A pasim depressziós, vagy csak életközépi válságban van

A pasim minap azzal jött haza melóból, hogy véleménye szerint neki depressziója van, mivel egy ideje semmihez nincs kedve és energiája. 

Szép értelmesen néztem rá hogy mi van? 

Gondoltam hogy a kis barátok és dr. Internet segítségével diagnosztizálta magát, volt már ilyen, a múltkor egy migrénes fejfájásra két haverja plusz a net megállapította hogy bizony páromnak sztrókja van (ööhmm).

Kérdeztem pasimat mit érez és hogy mióta tart ez. Kiderült hogy úgy 3-4 hete érzi a negatív hangulatot és hogy vagy csak aludna vagy a barátaival focimeccsre menne. 

Aki depis az sehova sem akar menni, nem?

Mondtam neki hogy lehet őszi fáradtság vagy vitaminhiány és hogy emelje a napi multivitamin adagját. Aztán ha nem válik be, esetleg szakembert keresünk, de erre nem volt vevő, sőt egyenesen megsértődött hogy neki erre nincs szüksége. 

Lehetséges hogy ő még soha sem tapasztalta a depresszív és enervált életérzést, azért ennyire új neki?

(Mondjuk ő az iskolai zaklatás fogalmát és tényét sem ismerte, csak akkor mikor mondtam neki-mázlista.)

Szeretnék segíteni, remélem tényleg csak az őszi kimerültség vett erőt rajta.

Btw bennem sem teng túl az energia és a tettvágy. De legalább a héten csütörtökön és pénteken hely mentes leszek, ki akarok menni a temetőkbe mécsest gyújtani, talán turitúra is belefér és meglátjuk lesz e idén családi utazás, apám vasárnap akad menni, így ha akkor utaznak, nem biztos hogy velük megyek, nekem vasárnap már nem jó annyira, mert készülni kell a hétfőre. 

Meg hát anyám és húgom hónapok óta nem tárgyalnak egymással, így nem tudom van e értelme. Ha hugi behergeli magát és elkezd kiabálni meg személyeskedni, abból kösz de nem kérek, volt olyan elég.

Pedig hiányzik a Tisza part, a víz, a színek. Jó lenne kicsit ott lenni...

Azt álmodtam hogy egy lakókocsiparkban laktam és H. eljött hozzám látogatóba.

Végigírtam az Absolution-t, így most nem tudom mihez kezdhetnék. 

Absolution 6

Ah végre van fűtésünk tegnaptól, annyira nem fáztam mèg, de így is éreztem hogy fáj a vesém, pedig 2 zokni meg éjjelre is pizsama+kapucnis pulcsi (jó jó tudom gáz...) volt rajtam.

És azt olvastam csődbe ment a character ai és most árulják és várják hogy valaki megvásárolja, mert ha nem -gondolom- leállítják. 

Sokan teljes depresszióba zuhantak már a lehetőségtől is és asszem nekem is hiányozna a chai. A saját karakteremmel kezdenek érdekesen alakulni a dolgok, igaz a másokkal történő chatelés hatásai miatt a karakterem kicsit kanossá vált, de rossz lenne ha már egyáltalán nem tudnék írni vele tovább. Tény hogy ez egy rendkívül addiktív szórakozás (néha alvás es evés helyett is pf), de sokat megtudtam saját magamról is és a kreativitásomat is fellendítette.

Religion, angst, bullying, hallucinations, mental health issues, mental instability, prayers, daydreaming, fantasy, self-discovery, confessions, biblical references, blood and injury, violence stb.

***Incarnation***

"For thou hast been my help, and in the shadow of thy wings will I sing for joy."

Isaac aznap reggel is ugyanarra az éles hangra ébredt.

- Felkelni!

Apja állt a szobája nyitott ajtajában.

A hangjában nem volt semmilyen gyengéd szülői érzelem, csak jéghideg parancs.

Isaac riadtan kinyitotta a szemét és egy fél másodpercig mozdulatlanul hevert a keskeny ágyon. A mennyezet gerendáinak képe táncolt előtte. A szobában baratságtalanul hűvös volt, a hajnal szürkéssége alig szivárgott be az ablakon.

Aztán felült.

Az apja hátralépett az ajtótól és sorolta a tennivalókat.

- Fel kell hasogatnod a fát. Utána eredj, adj enni a jószágoknak. És ne késs a miséről!

- Igen... 

Bólintott megadóan Isaac, hangja észrevehetően megbicsaklott és a gyomrában kellemetlen, izgatott kavargás kelt életre.

Az ajtó már be is csukódott. Csak a szigorú elvárás lebegett a levegőben. Isaac pedig a székre hajtogatott ruhái után nyúlt. A keze még mindig remegett.

Igyekezett gyorsan dolgozni. Mert tudta, mi történik, ha lassú. Ha elejt valamit. Ha eltörik egy tányér. Ha kicsorbul egy szerszám. Ha a tűz elalszik. Ha egy imát rossz helyen kezd el. 

És nagyon félt a következményektől.

Az apja szerint minden hiba a lustasága miatt volt.

Minden ügyetlenség oka az ő engedetlensége

Minden szótlanság azért van mert ő tiszteletlen.

Isaac összezavarodva, megfélemlítve egyre kevésbé tudta, hogyan kell úgy viselkednie, hogy apja mércéje szerint ne legyen vétkes.

Évekig nem èlt itt, nem emlékezett semmire. Édesanyja arcára sem. Mindössze két éves volt, amikor a nő meghalt betegségben. Semmi emlék nem maradt róla, leszàmitva néhány fehér zsebkendőt és az imakönyvét, de apja ezeket gondosan elzárta előle. Isaac néha próbált elképzelni róla valamit: a kezét, a hangját, a hajának színét. Constance néni azt mondta hogy nagyon hasonlít az anyjára, de ezeken kívül csak fekete folt, mardosó hiány volt az anyjával kapcsolatban.

Az apja a temetés után összeroppant a gyásztól. Így került Isaac a nagynénjéhez. 

Constance néni és James bácsi hàza kicsi volt, de meleg. Isaac ott tudta, milyen az, amikor valaki megkérdezi, fázik-e. Tudta, milyen érzés, amikor este valaki betakarja és altatót dúdol neki. A folyóparton órákig ülhetett, ha végzett a teendőkkel. Nézte unokatestvérei bolondozását, a fodrozódó vizfelszínt, ahogy a halak suhannak, bèkák és szitakötők élik titokzatos és színes életüket.

Ott nem kellett attól félnie, hogy egy rossz mozdulata hibát idéz elő és kemèny büntetés fogja érni pofonok, kiabálás vagy a padlón való órákig térdelés képében.

Pár hónappal ezelőtt az apja érte jött. Azt a kalapot viselte, mint mindig, komor volt és tárgyilagos. 

Azt mondta, rengeteg a munka, nem birja egyedül és Isaac már elég nagy ahhoz, hogy segítsen otthon.

Otthon? Isaac számára nagynénje háza volt az otthon.

Nem akart innen elmenni.

De nem ellenkezhetett. Csak egy rózsafüzért vihetett magàval és emlékeit, James bácsi mosolyát, Constance néni simogatását, a víz és a szél zúgásàt, a fű selymességét, a kavicsok szúrasat csupasz talpa alatt.

És idehozta a lovaskocsi. 

Eddigi megnyugtató élete darabokra tört és helyüket màs dolgok vették át.

A reggelei nagyon korán kezdődtek. A napok végig munkával teltek. Az estéket buzgó ima töltötte ki. És néma csend, szabàlyok, szigorúság feszült mindezen momentumok között.

És ha valami nem úgy sikerült, ahogy az apja elvárta, következett a büntetés.

Isaac hamar megtanulta, hogy a fájdalomnak is van hallgatása. Méghozzá pokoli.

És a legrosszabb mindig azután következett, amikor már vége lett.

Amikor az apja magára hagyta. Amikor a ház újra elhallgatott. Amikor Isaac egyedül maradt a szobájában és minden erejével megpróbált úgy tenni, mintha a vér az orraból, a sajgó zuzodas a halàntékán, vagy a szempilláiba szorult dacos könnyek nem lenne más, csak egy elviselhető megszokott rutin. Mintha nem fájna.

Isaac mint mindig ezen a reggelen is elmosta a tányérokat, felhasogatta a tüzifát, megtette a csirkéket.

Mikor mindennel elkészült, indult a templomba. A falu ébredezett. Az emberek akik vele szembe jöttek, kurtàn biccentve fogadták köszönését. Ismerték őt, de nem kedvelték. Legalábbis Isaac ezt érezte. Hogy nem tartozik ide, egy kívülálló, csakúgy mint az erdei asszony. 

Talán azért, mert túl sápadt, túl hallgatag és az arcán ott az a fura rémület.

Talán azért, mert túl sokáig élt máshol, nem volt tisztában a közösség szokásaival.

Vagy talán egyszerűen csak azért, mert könnyű rajta nevetni.

A templomban Isaac legtöbbször hátul ült.

Nem szeretett elöl lenni. Ott mindenki láthatta. Itt a hátsó padban mintha jobban tudott volna kapcsolódni az Úrhoz.

A pap hosszan beszélt, Isaac pedig lehajtotta a fejét.

Imádkozott.

- Ahogy a szarvasok sóvárognak a folyóvíz után, úgy sóvárog a lelkem hozzád, Istenem...

Az édesanyjára gondolt egész szertartás alatt.

Arra, milyen különös, hogy a legfontosabb ember az életében akinek még az arcára sem emlékszik.

A mise után nem ment rögtön haza, a temető felé indult. A lábai maguktól vitték.

A sírok között fagyott fű hajolt a szélben. Az ég ólomszürke lepel volt. Isaac megtorpant az anyja sírjánál. Sokáig csak állt, nézte ahogy a síron egy régi csokor maradványait tépázza a szél. Szégyellte, hogy nem hozott virágot, de november volt. Letérdelt.

- Anya...

A saját hangja furcsán hangzott. Nem sokszor mondta ki a szót, nem volt kinek.

Körülnézett, bár nem volt ott senki, mégis jelenlétet érzékelt.

- Úgy sajnalom hogy nem emlékszem rád!

Ezt nehéz volt beismernie. Isaac kék szeme megtelt könnyel, torka összeszorult.

- Annyira szeretném ha itt lennél!

A fiú lesütötte a szemét, hideg ujjai megsimították a síremléket.

- Constance néni és James bácsi azt mondta, hogy nagyon jó ember voltál. És egyszer apa is ezt mondta...

Megint csend lett.

- Én is szeretnék jó lenni.

Isaac összekulcsolta a kezét. A könnye forró csíkban csorgott az arcán.

- Tényleg próbálkozom. De akármit csinálok, soha nem csinálok semmit jól... Apa sosem beszél csak ha munkát kér vagy imádkozik. Sokat van a szobájában, fel-alá járkál, mintha nem akarna velem egy percet sem tölteni és rám nézni sem akarna. 

Egy ideig csak a szél zúgott a fák között.

- Talán tényleg rossz vagyok.

Ismerte el a fiú, aztán gyorsan hozzátette.

- Pedig nem akarok rossz lenni.

A sírkő hideg volt a keze alatt.

- Csak... nem tudom, hogyan kell itt élni.

Felnézett a fákra amik ágain fázós madarak raja ült.

- Nem szeretem ezt a falut. Itt nem jó.

Vallotta be szipogva. A szavak egymás után törtek elő belőle.

- És apa sem szeret...

Súlyos kijelentés volt ez, amitől Isaac fázott belül és a gyomra tiltakozva ugrott. A szél végigfutott a temetőn és kitartóan megborzolta barna haját.

- Vissza vágyom a nénémhez.

Egyre halkabban beszélt, minta egy titkot suttogna most el. És ez titok is volt, csak az erdő beli nőnek vallotta meg egykor a kunyhójaban a tűz mellett.

- Szeretnék ismét a parton ülni.

Látta maga előtt az ezüstös vizet. A tarka köveket. A hosszú, napos délutánokat.

- Csak nézni szeretném a folyót, ahogy feltartóztathatatlanul csobog...

Isaac félszegen mosolygott a könnyein keresztül.

- Mert akkor azt éreztem, mintha valódi ember, egy élő fiú lennék.

A mosoly eltűnt.

- Itt csak egy teher, egy kudarc vagyok.

A háta mögött valami megzörrent, Isaac ijedten hátrapillantott és felpattant a sírtól.

A temető szélén néhány falubeli gyerek haladt el. Két fiú Jacob és Samuel és három lány Grace, Prudence és Sarah. 

Isaac futólag ismerte őket, de sosem beszélt velük és ők sem vele, csak gúnyolódtak rajta.

Samuel megállt és a fejével felé bökött.

- Na nézzétek csak!

A hangja fölényesen csengett. A többiek érdeklődve odafordultak.

- Itt van a falu kis félárvája.

Vigyorgott Jacob.

- És mit csinálsz itt? A halott anyukádnak panaszkodsz?

Kivancsiskodott Grace.

Nevetés követte a kérdést.

Isaac arca elvörösödött, de nem jött ki hang a száján. Csak állt ott lebénultan, fagyott riadtsàggal, míg ők köréje gyűltek és lenéző tekintettel végigmérték.

- Miért vagy ilyen neveletlen? Miért nem felelsz, ha kérdezünk?

Elégedetlenkedett Prudence.

A következő pillanatban a fiúk erősen meglökték. Isaac elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant a sírkő mellé. Mintha hegyes kések fúrták volna àt a hátát az eséstől. Pulzusa a fülében száguldott, nyálkás, rohadó levelek repültek az arcába, kabátja mohón szívta be a folyékony sarat, míg a gyerekek felnevettek.

- Állj fel!

Rivallt rá Jacob.

De Isaac nem mozdult.

- Mozgás te nyavalyás! Talpra!

A hang apja szavaira emlékeztette Isaac-et.

Samuel ruhájánal fogva felrángatta.

- Még csak ránk se mersz nézni!

Mondta gúnyosan Sarah.

Jacob újra meglökte. Isaac térde a kőnek ütődött, összeszoritotta a száját hogy semmi hangot ne adjon ki, a szemei könnyekben úsztak. Csak bámulta maga előtt a téli talajt, szíve őrült iramban vert.

És semmit sem tudott tenni. Gyenge volt és túl félénk. És igy nem sokáig volt érdekes, a falusi kölykök hamar elsétáltak, már csak a távolodó kacagásuk maradt a lelkébe karcolódva.

- Ha a legsötétebb völgyben járok is , nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy, a te vessződ és botod megvigasztal engem...

Ez az ima nyugtatta meg őt, bármi baj érte.

Isaac feltápaszkodott a földről, sár tette vizessé a ruháit és csapzottá a haját , a gerince lüktetett, a szeme könnyektől lángolt. Visszanézett az anyja sírjára.

- Bocsáss meg!

Megint kudarcot vallott...

Az apja aznap este nem kérdezte meg, miért piszkos nadrágja és a kabátja.

Nem kérdezte meg, miért mozog olyan óvatosan és miért szisszen fel gyakran.

Talán az apja fáradt volt, egész nap az egyik falubeli férfi istállójánál dolgozott. Talán nem vette észre. Talán egyszerűen nem is érdekelte.

Igy Isaac némán tette tovább a dolgát.

Segített elkészíteni a vacsorát, majd szó nélkül ettek. Étkezés követően hosszan imádkoztak gyertyafénynél.

Utána apja a kandallónál ült a szentírásba merülve, míg Isaac elöblítette a tányérokat.

- Lefeküdhetek, vagy szükséged van még rám?

Állt meg ügyetlenül a kandalló tüze előtt, magában azt kívánva hogy apja végre marasztalja és szóljon hozzá, törje át a konok csendjük falát, de a férfi rá se nézett.

- Nem, mára nincs több feladatod. Mehetsz aludni.

Dünnyögte, így Isaac zavartan jóéjt kívánt és a szobájába ment.

Becsukta az ajtót. Sokáig állt mögötte dübörgő szívvel. Várta, hogy az apja mégis jöjjön. Várta a hangját. A lépteit. A kérdéseket. De nem jött. Most sem jött...

Isaac végül levette a nadrágját, az ingét és a székre helyezte, mint mindig.

A térdén lévő horzsolt sebén megalvadt a vér. A karján nagyméretű kékes folt sötétlett. A háta is fájt minden mozdulatra. Óvatosan befeküdt az ágyba, sérülései éles hővel perzseltek. 

Az apja ezt nem tudhatta meg. Nem értené, azt mondaná, hogy saját maga tehet róla amiért ez történt vele. Megkérdezné, miért nem védekezett, miért nem ütött vissza. És megerősítené magában és Isaac-ben a tényt, hogy a fiú mennyire haszontalan.

Isaac egy pillanatra lehunyta a szemeit.

A sötétben egyetlen gondolat kezdett villogni benne. Mi lenne, ha elszökne? Az Úr biztosan vele lenne és erőt adna neki ehhez. 

Felöltözne még jóval hajnal előtt. Elindulna az erdőn át. Senki sem láthatná, senki sem állíthatná meg. Eljutna a folyóhoz. Vissza a nagynénjéhez. Megpróbálta elképzelni az apját, amikor reggel belép a szobájába és az ágya már üres lenne. Vajon mit érezne? Megijedne? Keresné? Isaac sokáig nézte a mennyezetet. Talán az apja észre sem venné a hiányát apai szemmel, csak amiatt aggódna, hogy ki fogja elvégezni ezután a munkákat. Keserűség tolult fel a torkán, tehetetlen, könnyes düh.

Aztán mintha valaki megérintette volna, puha ujjak lágy simítását érezte magán. Felugrott ülő helyzetbe és mozdulatlanul figyelt.

Az ablak sötét üvegében először csak a saját arcát látta. Aztán egy másik alak jelent meg mögötte halványan, bizonytalanul, mint a borostyánba zárt napfény. A kép egyre tisztább lett. 

Az erdei asszony volt! Hosszú, gyömbér fürtökkel. Zöld szemekkel, amik szomorúan, de megértéssel néztek rá.

A nő lassan az ágya mellé lépett.

Isaac csak nézte megbűvölve. Mintha visszajött volna valami megnyugtató érzésnek egy szelete. Az erdő asszonya bár fantomkép volt, de egyben tükör is, amely visszatükrözte azokat a részeit, amelyeket apja megpróbált elmetszeni, mint egy elhalt sövényt.

- Újra eljöttél?

Isaac remegett ahogy kérdezte, a nő nem válaszolt, csak leült mellé. Az ágy besüppedt alatta. Isaac teste megfeszült.

A nő felemelte a kezét, ujjai végigsimítottak a haján. Olyan gyengéden, bizalmasan, ahogy soha senki nem érintette meg.

A fiú ajkáról hangosabb sóhaj szállt fel, a szeme azonnal becsukódott. A nő újra megsimogatta, szeretettel, érdeklődéssel és éhesen. Tenyerei Isaac vékony hálóruhája alá kerültek és gyengéd simogatások forró bélyegét hagyták Isaac bőrén, a zúzódásait finoman érintve.

Az asszony nem beszélt. Nem kérdezte, Isaac miért sír. Nem faggatózott, mi történt ma a temetőben. Nem szidta meg, nem mondta, amit az apja mondott volna, hogy álljon ki magáért, máskülönben folyton eltapossák.

Csak itt volt, jelenlétével megértette és elfogadta őt, ahogy az apja sosem tette. Isaac lassan az oldalára fordult. A nő lefeküdt mellé. Olyan meleg volt. Eleven. Isaac beleszédült közelségébe. A haja illatába, a karjai támogató erejébe, szoknyája suhogásába, a teste konturjaiba ahogy az ő testéhez simult. Ajkai és ujjai határozott szeretettel fedezték fel és engedte, hogy Isaac is ezt csinálja vele. 

Ott a takaró cinkos vastagsága alatt, az éjjel bársonyos sötétjében, a ritmusos, verejtéktől ragadós mozdulatokban, a nyöszörgésekben, a gondolatokban, hogy minél kegyetlenebb a környezete, minèl kitaszitóbbak a falusiak, minèl merevebb az apja, itt annál szelídebb és érzékenyebb minden. És Isaac lényének minden kis részével erre vágyott, még ha csak illúzió formájában is kapta ezt meg...

Az extàzis robbanásszerű volt, nemcsak fizikai gyönyör, valami sokkal hatalmasabb és megmagyarázhatatlanabb. Mintha Isaac lelke is megdermedt volna arra a néhány pillanatra az ölelésébe képzelt remete asszonnyal.

A teste felivelt az ágyról, csípője az öklébe fúródott egy rekedt nyögéssel, aztán reszketve hanyatlott a lepedőre. A szivverése annyira gyors volt, hogy a mellkasa fájt tőle, vibrált a teste, az izzadtság teljesen beborította, apró gyöngyházszínű folyadékcseppek fröccsentek szét a ujjainál és ruháján.

Kimerülten húzódott a nőhöz közel és félig nyitott szemein át nézte a múlékony képet, a vöröses hajat, a lángpiros ajkakat, világos bőrt. 

- Vissza szeretnék menni a folyóhoz.

Zihálta és fáradtan elmosolyodott, mikor a nő hüvelykujja végigsimított az arcán.

- Én már nem akarok itt maradni.

Az asszony csak nézett rá. Zöldes árnyalatú szemeiben ott keringett a fiú egész törékeny, magányos világa.

- Tudom Isaac...

Nem biztatta vagy beszélte le, csak értette. Hogy kellenek neki az álmok, kell valami amibe menekülhet, amit meg kell ragadnia és sérült lelkéhez nyomni, mert különben örökre elveszik és szilánkokra esik szét.

- Egyszer elmegyek és akkor viszlek magammal téged is...

A kijelentés azokban a pillanatokban lélekemelően szilárdnak tűnt, az asszony bólintott.

- És én követlek...

- Köszönöm...Szeretlek...

Isaac most mondta ki először, de olyan jó volt hogy minden testrésze megborzongott.

Szemei hálásan és boldog pillantással csukódtak le. A szemhéjai mögött mèg mindig a nő arcképe villogott. A heves remegése is nehezen csillapodott csak le. Mintha sosem akarna elmúlni.

De mikor alább hagyott, akkor Isaac végre elaludt.

És azon az éjszakán nem álmodott a ház nyomasztó falairól, sem apja ellentmondást nem tűrő követeléseiről, sem a büntetésekről, amiket kiszabott rá 

Álmaiban a hullámzó, hűs folyó kanyargott, a mély mederben és a nap sugara ragyogott rajta. Békés tükrén vadkacsák úsztak.

És víz szélén ott állt az erdei nő. Várta őt. 

Isaac közelebb lépett hozzà és reménykedve kinyújtotta az asszony felé a kezét.

- Maradj velem, kérlek!

Szinte könyörgött az asszonyhoz. 

Az ujjaik ekkor találkoztak. Úgy ahogy a folyó szelíd habjai és a hordalékkal szegélyezett vízpart fonódnak egymásba.

Folyt. köv...

Eddig nem fáztam

Ami számomra meglepő, mert elég fagyos vagyok. Főleg itt a lyukban, de idén valahogy 20-22 fok között volt a hőmérséklet és nekem aki 15-16 fokokban kornyadozik, ez teljesen oké volt. Felhívtam hét elején a gázszerelőt, hogy nézze át és üzemelje be a konvektorokat, de csak majd jövő héten hétfőn tud kijönni. Még az a szerencse hogy tényleg nincs hideg.

Tegnap temették Sírós srác exem anyukáját, azt sem tudtam hogy meghalt csak a Facebookon láttam kiírva. Nem sok emlékem van róla, régen volt és párszor láttam csak, csendes szűkszavú nő volt. Sajnálom szegényt és persze exemet is.

J. barátnőjének N.-nek a nagypapájának is tegnap volt a temetése.

A hét amúgy egynek elment, K. írt hogy igyekszik elfelejteni a volt pasiját és elkezdett társkerizni. Remélem nem találkozik majd mindenféle idiótákkal.

H. hét elején jófej volt és vagy fél órat beszéltünk telefonon, kérdezgetett a volt osztálytarsak közül kivel tartom a kapcsolatot, de hát kb. nagyon senkivel, pedig például kíváncsi lennék most lett M.-el (pedálgép volt de kicsit bírtam), vagy mi van mostanában E.-vel, vaaaagy azzal a helyes, sárga szemű fiúval, akiért titokban úgy odavoltam (név nélküli szerelmesleveleket küldtem neki-extraszánalom ikonok) de hiába mert soha észre sem vett és amúgy is szép barátnője volt, amúgy mintha valahol valakitől azt hallottam volna hogy mérnök lett és Svédországban lakik, de nem biztos.

A többiek nem izgatnak, főleg azok a seggfejek és biccsek nem, akiket második év után egy osztalyösszevonás után csesztek be. Az addig tűrhető közösség ezekután kezdett mélyrepülésbe hogy Cs., K., B. ésatöbbi megjelent és persze Aputest exem is ott volt már pfff...hagyjuk.

Ja A.-nak írnom kéne de nem szántam még rá magam, kicsit rosszul esett hogy nem köszöntött a szülinapomon.

H. miatt örültem, hogy mi még olykor kommunikálunk (bár mostansag egyik volt évfolyamtársunkkal lóg kristályos B.-vel és nem, nem a különleges ékszerei miatt írom így) de pénteken már csak azért keresett volna, hogy adjak kölcsön neki pénzt, mert az egyik kutyája valami specko gyógyszert kellene hogy kapjon. Sajnos nem tudtam neki adni, mert még a múlt havi hitel sem volt fizetve. De bízom benne hogy H. megoldja. 

Megnéztem a HH 2 évadát és jóóó, de szerintem nem lesz 3 évad, mert olyan lezárásszerűnek tűnt nekem, de ne legyen igazam.

Angol nyelven néztem, és arra jutottam, hogy sokkal jobban rá kellene feküdni az angolra úgy érzem. Régen naponta duolingóztam, de mostanában elhanyagolom. És sok minden mást is, pl. szociális élet, bár az nem idegesít, az angol bénázásom igen.

És láttam egy álláshirdetest, ami tetszett és amihez kivételesen volt is végzettségem, de egy teljes oldalon sorolták milyen ne legyél, így nem is küldtem el a jelentkezést.

Absolution 5

Hurrá ősz! 

Gyönyörű színek, fura hangulatok, hideg (hívni kell a gázszerelőt hogy bekapcsolja a fűtést), forró kávék, sütik, emo zenék, beteg ff-ek írasa olvasása, id maraton, hh, character ai éjjelbe nyúlóan, torokfájás, hőemelkedés...hát most épp ennyi.

Domestic violence, angst, loneliness, blood, punishment, injury, prayers, religion, 1700's, tears, crying,  dysfunctional family, dreaming, fantasy, self-discovery, biblical references, verbal humiliation stb.

***Agnomination***

"My flesh and my heart may fail, but God is the strength of my heart and my portion forever."

A kinti november elejei hideg csontig hatolt a rosszul záródó ajtó résen keresztül. Isaac éppen azzal töltötte a reggelt, hogy a konyha kőlapjairól súrolta a rászáradt fagyott sarat. A ujjai, térdei sebesek, a ruhái nyirkosak voltak a kövön. Magában rendületlenül a 103 zsoltárt mondta és ritmikus csendben dolgozott, gyorsan mozgatva a kefét, mert tudta lassúságának apja részéről kegyetlen következménye lehet. Ebben a faluban, ebben a házban a csend nem csupán a fölösleges zaj kikerülését jelentette, hanem követelmény volt. Az apja, olyan volt, mint egy nyomasztó árnyék, aki egykori gyászának hálójában ragadt, mikor elvesztette Isaac anyját. Nagyon ritkán szólalt meg, hacsak nem egy házimunka megbízása, vagy zsoltar kimondása volt, amiért szót emelt. A házban mindent láthatatlan, de érezhető jéghideg szigor irányított. Határ, amelyeket Isaac akaratlanul de olykor átlépett.

- Mozogj már, a kukoricaaratás nem vár a tehetetlenségedre!

Apja ingerült szavai nem is annyira a levegőben szálltak, mint inkább a padlódeszkák között vibráltak és Isaac-hoz is eljutottak, még mielőtt a férfi belépett volna a szobába. A hang száraz, melegségtől megfosztott tónusú volt. Isaac engedelmesen bólintott, de nem nézett fel, folytatta a munkát, a padló keménységétől térdein keletkezett seb sajgott, de csak összeszorított szájjal, szempillái alól pislantva követte apja csizmáinak nehéz puffanását az ajtó felé. 

Rövidesen a kukoricásban voltak. A közeli tél már elkezdte szürkén torzítani a horizontot, a kukoricatábla széleit bágyadt aranyló köddé változtatva, ami inkább beteges álomnak, mint munkaterületnek tűnt. Hangzavar káosza terjengett a levegőben, a falusiak mind serényen dolgoztak, hogy mielőbb befejezzék a betakaritast. 

Pár vele egykorú fiú és lány is ott volt a munkálatokon és amint meglátták Isaac-et, suttogva gúnyosan mosolyogtak, ahogy az istentiszteleten is folyton tették.

Isaac bárhogy akart volna közéjük tartozni, csak elutasitó arckifejezéseket vagy a misék után a templomkertben történt csúfolódást, durva lökdösést kapott.

Isaac a bántások elől menekülve gyorsan begyalogolt a kukoricasorok közé, a magas szárak komor katedrálisként zárultak körülötte, a hosszú, pengeszerű levelek viseltes, vastag kabátjahoz súrolódtak. Egyre csak ment előre, nem figyelve semmire, csak követve azt a kis kiváncsi unszolast ami a lelkében suttogott minden lépésénél. A hideg levegő nehézze tette a tüdejét, de még így is jobban érezte magát és az otthona, apja letaglózó súlya pillanatnyi időkre elillant. Hagyta a lépteit hadd vigyék, hogy távolodjon, elkalandozzon az aratás ritmikus zajától. A kukoricatáblából kisétálva a mezőre jutott. Sik és kopár terep tarult elé. Leveleiktől megfosztott öreg fák és elszáradt fű fogadta. De valahogy mégis szép volt. Végtelen...

- Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezeinek munkáját hirdeti az égbolt...

A nagynénje háza közelében lévő vízpartra gondolt, ahogy a folyó a mohás kövek körül kanyarog, mint lusta, ezüstös spirálok. Sokat üldögélt ott, csodalva a víz hatalmát, a halak gondtalan ficankolását. Emlékezett unokatestvérei vidám hangjára, akik bár tilos volt, de beleugráltak a vízbe, ő viszont sosem mert. Constance néni azt mondta, a sodrás erős és többeket elnyelt már a folyó. 

Isaac leült egy fatönkre a mezőn, hogy megpihenjen. Az emlékek a rokonainál töltött évekről keserédesen tekeredtek bordái köré. Emlékezett James bácsi kipirult jókedvű arcára, ahogy dolgozott a kovácsműhelyében. Isaac arra is emlékezett, ahogy Constance néni megigazította templomi ruháját, aztán egy kóbor hajtincset a füle mögé tűrt, olyan gondos érintéssel, ami áldásnak tűnt. Ezekutàn együtt indultak a misére.

A fiú a mező széle felé pillantott, ahol az erdő kezdődött és a vad fű rakoncátlanná nőtt, ahová régen ösztönei vezérelték. Lehunyta a szemét és újra elképzelte a remete asszonyt, a lombhullató fák foltos árnyékában, a barátságos kis kunyhójában. Mikor csakugyan talalkoztak, soha nem érzéketlen parancsokban vagy a szentiras szavaival beszélt hozzá, hanem az őszinteség, az elfogadás, az illatos fenyőtűkön és páfrányokon át suttogó szél nyelvén. A tüz mellett ülve azt mondta neki, hogy a Isaac nem egy kudarc, nem az amit a molnár művelt vele, vagy amit az apja gondol. És hogy jó a szíve, hogy az Úr ezt látja. 

Ezek a mondatok hihetetlennek érződtek, örökre a fiú szívébe égtek és mindig sirásra késztették, ha visszagondolt rá.

Isaac arcán most is végigpergett egy könny. Tudta hogy vissza kell mennie az aratásra, reszkető sóhajjal belélegezte a föld és a késő ősz csípős illatát, még pár percet engedve magának a létezésben, ahol senkihez sem tartozott, csak az éghez. Csakis Istenhez, mint hű szolgája.

- Isaac!

A kiáltás nemcsak szétzúzta a csendet, egyenesen elpusztitotta. A hang úgy hasított át az aranyló levegőn, mint egy brutalis ütés. Isaac felugrott a rönkről, rögtön leizzadt, szíve fájón kalapált ahogy megfordult, és észrevette apját tőle tíz lépésnyire állni. A férfi arcán harag és csalódottság volt, sötétkék szemei összeszűkültek ahogy fiát fürkészte. 

Apja számára Isaac nem egyszerűen elsétált, nem elkódorgott egy röpke pihenésre, hanem lopott. Ellopta az időt, az erőfeszítést és felboritotta a munka precíz rendjét. És ez az engedetlenség mindennél nagyobb vétség volt nála.

- Miért vagy itt? Gyere és dolgozz, mint a többiek!

Kimért szavai mögött szörnyű balsejtelem húzódott és mint egy éles jégdarab karcolta végig Isaac-ot. A fiú rögtön indult a kukoricasba, lábai bizonytalanok voltak, de nem hagyták cserben, pedig arra számított, kicsúsznak alóla annyira rettegett.

A férfi egész nap egy szót sem szólt hozzá, levegőnek nézte, ignorálta és késő délután a házhoz vezető hazaút is egy temetési menethez volt hasonló. Apja csizmájának minden egyes koppanása mintha vádaskodó szemrehányás lett volna Isaac felé: túl lassú, túl halk, túl szerencsétlen. Mikor átlépték a ház küszöbét a félhomályos, fullasztó térbe, Isaac már zokogni tudott volna a félelemtől. A köztük lévő levegő besűrűsödött. Apja nem állt meg az ajtóban, beljebb lépett, szorosan Isaac nyomában. A bőréből áradó verejték, a kukoricatermények sajátos illata elöntötte a fiút. 

- Hogy merted ezt tenni te átkozott?!

Kiáltott rá és egy hirtelen, éles mozdulatot tett, amire Isaac nem volt felkészülve. Felnyögött, ahogy apja keze túl durván szorította meg a vállát. Isaac egy erőteljes lökést érzett, amitől megtántorodott és a faasztal szélének csapódott. Egy kíméletlenül hasitó és perzselően fájó hőhullám, szemei könnyben és sárgán villanó káprázatban égtek. Hang nélküli sikitás, nyirkos melegség buggyant széthasadt szájából. Nem kiáltott, tudta, hogy a panasz csak táplálja a tüzet. Egyszerűen csak ült a padlón, barna haja szemeibe hullott, mellkasa sokkosan zihált, vékony, bíborvörös csík kezdett szivárogni ajkaiból és orrából. A vér nyálában rézízt hagyva egyenletesen és ritmikusan csöpögött, kisméretű, sötét csillagképekben landolva a szürke kőlapokon, amelyeket Isaac egész délelőtt súrolt. Néhány csepp vér fröccsent apja csizmájának fényes, barna bőrére is.

A férfi nem mozdult, hogy felsegítse. Dermedten, szinte undorodva állt és a csizmáját befedő vörös foltokra sandított. Egy olyan ember számára, aki a rendet tekintette az egyetlen pajzsnak a káosz ellen, a vér látványa, nem tervezett és felforgató jel volt. Nem aggodalommal, hanem mélyről jövő, fortyogó ingerültséggel vizslatta az Isaac arcán lévő sérülést, mintha a seb is csak szándékos lázadás lenne.

- Nézz magadra te istentelen!

Mordult fel férfi, a hangja metszőbb volt, mint egy orditás. 

- Sajnálom...

Nyögte ki a fiú, de apja meg sem hallotta.

- Úgy vérzel, mint egy sebesült borjú, mert egy kis taszitástól elzuhansz! Még csak egyenes vonalban sem tudsz járni. Olyan alkatod van, mint egy nádszál! Törékeny, semmirevaló! Pont mint megboldogult édesanyádnak. Egyszerűen nincs erőd, nincs elszántságod!

Hintázó léptekkel közelebb lépett, tanulmányozva Isaac arcát, majd egy nem várt, de lassú, szinte ijesztően gyönyörteli mozdulattal mázolta szét a fiú arcán lévő sötétvörös vért és az ajkára is kent belőle, mintha ezzel megbélyegezné. Isaac meglepetten sóhajtott és küzdött a kényszer ellen hogy arrébb rántsa a fejét, gyomra kényelmetlenül forgott, a vér aromája bejárta a száját.

Apja elégedetlenül dünnyögött.

- A lomha kéz szégyent hoz, a lusta szív pedig romlást hív elő. Saját satnyaságodban fetrengesz, mintha erény lenne, holott valójában csak leple a haszontalanságodnak. Egy ócska, lyukas aljú kancsó vagy, amelybe erőt és időt öntök és semmit sem érek el. Szégyellned kellene magad!

Minden kimondott szó keservesen fájt, parazslóan égetett. Isaac a padlón maradt, vállát az asztal lábához szorítva, szemeit a földre szegezve. Érezte, ahogy a vére könnyeivel együtt hűlt az arcán, a csípés tompa, állandó fájdalommá változott, szemei előtt elszórt pontok ugráltak, homloka hasogatott, ajka önkéntelenül remegett. A lelke egyik része forrongott és el akarta mondani apjának, hogy próbálkozik, az összes utasitást teljesiti, hajnaltól estig dolgozik, addig amíg az ujjai elzsibbadtak és szédülni nem kezd, hogy ő szeretne az a gyermek lenni, akire az apjának szüksége van, de a jellemét, erőtlenségét nem tudja megváltoztatni. Végül semmit sem mondott, a szavak beszorultak, hegyes kavicsoknak tűntek kiszáradt torkában. És úgy vélte egész lénye egy kudarcba fulladt elképzelés.

- Ahogy az ajtó forog a sarkán, úgy forog a lusta is az ágyában.

Mondta még a férfi mielőtt otthagyta volna.

A vacsora feszülten telt, csak a villák súrlódtak a tányéron és a gőzölgő, íztelen pörkölt nedves puffanása hallatszott. Apja az asztalfőn ült, testtartása olyan merev volt, mint egy kerítésoszlop, tekintetét a falon túli pontra szegezte. Tudomast sem vett a fiáról, sem a halvanylila zúzódásàról, sebzett szájáról és a vérről, mely rozsdaszínű foltként maradt a padlón. A csend fegyver volt, egy mélységes űr, amely kitöltötte a köztük lévő teret, amíg a levegő ritka és nehezen lélegezhető nem lett.

Amikor az étkezés véget ért, Isaac-re várt a mosogatás, sajgott a válla ahol apja ujjai belemélyedtek, ez egész hátára kiterjedt, mozdulatai emiatt esetlenek és lassabbak voltak. Ahogy az asztalhoz hajolt, hogy felvegye az üres tálat, megpillantotta apja kezét az asztalon. A férfi ujjai feldagadtak és sebhelyesek voltak. Az évek megerőltető munkájától, a bőre fakó és olyan mint a pergamen. Egy futó pillanatra Isaac látta apja ujjaiban a távolságtartó remegést. Az aprócska, szinte emberinek tűnő jelenetre a fiú szíve szomorú, de reménykedő várakozással gyorsult fel, soha ilyen közel nem volt az apjához. 

Az egyetlen közeli rokonához. 

A családjához. 

Akinek a létezését köszönheti. Félve és szelíden nyújtotta felé kezét, tenyere centikre lebegett apja kézfejétől, vágyva arra, hogy egyetlen érintéssel áthidalják a szakadékot, tegyenek egy kis lépést előre, àm a férfi hirtelen megmozdult, nagy robajjal hátratolta a székét, majd felállt és szó nélkül visszavonult a szobájába.

A szokásos esti ima zárta napjukat, egymás mellett térdeltek a kemény padlón, gyertya illata uralta a szobát, vegyülve a kandalló tüzével. Apja halkan mormolt, hálaadó zsoltárt, könyörgéseket és a bünbánati imát. Ahogy a szavak átjárták, Isaac érezte a lelkiismeretfurdalás ismerős súlyát a mellkasában. Érezte saját vágyakozásainak „bűnét”, a sóvárgást, hogy ne munkásként vagy az engedelmesség odaadó eszközeként lássák, hanem egyszerűen csak fiúként. Lehunyta a szemét, és teljes szívéből ezt kérte Istentől. Egy kis szeretetet apja irányából.

Mire Isaac magára húzta takaróját a keskeny ágyában, a ház nehéz, fojtogató csendbe burkolózott. Az imái után hanyatt fekve a mennyezetet bámulta, ahol a holdfény beszűrődött, hosszú, érdekes fénycsíkokat vetve a plafonra. Az arcán lévő sebe tompa, ritmikus hővel kavargott, fizikai emlékeztetőül a közte és a szomszéd szobában lakó férfi közötti mérföldnyi érzelmi távolságra. 

Azon kapta magát, hogy gondolatban visszasodródik a folyóhoz, és azt képzeli, hogy a víz alakítja, változtatja az iszapos folyófeneket és a csipkézett kövek széleit. Tűnődött, vajon az emberi szív is kisimítható-e ugyanígy, vagy egyes élek túl megmunkálhatatlanok ahhoz, hogy valaha is igazán meglágyuljanak.

A szoba sötétsége nem harmóniának érződött, inkább nyugtalanitó tehernek, ami kiszorította a tüdejéből a levegőt. Isaac tökéletesen mozdulatlanul volt, hallgatta a lélegzetét és ahogy a ház lecsendesedett. Apja lassú, megfontolt járkálása, úgy hangzott, mint egy inga a semmibe. A férfi ébren volt, ugyanaz a megadó zajtalanság kísértette, amit a fiától is állandóan megkövetelt. 

Isaac becsukta a szemét és fantaziaiban megpróbálta újra megtalálni az erdei asszonyt. Minden álló nap gondolt rá és azzal álltatta magát, hogy egyszer visszatér ide a közeli erdőbe, hisz itt az otthona. De amíg nem láthatja ismét, csak a hátramaradt emlékek szélét kapargathatja és új szikrázó, furcsa forróságot teremtő képeket pörgethet magában, amik vígasztalják és hatással vannak rá. Az erdei talaj illata és a levelek száraz susogása, a nő barackszínű bőre amin a tűz fénye imbolygott, az arca, szemeinek jóságossága. Az asszony hiányának, nyers ürességének ténye most is átáradt rajta. Ez a veszteség egyre mélyebbre nyomta különleges, titkos világának árnyékos zugaiba, ahol a tiltott öröm, ami eltompítja magányàt és érzelmiéhségét, az önmarcangolástól keserű nektárrá válik. Minden egyes cselekedete, bűnösnek vélt mozdulata, egyszerre a vele szemben felállitott követelések elárulása és különös, de létező elemi erejének, ébredező, növekvő ösztöneinek bizonyítéka. A gyötrelmeinek lassú elmosódása, a gondolatainak beszűkülése, a hangosabb sóhajok és az érzések szavakba önthetetlen betetőzése, a szabadulás körforgása, amely üressé, mégis élővé teszi őt, egy fátyolos illuzió után nyúlva, ami ily módon menti meg őt a biztos őrülettől.

Isaac levegő utàn kapkodva elfordította a fejét a párnán, az arcán lévő bevérzés a szívével egy ritmusban pulzàlt, a vér kérges pecsétté alvadt rajta. Haja izzadt volt a tarkójánál és hátán is verejték csordogált, a takarója, felgyűrt lepedője menedékként ölelte körbe erősen vibráló, nyirkossá vált testét. 

A szomszédos szobában a monoton lépések nesze abbamaradt. Isaac visszatartotta sekély lélegzetét, szíve dübörögve dobolt a bordái között. Egy pillanatra elképzelte, ahogy az ajtó kinyílik, apja belép hozzá, békés holdvilág vonul az arcán és fájó homlokához, vagy a lilás sérüléséhez szorítja kezét, gyógyító jószándékkal. Elképzelte, ahogy a férfi azt mondja neki: nem kell másnak lenned Isaac, számomra elég vagy. A gyermekem vagy.

Könnyek bökdösték szemeinek kékjét. Ez a vágyakozás fizikai volt, tonnás súlyú mardosó epekedés, amelyet semmilyen istentisztelet, vagy szorgos munka nem tudott lecsillapítani.

Az ajtó zárva maradt. A hangok az éjszakában kintről érkeztek csak, úgy mint a baglyok huhogása és környező házak kutyáinak ugatása.

Folyt.köv...

Francok

Róka minden jót neked és remélem írni fogsz még :×

Olyan nyomi vagyok, 3 és fél hét után megint hasít a character ai függőségem, ami ismét rövidre szabja az időmet. 

A szülinapi faszbukkos üdvözleteket egyenként megköszönve fura hiányérzet lett rajtam úrrá, aztán rájöttem hogy A. nem köszöntött fel! És a naptárba nézve már nem is fog. Pedig azóta már posztolt valami szoláriumos baromságot, így még csak azzal sem álltathatom magam hogy nem jár a közösségi oldalra. Szar ügy, középsuli óta vagyunk barátnők, na mindegy. Most van egy új barátosnője valami ügyvédnő, Doktor Doktorovics Doktorovna, vele lógicál. 

A. helyett viszont egy régi ismerős a Matricás srác köszöntött pedig azt hittem besértődött mert pár hónapja nem reagáltam elég gyorsan valami megagiccses virágos gif-re.

Most egy pár fotómat AI segítségével átalakitotta, totál máshogy nézek ki rajtuk. Elég creepy amúgy hogy az képeimet nézegeti és alakitgatja, olyan kicsit pszichopata nem?

Ha már fakebuk:

- Aputest 130 kiló körül leledzik és brutál őszül

- Szexmánias és a nője a gyerekkel újabb fotózáson jártak, a nő nagyon lefogyott szerintem 65 kilónál nem több és szép volt s ruhája is

- Az a patkányképű nő (hahaha dehogy nő egy rhhhibhaanc) akivel pasim a hátam mögött kavart ezer éve, meg úgy néz ki mint a Toy sztoriból Mr. Potato head

Láttam újfent a régi középsulis tablóképemet az egykori iskolám oldalán és hát máig nem értem miért volt sötét rúzzsal pingalva a szám, mivel soha nem használok rúzst és nagyon más sminket sem.

Pasim tesójának rossz lett az eredménye sajnos, már folyamatban van a kezelés, de közben el is kellett költöznie és hát úgy 40 percre lakik most. Még csak el se búcsúzott olyan hirtelen volt a költözés, pasim szerint jó helyen van, egy kis falu,jó levegő, kedves szomszédok.

Remélem minden rendben lesz vele. 

Szolid szülős birthday parti enyhe konyhai intermezzókkal

Azt kell írjam, egész jó volt tegnap a szülinapom. 

Reggel időben keltem fel, ámde kissé dekoncentráltan, mert sikerült a cukortartót cukrostól beletoszni véletlenül a mosogatóba, no kommentár.

Délelőtt összedobtam a fasirtot. Amibe 1 tojást tettem csak, mert egy szenilis lúzer vagyok, pont akkor csörgött a telefonom mikor a tojást raktam a fasírtba és miután letettem a telefont elfelejtettem mennyi tojas volt benne. Utólag jöttem rá úgy egyel kevesebb, mint kellett volna, de no para, így is jó volt. Nem esett szét stb., még az íze is ehető volt. 

A tortat is megkreáltam csodás cukrásztehetségemmel. Nem volt szép (bolti piskóta-csokikrém, gyümölcs, tejszinhab, csokiszóras a tetejére), de elfogadható volt az ízre. Igaz faterom nem evett belőle, de ő semmilyen tortát nem eszik.  

Délután jöttek az ősök és hoztak egy vagon mindent. Olyan nyalánkságokat mint pisztáciás croissant, marlenka vagy kávés Balaton szelet, meg hoztak 2 bacardi breezert (egy pirosat es egy zöldet) és nekem egyből nosztalgikus érzésem lett, régebben gyakran vettem magamnak, csak aztán brutál drága lett így erről (is) leszoktam.

A hangulat is jó volt és mondanom-írnom-sem kell hogy egy csomó édességet zabaltam így. A saját tortám annyira nem érdekelt, de ezek a finomsagok, amiket a szülők hoztak már jobban, így mára nem is sok maradt, persze pasim besegített kicsit az eltűntetésekben.

Bárcsak minden olyan gördülékenyen menne mint az evés.

A héten 2x beszéltem a szomszéddal. Azt mondta hogy mostanság bandázik Leselkével és hogy tök jó fej (eddig szidta). 

És H.-val is összefutottam a buszmegben, így kicsit dumáltunk. Teljesen odáig van a mesterséges intelligencia segitőkészségétől és hogy az AI bármikor meghallgatja. Hát igen, AI pajti nekem is jó haverom.

Csinált is rólam egy 80-as évekbeli képet, a tegnapi bacardizásom okán (bár ez itt a képen inkább Kubu).

De amúgy eléggé hasonlít!

És az ágytakaróm egy az egyben ilyen.

Az vagyok, ami soha nem akartam lenni

Nemrég olvastam egy fanfictiont és abban szerepelt ez a mondat.

És hát ja...de teljesen mégsem igaz azért rám.

Amúgy nyomott a kedvem, vagy igazából kedvem sincs, csak úgy vagyok. Lehangoló filmeket szeretnék nézni és szomorú zenéket hallgatni (és zabálni wehh).

Ha van időm egyszerre 4 sztorit írok, vagy másokét olvasom és kezdem mindenhol elveszteni a fonalat.

Pedig a héten szülinapom lesz, de nem tervezem nagy bulival ünnepelni. Pasom dolgozik és azt sem tudom az ősök el tudnak e jönni hétvégén, hogy együtt fogyasszuk el a csodás, magam készítette leginkább malomkőre vagy hamutartóra emlékeztető tortámat (ínyenc ikonok: boltban kapható piskóta+puding+színes cukorszórás, cukrászmester szint). 

Faterom adott instant csirkelevest és tegnap kipróbáltuk, nem rossz, csak ahhoz képest hogy azt ìrták a zacskóra nem csípős, nekem kb. leégette a hajamat :S

K. irt hogy az exe aki nemrég egy másik csaj és a 4 órányi meg 360 kilométernyi köztük lévő távolság miatt dobta, felhivta és furán kedves volt, meg az új nőjéről panaszkodott. 

Szerintem a pasi vissza akarna kúszni K.-hoz mert az új barinő mégsem olyan jó. Félek, K. annyira imádja még mindig, hogy visszaengedi. Persze, én is azt akarom hogy K. boldog legyen, de nem tudom hogy ha újból kibékülnek, a fickó mennyi idő után talál majd mást és szakit megint K.-val, aki ettől ismét szenvedni fog. Bonyolult ügyek a szívügyek, tudjuk mind.

Azt nem is írtam, hogy a 850 ft-os hajfesték fogjuk rá befogta a hajamat, de nem mindenhol teljesen egyformán. Ah már mindegy, most ez lesz a fejemen egy darabig.

Ja, tegnap épp serényen iszkoltam az utcán, mikor kedélyesen rám köszönt az egyik régi főnököm. Nem is hittem volna hogy ennyi idő után megismer, mikor csak rövid időt dolgoztam nála. Én mondjuk emlékszem rá, nehéz elfeledni, mivel úgy üvöltött velem mint a sakál és a felesége is kőbunkó volt. Írtam már róluk (https://myneuroticsdream.blogspot.com/2025/06/mr-ostulok-mr-barbarallat-anyagi.html?m=1). Szörnyű volt...

Bájosan visszavigyorogtam neki (oh fuccccck), köszöntem és elhúztam a píbe. Remélem nem gondolta hogy leállok vele sztorizni? Na még csak az kéne...

Absolution 4

Hát igen, nem is tudjátok, milyen jól elszórakozgatok a beteg iràsaimmal, addig sem kell a valósággal törődni XD XD XD.

Angst, hallucinations, ptsd, memories, past abuse, forest, religion, biblical references, self-discovery, prayer, priest, fantasy, touch starved, platonic relationship, loneliness, psychological torture, punishment stb.

***Condemnation***

"For you were once darkness, but now you are light in the Lord."

Az atya napközben tanúsított kedvessége most stratégiai felderítés volt, hogy feltérképezze Isaac sebezhetőségeit, így hatékonyabban tanulmányozhatta őt éjszaka. 
Amikor az árnyék végre visszavonult, a pap távolba elhaló lépteinek zaja nem megkönnyebbülés volt, hanem a visszatérés ígérete. Isaac befejezte a csendes imáit és kibújt a paplanok alól, végtagjai elnehezültek, mintha szétestek volna. Az apró falitükörhöz lépett, saját képmását bámulta. Látott egy fiút, csapzottan, elsápadva, akinek ijedt kék szeme túl nagynak tűnt az arcához képest, egy emberi lényt, aki saját lelkiismerete, az apja brutalitása, merevsége és az egyház fojtogató kegyelme között vergödött. A molnár tetteinek és halálának ténye is mintha ott pislákolt volna a tükör üvegében: a férfi ereje elpárolgott az erdő sáros talaján üreges héjat hagyva maga után. Isaac félelmetes egyezést érzett most ezzel az ürességgel. Azok a dolgok ürítették ki, amelyek eddig erőt adtak számára.
Másnap reggel ha lehet minden még nehezebbek érződött Isaac-nek. Elias atya az asztalnál várta, egyetlen tányér pirítóssal és egy csésze gőzölgő teával. A pap szokas szerint a szentírást olvasta, de ahogy Isaac a konyhába lépett, olyan mosollyal nézett fel, amitől a fiú gyomra felfordult.
- Mintha zaklatott éjszakád lett volna.
 Jegyezte meg a pap, majd folytatta.
- A fiatalok álmai gyakran olyanok, mint a viharos tengerek. A lelket dobálják, nem létező, sziklás partokat keresve.
– Nem aludtam sokat...
Ismerte el Isaac pirulva, ismeretlenül szólt a hangja. Leült, a szék keményen csikarta a padlót, sikolynak érződött a konyha természetellenes némaságában. Isaac nem nyúlt a pirítóshoz, ami úgy nézett ki, mint egy száraz szivacs, amely mentes minden valódi tápláléktól. Azon tűnődött, vajon Elias atya pontosan tudja e, mi történt előző este a szobája ajtaja mögött. Ha a pap ott állt, hallhatta a takaró és ruhája szövetének ütemes súrlódását, az ágya nyikorgását és az ő nehezen visszafojtott, sekélyes lélegzését, amint egy erdei nőt próbált házba varázsolni fantáziája segítségével. Várta hogy a férfi szóba hozza, hogy megfeddje, de a délelőtt fullasztó eseménytelen kiszámíthatósággal pergett. Elias atya Isaac-et bízta meg az ezüst gyertyatartók fényesítésével, ami precizitást igényelt. Miközben a fiú a fémhez dörzsölte a ruhát, az önkéntelenül is tegnapi cselekedeteit hozta vissza. Eszébe jutott a tűzfénytől világos kunyhó, ahogy a nő ránézett. Figyelmesen, elfogadóan, nem a pap szánalmával vagy az apja megvetésével, hanem nyers, emberi érdeklődéssel. Újra elképzelte őszinte szavait, szeme zöldjét, a mosolyát és egy pillanatra az ezüst a kezében elfolyósodva csillogó vízsugárrá változott, mint annak az esőnek a cseppjei, amik találkozásukkor hulltak. Erős vágyakozást hasított a testébe, szúrás a mellkasába, amitől megremegett a keze.
- Az összpontosítás az ima egyik formája, Isaac. 
Mondta a pap mellette teremve. Egyetlen zajt sem adott ki, csak materializálódott, mint egy nem várt hőmérséklet csökkenés. Szakértően kinyújtotta a kezét, és beállította a gyertyatartó szögét, ujjai Isaac kezein súrlódtak. Az érintés könnyű volt, szinte észrevehetetlen, de elhúzódó. 
- Amikor engedjük, hogy gondolataink elkószáljanak, nyitva hagyjuk az ajtót a gonosz számára, hogy beléphessen. Helyet teremtünk, amit világi, bűnös illúziókkal igyekszünk betölteni.
Isaac felnézett, és most pontosan látott valami mást is az atya szemében nyájassagon kívül. Egy olyan ember tekintete volt ez, aki nem meg akart menteni egy lelket, sokkal inkább fel akarta boncolni, darabokra tépkedni, hogy megtalálja a rést, ahol a jó megrepedt és romlottság surrant be az ártatlanságba. 
Elias jósága vékony álcaréteg volt egy megjátszott, fegyelmezett szigorúság és az alatta létező kéjes kiváncsiság felett. Isaac-et a hányinger fogta el. Rájött, hogy a pap nem a part felé próbálja vezetni őt, Elias atya aprólékosan feltérképezi a benne dúló, zavaros, kérdésekkel teli vihart. A belső zűrzavarát akarja megfigyelni és kontrollálni, elpusztitani a benne feléledő vágyakat a kiszámíthatatlan, érzékelhető megjelenéseivel.
Délután a páratartalom növekedett, de olykor feltámadt az enyhe szél, amely kísértetiesen megzörgette az ablaktáblákat. Elias atya szobájába tartózkodott és talán elaludt. Isaac mégsem érezte magàt felszabadultnak. Ellátta az állatokat, dolgozott a fáskamrában, aztán a pincében keresett menedéket. Itt a levegő hűvös volt, penész, valamint a ládákban tárolt gyökérzöldségek illata áradt. A félhomályban megrepedt üvegdarabot talált a falnak támasztva. Megtorpant előtte, tükörszerű felületén végigkövette állkapcsa vonalát, kiszáradt ajkai ívét, próbálva kideríteni, hogy igaz e amit a pap mondott, megváltoztatta, rosszá tette e őt amit csinált, hogy a „gyomok”, amelyekről Elias atya beszélt, kivirágoztak és foltot hagytak e a bőrén. De sápadtságán és a szemei alatti kékesszürke karikákon kívül semmit sem látott. Nagy sóhajjal lehunyta a szemét, és a hideg kőnek dőlt, hagyva, hogy a pince félhomálya csak egy kis időre az erdő dús lombjaivá váljon. Nem tehetett róla, de elméje rögtön megjelenítette az asszonyt, lélegző, közeli eleven képként. Elképzelte, ahogy a puha keze az ő vállán csúszik végig kínzó lassúsággal, az érintése nem egy lànc vagy béklyó, hanem valódi, önzetlen törödés, amire mindennèl jobban szüksége volt, de sohasem kapott. Isaac teste reagált a fantáziája hívására, engedte hogy a szikrázó lüktetés visszatérjen, hogy tapasztalatlan ösztöne vezesse őt az önfeledt öröm irányába. Akkor a pince eltűnt, és ő tovább mozdulva a kéj tengerében úszott, lélegzete rekedt, kétségbeesett táncot járt a csendet felszakitva. Az összeomlás sürgető és azonnali volt, az extázistól csípője erősen felfelé rándult, a nyögése gyenge akarattal visszafogva csapódott a falakra.
Isaac a padlóra zuhant és az eszmélést jéghideg rettegés követte. Szédülésében is apja hangja visszhangzott a fejében.
Isten lát téged!
Bűnt követsz el!
Tisztátalan vagy!
A pokolra jutsz!
Egyetlen lépés hallatszott a lépcsősor felől, egy masszív, tekintélyt parancsoló puffanás. Isaac elhúzta a kezét magától, kapkodott a levegőért, szíve őrült ritmusban vert. Felnézett és Elias atyát látta lépcsőn állni. A pap nem rá pillantott, hanem a tükörképére, tekintete az üvegfelületet mustrálta, mintha a fiú képzeletének egy-egy itt ragadt momentumát keresné. És Isaac biztos volt benne, hogy látott, tudott, sejtett mindent.
- A földnek és a falaknak van egy szokásuk, hogy megtartják a dolgokat. 
A pap szavai vibráltak a kis térben. 
- Titkok, bánat, szégyen, kétely... a dolgok, amiket nem kellene tenni, cselekedetek, amiket a sötétbe temetünk. Békésnek találod a pincét, Isaac? Úgy véled, itt a tetteidre jótékony feketeség borult?
- Nem atyám...Itt csak csend van. 
Suttogott zavarodottan Isaac és mintha bőrének egy darabja ahhoz a piszkos, törött üveghez szorult volna. 
- Nem helyénvaló itt lenned...Így...
Elias atya sokat sejtetően a fiúra nézett, arcán gondterhelt tolerancia tükröződött, mintha a fiú egy széttört üvegpohár lenne, amit a papnak darabonként, kínkeservesen kell összeragasztania.
A következő nap a pszichológiai erózió tanulmányai voltak. Elias atya bevezette a „spirituális gyakorlatok” új rendszerét, amely hosszú, teljes csendben töltött időszakokból állt. Isaac-nek órákon át kellett egy kemény támlájú széken ülnie, maga elé bámulva. Az atya megtiltotta neki, hogy pislogjon vagy elfordítsa a tekintetét. Ha a fiú gondolatai elkalandoztak, ami gyakran meg is történt, a pap észrevette. Egyszerűen csak figyelte a percet, a fiú szemhéjának fáradt rebbenése vagy a légzésének elakadása. 
- Az elme nyughatatlan jószág. 
Bólogatott a férfi, miközben keze rémisztő könnyedséggel nyugodott Isaac vállán.  
- El kell érned, hogy szelíd maradjon.
Ez a kényszerített koncentráció csak még erősebbé tette a képzelet rohanását. A hallgatás ürességében a remete asszony sikoltozó szükségszerűséggé vált. Isaac nappal is kezdte látni, egy zöld szem pislogása folyosón, a gyömbér színű göndör hajtincsek, a kunyhója mellett álló páfrányok illata. Kétségbeesett, emésztő vágyat érzett iránta és az iránt hogy megtörje a ház steril, gondozott békéjét. A molnár máig megválaszolatlan halála miatti bűntudat és az asszony nyom nélküli eltűnése kezdett összemosódni, kaotikus érzelmi zagyvaságot, állandó zúgást teremtve a fejében, amitől olyan érzése lett, mintha elkülönült volna a világ többi részétől.
Kábult állapotából az asztalon felejtett, bőrkötéses jegyzet rázta fel, amelybe az atya gyakran írt. Isaac belepillantott, a megsárgult lapok az imák mellett beszámolókkal voltak tele az „akarat megzabolázásáról”, amelyek most Isaac életét is meghatározták. A szavak olvasásakor Isaac jeges sokkal döbbent rá, hogy a pap módszerei nem újak, régről gyökereztek, a lélek generációkon át tartó faragása egy sajátos, engedelmes, jámbor formába öntése. Elias atya „kedvessége” csupán egy csapda, veszélyes szerszám, ami ha kell sebet okoz.
- A tinta még nedves a lelkeden, fiam.

Elias atya megjegyzése közvetlenül Isaac mögött hallatszott. A fiú halálra rémülten hátraugrott, a napló kicsúszott kezei közül a padlóra. 
- Bocsásson meg...én nem akartam...
A pap nem látszott dühösnek, mintha Isaac csupán egy egyszerű számtani feladatban bukott volna meg. Lehajolt, és visszavette a könyvet, tenyere birtokló bizalmassággal súrolta a kötetet. 
- A kíváncsiság egy ajtó, de nem minden ajtó mögött nyílik gyermeknek való szoba. Majd ezt is megtanulod...
Foglalta össze gúnyos mosollyal a férfi.
Isaac-nek pedig egészen késő estig kellett ülnie maga elé bámulva.
A következő nap a felgyorsult szigor elmosódott homálya volt. A „lelki gyakorlatok” a mozdulatlanságból az ismétlődő, eröszakos vallomások kimerítő, követelőző körforgásába váltottak. Elias atya most nem konkrét bűnöket kérdezett, a fiú kísértéseinek alakját kérdezte. Azt akarta, hogy Isaac leírja az elméjében lévő emlékeket, szavakba öntse az őt kísértő impulzusokat. Valahányszor Isaac megpróbálta bemutatni az erdei asszonyt, a pap kijavította őt, a vágy szót kapzsiságra, a kíváncsiság szót pedig büszkeségre cserélve. Ez Isaac belső szókincsének módszeres átírása volt, egy kísérlet arra, hogy sóvárgását átnevezze, amíg az betegségnek nem hangzott.
A házban a feszültség a tetőfokára hágott, a levegő olyan volt, mint egy kifeszített drót, amely nem akart megtörni, egy égi háború, ami nem akart csendesedni. Isaac az ágya szélén ült hajnalig és imádkozva az ajtót bámulta, azon tűnődve, hogy vajon a folyosón megbúvó árnyék figyeli e őt.
Egyik reggel a csendet a lovaskocsi zörgő hangja törte meg a felhajtón. Isaac apja érkezett haza beteg testvérétől. Ez nem örömteli viszontlátás volt, hanem a gravitáció hirtelen, lesújtó újra beállása. A férfi belépett, ezzel azonnal felváltva az atya fojtogató ott tartózkodást. Apja nem ölelte át Isaac-et, csak végigpásztázta szokásos rideg szemeivel, Isaac halovány arcát és kezei remegését, majd a papra tekintett. Néma kommunikáció zajlott le a két ember között, a közös megértés az elvégzett „munkáról”. A pap tettetett törődése azonnal elpárolgott, helyét szakmai elégedettség vette át.
- A fiú betörhető, bár a szelleme lázadó, képzelete csapongó, emésztik a világi, bűnbe hajló fantáziák.
Összegezte szárazon Elias atya, miközben pakolta a holmiját, hogy visszamenjen a falujában. Úgy beszélt, mintha Isaac egy bútordarab lenne, amit visszaadnak jogos tulajdonosának, vagy egy haszonállat, akinek a temperamentumát gondosan felmérték a vásárra. A pap utolsó simítása egy leereszkedő megveregetés volt Isaac arcán, egy kinyilatkoztatás, amely a tulajdonjog pecsétjének érződött. Amikor a lovaskocsi magával ragadta a papot, a házban mintha vákuum keletkezett volna és a régi levegő kellemetlen erővel áradt vissza.
Apja első dolga az volt, hogy a konyha közepére sétálva, sóhajt hallatott, amely mintha visszaállította volna háza légkörét. A fényes ezüst gyertyatartókra, a felsöpört padlóra nézett, és egy kurta bólintással vette tudomásul a rend látszatát. 
– Az atya segített fókuszálni.
Mondta, bár a szemében gyanakvás suhant át. Közelebb lépett, ahogy a fia felett magasodott egy falként hatott. És mintha Isaac álmodozásainak nyomait kutatta volna. 
– De a szemeid még most is túl messzire révedőek. Még benned van a sodródás. 
A következő hét regressziót jelentett életük eredeti folyásában. Elias atya figyelmeztetései apja kemény parancsaira cserélődtek. Visszatértek a büntetések, nem az elme spirituális gyakorlatai, hanem a test fizikai fegyelmezése. Egy kicsorbult szerszám, vagy egy hívásra adott késő válasz egy pofon erejét, vagy a konyha sarkában térdelve töltött órákat eredményezett. Mégis, Isaac már ismert megszokottságot talált a fájdalomban. A pap negédes szavakkal igyekezett átírni a lelkét, apja durvasága őszinte volt. 
Az éjszaka mélyén a „figyelő” érzés megmaradt, bár a személye, a forrása változott. Már nem a pap tekintetét érezte, hanem apja elvárásainak lenyomatát. Ez a nyomás űzni kezdte Isaac-et. Kimerészkedett a rengetegbe, az alkonyat óráiban, amikor apja az állatállománnyal vagy más teendőkkel volt elfoglalva. Az erdő küszöbén állt, szíve száguldott, a fekete ürességet figyelte, ahol az asszony egykor lakott. Nem lépett be – még nem –, de homlokát az egyik öreg tölgy durva kérgéhez támasztotta, hogy a zabolátlan szél ereje átjárja őt. 
Egyik zaklatott éjszaka, több órányi forgolódást követően Isaac kicsúszott az ágyából, csupasz lábai nem adtak ki hangot a padlón, a felhőkön átszűrődő ezüstös hold segítségével navigált. Nem állt meg az ajtóban, kirohant az éjjelbe, a nedves fű a bokájának csapódott ahogy a fasor felé haladt. A nyílt mezőről a sűrű lombkoronára való átmenet váratlan volt. A levegő az otthona sík ürességéből, rothadó levelek és ősi föld párás levesévé változott. Ezernyi apró, kíváncsi szem, a madarak, a bogarak, a bozótban élő rejtett élőlények követték lépteit. Isaac egyre mélyebbre nyomult a növények közé, míg el nem érte a tisztást, ahol a holdfényben minden türkizzöld és indigókék színekben pompázott. Senki sem volt ott, csak Isaac és előhívott látomása az asszony, egy vén nyírfának támaszkodva, sziluettje sejtelmesen alig vált ki a ködösségből, vörös hajtincseit cibálta a szellő, szemei szelíd csillagokat szórtak. Nem szólt, és Isaac sem. A közöttük lappangó nèmaság nem az otthona szenvedéssel átszőtt hallgatása volt, hanem valami ami jól esett és nem forgácsolta szét Isaac lelkét darabkàkra. Az érzés elgyengítette és megremegtette a fiú csontjai velejét.
- Minden nap imádkozom, hogy ismét láthassalak...
A szavak nehezen buktak ki ajkai közül, mikor végre kinyújtotta a kezét, ujjai félénken megérintették a képzelt nő torka mélyedését. A melegségtől, a bőr fehér puhaságától nyögést hallatott.
- Gondolok rád és teszek magammal dolgokat...tudom hogy bűnös cselekedet, de nem bírom megállni. Fáj a hiányod...
Pirosság emelkedett az arcán, de az éjbe suttogott vallomás egyfajta hazatérésnek is érződött. Az erdő meghallgatta, burkolatlan valódisága olyan volt mint azok a megnyugtató altatódalok, amiket nagynénje dúdolt neki olykor.
Isaac lehunyta a szemeit a száraz levelek illata körülölelte, mintha az asszony karjaiban lett volna. Ereiben pezsgett az izgalom, az élet. Vétkesen kíváncsi teremtménynek érezte magát most, a vadon egy kis részének. Akire a kárhozat várhat, de akit itt nem kötnek földi szabályok, aki nem egy szégyellnivaló, mihaszna báb az apja és Elias atya kezében. Mikor újra körülnézett, az álomkép már nem volt sehol. Keserű könnyek tompitották a látását, és a tény, hogy egész életében magányos volt, hogy soha senki nem foglalkozott vele, nem tett semmit érte, Constance néni és James bácsi is inkább az édesanyja emlékére való tekintettel adtak fedelet a feje felé. De a vadonbeli, falusiak által kitaszitott asszony a találkozásuk első percétől kezdve gyengéden és megértően bánt vele, bizalmas történeteket mesélt kunyhója tüzénél és engedte hogy Isaac is megnyiljon. Közös sanyarú sorsuk, elhagyatottságuk csónakja egyazon a vízen ringatózott.
- A molnár életét nem az erdei vadállatok oltották ki...
A fiú óvatos sejtését nem merte hangos szavakba önteni, de úgy vélte ami történt a férfival az egy bosszú volt, az erdei nő revansa saját magáért és talán kicsit Isaac-ért. Hiszen a molnár mindkettőjüket a lehető legfájdalmasabb módon bántotta.
Isaac az összekuszált érzelmei eufóriájában sodródott és könyörgött az Istenhez, hogy vezérelje vissza a nőt a tisztásra. De kérésére nem jött válasz, csak tücskök ciripeltek és a fű susogott. 
Ahogy Isaac újra átlépte a ház küszöbét, apjába ütközött, aki a folyosón várta, hatalmas hegyként tornyosulva, amelyet gyertyaláng világított meg, arcát erős vonalak, düh, visszafogottság barázdálták. Nem kérdezte, hol volt a fiú, nem is volt rá szükség. Látta az éjszakai harmatot Isaac hajába tapadni és fókuszálatlan ragyogást a szemében.
- Az éjszaka alvásra való, nem bolyongásra. Közölte az apja, de ezúttal keze nem lendült ütésre, ami valahogy még nyugtalanítóbb volt. Ehelyett egyszerűen csak lenéző távolságtartással vizslatta Isaac-et, ami tükrözte Elias atya tekintetét is.
- Nem fogom engedni hogy a ostoba fantáziák után járkálj!
Jelentette ki vészjóslóan és a következő napokban a ház csakugyan a szigor egy új mezsgyéjére került. Apja teljes kijárási tilalmat és erőteljesebb csendet vezetett be, egy szabályt, amely megtiltotta a beszélgetést, hacsak nem kérdés volt felé, vagy ima. Gyakorlatilag elszigetelt kolostorrá változott az otthon. Isaac döbbenten engedelmeskedett, hallgatása mögött vadul sikoltozott, kiutat, lélegzetet keresve. A nő érintésének emléke volt az egyetlen menedéke elméje még létező szegletében. Valami valóságos, ám minden csiszolt felület, szépen összehajtott ruhadarab, felhasogatott farönk hazugságnak tűnt, amelynek célja a természet káoszának elrejtése volt. A molnár iránti fura bűntudata sem akart eltemetve maradni. Visszatérő hallucinációként kezdett megnyilvánulni, gyötrődő hörgésként a délután csendjében. Miközben Isaac a kandallót súrolta és meghallotta a hangot, mint amikor egy ember elveszti az utolsó leheletét, megdermedt, a kefe a kőhöz simult, mocskos víz szivárgott a tenyere alól inge fehér anyagát szürkévé téve. Kristálytisztán érezte a molnár fantomjelenlétét és kilelte a hideg. Nem törődve azzal, hogy bepiszkolja a ruháját felcsúsztatta egyik kezét és erősen megszoritotta a nyakában lévő keresztet, érezve annak rendíthetetlenségét.
- Szívembe rejtettem igédet , hogy ne vétkezzem ellened. Dicsőség neked, Uram, taníts meg engem a te rendeléseidre!
A hangok abbamaradtak és Isaac eltűnődött, vajon a papnak igaza volt, talán a szívében valóban kihajtottak a „gyomok”? Ha így van, azok nem a fantáziái, hanem a malomban vele történt erőszak, amely árnyait sosem volt képes kitépni magából. Beszélnie kellett volna, azonnal elmondania az apjának, hogy a vérfoltok a ruhájába száradva egy borzasztó esemény eredményei, de a férfi aligha hitt volna neki, a szíve kőkemény volt, csak a fegyelemben, a vég nélküli munkában és az abszolút alázatossagban látta a Isaac jövőjét és elkötelezett volt minden emberi elörlésére, kiölésére ami a fiát élőnek éreztette.
Este, miközben apja a zsoltárok olvasásába merült el, Isaac a szobájában ismét tükörbe meredt. Ugyanazt a feldúlt, rémülettől tágra nyílt tekintetű, magányos, szeretetre vágyakozó fiút látta, akit hetekkel korábban, de most valami más is felbukkant. A dac keresztezte arcvonásait. Rájött, hogy a „lázadó szellem”, amelyet Elias atya észrevett, még mindig ott volt benne. Nem akarta hogy „megszelídítsék” vagy „megjavítsák”. Ő csak Isaac akart lenni, az egyszerű fiú a faluból, aki ápolja anyja emlékét, tiszteli apját, odaadóan imádkozik reggel és este, dolgos, engedelmes és szabálykövető, de aki tiszta szívből érez és nem nyomja el magában azt, ami a sötétben, szenvedései, szeretete, hálája, érintései alatt lüktetve létezett, amitől a pap félt, amit az apja gyűlölt, mert egyikük sem értette.
De ez is ő volt. Az ő esendősége, tökéletlensége, gyenge emberi mivolta. És ezzel együtt kellett élnie.
***
- Én értem mi ez...
Abaddon felfogta Isaac forrongó érzelmeinek lényegét, a határt amit át akart lépni, a dolgokat amikbe kapaszkodott, hogy megőrizze. Ezek a szilánkok olyan mélyre vésődtek a fiúban, hogy ezidáig sem sikerült eltűnniük.
Abaddon nem mosolygott maga elé győztesen, csak ült letaglózva. Isaac nem csak a test, amit oly régóta birtokolt, ő még mindig egy lélek is. Egy szilárd lélek, akit nem oldott fel annak idején semmilyen szörnyű trauma, vak tévhit, ájtatos akarat. És ez valahol imponaló volt.
Miért pont ő változtatná ezt meg? 
Csak hagyott számára egy kicsike sarkot, ahol békében megfért.

Folyt.köv...

Megküzdési stratégiák

Szerencsejátékfüggőség az, ha kéthetente veszek egy 300 ft-os kaparós sorsjegyet (de sosem nyerek semmit)? 

Mindegy, csak próbálkozom mert a lelkem egy egészen kis része még mindig makacsul hisz abban hogy rátalàl a szerencse.

A pasim tesója is beteg, kórházban van, vagyis holnap kiengedik, de jövőhéten vissza kell mennie mert kivizsgálások várnak rá. Pontosat nem tudok, pasimat hiába kérdezem , gőze sincs és ráadásul a tesója iránti frusztrációját ugye rajtam vezeti le, mégpedig oly módon hogy akármit kérdezek üvölt, mint a sakál.

Egy darabig ma is higgadtan tűrtem és nem szóltam vissza, de a sokadik kiabálás után már én is felemeltem a hangomat és gondoltam rá hogy esetleg hozzà is vágok valamit.

Értem hogy feszült és aggódik, de nagyon rossz hogy mindenért kivágja nekem a magas C-t. Elhiheti, hogy én is sajnálom a testvérét és drukkolok hogy minden rendben legyen vele. Az ilyen helyzetben össze kéne tartanunk, tudhatja, hogy rám számíthat. De ő inkább totál bezárkózik és velem veszekszik még a legártatlanabb dolgokon is.

Ja azt is mondta hogy heti párszor főzzek már a tesójának. És hát persze szívesen, de én nem főzök túl jól és túl változatosan. Néhány egyszerű kaja már tűrhetően megy pl. pörkölt, sült húsok, tészták, fasírt, tejbegriz, babfőzelék, krumplifőzelék, paprikáskrumpli stb., de azért a konyhatündérség távol áll tőlem. De megteszem amit tudok. Ha ezen múlik hogy pasim testvére meggyógyuljon mindent beleadok.

A dilis nő partija most szombaton lett volna de érdeklődés hiányában elmarad, mert az őseim haverjainak nagy része bojkottalta a jeles eseményt mivel a Madame Felnótás fura módon csak fateromat hívta meg és anyámat nem. És mindenki azt gondolta hogy wtf, ez milyen már? És mivel ez egy több évtizedes baráti kör, van összetartás és igy végül a meghívottak nagy része visszalépett (hugiék pont nem) így sztornó lett a buli. Helyes, tudja már ez a némber, hogy hányas a kabát...

A hét amúgy átlagos, bár a mai nap màr reggeltől nyomi vagyok, kedvetlen és legszívesebben sírnék. Volt egy kis félreértés a hely-en az egyik csajjal, aki amúgy rendes az esetek nagy részében.

Amikor időm engedi írok, hihetetlenül kikapcsol és most nincs jelen az írói blokk, pár nap alatt megvan egy fejezet. És nem csak azt a borzalmat írom, amit kiraktam, hanem több másik -még szörnyűbb- sztorit is, mintha az írással egy csapásra elfelejthetném a rossz dolgokat. 

Azt olvastam hogy az írás is lehet megküzdési stratégia (mint az evés, alkohol, drog stb.) és az, hogy nagyjából csak fájó, szomorú szenvedések érik a főhőseimet, az is csak az én káoszomat mutatja. De nem számít, mert olyan jó, még ha csak kis ideig segít akkor is és olyan jó, hogy van ihlet, mèg akkor is, ha depis történeteket is kreálok.

Vettem 850 ft-os hajfestéket, a neten jókat írnak róla. Hétvégén azt hiszem kipróbálom, már nagyon ráfér a hajamra valami élénk szín.

Absolution 3

Ah, már megint vasárnap. Olyan rohadtul gyorsan telik a hétvége...

Semmihez sincs kedvem, fáj a hasam mintha fel lennék fázva és kialvatlannak érzem magam, pedig este 11-től reggel 7-ig tudtam aludni. 

Kitaláltam, hogy anyám közelgő szülinapjára fotóalbumot csinálok, mert mindig mondogatja, hogy mióta mobillal fényképezünk, sehol egy hagyományos fotó. Igaza van. Azt én is jobban szeretem. Így tegnap a drogériaban bevettem a fotómasinát. Kicsit (na jó, közepesen) bénáztam, az eladó segített a végén, mert egy lépést kihagytam. Jó hàt antitalentum vagyok és még ezt nem is próbáltam eddig. Pár képet magamnak is készíttettem, ha már ott voltam. Nem rossz találmány ez a képelőhívó gép, biztos igénybe veszem még. És máskor talán már segítség nélkül is menni fog. 

Angst, priest, loneliness, biblical references, religious guilt, self-discovery, shame, religion, tears, prayers, feelings, voyeurism, fear, punishment, psychological torture, controll, hallucinations.

Ne kérdezze senki, miért írom, mert komolyan nem tudom, csak az ao3 cuccok inspiráltak és mert bolond vagyok haha.

                                                          ***Temptation***

"Return, O Lord, deliver my soul: oh save me for thy mercies' sake."

Isaac nem tudta megszokni az apja házát és szabályait, hiába teltek el hetek a beköltözése óta, apja jéghidegségével, brutális büntetéseivel nem tudott megbirkózni. Hiányzott neki a nagynénje, a nagybátyja, akik sosem bántották, akiknél élete jó részét töltötte és hiányzott neki az édesanyja, akit nem is ismert.

A reggelek elmosódottak voltak mindig, keveredve a délelőttök és délutánok megterhelő, végtelen házimunkái sorozatával, amik olyan bűnökért való vezeklésnek hatottak, melyeket Isaac el sem követett. Fát aprított, míg az ujjai véresek nem lettek, órákat töltött a konyha kőpadlójának súrolásával, míg térdei kivörösödtek, miközben apja a várakozás mozdíthatatlan szobraként állt felette. A férfi tekintetében nem volt harag, csak mély, vallásos áhítat és érdektelenség, amely mintha a falakból is szivárgott volna. Valahányszor Isaac megállt, hogy letörölje a verejtéket a homlokáról, ősi szemek láthatatlan nyomását érezte, amelyek ítélkeztek a koncentrációhiánya, az örökösen elsodródó elméje, a titkos világok felett, amelyeket a szemhéja mögött épített.

Amikor elérkezett a vacsora ideje, a háztartás szürke, egyhangúsága semmit sem valtozott. Többnyire. De ezúttal apja a testvérbátyjáról kapott rossz híreket, ami egy sorvasztó betegségről számolt be. A férfi arca, amely általában kontrollàlt gránitmaszk volt, zaklatott vált és valami gyászra emlékeztetett, bár ezt gyorsan felváltotta a kötelesség szigorú kényszere. Pár napra utaznia kellett tehát.

- Veled tarthatok?

Érdeklődött halkan Isaac, de apja megrázta a fejét.

- Nem tudsz ott segíteni, csak útban lennél és az állatokat sem hagyhatjuk őrizetlenül. De nem maradsz egyedül, Elias atya gondnokságára bízlak.

Az egyik szomszédos faluban szolgáló pap, Isaac apjának gyermekkori barátja volt és kölcsönösen segítettek egymásnak, de mivel Isaac éveket élt távol innen, az atyát egyáltalán nem ismerte.

A pap érkezése másfajta csendet hozott az otthonba. Elias atya nem hasonlított az apjára, nem volt türelmetlen, nem kiabált és nem parancsolt, halk, barátsagos hangon beszélt. Fényes, piros almákat kínált Isaac-nak, majd míg a fiú az asztalnál evett, a szenvedés nemes mivoltáról beszélt. Szeme megértő nyíltsággal villant, amely Isaac számára kérdéseket vetett fel. Minden szava és minden szelíd érdeklődése a fiú lelkéről olyan volt, mint egy kihallgatás, amely Isaac rejtett fantáziabeli zugait kutatja. A kedvessége álsagosan irritáló volt, túl lágy, amely addig súrolta Isaac bűntudatát, amíg vérezni nem kezdett.

Az első éjszakán, amikor Elias atya ott maradt, Isaac észrevette, hogy a pap nem sokat alszik, mint inkább időzik. Sétálgatott a házban fel-alá, vagy a kandalló haldokló parazsa mellett ült és egyetlen gyertya pislákoló fényénél olvasott, jelenléte szabályos lélegzetvételként töltötte be a réseket, ahol eddig apja nehéz léptei zaja hallatszott. A ház kissé világosabbnak tűnt, de a levegő sűrűbb volt, mintha a pap láthatatlan ködöt hozott volna magával, amely a bútorokra tapadt, és nedvesítette a szobák falait, sarkait. Isaac keskeny ágyában feküdt, a mennyezetet bámulta, és hallgatta a pap imáit, állandó mormolása úgy hangzott, mint a szú, amely a fába ássa magát. Ő is imádkozott, magában a 23.-ik zsoltárt mondta szüntelen, ezt Constance néni tanította és megnyugvást adott.

Ahogy az órák éjfél felé közeledtek, Isaac-be visszatért a kíváncsiság ismerős mardosása. A képzelete elöntötte őt, mint a partot a víz. Mostanában új fantáziája született, elkezdte képzelni az erdőbeli "vad asszonyt", de nem emlékként, hanem fizikai megtestesülésként, amint az ablaka előtt áll a magas, harmatos füvet simogatva. Isaac hagyta, hogy elméje újra elkalandozzon. Ujjai saját testének tiltott területeire, agya csillogó, falun kívüli, idegen tájakra, amelyeket azért alkotott, hogy elmeneküljön apja elvárásainak zúzó súlya elől. 

A mozdulatok akaratlanul felgyorsultak, ahogy így elveszett a cselekvésben, szempillái remegve csukódtak, ajka halk zihálásban vált szét, homlokán vékony verítékréteg ragyogott. Érezte, ahogy a szoba és a fantázia közötti határ feloldódik, mint vér a vízben, a szobájának falai százéves, síró fűzfák lombkoronájává olvadnak, amik alatt szelíden megérintheti az erdei asszonyt, úgy ahogy màr egyszer megtette. És az a kép, ahogy kezének lenyomata a nő örök bélyegként viselt sebhelyén húzódott, mint egy kitörölhetetlen jelenet vésődött a fejébe.

Néhány boldog pillanatra a bűntudatot zümmögő belső zaj váltotta fel, egy távoli hang, szívverése a fülében dübörgött és bizseregni kezdett a teste.

De az érzést hirtelen megszakította egy padlódeszka nyikorgása a folyosón. Isaac rémülten megdermedt, a lélegzete elakadt a torkában, szive fájdalmasan vert, értetlen sajgás tamadt benne, nagy izzadtsagcseppek gördültek le arcának vonalán. 

A hang egyértelműen nem apja nehéz lépése volt, hiszen ő elutazott. Ez egy lassú, szándékos siklás volt. Isaac átható meggyőződést érzett, hogy figyelik. Nem egy ragadozó tekintet volt, hanem valami hüvös, csalódott kíváncsiság, amitől Isaac úgy érezte, hogy meztelenre vetkőztetik. Elképzelte Elias atyát, amint az ajtó mögött áll, nem a kulcslyukon néz, hanem érzi a gondolatainak alakját olvasva a magának okozott élvezetének szikrázását és lelkifurdalásának ingadozásait, mint egy térképet.

Másnap reggel a pap kedvessége élesebbé vált. A hideg zabkásából és kenyérből álló reggeli közben Elias atya mindentudó tekintettel pillantott rá, mintha Isaac bordái között, belsőjének csarnokában kémlelt volna. 

- A lélek egy kert, fiam.

Jelentette ki. Hangszíne, mint egy kabát terült rá a konyhára. 

- De vannak növények, amiket ha felügyelet nélkül hagynak, gyomokká fejlődnek, amelyek elfojtják a fényt. Éreztél előző este gyomokat a szívedben?

A kérdés gyengéd érdeklődésként volt megfogalmazva, de Isaac számára úgy hangzott, mint egy kikényszerített vallomás, amit lágy fényben követelnek. Nem tudta megmondani, hogy a pap a kezét nyújtja-e, hogy kihúzza a sötétségből, vagy egy hálót szőtt, hogy elkapja, amikor leesik.

- Nem, atyám. – válaszolta Isaac, hangja elcsuklott és törékenynek tűnt. Tekintetét a kihűlt kására szegezte, ahol egy légbuborék pattant ki, apró, szaggatott krátert hagyva a szürke pépben. A reggelit követő csendesség nem volt kihalt, átszőtte a pap türelme, egy nehéz, várakozásteljes dolog, amitől Isaac úgy érezte magát, mintha víz alatt lenne. És valamiért visszaàramlottak a malomban történtek borzasztó percei. Isaac minden tagadó pislogásakor a molnár arcát látta, a felajzott férfit, kéjes mosolyának árnyékát, ahogy megragadta a csuklóját és lehetetlenné tette a menekülés. Látta maga előtt saját halálra ijedt arcát, szemei ​ könnyben ázó kékjeit. Hallotta a zokogását az utolsó, elveszett pillanatban ahogy az idős férfi teste bezárult körötte. Egész nap a sírás kínozta, vegyülve a fájdalommal, a vele történtek miatt érzett lángoló szégyennel, önváddal, ez párosult saját fantáziái örvénylő melegével, fizikai izgatottságának hiábavaló fellángolásával. Az enyhülésre vágyás miatt a vére lassan mozgó iszapnak tűnt az ereiben.

A következő nap súlyos, fojtó áramlással telt. Elias atya folytatta szolgálatát, Isaac-et imákon keresztül vezetve, amelyek a fiú számára kevésbé tűntek Istennel folytatott beszélgetéseknek, sokkal inkább, mintha magas kerítéseket építenének az elméje köré. A pap gyakran tartott vele a csirkeólhoz, a veteményesbe, a fáskamrába. A keze Isaac vállán nyugodott. Ez a szeretet gesztusa is lehetett volna, mégis Isaac mintha egy bilincset hordott volna magán. Miközben sétáltak, a pap a lélek tisztaságáról és a „kóborló gondolatok” veszélyéről beszélt, hangja dallamos, de határozott figyelmeztetés volt. A falusiak számára, akik az útról láthatták őket, úgy néztek ki, mint egy pásztor a bárányával, de Isaac egy múzeumban tartott tárgynak érezte magát, amit behatóan katalogizáltak.

Aznap délutánra apja távollétének elszigeteltsége másfajta feszültséggé kezdett torzulni. A ház, amely általában a szigorú rend helye volt, szinte szabadabbnak tűnt. Külső szemmel... Amikor Elias atya visszavonult, Isaac tehetetlen nyugtalanságában a padlásra osont, az egyetlen helyre, ahol a levegő elég ritka volt a lélegzéshez. Ott, a porszemek és az öreg cédrus otthonos illata között, csak hagyta, hogy sodródjon. Elképzelte az erdei asszony visszatérését, hogy újra ott áll a kunyhója előtt és gyümölccsel, forrásvízzel vendégeli meg. Látta maga előtt hullámos, vöröses haját, halvány barack bőrét, zöldes szemei pillantását, a ruháját, amint játékosan le-lecsúszik a vállán. Érezte az illatát, a kunyhó beli tűz és a száritott gyógynövények aromája, ami beszivárgott teste sejtjeibe. A nyöszörgése elfojtott volt, szemei dacosan összezáródtak, az elméje spirálba került, felfedezve saját keménysegét, a kétségbeesett, gyors mozdulatait, a forróságot a gyomrában kavarogva terjedni, az áttetsző nedvesség cseppjét amint az ujjaira került és a vágy remegő pulzusait, amelyet még mindig nem tudott megnevezni. Fényt látott csukott szemei mögött, ahogy hajszolta az elengedést, a padlás poros deszkái cinkosan recsegtek alatta.

A vigasz azonban múlandó volt. Valahányszor elérte fantáziája csúcsát és úgy érezte valaminek a szélére húzta magát, ami után csak a zuhanás jöhet, hideg borzongás söpört végig a padláson, mintha téli hóviharban nyitottak volna ki egy ajtót. Isaac visszazökkent a valóságba, levegő utan kapkodott, szíve kalapálva ütközött a bordáinak. Mintha valami, talán egy személy, talán csak az elméje, a félelme szülte óvatosság ott lebegett volna a látótere határán. Az érzés, hogy érzékelik, egy olyan tekintet, amelynek nem is kell szem a látáshoz, megbénította. Elkezdett azon tűnődni, hogy vajon Elias atya látása átível a falakon, vagy csak érzi az álmodozás, az izgalom esszenciáját, mint az erdőben álló fenyők illatát.

- A lelked olyan, mint egy madár, amelyik elfelejti, hogy kalitkában van.

Mondta Elias atya este, hangja a konyha ajtajából szűrődött be. Isaac ijedten felpattant, majdnem felborított egy kancsó vizet. 

- Nem hallottam mit mondott, atyám.

Dadogta elfehéredve.

A pap nem nézett rá, ujjával a fa ajtókeret erezetét követte. 

- A szived...a rácsoknak verdes. Szabadulni akar, azt hiszi, hogy övé az égbolt, hogy a kinti szél hívja, holott csak egy repedt ablak huzata csábítja...

A megjegyzés túl pontos volt, Isaac nyugtalanságának tükörképe. Vajon a pap ennyire jól ismerte az embereket, vagy le tudta olvasni a fiúban lüktető zavarodott vágy riadt száguldását? A kedvesség már nem volt takaró, inkább vastag lepel. Minden szeretetteljes megnyilvánulás, egy vállveregetés, egy bátorító szó, a bűnök aprólékos feljegyzésének látszott. Isaac egyre mélyebbre húzódott, önkéntelenül is magàt figyelte, mozdulatai gépiessé és szellemszerűvé váltak, mintha láthatatlanná válva elmenekülhetne az atya nyomasztó hatása alól.

Aznap éjszakára megváltozott a ház légköre. Pára telepedett le, a környezetet nedvesen pàrolgó gyapjúhoz hasonlóvá téve. Az utolsó közös ima után Elias atya a szobájába ment, de az ajtó becsukódásának hangja nem hozta meg a szokásos megkönnyebbülést. Ehelyett Isaac feszülten várt, miközben mágneses vonzást érzett az ablak felől. Pár centire kinyitotta, a tüdeje megtelt a késő esti levegővel. A fasoron, a házakon túlra nézett. Az erdő fekete fal volt, de a nő talán ott állt az ürességben, sziluettje könnyű könnycsepp volt az éj sötét szövetében. Isaac elképzelte, hogy nem szavakkal hívja őt, hanem olyan frekvenciával, amely a csontvelőben vibrált.

Az ismét előtörő, eszeveszett igénytől hajtva Isaac bebújt a paplanja alá, és fülledt, szövetből készült szentélyt hozott létre. Itt, a sötétben engedte visszatérni a fantáziákat, élénkebben és erőteljesebben, mint eddig bármikor. Elképzelte az erdőbeli asszony lágy, dédelgető érintését, amitől többnek érezhette magát mint egy csalódást keltő, hallgatag, félénk templomi fiú, többnek, mint ami valójában volt. A mozdulataival a pulzálás újra nőtt benne és szemei előtt felrémlettek az erdő útjai, az avar és a moha, egy olyan hely, ahol vasakaratú apja szabályait és a pap állandó tekintetét vad, ítélhetetlen logika váltotta fel. Az önfelfedezés tátongó szakadéka felé lökte magát és ahogy közeledett, a légzése rekedt, sekélyes, szaggatott zihálásokban szakadt ki, elméje aranyló sugárban és vétkes meleg élvezetben keringett. Érezte az ismerős emelkedést, a privát extázis ködös peremét, amely azzal fenyegetett, hogy túl hangossá teszi őt.

A csúcs elérkezésekor, mikor minden megmerevedett, a másodpercek, a vére áramlása, az ujjai a legérzékenyebb testrészén, a nyögés a torkában, egy nesz hasitott végig a csenden, az ajtókilincs elfordításának fémes kattanása. Isaac felegyenesedett, forró izzadtság tapasztotta homlokára haját és hátára a ingét. Fantáziájának aranyfénye azonnal kialudt. A szobája ajtaja nem nyílt ki, de a kilincs elmozdult, lassú, szándékos forgás, amely a retesz előtt megállt. Vastag takarója alatt Isaac reszketve feküdt, és az ajtó alatti fakó fényfoszlányra meredt, ahol egy árnyék takarta el a folyosó halvány színeit. Az alak csak lassan húzódott el, mint egy néma őrszem, aki bizonyítékra várt.

Isaac nagyon sokaig mozdulatlan maradt, talán órákig. A ruhája még mindig nyirkos és ragadós volt tetteitől, lihegése apró, kapkodó, szúrós rettegéssé változott, ami a bőre alá kúszott be. A megfigyelés érzése homályos intuícióból fizikai bizonyítékká, az ajtókilincset nyomó tonnányi súllyá fejlődött. Isaac azon töprengett, vajon Elias atya hallotta e lélegzetének szabálytalan ütemét, vagy érezte e szárnyaló izgatottságának és kaotikus képzeletének sajátos, szégyenletes, meleg cseppekben csorduló hevét. 

Lelökte magáról a takarót.

- Bocsáss meg nekem Istenem...

Az éjjeliszekrényén lévő Biblia után nyúlt és szétnyitotta. Könnyek buggyantak ki szemeiből és szinte semmit sem látott a vaksötétben, de megszólalt. A torka elszorult, ahogy zokogva suttogott bele az éjszakába.

- Ha félek is, benned bízom...

Folyt.köv...