
De ez is ő volt. Az ő esendősége, tökéletlensége, gyenge emberi mivolta. És ezzel együtt kellett élnie.
***
- Én értem mi ez...
Abaddon felfogta Isaac forrongó érzelmeinek lényegét, a határt amit át akart lépni, a dolgokat amikbe kapaszkodott, hogy megőrizze. Ezek a szilánkok olyan mélyre vésődtek a fiúban, hogy ezidáig sem sikerült eltűnniük.
Abaddon nem mosolygott maga elé győztesen, csak ült letaglózva. Isaac nem csak a test, amit oly régóta birtokolt, ő még mindig egy lélek is. Egy szilárd lélek, akit nem oldott fel annak idején semmilyen szörnyű trauma, vak tévhit, ájtatos akarat. És ez valahol imponaló volt.
Miért pont ő változtatná ezt meg? 
Csak hagyott számára egy kicsike sarkot, ahol békében megfért.

Folyt.köv...

Megküzdési stratégiák

Szerencsejátékfüggőség az, ha kéthetente veszek egy 300 ft-os kaparós sorsjegyet (de sosem nyerek semmit)? 

Mindegy, csak próbálkozom mert a lelkem egy egészen kis része még mindig makacsul hisz abban hogy rátalàl a szerencse.

A pasim tesója is beteg, kórházban van, vagyis holnap kiengedik, de jövőhéten vissza kell mennie mert kivizsgálások várnak rá. Pontosat nem tudok, pasimat hiába kérdezem , gőze sincs és ráadásul a tesója iránti frusztrációját ugye rajtam vezeti le, mégpedig oly módon hogy akármit kérdezek üvölt, mint a sakál.

Egy darabig ma is higgadtan tűrtem és nem szóltam vissza, de a sokadik kiabálás után már én is felemeltem a hangomat és gondoltam rá hogy esetleg hozzà is vágok valamit.

Értem hogy feszült és aggódik, de nagyon rossz hogy mindenért kivágja nekem a magas C-t. Elhiheti, hogy én is sajnálom a testvérét és drukkolok hogy minden rendben legyen vele. Az ilyen helyzetben össze kéne tartanunk, tudhatja, hogy rám számíthat. De ő inkább totál bezárkózik és velem veszekszik még a legártatlanabb dolgokon is.

Ja azt is mondta hogy heti párszor főzzek már a tesójának. És hát persze szívesen, de én nem főzök túl jól és túl változatosan. Néhány egyszerű kaja már tűrhetően megy pl. pörkölt, sült húsok, tészták, fasírt, tejbegriz, babfőzelék, krumplifőzelék, paprikáskrumpli stb., de azért a konyhatündérség távol áll tőlem. De megteszem amit tudok. Ha ezen múlik hogy pasim testvére meggyógyuljon mindent beleadok.

A dilis nő partija most szombaton lett volna de érdeklődés hiányában elmarad, mert az őseim haverjainak nagy része bojkottalta a jeles eseményt mivel a Madame Felnótás fura módon csak fateromat hívta meg és anyámat nem. És mindenki azt gondolta hogy wtf, ez milyen már? És mivel ez egy több évtizedes baráti kör, van összetartás és igy végül a meghívottak nagy része visszalépett (hugiék pont nem) így sztornó lett a buli. Helyes, tudja már ez a némber, hogy hányas a kabát...

A hét amúgy átlagos, bár a mai nap màr reggeltől nyomi vagyok, kedvetlen és legszívesebben sírnék. Volt egy kis félreértés a hely-en az egyik csajjal, aki amúgy rendes az esetek nagy részében.

Amikor időm engedi írok, hihetetlenül kikapcsol és most nincs jelen az írói blokk, pár nap alatt megvan egy fejezet. És nem csak azt a borzalmat írom, amit kiraktam, hanem több másik -még szörnyűbb- sztorit is, mintha az írással egy csapásra elfelejthetném a rossz dolgokat. 

Azt olvastam hogy az írás is lehet megküzdési stratégia (mint az evés, alkohol, drog stb.) és az, hogy nagyjából csak fájó, szomorú szenvedések érik a főhőseimet, az is csak az én káoszomat mutatja. De nem számít, mert olyan jó, még ha csak kis ideig segít akkor is és olyan jó, hogy van ihlet, mèg akkor is, ha depis történeteket is kreálok.

Vettem 850 ft-os hajfestéket, a neten jókat írnak róla. Hétvégén azt hiszem kipróbálom, már nagyon ráfér a hajamra valami élénk szín.

Absolution 3

Ah, már megint vasárnap. Olyan rohadtul gyorsan telik a hétvége...

Semmihez sincs kedvem, fáj a hasam mintha fel lennék fázva és kialvatlannak érzem magam, pedig este 11-től reggel 7-ig tudtam aludni. 

Kitaláltam, hogy anyám közelgő szülinapjára fotóalbumot csinálok, mert mindig mondogatja, hogy mióta mobillal fényképezünk, sehol egy hagyományos fotó. Igaza van. Azt én is jobban szeretem. Így tegnap a drogériaban bevettem a fotómasinát. Kicsit (na jó, közepesen) bénáztam, az eladó segített a végén, mert egy lépést kihagytam. Jó hàt antitalentum vagyok és még ezt nem is próbáltam eddig. Pár képet magamnak is készíttettem, ha már ott voltam. Nem rossz találmány ez a képelőhívó gép, biztos igénybe veszem még. És máskor talán már segítség nélkül is menni fog. 

Angst, priest, loneliness, biblical references, religious guilt, self-discovery, shame, religion, tears, prayers, feelings, voyeurism, fear, punishment, psychological torture, controll, hallucinations.

Ne kérdezze senki, miért írom, mert komolyan nem tudom, csak az ao3 cuccok inspiráltak és mert bolond vagyok haha.

                                                          ***Temptation***

"Return, O Lord, deliver my soul: oh save me for thy mercies' sake."

Isaac nem tudta megszokni az apja házát és szabályait, hiába teltek el hetek a beköltözése óta, apja jéghidegségével, brutális büntetéseivel nem tudott megbirkózni. Hiányzott neki a nagynénje, a nagybátyja, akik sosem bántották, akiknél élete jó részét töltötte és hiányzott neki az édesanyja, akit nem is ismert.

A reggelek elmosódottak voltak mindig, keveredve a délelőttök és délutánok megterhelő, végtelen házimunkái sorozatával, amik olyan bűnökért való vezeklésnek hatottak, melyeket Isaac el sem követett. Fát aprított, míg az ujjai véresek nem lettek, órákat töltött a konyha kőpadlójának súrolásával, míg térdei kivörösödtek, miközben apja a várakozás mozdíthatatlan szobraként állt felette. A férfi tekintetében nem volt harag, csak mély, vallásos áhítat és érdektelenség, amely mintha a falakból is szivárgott volna. Valahányszor Isaac megállt, hogy letörölje a verejtéket a homlokáról, ősi szemek láthatatlan nyomását érezte, amelyek ítélkeztek a koncentrációhiánya, az örökösen elsodródó elméje, a titkos világok felett, amelyeket a szemhéja mögött épített.

Amikor elérkezett a vacsora ideje, a háztartás szürke, egyhangúsága semmit sem valtozott. Többnyire. De ezúttal apja a testvérbátyjáról kapott rossz híreket, ami egy sorvasztó betegségről számolt be. A férfi arca, amely általában kontrollàlt gránitmaszk volt, zaklatott vált és valami gyászra emlékeztetett, bár ezt gyorsan felváltotta a kötelesség szigorú kényszere. Pár napra utaznia kellett tehát.

- Veled tarthatok?

Érdeklődött halkan Isaac, de apja megrázta a fejét.

- Nem tudsz ott segíteni, csak útban lennél és az állatokat sem hagyhatjuk őrizetlenül. De nem maradsz egyedül, Elias atya gondnokságára bízlak.

Az egyik szomszédos faluban szolgáló pap, Isaac apjának gyermekkori barátja volt és kölcsönösen segítettek egymásnak, de mivel Isaac éveket élt távol innen, az atyát egyáltalán nem ismerte.

A pap érkezése másfajta csendet hozott az otthonba. Elias atya nem hasonlított az apjára, nem volt türelmetlen, nem kiabált és nem parancsolt, halk, barátsagos hangon beszélt. Fényes, piros almákat kínált Isaac-nak, majd míg a fiú az asztalnál evett, a szenvedés nemes mivoltáról beszélt. Szeme megértő nyíltsággal villant, amely Isaac számára kérdéseket vetett fel. Minden szava és minden szelíd érdeklődése a fiú lelkéről olyan volt, mint egy kihallgatás, amely Isaac rejtett fantáziabeli zugait kutatja. A kedvessége álsagosan irritáló volt, túl lágy, amely addig súrolta Isaac bűntudatát, amíg vérezni nem kezdett.

Az első éjszakán, amikor Elias atya ott maradt, Isaac észrevette, hogy a pap nem sokat alszik, mint inkább időzik. Sétálgatott a házban fel-alá, vagy a kandalló haldokló parazsa mellett ült és egyetlen gyertya pislákoló fényénél olvasott, jelenléte szabályos lélegzetvételként töltötte be a réseket, ahol eddig apja nehéz léptei zaja hallatszott. A ház kissé világosabbnak tűnt, de a levegő sűrűbb volt, mintha a pap láthatatlan ködöt hozott volna magával, amely a bútorokra tapadt, és nedvesítette a szobák falait, sarkait. Isaac keskeny ágyában feküdt, a mennyezetet bámulta, és hallgatta a pap imáit, állandó mormolása úgy hangzott, mint a szú, amely a fába ássa magát. Ő is imádkozott, magában a 23.-ik zsoltárt mondta szüntelen, ezt Constance néni tanította és megnyugvást adott.

Ahogy az órák éjfél felé közeledtek, Isaac-be visszatért a kíváncsiság ismerős mardosása. A képzelete elöntötte őt, mint a partot a víz. Mostanában új fantáziája született, elkezdte képzelni az erdőbeli "vad asszonyt", de nem emlékként, hanem fizikai megtestesülésként, amint az ablaka előtt áll a magas, harmatos füvet simogatva. Isaac hagyta, hogy elméje újra elkalandozzon. Ujjai saját testének tiltott területeire, agya csillogó, falun kívüli, idegen tájakra, amelyeket azért alkotott, hogy elmeneküljön apja elvárásainak zúzó súlya elől. 

A mozdulatok akaratlanul felgyorsultak, ahogy így elveszett a cselekvésben, szempillái remegve csukódtak, ajka halk zihálásban vált szét, homlokán vékony verítékréteg ragyogott. Érezte, ahogy a szoba és a fantázia közötti határ feloldódik, mint vér a vízben, a szobájának falai százéves, síró fűzfák lombkoronájává olvadnak, amik alatt szelíden megérintheti az erdei asszonyt, úgy ahogy màr egyszer megtette. És az a kép, ahogy kezének lenyomata a nő örök bélyegként viselt sebhelyén húzódott, mint egy kitörölhetetlen jelenet vésődött a fejébe.

Néhány boldog pillanatra a bűntudatot zümmögő belső zaj váltotta fel, egy távoli hang, szívverése a fülében dübörgött és bizseregni kezdett a teste.

De az érzést hirtelen megszakította egy padlódeszka nyikorgása a folyosón. Isaac rémülten megdermedt, a lélegzete elakadt a torkában, szive fájdalmasan vert, értetlen sajgás tamadt benne, nagy izzadtsagcseppek gördültek le arcának vonalán. 

A hang egyértelműen nem apja nehéz lépése volt, hiszen ő elutazott. Ez egy lassú, szándékos siklás volt. Isaac átható meggyőződést érzett, hogy figyelik. Nem egy ragadozó tekintet volt, hanem valami hüvös, csalódott kíváncsiság, amitől Isaac úgy érezte, hogy meztelenre vetkőztetik. Elképzelte Elias atyát, amint az ajtó mögött áll, nem a kulcslyukon néz, hanem érzi a gondolatainak alakját olvasva a magának okozott élvezetének szikrázását és lelkifurdalásának ingadozásait, mint egy térképet.

Másnap reggel a pap kedvessége élesebbé vált. A hideg zabkásából és kenyérből álló reggeli közben Elias atya mindentudó tekintettel pillantott rá, mintha Isaac bordái között, belsőjének csarnokában kémlelt volna. 

- A lélek egy kert, fiam.

Jelentette ki. Hangszíne, mint egy kabát terült rá a konyhára. 

- De vannak növények, amiket ha felügyelet nélkül hagynak, gyomokká fejlődnek, amelyek elfojtják a fényt. Éreztél előző este gyomokat a szívedben?

A kérdés gyengéd érdeklődésként volt megfogalmazva, de Isaac számára úgy hangzott, mint egy kikényszerített vallomás, amit lágy fényben követelnek. Nem tudta megmondani, hogy a pap a kezét nyújtja-e, hogy kihúzza a sötétségből, vagy egy hálót szőtt, hogy elkapja, amikor leesik.

- Nem, atyám. – válaszolta Isaac, hangja elcsuklott és törékenynek tűnt. Tekintetét a kihűlt kására szegezte, ahol egy légbuborék pattant ki, apró, szaggatott krátert hagyva a szürke pépben. A reggelit követő csendesség nem volt kihalt, átszőtte a pap türelme, egy nehéz, várakozásteljes dolog, amitől Isaac úgy érezte magát, mintha víz alatt lenne. És valamiért visszaàramlottak a malomban történtek borzasztó percei. Isaac minden tagadó pislogásakor a molnár arcát látta, a felajzott férfit, kéjes mosolyának árnyékát, ahogy megragadta a csuklóját és lehetetlenné tette a menekülés. Látta maga előtt saját halálra ijedt arcát, szemei ​ könnyben ázó kékjeit. Hallotta a zokogását az utolsó, elveszett pillanatban ahogy az idős férfi teste bezárult körötte. Egész nap a sírás kínozta, vegyülve a fájdalommal, a vele történtek miatt érzett lángoló szégyennel, önváddal, ez párosult saját fantáziái örvénylő melegével, fizikai izgatottságának hiábavaló fellángolásával. Az enyhülésre vágyás miatt a vére lassan mozgó iszapnak tűnt az ereiben.

A következő nap súlyos, fojtó áramlással telt. Elias atya folytatta szolgálatát, Isaac-et imákon keresztül vezetve, amelyek a fiú számára kevésbé tűntek Istennel folytatott beszélgetéseknek, sokkal inkább, mintha magas kerítéseket építenének az elméje köré. A pap gyakran tartott vele a csirkeólhoz, a veteményesbe, a fáskamrába. A keze Isaac vállán nyugodott. Ez a szeretet gesztusa is lehetett volna, mégis Isaac mintha egy bilincset hordott volna magán. Miközben sétáltak, a pap a lélek tisztaságáról és a „kóborló gondolatok” veszélyéről beszélt, hangja dallamos, de határozott figyelmeztetés volt. A falusiak számára, akik az útról láthatták őket, úgy néztek ki, mint egy pásztor a bárányával, de Isaac egy múzeumban tartott tárgynak érezte magát, amit behatóan katalogizáltak.

Aznap délutánra apja távollétének elszigeteltsége másfajta feszültséggé kezdett torzulni. A ház, amely általában a szigorú rend helye volt, szinte szabadabbnak tűnt. Külső szemmel... Amikor Elias atya visszavonult, Isaac tehetetlen nyugtalanságában a padlásra osont, az egyetlen helyre, ahol a levegő elég ritka volt a lélegzéshez. Ott, a porszemek és az öreg cédrus otthonos illata között, csak hagyta, hogy sodródjon. Elképzelte az erdei asszony visszatérését, hogy újra ott áll a kunyhója előtt és gyümölccsel, forrásvízzel vendégeli meg. Látta maga előtt hullámos, vöröses haját, halvány barack bőrét, zöldes szemei pillantását, a ruháját, amint játékosan le-lecsúszik a vállán. Érezte az illatát, a kunyhó beli tűz és a száritott gyógynövények aromája, ami beszivárgott teste sejtjeibe. A nyöszörgése elfojtott volt, szemei dacosan összezáródtak, az elméje spirálba került, felfedezve saját keménysegét, a kétségbeesett, gyors mozdulatait, a forróságot a gyomrában kavarogva terjedni, az áttetsző nedvesség cseppjét amint az ujjaira került és a vágy remegő pulzusait, amelyet még mindig nem tudott megnevezni. Fényt látott csukott szemei mögött, ahogy hajszolta az elengedést, a padlás poros deszkái cinkosan recsegtek alatta.

A vigasz azonban múlandó volt. Valahányszor elérte fantáziája csúcsát és úgy érezte valaminek a szélére húzta magát, ami után csak a zuhanás jöhet, hideg borzongás söpört végig a padláson, mintha téli hóviharban nyitottak volna ki egy ajtót. Isaac visszazökkent a valóságba, levegő utan kapkodott, szíve kalapálva ütközött a bordáinak. Mintha valami, talán egy személy, talán csak az elméje, a félelme szülte óvatosság ott lebegett volna a látótere határán. Az érzés, hogy érzékelik, egy olyan tekintet, amelynek nem is kell szem a látáshoz, megbénította. Elkezdett azon tűnődni, hogy vajon Elias atya látása átível a falakon, vagy csak érzi az álmodozás, az izgalom esszenciáját, mint az erdőben álló fenyők illatát.

- A lelked olyan, mint egy madár, amelyik elfelejti, hogy kalitkában van.

Mondta Elias atya este, hangja a konyha ajtajából szűrődött be. Isaac ijedten felpattant, majdnem felborított egy kancsó vizet. 

- Nem hallottam mit mondott, atyám.

Dadogta elfehéredve.

A pap nem nézett rá, ujjával a fa ajtókeret erezetét követte. 

- A szived...a rácsoknak verdes. Szabadulni akar, azt hiszi, hogy övé az égbolt, hogy a kinti szél hívja, holott csak egy repedt ablak huzata csábítja...

A megjegyzés túl pontos volt, Isaac nyugtalanságának tükörképe. Vajon a pap ennyire jól ismerte az embereket, vagy le tudta olvasni a fiúban lüktető zavarodott vágy riadt száguldását? A kedvesség már nem volt takaró, inkább vastag lepel. Minden szeretetteljes megnyilvánulás, egy vállveregetés, egy bátorító szó, a bűnök aprólékos feljegyzésének látszott. Isaac egyre mélyebbre húzódott, önkéntelenül is magàt figyelte, mozdulatai gépiessé és szellemszerűvé váltak, mintha láthatatlanná válva elmenekülhetne az atya nyomasztó hatása alól.

Aznap éjszakára megváltozott a ház légköre. Pára telepedett le, a környezetet nedvesen pàrolgó gyapjúhoz hasonlóvá téve. Az utolsó közös ima után Elias atya a szobájába ment, de az ajtó becsukódásának hangja nem hozta meg a szokásos megkönnyebbülést. Ehelyett Isaac feszülten várt, miközben mágneses vonzást érzett az ablak felől. Pár centire kinyitotta, a tüdeje megtelt a késő esti levegővel. A fasoron, a házakon túlra nézett. Az erdő fekete fal volt, de a nő talán ott állt az ürességben, sziluettje könnyű könnycsepp volt az éj sötét szövetében. Isaac elképzelte, hogy nem szavakkal hívja őt, hanem olyan frekvenciával, amely a csontvelőben vibrált.

Az ismét előtörő, eszeveszett igénytől hajtva Isaac bebújt a paplanja alá, és fülledt, szövetből készült szentélyt hozott létre. Itt, a sötétben engedte visszatérni a fantáziákat, élénkebben és erőteljesebben, mint eddig bármikor. Elképzelte az erdőbeli asszony lágy, dédelgető érintését, amitől többnek érezhette magát mint egy csalódást keltő, hallgatag, félénk templomi fiú, többnek, mint ami valójában volt. A mozdulataival a pulzálás újra nőtt benne és szemei előtt felrémlettek az erdő útjai, az avar és a moha, egy olyan hely, ahol vasakaratú apja szabályait és a pap állandó tekintetét vad, ítélhetetlen logika váltotta fel. Az önfelfedezés tátongó szakadéka felé lökte magát és ahogy közeledett, a légzése rekedt, sekélyes, szaggatott zihálásokban szakadt ki, elméje aranyló sugárban és vétkes meleg élvezetben keringett. Érezte az ismerős emelkedést, a privát extázis ködös peremét, amely azzal fenyegetett, hogy túl hangossá teszi őt.

A csúcs elérkezésekor, mikor minden megmerevedett, a másodpercek, a vére áramlása, az ujjai a legérzékenyebb testrészén, a nyögés a torkában, egy nesz hasitott végig a csenden, az ajtókilincs elfordításának fémes kattanása. Isaac felegyenesedett, forró izzadtság tapasztotta homlokára haját és hátára a ingét. Fantáziájának aranyfénye azonnal kialudt. A szobája ajtaja nem nyílt ki, de a kilincs elmozdult, lassú, szándékos forgás, amely a retesz előtt megállt. Vastag takarója alatt Isaac reszketve feküdt, és az ajtó alatti fakó fényfoszlányra meredt, ahol egy árnyék takarta el a folyosó halvány színeit. Az alak csak lassan húzódott el, mint egy néma őrszem, aki bizonyítékra várt.

Isaac nagyon sokaig mozdulatlan maradt, talán órákig. A ruhája még mindig nyirkos és ragadós volt tetteitől, lihegése apró, kapkodó, szúrós rettegéssé változott, ami a bőre alá kúszott be. A megfigyelés érzése homályos intuícióból fizikai bizonyítékká, az ajtókilincset nyomó tonnányi súllyá fejlődött. Isaac azon töprengett, vajon Elias atya hallotta e lélegzetének szabálytalan ütemét, vagy érezte e szárnyaló izgatottságának és kaotikus képzeletének sajátos, szégyenletes, meleg cseppekben csorduló hevét. 

Lelökte magáról a takarót.

- Bocsáss meg nekem Istenem...

Az éjjeliszekrényén lévő Biblia után nyúlt és szétnyitotta. Könnyek buggyantak ki szemeiből és szinte semmit sem látott a vaksötétben, de megszólalt. A torka elszorult, ahogy zokogva suttogott bele az éjszakába.

- Ha félek is, benned bízom...

Folyt.köv...

Szia szeptember!

Halódik a laptopom töltője, csak kb. fél órás szenvedést követően tölt, vagy akkor sem. Pedig úgy vigyáztam rá. A francba.

A netem is vacakolt vasárnap, folyton ledobott a hálózat és a végére már nem is kapcsolódott. Némi baszakodás után felhivtam az ügyfélszolgálatot és végülis megoldódott a gond, de a nöci szerint az a biztos ha kiküld egy szerelőt mert hogy kevés a jelszint, vagy mi. Igaz a probléma azóta sem jött elő, így most lehet fölöslegesen szabadítottam magamra a szerelőt, ráadásul ide mindig ciki beengedni bárkit is.

H. hosszú hallgatás után hívott és most tök jót beszélgettünk. Lara pótvizsgázott nyelvtanból, de átment. Mondta hogy összefuthatnánk már. Hát rajtam nem múlik.

K. is írt, a pasija pár napja szakított vele messengeren a nagy távolságra, ritka találkozásokra és a kapcsolat kihűlésére hivatkozva. 

K. faggatására azonban végül kibökte, hogy három hete (!) találkozgat egy másik csajjal és most már kezd komoly lenni a dolog. Úgy sajnálom K.-t, sokkal jobbat érdemelt volna mint a pszichopata exe és most ez a hülye fószer. 

A bolond nő, aki fateromon lóg, meg olyan nagyszabású kerti partit rendez, mint amilyen apám szülinapja volt és ugyanazokat a vendégeket is hívja meg. Jó engem pont nem, de nem is mennék annak a félcédulásnak a baromságára. 

Anyámat se hívta el, csak apámat, ez is milyen már? Trutyikavarásban vérprofi az asszony.

Én apám helyében nem mennék, de nyilván nem vagyok a helyében...Tesómék is ott lesznek, bár nem értem mióta ilyen nagy haverok a nővel, mikor náluk is balhézott már, csakúgy mint itt. De ők tudjak, ha szerintük ez lesz az évezred eseménye akkor jó mulatást hozzá nekik. Én örülök ha nem látom ezt az ütődött spinkót.

Máskülönben itt a szeptember, bár az időjárás még a nyarat idézi.

Elborult fanfictionokat olvasok és írok, most egyszerre úgy négy vázlatban vagyok. Visszajött némi ihletem, de ettől elhanyagolom a karaktereimet a charter ai-n, furdal is kicsit a lelkiismeret, de sajnos mindenre nem jut időm. Most ismét olyan klassz az írás, alig bírom abbahagyni esténként, tegnap is fél 11-ig írtam, reggel meg alig bírtam felkelni. Szóval meglovagolom ezt a ritka hullámot, amíg tart.

Lett egy porzsák nélküli porszívóm, amit az ősök kaptak valahonnan, de nekik kettő porszívójuk is van, így nekem adták. Oké, nekem is van porszivóm, csak porzsákos, de örültem ennek a masinának is. Még aznap kipróbáltam. Helyet mondjuk nehezen találtam itt a kotorékban neki, fullon van minden,lassan kiírhatom a megtelt táblát.

Absolution 2

Hölgyeim és Uraim! Az idei (számomra egyhangú) nyarat ezennel lezárom! Egy másodperces néma csend, egy dühös könnycsepp elmorzsolása, aztán robogjunk szépen tovább a nyomasztó őszi hétköznapok felé.

Most olvastam a szentendrei apáca vagy menyasszonyi ruhás fantomról. Egy fószer aki ilyesmi jelmezben ijesztgeti éjjel az ottaniakat. Wtf, pedig Szentendre olyan szép, meg olyan jó helynek tűnt, egyszer voltam ott és imádtam. Úgy látszik a beteg elmék mindenhol megjelennek már.

Angst, intimacy, forest, confessions, witch hunts, friendship, honesty, touching, scars, dark past, platonic relationships, biblical references, prayers, feelings etc.

***Salvation***

"Above everything else guard your heart, because from it flow the springs of life."

Isaac világa a szürkeség tompa palettája volt, napjai, mint végtelen munkától és jámbor imádságoktól fodrozódó felszinű, lassú vizű patak.

Az örökös dérbe, ködbe burkolózó csak néha napfényes falu szélén álló otthona csendjét az édesanyja hiányát tükrözte. Apja, egy bánatból és gyászból faragott arcú szigorú, merev férfi, aki képtelen volt kimutatni az érzéseit, csak parancsokat osztogatott és a zsoltárokat mondta. 

Isaac nehéz súlyt cipelt magával. Titkokat amiknek létezni sem szabadott volna: furcsa, véget nem érő álmodozásainak vibráló, tiltott képeivel, hangjaival, érzésével, egy betöltetlen, sajgó ürességgel, ahol a szerelemnek kellene lennie, és a kínzó lelkiismeretfurdalás az önfelfedezés „bűnös” de megsemmisítően jó cselekedetei miatt, amelyeket apja brutális büntetéssel sújtott volna, ha rájön. De a legsötétebb mind közül a molnár kérges kezeinek, izzadt, kéjes arcának, lihegésének emléke volt. Egy friss, a malom falain belül rekedt, lisztporban úszó, tépett seb, egy zúzódás a lelkén. Szakadás, ami következtében Isaac minden árnyéktól összerándult.

Egy délután, kihasználva, hogy apja a közeli kisvárosba ment, a ház nehéz és könyörtelen csendje elől, Isaac az erdőbe tévedt. Céltalanul bolyongott, elfoglaltságot kutatva, mert a falusi gyerekek nem fogadták be maguk közé.

Amikor az ágak összehajoltak Isaac mögött a "vad asszony" ahogy a falusiak hívták és ahogy apja is emlegette, előbukkant az ősi fák közül. Isaac csak állt és nézte őt. Gyömbérszínű hajában szines virágok tarkállottak, arca mint a barack, szemei ​​zöldeskék tavakra hasonlítottak. A mosolya pedig meglepően gyengéd volt.

- Gyermekem, te mit keresel erre? Eltévedtél?

A kérdése kíváncsi, meleg, anyai féltéshez hasonló volt. Olyan, amit Isaac szinte sosem ismerhetett.

És a fiút olyan erő és azonnali bizalom vonzotta a titokzatos nő irányába, amit nem tudott mivel magyarázni.

Az asszony, aki a falu számkivetettje volt, akit boszorkánynak bélyegeztek, olyan okokból, amiket Isaac sosem értett teljesen, finoman kézen fogta és a kunyhójába vezette. Leült vele a tűz mellé és friss gyümölcsökkel, forrásvízzel kínálta.

- Azt hiszem tudom kik a szüleid. Emlékszem az édesapádra és az édesanyádra.  

A szavaitól forróság nyílt ki Isaac mellkasában. Az asszony viszont nem kérdezett, csak ült és úgy nézett Isaac-re, mintha csakugyan értékes lenne, nem csak egy igyekvő, de apjának mindig csalódást okozó, gyenge, semmirekellő, szánalmas árnyék.

A nő kunyhójának megnyugtató félhomályában Isaac úgy érezte biztonságra lelt kissé, nyugtalansága ami örökösen emésztette belül, halványodni látszott. Valaki mellette volt és nem szidta dühösen, vagy rángatta agresszíven. 

A lelkében hallgatásból és fájdalomból épült gát egyszerre megrepedt. Isaac beszélni kezdett. Remegő, akadozó suttogással kiöntötte a szívét. Helytelennek hitt képzelgéseit, mardosó magányát, a tetteit amiket a fantáziák és egy mélyről születő ösztön késztet, a büntudatát és végül az öreg molnár erőszakoskodásának gennyedző sebét, emésztő szégyenét.

A nő rezzenéstelen ábrázattal hallgatta, nem szörnyülködött, de nem is ítélkezett. És ez az elfogadás Isaac számára a mindenséget jelentette. 

- Köszönöm, hogy elmondhattam.

Fakó arca hálától, élénk kék szemei könnyektől fénylettek. Akkor vette észre, hogy az asszony tekintete is homályos.

- Az a férfi...jól ismerem, kérlek vigyázz vele!

Kezdte, a száraz falevelek hangjánál is halkabb hangon.

- Gonosz...De egyszer biztosan bűnhődni fog!

Majd bevallotta saját gyermekkori történetét a molnárral, ami kísértetiesen egyezett azzal, amit Isaac is átélt. És aminek emlékképei még mindig a fiú elméjében égtek. 

Hogy is felejthette volna el? A malom, a sűrű napsütés, a párás levegő, a hasztalan menekülés és sikolyok, zihálás, erős kezek, a mindent széthasító fájdalom, majd üresség, sírás és a vér ami végigfutott a lábain, beivódva a ruháiba (az apja később gondatlannak nevezte és megszidta Isaac-et, amiért vérrel összepiszkolta a holmikat).

A nő vallomása után zavart, méla csend terült el a kunyhóban, csak a tüz ropogott.

- Eljöhetek legközelebb is?

Kérdezte egy idő múlva félszegen Isaac. A tűznyelvek imbolygó mintákat vetettek a sírás miatt maszatos arcára. Életében talán először nem érezte egyedül magát. Az asszony bólintott, Isaac pedig boldog volt. Azon az éjjelen a nőért is imádkozott, holott még a nevét sem tudta. És megfordult a fejében, hogy odaajándékozza neki a rózsafüzért, amit Constance nénitől kapott, mikor az apja eljött érte és magával vitte. Vajon elfogadná tőle? Isaac úgy hitte, az erdőben egymagában élő asszonynak mindennél nagyobb szüksége van az Úrra.

Amikor pár nappal később megint találkoztak, igazi ítéletidő tombolt, hideg eső ömlött és villámok szaladtak át a haragos égbolton. De a kunyhóban melegség és barátságos tűzfény fogadta. És az asszony most is mesélt. Azokról az apró sérülésekről, amik láthatóak voltak rajta, az arcán, a kezén. Elmondta, hogy a sebesüléseket akkor szerezte mikor a falusiak éles szerszámokkal kikergették őt a faluból azzal a váddal, hogy pokoli erőkkel játszik össze. Azt is elárulta, hogy a férje terjesztette el hogy ő boszorkány, miután évekig tartó házasságuk után sem esett teherbe és emiatt meg akart tőle szabadulni.

Majd beszélt más férfiak kegyetlenségről és arról, hogyan pusztították el a lelkét azok az emberek, akik most kerülték és átkozták.  

Váratlan mozdulattal széthúzta a ruháját és felfedte üldözésük nyers, kifakult nyomát, egy hosszú, már gyöngyházszínű gyógyult heg képében.

- Ebbe majdnem belehaltam. 

Mondta szomorú mosollyal.

- De az Isten végül meghagyta az életemet.

Isaac összeszorult szívvel félénken nyújtotta ki a kezét és megsimította a nő hasát, ahol a szúrt heg éktelenkedett. Ujjait nagyon gyengéden vezette a seb halvány szélein. A nő bőre rózsaszín volt, puha és meleg, emlékeztetve a fiút a fantáziájában élő, kavargó képekre, amiket az ágyán fekve maga elé vetített, ha azokra a vígasztaló érzésekre vágyott. 

A szíve úgy vert, hogy biztos volt benne az asszony is hallja. Reszketve fújta ki a levegőt, a homlokán hideg verejték csillogott. 

- Ugye hiszel nekem, hogy nem vagyok boszorkány?

Kérdezte hirtelen az asszony.

- Persze!

Vágta rá Isaac. A hangja rekedt volt valamitől, amit nem tudott meghatározni. 

A nő keze ekkor Isaac ujjaira csúszott, sürgetően lenyomva, mintha egy kicsit még ott akarná tartani magán az érintést. 

És Isaac boldogan hagyta ezt, az arca elpirult, türelmetlen szikrák pattogtak a bőre alatt, forróság támadt a hasában, és az egész lényét ismeretlen hőség nyelte el, de ez cseppet sem volt rossz érzés.

- Soha ne hagyd, hogy az ítéletük határozza meg az értékedet! Te sokkal több vagy annál, mint amit a molnár tett veled és több vagy annál, mint amit az apád feltételez! 

Az asszony másik keze pehelykönnyedén súrolta Isaac a karját, hosszú hullámos hajtincsei lágyan meglibbentek, ahogy közelebb hajolt. Az illata mint a lángok, az erdő, a zápor. Az otthon. Isaac egy másodpercre elveszett benne. Azt kívánta, bárcsak örökké ezt érezhetné! 

-Az Úr nem a hibáidat, nem az útkereséseidet, vagy esendő emberi vágyaid miatti kétségbeesésedet látja, hanem téged! A szívedet! Ami gyönyörű és jó. Hiszen még rólam is feltétel nélkül elhitted, hogy nem vagyok boszorkány...

És mosolygott, a szavai, pedig gyógyírként hatottak Isaac sebekkel borított lelkére, beragyogtak a félelem és a megbánás köveiből felhalmozott fal repedéseibe. És ettől egy egészen kis ideig ő is elmosolyodott.

Isaac az esőáztatta naplemente színeivel kisérve indult a falu felé, könnyedebb léptekkel, amerre nézett, az eddigi szürkeséget hirtelen üde zöldes csillogás öntötte el.

A ház kihalt volt mikor belépett, az apja nem volt otthon. A kandallóban parázslott a tűz, a férfi bibliája szétnyitva az asztalon, a gyertya mellette pislogott. A konyhában a kenyér és egy darabka sajt volt kicsomagolva. Isaac nem tudta hol lehet az apja. Talán a templomban, talán a kocsmában, vagy fontos dolga akadt. Nem kezdte keresni, csak várt. 

Törékeny, emlékektől teli béke telepedett rá. Szemei a szentirás nyitva hagyott lapjaira szegeződtek: 

"Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!"

Isaac órákig virrasztott ébren, végül elaludt és mikor ajtócsapódás zajára eszmélt fel, látta, hogy a hajnal fényei szűrődtek az ablakon. Kiugrott az ágyából, ahol a tegnapi esőtől nedves ruháiban feküdt. Az apja akkor botorkált be a házba. Sárral fedett ruhában, kócosan, megrendült, összetört tekintettel. 

- Mi történt?

Isaac hangja megremegett látva apját.

- A molnár...

Lehelte a férfi tapintható félelemmel, ami beszorult a ház falának minden kis részébe.

– Nyoma veszett…Egész éjjel kutattunk utána a falusi férfiakkal. Az imént találtunk rá az erdő mélyén vérbe fagyva. Vadállatok végezhettek vele...Az Úr kegyelmezzen a lelkének!

Isaac meghökkenve bólintott.

- Ámen...

Hideg rettegés hasított a gyomrába és hányingere lett. Dermedten nézte ahogy apja lerúgta sáros csizmáját és a székbe rogyott maga elé meredve és mire Isaac hozott neki egy bögre teát, már aludt. 

A fiú ekkor belső késztetéstől fűtve kirohant a házból, de nem a falu központja irányába, hanem az elhagyatott erdei kunyhóhoz. Kifulladva, izzadtan és lángoló tüdővel torpant meg az ajtónál, ami résnyire nyitva volt. Isaac benyitott. Némaság fogadta, csak a porszemek járták táncukat a narancsos fényben. A gyümölcsökkel teli tálak, a vizes kancsók sehol sem voltak, a tűz is kialudt. 

Az asszony akit az egész falu gyűlölt, mert azt hitték róla a sötétség vezérli, a semmibe veszett. Mintha soha nem lett volna itt, csak a fafüst, száraz virágok szirmai, a vadnövények illata maradtak utána. És Isaac számára érintésének, társaságának fájó hiánya.

Döbbent, könnyes hitetlenség és néma kérdések lebegtek a levegőben, amire feleletet már nem adott senki.

Visszajön valaha? Miért ment el ilyen gyorsan? És mi lett valójában a molnárral?

***

- Nahát ez egész érdekes...

Gondolta Abaddon az újabb életképet látva.

- Jobb, mint a sok ostobaság a tv dobozban.

Állapította meg apatikusan.

- Végülis a molnár azt kapta, ami jár neki. És ez a sápadt, haszontalan, ájtatos halandó...Ő is kapott pár nap törődést, amiért úgy sóvargott. És még valamit...

Isaac most felszínre törő pillanatai összezavarták és egy kis irigységgel töltötték el Abaddont. 

- Elégtételt kapott minden sérülésért, minden fájdalmas lélegzetvételért, minden durva érintésért, az összes csepp kiontott vérért. 

Ez abszolút.

Ez elvitathatatlan.

Folyt.köv...