Semmihez sincs kedvem, fáj a hasam mintha fel lennék fázva és kialvatlannak érzem magam, pedig este 11-től reggel 7-ig tudtam aludni.
Kitaláltam, hogy anyám közelgő szülinapjára fotóalbumot csinálok, mert mindig mondogatja, hogy mióta mobillal fényképezünk, sehol egy hagyományos fotó. Igaza van. Azt én is jobban szeretem. Így tegnap a drogériaban bevettem a fotómasinát. Kicsit (na jó, közepesen) bénáztam, az eladó segített a végén, mert egy lépést kihagytam. Jó hàt antitalentum vagyok és még ezt nem is próbáltam eddig. Pár képet magamnak is készíttettem, ha már ott voltam. Nem rossz találmány ez a képelőhívó gép, biztos igénybe veszem még. És máskor talán már segítség nélkül is menni fog.
Angst, priest, loneliness, biblical references, religious guilt, self-discovery, shame, religion, tears, prayers, feelings, voyeurism, fear, punishment, psychological torture, controll, hallucinations.
Ne kérdezze senki, miért írom, mert komolyan nem tudom, csak az ao3 cuccok inspiráltak és mert bolond vagyok haha.
***Temptation***
"Return, O Lord, deliver my soul: oh save me for thy mercies' sake."
Isaac nem tudta megszokni az apja házát és szabályait, hiába teltek el hetek a beköltözése óta, apja jéghidegségével, brutális büntetéseivel nem tudott megbirkózni. Hiányzott neki a nagynénje, a nagybátyja, akik sosem bántották, akiknél élete jó részét töltötte és hiányzott neki az édesanyja, akit nem is ismert.
A reggelek elmosódottak voltak mindig, keveredve a délelőttök és délutánok megterhelő, végtelen házimunkái sorozatával, amik olyan bűnökért való vezeklésnek hatottak, melyeket Isaac el sem követett. Fát aprított, míg az ujjai véresek nem lettek, órákat töltött a konyha kőpadlójának súrolásával, míg térdei kivörösödtek, miközben apja a várakozás mozdíthatatlan szobraként állt felette. A férfi tekintetében nem volt harag, csak mély, vallásos áhítat és érdektelenség, amely mintha a falakból is szivárgott volna. Valahányszor Isaac megállt, hogy letörölje a verejtéket a homlokáról, ősi szemek láthatatlan nyomását érezte, amelyek ítélkeztek a koncentrációhiánya, az örökösen elsodródó elméje, a titkos világok felett, amelyeket a szemhéja mögött épített.
Amikor elérkezett a vacsora ideje, a háztartás szürke, egyhangúsága semmit sem valtozott. Többnyire. De ezúttal apja a testvérbátyjáról kapott rossz híreket, ami egy sorvasztó betegségről számolt be. A férfi arca, amely általában kontrollàlt gránitmaszk volt, zaklatott vált és valami gyászra emlékeztetett, bár ezt gyorsan felváltotta a kötelesség szigorú kényszere. Pár napra utaznia kellett tehát.
- Veled tarthatok?
Érdeklődött halkan Isaac, de apja megrázta a fejét.
- Nem tudsz ott segíteni, csak útban lennél és az állatokat sem hagyhatjuk őrizetlenül. De nem maradsz egyedül, Elias atya gondnokságára bízlak.
Az egyik szomszédos faluban szolgáló pap, Isaac apjának gyermekkori barátja volt és kölcsönösen segítettek egymásnak, de mivel Isaac éveket élt távol innen, az atyát egyáltalán nem ismerte.
A pap érkezése másfajta csendet hozott az otthonba. Elias atya nem hasonlított az apjára, nem volt türelmetlen, nem kiabált és nem parancsolt, halk, barátsagos hangon beszélt. Fényes, piros almákat kínált Isaac-nak, majd míg a fiú az asztalnál evett, a szenvedés nemes mivoltáról beszélt. Szeme megértő nyíltsággal villant, amely Isaac számára kérdéseket vetett fel. Minden szava és minden szelíd érdeklődése a fiú lelkéről olyan volt, mint egy kihallgatás, amely Isaac rejtett fantáziabeli zugait kutatja. A kedvessége álsagosan irritáló volt, túl lágy, amely addig súrolta Isaac bűntudatát, amíg vérezni nem kezdett.
Az első éjszakán, amikor Elias atya ott maradt, Isaac észrevette, hogy a pap nem sokat alszik, mint inkább időzik. Sétálgatott a házban fel-alá, vagy a kandalló haldokló parazsa mellett ült és egyetlen gyertya pislákoló fényénél olvasott, jelenléte szabályos lélegzetvételként töltötte be a réseket, ahol eddig apja nehéz léptei zaja hallatszott. A ház kissé világosabbnak tűnt, de a levegő sűrűbb volt, mintha a pap láthatatlan ködöt hozott volna magával, amely a bútorokra tapadt, és nedvesítette a szobák falait, sarkait. Isaac keskeny ágyában feküdt, a mennyezetet bámulta, és hallgatta a pap imáit, állandó mormolása úgy hangzott, mint a szú, amely a fába ássa magát. Ő is imádkozott, magában a 23.-ik zsoltárt mondta szüntelen, ezt Constance néni tanította és megnyugvást adott.
Ahogy az órák éjfél felé közeledtek, Isaac-be visszatért a kíváncsiság ismerős mardosása. A képzelete elöntötte őt, mint a partot a víz. Mostanában új fantáziája született, elkezdte képzelni az erdőbeli "vad asszonyt", de nem emlékként, hanem fizikai megtestesülésként, amint az ablaka előtt áll a magas, harmatos füvet simogatva. Isaac hagyta, hogy elméje újra elkalandozzon. Ujjai saját testének tiltott területeire, agya csillogó, falun kívüli, idegen tájakra, amelyeket azért alkotott, hogy elmeneküljön apja elvárásainak zúzó súlya elől.
A mozdulatok akaratlanul felgyorsultak, ahogy így elveszett a cselekvésben, szempillái remegve csukódtak, ajka halk zihálásban vált szét, homlokán vékony verítékréteg ragyogott. Érezte, ahogy a szoba és a fantázia közötti határ feloldódik, mint vér a vízben, a szobájának falai százéves, síró fűzfák lombkoronájává olvadnak, amik alatt szelíden megérintheti az erdei asszonyt, úgy ahogy màr egyszer megtette. És az a kép, ahogy kezének lenyomata a nő örök bélyegként viselt sebhelyén húzódott, mint egy kitörölhetetlen jelenet vésődött a fejébe.
Néhány boldog pillanatra a bűntudatot zümmögő belső zaj váltotta fel, egy távoli hang, szívverése a fülében dübörgött és bizseregni kezdett a teste.
De az érzést hirtelen megszakította egy padlódeszka nyikorgása a folyosón. Isaac rémülten megdermedt, a lélegzete elakadt a torkában, szive fájdalmasan vert, értetlen sajgás tamadt benne, nagy izzadtsagcseppek gördültek le arcának vonalán.
A hang egyértelműen nem apja nehéz lépése volt, hiszen ő elutazott. Ez egy lassú, szándékos siklás volt. Isaac átható meggyőződést érzett, hogy figyelik. Nem egy ragadozó tekintet volt, hanem valami hüvös, csalódott kíváncsiság, amitől Isaac úgy érezte, hogy meztelenre vetkőztetik. Elképzelte Elias atyát, amint az ajtó mögött áll, nem a kulcslyukon néz, hanem érzi a gondolatainak alakját olvasva a magának okozott élvezetének szikrázását és lelkifurdalásának ingadozásait, mint egy térképet.
Másnap reggel a pap kedvessége élesebbé vált. A hideg zabkásából és kenyérből álló reggeli közben Elias atya mindentudó tekintettel pillantott rá, mintha Isaac bordái között, belsőjének csarnokában kémlelt volna.
- A lélek egy kert, fiam.
Jelentette ki. Hangszíne, mint egy kabát terült rá a konyhára.
- De vannak növények, amiket ha felügyelet nélkül hagynak, gyomokká fejlődnek, amelyek elfojtják a fényt. Éreztél előző este gyomokat a szívedben?
A kérdés gyengéd érdeklődésként volt megfogalmazva, de Isaac számára úgy hangzott, mint egy kikényszerített vallomás, amit lágy fényben követelnek. Nem tudta megmondani, hogy a pap a kezét nyújtja-e, hogy kihúzza a sötétségből, vagy egy hálót szőtt, hogy elkapja, amikor leesik.
- Nem, atyám. – válaszolta Isaac, hangja elcsuklott és törékenynek tűnt. Tekintetét a kihűlt kására szegezte, ahol egy légbuborék pattant ki, apró, szaggatott krátert hagyva a szürke pépben. A reggelit követő csendesség nem volt kihalt, átszőtte a pap türelme, egy nehéz, várakozásteljes dolog, amitől Isaac úgy érezte magát, mintha víz alatt lenne. És valamiért visszaàramlottak a malomban történtek borzasztó percei. Isaac minden tagadó pislogásakor a molnár arcát látta, a felajzott férfit, kéjes mosolyának árnyékát, ahogy megragadta a csuklóját és lehetetlenné tette a menekülés. Látta maga előtt saját halálra ijedt arcát, szemei könnyben ázó kékjeit. Hallotta a zokogását az utolsó, elveszett pillanatban ahogy az idős férfi teste bezárult körötte. Egész nap a sírás kínozta, vegyülve a fájdalommal, a vele történtek miatt érzett lángoló szégyennel, önváddal, ez párosult saját fantáziái örvénylő melegével, fizikai izgatottságának hiábavaló fellángolásával. Az enyhülésre vágyás miatt a vére lassan mozgó iszapnak tűnt az ereiben.
A következő nap súlyos, fojtó áramlással telt. Elias atya folytatta szolgálatát, Isaac-et imákon keresztül vezetve, amelyek a fiú számára kevésbé tűntek Istennel folytatott beszélgetéseknek, sokkal inkább, mintha magas kerítéseket építenének az elméje köré. A pap gyakran tartott vele a csirkeólhoz, a veteményesbe, a fáskamrába. A keze Isaac vállán nyugodott. Ez a szeretet gesztusa is lehetett volna, mégis Isaac mintha egy bilincset hordott volna magán. Miközben sétáltak, a pap a lélek tisztaságáról és a „kóborló gondolatok” veszélyéről beszélt, hangja dallamos, de határozott figyelmeztetés volt. A falusiak számára, akik az útról láthatták őket, úgy néztek ki, mint egy pásztor a bárányával, de Isaac egy múzeumban tartott tárgynak érezte magát, amit behatóan katalogizáltak.
Aznap délutánra apja távollétének elszigeteltsége másfajta feszültséggé kezdett torzulni. A ház, amely általában a szigorú rend helye volt, szinte szabadabbnak tűnt. Külső szemmel... Amikor Elias atya visszavonult, Isaac tehetetlen nyugtalanságában a padlásra osont, az egyetlen helyre, ahol a levegő elég ritka volt a lélegzéshez. Ott, a porszemek és az öreg cédrus otthonos illata között, csak hagyta, hogy sodródjon. Elképzelte az erdei asszony visszatérését, hogy újra ott áll a kunyhója előtt és gyümölccsel, forrásvízzel vendégeli meg. Látta maga előtt hullámos, vöröses haját, halvány barack bőrét, zöldes szemei pillantását, a ruháját, amint játékosan le-lecsúszik a vállán. Érezte az illatát, a kunyhó beli tűz és a száritott gyógynövények aromája, ami beszivárgott teste sejtjeibe. A nyöszörgése elfojtott volt, szemei dacosan összezáródtak, az elméje spirálba került, felfedezve saját keménysegét, a kétségbeesett, gyors mozdulatait, a forróságot a gyomrában kavarogva terjedni, az áttetsző nedvesség cseppjét amint az ujjaira került és a vágy remegő pulzusait, amelyet még mindig nem tudott megnevezni. Fényt látott csukott szemei mögött, ahogy hajszolta az elengedést, a padlás poros deszkái cinkosan recsegtek alatta.
A vigasz azonban múlandó volt. Valahányszor elérte fantáziája csúcsát és úgy érezte valaminek a szélére húzta magát, ami után csak a zuhanás jöhet, hideg borzongás söpört végig a padláson, mintha téli hóviharban nyitottak volna ki egy ajtót. Isaac visszazökkent a valóságba, levegő utan kapkodott, szíve kalapálva ütközött a bordáinak. Mintha valami, talán egy személy, talán csak az elméje, a félelme szülte óvatosság ott lebegett volna a látótere határán. Az érzés, hogy érzékelik, egy olyan tekintet, amelynek nem is kell szem a látáshoz, megbénította. Elkezdett azon tűnődni, hogy vajon Elias atya látása átível a falakon, vagy csak érzi az álmodozás, az izgalom esszenciáját, mint az erdőben álló fenyők illatát.
- A lelked olyan, mint egy madár, amelyik elfelejti, hogy kalitkában van.
Mondta Elias atya este, hangja a konyha ajtajából szűrődött be. Isaac ijedten felpattant, majdnem felborított egy kancsó vizet.
- Nem hallottam mit mondott, atyám.
Dadogta elfehéredve.
A pap nem nézett rá, ujjával a fa ajtókeret erezetét követte.
- A szived...a rácsoknak verdes. Szabadulni akar, azt hiszi, hogy övé az égbolt, hogy a kinti szél hívja, holott csak egy repedt ablak huzata csábítja...
A megjegyzés túl pontos volt, Isaac nyugtalanságának tükörképe. Vajon a pap ennyire jól ismerte az embereket, vagy le tudta olvasni a fiúban lüktető zavarodott vágy riadt száguldását? A kedvesség már nem volt takaró, inkább vastag lepel. Minden szeretetteljes megnyilvánulás, egy vállveregetés, egy bátorító szó, a bűnök aprólékos feljegyzésének látszott. Isaac egyre mélyebbre húzódott, önkéntelenül is magàt figyelte, mozdulatai gépiessé és szellemszerűvé váltak, mintha láthatatlanná válva elmenekülhetne az atya nyomasztó hatása alól.
Aznap éjszakára megváltozott a ház légköre. Pára telepedett le, a környezetet nedvesen pàrolgó gyapjúhoz hasonlóvá téve. Az utolsó közös ima után Elias atya a szobájába ment, de az ajtó becsukódásának hangja nem hozta meg a szokásos megkönnyebbülést. Ehelyett Isaac feszülten várt, miközben mágneses vonzást érzett az ablak felől. Pár centire kinyitotta, a tüdeje megtelt a késő esti levegővel. A fasoron, a házakon túlra nézett. Az erdő fekete fal volt, de a nő talán ott állt az ürességben, sziluettje könnyű könnycsepp volt az éj sötét szövetében. Isaac elképzelte, hogy nem szavakkal hívja őt, hanem olyan frekvenciával, amely a csontvelőben vibrált.
Az ismét előtörő, eszeveszett igénytől hajtva Isaac bebújt a paplanja alá, és fülledt, szövetből készült szentélyt hozott létre. Itt, a sötétben engedte visszatérni a fantáziákat, élénkebben és erőteljesebben, mint eddig bármikor. Elképzelte az erdőbeli asszony lágy, dédelgető érintését, amitől többnek érezhette magát mint egy csalódást keltő, hallgatag, félénk templomi fiú, többnek, mint ami valójában volt. A mozdulataival a pulzálás újra nőtt benne és szemei előtt felrémlettek az erdő útjai, az avar és a moha, egy olyan hely, ahol vasakaratú apja szabályait és a pap állandó tekintetét vad, ítélhetetlen logika váltotta fel. Az önfelfedezés tátongó szakadéka felé lökte magát és ahogy közeledett, a légzése rekedt, sekélyes, szaggatott zihálásokban szakadt ki, elméje aranyló sugárban és vétkes meleg élvezetben keringett. Érezte az ismerős emelkedést, a privát extázis ködös peremét, amely azzal fenyegetett, hogy túl hangossá teszi őt.
A csúcs elérkezésekor, mikor minden megmerevedett, a másodpercek, a vére áramlása, az ujjai a legérzékenyebb testrészén, a nyögés a torkában, egy nesz hasitott végig a csenden, az ajtókilincs elfordításának fémes kattanása. Isaac felegyenesedett, forró izzadtság tapasztotta homlokára haját és hátára a ingét. Fantáziájának aranyfénye azonnal kialudt. A szobája ajtaja nem nyílt ki, de a kilincs elmozdult, lassú, szándékos forgás, amely a retesz előtt megállt. Vastag takarója alatt Isaac reszketve feküdt, és az ajtó alatti fakó fényfoszlányra meredt, ahol egy árnyék takarta el a folyosó halvány színeit. Az alak csak lassan húzódott el, mint egy néma őrszem, aki bizonyítékra várt.
Isaac nagyon sokaig mozdulatlan maradt, talán órákig. A ruhája még mindig nyirkos és ragadós volt tetteitől, lihegése apró, kapkodó, szúrós rettegéssé változott, ami a bőre alá kúszott be. A megfigyelés érzése homályos intuícióból fizikai bizonyítékká, az ajtókilincset nyomó tonnányi súllyá fejlődött. Isaac azon töprengett, vajon Elias atya hallotta e lélegzetének szabálytalan ütemét, vagy érezte e szárnyaló izgatottságának és kaotikus képzeletének sajátos, szégyenletes, meleg cseppekben csorduló hevét.
Lelökte magáról a takarót.
- Bocsáss meg nekem Istenem...
Az éjjeliszekrényén lévő Biblia után nyúlt és szétnyitotta. Könnyek buggyantak ki szemeiből és szinte semmit sem látott a vaksötétben, de megszólalt. A torka elszorult, ahogy zokogva suttogott bele az éjszakába.
- Ha félek is, benned bízom...
Folyt.köv...
Nincsenek megjegyzések:
Új megjegyzések írására nincs lehetőség.