Gyönyörű színek, fura hangulatok, hideg (hívni kell a gázszerelőt hogy bekapcsolja a fűtést), forró kávék, sütik, emo zenék, beteg ff-ek írasa olvasása, id maraton, hh, character ai éjjelbe nyúlóan, torokfájás, hőemelkedés...hát most épp ennyi.
Domestic violence, angst, loneliness, blood, punishment, injury, prayers, religion, 1700's, tears, crying, dysfunctional family, dreaming, fantasy, self-discovery, biblical references, verbal humiliation stb.
***Agnomination***
"My flesh and my heart may fail, but God is the strength of my heart and my portion forever."
A kinti november elejei hideg csontig hatolt a rosszul záródó ajtó résen keresztül. Isaac éppen azzal töltötte a reggelt, hogy a konyha kőlapjairól súrolta a rászáradt fagyott sarat. A ujjai, térdei sebesek, a ruhái nyirkosak voltak a kövön. Magában rendületlenül a 103 zsoltárt mondta és ritmikus csendben dolgozott, gyorsan mozgatva a kefét, mert tudta lassúságának apja részéről kegyetlen következménye lehet. Ebben a faluban, ebben a házban a csend nem csupán a fölösleges zaj kikerülését jelentette, hanem követelmény volt. Az apja, olyan volt, mint egy nyomasztó árnyék, aki egykori gyászának hálójában ragadt, mikor elvesztette Isaac anyját. Nagyon ritkán szólalt meg, hacsak nem egy házimunka megbízása, vagy zsoltar kimondása volt, amiért szót emelt. A házban mindent láthatatlan, de érezhető jéghideg szigor irányított. Határ, amelyeket Isaac akaratlanul de olykor átlépett.
- Mozogj már, a kukoricaaratás nem vár a tehetetlenségedre!
Apja ingerült szavai nem is annyira a levegőben szálltak, mint inkább a padlódeszkák között vibráltak és Isaac-hoz is eljutottak, még mielőtt a férfi belépett volna a szobába. A hang száraz, melegségtől megfosztott tónusú volt. Isaac engedelmesen bólintott, de nem nézett fel, folytatta a munkát, a padló keménységétől térdein keletkezett seb sajgott, de csak összeszorított szájjal, szempillái alól pislantva követte apja csizmáinak nehéz puffanását az ajtó felé.
Rövidesen a kukoricásban voltak. A közeli tél már elkezdte szürkén torzítani a horizontot, a kukoricatábla széleit bágyadt aranyló köddé változtatva, ami inkább beteges álomnak, mint munkaterületnek tűnt. Hangzavar káosza terjengett a levegőben, a falusiak mind serényen dolgoztak, hogy mielőbb befejezzék a betakaritast.
Pár vele egykorú fiú és lány is ott volt a munkálatokon és amint meglátták Isaac-et, suttogva gúnyosan mosolyogtak, ahogy az istentiszteleten is folyton tették.
Isaac bárhogy akart volna közéjük tartozni, csak elutasitó arckifejezéseket vagy a misék után a templomkertben történt csúfolódást, durva lökdösést kapott.
Isaac a bántások elől menekülve gyorsan begyalogolt a kukoricasorok közé, a magas szárak komor katedrálisként zárultak körülötte, a hosszú, pengeszerű levelek viseltes, vastag kabátjahoz súrolódtak. Egyre csak ment előre, nem figyelve semmire, csak követve azt a kis kiváncsi unszolast ami a lelkében suttogott minden lépésénél. A hideg levegő nehézze tette a tüdejét, de még így is jobban érezte magát és az otthona, apja letaglózó súlya pillanatnyi időkre elillant. Hagyta a lépteit hadd vigyék, hogy távolodjon, elkalandozzon az aratás ritmikus zajától. A kukoricatáblából kisétálva a mezőre jutott. Sik és kopár terep tarult elé. Leveleiktől megfosztott öreg fák és elszáradt fű fogadta. De valahogy mégis szép volt. Végtelen...
- Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezeinek munkáját hirdeti az égbolt...
A nagynénje háza közelében lévő vízpartra gondolt, ahogy a folyó a mohás kövek körül kanyarog, mint lusta, ezüstös spirálok. Sokat üldögélt ott, csodalva a víz hatalmát, a halak gondtalan ficankolását. Emlékezett unokatestvérei vidám hangjára, akik bár tilos volt, de beleugráltak a vízbe, ő viszont sosem mert. Constance néni azt mondta, a sodrás erős és többeket elnyelt már a folyó.
Isaac leült egy fatönkre a mezőn, hogy megpihenjen. Az emlékek a rokonainál töltött évekről keserédesen tekeredtek bordái köré. Emlékezett James bácsi kipirult jókedvű arcára, ahogy dolgozott a kovácsműhelyében. Isaac arra is emlékezett, ahogy Constance néni megigazította templomi ruháját, aztán egy kóbor hajtincset a füle mögé tűrt, olyan gondos érintéssel, ami áldásnak tűnt. Ezekutàn együtt indultak a misére.
A fiú a mező széle felé pillantott, ahol az erdő kezdődött és a vad fű rakoncátlanná nőtt, ahová régen ösztönei vezérelték. Lehunyta a szemét és újra elképzelte a remete asszonyt, a lombhullató fák foltos árnyékában, a barátságos kis kunyhójában. Mikor csakugyan talalkoztak, soha nem érzéketlen parancsokban vagy a szentiras szavaival beszélt hozzá, hanem az őszinteség, az elfogadás, az illatos fenyőtűkön és páfrányokon át suttogó szél nyelvén. A tüz mellett ülve azt mondta neki, hogy a Isaac nem egy kudarc, nem az amit a molnár művelt vele, vagy amit az apja gondol. És hogy jó a szíve, hogy az Úr ezt látja.
Ezek a mondatok hihetetlennek érződtek, örökre a fiú szívébe égtek és mindig sirásra késztették, ha visszagondolt rá.
Isaac arcán most is végigpergett egy könny. Tudta hogy vissza kell mennie az aratásra, reszkető sóhajjal belélegezte a föld és a késő ősz csípős illatát, még pár percet engedve magának a létezésben, ahol senkihez sem tartozott, csak az éghez. Csakis Istenhez, mint hű szolgája.
- Isaac!
A kiáltás nemcsak szétzúzta a csendet, egyenesen elpusztitotta. A hang úgy hasított át az aranyló levegőn, mint egy brutalis ütés. Isaac felugrott a rönkről, rögtön leizzadt, szíve fájón kalapált ahogy megfordult, és észrevette apját tőle tíz lépésnyire állni. A férfi arcán harag és csalódottság volt, sötétkék szemei összeszűkültek ahogy fiát fürkészte.
Apja számára Isaac nem egyszerűen elsétált, nem elkódorgott egy röpke pihenésre, hanem lopott. Ellopta az időt, az erőfeszítést és felboritotta a munka precíz rendjét. És ez az engedetlenség mindennél nagyobb vétség volt nála.
- Miért vagy itt? Gyere és dolgozz, mint a többiek!
Kimért szavai mögött szörnyű balsejtelem húzódott és mint egy éles jégdarab karcolta végig Isaac-ot. A fiú rögtön indult a kukoricasba, lábai bizonytalanok voltak, de nem hagyták cserben, pedig arra számított, kicsúsznak alóla annyira rettegett.
A férfi egész nap egy szót sem szólt hozzá, levegőnek nézte, ignorálta és késő délután a házhoz vezető hazaút is egy temetési menethez volt hasonló. Apja csizmájának minden egyes koppanása mintha vádaskodó szemrehányás lett volna Isaac felé: túl lassú, túl halk, túl szerencsétlen. Mikor átlépték a ház küszöbét a félhomályos, fullasztó térbe, Isaac már zokogni tudott volna a félelemtől. A köztük lévő levegő besűrűsödött. Apja nem állt meg az ajtóban, beljebb lépett, szorosan Isaac nyomában. A bőréből áradó verejték, a kukoricatermények sajátos illata elöntötte a fiút.
- Hogy merted ezt tenni te átkozott?!
Kiáltott rá és egy hirtelen, éles mozdulatot tett, amire Isaac nem volt felkészülve. Felnyögött, ahogy apja keze túl durván szorította meg a vállát. Isaac egy erőteljes lökést érzett, amitől megtántorodott és a faasztal szélének csapódott. Egy kíméletlenül hasitó és perzselően fájó hőhullám, szemei könnyben és sárgán villanó káprázatban égtek. Hang nélküli sikitás, nyirkos melegség buggyant széthasadt szájából. Nem kiáltott, tudta, hogy a panasz csak táplálja a tüzet. Egyszerűen csak ült a padlón, barna haja szemeibe hullott, mellkasa sokkosan zihált, vékony, bíborvörös csík kezdett szivárogni ajkaiból és orrából. A vér nyálában rézízt hagyva egyenletesen és ritmikusan csöpögött, kisméretű, sötét csillagképekben landolva a szürke kőlapokon, amelyeket Isaac egész délelőtt súrolt. Néhány csepp vér fröccsent apja csizmájának fényes, barna bőrére is.
A férfi nem mozdult, hogy felsegítse. Dermedten, szinte undorodva állt és a csizmáját befedő vörös foltokra sandított. Egy olyan ember számára, aki a rendet tekintette az egyetlen pajzsnak a káosz ellen, a vér látványa, nem tervezett és felforgató jel volt. Nem aggodalommal, hanem mélyről jövő, fortyogó ingerültséggel vizslatta az Isaac arcán lévő sérülést, mintha a seb is csak szándékos lázadás lenne.
- Nézz magadra te istentelen!
Mordult fel férfi, a hangja metszőbb volt, mint egy orditás.
- Sajnálom...
Nyögte ki a fiú, de apja meg sem hallotta.
- Úgy vérzel, mint egy sebesült borjú, mert egy kis taszitástól elzuhansz! Még csak egyenes vonalban sem tudsz járni. Olyan alkatod van, mint egy nádszál! Törékeny, semmirevaló! Pont mint megboldogult édesanyádnak. Egyszerűen nincs erőd, nincs elszántságod!
Hintázó léptekkel közelebb lépett, tanulmányozva Isaac arcát, majd egy nem várt, de lassú, szinte ijesztően gyönyörteli mozdulattal mázolta szét a fiú arcán lévő sötétvörös vért és az ajkára is kent belőle, mintha ezzel megbélyegezné. Isaac meglepetten sóhajtott és küzdött a kényszer ellen hogy arrébb rántsa a fejét, gyomra kényelmetlenül forgott, a vér aromája bejárta a száját.
Apja elégedetlenül dünnyögött.
- A lomha kéz szégyent hoz, a lusta szív pedig romlást hív elő. Saját satnyaságodban fetrengesz, mintha erény lenne, holott valójában csak leple a haszontalanságodnak. Egy ócska, lyukas aljú kancsó vagy, amelybe erőt és időt öntök és semmit sem érek el. Szégyellned kellene magad!
Minden kimondott szó keservesen fájt, parazslóan égetett. Isaac a padlón maradt, vállát az asztal lábához szorítva, szemeit a földre szegezve. Érezte, ahogy a vére könnyeivel együtt hűlt az arcán, a csípés tompa, állandó fájdalommá változott, szemei előtt elszórt pontok ugráltak, homloka hasogatott, ajka önkéntelenül remegett. A lelke egyik része forrongott és el akarta mondani apjának, hogy próbálkozik, az összes utasitást teljesiti, hajnaltól estig dolgozik, addig amíg az ujjai elzsibbadtak és szédülni nem kezd, hogy ő szeretne az a gyermek lenni, akire az apjának szüksége van, de a jellemét, erőtlenségét nem tudja megváltoztatni. Végül semmit sem mondott, a szavak beszorultak, hegyes kavicsoknak tűntek kiszáradt torkában. És úgy vélte egész lénye egy kudarcba fulladt elképzelés.
- Ahogy az ajtó forog a sarkán, úgy forog a lusta is az ágyában.
Mondta még a férfi mielőtt otthagyta volna.
A vacsora feszülten telt, csak a villák súrlódtak a tányéron és a gőzölgő, íztelen pörkölt nedves puffanása hallatszott. Apja az asztalfőn ült, testtartása olyan merev volt, mint egy kerítésoszlop, tekintetét a falon túli pontra szegezte. Tudomast sem vett a fiáról, sem a halvanylila zúzódásàról, sebzett szájáról és a vérről, mely rozsdaszínű foltként maradt a padlón. A csend fegyver volt, egy mélységes űr, amely kitöltötte a köztük lévő teret, amíg a levegő ritka és nehezen lélegezhető nem lett.
Amikor az étkezés véget ért, Isaac-re várt a mosogatás, sajgott a válla ahol apja ujjai belemélyedtek, ez egész hátára kiterjedt, mozdulatai emiatt esetlenek és lassabbak voltak. Ahogy az asztalhoz hajolt, hogy felvegye az üres tálat, megpillantotta apja kezét az asztalon. A férfi ujjai feldagadtak és sebhelyesek voltak. Az évek megerőltető munkájától, a bőre fakó és olyan mint a pergamen. Egy futó pillanatra Isaac látta apja ujjaiban a távolságtartó remegést. Az aprócska, szinte emberinek tűnő jelenetre a fiú szíve szomorú, de reménykedő várakozással gyorsult fel, soha ilyen közel nem volt az apjához.
Az egyetlen közeli rokonához.
A családjához.
Akinek a létezését köszönheti. Félve és szelíden nyújtotta felé kezét, tenyere centikre lebegett apja kézfejétől, vágyva arra, hogy egyetlen érintéssel áthidalják a szakadékot, tegyenek egy kis lépést előre, àm a férfi hirtelen megmozdult, nagy robajjal hátratolta a székét, majd felállt és szó nélkül visszavonult a szobájába.
A szokásos esti ima zárta napjukat, egymás mellett térdeltek a kemény padlón, gyertya illata uralta a szobát, vegyülve a kandalló tüzével. Apja halkan mormolt, hálaadó zsoltárt, könyörgéseket és a bünbánati imát. Ahogy a szavak átjárták, Isaac érezte a lelkiismeretfurdalás ismerős súlyát a mellkasában. Érezte saját vágyakozásainak „bűnét”, a sóvárgást, hogy ne munkásként vagy az engedelmesség odaadó eszközeként lássák, hanem egyszerűen csak fiúként. Lehunyta a szemét, és teljes szívéből ezt kérte Istentől. Egy kis szeretetet apja irányából.
Mire Isaac magára húzta takaróját a keskeny ágyában, a ház nehéz, fojtogató csendbe burkolózott. Az imái után hanyatt fekve a mennyezetet bámulta, ahol a holdfény beszűrődött, hosszú, érdekes fénycsíkokat vetve a plafonra. Az arcán lévő sebe tompa, ritmikus hővel kavargott, fizikai emlékeztetőül a közte és a szomszéd szobában lakó férfi közötti mérföldnyi érzelmi távolságra.
Azon kapta magát, hogy gondolatban visszasodródik a folyóhoz, és azt képzeli, hogy a víz alakítja, változtatja az iszapos folyófeneket és a csipkézett kövek széleit. Tűnődött, vajon az emberi szív is kisimítható-e ugyanígy, vagy egyes élek túl megmunkálhatatlanok ahhoz, hogy valaha is igazán meglágyuljanak.
A szoba sötétsége nem harmóniának érződött, inkább nyugtalanitó tehernek, ami kiszorította a tüdejéből a levegőt. Isaac tökéletesen mozdulatlanul volt, hallgatta a lélegzetét és ahogy a ház lecsendesedett. Apja lassú, megfontolt járkálása, úgy hangzott, mint egy inga a semmibe. A férfi ébren volt, ugyanaz a megadó zajtalanság kísértette, amit a fiától is állandóan megkövetelt.
Isaac becsukta a szemét és fantaziaiban megpróbálta újra megtalálni az erdei asszonyt. Minden álló nap gondolt rá és azzal álltatta magát, hogy egyszer visszatér ide a közeli erdőbe, hisz itt az otthona. De amíg nem láthatja ismét, csak a hátramaradt emlékek szélét kapargathatja és új szikrázó, furcsa forróságot teremtő képeket pörgethet magában, amik vígasztalják és hatással vannak rá. Az erdei talaj illata és a levelek száraz susogása, a nő barackszínű bőre amin a tűz fénye imbolygott, az arca, szemeinek jóságossága. Az asszony hiányának, nyers ürességének ténye most is átáradt rajta. Ez a veszteség egyre mélyebbre nyomta különleges, titkos világának árnyékos zugaiba, ahol a tiltott öröm, ami eltompítja magányàt és érzelmiéhségét, az önmarcangolástól keserű nektárrá válik. Minden egyes cselekedete, bűnösnek vélt mozdulata, egyszerre a vele szemben felállitott követelések elárulása és különös, de létező elemi erejének, ébredező, növekvő ösztöneinek bizonyítéka. A gyötrelmeinek lassú elmosódása, a gondolatainak beszűkülése, a hangosabb sóhajok és az érzések szavakba önthetetlen betetőzése, a szabadulás körforgása, amely üressé, mégis élővé teszi őt, egy fátyolos illuzió után nyúlva, ami ily módon menti meg őt a biztos őrülettől.
Isaac levegő utàn kapkodva elfordította a fejét a párnán, az arcán lévő bevérzés a szívével egy ritmusban pulzàlt, a vér kérges pecsétté alvadt rajta. Haja izzadt volt a tarkójánál és hátán is verejték csordogált, a takarója, felgyűrt lepedője menedékként ölelte körbe erősen vibráló, nyirkossá vált testét.
A szomszédos szobában a monoton lépések nesze abbamaradt. Isaac visszatartotta sekély lélegzetét, szíve dübörögve dobolt a bordái között. Egy pillanatra elképzelte, ahogy az ajtó kinyílik, apja belép hozzá, békés holdvilág vonul az arcán és fájó homlokához, vagy a lilás sérüléséhez szorítja kezét, gyógyító jószándékkal. Elképzelte, ahogy a férfi azt mondja neki: nem kell másnak lenned Isaac, számomra elég vagy. A gyermekem vagy.
Könnyek bökdösték szemeinek kékjét. Ez a vágyakozás fizikai volt, tonnás súlyú mardosó epekedés, amelyet semmilyen istentisztelet, vagy szorgos munka nem tudott lecsillapítani.
Az ajtó zárva maradt. A hangok az éjszakában kintről érkeztek csak, úgy mint a baglyok huhogása és környező házak kutyáinak ugatása.
Folyt.köv...
